Jó hencegni azzal, hogy nekem ilyen is van, de ugyanakkor elég kellemetlen tényező is tud lenni.
- Értem. – bólint a lány – A kihallgatásodat holnapra tettük át. Remélem, arról már nem fogsz meglógni. – hiún oldalra kapom a fejem, de nem válaszolok. Valóban, arról nem fogok meglógni. És éppen azért, mert el sem megyek rá. Itt van nekem egy egész maffia, minek strapáljam még a rendőrséget is?
- Menjünk, Steph. – ragadom karon a fehér hajút, és elkezdem magam után húzni. Nem akarok többet rendőrök közelében lenni. Seph lassan elindul utánam, és egy gyanakvó pillantást küld Nichole felé, mikor elmegy mellette.
- Nem tetszik nekem ez a rendőr. – mondja, miután már a kocsiban ülünk – Valami nagyon bizarr van benne.
- Nekem mondod? – nézek rá gúnyosan, majd a limo ablakába könyökölök. Valóban furcsa csaj, ahogy itt mindenki más.
Hazaérve fáradtan dőlök le az ágyamra, és aludni próbálok. Túl sok minden jött most össze, a banda, a családom, és hogy meg akarnak ölni… túl nagy a nyomás. Rendesen ki kell pihennem magam, ha nem akarok összeomlani… ez megy is délután, de este már nem. Minden sarokból zajokat hallok, neszeket, dörömbölést… pisztolycsörrenést, és vér fröccsenését. És akkor felriadok. Ijedten nézek körbe a szobámban. Sehol semmi. Csak álom volt… csak álom… de valósan meg akartak ölni. És valósan meg is akarnak… Félek…
Magamhoz kapom a telefonom, és villámgyorsan elkezdem beütni Nichole számát. Hogy honnan van meg? Maffia… minden egyes rendőr telefonszáma megvan.
- Igen? – hallom a telefonból a lány álmos hangját.
- Nichole! Ide kell jönnöd hozzám! Most! – hosszú csend, mintha Nich éppen azt találgatná, ki is vagyok.
- Wilburn? Este tíz óra van… nem lehetne hol…
- Azt mondtam, gyere ide! – kiabálok bele a telóba, és ellentmondást nem tűrően lecsapom. Ide fog jönni, mert én azt akarom. Ennyi. Amúgy sem lehet semmi bajom, és neki se… a házam egész nap a maffia felügyelete alatt van. Ha valaki meg tud ölni, azok kizárólag csak ők lehetnek…
- Wilburn! Wiiilbuuurn! – Hangos kiabálásra ébredek. Felülök az ágyamban, fáradtan dörzsölgetem a szemeim, majd ásítva felkelek, és az ablak felé veszem az irányt. Széthúzom a függönyt, de rögtön meg is bánom, mivel ebben a pillanatban fényképezőgépek ezernyi villanása vakít el. Egy mozdulattal visszahúzom a függönyt, és bosszúsan a szobám ajtajához lépdelek.
- Anyu, direkt megkértelek rá, hogy ne hívj ide kora reggel riportereket! – förmedek rá a nappaliban telefonálgató anyámra, aki erre csak int, hogy most ne zavarjam. – Nagyon köszönöm… - morgom idegesen, majd a konyhába megyek, ahol már a kezembe is nyomják a reggelit.
- Jó étvágyat! – hajol meg a szobalány, majd már ki is viharzik a helyiségből.
- Hát ez minden lesz, csak nem jó… - emelem fel fintorogva a trutyiba mártott kanalat, majd egy mozdulattal a mosogatóba dobom. Ráérek enni az interjúk után is. Anyám eközben befejezi a telefont, és sietve elém táncol.
- Öltözz fel gyorsan, 9-re a Super Teen Stars stúdiójában kell lennünk. – igazítja meg felcsúszott pizsamám gallérját, majd már fordul is meg, hogy rendezze a következő hívást.
- Hát ez szuper. Újabb kellemes beszélgetés a szóló karrieremről, és arról, mért nem vagyok emos. – sóhajtok fel unottan.
- Ne beszélj így, kérlek. – tárcsázza a számot drága szülőm.
