- Ki ez a csaj? – kér számon rögtön, és kissé ingerülten, aminek nem igazán tudom az okát, egyelőre nem tudhatja az igazat, nem kéne dühösnek lennie.
- Senki… csak úgy kitaláltam – vonom meg a vállam, kipréselve magamból a hazugságot. Nem szoktam hazudni neki… rosszul is érzem magam tőle, de ha elmondanám neki az igazat, soha többé nem mehetnék Melanyhoz.
- Ühüm. Mit csináltál délután? – Tudtam, hogy nem fogja bevenni… nem tudok hazudni.
- Mért kell nekem mindenről beszámolni? – pillantok fel rá, tőlem szokatlanul erőteljes ellenszegüléssel. Riadalmam próbálom főként palástolni… nem szabad rájönnie!
Elgondolkodva figyeli az arcomat, majd magabiztosan jelenti ki sejtését.
- Szabályt szegtél.
- Nem! – Ne… ez túl hamar volt, nem kellett volna rávágnom. - Legalább egy kicsit bízhatnál bennem!
Hiába próbálom menteni, a menthetőt, már nincs olyan.
Elkapja a pizsamám gallérját, és nemes egyszerűséggel felránt magához. Riadalom cikázik át rajtam, és megilletődve sápadok el. Füleim lekonyulnak, és a félelemtől tágra nyílt szemekkel remegek meg.
Cass a bátyám… de ilyenkor nem úgy viselkedik, ahogy egy testvérnek kéne… félek tőle!
- Akkor most megkérdem – vált rémisztően komoly hangra, melyet csak tetéz, hogy riasztóan halk. - Szabályt szegtél?
Kerülöm a pillantását, félre fordítom a fejem, és egy darabig gyűjtöm az erőt, hogy kipréseljek magamból valamit.
- Mért kell ilyeneket feltételezned rólam? – suttogom kétségbeesetten. Képtelen vagyok a szemébe hazudni, úgy, hogy ilyen közel van hozzám.
- Úgy gondolod, nincsen rá okom? – fordít vissza maga felé, és szorítása lazul kissé a felsőmön.
- Nem lenne, ha megbíznál bennem – felelem, összegyűjtve némi határozottságot.
- Igazad van – hunyja le a szemeit. - Ezt kéne tennem. – Magához húz, és lassan, szorosan átölel. - És meg is teszem, ha adsz rá esélyt.
Leblokkolok, még levegőt venni is elfelejtek hirtelenjében. Megint megölel, pedig nem szokása… csak újabban, most, hogy a szokottnál is gorombább. Egy darabig szorosan húz magához, majd váratlanul enged el, és viharzik ki a szobánkból.
Pár pillanat múlva tanácstalanul követem, és a fürdőszobában találom meg, kezében a ma viselt pólómmal. Meghökkenve, ösztönösen kapom ki a kezéből felsőmet, mire frusztrált tekintete rám villan.
- Ezt mégis… miért kell? – habogom elpirulva. Enyhén szólva zavarba ejtő.
- Kivel voltál a délután?
Elsápadok kissé, hisz ez magyarázat a viselkedésére. Megérezhetett valamit, és ellenőrizni akarta…
- Cassian… - Hangom halk, és tétova, nem akarom elmondani neki, így el is akadok.
- KIVEL?! – Riadtan húzom össze magam kiáltására, de mielőtt bármit reagálhatnék, megragad, és a csempének lök. Fájdalom nyilall a buksimba, de félelmem sokkal nagyobb, mint a sérülés súlyossága.
Közelebb hajol hozzám, szemei villámokat szórnak, és ha képes lennék megpróbálni, se tudnám félrefordítani a fejem.
Amennyire tudom, összehúzom magam, szemeimből megállíthatatlanul potyognak a könnyek. Miért csinálja ezt? Miért ilyen durva velem?
- Csak… összetalálkoztam egy másik településen élő Állattal… - suttogom elhaló hangon. Máskor már elmondtam volna neki, de most képtelen vagyok rá. Egyrészt elég ideges már így is, másrészt vissza akarok menni oda, Melany a barátom…! Életemben először, megtartom a titkomat bátyám előtt.
- Mért nem tudtad ezt előbb mondani? – kérdezi jóval nyugodtabban.
Kinyitom eddig szorosan lehunyt, könnyes szemeim, de nem nézek rá.
Enged a feszültségéből, és még az előzőnél is szorosabban ölel magához. Nem moccanok, semmi jelét nem adom annak, hogy ellenvetésem lenne. Pedig ezúttal szívesebben maradnék egyedül…
- Bocsáss meg – súgja a fülembe. Nem felelek, egy pillanatra felerősödik az enyhe lelkiismeret furdalás, hisz hazudtam neki… Ő pedig bántott. Nem viselkedtünk testvérekként…
Megint együtt alszunk el, és ha nem is mondom ki, valószínűleg érzi, hogy nem esett jól amit tett. Tudom, hogy az én hibám, én húztam fel, és nincs jogom a szemére vetni semmit… mert hazudtam. Nagyon bánt, de képtelen vagyok lemondani a lehetőségről, hogy használjam a kaput. Ha lebukok… sose fog megbocsátani nekem, vagy legalábbis olyan dühös lesz rám, mint még egyszer se.
Másnap reggel kábán nyitom ki szemeimet, és próbálva kidörzsölni belőlük az álmot, nagyot ásítok.
- Jó reggelt – köszönt Cass, kezére támaszkodva, én pedig ismét majd kiesek a számon ásítás közben.
- Neked is – felelem még kissé álomittasan, de hirtelen leesik, hogy valami nincs rendben. - Várjunk csak – pattanok ülőhelyzetbe, és pillantok rá döbbenten. - Te hogyhogy itt vagy?
- Úgy, hogy nem mentem be dolgozni – közli nemes egyszerűséggel.
- Miért? – Ez teljesen szokatlan tőle. Vállat von, mintha ez nem így lenne.
- A mai napot veled szeretném tölteni – pillant fel rám ártatlan szemekkel, de széles vigyorral. Rohamtempóban pirulok el, ezen persze nagyon jól szórakozik, így inkább kipattanva az ágyból, megcélzom a fürdőt.
Gyorsan elintézem a reggeli teendőket, és jóval frissebben oldalgok vissza a szobába, ahol az ágyamon egy kupac ruha fogad.
- Vedd fel ezt, amíg én készülök – szólal meg Cass, és saját ruháit felmarkolva, elmegy a mosdóba.
Lemondó sóhajjal húzom magamra az általa választott ruhákat, eszembe se jut ellenkezni, pedig nem a kedvenc darabjaim. Ráadásul láttam, hogy ő is az ugyan ilyenjeit vitte be.
Mikor felbukkan, valóban ugyan olyan ruhában feszít, mint amiben én, csak neki sokkal jobban áll. Zavartan kapkodom ide-oda a fejem, nem szeretem, mikor egyformában vagyunk, és az emberek hasonlítgatnak.
- Hová megyünk? – érdeklődök inkább, mikor karomnál fogva, kihúz a szobából.
- Majd meglátod – feleli, válasz nélkül.
Mathilda persze nem hagyja szó nélkül a hasonlóságunk, ahogy elhaladunk előtte ugyan olyan öltözetben, és míg ő az egyformaságunkat ecseteli, Cass a konyhából egy kosárral tér vissza.
Ismét kézen fog, majd kilépünk az ajtón.
Az utcán persze vonzzuk a tekinteteket, mint mindig, mikor együtt vagyunk, ugyan úgy öltöztetve. Mintha kifejezetten élveznék, hogy megtárgyalhatják, milyen különbségeket fedeznek fel.
Hahó, én tiszta fehér vagyok, ő meg fekete! Nem elég?
- Oh, kit látnak szemeim? – Riadtan kapom tekintetem a hang irányába, hisz alig haladtunk két utcányit, már több mint tízen ránk köszöntek.
- Hello, Eddie – int vissza Cass az ismerősének, aki egy szempillantás alatt terem mellettünk. Oh, egy Kutya.
- Mi járatban errefelé? Ma nem dolgozol? – érdeklődik, füleit hátracsapva.
- Nem, ma szabadnapom van.
- Csak nem felrobbant a tanács központja? - vihogja el magát, úgy tűnik, nem csak engem lep meg bátyám mai munkakerülése. Cass viszont elereszti a füle mellett a csipkelődést.
- Ő az öcsém, Mignon – mutat be a barátjának, akire zavartan pillantok fel.
- Nagyon örvendek – nyújtom a kezem, mire a Kutya lendületesen, össze-vissza kezdi rázni. Alaposan megkönnyebbülök, mikor elenged végre.
- Én is, hallottam már rólad. Sokkal jobban hasonlítotok, mint képzeltem!
Elhiszem neki… Bár nekem néha más érzésem van
- És te hogyhogy nem dolgozol? – vált témát bátyám.
- Mást állítottak be a kapu mellé. Várható volt, az én hetem már letelt.
- Kapu? – csúszik ki a számon a halk kérdés, mielőtt megállíthatnám. AZ a kapu?
- Igen, az emberek világába vezető kapu. Nekem kell őriznem a medálokat, amivel…
- Hát örülök, hogy találkoztunk, de nekünk most sietnünk kell – vág közbe határozottan Cassian, a kezemet megragadva. Minden bizonnyal eszébe jutott a tegnapi érdeklődésem. Ha tudná, hogy én nem csak tudok róla, hanem használtam is…
- Ó, értem, én is örültem. Jó szórakozást nektek! - int, és már el is rohan, csak úgy porzik utána az út.
Nagyokat pislogok, de nincs sok időm bámészkodni, mert Cassnak más terve van, elindul, és húzni kezd maga után.
- Most már elárulod, hova megyünk? – érdeklődök óvatosan. Hátrapillant a válla felett, és szélesen elvigyorodik.
- A-a, majd meglátod, ha odaértünk!
- Messze van?
- Ha többet jár a szád, mint a lábad, akkor igen! – feleli szemforgatva, de mintha próbálná visszafogni a gonoszkodóbb énjét.
Csendben követem, hagyom, hogy kezemnél fogva vezessen, és közben össze-vissza tekintgetek, mintha nem láttam volna már vagy ezerszer a városnak ezt a részét.
Végül a házak sorának vége szakad, és beérünk az erdőbe. Itt Cass a sok kacskaringózó ösvény, egyik legvadregényesebbjét választja. Kettőnk közül én ismerem jobban az erdőt, hisz többnyire ott bóklászom ihlet után, míg ő az irodában van.
Ezt az utat mégse tudom beazonosítani hirtelenjében, így szorosabban kapaszkodok belé, nehogy elszakadjak tőle, és egészen máshol kössek ki, mint ő.
Szó nélkül haladunk egy darabig, majd ahol járhatóbbá és szélesebbé válik az út, ott maga mellé húz, egymás mellett tesszük meg az út hátralevő részét.
- Már emlékszem! – kapom fel hirtelen a fejem, és izgatottan kezdem billegtetni füleimet. – Erre voltunk egyszer mindannyian kirándulni! Anya, apa, te meg én. Meg anya szerette nagyon ezt az utat, mert egy rejtettebb vízesés van a végén.
