A zuhany alatt állok, és éppen lezuhanyozom a legutóbbi kuncsaftom után. A pasas már törzsvendég, alig tíz perce ment el, és elég nagy borravalót adott, amiért a legmerészebb álmait is sikerült felülmúlnom. Elégedett vagyok magammal, és valószínűleg a főnök is az lesz. Nem hiába vagyok én az istálló legjobb lova, ahogy Kusabe-sama becézget engem. Tisztában vagyok az adottságaimmal, és azzal is, hogy a legtöbb prostituált irigykedik rám. De ez az ő bajuk, viszont nem mernek hozzám érni egy újjal sem, tudják, hogy akkor repülnek, vagy még rosszabb. A főnök nagyon véd engem, és csak a hírnevem, valamint a tudásom miatt tűri el a rendbontásaimat. Mint amikor kis híján kivertem annak a szemétnek a szemét, aki ki akart kötözni, mert azt hitte, én is olyan vagyok, akivel mindent lehet. Hát nem, velem nem lehet mindent.
Végzek a zuhanyozással, hanyagul megtörlöm magam, majd a törülközőt a földre dobva, meztelenül lépek az én kis szobámba. A személyzet majd feltakarít, és ahogy látom, a használt óvszert, a játékokat már elvitték, és rendbe is tették a szobámat. A szobám egyébként tabu, csak az igazán különleges vendégeket hozom ide, mindenki mást a másik szobákba. De Haruki-sama különleges ember, az egyik első vendégem volt, neki kijár az extra bánásmód. Épp átfutom a szekrényem tartalmát, hogy vajon a következő kuncsaft érkezéséig mibe is öltözzek, amikor kopognak az ajtón, és Kusabe-sama lép be. Mélyen meghajolok, és várom, mit akar mondani.
–Haruki-sama elégedett volt veled – kezdi a mondandóját, mialatt leül az ágyamra. Csak bólintok egyet, és végül kiveszek a szekrényből egy fekete bőrnadrágot. – Ám most más feladattal bízlak meg, Reina. Egy nagyon érdekes, és igen ismert ügyfeled lesz, szóval ne hozz rám szégyent!
–Mikor hoztam? – kérdem hanyagul, megejtve egy pimasz vigyort.
–Nos, eddig még nem túl gyakran, leszámítva pár esetet – céloz a kezdeti botlásaimra. – De ez a férfi, vagy inkább fiú, mert alig pár évvel idősebb nálad, nem kisebb személyiség, mint Aihara Kazuo.
–A modell? – kérdem, elhúzva a számat. Nem túlzottan kedvelem a modelleket, a legtöbbjük elkényeztetett majom, akik azt hiszik, ők a világ közepe. – Jobbat nem talált nekem? Nincs kedvem a modellekhez.
–Pedig az ügynöke kifejezetten téged kért, a klub legszebb, és legjobb kurváját – mondja Kusabe-sama. Ó, nagyon jól tudja, mivel legyezgetheti a hiúságomat, és megint telibe talál. – Úgy hírlik, Kazuo nem akárki, és ő mindenből a legjobbat akarja. Kápráztasd el, kicsikém, rendben? – áll fel, és lép oda hozzám.
Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Tudom, hogy azt kell tennem, amit mond, máskülönben csúnyán megjárhatom, így végül bólintok. Még valahogy a kedvemre is való, hogy letörhetem valaki büszkeségét azzal, hogy szebb és fiatalabb vagyok nála. A főnök elenged, és elmondja, mi lesz a dolgom. Én csak hallgatok, hiszen figyelnem kell, hogy mégis mi az, amit tehetek, mi az, amit nem. Végül pár papírt nyom a kezembe, hogy olvassam át őket, aztán magamra hagy. Vállat vonok, hiszen ez is csak munka, és szeretem csinálni. Még képet is mellékeltek Kazuoról. Egészen csinos, jó vágású fiú, és én szeretem a szép embereket. Ennek ellenére, még mindig utálom a modelleket, de talán mégsem lesz ez olyan rossz. Kíváncsi vagyok, milyen lehet élőben.
