|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Nanami Hyuugachi | 2012. 02. 27. 20:15:52 | #19475 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: Kicsimnek
Mikor odajön mellém, és leül, a sálát egész az orráig húzta fel, hogy ne lássam kipirosodott arcát. „Annyira aranyos ilyenkor!” Egy mély sóhajt ereszt meg, és a vállamra dönti a fejét. Egy darabig csöndben nézzük a gyönyörű patakot, ahogy csordogál, majd végül ő töri meg a csendet.
- Gyönyörű ez a hely, nem tudok betelni a látvánnyal. – suttogja elragadtatva.
- Ha szeretnél, majd egyedül is eljöhetsz ide. – felelem neki boldogan.
- Tényleg? – kérdez vissza lelkesen.
- Persze. De nem szeretném, hogy rajtunk kívül más is tudjon erről a helyről.
- Nem fog. Titokban tartom, ígérem – mondja lelkesen. – Köszönöm. – mosolyog rám.
- Ugyan már! – én is mosolyogva nézek rá.
- Tudod én még sosem láttam ennél szebbet élőben. – ismét elpirul. „Olyan aranyos ilyenkor!” Hangja halk, de tisztán kivehető belőle, hogy zavarban van.
- Nem is fogsz. Ez az én birodalmam! – mutatok körbe büszkén, mint valami király, aztán átölelem a vállát, mire ő, készségesen bújik hozzám.
A pillanatot a pocija korgása töri meg. Zavartan, piros pofival néz rám fel. Halkan elmotyog egy elnézést!
- Menjünk, együnk valamit, én is kezdek megéhezni! – felkuncogok, és felállok. Neki is segítek felkelni.
- Rendelsz, vagy használatba vehetem a konyhát? – mosolyog fel rám.
- Hmm… összeüthetsz valamit, na gyere. – átkarolom a vállát, mire odasimul hozzám. Jól esik, hogy hozzám bújik.
- Most már én is a birodalmadhoz tartozom? – kérdi huncut mosollyal és apró puszit kapok tőle.
- Igen, ahhoz tartozol. – mondom, és én is adok neki egy puszit.
Látom, hogy nagyon elpirul a kijelentésemre, így csak elindulok előre. Hallom, hogy pár pillanat múlva észbe kap, és jön utánam. Mikor utolér, belém karol, és így lépkedünk. Mindkettőnk száján ott ül az a bizonyos jól ismert mosoly.
Egyenesen hozzám megyünk. Ahogy hazaérünk, ő beveszi magát a konyhába és főzőcskézni kezd. Na, ez az a pont, ahol én kijövök a konyhából, mivel én, és a főzés, két külön világ. Leragadok ott, hogy megsüssek egy rántottát. Szinte már azt is elrontom. Csapni való szakács vagyok.
Én inkább leülök a kanapéra, és a kezembe veszek egy könyvet. Olvasni kezdek. Éppen a legizgalmasabb résznél tartok, amikor is fény derül a gyilkosságra… de nem! Megzavarnak! Valaki átöleli hátulról a nyakamat. „A kis ravasz! Végül is, ezért tetszik nekem!”
- Kész a kaja! Gyere enni, mielőtt még kihűl! – mondja mosolyogva.
- Rendben, megyek már! – mondom és felállok.
Mikor kiérek a konyhába, már meg van terítve, és ott vár a meleg kaja. Egy kis leves van, ami nem tudom milyen, mert én még ilyet soha nem láttam. Kivéve étteremben, de már nem emlékszem a nevére. Másodiknak, ínycsiklandozó sült husi és egy kis könnyű saláta, míg desszertnek, egy kis fagyi. Leülünk az asztalhoz, és neki látunk enni. A leves, nagyon gyorsan elfogy. Szint úgy a második is. Mindkettő nagyon finomra sikerült. Én soha nem tudnék ilyet csinálni. Max csak szénné égett sültet, ami jobban hasonlít egy szénre, mint egy húsra. Az ebéd elfogyasztása után, beülünk a nappaliba, és ott esszük meg a fagyit. Jókat nevetünk közben, és több szájra puszi is elcsattan. Fagyi után eldöntöttük, hogy megnézünk egy filmet. Mivel ő nem nagyon szereti a horrort, ezért egy fantasy, drámánál döntöttünk. Maga a film egyszerű, hisz tipikusan az a szerelmi történet, hogy a két szerelmes nem lehet együtt, viszont ennek a kivitelezése, a rajzolása elbűvölő. Tökéletesen vannak ábrázolva az érzelmek. Az utolsó kép, ami megmaradt, hogy csukódnak le a szemeim és, hogy bedőltem Al ölébe.
