Már egy jó ideje repkedek az emberek világa felett..
Furcsa egy hely, annyi szent, de ugyanakkor érdekes is. Odalent az emberek, mint nyüzsgő bogarak, úgy rohangálnak, mindenki a maga dolga után, de persze egyikük sem lát engem, holott alig pár méterre repülök felettük.
- Lassan ideje lenne megkeresni a listát is, mostanra talán megtalálta egy ember, és talán írt is bele..- szól Yono, mintha nem ugyanez járna az én fejemben is
- Hát jó... végül is, semmi dolgom ezekkel...
.oOo.
Egy hatalmas, szürke és komor épület felől érzem a lista energiáját. Hmmm..ezek szerint egy börtönben landolt, legalábbis azt hiszem így nevezik ezt a helyet.
Furcsa egy hely, mindenütt rikító hófehér vagy piszkos szürke ruhákba öltözött emberek, egy kettőt leszámítva, bár azok mintha fölöttük állnának.
Apró kis lyukban kuksol valamennyi, falak és vasrácsok veszik körül őket.
Megállok az egyik előtt, mélyen a szemébe nézek, de persze nem lát, csak mered egyenest a semmibe, karjai erőtlenül lógnak ki a rudak közt. Lassan emelem fel a karom, majd érintem a karjához, de mintha nem is lenne ott, egyszerűen átmegy rajta. Nem nála van a füzet ezek szerint....ha megérintette volna, most látna engem és minden bizonnyal nem álldogálna itt ilyen nyugodtan.
Hangosan felsóhajtok, majd tovább megyek, kitudja merre. Ez a hely olyan mint egy labirintus. Kész útvesztő. Bolyongok itt még egy ideig, mire eljutok egy teljesen más szobához.
Ez tágasabb mint a többi, világosabb, nincsenek rácsok sem. Hatalmas polcok és megannyi könyv van benne, és persze a már jól ismert fehér és kék ruhás földlakók. Végig járkálok itt is, de senki sem lát...talán tévedtem, és még sincs itt a füzet?...hacsak...
egy sarokban gubbasztó alakon akad meg a szemem. Ö valahogy más, mint a többi, magába fordul, egy kis könyvet szorongat a kezében és még akkor sem néz fel, mikor egy másik odakiált neki.
Miért is ne? Végül is, kis híján az összes itt lakót végig néztem már, mért ne lehetne ő az?
-Hé te..- állok meg mögötte. Nem reagál, nyilván a könyvbe mélyedve nem vett észre, és most azt hiszi, egy vagyok közülük. Nos, rosszul gondolja.
Lassan húzom át rajta a kezem, és bár könnyedén áthalad a testén, a többekkel ellentétben hideg veríték és borzongás rázza át az ő testét.
- Tudom, hogy hallasz...- suttogom hátborzongató hangon. A fiú lefagy, mintha kővé dermedne, majd lassan teszi le a könyvet és fordul meg. Szemei egyik pillanatról a másikra kerekednek ki, de egyetlen szót sem szól, csak vissza fordul.
Mi a fene? Ebbe meg mi ütött, ez emberek ezek szerint így reagálnak, ha egy halálistent látnak meg a hátuk mögött? Ennél kicsivel többre számítottam...
Mire észbe kapok már nincs itt, a könyvet vissza súvasztja a polcra, de ruhája alatt látszódik az enyhén kidomborodó lista.
- Hé! Megállj!- kiáltok rá, de mintha nem is léteznék, nem felel, még csak rám sem néz. Nem is vesz rólam tudomást, egészen míg vissza nem ér a cellájába.
- Te meg mi a halál vagy!- sziszegi végül, persze halkan, hogy még véletlenül se hallja meg senki- ááh..nem..biztosan csak halucinálok..- utóbbit már saját magának mondja, leszegett fejjel járkál fel alá, helyet keres a füzetnek
- Hogy mi a halál? Hát... kérlek szépen beletrafáltál. Én egy halálisten vagyok, az ott a kezedben pedig egy halállista- mondom kissé ünnepélyesen. Utólag esik le, hogy rám sem bagózik. Na, szép fogadtatás, mondhatóm.
Szerkesztve Sado-chan által @ 2015. 04. 07. 16:10:28
Bocsi, de vége. Megbeszélném veled, de keveset tudok netközelbe lenni. A játéknak is ezért mondok the endet... gome. Rem következőleg hosszabban játszhatunk! Bye.