- Persze. Szóval miért is hívtál ide riportereket? – húzom fel kérdően a szemöldököm.
- Mert minél többször kerülsz a címlapra, annál jobb lesz az imidzsed.
- Mért lesz jobb az imidzsem attól, hogy lefotóznak pizsamában?
- Öh… menj öltözni. – és ezzel a beszélgetést le is zárta. Megadóan felsóhajtok. Szóval a srácoknak megint lesz min röhögniük, én meg megint elmesélhetem az életem egy hosszú, lelkizős beszélgetés során. És a végeredmény megint a szokásos lesz: a csajok lefolynak a székről, majd sikítozva a színpadra rohannak, és megpróbálják letépni rólam az összes ruhám. Mindig ugyanaz a történet…
De nekem mindent el kell vállalnom, mert ezzel csak a már így is elég magasan álló létra csúcsa felé teszek meg egy fokot. Így végül nem tehetek mást, mint, hogy elindulok vissza, a szobám felé…
- Most pedig jöjjön az idei év leghíresebb tinisztárja, a tehetséges és annál tehetősebb szólóénekes, Wilburn Robinson!- a nézőtérben nagy őrjöngés támad, az egyik ajtó pedig kicsapódik, és egy fekete hajú fiú lép be rajta. A neki fenntartott székhez sétál, és helyet foglal – Üdvözöllek a műsorban, Wilburn! – mosolyog rá a lelkes műsorvezető.
- Üdv Tim. – felel a fiú egyszerűen.
- Hogy érzed magad? – teszi fel a férfi a következő kérdést.
- Remekül. Jobban már nem is lehetnék. – bólint a fekete.
- Ezt örömmel hallom. Mint az a rajongók körében már köztudott (és nem is téves információ) pár nap múlva koncertet tartasz a városban. Megtörténtek már az előkészületek?
- A csarnok már ki lett bérelve, és egy ideje folyamatosan próbálunk.
- Akkor nem sok szabadidőd lehet.
- Épp elég, ami van.
- Mit gondolsz, a régi bandád mit szól hozzá, hogy még rajtuk is túltettél népszerűségben?
- Gondolom, nem örülnek neki túlzottan.
- Nem szeretnéd megkérdezni tőlük?
- Hanyagolhatnánk…
- Na ne már! – ideges tinilányok moraját hallani.
- Hah… na jó. – egyezik bele kelletlenül a fiú.
- Csodás! – vigyorog a média embere – Akkor jöjjön a Black Broken Roses jóképű és népszerű vezére, Keith Leslie! – az ajtón most egy szőkésvöröses hajú, lengén öltözött fiú lép be. A teremben erre megint csak visítozás támad, bár most nem akkora, mint az előző énekes esetében. – Üdvözöllek a műsorban, Keith! – köszönti őt is Tim.
- Hello. – foglal helyet a szőke Wilburn mellett, aki erre kicsit vonakodva arrébb húzódik.
- Hogy megy a banda? – kezdi faggatni őt is.
- Egész jól. De Wilburnnel jobban menne. – bök a mellette ülő felé, de nem néz rá.
- Azt elhiszem. Wilburn kis idő alatt tucatszor is híresebb és keresettebb énekessé vált, mint ti 4-en. Mi erről a véleményed? – Keith csak vállat von.
- Jóképű és tehetséges. Pont erre számítottam.
- Ó – mosolyodik el a hidrogén szőke – Még jó kapcsolatot ápolsz vele? Talán a… barátod? – néma csend terem a stúdióban. Keith csak félig a mellette ülőre pillant, és halványan elmosolyodik.
- Én még annak tartom. – erre lányok éles sikítása hallatszik fel.
- És te, Wilburn? – fordul a másik fiú felé – Te is annak tartod még Keitht? – a kis fekete egy darabig habozik a válasszal, majd végül kinyögi.
- Igen – újabb sikítás, lányok fel-felugrálása a helyükről, hatalmas LOVE táblák.