~*~
Kora este van, mikor indulnunk kell. A lehető legszexisebben öltözöm fel; fekete, testhez simuló, combközépig érő bőrnadrág, majdnem térdig érő, fekete bőrcsizma, felül vérvörös színű, a hasamat szabadon hagyó, ujjatlan felső és fekete, hosszú, rövidujjú bőrdzseki. A vörös színű szalagomat, amelyet mindenhová magammal viszek, lazán a nyakam köré tekerem, mint valami sálat. Szemeimet feketével húzom ki, körmeimen éjfekete festék némi vörös díszítéssel. És persze a fekete kesztyűk, amik nélkül el nem indulnék. Mikor kilépek a szobámból, a főnök elégedetten néz végig rajtam, és az arcán boldog mosoly suhan át. Büszkén felszegem a fejem, de így is alacsonyabb vagyok nála.
–Nos, akkor jó szórakozást, virágszálam – mondja, majd kikísér a kocsihoz, amit értem küldtek. Két gorilla is velem utazik, gondolom ezeket is Kazuo-sama ügynöke bérelhette fel. Nem mintha számítana. – Aztán csak ügyesen, mutasd meg nekik, milyen fából faragtak téged, Reina!
–Nem fogok csalódást okozni – hajolok meg, majd beszállok a kocsiba, amely hamarosan elindul velem.
Egész úton kibámulok az ablakon, miközben a két háromajtós szekrény velem szemben utazik. Limuzint küldtek értem, micsoda rongyrázás, bár már megszoktam. Úgy tűnik, mindenképpen meg akarják mutatni, hogy mennyi pénzük van. Ha jól tudom, egy zártkörű partira vagyok hivatalos, amit egy jól sikerült fotózás miatt rendeznek a kuncsaftomnak. Ezek szerint az ünnepelten kívül még vagy hat-hét emerre számíthatok, és kíváncsi vagyok, vajon mindegyikükkel le kell-e feküdnöm, vagy csak Kazuo-samával. Lényegében mindegy is, hiszen a kuncsaft óhaja parancs.
Vagy három órás autókázás után érkezünk meg a tengerpartra, jobban mondva egy tengerparti nyaralóhoz, ahol a kocsi megáll, és kinyitják nekem az ajtót. Valami öltönyös férfi áll az autó mellett, talán ő lehet az a bizonyos ügynök, aki engem kért.
–Te vagy Reina? – kérdi, mire bólintok. – A nevem Hoshino Ren, Aihara Kazuo-sama ügynöke vagyok. Örülök, hogy eljöttél.
–Örvendek – hajolok meg tisztelettudóan, majd elindulunk a ház felé.
Útközben Hoshino-san elmagyarázza, hogy Kazuo-samán kívül még öten vannak, őt is beleértve. Ez egy kis parti, ezek szerint, de nekem csak a kuncsaftomra kell koncentrálnom. Ez jó, bár ha ő mást óhajt, azt is örömmel teljesítem.
A házba lépve valóban nem fogad nagy tömeg, mindössze négy másik modellnek személy van jelen, két lány és három fiú. A lányokat egyből ignorálom, inkább a fiúkat tekintem meg. Azonnal megpillantom a kuncsaftot, aki egy puha kanapén ül, és egy pohár gyümölcslét tart a kezében. Igen, nem iszik alkoholt, ez benne volt az aktájában. Ahogy elnézem őt, egyre jobban tetszik nekem. A haja dús, sötét színű, fényes, az arcán látszik, hogy csak félvér, de ettől csak még megkapóbb. Magasabb az átlag japánoknál, arca markáns, férfias, bőre hibátlan, szemei sötétbarnák. Azt hiszem, régen volt dolgom ilyen tökéletes kuncsafttal, és minden előítéletem ellenére a modellekről, alig várom, hogy ágyba bújhassak vele, kényeztethessem és belém hatoljon.