Izgatottan fecsegek, és szinte észre se veszem, hogy ösztönösen gyorsítok kissé. Cassian csak bólint, ezzel téve egyértelművé, hogy eltaláltam az úti célunk.
Lelkesen masírozok előre, rég jártam erre, nem csoda, hogy nem emlékeztem rá. Amíg anya élt, sűrűn hozott ki kettőnket az erdőbe, és játszott itt velünk mindenfélét. Akkor még Cass is másképp viselkedett kissé, habár már akkor is jobban szerette a fegyelmet.
Ő apára, míg én anyára ütöttem. Fura, hogy a szüleink is tűz és víz voltak, mégis imádták egymást. Apának is nagyon hiányzik anya, aki már jó pár éve halott. Talán azért is menekül a munkába, nem tudom.
- Míg, nézz a lábad elé! – kapja el a karom testvérem, épp mielőtt nekigyalogoltam volna egy vastag fatörzsnek. Jó nagyot ütött volna, örülök, hogy valaki azért figyelt.
- Ümm… bocsi… - motyogom zavartan. Sóhajtva húz vissza az ösvényre, de már nem engedi el a kezem, míg meg nem érkezünk célunkhoz.
Csillogó szemekkel bámulom az apró, kristálytiszta tóba ömlő vízesést, és a keskeny kis patakot, mely továbbviszi a felesleges vizet. Még mindig ugyan olyan bámulatos, örülök, hogy nem csináltak vele valamit, vagy alakította át a természet.
Letelepszünk az egyik parton álló fa alá, és Cass hozzáértően elkezdi kipakolni az ételeket. Kénytelen vagyok szaporán kapkodni a pillantásom, ha egyszerre akarom figyelni a tájat, és szorgoskodó bátyámat is.
- Jó étvágyat! – csapja össze a kezét Cass, és a takaróra kipakolt ételekre mutat. Hálás pillantást vetek rá, és egy zavart kis mosollyal is megajándékozom, mikor megkönnyebbülten veszem észre, hogy nincs répa.
- Nagyon ügyes vagy! – jelentem ki, a finomságokat látva.
Elégedetten elvigyorodik, és míg eszünk, csak párszor dorgál meg, hogy az evésre figyeljek, mert leeszem magam, míg bámulom a környezetem. Végül szerencsére nem bénázom el a dolgot, megússzák épségben a ruháim.
Mire végzünk a késő reggelivel… inkább ebéddel, már majdnem kettő van. A nap kellemesen süt, habár olyan veszett meleget azért még nem ad.
- Keresek kagylót! – pattanok fel, és pár perc múlva, már térdig állok a vízben mezítláb, feltűrt nadrágban. Cass nem mozdul a fa mellől, hátát nekivetve figyeli tevékenységem.
Hamarosan össze is gyűjtök egy csomót, majd kiszortírozom a nem olyan nagyon-nagyon szépeket.
- Tessék! – Lehuppanok Cass mellé, és az egyik legszebb kagylót a kezébe rakom. Már egyáltalán nem is haragszom rá, amiért tegnap olyan undok volt. Tényleg könnyen, és gyorsan túlteszem magam az ilyeneken.
A maradék négy kagylót elteszem, és Cass mellé csüccsenve, én is a fának döntöm a hátam. A többit is elajándékozom majd. Apának, Mathildának, Melanynak, egyet pedig megtartok.
Cass elgondolkodva figyeli a sajátját.
- Kösz – böki ki végül.
Egy darabig csendben ücsörgünk, de a kellemes délutáni idő, a teli pocak, és a kagylógyűjtés bizsergető fáradtsága hamarosan együttvéve erőt vesz rajtam, és egyre laposabbakat pislogva ásítgatok.
Cass rám pillant, majd egy idő után, halk sóhajjal húz közelebb magához, és mikor leesik mit is akar, zavartan, de elégedetten fekszem el, és hajtom a fejemet az ölébe. Nagyon régen éreztem ilyen komoly meghittséget kettőnk között.
Habár a nap elején még bántam, hogy nem tudok elmenni Melanyhoz, most már semmiképp se cserélném el ezt a napot arra. Majd megyek oda is, ha lesz rá lehetőségem. Mondjuk holnap…
Szép lassan elbóbiskolok, egyre jobban Casshoz fészkelve magam. Ő pedig meglepő módon, még csak enyhe kísérletet se tesz a lerázásomra, és nem kritizál. Most annyira jó mellette!
Arra ébredek, hogy Cass halkan a nevemet ismételgeti, és óvatosan csapdossa kissé az arcom. Nagyokat pislogva, ásítva ülök fel, és pillantok körbe.
A Nap állását nézve, már vagy négy-öt lehet. Jézusom, Cass eddig eltűrte, hogy rajta aludjak? Már biztos teljesen elzsibbadt!
- Lassan indulni kéne hazafelé! – jelenti ki határozottan. Lebiggyesztett szájjal bólintok, és engedelmesen elkezdek segíteni elpakolni az ételek és az étkezés eszközeit.
Nem is tudom mikor töltöttünk együtt egy ilyen békés napot, örülök, hogy hajlandó volt ma nem bemenni a munkahelyére. Remélem apa nem fogja megszidni.
Persze ez kissé hiú ábránd.
Apa már otthon van mikor hazaérünk, és elég idegesnek tűnik. Cass eddigi ellazultsága pillanatok alatt vált át feszültségbe, és fejét felvetve várja a szidást. Riadtan simulok az oldalához, nem akarom, hogy veszekedjenek.
- Cassian, hogy képzelted, hogy csak úgy ellógod a mai napot, minden szó nélkül? – kezdi apa haragosan.
- Egy szabadnap nekem is jár – feleli Cass higgadtan. Általában nem felesel apával, csak ha nagyon jogtalannak érzi a fedést.
Látom szülőnkön, hogy nem tetszik neki a dolog, de mielőtt felemelhetné a hangját, én szólalok meg csendesen.
- Velem volt ma, mert nagyon régen tudtunk elmenni kettesben bárhová is – jegyzem meg szelíden, mire apa figyelme felém irányul, tekintete meglágyul kissé. Mivel anyára emlékeztetem, mindig könnyebben békél a szavamra, pedig ugyan annyira szeret minket Cassal.
- Máskor szólj! – mondja még bátyámnak, majd visszavonul a dolgozószobájába.
- Nem kértem, hogy segítsd! – morogja Cass, a konyhába csörtetve, és a kosarat az asztalra dobva. Tudom, hogy nem szereti, ha én békítgetek, biztos bánta a büszkeségét. Viszont én meg a vitákat nem szeretem.
- Sajnálom – motyogom, de azért a jó kedvem nem tűnik el, mely a délután miatt alakult ki. Nem is romlik el az este folyamán, nem adok okot Cassnak, hogy megszidjon.
Ezúttal azért alszunk el együtt, mert én kérem. Alaposan meglepődik, de végül beleegyezik, és hagyja, hogy hozzábújjak, sőt egészen szorosan ölel megához.
Reggel nincs mellettem, mikor felébredek, természetesen ma már ment dolgozni. Én a reggeli tevékenységek után, rögtön a Kapu felé veszem az irányt.
Furdal kissé a lelkiismeret, hogy azok után ezt teszem, hogy Cass tegnap mennyire figyelmes volt, mégis vonz a másik világ, és a kagylót is oda akarom adni Melanynak. Még óráim vannak ebédidőig, tehát van időm mielőtt mennem kell ételt vinni az irodába. Vissza fogok érni.
Egy darabig nyugton marad, így élvezhetem most kellemes közelségét, de nem hagyja, hogy hosszútávon örüljek, mivel végül felém fordul.
Nem nézek rá, csak amikor megérzem magamon a tekintetét, de akkor rögtön. Mint mindig, most is sír, de mivel fáradt vagyok, nem fogom ezért bántani. Valakinek tartania kell a hátát helyette is, ugye?
- Sa… sajnálom… - suttogja halkan. – Tudom, hogy csak a terhedre vagyok.
A Nyúl nem is gondolná, mennyire képes olvasni az ikertestvére a gondolataiban, pedig hát eléggé tud, de némileg már megszoktam. Rátapintott a lényegre, és igen, tényleg csak a terhemre van. Ettől függetlenül az én aranyos kis öcsikém… és szeretem.
Közelebb bújik hozzám, és az arcát a mellkasomba fúrja. Visszafogottan sír, ahogy a jelenlétemben mindig, de valahogy még így is rossz érzésem van miatta. Ne már, hogy bűntudatot csinál nekem. Az nem az igazi Cassian Turny lenne.
- Hülye… - reagálom le egyszerűen a dolgot, de azért ösztönösen átkarolom. Valahogy féltem őt, azért, mert tényleg egy kis buta, sebezhető, és ebből még nagy baja lehet a jövőben.
De minden hibája ellenére, az öcsém, és ha sokat is szívok miatta… valójában nem tudom nélküle elképzelni az életem. A szabályszegése nélkül, a folytonos botladozása nélkül, amit nekem kell helyrehozni. Ha eltűnne, olyan lenne, mintha eltűnne belőlem egy kis darab is. Az a darab, ami rá akar vigyázni.
Elalszik, belém csimpaszkodva, és én nem lököm el. Hogyan is tudnám? Én szenvednék a legjobban…
Másnap reggel korán kelek, belém óraműpontossággal be van égetve, mikor kell felébrednem, és mi a legutolsó időpont, amikor elindulhatok dolgozni. Azt az időt meg természetesen nem akarom megvárni, épp ezért feltápászkodom az ágyról, és fél pillantást vetve Mignonra, ösztönösen betakarom. Aztán kilövöm magam a zuhanyzóig, ugyanis a nyulak tényleg szeretnek összebújni, a baj csak az, hogy ez a hőmérséklet növekedésével is jár, tehát a végén eléggé nedves helyzet lesz belőle. De ha ketten vagyunk, szerencsére még nem érezni annyira.
Szokásomhoz híven, időben elkészülök mindennel, majd Mathildát felkeltve, kiinvitáltatom magam az ajtón. Idejében beérek apámhoz, ahogy mindig szoktam, nem is szól semmit, tudja, hogy a tegnapi után nincs mit mondania. Így hát teljesen érdektelenül megyünk el egymás mellett, mintha nem is lennénk rokonok. Ezt imádom én ebben a helyben. Lehetsz akárki, itt senki sem vagy senkinek. És még egyesek csodálkoznak a jellememen. Chöh.
Már jó ideje végzem a papírmunkát, mikor apám megjelenik előttem, és újabb iratokat tol elém.
- Ezeket délig add le, a többi most várhat.
- Rendben - bólintok, az előző lapköteget összeigazítva, majd félretéve. Rögtön elkezdek dolgozni rajta, de túl sok mindent kell átolvasnom, így lassan az a veszély fenyeget, hogy nem készülök el időben, annak meg apám nem fog örülni.
Dél előtt tíz perccel fejezem be a töltögetést, Mignon is ilyenkor szokott jönni az ebéddel- és jön is, de most csak idegesen kikerülöm.
- Mig, útban vagy! – morgok rá eltolva magam elől, képes mindig abban az időben jönni, ami nekem nem jó. Mindenesetre le tudom adni a lapokat tíz perc sorban állás után, öt perc késéssel, ami újabb dühöngésre ad okot. Apucinak ez az öt perc felér negyed órával, hacsaknem féllel. És megint én fogok újabb százoldalas könyveket végighallgatni emiatt. Csoddálatos.