- Csodás. Tiszta happy. – enyhe csalódottság a férfi hangjában, hiszen ő jobban örült volna egy kis „botránynak”. – A következő kérdést először neked teszem fel Wilburn. – folytatja zavartalanul az interjút – Ha tudnád, hogy valamiért meg fogsz halni, és ez az utolsó napod, mit tennél? – hosszú csend következik.
- Valószínűleg megírnám a végrendeletem.
- Na ne viccelj! Most komolyan! – nevet Tim. Wilburn hosszasan elgondolkodik.
- Nem tudom. – csalódottság hangja.
- Na és te Keith? – fordul a másik fiú felé. Az ugyanúgy gondolkodást színlel, holott a választ azonnal rá tudná vágni.
- Azt hiszem, azt tenném, amit a legjobban szeretek. Vagyis a rajongóimmal lennék! – „Imádlak” bekiabálások, egyéb istenítő dolgok.
- Ez nagylelkű. És mit tanácsolnál Wilburnnek, ő mit tegyen?- a vörös erre elvigyorodik.
- Tegye ő is azt, amit szeret. Vagyis vágja fel az ereit… - nevetés, szúrós tekintet a másik fiú felől – Nyugi, csak vicceltem! – kuncog – Szóval csak az első mondat. De Wilburn úgysem mostanában fog meghalni… mivel az egyetlen ember, aki megölheti, az én vagyok! – kacsint.
- Ó, igen, van is erről egy számotok a bandával, nemde?
- Bizony, van. Abba még Wilburn is énekelt.
- Remek! Akkor nem lenne kedvetek elénekelni együtt? – heves fejrázások, hangos bíztatás, végül a két sztár beleegyezik.
- Essünk túl rajta… - sóhajt fel Wilburn, majd egy mikrofont vesz a kezébe, és Keithszel együtt a színpad közepére sétál. Nem sokkal ezután pedig felcsendül a jól ismert dal…
All that I'm living for,
(Mindaz, amiért élek,)
All that I'm dying for,
(Mindaz, amiért halok,)
All that I can't ignore alone at night...
(Minden, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni egyedül éjjel…)
Fáradtam érek haza a műsorból. Keithel együtt énekelni maga volt a pokol! Ha még nem éreztette volna minden második szónál, mennyire utál, talán most nevetnék a dolgon. De nem, ő sajna nem az a stílus… Hazudni tud, mint a vízfolyás, de ettől még a kijelölt személlyel érezteti rendesen, hogy igazából mit gondol. Pocsék vezető. De ez már nem az én gondom…
Holnap viszont nehéz napom lesz. Pláne, hogy ez a 4 jómadár is eljön a koncertre… Szép is az élet. Nem is húzom tovább az időt, csak ledőlök az ágyamba, és szundizok egyet.
Reggel… úgy érzem mindenem elgémberedett. Nem volt a legjobb ötlet farmerban és feszülős pólóban aludni. Én az ész… annyiban viszont hasznos volt, hogy a kukkerok végre egyszer nem a félig kigombolt, felcsúszott pizsim fényképezték le, hanem a rendes ruhám. Heh. Nem leszek a címlapoon! Maximum egy mellékrovatban, kis piros betűkkel, hogy: „Wilburn Robinson újabban már át sem öltözik lefekvés előtt, talán gondjai vannak?” Imádom a hírnevem!
Kócos hajjal sétálok le a nappaliba, és szememmel anyám kezdem keresni. A jelek szerint nincs itt. Áldom érte Istent. Tovább sétálok, egyenesen az ebédlőbe, ahol a cselédek már réges-régen elkezdték levakarni a bútorokat. Pfuj… mi ez a szag?
- Áh, jó reggelt Wilburn-sama! – sétál oda elém egy szöszi cseléd. Tisztítószer… gondolhattam volna.
- ’Reggelt! – ásítok fáradtan, majd várakozón méregetni kezdem a csajt – Anyám? – teszem fel végül a kérdést.
- Öhm… azt üzeni dolga akadt. – na, ez is elolvadt tőlem – Amíg nem jön vissza, tegye azt, amit mindig tenni szokott…
- Én sok mindent szoktam tenni… - sóhajtok fel unottan, majd a lapért nyúlok, amit egy másik cseléd nyújt felém – Jah… szóval ez az, amit mindig tenni szoktam. – szegezem tekintetem a plafon felé. Hiába ment el, attól még a koncertig az egész délelőttöm betáblázta. Ezt szeretem én a szüleimben, egyszerűen nem hagynak élni!