A vendégek mind felém fordulnak, ahogy levetem a dzsekimet, és látom az arcukon a döbbenetet, ami a lányok esetében némi irigységgel is párosul. Kazuo-sama azonban szemmel láthatóan értetlenül bámul rám, mint aki semmit sem tud a dologról.
–Mégis ki ez, Hoshino-san? – kérdi értetlenül.
–Ő itt Reina, a Black Rose Klub kis üdvöskéje, akit kifejezetten neked hozattam ide, Kazuo – mondja Hoshino-san. – Úgy gondoltam, a kemény munkáért megérdemelsz egy kis jutalmat. Használd egészséggel!
–Reina vagyok – mutatkozom be, meghajolok, majd Kazuo-sama felé veszem az irányt. – Örömmel lennék az Ön társasága ma este, Kazuo-sama – mosolyodom el, és kinyúlva gyengéden megértem az arcát. A bőre puha, nagyon puha, ahogy végigsimítok rajta. Érzem, hogy beleborzong az érintésembe. Pont ezt akartam elérni. Azt hiszem, sikerült lesokkolnom őt.
Amint megérkezik az anyja, jövendőbeli nebulóm elsprintel valamerre, de a némber miatt most nem kezdhetem el üldözni. Pedig... Anyja beszédének hallgatása helyett is szívesen leteperném a kicsikét, már most.
Azzal nyugtatom magam, hogy erős vagyok, és kibírok még egy kis időt szex nélkül. Az enyém lesz, így is-úgyis Elliot, de... Az alkalom nem mindegy. Ha rosszkor bántom, könnyen lebukok. És... Egy per se hiányozna...
Márpedig, ha elterjedne, hogy itt ludas vagyok, akkor eddigi tanítványaim szülei is hinni fognak gyermekeiknek...
Brr... És akkor vége lenne tanári pályafutásomnak is, nem csak pásztoróráimnak.
Megbeszéljük a nővel, napi hány órát kell tanítanom fiát, a nap melyik szakaszában, és még azt is, hogy honnan kezdjem vele az anyagot, melyik könyvből.
Úgy, mintha ezt biológia tanárként nem nekem kéne felmérnem.
És mindeközben... Muszáj jó pofát vágnom a hallottakhoz. Pedig... Nagyon nem hozzám illő témát talált az öreglány. Én és a gazok... Nem függünk össze. Ezért is mentem biológiatanárnak. Ha érdekelnének, akkor kertész lennek.
Na jó. Tudom, hogy az emberi test mellett a gazokról is kellene oktatnom néha, de ezt a témakört akkor is utálom, ahol tudtam, kerültem is. Ugyanis rohadtul nem érdekelnek a virágok és a méhecskék.
A nebulók és a tanárok viszonya sokkal melegebb...
Úgyhogy... Erről a gazos témakörről majd mihamarabb más irányokba kell kalauzolnom a kicsikét. Mondjuk felém.
Azt, hogy a tananyagból nem enged főnökasszonyom, a még „kicsit sem feltűnően sértett tekintetemre” azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy külön engedélyt ad nekem arra, hogy rágyújtsak a szobámban, ha fia nincs ott.
Valamint... Utasít rá, hogy ismerkedjek meg jobban a most biztosan a tengerparton játszó drágával, vagyis kérjem meg arra, hogy még most, vacsora előtt mutassa meg nekem a ház többi részét és a környéket.
Ilyenkor örülök annak, hogy jó tanár vagyok.
Hát jó... Engedelmes bólintás után elindulok megkeresni a kis Elliotot.
Nem kell sokáig, tényleg hamar ráakadok. Ott ül, és nézi a tengert. Mögötte pedig... A naplemente... Olyan idilli a kép, hogy meg kell törnöm. Vagyis a kis kucorgó finom bőréhez érintem kezemet.