Elég sokat aludtam, mivel ez a sok kis hülye nagyon kifárasztott. Meg hát csokikról álmodtam, így nem csoda, ha nem akartam felkelni. De ahogy megtettem, Mello és az ő kis Júliája rögtön jöttek is boldogítani.
- Ryuuzaki, most azért aludtál ilyen sokat, hogy erőt gyújts a meccsre? - kérdi a szöszi gúnyosan vigyorogva. Közöd?
Csak nevetek, majd intek, hogy kövessenek. BB is jön utánam, ami kissé zavar. Nem tetszik a gyerek. A meccset hamar lerendeztük, és természetesen én nyertem. Mello nagyon csalódottnak tűnt, de hát ez van, L ellen nem érdemes teniszt játszani.
- Gratulálok! - morogja mérgesen. - A tortád az ebédlőben van.
- Kösz - biccentek jókedvűen, a torta gondolata egészen felcsigázott. BB eközben mosolyogva odajön hozzám, én pedig gyanakodva pillantok felé.
- Én tudtam, hogy te nyersz - súgja felém, majd kacsint egyet, én pedig elhúzódom tőle, és az ebédlő felé indulok. Felnyalábolom a tortám, aztán elindulok a szobám felé, de hirtelen megtorpanok, mivel egy fehér hajú fiú nekem ütközik. Nagy szemekkel bámulok rá. Near az.
- Hello! Mello… - pillant hátra, de a háta mögött senki sincs. Heh, ez meghülyült? Bár most ahogy nézem, elég rossz állapotban van. A kezét szorongatja, és több helyen is lila foltos. Mégis mi történt vele?
Az oldalához kap, nehezen veszi a levegőt, majd eltámolyog az ajtójáig, és a falnak kezd beszélni.
- L én láttam a… - majdnem elesik, de még időben elkapom. Eszméletét vesztette. Szuper. Mehetek vele az orvoshoz! Egy nagy sóhajtás közepette az orvosihoz sietek, és beadom a kis fehéret…
Pár óra telt el azóta, hogy Near a szobámban fekszik eszméletlenül. Az orvos szerint nincs nagy baja, csak kicsit eltángálták, és valószínű, hogy az emlékeit is elvesztette. Hm, érdekes lesz. Felébredhetne már. Amúgy találtam egy levelet az ágyamon. Near írta.
L!
Ne haragudj a viselkedésem miatt, úgy látszik, rossz hatással van rám Mello és BB. Talán jobb lenne, ha itt sem lennék. Éppen ezért…
N
Erről is meg kell majd kérdeznem, ha visszajöttek az emlékei,mert nem egészen értem. Megmozdul, és kinyitja a szemét.
- Szia Near! - mosolygom rá a laptopomból felnézve. - Sokat kell pihened, azt mondta az orvos.
- Végig velem maradtál? - kérdi csodálkozva.
- Igen, mert túl sűrűn néztél a hátad mögé. Attól tartottam, Mello kihasználja a gyengeséged - hazudom, majd egyik ujjam a számhoz emelem. - Hmm… valamit mondani akartál, mielőtt elájultál.
- Ki az a Mello? És ki vagy te? Ismernem kéne Téged? - kérdi értetlenül. Felsóhajtom. Az orvosnak igaza volt.
- Az orvos azt mondta nem a fejsérülés miatt van emlékezetkiesésed, hanem ez pszichés, mert az utóbbi időben sok rossz dolog ért, és nem akarsz, vagy nem tudsz emlékezni. Csak az idő múlása és az esetleges orvosi kezelés képes érdemileg változtatni az állapotodon, de természetesen a rendszeres beszélgetések esetleg segíthetnek előhozni a múltadat, ha ez valóban nem neurológiai, hanem pszichiátriai okból hiányzik. Szóval vissza kell hoznom az emlékeidet, mert valami nagyon fontos dolog lehet, amit mondani akartál - magyarázom neki.
Idegesen néz körbe, majd felül, és felém fordul.
- Ki nyert a tenisz meccsen? - kérdi tőlem feszülten, az ajtót figyelve. Persze emléktöredékei lehetnek.
- Én - válaszolok, bár ez szerintem egyértelmű. Near csak a kezét szorongatja, és nem is figyel rám.