|
| darkrukia | 2012. 01. 22. 16:02:44 | #18688 |
 Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (Nanamimnak)
- Gyere! – mondja felállva a kanapéról.
Csuklómnál fogva vezet maga után. A háza az erdő mellett van és arra fele vezet. Öhm... nem akkarok medveropi lenni, de megbízom benne. Ellenben, ha szembejön egy maci, akkor élő kaja... khm... pajzsként lökhetem magam elé. Már jó néhány perce megyünk, kezünk már összekulcsolva tartja a távolságot, mivel még most is húz maga után. Jónéhány perce haladunk az egyre jobban besötétedő erdőbe, de amint szemeim elé tárul egy gyönyörű tisztás, már el is felejtettem, hogy egy percig is gyalog jöttünk. A friss levegő illata egy enyhe szellő formájában csap meg. Egy kis patak csobog tőlünk nem messze. A fák lombjai hatalmasak és mégis könnyedén nyílnak meg az alig sütő napfény előtt. A zöld táj a legszebb árnyalatban tündököl. Ez a hely mesés. Mintha tényleg egy mesekönyv lapjairól szökött volna elénk a csodás táj.
Dante lassan elengedi a kezem és megtöri a csendet, amit eddig csak a vidáman csirippelő madarak tettek.
- Hogy tetszik?
- Gyönyörű! De mikor találtad? – kérdem kissé meglepetten.
- Már vagy 3 éve. Akkor szoktam ide jönni, ha magányra vágyom. Ezt a helyet senki sem tudja rajtam… és most már rajtad kívül.
Ismét lenge szellő cirogatja bőröm, míg ő elmerül tekintetemben. Az egész testem bizsereg, márcsak attól, hogy rámnéz. Vadító napsugársárga tekintete ugyanúgy vonzza pillantásom, mint egy öt kilos mágnes a csavarokat. Közelebblép, mitől szívem gyorsabbra veszi és még a torkom is kiszárad. Szárazak ajkaim csókja nélkül, de végül nem tesz mast, minthogy megölel. Illata kissé elbódít, testem is megremeg, ahogy derekamra simul keze, hogy szorosabban vonjon magához. Fel sem fogom egy darabig, hogy már nem karol át, de aztán mintha álomból ébredtem volna, úgy keresem ezt a jóképű pasit, aki nagyonn kezdi elszédíteni a fejem. Kezdi? Már megtette… azt hiszem.
Nyakamon lévő sálam az orromig húzom, aztán elrejtem kipirosodott arcom, aztán leülök mellé a part szélére. Egy sóhajjal döntöm vállára a fejem, hogy én is a mesébeillő patakocskát pásztázzam.
- Gyönyörű ez a hely, nem tudok betelni a látvánnyal – suttogom elragattatva.
- Ha szeretnél, majd egyedül is eljöhetsz ide.
- Tényleg? – kérdek vissza lelkesen.
- Persze. De nem szeretném, hogy rajtunk kívül más is tudjon erről a helyről.
- Nem fog. Titokban tartom ígérem – mondom lelkesen. – Köszönöm – mosolygok rá.
- Ugyan már – néz ő is rám mosolyogva.
- Tudod én még sosem láttam ennél szebbet élőben – pirulok el kissé. Hangom halk, tisztára kivehető belőle zavarom.