- Wilburn-sama! – jön körém egy másik szobalány is – Egy fiú várja az ajtó előtt, azt mondja sürgős… - ismét felsóhajtok. Na remek, az hiányzott még csak a napomba, hogy valamelyik dilis volt haverom ideállítson! Azért mégsem küldhetem el, tehát…
- Mondja meg neki, hogy 5 perc, és megyek. – fordulok meg, és a szobám felé veszem az irányt.
- Nem! – kiált utánam a cseléd. Érdeklődve hátrapillantok.
- Nem? – megyek oda a lány elé felhúzott szemöldökkel, aki erre elvörösödik, és lesüti a szemét.
- A fiú… azt szeretné, ha most menne… - De jó is ennyi nőre maradni! Ennyire értetlen azért nem lehet! De nincs ma kedvem veszekedni. Inkább csak szépen egyezzünk bele…
- Na jó. Akkor majd útba ejtem az ajtót. – intek, majd ismét a nappaliba lépek. Végigcsörtetek rajta. Mintha tinilányok sikítozását hallanám kintről. Na ne! Ugye csak álmodom?
Az ajtóhoz érek, és kikukucskálok rajta. Az ajtóban Wilson toporog. Ő az egyetlen tag a régi bandámból, akivel még úgy-ahogy jó kapcsolatban állunk. Na jó… őt beengedem. Kinyitom az ajtót, mire a srác a nyakamba ugrik, és villámgyorsan becsapja a kijáratot.
- Egy pisszenést se! – fogja be a szám, majd a fülét az ajtóhoz nyomja, és hallgatózni kezd. Hallatszik pár visítás, majd kis csönd, aztán léptek zaja.
- Uh… - enged el megkönnyebbülten, mire én bosszúsan tarkón vágom.
- Te hülye! Képes vagy ide menekülni a fangirlök elől? Az kéne még csak nekem, hogy betörjenek ide! – förmedek rá.
- Csak nyugi Win-san… Nem törtek be. – vakarja a tarkóját kényszeredetten a barna.
- Ó, hogy az a… - már éppen készülök újra megütni, mikor ő kibújik a kezem alól, és a nappaliba csörtet.
- Nagyon feszült vagy ma rocksztárkám. Mi a hézag? – dobja le magát az egyik kanapéra. Feladóan sóhajtva elé lépdelek, és leülök mellé.
- Tiszta ideg vagyok. Nem elég, hogy több ezres tömegnek kell ma koncertet adnom, de ráadásul még ti is eljöttök rá.
- Oh, ilyen zavaró tényező lennénk? – pillant rám sértődötten a barna.
- Te nem. Csak Keith, Kirk és Josh. – kacsintok rá vigyorogva.
- Szó, ami szó, Keith tényleg nem volt veled valami kedves abban a műsorban… - dől hátra a fiú – Tette a jófiút, közben meg szarba se vett. – A másik dolog, amiért még jóba vagyunk Wilsonnal. Ő is képes átlátni Keithszen!
- Jah… marha jó volt. – sóhajtok fel.
- Képzelem. De csak semmi vész pajti, én majd lélekben szurkolok neked! – bokszol vállon a barna. Köszönően rámosolygok.
Még dumálunk egy kicsit, aztán Wilson lelép, mivel próbája van a bandával. Nem is baj, így legalább végig tudok menni anyám listáján.
- Ah, te jó ég! Ehhez kevés egy élet! – futok végig tág szemekkel a listán. Rengeteg dolgom lesz a koncertig, úgyhogy jobb, ha rögtön bele is kezdek…
Délután 3 felé járhat az idő. Még 10 perc van a koncert kezdetéig. Idegesen dobolok a sminkes asztalon, míg a sminkesek telekenik az arcom mindenféle sötét cuccal. Ugye nem kell mondanom, hogy ezzel is az emot reklámozom? Ha a kiscsajoknak ez jön be, hát akkor legyen.