- Leülhetek? – kérdem meg ártatlanul, amikor első ijedelmén túlkerülve rám néz. Most mi van vele? Ennyire megérzi gonosz szándékomat, vagy csak ennyire fél az emberektől?
Hmm... Nem hagy nyugodni a dolog. Ezért, amikor bólint, vagyis engedélyt ad arra, hogy leüljek, olyan közel húzódok hozzá, amennyire tudok.
És most is arrébb araszol egy bizonyos távolságig, tehát most még nem velem van baja.
Megnyugodva kezdem el puhítani legnyálasabb beszédstílusommal, miközben az állát és puha arcát cirógatom:
- Nem szeretném, ha félnél tőlem, csak meg szeretnélek ismerni. Kérlek, mesélj magadról. – igen, mesélj! Azután majd én is mesélek, sőt... Mutatok neked soook-sok érdekeset!
- Bizonyára anyától már megkapta a személyes aktámat - he??? Jaaa.... Biztos arra a papírkupacra céloz, ami az ágyamon volt, és amire azt mondtam a házinyanyának, hogy majd este elolvasom. - sok újat nem tudok mondani. 17 éves vagyok, egy hónapja költöztem ide édesapám halála után, most anyával és a férjével élek. – hmm... Ez gyors egy összefoglaló volt. Elgondolkodva vakarom meg fejemet. Ez nagyon jól hangzik, hogy ő is csak egy hónapja él itt. Az azt jelentené, hogy anyja még őt se ismeri igazából...
De többet kell tudnom róla. A lehető legtöbbet, hogyha azt akarom, hogy hamar az enyém legyen.
- Ezeket eddig is tudtam. Én arra lennék kíváncsi, miket szeretsz, vagy éppen nem szeretsz, félsz-e valamitől. Arra, hogy milyen Elliot igazából. – mondom neki egy hirtelen ötlettől vezérelve. Igen. Végül is... Minden érdekel, ami róla szól...
- Miért érdeklem Önt? Akkor is megkapja a fizetését, ha nem foglalkozik velem a tanításon kívül. – húú.... Hát ettől a kedves kisfiútól mindenre számítottam, csak egy ilyen számonkérésre nem. Hmm... Tényleg meg kell ismernem jobban, mielőtt akár egyszer is rossz szándékkal nyúlnék hozzá.
Viszont... Ha erről van szó, kioktatni én is tudok. És meg is teszem.
- Kérlek, szólíts Benjaminnak, és tegezz. Nem vagyok még annyira öreg. – kérem meg mosolyogva. Majd akkor önözzön, ha már tőle, valamint a hozzá hasonló kaliberű fiúcskáktól se lesz majd merevedésem.
És... Igaz, hogy nem viccnek szántam, amit mondtam, de legalább elvigyorodott. Bár... Mosolya most még kínzóbbá teszi az amúgy is gyötrő, hatalmasra duzzadt gondomat.
- Hát rendben, ha annyira érdekli. Szeretek itt ücsörögni, és nézni a tengert, a homokban sétálni, és figyelni az állatokat. Szeretek tanulni és új dolgokat megismerni. – na... Ennyi kellett a megnyíláshoz neki? Egy vicc? Ez egy vicc...
Ilyet... Vigyorogva nézem végig még egyszer. Ráadásul... Ez a „szeretek tanulni és új dolgokat megismerni”... Grr... Tényleg teljes szívből fogom tanítani, ügyelve arra, hogy mindent megtanuljon. Mindenről...
- Ne aggódj, mellettem sok új ismeretet szerzel majd. – nyugtatom meg, majd felállva, és kezem felé nyújtva kérdezem meg tőle:
- Megmutatnád nekem a házat és a környéket? – egy pillanatra megint elbizonytalanodik, miközben feláll. Kezét is ki akarja húzni először szorításomból, aztán mégse teszi meg.
- Ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj, boldogulok egyedül is. – vigyorgok rá továbbra is szélesen, miközben eleresztem a kezét.