- Hogy haladsz a szalmabábú gyilkossággal? - meglepetten nézek rá. Erre is emlékezne?
- Mi van, ha babonás a gyilkos, és ezzel azt akarta mondani, hogy a bábuk a halottal együtt hamvasztandók el? Mit gondolsz, L? - Nagy szemekkel nézek rá. Mióta szólít így?
- Azt, hogy ez az én ügyem. Ne avatkozz bele - váltok keményebb stílusra, majd felállok a gép elől, és becsukom. - Most a legfontosabb, hogy felépülj.
- De L… - vágna a szavamba, de nem engedem.
- És ha kérhetlek, mások előtt hanyagold az „L” megszólítást - mondom, és kisétálok a szobából. Kicsit kemény voltam, de ez van. Az én ügyem, nem az övé. Elég bajba keverte már magát miattam.
Beszélek az orvossal, aki közli, hogy legyek vele kedvesebb, ha azt akarom, hogy felépüljön. Ah, nem hiszem már el, ez is csak parancsolgatni tud! Mindegy, felpakolok egy kis kaját Nearnek az ebédlőből, aztán már éppen mennék vissza a szobába, mikor sikolyt hallok onnan. Ledermedek, és a kezemet a kilincsen tartom, de nem nyitok be. A fülemet az ajtónak támasztom, és hallgatózni kezdek. Van bent valaki…
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 14. 18:09:05
- Üdv! Hé Ryuuzaki, kihívlak egy tenisz meccsre! - jelenik meg mögöttem Mello, és az asztalra támaszkodva zavartalanul beszél tovább. - A nyeremény egy epertorta - vigyorodik el kajánul. Eh? Hülyének néz engem? Oké, jó. Akkor játszunk!
- Eper torta? Hmm nyami. Oké, benne vagyok Mello! - mondom csillogó szemmel, állelkesedéssel, majd kezet rázunk, és a szöszi ismét tovább ál.
- Neked adom a fánkom! - mondja a mellettem ülő Fehérke, és elém tolja a tányérját, közben tekintete folyamatosan egy ponton nyugszik: azaz BBn és Mellon. - Fejezd be ezt az „átveszem BB szerepét”, nem, mintha nem tudnálak benneteket megkülönböztetni - pillant vissza rám, miközben én a fánkot kezdem majszolni. Kérdően bámulok rá. Elmosolyodik, és egy lapot csúsztat felém. - Egy bizonyíték, hogy a sorozatgyilkos egy mangából lopja az ötleteket. Ha megtudjuk, ki írta, és mi a címe, akkor egy lépéssel mindig előrébb járhatunk, mint maga a gyilkos - mondja határozott hangon. Elveszem magam elől a cetlit, és figyelmesen szemlélni kezdem. Okos ez a fiú! Kár, hogy erre már rég rájöttem. - Ezt a részletet tegnap találtam a tetthelyen. Gondoltam, hátha felkelti az érdeklődésed - Felsóhajt, és lesüti a szemét - Én… Én… Már láttam ilyet… de ott sok volt a vér. Itt pedig ügyelt a gyilkos a legapróbb részletre is - kinyitja a szemét, megint rám mered. Hm, ez nekem új. Mért nyomoz ez ennyit magában? - Igazából rendőrségre kellett volna hagynom. És te hogy haladsz a másik gyilkossággal? - Heh? Ez nekem nagyon nem fair. Értelmesen is beszélhetne! De mit ír a..?
„Ha nem tévedek, Te vagy L.”
(„You are L. if I am not out.”)
Óh, így állunk. Az egyik üdvöske végre hangot adott elképzelésének. Mit mondjak most neki, hm?
- Ne haragudj! - felpillantok, de a kis fehér már itt sincs. Érdeklődve nézek körbe az ebédlőbe, mikor az arcom hirtelen forróság önti el. Döbbentem tapogatni kezdem a fejem, hátha valami hirtelen láz lesz, de nem. Semmi. Még csak meleg sem vagyok. Csak belülről érzem azt, hogy mindjárt elégek.