- Wilburn drágám, készen vagy? – trappol be a helyiségbe anyám. Jellemző, ez is a legutolsó pillanatban tud csak megérkezni.
- Már csak pár simítás, Mrs. Robinson! – válaszol helyettem a szememet kihúzó nő.
- Csak gyorsan! Rengetegen várnak rá a színpadon! Azt hiszem, ekkora létszámú közönsége még a BBR-nek sem volt! – BBR azaz Black Broken Roses, csak rövidítve. És ez a létszámos dolog nem lep meg. Mert ahogy Keith is mondta: Jóképű vagyok és tehetséges. Nyilvánvaló volt, hogy ebben is túlszárnyalom őket!
- Kész vagy. – áll fel előlem a sminkes lány – Ne nyúlj a szemedbe, és dörzsölgesd össze az ajkaidat, mert lőttek a festéknek. – Hm, ez új, rúzs is van rajtam?
- Rendben. – bólintok, majd már indulok is fel a színpadra.
Ahogy kilépek rá, a csarnokban őrjöngés támad. Kezeimet felemelve középre ballagok, majd a mikrofont magam elé húzva énekelni kezdek.
Ugyebár ez a szám is egy emos fílingű cucc, bár beismerem, csak át van dolgozva. A ritka esetek egyike közé tartozik, hogy én franciául éneklek, de hát ez bejön a rajongóknak… Annyira szar beismerni, hogy én is csak tőlük függök! Ha nem tetszenék senkinek, hiába lennék tehetséges és jóképű, sehol sem tartanék… Abba is rossz belegondolni, hogy engem is talán csak az emos kinézetem miatt szeretnek. Nem vagyok emos! Csak bejön a stílusuk!
De nem sokáig agyalhatok a problémáimon, mivel ekkor a színpad elsötétül, és a vállamba iszonyú fájdalom nyilall. Pont akkor, amikor épp a szám egyik pörgősebb részénél a levegőbe szökkenek. Aztán lövést hallok, és a tömeg ideges morajlását. Még fel sem fogom igazán, mi történik, mikor a lámpák ismét kigyúlnak, és szemem a vállamat szorító kezemre téved. Vörös… nagyon… ez… vér..?
Egy fehér teremben ülök. Körülöttem dokik sürögnek-forognak. Kicsit kábult vagyok a vérveszteségtől, de még észlelem a körülöttem elhangzó zajokat. Rettenetesen fáj a karom. És ezek még itt turkálnak benne! Gondolom, a golyót próbálják eltávolítani. Becsinálok már! Ki volt ez az állat..? Sötétség…
Ismét egy fehér szobában ébredek, csak most egy ágyon fekve. A mellettem álló doki elmondásából ítélve egy darabig megfigyelés alatt tartanak, hogy nem fertőződik-e el a sebem. Ha nem, holnap hazaengednek. Az orvosok rengetegén hirtelen anyám tör át, és mit sem törődve a többiekkel szorosan magához ölel.
- Oh drága kisfiam! Annyira aggódtam érted! – nyafogja a fülembe sírva.
- Jól van már anyu, csak ne szoríts annyira… - feszengek nyöszörögve. Baszottul fáj a vállam!
- Igazad van, bocsánat… - távolodik el tőlem anyám, mire a tömegből erre Wilson tör ki, és anyámat félrelökve ő is átölel.
- Win, már azt hittük komolyabb bajod van! – nyávogja ő is. Bazzeg, ez nem hallotta, mit mondtam anyámnak?!
- Mindjárt neked lesz komolyabb bajod, ha nem engedsz el gyorsan! - morgom indulatosan, mire a barna bocsánatkérőn hátrább lép.
- Wil, itt vagy? – lép be a szobába Keith és a másik 2 jómadár. Basszus, díszkíséretet vagy kórust nem hoztak esetleg?!
- Itt vagyok.! – int nekik Wilson, mire a 3 fiú az ágyam mellé sétál.
- Te aztán szarul nézel ki. – állapítja meg Josh kis idő múlva.