Időm, mint a tenger, megismerni őt. És, mivel már meg is nyílt nekem egy kicsit, nyugodtan hagyhatom hosszabb száron. Hiszen... Látom rajta, hogy most is azon hezitál, velem tartson-e, hiába intettem le, hogy ha nem akar, akkor nem kell.
Ha továbbra is tudok vele ilyen nyálasan beszélni a tanórákon kívül, az első alkalomig feltétlenül meg fog bennem bízni.
- Majd vacsoránál találkozunk, szia! – köszönök el tőle, és indulok is el egyből egy nekem tetsző irányba.
Őrá pedig hátra se nézek. Biztos, hogy most ott áll, és még mindig azon gondolkodik, mennyire érdemlem ki bizalmát.
Örültem volna annak, ha csatlakozik hozzám, de nem gond az se, hogy most nem tette. Maaajd máskor. Itt, ezen az úton úgyis olyan sűrű és dús a növényzet... Még az is lehet, hogy túl nagy lett volna a kísértés.
És... Ebben a mai világban már nincsen ház, és annak környéke kamera nélkül.
- Várjon! Izé... Várj meg! – kíváncsian nézek hátra. – A kertet és a környéket majd holnap nézd meg, már nincs annyi idő vacsora előtt, hogy rendesen körbe tudjalak errefelé vinni. De azt, hogy a házban mi merre van, most is elmesélhetem.
Mondja édesen, lehajtott fejjel, és megindul előttem, visszafelé vezetve az épületbe. És... Még szerencse is, hogy nem néz hátra közben.
Ha látná vigyorom, tuti sírva iszkolna szobájába vagy anyukája köténye alá.
Gyönyörű az egész palota, minden csillog-villog, a személyzet minden tagja rendesen teszi a dolgát... Egyedül a szobák elrendezése nem tetszik. MIÉRT PONT ANYUCI SZOBÁJA VAN AZ ÉN SZOBÁM ÉS ELLIOT SZOBÁJA KÖZÖTT??!! Mivel érdemeltem ezt ki?!
- Valami gond van? – kérdi meg aggódva a drága. Uhh... Most erre mit mondjak? Igen, gond van, mert ha sikítanál éjjel egyet, miközben dugnálak, arra bejönne anyukád?!
- Nem, nincs semmi gond. – hazudom egy barátságos mosollyal rá nézve. – Csak a képeket néztem.
- Gyönyörűek, igaz? – kérdi elmerengve. – A legtöbb arról a környékről készült, amelyiken éltem, ha nem éppen apám törzsének tagjai festették. – szóval ennyire szeretett ott élni...
- Igen, nagyon szépek! – húzom magamhoz, és most... Valamiért nem is akar elhúzódni tőlem. Továbbra is az egyik képet nézi. Azt, amire egy hatalmas ménes van festve.
És az a baj, hogy így túl nagy a kísértés, hogy amíg ennyire gyötri törzsének hiánya, betessékeljem a szobámba. Úgyhogy meg is teszem.
A kilincs felé nyúlok, de nem érem el. Az egyik szolga fut mellénk azzal a hírrel, hogy a vacsora tálalva. Elliot is felfigyel a mondottakra, és egyből kibújik szorításomból.
A fenébe. Tudom, hogy még hülyeség lett volna, de akkor is... Ezt a szolgát később még megverem.
- Jössz? – szólal meg kis nebulóm, amikor az után megindulva feltűnik neki, hogy nem követem. – Az étkezőt még úgyse mutattam meg.
- Igen, persze! – indulok meg én is utánuk, mosolyt erőltetve arcomra.
Az étkező is hatalmas, és ugyanolyan szép, mint a ház többi része. Na és a feltálalt fogások...! Egyszerűen fenségesek. Nem is emlékszem arra, hogy otthon mi ennyit költöttünk volna étkezésre.