Visszalépkedek az irodába, rögtön szembe is találom magam Mignonnal, aki kezembe nyomja a mai ebédem.
- Mathilda küldi, én majd visszaviszem a dobozt - mosolyog, én pedig némán visszaülök az íróasztalomhoz.
- Mi van benne? – kérdem, de akaratlanul is eszembe jut a tegnap, így nem bírom megállni, hogy el ne süssem. – Répa?
- Paradicsom - jön a válasz, mire elhúzom a szám. Perszehogy. Ez nem tartozik a kedvenceim közé.
- Te már ettél? - kérdem közönyösen, a szemem sarkából figyelve őt. Bólint, mire az órámra pillantok. Oké, ha elég ügyes vagyok, még akár tizenöt percet is tölthetek az evéssel, csak akkor utána gőzerővel kell folytatnom az iratok ellenőrzését. Nem probléma, legalább egy kicsivel több ideig lehetek Mignonnal.
- Cass… - motyog halkan az említett, mikor már nekilátok az evésnek.
- Hm?
- Szerinted milyen lehet az emberek világa? – kérdi álmodozó tekintettel, nekem pedig kicsúszik a kezemből a kanál. Az első négy szóval még minden rendben volt, nem baj az, ha kíváncsi, szerintem milyen egy dolog. De az utolsó kettő már teljes mértékig felháborít és sért. Az emberek világa, képes ilyenről érdeklődni? Képes épp TŐLEM?! A művészeknek mind elmentek otthonról, ez már biztos!
- Mignon! Mit érdekel az téged? Semmi közünk ahhoz a helyhez, és tilos átmenni oda! - szórok felé villámokat, meg répákat, meg különböző fájdalmas dolgokat, az a szerencséje, hogy csak gondolatban.
- Tudom… én csak… - szeppen meg, és próbál egy édesebb formát felvenni, mintha nem tudná, hogy semmit nem ér vele nálam. – Csak kíváncsi vagyok…
- Mindig is ez volt a te legnagyobb problémád! - vágom hozzá, majd elé sétálok, és a széke karfájára támaszkodom.
- Az emberek gonoszak, Mig! Nem érdekli őket a többi teremtmény. Ha közéjük keverednél, rövid úton kitömve, vagy a cirkuszukban találnád magad, ahol jó pénzekért mutogatnának! - közlöm vele a tényeket, bár erősen kétlem, hogy felfog egyetlen szót is abból, amit mondok.
- Én csak… - mondana valamit, de inkább nem teszi, és kivételesen nagyon jól dönt. Már csak egy kis ellenkezés kellene részéről ahhoz, hogy ne fogjam többé vissza magam.
- Remélem, kielégítő választ kaptál öcsi, és többé még csak gondolni se fogsz az emberekre! - egyenesedek fel, aztán az órámra pillantok. Na szuper, ennyit a békés, boldog, testvéri együttlétről, na meg a kajálásról. Minden az ő hibája. – Vidd haza a maradékot, majd este találkozunk!
Megvárom, míg rábólint a dologra, bár nincs választása, aztán otthagyom, hogy megnézzem, végeztek-e a leadott iratokkal. Végeztek, és mire visszaérek az irodába, már Mignon sincs ott.
Sóhajtva ülök vissza a helyemre, és a lapokat letéve, az asztalra könyökölök. Ujjaim összefonom magam előtt, úgy bámulom az ajtót, mintha attól várnék magyarázatot. Mért érdeklődik Mignon az emberek iránt? Hülye kérdés, mindig is a tiltott dolgok érdekelték. De mégis hogy óvhatnám meg valami olyantól, ami felett még nekem sincs irányításom?
Lehunyom a szemem, és kifújom a levegőm. Mért szeretem én ennyire? Ha utálnám… most nem aggódnék miatta. Akkor hidegen hagyna. De én csak kívülről tudok rideg lenni.
A nap többi része érdektelenül telik, egészen addig, míg vége nincs a munkaidőnek, és haza nem mehetek. Apu szokásához híven bennmarad, és majd csak hajnalban jön haza. Mindig ez van.
Mignont otthon találom készen az alvásra, így hát én is lefürdök, majd mögé megyek, hogy megnézzem, mit firkál már megint.
- Mit csinálsz? - kérdem a képet szemlélve.
- Cass, vigyázz! - morran fel, ez már eleve idegen tőle, így nem csak én, hanem ő is meglepődik.
- Ó… milyen heves lettél, öcskös! - jegyzem meg vesébe látó tekintettel, majd ismét megnézegetem a képet. Egy csaj van rajta, ennyi éppen elég ahhoz, hogy elmenjen a kedvem. Szóval barátnője van, mi? Ki hitte volna, hogy az ilyen különcöknek is lehet. Végül is jelleme van hozzá, és ugyanolyan jól néz ki, mint én. Talán mégse olyan nehéz neki.
Magamban morogva rondítom el jobban a rajzot, Mignon meg minden erejével azon van, hogy helyrehozza. Gyerekes.
- Ne csináld ezt! - néz rám kérlelően, de valahogy nem tudok szebben nézni rá. Utálom, hogyha mással van, nem velem, legyen akárki vagy akármi. Ő az én öcsém. Csak az enyém.
- Ki ez a csaj? - kérem számon, elvégre közöm van hozzá, ő a testvérem.
- Senki… csak úgy kitaláltam - vonja meg a vállát némi mélázás után, de szarul hazudik, ilyen jó bőr lányokat nem szokott csak úgy „kitalálni”.
- Ühüm. Mit csináltál délután?
- Mért kell nekem mindenről beszámolni? - néz fel rám idegesen, és már régen rossz, ha így mer velem szájalni. Nem szokott ilyet csinálni, megint ki van akadva magától. A baj csak az, hogy már én is tőle.
Elgondolkodva nézem, végül kijelentem az egyetlen lehetséges álláspontot.
- Szabályt szegtél.
- Nem! - Túl hamar rávágta, mentegetőzik. - Legalább egy kicsit bízhatnál bennem!
Elkapom a ruhája gallérját, és annál fogva rántom fel magamhoz. Megilletődik, és el is fehéredik, úgy értem, még jobban, mint amilyen fehér átlagban szokott lenni. A fülei lekonyulnak, megremeg, most már sokkalta ijedtebben bámul a szemeimbe. És ez az igazi öcsém.
- Akkor most megkérdem - váltok komoly hangnemre, bár jóval halkabban. - Szabályt szegtél?
Egy darabig még rám néz, aztán lejjebb hajtja a fejét, és oldalra kapja a pillantását.
- Mért kell ilyeneket feltételezned rólam?
Kerüli a választ. Nem akar hazudni.
- Úgy gondolod, nincsen rá okom? - fordítom vissza magam felé a fejét, kevésbé szorítva a gallérját.
- Nem lenne, ha megbíznál bennem - néz vissza rám, most már határozott, ami tehetetlenné tesz. Mért ilyen, mi a fenéért?!
- Igazad van - hunyom le a szemeim. - Ezt kéne tennem - húzom magamhoz közelebb, aztán lassan átölelem. - És meg is teszem, ha adsz rá esélyt.
Erre kicsit leblokkol, nem szoktam csak úgy ölelgetni, illetve… az utóbbi időben igen, de ez csak kisiklás. Azonban most nem ezért öleltem meg. Hanem azért, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogyha más közelébe volt, azt megérezzem rajta. És érzek is valamit, de ez a valami… teljesen ismeretlen számomra. Sose éreztem még ilyen illatot, és a tusfürdőtől nem is érzem rendesen, de akkor is. Nagyon furcsa. Képtelen vagyok eldönteni, mi ez. És akkor beugrik. A ma viselt ruhái…
Hirtelen engedem el, és sietek a fürdőbe, ahol a szennyeskosár van. Mignon szerencsére nem olyan rendszerető, mint én, most is kilóg fél pólója, ezt kihasználva előhúzom, és az arcomhoz emelem. Itt még több van az ismeretlen illatból. De nem tudom sokáig tanulmányozni, mivel ekkor becsörtet ő is, és kikapja a kezemből a pólót.
- Ezt mégis… miért kell? - habogja elpirulva, mert ha belegondolok, ja… nem nagyon szoktam ennyire megszaglászni a cuccait. De most a helyzet megkívánja.
- Kivel voltál a délután?
- Cassian…
- KIVEL?! - Most már kijöttem a sodromból, nem is bírom tovább, egy jól irányzott mozdulattal a mosdó csempéjének lököm. Koppan, de azért vigyáztam rá, hogy ne fájjon neki annyira. Közelebb hajolok hozzá, és villámló tekintettel méregetem.
És most már megijed tőlem. Összehúzza magát, összeszorítja a szemét, és megint… sír? Sír… utálom, hogy állandóan miattam sír. De azt még jobban utálom, hogy állandóan kiprovokálja belőlem ezt az énem. Az ő hibája! Az övé… ugye?
- Csak… összetalálkoztam egy másik településen élő Állattal… - suttogja halkan, bár nem mondhatnám, hogy teljesen kielégített a válasz. További kérdéseket akarok feltenni, hogy milyen Állat, mit csináltak, mért ilyen más az illata, de… de nem teszem fel egyiket se. Mára ennyi elég volt.
- Mért nem tudtad ezt előbb mondani? - kérdem meg teljesen jogosan, akkor elkerültünk volna egy újabb lelki traumát, meg melodrámát. Kinyitja vörös szemeit, és oldalra bámul. Ki érti a művészeket?
Lassan én is lenyugszom, és nagyot sóhajtok. Fenébe, fenébe. Megint bántottam. Pedig nem akartam! Ismét átölelem, de most már jóval szorosabban, mint az előbb. Utálom magam, mert tényleg nem bízom benne, de hogy is tudnék, mikor tudom, milyen? Balga, ügyetlen, és olyan, akiért mindig aggódnom kell, és féltenem. Mindig… de lassan már magamtól is.
- Bocsáss meg - súgom a fülébe, és akár az éjszaka egész hátralévő részében tudnám így ölelni. Tudnám… de problémás lenne a fürdőben aludni.
Ha nem is a fürdőben, de mellette aludtam, és megint én akartam, nem ő. Szerettem volna érezni, hogy közel van hozzám, hogy hozzám van közel, és nem ahhoz a másik Állathoz. Ez sikerült is, de… ettől még nem volt ugyanaz. Éreztem rajta, hogy haragszik rám, még ha ezt sose mondaná ki, akkor is. Mignon nem haragtartó, de én meg nem az-az Állat vagyok, aki hamar megbocsát magának. Épp ezért ki fogom őt engesztelni, rajta keresztül pedig magamat is. Tökéletes terv, egy baj van csak vele. Az ősünk nem fog neki örülni.
Reggel viszonylag későn kelünk, és igen, kelünk. Ma nem megyek dolgozni. Annyit güliztem már, egy szabadnap csak jár nekem! Ha meg nem, ma akkor is otthon maradok. Először persze én ébredek fel, de maradok fekve az ágyon, és nézem, ahogy Mignon alszik. Ilyenkor a legaranyosabb, nem idegesít, szeg szabályt, és még mellettem is van. De jobban szeretem, ha a szemét is láthatom. És a kívánságom teljesül is, Mig megmoccan, és álmosan nyitja ki a szemeit.