- Csak ahogy mindig is szokott… - vihog fel mellette Kirk. Ó, hogy dögölnének meg!
- Ha csak baszogatni jöttetek, akár el is mehettek, jobb dolgom is akad ennél! – morranok rájuk idegesen.
- Csak nyugi tinibálvány, egyedül Wil kedvéért jöttünk el. – pillant rám unottan a bandavezér.
- Ne is törődj velük! – legyint Wilson mosolyogva – Azóta ilyen savanyúak, mióta téged meglőttek. Nagyon aggódnak ám érted! – Ugye nem is kell mondanom, hogy mind a négyen egyszerre horkantunk fel: „Ugyan dehogy!” – De most nem is ez a lényeg. – folytatja a barna – Hanem az, hogy gyógyulj meg minél előbb, mert a fangirljeid lebontják a Fehérházat! – kedvesen elmosolyodom. Baka Wilson, nem is értem, hogy volt bátorsága elhívni ezt a 3 hülyét hozzám. Ezzel is csak azt mutatta meg, mennyire nem érdekli, ki mit gondol róla. Dicséretes, nem véletlenül a haverom!
- Az nem lenne kellemes. Rendben, majd közbenjárok az ügy érdekében! – kacsintok, a barna felé, majd tekintetem ismét a másik 3 felé emelem – Hogy tetszett a koncert? – Hülye vagyok, hogy ilyet kérdezek, de kíváncsi vagyok, na! Ha azt mondják rossz, tudom, hogy csak azért, mert tetszett nekik. Ha azt mondják jó… akkor valószínűleg túl őszinte kedvükben vannak, de ez nem fordulhat elő!
A trió erre elfintorodik, végül Keith válaszol mindenki nevében.
- Jó voltál. Túl jó is! Többszörösen leköröztél minket, és nem csak létszámban… - a szemeim erre elkerekednek. Keith most tényleg elismerte, hogy én jó vagyok? – Azt hiszem, lemondhatunk a toplista első helyéről… - Álmomban sem gondoltam volna!
- Nem is baj, másodiknak is jó lenni! – nevet Wilson vidáman.
- Ez az, fogjuk fel optimistán, de gondolj csak jobban bele haver… - pillant rá a szeme sarkából Kirk – Wint imádják a lányok. Jobban, mint mi négyünket együttvéve. Ráadásul egy olyan stílust képvisel, ami elég felkapott lett az elmúlt időszakban…
- És?
- Nem érted. Wilburn helyettünk van a lista élén, és ha nem húzunk bele, rövidesen a földig tipor minket. Akaratlanul is… - elgondolkodva magam elé meredek. Igaza van… Amíg a BBRben voltam, együtt voltunk a toplisták legjobbjai. De most, hogy én már nem vagyok velük… Egyedül vagyok a legjobb. A BBRnek nélkülem már nincs akkora hatása. És valóban, az sem kizárt, hogy a végére teljesen hírnevét veszti…
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyet kérdezek tőled, de… - sóhajt fel Keith gondterhelten, majd zöld szemeit rám emeli – Nem lenne kedved… ismét csatlakozni hozzánk? – halálos csönd ül az egész teremre. Én csak óriási szemekkel bámulok fel a szőkére, aki oldalra fordított fejjel áll, a többiek pedig szintén őt bámulják meghökkenten. Soha életemben nem számítottam tőle ilyen kérdésre, de egy BBR tagtól sem. És ha most igent mondok, a népszerűségemnek annyi, viszont így nem megy csődbe a régi bandám. Megérnek ők ennyit? Végül is, régen mindannyian a barátaim voltak, de… az Isten szerelmére, ez túl gyorsan jött, nem tudok most dönteni!
De nem is kell, mivel a terembe ekkor egy csapat fekete ruhás fickó özönlik be, és elkezdik kifelé tolni a kis csapatot. Azoknak még megszólalni sincs idejük, már kinn is vannak. A helyiségbe ekkor ismét anyám lép be, és az ágyamhoz sétálva leül annak szélére.