- Nem is fogsz. Ez az én birodalmam – mutat körbe büszkén, mint valami király, aztán átöleli a vállam, mire készségesen bújok oda hozzá.
Az idilli pillantot hasam megkordulása töri meg. Zavartan, piros pofival pislogok fel Dantéra, hogy hallkan elmotyogjak egy elnézést.
- Menjünk, együnk valamit, én is kezdek megéhezni – kuncog fel és feláll, segít nekem is.
- Rendelsz, vagy használatba vehetem a konyhát? – mosolygok rá.
- Hmm… összeüthetsz valamit, na gyere. – Átkarolja avállam, mire odasimulok hozzá.
- Mostmár én is a birodalmadhoz tartozom? – kérdem huncut mosollyal és apró puszit hintek arcára.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 12. 20. 21:22:22 | #18158 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: Kiámnak
Mikor rám néz, értem néma kérését, hogy meg szeretné simogatni a kis őzikéket. Kezembe veszem a kezét, mire forróság járja át a testemet. Odavezetem a kezét, hogy ne ijedjen meg a kis őzike, aki alapos tanulmányozás után, belesimítja fejét Al kezébe. Halkan nevet fel a csikizős érzésre, amit meg is oszt velünk. Mi csak elmosolyodunk. Jó darabig fogom a kezét, de mikor már egy jó pár perce csak az őzekre szenteli minden figyelmét, úgy döntök, hogy bemegyek a házba. A nappaliba ülök le és tanulni kezdek. Mivel nem nagyon figyeltem oda az órákon, ezért itthon kell kicsit rá tanulnom. Jó pár perc beletelik, mire Al bejön és megtalál.
- Mit csinálsz? – kérdezi és mellém ül.
- Átnézem a tanulnivalót. – felelem egyszerűen.
- Akkor nem megyünk el valahová? – kérdi kissé szomorkásan, miközben kényelembe helyezkedik. Pár perc múlva ráemelem tekintetemet, mire elpirul.
- Elment a kedvem a jópofizástól, bocs. – szólok unottan, mire ő, csak csábosan elmosolyodik.
- Csak nem féltékeny vagy?
- Én? Mégis kire? – kérdezem zavartan, mert beletrafált az igazságba.
- Alex-re.
- Ugyan, ő egy barát, nem lennék féltékeny.
- El is hiszem. – kinyújtja a nyelvét rám. A kis pimasz! – Hagyjuk ezt, inkább menjünk valahová. – kér meg bájos mosollyal, aminek nem tudok ellenállni. Felpattan ülő helyzetéből.
- Hová szeretnél menni? – kérdem, már én is mosolyogva.
- Egy olyan helyre, ahol kettesben lehetek veled. – mondja, és megint elpirul.
- Gyere! – mondom, felállva a kanapéról.
Megfogom csuklóját és kilépek az ajtón. Mivel a házam a város szélén van, erdő veszi körül. Berobogok az erdőbe, és jó pár percig csak haladok előre, az egyre inkább sűrűsödő növényzetben. Al-t húzom magammal, persze nem olyan erősen. Ha ellenkezni akarna, kihúzhatná a kezét a kezemből, de nem teszi meg. Jó pár percet haladunk így az egyre jobban besötétedő erdőben, míg nem egy tiszta, fényes tisztásra nem érünk. Egy kis patak csordogál orr és néhány őzike, nyúl ugrál a tisztás közepén. A levegő friss és az egész úgy tűnik, mintha egy varázslatos hely lenne. Elengedem Al kezét és felé fordulok.
- Hogy tetszik?
- Gyönyörű! De mikor találtad? – kérdezi meglepetten.
- Már vagy 3 éve. Akkor szoktam ide jönni, ha magányra vágyom. Ezt a helyet senki sem tudja rajtam… és most már rajtad kívül.