- Jó reggelt - köszöntöm a fejemet megtámasztva, ő meg óriásikat pislogva teszi a szája elé a kezét.
- Neked is. - Még kell neki egy kis idő, hogy felfogja, nem egyedül ébredt. - Várjunk csak - pattan ülő helyzetbe, és hitetlenkedve néz rám. - Te hogyhogy itt vagy?
- Úgy, hogy nem mentem be dolgozni - közlöm az eddig is nyilvánvalót.
- Miért? - Vállat vonok. Én is pihenhetek kicsit, nem?
- A mai napot veled szeretném tölteni - nézek rá ártatlan, Rómeót is megszégyenítő vigyorral, amitől fel is forr a kicsike, egy érett paradicsom színeit veszi fel. Felettébb jól szórakozom rajta, és ezzel ő is tisztában lehet, mivel hirtelen úgy dönt, hogy a fürdőbe viharzik, elintézni a reggeli teendőket. Egy darabig figyelem a csukott ajtót, ami mögött eltűnt, végül csak a fejemet csóválva felkelek az ágyról, és a szekrényhez megyek. Kiválasztom az én ruhám, aztán pedig kiválasztok egy ugyanolyat neki is. Régen voltunk már ugyanolyan öltözékben, és ez tetszeni is szokott a lakóknak (Mignonnak kevésbé, ő ugyanis nem szereti a feltűnést). Most megfeledkezem erről a problémájáról.
Hamarosan kijön a fürdőből, és figyelmesen megszemléli, mit raktam le az ágyra.
- Vedd fel ezt, amíg én készülök - mutatok a cuccos felé, aztán magamhoz véve az enyém, a fürdőbe megyek. Pár perc múlva már elkészülten lépek ki, és addigra Mignon is felöltözik. Megint nem bírom ki, hogy ne vigyorogjam el magam, ő viszont mintha feszélyezve érezné magát, össze-vissza kapkodja a fejét.
- Hová megyünk? - kérdi, mikor karon fogom, és kivezetem a szobába.
- Majd meglátod - titokzatoskodok, bár valójában most élvezem, hogy ráhagyhatom a kíváncsiskodást.
Kifelé menet ráköszönünk Mathildára, aki elszajkózza párszor, mennyire hasonlítunk, ami persze csak a ruhánkra vonatkozik, külsőleg még mindig ég és föld vagyunk. Illetve, annyira talán nem is. Az egyforma öltözködés jobban kiemeli a hasonlóságainkat. Útközben a konyhába is beugrok, kivenni a hűtőből a tegnapi kajám, amit direkt azért raktam szem elé, hogy abból csináljanak nekem ebédet… csak hát Mathildának nem lehet elég feltűnő semmi, de most még jól is jártam, így legalább nem kell sokat pakolnom a piknikhez. Belerakom a dolgokat egy kosárba, aztán Mignont karon fogva, kilépünk az ajtón.
- Oh, kit látnak szemeim? - int felénk Eddie, az egyik barátom. Ő csak a tizenharmadik, aki ránk köszön ezen a napon, és nem azért, mert éppen elmegyünk mellette. A lakóknak tényleg nagyon tetszik, ha egyforma ruhában sétálunk egymás mellett, tudtam én, hogy nagy siker lesz, Mignon meg tejesen ki van bukva tőle, hehe.
- Hello, Eddie - intek vissza, ő pedig a másodperc törtrésze alatt terem előttünk. Nem meglepő, ugyanis ő egy Kutya.
- Mi járatban errefelé? Ma nem dolgozol? - érdeklődik a füleit hátracsapva, és szerencsére azt már meg tudta tanulni, hogy nem lóghat a nyelve, mikor épp velem beszél.
- Nem, ma szabadnapom van.
- Csak nem felrobbant a tanács központja? - vihogja el magát, mire szigorúan nézek rá. Így nem beszélünk a tanácsról.
- Ő az öcsém, Mignon - mutatom be a mellettem toporgó fehérkét, aki erre zavartan pillant fel a Kutyára.
- Nagyon örvendek - nyújt kezet, Eddie pedig esztelenül rázza halálra szegénynek, kicsit hiperaktív, lehet, hogy ma még nem sétált eleget.
- Én is, hallottam már rólad. Sokkal jobban hasonlítotok, mint képzeltem!
Hát igen. Annál is jobban, mint amit én képzeltem.
- És te hogyhogy nem dolgozol? - térek át másik témára, nem, mintha olyan nagyon szeretnék diskurálni az Állatokkal, csak Eddie-vel más a helyzet, régóta ismerem már, benne jobban megbízom, mint másban.
- Mást állítottak be a kapu mellé. Várható volt, az én hetem már letelt.
- Kapu? - szisszen fel Mignon, és most nem igazán örülnék neki, ha Eddie elkezdené magyarázni a dolgot, pedig sajnos elkezdi.
- Igen, az emberek világába vezető kapu. Nekem kell őriznem a medálokat, amivel…
- Hát örülök, hogy találkoztunk, de nekünk most sietnünk kell - ragadom meg Mig kezét, célzóan pillantva barátomra. Szerencsére veszi az adást.
- Ó, értem, én is örültem. Jó szórakozást nektek! - int, aztán már csak a port látni utánam. Míg ámulva nézi a helyét, én meg csak morgok valamit magamba. Most nem azért futott ilyen gyorsan, mert kutya, és amúgy is így menne neki. Hanem azért, mert előlem menekült.
Tétován toporgok az ajtónk előtt, majd sóhajtva becsöngetek, nem vittem magammal kulcsot. Cass azonnal beenged, pedig pont vele akartam most a legkevésbé találkozni.
- Hol voltál? – kéri számon rögtön a távolmaradásomat.
- Sehol – húzom fel az orromat sértődötten, majd kikerülve őt, gyorsan a szobánkba sietek. Nem akarom, hogy leszidjon, nem akarom, hogy rajtam vezesse le megint a feszültségét.
Leülök az asztalomhoz, majd előhúzom a zsebemből a medált, és elkezdem vizsgálgatni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, nekiállok lerajzolni a kaput.
- Szia – szólal meg hirtelen mögöttem testvérem, és csapódik mögötte az ajtó. Összerezzenek, és ijedten nézek hátra, miközben a medált a lap alá csúsztatom. - Hoztam neked enni.
- Enni? – kérdezem megilletődve, hisz nem jellemző rá, hogy azután, hogy leszid, ételt készít nekem. De mikor a levegőbe szimatolok, és megérzem a répa össze nem téveszthető szagát, elhúzom az orrom. - Köszi bátyó, de nem kell.
- Ugyan, hisz olyan sovány vagy! Mathilda is mindig ezt mondja. Biztos örülne neki, ha ennél egy kicsit! – húz mellém egy széket, és a tálcát a rajzomra teszi, ezzel minden bizonnyal nyomot hagyva rajta. Mégse szólok rá, érzem, hogy azzal csak magamnak ártanék.
- Nem vagyok éhes – mondom színtelen, monoton hangon. Ezzel talán nem rontok a helyzetemen, ugyanis ha répalevest csinált nekem, akkor nagy bajban vagyok.
- Naaa, csak egy kicsit egyél – mosolyog rám álmosollyal. Ilyenkor komolyan elkezdek félni a saját testvéremtől.
- Nem kérek! – fordítom el a fejem, jóval határozottabban kijelentve, mikor már az orrom alá dug egy kanállal.
- Míg. – A kanál csörömpöl a tányérban, és az állam alá nyúlva, visszafordít maga felé. Kétségbeesetten nézek rá, próbálom visszatartani a könnyeim. Nem akarom, hogy ilyen legyen!
- Tudod jól, hogy utálom a répát – suttogom magam elé, lesütve a szemeim, hogy ne kelljen látnom az arcán szétterülő gonosz vigyort. Egymás tükörképei lennénk? Biztos, hogy nem! Nem hasonlítunk!
- Tudom – ismeri el nemes egyszerűséggel. - És te is tudod, hogy utálom a szabályszegést. – Megtörten nézek fel rá, tudom nagyon jól, és nem akartam rosszat, tényleg nem!
- Edd meg.
- Nem akarom.
- De igen.
- Hagyd abba, te sem akarhatod! – állok fel, elhátrálva tőle. - Így nem akarhatsz kínozni!
Elgondolkodva néz rám, majd feláll, és elém lép. Hátrálnék, látva a fenyegetést tekintetében, a komoly arcvonásokat. Miért ilyen? Miért teszi ezt, mikor a bátyám?
- Úgy gondolod? – hajol hozzám, majd hirtelen ellök magától, én pedig egyensúlyomat vesztve terülök el a mögöttem lévő ágyamon. Fölém magasodik, tekintete ördögien csillan, és összerezzenek, mikor kezei a füleim mellett nyomódnak a matracba. Riadtan, nagy szemekkel nézek fel rá, képtelen vagyok továbbra is visszatartani a könnyeim, arcom egyik oldalán fényes csíkot húzva folynak végig. Pedig tudom, hogy utálja ha sírok. - Ne vegyél rá mérget – hajol közelebb hozzám. Már alig van valami távolság az arcunk között, közvetlen közelről nézhetek bele az enyémhez annyira hasonló, még teljesen más vörös szemekbe. De egyszer csak lejjebb hunyja őket, elrejtve előlem az érzéseit.
Ő képes ilyet tenni, én nem. Nekem mindig minden leolvasható az arcomról. Mégis… előlem egy fokkal nehezebben rejtőzik álca mögé, mégiscsak ikrek vagyunk.
Végül pár pillanat múlva, ledől mellém, és a derekamat átkarolva, közelebb húz magához. Ez meglep, túl könnyen leállt a leckéztetéssel, ráadásul ez már kedvesség, ami nem jellemző rá. Nagyon nem… Szakadozottan kapkodok levegő után, talán csak játszik velem…
- Jól figyelj, Mignon – bújik hozzám még közelebb, mire megremegek kicsit. - Ez volt az utolsó esélyed. Legközelebb megeszed azt a levest – leheli a nyakamba, majd homlokát a hajamba fúrva, mintha lenyugodna kissé.
Egy darabig mozdulatlanul fekszem a karjai között, nem merek fészkelődni, kényelmesebb pózt felvenni, majd némi idő elteltével, lassan felé fordulok.
Halkan szuszog, de nem alszik, mikor könnyes szemmel ránézek, rám villan a tekintete.
- Sa… sajnálom… - suttogom halkan. – Tudom, hogy csak a terhedre vagyok.
Szipogva fúrom arcomat a mellkasához, és hozzábújok, amennyire csak tudok. Talán tényleg jogosan lett dühös, apa valószínűleg megint neki tartott fejmosást. Miattam…
- Hülye… - morogja halkan, majd sóhajtva karol át szorosabban. Szép lassan megnyugszom, a légzésem is egyenletessé válik, alkalmazkodik az övéhez. Nem tudom mit kezdenék a bátyám nélkül, és minden gonoszsága ellenére, mérhetetlenül ragaszkodom hozzá. Ő a másik felem, talán tényleg a tükörképem…
Szép lassan elnyom az álom, miközben úgy kapaszkodok testvérembe, mintha az életem múlna rajta.