- Wilburn, azt hiszem eljött az ideje, hogy valamit bevalljak neked. – dinnye nagyságú szemekkel nézek rá. Akkor hirtelen minden megfordul a fejemben. Hogy örökbefogadott gyerek vagyok, hogy az apám igazából drogdiller volt… minden.
- Hai? – nyögök ki végül valami kis reakciót. Zavar ez a sok fekete öltönyös pasi…
- Drága fiam… ez lehet, hogy most nem fog tetszeni, de… a te sikereid egyedül a maffiának köszönhetőek. – ha lehet még ennél is nagyobb a szemem, akkor ez most megtörtént.
- Ho… hogyan? – dadogom megrökönyödve. Remélem, csak félrehallottam.
Anyám erre nagyot sóhajt, és elkezdi magyarázni a szitut. Én csak tátott szájjal követem az eseményeket, bár meg kell hagyni, elég nehezen tudom elhinni a dolgokat. Anyám elmondása szerint a családom már régóta szövetségben áll a maffiával, és mikor rólam kiderült, hogy milyen tehetséges vagyok, ők szerveztek be az éneklésbe és a BBRbe, valamint ők intézték úgy is, hogy végül szóló karrierbe nyomjam (ezt már csak azért, mert nagyobb sikerem lett, mint azt várták). Ahogy ezeket hallgatom, lelkileg szinte teljesen összetörök. A vágyaim, a büszkeségem, minden a porba hullott… nem a saját erőmből jutottam el idáig, mivel ha ez így lenne, szerintem nem tartanék sehol se. Fáj… annyira fáj.
- Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért ezt előbb nem említettem meg… - nem szólok egy szót sem. Meg akarok némulni… vagy süketülni, hogy több ilyet ne hallhassak – Wilburn? – bólintok, majd a kezemmel intek, hogy most egyedül szeretnék lenni. Anyám megértően néz rám, majd közel hajolva hozzám egy puszit nyom a homlokomra – Gyógyulj meg hamar! – azzal feláll, és a fekete ruhás alakokkal együtt kimegy. Csak egy marad a szobámba, aki oldalra bámulva áll, karba tett kézzel, de most még ő sem érdekel. Undorodva törlöm meg a homlokom, és keserűen lehajtom a fejem. Ennyi lennék hát… ennyi.
Másnap be kellett mennem a rendőrségre, mint tanú, hogy kihallgassanak. Tegnap óta kicsit sikerült összeszednem magam, és elkönyvelni, hogy ezen túl valósan is emos leszek. Na nem ám, ennyire nem omlottam össze… sőt, ha nem fájna a vállam, egész jól is lennék. De fáj, nem is kicsit…
- Szia. Remélem, tegeződhetünk. – jön be a szobába egy fekete hajú csaj, és helyet foglal az asztal végén. Megrökönyödve bámulok rá. Sokkal inkább úgy néz ki, mint egy maffiózó, nem, mint egy rendőr. Na majd utánajárok én a dolognak, úgy is jó kapcsolatba kerültem a maffiával… Megrázom a fejem, mire a lány elmosolyodik.
- A nevem Nichole. Én fogok nyomozni az ügyedben… Elmesélnéd, vannak-e esetleg olyan emberek, akik ártani akarnak neked? – döbbenten bámulok rá. Tegnap estéig eszembe se jutott volna ilyen ember, de most, hogy kiderült, a családom kapcsolatban áll a maffiával, már mindent el tudok képzelni. Mindenesetre én személyesen nem ismerek ilyen illetőket, tehát a válasz egyértelmű.
- Nem, nem hiszem. – mondom lehangoltan. Megint elkezdett sajogni a vállam.
- Biztos? Törd kicsit a fejed. Egy rocksztár élete nem fenékig tejfel. Kell, hogy legyen néhány ellenséged, akár csak a régi bandádból – Nah, ez sem tud a tegnapról – Vagy akár olyanok, akik a stílusod ellenzik… - enyhe gúny hallatszik Nichole hangjából, mire én dühösen felvillanó szemekkel pillantok rá. Nagyon kész vagyok ma drágám, úgyhogy nem kéne még provokálni is…
- Mért, mi baj a stílusommal? – förmedek rá indulatosan, mire a fekete mentegetőzően maga elé emeli a kezét.