Mindegy. Elegánsan nekilátok falatozni, de nagyon hamar abbahagyom, és megköszönve a vacsorát, fáradtságra hivatkozva vonulok el a szobámba rágyújtani.
Ez a fiú... Még evés közben is olyan aranyos, hogy majdnem átnyúltam az asztalon...
Éjszakám nagy részében átolvasom aktáit, majd a reggelig fennmaradó időben megtervezem a holnapi óra anyagát.
Gyökerekről fogunk tanulni. Hosszú, mellék stb, stb... Csaaak anyuci kedvéért, csakis róla kezdem akkor gyermeke okítását.
***
- Elnézést a késésért! – Érkezik meg fél perccel a megbeszélt időpont után, akkor, amikor kitárom az ablakot, hogy friss levegő áramoljon a szobába.
- Nem késtél sokat, nem történt semmi, ülj le! – adom ki neki az utasítást, majd mellé lépve leteszem elé az egyik képekkel teli könyvet.
- A növényvilággal kezdjük a tanulást, és a növények részeivel.
- Meg tudod nekem mondani, hogy mit ábrázol ez a felnagyított kép?
Szobám ablakából nézem a hullámzó, most szürke tengert. Tegnap éjszaka hatalmas vihar tombolt, látom a parton heverő rengeteg ágat, és kicsavart fatörzset. Nagyon félek a vihartól, ezért édesanyám mellettem aludt. Tudom, hogy a férje nem nézi jó szemmel, hogy szinte mindentől rettegek, de az én világomban nem volt ennyi furcsa dolog.
Ahol addig éltem, nem volt ekkora víz, így mindig csodálattal tölt el a látványa. Honvágyam van, pedig tudom, hogy akihez vágyom, már nincs közöttünk. Olyan hírtelen jött minden. Apa betegsége, halála... az új környezet… Jobban összehúzom magamon a kardigánt, amit bár nem szeretek, muszáj fölvennem, hiszen itt sokkal hidegebb van, mint nálunk. Idő kell, hogy átálljak az új életmódomra.
Halk kopogás szakít ki a gondolataimból. Édesanyám az, kedvesen mosolyog, leül mellém, majd lágyan simogatni kezdi a kézfejem.
-Elliot, kisfiam. Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy tanulni kezdj. Már fel is fogadtam neked a legmegfelelőbb embert, hamarosan érkezik. Ösztönösen rántom ki a kezem, és az ágy sarkába húzódok. Nem szeretem az idegeneket, tudhatná jól, hiszen Őt is milyen nehezen szoktam meg. Érzem, ahogy egyre jobban úrrá lesz rajtam a pánik. Épp kezdene megnyugtatni, amikor bejelentik, hogy megérkezett a vendégünk.
-Ne anya! Kérlek, ne kényszeríts! Nem akarok lemenni hozzá!
-Csak ismerd meg, gyere le velem, és ígérem, ha nem szimpatikus, nem kell elviselned, rendben? Kapok egy puszit a homlokomra, majd levezet a lépcsőn. Szorosan a háta mögé bújok, így nem látom, hogy ki van a nappaliban. Óvatosan kémlelek ki fedezékemből és akkor meglátom… ez a férfi lélegzetelállító. A szemei annyira kékek, mint a tenger, napsütésben.Annyira belemerülök a bámulásába, hogy alig veszem észre, mikor hozzám szól.
-Szerbusz! Engem Benjamin Nugentnek hívnak, és mától én leszek a tanárod.–mutatkozik be, miközben megragadja a kezem. Ösztönösen rántom el, és süllyesztem a zsebembe. Nem tudok megbízni benne. Amíg anyával megbeszélik a részleteket, én kisétálok a tengerpartra. Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam. Leülök a hűvös homokba, és a messzeségbe révedek.Hirtelen egy kezet érzek vállamra nehezedni, mire ijedtemben megugrok. Hátrakapom a fejem, és meglátom újdonsült tanáromat.