Vörös tincseibe belekap a lágy szellő, mely rakoncátlan tincseit, még vadabbá teszi. Zölden csillogó szemei magával visznek egy varázslatos világba, ahol még nem jártam, de úgy érzem, hogy örökre ott akarok maradni. Egyre közelebb megyek hozzá, míg nem egész közel vagyunk egymáshoz. Meg akarom csókolni, de nem akarom elijeszteni, hisz alig ismerjük egymást, így csak megölelem. Kezem egész derekáig lecsúszik és szorosan ölelem magamhoz. Majd elengedve, a patak szélére ülök le.
|
| darkrukia | 2011. 09. 07. 21:40:26 | #16586 |
Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (nanának)
- Nem most csak nincs óránk. – szól Dante. – És te hogy jársz erre? – kérdi mosolyogva, majd feláll.
- Éppen hozzátok készülődtem, de úgy látszik meg kell még tanulnom az óra rendeteket. – mondom kicsit zavartan, ő meg még mindig ellenállhatatlanul mosolyog.
- Majd belejössz, ne görcsölj. – szavai megnyugtatnak és mosoly kúszik arcomra. A társa elköszön és elhúz, így mi kettesben maradunk. – Nem lenne kedved elmenni majd valamerre? – kérdi kedvesen. Hogy is utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot?
- Rendben. Neked mikor lenne jó, mert én olyan 6 környékére végre utána szabad vagyok. – mondom mosolyogva, ő meg elgondolkozik.
- Fél hétkor szoktam etetni az állataimat, ami olyan félóra, de utána nekem jó ha neked is megfelel. – mesél, majd rám néz vadító citromsárga tekintettel.
- Milyen állataid vannak? – kérdem gyermeki lelkesedéssel, amire kapok egy bódító mosolyt.
- Két őzem van. – Őz? Őzike? Szemeim kistányér méretűre nőnek.
- Megnézhetem őket? – kérdem nagy mosollyal az arcomon.
- Persze, akkor hatra ide jövök érted és utána elmegyünk hozzánk, utána meg majd meglátjuk hogy lesz. – erre csak bólintok és sétálok befele a könyvtárba.
Vajon tetszem neki? De hiszen megengedte, hogy elmenjek hozzá. Jajj, Al, nyilvánvalóan csak az állataival akar hencegni. De kit érdekel?
~ ~ ~
Már hat óra, de az időközben mellémcsapódó Alex-től nem tudok menekülni. Mondjuk egész jól elbeszélgetünk.
- Szia Dante. – köszönünk szinte egyszerre, mikor közelben vagyunk.
- Sziasztok. Akkor indulhatunk Alden?
- Merre mentek?
- Meg mutatja Dante az állatait, utána meg nem tudom merre megyünk. – válaszolom Alexnek mosolyogva.
- Nem gond, ha veletek tartok?
- Dehogy gyere velünk nyugodtan – ránézek Datera. – Ugye nem gond?
- Nem, dehogy. – hangjából kivéve igenis az. ‘Asszem ezt ellöttem…
Elindulunk hozzájuk, közben elég jól elfecsegünk Alex-szel.
Mikor már nála vagyunk, ő elmegy és két kis üveget hoz, amiben gondolom valami ehető van az állatok számára. Bemegyünk hozzájuk és lesátrazunk Dante mellett. Amíg ő etet, mi csak beszélünk, de mostmár kezdem unni, ugyhogy csak egy “jah” és “aham” – val válaszolok.
Annyira édesek ezek az őzikék, szívesen megsimogatnám őket, de megijednének tőlem és azt nem akarom. Dante megérti néma kérésem, mikor ránézek és gyengén megfogja kezem, majd odavezeti az egyik őzhöz, aki miután jól kielemzett, belesimul tenyerembe én meg hallkan felnevetek a csikizős érzésre. Ezt el is mondom, ők meg csak mosolyognak. Még mindig nem engedi el a kezem. Olyan jó meleg és puha a bőre, egész nap érezném magamon. A gondolatra felveszem a vörös színt és ismét minden figyelmemet ráfordítom a kis állatra. Nem is olyan kicsi, na de ez mindegy.
A házigazda úgy don’t, hogy távozik, mindek hatására rajtam eluralkodik a hiányérzet.