- Hm… - morgom unottan, mikor mintha vizet éreznék végigfolyni a bőrömön. Megint odakapok, de semmi. Pár másodperc múlva végül sikerül rájönnöm, miért is van ez. A krónikus hidegrázás és a hetedik érzék keveredése, tehát a bűntudat lesz az. Bűntudatom van, amiért Near megint miattam kezdett el sírni. Nem láttam, hogy sír - nem láttam azt sem, hogy elment. De valahogy éreztem, hogy ezért ment el… Mert nem akarta, hogy sírni lássam…
Lassan feltápászkodom a székről, és elindulok N után a szobájába. Kívülről tudom mindenki szobaszámát, de ha nem tudnám, akkor sem lenne nehéz megtalálni a kis fehér lakhelyét, hiszen az majdnem az árvaház legutolsó folyosójának a végében van, Melloéval és Mattéval egyetemben. Egyedül BB lakosztálya van közel az enyémhez. De ennek már valahogy nem tudok örülni…
Hamarosan elérkezek Near szobájához. Nagy szürke betűk jelzik, hogy jó helyen járok. Bekopogok. Semmi válasz. Benyitok. Becsukom az ajtót. A szobában Near fekszik az ágyán, kezében egy képpel, amit most elejt. Nagy szemekkel bámul rám. Én meg a képhez sétálok, és felveszem. Hosszasan nézem. Egy család van rajta. A családja. Apuka, anyuka, és ő kicsin. De édes! Inkább szomorú… Úgy látszik, nem bírja elengedni őket… Visszarakom mellé a képet, és kezemet a fejére helyezem. Most látszik igazán, mennyivel kisebb tőlem, pedig aztán én sem vagyok valami nagy.
- Bocsáss meg, kérlek - mondom neki halkan. - Nem tudtam, hogy ennyire fáj ez neked… - oldalra bámulok, de a tekintetünk végül akaratlanul is találkozik. Jelentőségteljesen néz rám. Nem titkolhatom tovább előtte. - Valóban… Én vagyok L - sóhajtok fel megadóan. A fehér erre megrezzen. Hosszasan hallgat, majd végre megszólal.
- Miért… vagy itt? – Részletes leírást ne adjak a terveimről?
- Feladatom van - vonok vállat, és zsebre teszem a kezem. - Gondolom, nem kell kérnelek rá, hogy ne mond el senkinek.
- Feladat, mi? - fájdalmasan néz rám. - Selejtezőt tartasz? - komolyan pillantok vissza rá, de nem válaszolok.
Fehérke erre már éppen nyitná a száját a következő sértésre, mikor a szobába hirtelen beront BB, Matt és Mallo, azaz az ördögi trió.
- 10 perc, és kezdődnek a szabadidős foglalkozások - jelenti be lekvárherceg.
- Ebbe a tenisz is benne van - mondja utána gépiesen Piroska.
- Ami tudod, mit jelent!- vigyorog a sor végén a szöszi Csokifiú.
Az senkit sem zavar, hogy Near szobájába vagyunk?
- Áh, ilyen hamar? - fordulok a fiúk felé, és nyújtózom egyet. - Hová rohantok? Nem lehetne várni holnapig?
- A Nagy L csak nem megfutamodott? - csillant fel gúnyosan BB vörös szeme. Erre a tekintetem elhidegül, és komolyan rászögezem az előttem álló feketére. Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy ő lesz a fő szószóló. De egyáltalán miért teszi? Nem fér a fejembe.
- Nem erről van szó. Csupán van jobb dolgom is - indulok meg az ajtó felé komoran.
- Ugyan már L! - hallom meg a hátam mögül Near hangját. - Szánj már rá 5 percet az alárendeltjeidre! - Na mi az, talán az egész világ felesküdött ellenem? Ennek is mi baja lett hirtelen? Mért kötekszik velem? És én még ezt akartam megvigasztalni?!
- Nem - billentem hátra a fejem unottan. - Rue, Michael, Mail és Nate… - vezetem végig a tekintetem a 4 kis árulón, majd az ujjamból pisztolyt formálok, és egyenként lepuffantom őket (persze csak képzeletbe). - Egyre kevesebb az esélyetek - És itt az utódommá válásra céloztam. - Majd holnap! - intettem le őket, és kiléptem az ajtón.
Némán elsomfordáltam a szobámig, majd ott - meg sem várva, hogy besötétedjen - minden redőnyt lehíztam, megágyaztam és lefeküdtem aludni. Most még a rám váró ügy sem érdekelt. Túl sok ez nekem!
„Miért pont én?”
Nyöszörgöm álmosan, majd lehunyom a szemem, és elmerülök a csoki tengerekben.