- Az égvilágon semmi, csak van, akik ezt nem kedvelik. De megértem, hogy most zaklatott vagy.
- Nem vagyok zaklatott! – kiáltok rá mérgesen. Ó, hát dehogyisnem vagyok az…
- Persze, hogy nem. – hagyja rám Nich vállat vonva, majd folytatja a kérdezősködést – Szóval nincs esetleg egy olyan volt haverod vagy ismerősöd, aki nem díjazza, hogy emos vagy?
- Nem vagyok emos! Nekem csak a stílus tetszik! Szó sincs olyasmiről, hogy az vagyok! – fakadok ki mérgesen. Túl sok nekem ez a pár nap, ezt már nem lehet higgadtan végigcsinálni.
- Rendben, ne kapd fel a vizet… - próbál nyugtatni a csaj, de én ekkor már túlságosan is felhúzom magam.
- De felkapom! És tudod mit? Már egyáltalán nem is érdekel ez az egész hülyeség! – kiabálom indulatosan, majd felpattanok az a helyiségből. Pihenésre van szükségem, nyugalomra és csendre, hogy végiggondolhassam a történteket.
Kiérve a rendőrségről az ajtóban már vár a tegnapi maffiózó, akit anyámék állítottak mellém testőrnek.
- Valami baj van? – fordul felém a világos hajú kérdően.
- Semmi. Minden a legnagyobb rendben! – zsörtölődöm az épület falába rúgva, amit abban a pillanatban meg is bánok, mivel így már nem csak a vállam, de a lábam is sajogni kezd – Basszus… - hajolok le a fájdalomtól összeszorított fogakkal. A fehér hajú meg csak nagyot sóhajtva bámul engem. Na mi az, nem tetszik valami?!
- Kicsit hamar végeztél. – állapítja meg tekintetét ismét az épületre szegezve – Úgy rémlik, egy kihallgatás több ideig szokott tartani.
- Ahogy mondod drága Stephen, csak hogy én még a vége előtt leléptem! – kacsintok rá a pasira, majd az út szélén parkoló fekete limuzin felé indulok.
- Mi? – lép utánam Steph megdöbbenten. Különben ő egy harmincas éveiben járó maffiagyerek, kinek előmúltja elég zavaros, mivel a legelső pályafutását rendőrként végezte. Hogy-hogy lett belőle maffiózó, azt még nem tudom, de gőzerővel rajta vagyok a témán. Tulajdonképpen egész jó fej, csak halálra idegesít, hogy állandóan utánam koslat!
- Jól hallottad. – Mit nem lelet ezen érteni? - Elhúztam, mielőtt még vége lett volna. – lépek a kocsi elé, és már nyitnám is az ajtót, de Steph tiltóan lép elém.
- Ugye tudod, hogy ezt nem teheted meg? – néz rám komolyan.
- Pech, mivel már megtettem. – kacsintok rá, majd ismét szállnék be, mikor Steph arrébb lök, és bekopog a sofőrnek, hogy menjen el. A csávó persze engedelmeskedik is, így a limuzin a szemem láttára hajt el.
- Akkor most szépen visszamész a rendőrségre. – parancsol rám a fehér, miután az autó már nem is látszik. Na és ki a jó fene ő nekem, hogy megmondja, mit csináljak?!
- Hát azt lesheted hapsikám! – rázom meg a fejemet makacsul.
- Anyád ennek nem fog örülni…
- Kit érdekel?
- Engem.
- Szar ügy.
- Wilburn, légy szíves… - sóhajt feladóan a maffiózó. Mondom, felőlem, aztán várhat estig is…
- Te csak ne parancsolgass nekem, jó? Nem vagy az apám, és… - folytatnám az érvelést, de ekkor egy női hang félbeszakít.
- Khm… Wilburn, minden rendben? – megfordulok, és látom, hogy mögöttem Nichole áll felvont szemöldökkel. Utánam jött volna? A-a. Biztos csak véget ért a műszaka…
- Aha. – nézek rá unottan – Csak éppen a testőrömmel tárgyalok. – Jó hencegni azzal, hogy neke