~ ~ ~
Miután Alex úgy donönt, hogy ideje távoznia, én megkeresem Dantet és a nappaliban meg is találom.
- Mit csinálsz? – kérdem és helyet foglalok Mellette a kanapén.
- Átnézem a tanulnivalót. – mondja egyszerűen.
- Akkor nem megyünk el valahová? – kérdem kissé szomorkásan, miután nem zavartatva magam, kényelembe helyezem magam – felhúzom a lábamat és fél kézzel átölelelm, majd picit oldalra döntve ráhajtom a fejem, így pontos rálátás nyílik Dante jóvágású arcára.
Egy perc múlva, a nyugtató csend közben, ő megfordul és rám emeli vadító tekintetét, én meg elpirulok.
- Elment a kedvem a jópofizástól, bocs. – szól unottan, nekem meg egy csábos mosoly kúszik ajkaimra.
- Csak nem féltékeny vagy?
- Én? Mégis kire? – zavarban van. Aranyos.
- Alex-re.
- Ugyan, ő egy barát, nem lennék féltékeny.
- El is hiszem. – nyújtom neki ki a nyelvem. – Hagyjuk ezt, inkább menjünk valahová. – kérem bájos mosollyal az arcomon, miközben felpattanok ülő helyzetbe.
- Hová szeretnél menni? – kérdi már mosolyogva.
- Egy olyan helyre, ahol kettesben lehetek veled. – mondom és ismét zavarba jövök, érzem, ahogy az arcom felforrósodik.
|
| oosakinana | 2011. 08. 27. 20:45:35 | #16331 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Alden-nek ~ Darkrukiának)
Megérkezünk a teremhez, ahol már vár minket a nevelő tanár. Végre valami ismerős alak. Ő volt az aki a beiratkozásnál is várt minket.
- Jó reggelt, tanár úr! – köszön a srác, majd mi is köszönünk nekik, bár nem mintha arra reagálna akár mit is.
- ’reggelt, Alden! Megvannak az elveszett báránykák? – kérdezi mosolyogva, amire csak elfintorodok. Ha nem lenne ekkora bazi nagy az épület és nem lenne azzal sem gond, hogy hat millió számozás van benne, akkor nem lennének tévedések.
- Ühüm – bólint, majd felénk fordul. – Én megyek is. Ha még kell segítség, akkor a könyvtárban, vagy a 2/C teremben megtaláltok. – már menne is el, de a tanár megállítja. Ám megjegyzem a 2/C termet, mert nagyon is hasznos infó.
- Nem hiszem, hogy olyan messze kell majd menniük. Ugyanis te leszel az 1/C osztályelnöke és legalább minden 2 órát, meg egy szünetet itt töltesz.
- Hogyan? – Na ez azt hiszem, hogy nekem is nagyon jó hír. Legalább többet látom és jobban megismerhetem.
- Az igazgatónak tetszett, hogy annyit szorgalmaskodtál és akart valamivel kitüntetni. Én meg javasoltam, hogy akkor legyél osztályelnök.
- De jó! Köszönöm! – mondja vidáman és fülig érő mosollyal.
Belépünk a terembe. Elkezdődik az óra. Mindenki bemutatkozik. Megtudom, hogy Alden-nek ívják, ami tök jól jött, legalább a nevén fogom tudni szólítani. Mindenki bemutatkozik köztük én is, de mintha a kis Aldennek a szeme elég sűrűn tévedne rám. Mondjuk nem baj, de eléggé hízelgő és csábító a gondolat.
~ ~ ~ ~
A könyvtár előtt pihennünk meg beszélgetünk Matt-el, amikor egyszer csak egy hirtelen hangot hallunk meg.
- Búú!
- Ááá! – kiáltunk fel, amikor hirtelen megszólalnak mellettünk, majd a felsőbb évessel találjuk szembe magunkkal, Alden-nel, aminek én nagyon örülök.
- Hát ti? Megint eltévedtetek? – kérdezi leguggolva elénk, hogy szemmagassága legyen velünk.