- Úgy érzem, valami nem stimmel itt. De rá fogok jönni, mi az - mondja komoran, elszánt tekintettel. - Na szia! Később találkozunk - int, és a szobája felé veszi az irányt. Furcsa tekintettel szemlélem, majd vállat vonok, és az ajtómhoz fordulok, hogy a rajta elhelyezkedő panelbe beírjam a szobám kódját.
1979. Azaz a születési évem… gondoltad volna? Nem, mert egy nagy detektívtől nem ezt várnád. Viszont egy árvaházi gyerektől… kapizsgálod? Elméletileg csak üldözési mániám van, azért kell ide kód. Ez az elméleti magyarázat, a gyakorlati pedig, hogy én vagyok L. Vajon a kis lurkók mikor jönnek már rá? Near, Matt, Mello és BB jól haladnak.
Apropó BB… Van ma vele egy vacsorám. Hogy minek egyeztem bele? Szeretném jobban megismerni a srácot. Felettébb érdekes tulajdonságai vannak. És ezt nem csak arra értem, hogy csont ugyanúgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint én, hanem… van benne valami nyugtalanító. És én ki fogom deríteni, mi az!
A találkáig még van 10 perc. Remek, addig elkészülök.
A szekrényemhez sétálok, és előpakolok néhány ruhát. Nem lesz nehéz választani, mivel minden ruhám ugyanolyan… Kivéve egyet. A bútor mélyéből előkaparok egy fekete pólót. Ez nem csak azért különleges, mert az ellentéte az én fehér szettemnek, hanem azért is, mert itt csak BB hord ilyet. De most megállapodtunk, hogy személyiséget cserélünk. Külső és belső személyiséget. Nem is értem, mért mentem bele! Ez olyan gyerekes… már mindegy.
Utolsó pár percemben pedig leülök egy kicsit a laptopom elé, és felnyitom. A laptopom képernyőjén erre nagy piros betűkkel megjelenik:
„Gyilkosság az árvaházban!”
Na csodálatos. Egeremmel a részletekre kattintok, és gyorsan átfutom az írtakat. A hullák képének láttán kissé elszörnyedek.
- Ki volt ez a beteg állat? - kérdem magamtól fintorogva, majd hirtelen észbe kapok.
Hiszen 5 perc, és az ebédlőben kell lennem! Magamra kapom a pulcsit, aztán kisietek az ajtón. A nagy L nem késhet sehonnan! Vagyis… mindenhonnan késni fog.
Hehe. Megállok a konyha ingyen édességes részénél, és nekilátok eltakarítani a maradékot.
- Többet is hagyhattak volna ezek a kis garnélák… - dünnyögök magamban. Garnélák? Silány szó, még silányabb hasonlat. Ebbe a pólóba nem vagyok önmagam.
- Ez hiányzott még nekem… - morgom magamban. - Öm, hello! - intek neki a kezemben lévő keksszel. Ő erre odasétál elém, és figyelmesen végigmér.
- Ryuuzaki, mért vagy BB ruhájában? - teszi fel végül a kérdést. Hát észrevette. Piros pont!
- Mert így beszéltük meg - vonok vállat, és letörlöm az előző süti habját a számról.
- Aha… - furán néz rám. - Nem áll ez jól neked - Óh, az én kis divattervezőm!
- Köszönöm szépen. Egyéb meglátás, óhaj, sóhaj? - nézek rá unottan, kezemet az asztal terítőjébe törölve. Ez tényleg nem vall rám. A fekete tényleg káros!
- Van - bólint a szöszi, majd elvigyorodik. - BB azt üzeni, hogy a szobádban vár.
- A szobámban? - húzom fel a szemöldököm. Oda csak kóddal lehet bemenni. Ó a kis hamis… bizonyítani akar. - Óh… értem - elmosolyodom, majd megfordulok, és intek. - Hát akkor pá! - elindulnék, de Mello az utolsó pillanatban utánam, kiált.
- Várj! - félig hátranézek.
- Igen? - a szöszi kicsit gondolkodik, majd a szemembe néz.
- Ha te lennél L, és néhányan ellened fordulnának, azokat utálnád? - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, majd ismét előre fordulok.
