|
|
Szerepjáték
(Full Metal Alchemist)
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:54:21 | #3694 |
Karakter: Roy
- Ez lassan nagyobb lesz, mint a gazdája. – jegyzem meg halkan, nevetve, ahogy alsójába benyúlva végigsimítom, de erre valaki egyszeriben „felébredt”. Felém fordulva, dühös tekintettel méregetet.
Ajjaj. Érzem, hogy fájni fog, amit ezért a megjegyzésért kapok majd tőle.
- Mégis mit képzel magáról, maga…perverz állat. – én állat?? Hmm. Ennyire komolyan ki lennék éhezve már egy kis szexre? Lehet. De ez a reakció… Muszáj felöltenem egy gúnyos mosolyt. Tuti, hogy nem a dühtől vagy a láztól ilyen vörös a feje a kis drágának.
- Önként sétáltál az oroszlán barlangjába… - válaszolok neki nagy kegyesen, csak hogy össze tudja magát kaparni.
- Azt hittem maga ennél egy kicsit erkölcsösebb. – hinni… Azt a templomban kell pici Ed. És mi még mindig ez a félénk hangszín? Egy kis tapitól már ennyire a hatásom alá kerültél volna, hogy már kiabálni se tudsz?
- Szerinted közönséges vagyok? – mert szerintem engem mindennek, még perverznek is előbb lehetne nevezni, mint közönségesnek.
- Abszolút biztos vagyok benne. Már ne is haragudjon kihasználni egy beteg embert…– áú. Hogy szorulhat minden kis emberbe ekkora hangerő. Beszakad a dobhártyám ettől a kiabálástól. Meg különben is. Nem használtam ki őt. Csak kényeztettem, és masszíroztam, a gyógyulását elősegítve…- aki ráadásul FÉRFI! – FÉRFI????? ED???? Könyörgöm nee. Ez még viccnek is rossz. Esetleg fiúcska, de férfi… Ez a kijelentése ütött, vágott. Olyannyira lezsibbadtam tőle…
- Engem ez nem zavar. Hát téged? – nem merem neki elmondani észrevételem, hogy inkább lapos mellkasú lány kategóriába sorolnám, mint férfiba. Ezért nem is értem, mit van így kiakadva. Lánykákat normál esetben is összeszedek.
És hogy miért is kérdeztem meg azt, hogy őt zavarja e? Merő kíváncsiságból, de válasza hidegen fog hagyni. Ha akarja, ha nem, egyszer ígyis úgyis alám kerül az ágyban, és a nevemet fogja sikítani. Na jó, kerülhet felém is, mert szeretek lovagoltatni.
- Engem igenis borzasztóan zavar tudja meg. – mintha nem sejtettem volna. De lesz ez még másként is… - És én most szépen elmegyek innen. Nem maradok egy percig sem tovább egy fedél alatt önnel. – Hú de éber lett… hogy most elinduljon öltözködni. Úgy nézem, túlságosan is felélénkítettem. Vagy ennyire féltheti a kis seggét???
Nincs időm tőle megkérdezni, mert úgy robog ki a szobából, olyan gyorsasággal, hogy szinte csak egy csííkot látok belőle, és már benn is van a szobámban. És puff.
Ez az ajtócsapkodás. Tényleg úgy is viselkedik, mint egy lány. Mint egy kibaszott princess. Utána kéne ordítanom, hogy a berendezés marad. Arra még szükségem van, mert szánalmas fizetésemből sajnos nem futná nagyon új bútorokra.
Viszont, ami fontosabb… Ed, tényleg ennyire haragudna rám??? Pedig annyira nem akartam megsérteni… Hmm. Vagy mégis? Lehet, hogy már a megszokás miatt csinálom. De semmiképp nem engedhetem, hogy kikerüljön az ellenőrzésem alól.
Felülök, hogy ne tudjon az ajtón észrevétlenül kisurranni. Nem én lennék, ha hagynám, hogy anélkül elmenjen tőlem, hogy semmi perverzséget nem tettem vele. Pláne akkor, amikor látom rajta belém van esve, mint vak ló a szakadékba.