- Nem most csak nincs óránk. – nézek rá mosolyogva. – És te hogy jársz erre? – kérdezem mosolyogva, majd felállok haverom mellől.
- Éppen hozzátok készülődtem, de úgy látszik meg kell még tanulnom az óra rendeteket. – mondja kicsit zavarban, amin csak elmosolyodok.
- Majd belejössz, ne görcsölj. – biztatom, majd haver is elköszönve távozik, hogy kettesben hagyjon minket. – Nem lenne kedved elmenni majd valamerre? – érdeklődök kedvesen, mert jó lenne kicsit megismerni közelebbről és sokkal több mindent megtudni róla.
- Rendben. Neked mikor lenne jó, mert én olyan 6 környékére végre utána szabad vagyok. – mondja kedvesen mosolyogva, amire elkezdek gondolkozni.
- Fél hétkor szoktam etetni az állataimat, ami olyan félóra, de utána nekem jó ha neked is megfelel. – elmélkedek hangosan, majd ránézek.
- Milyen állataid vannak? – kérdezi lelkesen, amire amin elmosolyodok.
- Két őzem van. – mondom mosolyogva, mire kerekké válnak a szemei. Annyira aranyos.
- Megnézhetem őket? – erre hogy tudnék nemet mondani?
- Persze, akkor hatra ide jövök érted és utána elmegyünk hozzánk, utána meg majd meglátjuk hogy lesz. – mondom kedvesen, amire bólint, majd mindenki megy a saját útjára.
Annyira örülök, hogy szereti az állatokat, mert így gond nem lehet vele. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a délután, mert szeretném, ha minél jobban elsülne. Valamit ki is kell találnom, hogy merre menjünk, hogy minél jobban érezze magát, mert Alex is szeretne rányomulni és nem érdekli, hogy én néztem ki magamnak hamarabb.
~*~
Amikor eljön a megbeszélt idő már az iskola előtt várok, de meglepetésemre nem egyedül jött, hanem Alex-szel. Mit keres ez itt? Nem értem ezt az egészet? Vele lett volna randija? Ezt nem tudom elhinni. Mindjárt neki megyek a falnak komolyan.
- Szia Dante. – köszönnek mind a ketten.
- Sziasztok. – köszönök vissza azért, hogy ne legyek már bunkó. – Akkor indulhatunk Alden? – kérdezem tőle, mire Alex- felém fordul.
- Merre mentek? – kezd el egyből kérdezősködni.
Már éppen válaszolnék, de a szépség megelőzi válaszomat.
- Meg mutatja Dante az állatait, utána meg nem tudom merre megyünk. – mondja kedvesen, mire látom, hogy felcsillan Alex szeme is.
- Nem gond, ha veletek tartok? – kérdezi egyből izgatottan. De haver nagy gond, hogy velünk tartasz. Kopj le, húzz el innen.
- De hogy gyere velünk nyugodtan. – mondja Alden, amire csak a szememet forgatom és rám néz. – Ugye nem gond?
- Nem, dehogy. – mondom unottan, majd szépen elindulunk hozzánk, de ők szépen folytatják az eddigi beszélgetést, amibe én nem tudok beszállni, mert nem tudom a témát, csak hallgatom és mutatom merre lakunk.
Megérkezve inkább elmegyek a kajájukért, mivel még kicsi őzekről van szó, ezért üvegből kell etetni őket. Bemegyek hozzájuk, majd leülök, mire letelepednek ők is mellém. Tudják már, hogy ez a rend. Elkezdem etetni őket, de a két jó madár, még mindig csak storyzgatnak, és nagyon jól érzik magukat egymással. Hát akkor nem fogok beleszólni a dolgokba. Érezzék jól magukat együtt.
Nem éppen ilyen délutánra gondoltam, de majd csak lesz egyszer jobb is. Addig meg foglalkozok az állataimmal meg a tanulással esetleg a haverokkal.
|
| darkrukia | 2011. 08. 21. 21:45:08 | #16150 |
Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (nanának)
A nyáriszünet után ma van az első nap, ami elinditja azt a folyamatot, hogy egy jódarabig ismét az egyetem rabjai leszünk.