Mikor másnap reggel felébredek, Cassian már nincs mellettem, de valaki betakart az éjjel. Talán ő volt… Nagyokat pislogva ülök fel, majd nyújtózkodva kimászok az ágyból. Már biztos elment dolgozni, nekem is kezdeni kéne magammal valami értelmeset.
Összeszedem magam, majd segítek Mathildának a házkörüli teendőkben, pontosabban elvégzem a több mozgást igénylő dolgokat, míg ő a főzéssel foglalkozik.
Már kora délután van, mire elkészülök mindennel, és egy étellel megpakolt dobozzal elindulok a hivatali épület felé. A medál a zsebemben lapul, de ma igyekeztem nem gondolni rá. Elég bajt csináltam tegnap.
- Mig, útban vagy! – morran rám bátyám, amint belépek hozzá az ajtón, és arrébb tolva, elviharzik mellettem. Nem veszem magamra, inkább csendben letelepszem egy székre, és a lábamat lógázva várok rá.
Kábé tíz perc múlva, pufogva visszatér, de mielőtt bármit is a fejemhez vághatna, gyorsan a kezébe nyomom a kajás dobozt.
- Mathilda küldi, én majd visszaviszem a dobozt – mosolygok rá halványan. Nem szól semmit, csak elveszi az ételt, és leül vele az asztalához.
- Mi van benne? – pillant rám, és nem bírja ki, hogy ne mosolyodjon el gunyorosan. – Répa?
- Paradicsom – felelem, elengedve a fülem mellett a szurkálódást. Elhúzza a száját, nem mintha nem szeretné, csak éppenséggel ez az én kedvencem.
- Te már ettél? – kérdi érdektelenül, de mikor bólintok, és reagálásként a kanaláért nyúl, tudom, hogy figyelt a válaszomra.
Ránéz az órára, őt ismerve, megtervezi meddig foglalkozhat az evéssel, mielőtt a következő dolga után nézne. Nem értem, hogy képes ennyi szabállyal és megkötéssel együtt élni. De elvárja tőlem is, én pedig nem akarok neki csalódást okozni.
- Cass… - szólítom meg halkan, míg a paradicsomlevest kanalazza.
- Hm?
- Szerinted milyen lehet az emberek világa? – kérdezem elmélázva, de gyorsan visszazökkenek a valóságba, mikor csörömpölve ejti le a kanalát. Felé kapom a pillantásom, de talán nem kellett volna. A tekintete villámokat szór, és egész testében megfeszül. Sikerült megint felhúznom, pedig nem akartam!
- Mignon! Mit érdekel az téged? Semmi közünk ahhoz a helyhez, és tilos átmenni oda! – fortyan fel idegesen.
- Tudom… én csak… - Riadtan hajtom le a füleim, és próbálok minél bűnbánóbban nézni rá. – Csak kíváncsi vagyok…
- Mindig is ez volt a te legnagyobb problémád! – vágja hozzám, majd felpattan, és elém sétál. Összehúzom magam, és bocsánatkérően pislogok fel rá. Lehajol, kezeit a szék két karfájára támasztva.
- Az emberek gonoszak, Mig! Nem érdekli őket a többi teremtmény. Ha közéjük keverednél, rövid úton kitömve, vagy a cirkuszukban találnád magad, ahol jó pénzekért mutogatnának! – közli velem hidegen, én pedig megremegve hajtom le a fejem.
- Én csak… - elharapom a mondandóm, nem igazán tudom mit felehetnék.
- Remélem kielégítő választ kaptál öcsi, és többé még csak gondolni se fogsz az emberekre! – Egyenesedik ki, majd az órára pillant, és elhúzott szájjal indul meg az ajtó felé. – Vidd haza a maradékot, majd este találkozunk!
Megvárja, míg bólintok, majd magamra hagy, én pedig sóhajtva lépek az asztalhoz, és összepakolom a dobozt. Elindulok hazafelé, de közben végig az jár a fejemben, amit mondott. Sajnos… még mindig fűt a kíváncsiság. Egyre lassabban haladok, és végül nem bírom ki, betérek az erdőbe, és egy tisztáson hagyva a kajás dobozt, meglódulok a kapu felé. Odaérve átváltozok apró, fehér nyuszivá. A medál nem tűnik el, megjelenik a nyakamban, mint valami nyakörv.
Óvatosan közelítem meg a kaput, de az őr nem számít senkire, így békésen alszik egy közeli fa árnyékában. Ahogy odaugrok a kapu elé, a medál felizzik a nyakamban, és hirtelen rés nyílik előttem.
Elbizonytalanodok, és nem moccanok. Ha erről bárki, főként Cassian tudomást szerez… De végül is, mikor nem szid le? Kivételesen talán lesz rá oka.
Végül mély levegőt véve átszökkenek a résen. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha körhintán ülnék, megfordul velem a világ, és össze kell szorítanom a szemeim, hogy ne legyek rosszul.
Aztán egyszer csak minden véget ér, és én félve pislogok párat. Zöld, fák, avar… minden olyan, mint a másik oldalon, csak a szagok mások. Felkapom a fejem, és füleimet hegyezve, két lábra állok. Körbenézek, de semmi gyanúsat nem látok, így nagyokat szökkenve indulok meg találomra. Nem tudom meddig megyek, de megjegyzem az utat, hogy visszataláljak.
Hirtelen jeleznek az ösztöneim, és riadtan dobbantok egyet, majd menekülőre fogom, a nyomomban feltűnő két kutya elől. Nagyokat ugrok, és cikcakkozok, de ők ismerik itt a terepet, nem tudom lerázni őket. Egyre közelebb érnek, ráadásul zsákutcába jutok egy ház kerítése, és egy farakás között.
Heves szívdobogással figyelem a két morogva figyelő kutyát. Ha átváltoznék… Ám mielőtt megtehetném, éles füttyentés hallatszik, és a fák közül egy fiatal lány fut elő, egyenesen hozzánk.
A kutyák rögtön farkcsóválva húzódnak el, a lány pedig leguggol mellém, és óvatosan a karjába vesz. Kapálózok és menekülnék, de határozottan, mégis szelíden tart, majd elindul velem a kerítés másik oldalán emelkedő házhoz, ahol egy kisebb fészerben, több nyúlketrec is helyet kap.
Ha beletesz valamelyikbe, egy darabig biztos nem szabadulok, és ha nem érek haza időben, Cass rájön, hogy mit csináltam. De az is lehet, hogy sose jutok haza. Ettől a gondolattól úgy megrettenek, hogy heves kapálózásba, karmosba kezdek, és ahogy földet érek, ösztönösen átváltozok.
- Mi a…? – a lány halkan felsikkant, a kutyái pedig szűkölve, morogva hátrálnak, de mégis, én vagyok a leginkább megijedve.
Remegve nézek fel rá, füleimet teljesen hátrahajtva húzom össze magam. Látva, hogy nem igazán jelentek veszélyt, az ember megnyugszik, és kíváncsian végigmér.
- Mi vagy te? – guggol le mellém, és remegésemet észrevéve, még hozzáteszi. – Ne aggódj, eszemben sincs bántani téged!
Elhiszem neki, és megnyugodva, halkan válaszolok a kérdésére. Aztán sorra a következőkre is, ahogy ő is az enyémekre. Melanynak hívják, a közeli város szélén él a szüleivel, és bátyával.
Egyre kevésbé tartok tőle, és óvatosan ugyan, de én is elmesélem neki ki vagyok, és honnan jöttem. Elhiszi, hisz előtte változtam át, és füleim meg farkincám valódisága is meggyőző, sőt, megérti, hogy miért nem árulom el neki a kapu helyét.
- De most már, mennem kell! – nézek rá riadtan, a lemenni készülő napot figyelve. – Ha a bátyám hazaér, és én nem vagyok otthon…
- Csak nem bánná, ha tudná, hogy jól érezted magad – mosolyodik el.
- Ha megtudná, hogy idejöttem, őrjöngene! – ingatom meg a fejem. – Megtiltotta.
Erre nem mond semmit, meséltem neki, hogy mennyire fontos nekem a testvérem, hogy mindenkinél jobban szeretem. Szerinte túlságosan tőle függök, de mikor makacsul, felháborodottan közöltem vele, hogy a bátyám csak féltésből teszi amiket, inkább nem elemezte tovább a dolgot.
De érzem a felőle áradó rosszallást most is.
- Ugye, azért még eljössz meglátogatni újra? – fordul felém kérlelően, hátradobva hosszú, fekete haját. Belenézek a kék szempárba, és halványan elmosolyodok.
- El! – jelentem ki magabiztosan. – De ne áruld e senkinek kérlek, félek a többi embertől!
- Rendben – emeli esküre a kezét, amin halkan felnevetek, majd átváltozva kiugrok a hátsó kiskapun, amit kinyit előttem. Nem értem Cass miről beszélt. Melany kedves, és nagyon jól éreztem magam vele. Nem bántott, nem állított ki pénzért, és még meg is nevettetett.
Felszabadultan, vidáman teszem meg az utat a kapuig, ami itt, egy jól eldugott barlangban található. Óvatosan kelek át rajta, most már elmarad a pörgés és simán kislisszolhatok a másik oldalon, anélkül, hogy az őr észrevenne.
A tisztáson még ott a kajás doboz, így átváltozva összeszedem, és rohanok haza. Remélem előbb érek oda, mint a bátyám, különben kénytelen eszek valami mesét kitalálni a délutánomat illetően. Márpedig én nem tudok hazudni, neki főleg nem, mindig átlát rajtam.
Szerencsére ezúttal én vagyok a gyorsabb, és mire hazaér, én már az asztalomnál ücsörgök lefürödve, és álmosakat pislogva rajzolok.
- Mit csinálsz? – lép mögém, miután ő is lefürdött. Nedves füleiről pár csepp a képen landol, elmosva a grafitot.
- Cass, vigyázz! – csattanok fel, tőlem szokatlanul hevesen. Még én is meglepődök magamon, és riadtan kapom kezemet a szám elé.
- Ó… Milyen heves lettél öcskös! – villan rám a tekintete, majd a rajzot kezdi vizsgálni. Melanyt rajzoltam le, nyuszi fülekkel, és bojtos farkincával, mögötte pedig a házuk emelkedik, udvarukon a kerti paddal, amin ücsörögtünk beszélgetés közben.
Elhúzza a száját, és szándékosan megbillenti a fülét, újabb cseppeket szórva a lapra, egyenesen a lány alakjára. Gyorsan kapok a rajzhoz és pizsamám ujjával itatom fel róla a nedvességet.
- Ne csináld ezt! – nézek fel rá kérlelően, de kissé szemrehányóan, mire dühösen húzza össze a szemét. Tényleg nem szokásom ennyire ellenszegülni. Azt hiszem, mára már sok volt nekem az élményekből, és mielőtt még inkább felhúzom a bátyámat, inkább aludnom kéne.
- Mig, kelj fel! - adom ki a mindennapi utasítást, amit a mai napon nem kéne, ha ez nem lenne kivételes nap.