- Én senkit sem utálok - azzal meg sem várva a válasz, bekanyarodok a következő folyosóra. Úgy… szóval a 4 jómadaram közül 2 hadat üzent ellenem. Mattben még nem vagyok teljesen biztos, bár ha Mello kéri tőle… Ők már majdnem teljesen biztos, hogy kitalálták, ki vagyok. Legalábbis az előző kijelentésből ítélve…
Odaérek a szobámhoz, beírom a kódot, és benyitok. És amit látok…
… az kissé meglep. Mivel bent Near és BB van, akik hogy is mondjam… Első látásra mintha a Rómeó és Júliát játszanák el. Near a földön ül, meggyötört képpel bámul fel BBre, aki a kezét nyújtja neki. Ezek szerint még nem vettek észre.
- Üdv Ryuuzaki - pillant rám fekete ikertesóm. Egy fehér póló van rajta, olyan, amit én is szoktam hordani. Így majdnem teljesen ugyanúgy néz ki, mint én (az eperlekvárt kivéve a kezében). BB mondatára már Near is hátrakapja a fejét (mivel eddig háttal állt nekem). A szemei elkerekednek.
- H-hello… - nyögi ki végül ő is. Válaszképpen csak bólintok, majd tekintetem ismét a fehér pólósra emelem.
- Nem ezt beszéltük meg.
- Tudom. De a kikötésben nem szerepelt, hogy utólag nem változtathatok a helyszínen - vigyorog rám ravaszul. Fancsalin visszamosolygok rá, majd fejemmel Near felé bökök. A kis fehér még mindig csak boci szemekkel néz minket.
- Hm? - BB Near felé pillant, majd elejt egy széles mosolyt. - Jah, hogy ő… - a fülemhez hajol. – Nos Casanova, azt hiszem, a kis barátodnak van néhány bevallanivalója neked… - kacsint, majd szórakozottan az ajtó felé veszi az irányt. – A találkozót tegyük át máskorra! Ez most fontosabb! Pá! – int, majd már kint is van a szobából.
Sóhajtok, bezárom utána az ajtót, majd Near elé lépek.
- Nos? – húzom fel a szemöldököm kérdően. Ő erre kicsit megszeppen, majd szóra nyitná a száját, de az utolsó pillanatban visszacsukja.
- Tudod mit? Semmi! Lényegtelen! - indulatosan félrelök, és kirohan a szobából.
- Hm… - nyúlok az arcomhoz, hogy letöröljek róla valamit. Nagy meglepetésemre víz van rajta… Víz, könny… Mintha Near arcáról hullott volna át az enyémre, mikor elfutott mellettem. Sírt volna? Miért? Nem tudom… Talán nem is fontos.
Fáradtam felsóhajtok, majd becsukom az ajtót, és ledőlök az ágyamra. Kezembe veszem a laptopot, és újra átnézem a mai gyilkosság részleteit.
- Hm… talán nem is olyan beteg. Mindenre odafigyelt teljes mértékben. Semmi árulkodó nyom, vagy hasonló… Csak egy szalmababa minden helyszínen, de ezekről sem olvasható le semmi. Érdekes! - kapcsolom ki a laptopot, és hátradőlök az ágyon. - Érdekes… - hunyom be a szemem, és szépen lassan elalszom.
Másnap a szemeimet dörzsölgetve indulok ki az ebédlőbe a reggelimért. Félúton szembefutok Mattel, aki sietve int nekem, majd továbbáll. Hmm, szöszi barátja csak nem megint csicskáztatja? Lehetséges. Mosolyogva belépek az ebédlőbe, és helyet foglalok az egyik üres asztalnál. Kis idő múlva kiosztják a reggelit. Fánk. Tudják, mi kell nekem! Széles mosollyal az arcomon elkezdem bekebelezni a fánkokat, mikor valaki megszólal a hátam mögött.
- Leülhetek? - hátranézek. Mögöttem Fehérke áll. Magamban elmosolyodom (a kajától a számba ez most nem látszana), aztán csak bólintok, hogy igen. Near erre leül mellém, és ő is vesz egy fánkot. Sokáig csak csendben eszeget.
- Bocs a tegnapiért - szólal meg végül. - Nem akartam betörni hozzád.
- Semmi baj - nyelem le a falatot. - Más is megtette már… - szememmel BBt kezdem keresni, hátha őt is ide tudom hívni magam mellé. Lenne vele egy kis beszédem a tegnapi dologról. Meg is találom, ahogy épp Melloékkal beszélget… Melloékkal?!