Viszonylag boldogan sétálok végig újra a folyosókon. Két perc sem telik el és egy ütközés után a földön kötök ki. Ki volt az? Készüljön a halálra!
- Öhm. Bocsi nem figyeltem. – hallok meg egy kedves hangon, majd egy kezet látok. Felnézek és elmosolyodom.
- Én sem figyeltem, nem gond. – elfogadom jobbját és ő segít talpra állnom, majd körülnézek és látom, hogy nem egyedül van. De akkor mit keresnek itt? – Első évesek vagytok?
- Igen. – válaszol, mire a többiek összegyűlnek a háta mögött. Ő talán a vezér? – Keressük az egyik termet, csak hát bazi nagy az épület. – néz a szemembe és egy darabig csodálkozik rajtam. Én is végigmérem.
Igen érdekes kékes-feketés kócos haja van, ami lágyan keretezi arcát és belelóg szemébe. Egy fél fejjel lehet magasabb nálam. Izmos felsőtestét szépen kimutatja azegyenruha. Világos bőrén gyönyörű, ahogy megcsillan az ablakon beramló napfény. Formás, duzzadt ajkai vannak, szívesen érezném a sajátjaimon. Szeme világítóan sárga. Kis idő kell, amíg rájövök, hogy kontaklencse. Elképesztő a srác. Nagyon dögös és szexi. Majdelőbb észhez kapva kérdek rá, melyik termet keresik, de úgy látszik a pasi lebénult a látványomtól. Most vagy ennyire „gyönyörű” vagyok, vagy van az arcomon valami piszok.
- A római 1-es termet. – mondja egy másik fiú, aki szintén végigmér, ahogy én is őt. Mi van itt? Dögös pasik találkozója?
- Gyertek, elvezetlek titeket oda. – mondom és el is indulok, ők edig követnek.
Mikor odaérünk a teremhez a tanár már ott áll az ajtó előtt.
- Jó reggelt, tanár úr! – mosolygok rá.
- ’reggelt, Alden! Megvannak az elveszett báránykák? – kérdi mosolyogva. Kicsit groteszk ez tőle.
- Ühüm – bólintok és a fiúk felé fordulok. – Én megyek is. Ha még kell segítség, akkor a könyvtárban, vagy a 2/C teremben megtaláltok. – libbennék is el, de biológia tanárom megállít.
- Nem hiszem, hogy olyan messze kell majd menniük. Ugyanis te leszel az 1/C osztályelnöke és legalább minen 2 órát, meg egy szünetet itt töltessz. – He?
- Hogyan?- kérdem megdöbbenten mosolyogva.
- Az igazgatónak tetszett, hogy annyit szorgalmaskodtál és akart valamivel kitüntetni. Én meg javasoltam, hogy akkor legyél osztályelnök.
- De jó! Köszönöm! – mosolyodok el vidáman.
Mikor már mindenki bent van a teremben, elkezdődik az óra és szépen bemutatkoznak, meg mesélnek magukrl. Van aki szűkszavúan csak a nevét mondja, mint pédául az a srác, akivel összeütköztem. Dante Kileont. Tetszik ez a név, szépen cseng.
~ ~ ~ ~
Szünetben egy szó nélkül az osztályomba megyek, ahol elmesélem mi tötént. Sokakat nem hat meg. Van aki megint téves pletykáknak hisz és ezért nem is lepődik meg. Jah, hogy milyen pletykák? Elmesélem egynek a történetét:
Mikor öreg, már 68 éves igazgatónk szívrohamban eltávozott az életből, már nyílvánvaló volt, hogyy új dirit kapunk. Egy fiatal, jóképű férfit, akire eddig sem volt semmi panasz. Hazafele sétáltam egyik nap és amilyen szerencsétlen vagyok, megbotlottam és a földön kötöttem ki, táskámból meg minden kirepült. Szerencsém, hogy épp arra járt valai és segített felszedni cuccaimat. Az igazgató volt az. Kedves ember, így remekül elbeszélgettünk és segített hazamenni is, mert kibicsaklott a bokám az esés hatására.