Persze öcsikém egészen délután egyig aludna, ha lenne lehetősége rá, csakhogy nincs. Én ugyan megértem, hogy a művészek álomvilágban élnek, na de hogy ennyire…
De mivel drága ikrem nem akar apokalipszist, inkább csak felkel, és a szemeit dörzsölgetve néz fel rám. A fülei lekonyulnak, orrocskáját felhúzza, és álmosan néz fel rám. Elvigyorodom. Ezt a képet semmiért sem hagynám ki!
-Miért kell nekem is felkelni? - ásít feltápászkodva, a szekrényhez csoszogva. Megint nagyon hülye kérdései vannak, de megbocsátom neki, hiszen még reggel van.
-Mert ma van a könyvtár új részlegének megnyitója, és neked is ott kell lenned! - jelentem ki, nem, mintha bármikor is lett volna választása. – Már mondtam párszor Mig. Ne mond, hogy elfelejtetted!
-Ne… nem, persze, hogy nem - vágja rá gyorsan, a szekrénybe rejtőzve. Erre csak megforgatom a szemeim. De, persze, hogy igen.
Már egy jó ideje elmerült a ruhák között, mikor megunom a válogatását, és bolyhos farkánál fogva kitessékelem a szekrényből. Egy ünneplőt veszek elő, és az orra elé tolom. Elhúzza a száját. Utálja. Én imádom. Főleg rajta…
-Muszáj?
-Muszáj! - A kezébe erőltetem, nincs apelláta. - Ne nyavalyogj ennyit, csak öltözz végre, nem akarok miattad elkésni!
Veszi az adást, felöltözik, de olyan kis sete-sután, hogy ha meztelenül jönne, talán még azzal se égetne ennyire. Nem hordom le kora reggel, inkább csak megigazítom rajta az öltönyt, aztán a kezét megfogva kihízom a szobából. Én már teljesen kész vagyok, úgyhogy rögtön az ünnepségre vesszük az irányt.
Éppen időbe érünk oda, bár apu még így is csúnyán néz minket, amit persze Mignon szokás szerint nem vesz észre, csak én. Mindig én szívok miatta. De ezért még ő is fog szívni…
Az ünnepség amúgy nem a legnagyobb szám, én is csak azért figyelek rá, hogy szakbeszédi trükköket lessek el, meg figyeljem a jelenlévő állatok reakcióját. Fontos tudni, mit mondjon az állat, hogy a többségnek tetsszen. Apu már profi ebben, de a könyvtár igazgatója… eh… voltam ennél álmosítóbb előadáson is, azt egy körülbelül hetvenéves Csiga tartotta, de gyorsaságra még az is Rally győztes volt ehhez képest.
Jó darabig hallgatom, mikor már tényleg megunom, és Mignon után nézek. Legalább benne gyönyörködhetek, a száz év leteltéig, mikor végre befejezi az igazgató, meg persze a szemére is hányhatom, ha esetleg nem áll egyenesen, vagy ilyesmi.
És hoppá. Nincs mit a szemére hánynom, tekintve, hogy itt sincs. Összehúzott szemekkel kémlelek körbe, hogy hova bújhatott az a nyuszika, de nem látom sehol. Akkor már tudom, hol kell keresnem.
Fél szemmel apura pillantok, aki kivételesen nem engem néz, hanem az aktáját, és ez egy kiváló alkalom arra, hogy meglógjak. Szépen kiválok a sorból, és nagy suttyomba a könyvtár ajtajához kommandózom. Meg is pillantom azt, akit már nagyon hiányolt a szemem. Túl feltűnő a sötét színű polcok és könyvek mellett. Az a baj, hogy nem csak nekem.
-Mignon, mi a fenét csinálsz itt?! - morranok fel, mikor már elég közel vagyok hozzá, mire a nyuszika összerezzen, és villámgyorsan fordul felém.
-Cass… mi… mit csinálsz itt? - dadogja dermedten, én pedig a szememet felhúzva meredek rá. Ez gyanús. Miben mesterkedett a kis aranyos?
-Nem ezt kérdeztem én is tőled? – morgolódom tovább, felvéve a földre ejtett könyvét. – Csak úgy lelépsz az ünnepségről! Ez enyhén szólva, durván sérti a szabályokat!
-Milyen szabályt? - tiszta értetlen képet vág, amit mindig, ha valami fontos dolog jön szóba. Legszívesebben ezért is leszidnám, de az túl hangos lenne, a másik meg, hogy apu is észrevenné, hogy nem vagyunk ott a nyitáson.
És nincs szükségem még egy fejmosásra csak miatta.
-Ne szórakozz öcsi, és ne pillogj ennyire, ez nem válik be nálam. Nem megmondtam már számtalanszor, hogy tartsd magad a szabályokhoz? Hogy néz már az ki, hogy a főtanácsos fia szegi meg folyton őket? - kapja meg a még kicsinek számító rovásadagot, amit lekonyult fülekkel hallgat. Jelenleg ez nem nagyon tud a figyelmembe férkőzni.
-De én nem akartam rosszat, csak…
-Nincs csak! - Kissé elragadtatom magam, túl hangos vagyok, pedig nem lenne jó, ha rajtunk kívül ezt más is hallaná. Mig csak szipog, játssza az érzékeny gyereket. Feleselni viszont még mindig van kedve.
-De…
-Ne dumálj, inkább gyere vissza! – próbálnám magammal húzni, de mielőtt még az udvarra érnénk, kitépi a kezét az enyémből, és elszalad, nyúl adottságait kihasználva.
- Mig! MIG! - kiáltok utána, de meg sem áll, nekem pedig hasztalan lenne utána mennem.
Morgok pár sort, átkozva a napot, mikor úgy döntöttem, elhozom ide, de már nincs mit tenni. Vissza kell mennem az ünnepségre, és szembe kell néznem apám cseppet sem barátságos képével…
Az ősöm eléggé kioktatott. Nem, ez nem a jó szó erre. A jó szó az, hogy újra meg újra felolvasta a szabálykönyvnek azt a részét, amit megszegtem én, megszegett az öcsém, és megszegett az a Bagoly, aki maximum határidőn túl mondott beszédet. Mire végzünk, annyi tudásos katyvasz kering a fejemben, hogy ki tudnék operálni magamból egy egész könyvet, ha nem többet.
A szakszerű szavak és gondolatok mellett viszont ott kering még egy másik kép is. Egy kép, hogy mit fogok csinálni Miggel, ha végre hazatolja a pofikáját. És szerintem ezt a képecskét nem akarja senki sem látni…
Apám szerencsére konferenciára megy, a házvezetőnő meg bealszik a tévé előtt, a kedvenc műsorán, ami annyira nem is csodálatos, hiszen Mormota. Én meg kimegyek a kertbe, és szedek pár répát. Nem, nem nekem lesz. Valaki másnak… répalevest szerencsére egész gyorsan lehet csinálni, és amúgy is van most itthon, én csak az extra répát adom bele. Tudom, ki az, aki a családból a legjobban imádja!
Végre az emlegetett szamár meg is érkezik, én pedig már az első csöngetésnél ajtót nyitok, hiszen annyira vártam már!
- Hol voltál? - kérdem meg rögtön, ez nálam kábé üdvözlés is lehetne.
- Sehol - húzza fel az orrát sértődötten öcsikém, aztán elhúz mellettem, egyenesen a szobájába. Ejnye, ilyenkor gáz, hogy egy szobában lakunk. Ezt bizony meg fogjuk vitatni, szépen, testvériesen, és… talán nem annyira sokkolóan.
Visszasomfordálok a konyhába, és megkevergetem a tűzhelyen lévő leveskét. Éppen jó hőmérsékletű, annyira nem meleg, de nem is hideg. Tökéletes étek, én imádnám enni, meglátjuk, öcsikém mennyire lesz hasonló érzésekkel!
Merek egy tányérba, aztán egy tálcát előszedve, a szobánkhoz indulok. Hamar odaérek, és egyik kezemmel elfordítom az ajtó kilincsét. Öcsikém nekem háttal ül, az íróasztalánál, és ügyködik valamin. Gondolom, egy újabb festmény, vagy tudomisén. Végül is ő megteheti. Csak én gülizem halálra magam, és szívok miatta…
- Szia - rúgom be magam mögött az ajtót, mire ő ijedten néz hátra rám. - Hoztam neked enni.
- Enni? - néz rám megilletődve, aztán a levegőbe szimatol, és elfintorodik. - Köszi bátyó, de nem kell.
- Ugyan, hisz olyan sovány vagy! Mathilda is mindig ezt mondja. Biztos örülne neki, ha ennél egy kicsit! - húzok egy széket az asztala mellé, a tálcát a rajzára téve. A szeme megvillan, de nem szól semmit. Talán tudja, hogy azzal csak a saját helyzetét rontaná.
- Nem vagyok éhes - mondja gépies, monoton hangon.
- Naaa, csak egy kicsit egyél - mosolygom rá álmosollyal, gondolatba meg már egészen mást csinálok vele. Annyira szeretem. Annyira, hogy ezt most muszáj megtennem vele…
- Nem kérek! - fordítja el a fejét, már kicsit erélyesebben visszaszólva, mikor közelítek hozzá egy kanál kajával. Ó. Szakad a cérna. Legalább foghatom valamire a kínzását.
- Míg - teszem le a kanalat, és az álla alá nyúlva, lassan visszafordítom magam felé a fejét. Igazán szenvedő képpel néz rám, mint aki mindjárt sír, de nem fog, mert tudja, hogy azt utálom. Minden mást is utálok, amit ő csinál.
- Tudod jól, hogy utálom a répát - suttogja a szemét lesütve, én pedig elejtek egy gonosz vigyort, mert megtehetem.
- Tudom - hagyom jóvá. - És te is tudod, hogy utálom a szabályszegést. - Felnéz rám, a tekintete megtört.
- Edd meg.
- Nem akarom.
- De igen.
- Hagyd abba, te sem akarhatod! - áll fel, elhátrálva előlem. - Így nem akarhatsz kínozni!
Elgondolkodva nézek rá, aztán felállok, és elé lépek. A szemébe nézek, az arcom komoly, a tekintetem pedig fenyegető. Dehogynem akarhatom. Máshogy is akarlak én kínozni.
- Úgy gondolod? - hajolok hozzá közelebb, aztán ellököm magamtól, ő pedig egyenesen az ágyra esik, mivel az van mögöttünk. Ördögi pillantással magasodom fölé, ő pedig összerezzen, ahogy két kezem a fülei mellé helyezem. Csak néz fel rám nagy, ártatlan szemekkel. Egy fényes csík van az arca egyik felén. Ugyan… túl könnyen elsírja magát. Pedig még semmit se tettem. - Ne vegyél rá mérget - hajolok közelebb hozzá. Az arcunk már nagyon közel van egymáshoz, érzem Míg fojtott lélegzetét, és azt is érzem, ahogy átfut rajta valami furcsa érzelem. Lejjebb hunyom a szemeim.
Aranyos… sajnos túl aranyos. Ez a legnagyobb fegyvere.
Végül nem teszek semmit, csak mellé dőlök, és a derekát átkarolva közelebb húzom magamhoz. Tisztára, mintha egy Teddymaci lenne, óriásra nőtt fülekkel. Szakadozva lélegzik, nem nagyon érti, mit akar ez jelenteni.