-Leülhetek? –kérdezi halk hangon, mire csak bólintok Szorosan mellém telepszik, mire én arrább ülök. Nem szeretem az ennyire szoros kontaktust…. maga felé fordítja az arcomat, és úgy kezd beszélni:
-Nem szeretném, ha félnél tőlem, csak meg szeretnélek ismerni. Kérlek, mesélj magadról.
-Bizonyára anyától már megkapta a személyes aktámat, sok újat nem tudok mondani. 17 éves vagyok, egy hónapja költöztem ide édesapám halála után, most anyával és a férjével élek. Nem szeretek magamról beszélni, zavaromban mintákat rajzolok a homokba.
-Ezeket eddig is tudtam. Én arra lennék kíváncsi, miket szeretsz, vagy éppen nem szeretsz, félsz-e valamitől. Arra, hogy milyen Elliot igazából.
-Miért érdeklem Önt? Akkor is megkapja a fizetését, ha nem foglalkozik velem a tanításon kívül.
-Kérlek, szólíts Benjaminnak, és tegezz. Nem vagyok még annyira öreg. –mosolyodik el csibészesen, mire önkéntelenül az én szám is halvány mosolyra húzódik.
-Hát rendben, ha annyira érdekli. Szeretek itt ücsörögni, és nézni a tengert, a homokban sétálni, és figyelni az állatokat. Szeretek tanulni és új dolgokat ismerni meg. –ahogy ezt kimondom, szemeiben számomra ismeretlen fény gyullad.
-Ne aggódj, mellettem sok új ismeretet szerzel majd.Megmutatnád nekem a házat és a környéket? – áll fel, majd kezét nyújtva engem is felsegít.
Végre ideértem. Ide, az Isten háta mögé, a tenger mellé, leendő tanítványom és családja „nyaralócskájához”. Ami akkora, mint az én házam. Pontosabban mint az én házam nyolcszorosa, vagy még többszöröse...
Ráadásul az ehhez, a gyönyörű, fehérre meszelt kis palotácskához tartozó kert is óriási. Így, úgy érzem, jobb is, hogy kocsival jöttem, és nem az innen 3 km-re lévő buszmegállótól kellett egészen idáig elgyalogolnom.
Akkor az is biztos, hogy elkéstem volna a megbeszélt találkozónkról. Hiszen, amire ideértem volna ilyen napsütésben, és ekkora hőségben...
Pedig a késés az én szakmámban nem megengedett. És... Pluszban még ott van az is, hogy nem igazán alakulna ki rólam úgy jó kép a szülőkben, ha már első nap nem érnék ide egy megbeszélt időpontra. Hiszen... Hogyan is várhatnám el tőlük, hogy bízzanak bennem egy ilyen eset után...
Átadom kocsim az ajtó előtt álló szolgának, majd az inast is köszöntöm, és elindulok vele befelé, az épületbe. De már most nem tetszik semmi, ami itt zajlik a falak között...
Mi a fene ez a cécó??!!! Vagyis mi a fenéért nem engedték elszívni a cigim, miért kellett elnyomnom már az ajtónál???!!! Hogy lehet arra hivatkozni, hogy erre az eljárásra azért volt szükség, mert a grófné, és kicsi fia nem bírja a füstöt?!
Már nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lesz kis jövendőbeli tanítványom. Hiszen az első, eddigi, vele kapcsolatos élményeim „naagyon jók”, annak ellenére, hogy még eddig össze se találkoztam vele.
És ezért, indulatom csillapítva egy kicsit, de még mindig nagyon dühösen, hátrasimítva tincseim vágódok le a hall egyik foteljába, és ha már meginvitáltak rá, kérek egy italt. Úgy gondolom, hogy amíg a tulaj, és jövendőbeli nebulóm ide nem ér, el is tudom fogyasztani.
És igazam lett. Már a harmadik italt iszom, és kezdek türelmetlen lenni. Főként az emeletről leszűrődő zajok miatt. Mi folyik itt??? Mintha valakit nyúznának.