Nos azóta az a pletyka, hogy én volnék az igazgató „szeretője”. Oh, és már tuti, hogy az elsősök is halloták ezt.
Visszamegyek az 1/C-be és az ajtó előtt esik le, hogy nem is arra indultam, hanem a könyvtár felé. Hátra arc!
A könyvtár előtt érdekes kép fogad. Dante és egy másik fiú, akinek nevét megjegyeznem csoda lett volna; a földön ülnek és tanakodnak.
- Búú!
- Ááá!
Nevetni kezdek. Mindkettőt sikerült megijesztenem. Hehehe...
- Hát ti? Megint eltévedtetek? – kérdem viccelve és leguggolok, hogy szemmagasságban legyünk.
|
| oosakinana | 2011. 08. 12. 15:19:18 | #15790 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: (Alden-nek ~ Darkrukiának)
Ma kezdődik meg az egyetem. Annyira jó volt a nyár. Sokat hülyültünk a haverokkal. Strandon is voltunk, meg bulizni is. Persze otthon besegítettem szüleimnek, meg vigyáztam az őzeimre is. Fergeteges volt és örülök, hogy így telt el.
Reggel viszont már kissé nehézkesen kelek ki az ágyból. A fürdőbe lépve tusolok le, végül felöltözve megyek be az egyetemre, ahol találkozok sok új emberkével, de azért régiek is akarnak közöttük, akikkel nagyon jól el fogunk szórakozni, még ha nem is vagyunk csoporttársak, mert ők más szakra jelentkeztek, de legalább egy egyetem és már is könnyebbség.
Ahogy belépek a hatalmas épületbe, csak egy vigyor jelenik meg az arcomon. Meglátom a haverokat, akik már integetnek nekem. Odamegyek, kezet fogok mindenkivel. Elkezdünk hülüyni meg beszélgetni, hogy kinek mi jön be. Haverjaim közül, velem együtt ketten vagyunk melegek. Alex hasonló beállítottságú. Megpróbáltuk anno együtt is, de úgy döntöttünk, hogy inkább a barátságunk érdekében nem leszünk együtt. Olykor viszont, ha nincs senkik és akarunk, valamit egymással megoldjuk a dolgokat.
Éppen sétálunk az egyik terem felé vagy is inkább keressük, amikor egy srác nekem jön.
- Öhm. Bocsi nem figyeltem. – mondom neki, majd segítek felállni, mert én nem figyeltem, de még is ő esett el.
- Én sem figyeltem nem gond. – elfogadja a segítséget és szépen felállítom, majd látom, hogy minket figyel nagyon. – Első évesek vagytok?
- Igen. – válaszolom, mire a többiek is a hátam mögé kerülnek. – Keressük az egyik termet, csak hát bazi nagy az épület. – nézek a szemébe. Most látom meg, milyen szépen néz ki. Vörös tincsei vannak, amik igazán csábítóan. És még a szemei is tökéletesek. Világoszölden világítanak, de teljesen magával ragad a látvány. Alig tudok betelni vele.
- Melyik termet keresnétek? – hallom a hangját, de egyszerűen annyira leragadtam a látványától, hogy nem tudok megszólalni.
- A római 1-es termet. – válaszolja helyettem Alex haverom. Megrázva a fejemet, ahogy ránézek, látom az ő csodálatát az is a szemébe. Ezek szerint nem csak nekem tetszett meg a kicsike, hanem a haveromnak is.
- Gyertek, elvezetlek titeket oda. – mondja és el is kezd minket vezetni. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz még is, meg tuti, hogy ha esetleg ő is hasonló beállítottságú, mint én, akkor megszerzem magam, mert túl szép ahhoz, hogy elengedjem. Nem hagyhatom… nekem KELL!
|
|