Én nyugodt vagyok. Már nem is akarom bántani.
- Jól figyelj, Mignon - bújok hozzá közelebb, hogy jól hallja. - Ez volt az utolsó esélyed. Legközelebb megeszed azt a levest - lehelem a nyakába, homlokomat a hajába fúrva, és élvezem, ahogy az illata lassan eggyé lesz velem.
Ilyenkor nem két lény vagyunk, nem két testvér, hanem egy. Ilyenkor teljesen más a közelében lenni. És ilyenkor… ilyenkor érzem úgy, hogy nem ő az, aki szenved, hanem én.
-Mig, kelj fel! – érkezik a türelmetlen felszólítás, és ha nem tudnám ki szólít, inkább a fejemre húznám a párnámat.
De nem akarom kihúzni a gyufát bátyámnál, neki fontos a pontosság, ezt tiszteletben tartom. Ásítozva tonázom magam ülő helyzetbe, és szemeimet dörgölve pislogok fel ikerpáromra. Cassian elégedetten elvigyorodik, látva, hogy első szólásra engedelmeskedem, pedig köztudottan utálok korán kelni.
-Miért kell nekem is felkelni? – kérdezem két ásítás között, de azért feltápászkodom, és kikerülve őt, a szekrényemhez battyogok.
-Mert ma van a könyvtár új részlegének megnyitója, és neked is ott kell lenned! – közli velem ellentmondást nem tűrően. – Már mondtam párszor Mig. Ne mond, hogy elfelejtetted!
-Ne...nem, persze, hogy nem – habogom gyorsan, zavart mosolyt vetve rá, majd szinte bebújok a szekrénybe. Egy kissé ki ment a fejemből, és erre tuti, hogy rájött, de nem teszi szóvá.
Túl sokáig kutakodhatok, mert egyszercsak hallom, hogy türelmetlenül felsóhajt, majd mögém lép, és bolyhos farkincámat megfogva, kihúz a szekrényből. Aucsozok egy sort, majd kérdőn pillantok testvéremre, aki már az ünneplőmet lóbálja az orrom előtt.
-Muszáj? – húzom el a számat.
-Muszáj! – jelenti ki, és a kezembe nyomja. – Ne nyavalyogj ennyit, csak öltözz végre, nem akarok miattad elkésni!
Bólintok, és gyorsan magamra kapkodom a ruhákat, de olyan csálén sikerül, hogy Cass kénytelen megigazgatni őket rajtam. Bűnbánóan pislogok rá, mire visszanyeli a kikívánkozó megjegyzését, és kezemet megragadva, kihúz a szobámból. Ő persze már teljesen, és kifogástalanul fel van öltözve, így azonnal az ünnepség felé vesszük az irányt, miután elköszönünk a házvezetőnőtől.
Az ünnepség felettéb unalmas, de mivel elől allák, nem ásítozhatok, vagy mutathatom ki az érdektelenségemet. Maga a könyvtár gyünyörű, és sokkal szívesebben nézelődnék bennt, minthogy kint hallgassam a nyitóbeszédet, amit először apa, majd a könyvtár igazgatója tart. És itt telik be nálam a pohár. Az igazgató ugyanis egy Bagoly, és olyan sokat és lassan beszél a nagy örömről ami érte a sok támogatás miatt, mint egy lajhár.
Kétségbeesetten körbepislogok, de mikor látom, hogy rám senki se figyel, észrevétlenül arréb araszolok, majd eltűnök a könyvtár résnyire nyitott, oldalajtóján. Benn aztán gyorsan elspurizok a magas polcok közé, hogy senki nek se szúrjak szemet.
Nem tudom mennyi időt nézelődök, mikor tekintetem megakad egy nagyon szépen megmunkált könyv gerincén, és ahogy ujjaimat végigfuttatom a bőrkötésen, különös mintákat érzek me rajta. Érdelődve húzom ki a többi közül, de mikor kinyitom, valami a földre hullik belőle.
Csodálkozva hajolok le, és emelem fel a pénzérme nagyságú medált, hogy megvizsgálhassam az ezüstös felületet. Egy apró kapu van rávésve, melyet rózsák ölelnek körbe. Tényleg szép, vajon ki hagyhatta itt?
-Mignon, mi a fenét csinálsz itt?! – csattan mögöttem hirtelen egy dühös hang, én pedig ijedtemben elejtem a könyvet. Megprödülök, és bátyámmal találom szembe magam, aki karbafont kézzel, villámló tekintettel álldogál alig karnyújtásnyira.
-Cass... mi... mit csinálsz itt? – dadogom riadtan, beismerve ezzel, hogy úgy érzem, rajta kapott valamin. Tesz egy lépést felém, és felszedi az elejtett könyvet.
-Nem ezt kérdeztem én is tőled? – morran rám mérgesen. – Csak úgy lelépsz az ünnepségről! Ez enyhén szólva, durván sérti a szabályokat!
-Milyen szabályt? – Nagyokat pislogok, nem igazán tudom melyik szabály mondja ki, hogy szenvedjem végig az unalmas beszédet. De azért bűnbánóan konyulnak le a füleim, ám ezúttal nem hatom meg vele.
-Ne szórakozz öcsi, és ne pillogj ennyire, ez nem válik be nálam. Nem megmondtam már számtalanszor, hogy tartsd magad a szabályokhoz? Hogy néz már az ki, hogy a főtanácsos fia szegi meg folyton őket? – ingerülten, és fedő hangon beszél, ösztönösen húzom össze magam.
-De én nem akartam rosszat, csak...
-Nincs csak! – fojtja belém a szót, szinte kiabálva, én pedig szipogok párat, hogy el ne sírjam magam. Nem szeretem, mikor így beszél velem, de tudom, hogy az én hibám, mindig csak bajt keverek. De most semmi rosszat nem tettem.
-De...
-Ne dumálj, inkább gyere vissza! – Megint hiába próbálkozok, de mikor elkapja a kezem, hogy kihúzzon az udvarra, megijedek, hogy majd a tömeg előtt fog még inkább leszidni, és kiszabadítva magam, elrohanok az ellenkező irányba.
Hallom, amint utánam kiált, de kifordulva a hátsó ajtón, eltűnök a könyvtár épülete mögött elterülő erdőben. Csak jóval messzebb lassítok, és ekkor veszem észre, hogy a különös medált, még mindig a kezemben szorongatom. Szipogva emelem magam elé, és kis híján elhajítom, mintha ő tehetne mindenről.
De végül inkább zsebre teszem, majd később vissza kell vinnem. Elmerengve sétálgatok tovább, tudom, hogy csak idő kérdése, és Cass megtalál. Mindig megérezzük, hogy hol van a másik.
Hirtelen, mintha elhallgatnának körülöttem a madarak, különös érzésem támad, és a zsebemben pihenő medál is felizzik. Kikapom onnan, és csodálkozva figyelem az ezüstös fényt, mely egy pontra mutat. Követem, és a bokrok közül kilesve, a mintázatának ponots mását, egy hatalmasnak nem nevzhető, talán kisebb ajtó méretű, boltíves kapu félét pillantok meg.
Ismerem ezt a helyet, ha jól emlékszem meséltek már róla. Ezen keresztül lehet átjutni az emberek világába, de elvileg csak az idősebbeknek engedélyezett. Habár nem tudom, hogy ez még mindig így van-e.
Szörnyen vonz az ajtó, kíváncsi vagyok, milyen lehet az emberek világa. Vajon át tudnék menni? A medál nyitná a zárat, vagy csak engedéllyel lehet átjutni?
Gyorsan megrázom a fejem, és visszafordulok. Mára elég szabályt szegtem meg, Cassian biztos nagyon mérges rám, nem csinálhatok több gondot neki. Hazafelé veszem az irányt, képtelen vagyok visszamenni a könyvtárba, és megválni a madáltól. Ez lehet a kulcs a másik viágtól, ahová biztos el fogok majd menni, egyszerűen túlságosan kíváncsi vagyok. De mit fogok én kapni otthon, már csak a mai miatt is...
Napok, hetek óta üldözök egy vámpírt. Sikerül becsalni egy erdőbe, aminek minden lehetséges kijáratát figyeltetem, és én magam megyek be érte. Friss husi, jól eladható egy kis agymosás után. De annak kicsit sem örülök, hogy odaérve azzal kell szembesülnöm, ahogy egy vérfarkas átváltozott alakjában égeti porrá az árumat. Milyen kis dög. De milyen érdekes energia árad belőle… és ez az illat! Ha én is vérfarkas lennék, most azt mondanám, hogy tüzelek. De így szimplán fel vagyok izgulva. Hehe… Persze, hogy megtámad, miért ne tenné? És persze, hogy az égvilágon semmi hatása nincs… Egy határozott intéssel küldöm távolabb.
Felpattan, miután kicsit félrelöktem, és érzem, hogy fel akar gyújtani.
- Ugyan, ne fáradj, ez rám nem lesz hatással - mondom felröhögve, mire felém ugrik, és nekem támad. Egy laza mozdulattal terelem magam alá, mire felmorran. Milyen kis édes. És milyen izgató, ahogy alattam fekszik. Helyesebben hasra vágtam, mellső lábaival támasztja magát, én meg fölötte térdelek. Szóval igen, pont ott van a farkam, ahol lennie kell. És a kis vámpír üldözése eléggé felizgatott már így is, ez a kis gyöngyszem csak plusz feltét.
- Azt hiszem, most olyat teszek, amit eddig még soha… - mondom ki hangosan gondolataimat, mire megint morogni kezd. - Megtennéd, hogy nem változol át? Így jobban izgat a helyzet. - Egyik kezemmel még mindig a földre nyomom tarkójánál tartva, a másikkal kioldozom nadrágomat, és kiszabadítom farkamat. - Neked is jó lesz. Ha nem… így jártál - röhögök fel, ahogy bejáratához illesztem magam. Megremegek az izgalomtól: dugtam már démont, vámpírt, angyalt, féllényt… de egy állati alakban levő vérfarkas az különleges csemege!
Felnyüszít, és karmait a földbe vájja, ahogy megérzi testénél farkamat, de már késő ellenállni vagy átváltozni, egy határozott mozdulattal lököm magam tövig testébe. Felnyögök, hogy mennyire feszes és forró… elolvadok benne! Fergeteges! Ezt a kis dögöt többször fel fogom keresni. És lehet, hogy még az emberi alakja is kedvemre való lenne. Érzem, hogy próbál átváltozni, ezért egyik kezemmel megszorítom tarkóját és fejét az avarba nyomom.
- Eszedbe ne jusson átváltozni, mert abba a szent pillanatban megöllek - suttogom, majd még jobban megemelem csípőjét. Vadul lököm magam egyre mélyebbre, mikor hirtelen megremeg. Érzem, hogy ennél nem tudok mélyebbre menni. Szóval jó helyen vagyok… Na, akkor ide kell támadnom, de erősen!