- Jól van fiam, én is lemegyek veled, nyugodj meg! – kedves türelmes női hang, és csillapodnak a zajok. Hmm... Úgy tűnik, érdekes beszélgetés elé nézek.
Báár... Nagyon remélem, hogy nem megint egy olyan kis hisztis takonypócot akarnak rámsózni, mint a múltkor. Azt a gyereket se vállaltam el, még annak ellenére sem, hogy olyan magas árat ígértek a tanításáért.
Alaposan meg kell, és meg is akarom válogatni azt, hogy hol tanítok. Hiszen... Nem dughatom akárkibe a farkamat... Ami egy nemzeti kincsnek is elmenne...
Remélem, szerencsém lesz, és újra találok valami kis összetörni való szépséget. Hiszen olyan igazán annak valót már nagyon hosszú ideje nem láttam. Remélem, nem haltak ki ebből a városból.
Ééés igen... Szerencsém van. Fel kell állnom, fel kell állnom, hogy köszöntsem leendő házigazdáim. Az a lépcsőn, az anyucija háta mögül néha-néha kinéző, hosszú, vörös hajú fiúcska... Igen. Őmiatta itt maradok naponta akár több, fullasztó biológiaórán keresztül is.
Már el is képzeltem, ahogy oktatom, a nemi szervekre, éss az egynemű kapcsolatokra.... Miközben nem tud mást, csak sikítani, az előbb az emeletről is hallott, bájos kis hangján, és...
- Magának is jó napot! – köszön vissza, gondolataimból kizökkentve a házigazda. – Sajnálom, hogy megvárattuk.
- Semmi gond! – mosolygok vissza, majd tekintetem az engem vizslató, hatalmasra tágult szürke szempárba mélyesztem. – És ő lenne Elliot? – hmm de kis szégyenlős... Ilyen hamar visszabújni anyuci mögé...
Sürgősen el kell nyernem a bizalmát valahogy, mert hülyét kapok, ha az anyjának még az óráinkra is be kell vele jönnie. Nem csúnya nő, de az már kockázatos lenne, ha vele is eljátszanák.
- Igen. – válaszol már megint a kedves mama. – Őt kéne tanítania, napi szinten, ezért még arra is hajlandóak lennénk, hogy itt elszállásoljuk. Hiszen... Az nagyon drága, és fölösleges is lenne, ha naponta kéne kijárnia ide. – hmmm... Egyre jobb az ajánlat.
- Hmm... – vakarom meg az állam, és nagyítóm elővéve a kedves mama mögé lépek, hogy közelebbről is megnézzem magamnak a nálam jóval kisebb, de annál szemrevalóbb fiúcskát. Isteni még az illata is. Óceán... És talán orchidea???
- Nagyon értelmes, és nem lenne vele sok gondja, miután megismeri. Csak azért fél ennyire, mert most költözött ide. És ha elvállalná... Akár már ma is itt aludhatna, hiszen bátorkodtunk önnek előkészíteni egy szobát is.
- Értem – egyenesedek fel, és fordulok újra a jóasszony felé, aki minden bizonnyal a szívén viseli kicsi fiacskája sorsát, azt még csak nem is sejtve, ha engem rászabadít a kis édeske napjai egyenlőek lesznek a pokollal. – Akár már holnaptól kezdve tudnám is őt tanítani.
- Az nagyon jó lenne! – ujjong az anyuka, majd fiát levakarva magáról elindul, hogy szóljon a személyzetnek, egy fővel többre terítsenek.
Elliot pedig csak áll, és néz utána, de nem tud elindulni felé, mert gyorsabb vagyok, és megragadom kezét.
- Szerbusz! Engem Benjamin Nugentnek hívnak, és mától én leszek a tanárod.
Vigyorgok rá, de még mindig nem szól egy szót se. Nem is mozdul. Ellenben hatalmas szemeiben a szomorúság arról árulkodik, hogy mindjárt elsírja magát.