- Figyelj Ryuuzaki, a tegnapi dolog… - A szája elé teszem a kezem. Koncentrálni próbálok, hogy megpróbáljam leolvasni a szájukról, miről beszélgetnek. De hülye vagyok… végül is én tényleg tanultam szájról olvasni! Na de egy ekkora teremben a kiabáló gyerekek között? Képtelenség!
Végül BB észreveszi, hogy figyelem, és elmosolyodik. Mond valamit Mellonak, aki erre megfordul, és szintén rám vigyorog. Eközben Matt is odaérkezik melléjük, egy lappal a kezében. BB elveszi tőle a lapot, ír rá valamit, majd felém mutatja.
Ready?
(Kész vagy?)
Megfordítja a lapot.
Let’s go!
(Rajta!)
- Heh… - hördülök fel, és a kezem elemelem Near szája elől. A kis férgek… összeesküdtek ellenem.
- Mi az? - néz rám Near kérdően.
- Semmi kedves Fehérke… semmi… - vigyorodom el ördögien, majd a fánk lekvárjából egy szót írok a tányéromra, aztán felmutatom a 3 gyereknek:
.- Krrr kvááák krrr… Khm… Itt L beszél, hallotok? Nem hallotok? Helyes. Küldetésen vagyok. Egy rendkívül fontos… és unalmas küldetésen. Watari Los Angelesi árvaházában sínylődök, és keresem a jövőbeli utódom. Rendkívül izgalmas és fárasztó feladat. Olyannyira, hogy néha már állva elalszom (Na jó, azért ilyen még nem történt). Vegyük csak sorra, hány alkalmas gyerek van itt a munkámra! Az a kis vörös hajú (Matt) túl alárendelt, és mindig az után a szőke után koslat. A szőke (Mello) valószínűleg transzvesztita, ráadásul állandóan pattog, és mindig ő akar a középpontban lenni, tehát teljes mértékben kicsukva. Az a kis fekete (BB)… Meg az a kis fehér (Near)… Hát ők… Sakktábla… Na jó, asszem megyek és eszek egy kis csokit. L kilép.-
Délelőtt van. Napos, halvány, hűvös, délelőtt. De ez engem minden tekintetben hidegen hagy, mivel épp egy ügyön dolgozom. Igen ám, L még egy küldetés közben is egy másikat old meg! Hát ez vagyok én. Itt sokan különcnek tartanak, de ez nem újdonság. Az a fehér hajú viszont állandóan engem bámul. Nem szeretem, ha valaki engem bámul! De neki azért megengedem, hiszen adott csokit. Nem a legfinomabb fajta volt ugyan, de egy árvaháztól mit várok? Viszont ha a szándékot nézzük… Nagyon nyomul a kicsike. Most is rajtam csorgatja a nyálát. Vajon mit tenne, ha odamennék, és megkérdezném tőle, miért figyel? A válasz persze egyértelmű, de ő tuti becsinálna tőle! Teszteljük le.
Becsukom a laptopom, majd elindulok felé. Mikor odaérek elé, lehajolok hozzá, és a szemébe nézek.
- Nos? - vizslatom kérdően. Ő csak nagy szemekkel bámul rám.
- Mit nos? - kérdez vissza értetlenül.
- Miért bámulsz állandóan? - húzom fel a szemöldököm.
- Csak… - kapja sietve oldalra a fejét. Jaj de édes, csak nem a laptopom irigyli?
- Szeretnél megnézni rajta valamit? - nyújtom felé a gépet, de ő csak megrázza a fejét. Vállat vonok, majd a hónom alá csapom a szerkezetet, és leülök a kis fehér mellé. Ő először meglepődik, majd zavartan a földre szegezi a tekintetét. - Szép időnk van ma - próbálok beszélgetésbe kezdeni vele. Ez idegen tőlem.
- Igen - bólint. Hát így nehéz lesz két mondatnál többet társalogni…
- Van nálad csoki? - pillogok rá édesen. Nem mintha nálam nem lenne, de inkább csak az övé fogyjon (angyal vagyok). Ő erre elmosolyodik, és a zsebébe nyúl.
- Mit csináltok? - hallatszik fölülünk egy kissé vékony hang. Egyszerre nézünk fel. Ó, ne, ez hiányzott még az idillhez!
- Mello… - sóhajtok fel unottan. - Éppen csokit készülünk enni - közlöm vele közönyösen.