Kezeimet hátsó lábai fölé vezetem, így húzom még jobban magamra, ő pedig már nyüszít. Hogy a fájdalomtól vagy a kéjtől… nem tudom, nem is érdekel, nekem az a lényeg, hogy én nagyon jól érzem benne magam! Hirtelen ötlettől vezérelve hajolok előre, és beleszimatolok nyakába, mire megremeg. Szóval ezt is szereted…? Orrommal simogatom a kis ribancot, miközben olyan tempóban mozgok benne, hogy nem lennék meglepve, ha felszakadt volna. Bár, gondolom, adta volna valami jelét. Visszaváltozik, vagy fordulatból belém harap… vagy nem tudom. De azt hiszem, ő is élvezi, ahogy egy emberi testbe bújtatott, magamfajta keverék kefélgeti. Nekem is perzseli a vérem, ilyet még nem csináltam, de nem ez az utolsó alkalom. Ez a kis rohadék rohadtul szűk, már majdnem fáj.
- Ugye nem haragszol meg, ha kicsit megízlelem a véredet is? - kérdezem röhögve, majd egyik körmömet nyakába vágom, és elkezdem lenyalni a kiserkedő cseppeket. Ezek a kis vérszopók rászoktattak a vérre. Tényleg jó, és kis kúrótársamnak kifejezetten édeskés íze van. Hm, ez a kis farkas több fronton indít támadást az érzékeim ellen. Nyüszítése zene füleimnek, teste olyan forró, hogy elolvadok benne, a bundája szép és selymes, és még a vére is finom. Hát kellhet ennél több?
Érzem, ahogy egyre nehezebb mozognom benne, gondolom, lassan elélvezne, ha lenne, aki a farkát kényeztesse. Jó, akkor jó fej leszek… Előre nyúlok, és megkeresem az enyémhez képest meglepően pici szerszámot a bundája tengerében, és először két ujjam közé fogva rántok rajta párat, mire remeg és nyüszít. Mikor már van olyan vastag, hogy a tenyerembe tudom fogni, meg is teszem, így húzok rajta párat, és már nem is fájdalmasan nyüszít. Egyre hangosabb, már majdnem vonít, aztán összerándulnak izmai, én meg felnyögök, és egyenesen a formás állati testbe élvezek, ő meg a földre.
Búcsúajándékként előre hajolok, beleharapok a nyakába, mire kiserken a vére, majd a fülébe suttogok.
- Keresd Yorut. Örömmel és álló farokkal foglak várni, akár emberi alakban is. Ne félj, megérzem a szagodat - mondom neki, majd felegyenesedek, megigazítom magam, és még egyszer visszafordulok. - Jól éreztem magam a seggedben, köszi ezt a fergeteges élményt - vigyorgok rá, ő meg morog, de mielőtt megtámadhatna, eltűnök előle.
Kiérve a rengetegből, az egyik emberem rám pillant.
- A vérszopó?
- Meghalt.
- Megtámadott, és megölted? - Hatalmas pofonnal jutalmazom kíváncsiságát, mire a földre zuhan, és beveri a fejét.
- Kíváncsi fasz. Nem én nyírtam ki, hanem egy vérfarkas. - Elindulok a kocsim felé, beszállok, és irány haza. Leparkolok, majd bemegyek. Mostanában ráálltam én is a vérre, laktató, de a kis farkas nem volt elég, így az egyik szolgálómnak intek, hogy jöjjön elém. Ahogy megteszi, egy határozott mozdulattal csapom le csinos fejét a nyakáról, és odahajolva kezdem inni a friss, és kissé zsíros nedűt. Régi, rossz szokás, és a friss hús iránti csillapíthatatlan vágyam végül arra vezet, hogy a mellkasáig megzabáljam, majd intsek egy másik szolgának, hogy tüntesse el. Szeretek gazdag lenni.
*
Már két hét telt el a kis kalandom óta. Kipróbáltam más alakváltót, de valahogy nem váltak be. A farkas különleges volt, bármely egyéb esetben a hányinger kerülget attól, hogy egy nagymacskát, vagy más emlőst dugjak meg. Mára mondjuk van egy tárgyalásom, de csak este, naplemente után. Kezdő vérszívó lehet, ha nem tud nappal kimozdulni. De nekem mindegy, ha fizet, kap egy segget, amit dughat.
Hirtelenen kicsapódik az erkélyajtóm, és egy ismeretlen fazon áll előttem. Hm… lehet, hogy nem ismerem. de fincsi. Aztán eljut az orromig az illata, és kikerekednek a szemeim.
- Hiányzott a szerszámom, farkaskölyök?- nézek rá vigyorogva.
Végre megérkezik a csaj. Az egyik testőröm nyit neki ajtót. Nem néz rá valami jó szemmel, de hát ezek a betonkolosszusok már csak ilyenek.
- Gyere be - szólok ki neki, mire a pasas beengedi.
- Miért hívtál? - néz körbe, és van egy olyan érzésem, hogy nem tetszik neki az, amit lát. Elég giccses, az lehet. De én így szeretem.
- Unatkozom… - Hazudom szemrebbenés nélkül. Bár a szemem ugyan nem rebegett, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem hisz nekem.
- Akarsz róla beszélni? - ül le keresztbetett lábbal. Gyanakodva méregetem. Igazából csak azt akartam, hogy mellettem legyen, mégis, most olyan furcsán érzem magam. Mintha nem lennék biztonságban. - Ne félj már, nem harapok. - nevet, én meg próbálom kiűzni magamból a paranoiás rohamokat. Leülök mellé. - Szóval? Mi a baj?
- Rémálmaim vannak… - hajtom le a fejem. Ez most úgy hangzott, mintha egy hat éves kisgyerek mondta volna. Szóval tök szánalmasan. Ciki. De ő egy zsernyák… csak nem röhög ki. Annyira…
- Hm. Mondhatni természetes, hiszen félsz. - Nem félek! Ők megvédenek, azért vannak! - bököm a testőreim felé bosszúsan. Ezt már semmiképpen sem fogom bevallani neki. Nekem is van… büszkeségem… vagy valami annak a helyén, ami ezt nem engedi.
- Persze… Előttem nyitott könyv vagy - mosolyog, és már túlzottan is komolyan néz. Rossz érzésem támad, de nem mutatom ki. Vagyis… becsukom a könyvet.
- Hát persze… Én mindenkinek nyitott könyv vagyok nem de? Kiszámítható és hisztérikus - morgom halkan, mire Nich a lábamra helyezi a kezét.
- Nyugodj meg - mondja, és magához ölel. A fejemet a vállára hajtva. Na de mégis mit jelentsen ez?! Tök megalázó. Bár nem mondom, hogy nem megnyugtató. Még jó, hogy nem lát senki. A testőrökön kívül. De ők nem túl beszédesek. - Ha idegeskedsz, nem segítesz se magadon, se másnak. - Mintha lenne valaki is, akinek segíteni akarok. Erről jut eszembe… fel kéne hívnom Keith-t. - Ha akarod, itt maradhatok vigyázni rád, de neked aludni kell.
- Nem tudok aludni! - jelentem ki határozottan.
- Meg se próbálod? - néz rám kérdően.
- Nem vagyok álmos. - Felőlem ez mehet egész este is, de én elég makacs típus vagyok. Szerintem erre ő is rájött már.
- Rendben. Ez esetben mit akarsz csinálni? - Nem tom… - Nem is nagyon figyelek rá, jobb dolog van itt, amire figyelhetek. Bár láttam már ennél jobbat is. Hm, vajon mért nem csap már le érte? Egy rendes csaj ezt tenné. Bár egy zsaru minden, csak nem rendes ember. Vagy csaj.
- Hát az bizony jó program. Nem akarsz egyet sétálni? Talán a friss levegő elhozza feléd az álommanót. - Felettébb vicces. De elgondolkodtató. Nem nyújt majd túl bizarr látványt, ha én egy rendőrcsajjal sétafikálok az éjszakába? Róla sajna lerí, hogy az. Már látom is a címlapon: „Wilburn Robinson most az igazság csinos kis lányának csavarta el a fejét. Vajon több is lesz..?” Áh, de mikre is gondolok. Én meg ő… teljes képtelenség. Amúgy meg kétlem, hogy bárki is figyelne ilyenkor. Mondjuk most a paparazzikról beszélünk, ezt ne felejtsük el…
- Menjünk - mondom végül. Aztán elkészülök, és pár perc múlva már az utcán sétálunk. - Mesélj magadról. Mik a hobbijaid? Kik a barátaid? - Megint kezdődik. - Na mi az, most is kihallgatsz? - mordulok rá. - Csak meg akarlak ismerni. De sétálhatunk csendben is, ha gondolod - vonja meg a vállát, és elhallgat. Kellemes időnk van. Lehet, hogy esni is fog. Még jó, hogy nincs rajtam smink. Az úgy bajos lenne…
És tényleg esett. Kicsit meg is áztunk. Most egy bódé piros-sárga csíkos, megtépázott napvédője alatt állunk. Azóta csak néhány szót váltottunk, és most is néma csend van. Kezdem kellemetlenül érezni magamat.
- A barátaim… - szólalok meg halkan, mire ő felpillant rám. - A barátaim egy rivális bandában vannak. Nem vagyok jóba velük - pillantok az utca felé. Még mindig esik, bár már nem annyira.
- Mennyire nem? - Szerintem most azt próbálja kipuhatolni, lenne-e indítékuk. Hát nagyon nem hiszem. Wilson fél a fegyverektől, Keith-t nem érdeklik az ilyen dolgok, Josh meg Kirk pedig rohadt szarul céloznak. Az a lövés viszont pontos volt. Majdnem pontosan a szívemig hatolt.
- Kicsit. Már régóta nem beszéltem velük - vonom meg a vállam, de tisztában vagyok vele, hogy tudja: most sem mondtam igazat. De nem firtatja a dolgot. A vízcseppek lassan nem hullnak többet az égből, az eső eláll, de a borús ég marad. Nichole elgondolkodva vizslatja az utcát.
- Menjünk haza - jelenti ki végül.
- Gyűlöllek.
- Tudom.
- Vigyél haza!
- Nem.
- Utállak.
- Ezt akkor is fel fogod próbálni. Itt előttem.
- Neeeem…
Szeretek vásárolni. Ha egyedül vagyok. T-e-l-j-e-s-e-n egyedül. Nem pedig huszad magammal, és pláne nem Stephennel! De csak rám kényszeríti ezt az undorító fehér zakót. Utálom. Mért kell ez nekem?! Jah… anyám sara. El kellene már beszélgetnem az öreglánnyal.
- Szerintem jól áll - mér végig a fehér.
- Akkor gyorsan le kell vennem - húzom el a szám. Nem az én stílusom. Kifejezetten nem!
- Még ne… le kell fényképeznünk, hogy megmutathassuk anyádnak!
- NE! - Ezer katt, és mire észbe kapok, már a címlapon is vagyok. A srác, aki emot hirdet, és mégis fehér zakót vesz. Király hír. Nem vagyok még így is eléggé kész!
- Add ide a fényképezőt - mordulok rá Stephre, aki vigyorogva hátrébb lép.
- A-a. Próbáld fel a következőt!
- ADD IDE! - próbálom elvenni tőle, közben kuncogást hallok a hátam mögül. Megfordulok. Mögöttem jó pár rendőr áll. Legelöl pedig egy fekete hajú lány. Kissé elpirulok.