- Az remek, gondolom nekem is akartatok adni belőle! - jelen meg egy hatalmas mosoly a szőke arcán.
- Nem éppen - mosolyogok vissza gúnyosan. - De ha szépen kérsz, talán te is kapsz! - Mello vonásai erre eltorzulnak.
- Azt mondtam, hogy adtok! - morogja, mint egy veszett kutya, majd megragadja a mellettem ülő fehér gallérját, és felhúzza maga elé. Erre már én is felpattanok, de ő csak int, hogy ne tegyek semmit. Meg se rebben, csak némán tűri a merényletet. Kezdem őszintén csodálni.
- Hé, hé! - kapja meg hátul valaki a szöszi kapucniját. A kis vöröske az. Szöszi barátja erre indulatosan hátrakapja a fejét. - Mello, megígérted, hogy nem csinálsz bajt! - néz a szemébe komolyan Matt. Húúú… ezek már ígérgetnek is egymásnak. Ne gondolj rosszra L, neee…
- Kit érdekel? - löki el másik szabad kezével „társát”. - Nem tűröm az ilyen szintű tiszteletlenséget! - „Tiszteletlenséget”? Ez sincsen tisztába a szavak jelentésével… és még ő beszél! Ha tudnád, ki vagyok én, szöszi… - Most pedig vagy adtok a kajából, vagy betöröm ennek a kis pancsernek a képét! - Nana! Fehérkét nem bántjuk! A csokija meg csak az enyém! Ideje, hogy ezt Mello is megértse.
Leszegem a fejem, és halkan kuncogni kezdek. Erre a másik három srác úgy néz rám, mintha egy őrültet látnának. Az is vagyok, gyermekeim! Féljetek tőlem, bruhahaa! Közelebb lépek Mellohoz, és egy mozdulattal a földre lököm. Annyira ez nem fájhatott neki, viszont Fehérkét sem bántja tovább. Az említett csak hálásan tekint rám, én pedig intek neki, hogy jöjjön utánam. Nem vagyok hajlandó tovább itt maradni ezekkel a felelőtlen kölykökkel.
- Te kis..! - hallom a hátunk mögül Mello hangját, de már meg sem várom a reakciót, csak félreállok, és kiteszem a lábam. Erre a felém futó szöszi taknyol egyet. Fölé hajolok, és önelégülten a szemébe nézek.
- Ezt még gyakorolt, cicafiú! - pöccintem homlokon, majd (hogy a további konfliktusokat elkerüljem) csuklón ragadom a mellettem álló fehér hajút, és nevetve az épületbe futok vele. Mikor beérünk, kifújjuk magunkat.
- Ez nem volt semmih… - lihegi a fiú.
- Azh… - szuszogom én is, majd egy sóhajtás közepette felegyenesedek. Az előttem álló ugyanígy tesz.
- Nem fogunk ezért büntetést kapni? - kérdezi aggódón. Ugyan Fehérkém! L még véletlenül sem kap büntetést.
- Nem - legyintek nemtörődöm módon, majd közelebb lépek hozzá, és ismét bevetem a boci szemeim. – Szóóóval hol az a csoki? - nézek rá mohón. Ő erre a zsebében kezd kotorászni, majd kényszeredetten elvigyorodik.
- Hát… azt hiszem, elvette…
- MI?! – Fel nem fogom! Hát mégis elérte, amit akart, az a kis csoki zabáló? - Áh… lényegtelen – forgatom a szemeim csalódottan. Bocsánatkérően néz rám. Megbocsátóan mosolygom vissza rá.
- Mi is a neved? - indulok el a szobám felé. Követ.
- Near. De azt hittem, már tudod… - mintha kicsit csalódott lenne a hangja. Hehe... ari.
- De én nem erre gondoltam - nézek felé. - Az igazi nevedre - itt mindenkinek álneve van, nekem is. Kíváncsi vagyok, ő vajon megmondja-e az igazit?
- Near - mosolyog rám semlegesen. Hm, jó. Léptél egy fokot, fiam.
- Heh… értem - teszem a sértődöttet, és újra elindulok. Ő csak némán jön utánam.
- Amúgy köszi, hogy megvédtél.
- Nincs mit…
- Ryuuzaki! – hátrafordulok hozzá. - Mondanom kell valamit… - Mi jön még?!