- Most tényleg elmész? – kérdem, amikor meglátom, immár felöltözve. - De hát beteg vagy? – észérv. Ha ez és a két szép szemem nem győzi meg arról, hogy itt kell maradnia, akkor muszáj lesz valami mással itt tartanom. Hmm. Mondjuk kötéllel, vagy bilinccsel…
- Mintha magát eddig zavarta volna ez… - igen. Hidd el kis drágám, nagyon zavar még most is, hogy beteg vagy. Pláne, hogy eddig is már olyan szinten fogtam magamat vissza, hogy az már nekem fájdalmas. Sőt… még most is visszatartom magam attól, hogy addig letámadjam, amíg a cipőjét fűzi és pici popija az ég felé mered. Pedig úgy mögé állnék. Elvégre úgy szól a nóta, hogy „megrakják a tüzet….” – és Ed természetesen igazán tüzes…
- Szerintem ez nem… - kezdem el lebeszélni, és próbálok nem szemem előtt még mindig céltáblaként villogó alfele felé nézni, de a szavamba vág.
- De igenis nagyon jó ötlet. Ki tudja mit fog velem tenni holnap…vagy azután. – én pontosan tudom. Pláne, ha az egész tested ilyen erotikus, még ruhában is… - PERVERZ! – naaa. Nem kell kiabálni! Még a szomszédban élő kisfiú meghallja és többet nem jön át hozzám cukorkáért!
De végre legalább felém fordul. Grr. ÁÁÁÁ. Nem tudom uralni a testemet. Ezek az ajkak… Még jobban vonzanak, mint ahogy az előbb popija vonzott. Nem tudok megállni, nem tudok megállni. Fejet le, és hogy igazi célom eltereljem megkötöm cipőfűzőit.
Óhh én hülye… viszont ezzel csak megsürgettem a távozását? Hmm. És ha…
Igen. Ezzel még ha el is megy se jut messzire. Dacos kis kölyke… Maaajd megnevel Mustang bácsi.
- Na? Nem mész? – kérdem, mielőtt még itt letámadnám azokért a szépen, aranyosan csillogó szemeiért.
- Ööö…de…indulok. – kezd el toporogni. Hihi. Igazam volt. Eltűnt az előbbi hevessége, úgyhogy már biztos vagyok benn, hogy csak annyira akart tőlem elmenni, amennyire én el akartam küldeni magam mellől.
- Na? Eddig nagyon siettél. – dőlök neki az ajtófélfának vigyorogva. Élvezem ezt a kis ukét. Nem is tudom, mivel töltögettem mindennapjaim, amíg nem találkoztunk. Azt nem hinném, hogy a srácokkal a hátsó udvarból, mert azokon nincs áldás sehol.
- Eeezt nem értem…eddig marasztalni akart, most meg elküld? – ez a tekintet. Miért nézel így rám? Semmi gyanús nincs abban, amit most teszek. Minden cselekedetem ésszerű, és logikus. Most is tudom, ha elküldelek tuti visszajössz. Ha nem, akkor pedig visszahozlak.
- Én nem értelek. Eddig menekültél, most meg itt toporogsz azon töprengve hogyan is igazodj ki rajtam? – most azt mégse mondhattam neki, hogy úgy toporogsz, mint a szarógalamb.
- Heh? – látom, az értelem az megvan nálad magas fokon. Vagy csak az én pengeéles eszem mellett nem vág jól az agyad?
- Mindegy. – sóhajtok egyet művien, miközben átnyújtom neki a kabátját és próbálom visszatartani nevetésem. – Menj ha menni akarsz. – de tudom, hogy ettől, mégha ki is löklek az ajtón, könyörögni fogsz azért, hogy visszaengedjelek bűnbarlangomba.
Olyan lassan öltözik, de szigorú leszek, azért se segítek neki. Főjön csak a saját levében.
Azzal teszem be nála a kiskaput, hogy kitárom előtte jó szélesre az ajtót. Erre meg mit tesz ő?! Elsunnyogna egy köszönöm, hogy ápolt ezredes, vagy egy hálás vagyok önnek nélkül?! Hahh. Meg vagyok sértve. Vissza is rántom magamhoz.
- Még egy jóéjt puszit sem kapok? – kérdem a lényegre törve, de nem várom, hogy válaszoljon. Elveszem én, ami kell nekem alapon, már szájában is van nyelvem, és vadul, szenvedélyesen csókolom meg. És ez a kis törpe… Nem hogy ellenkezne, inkább hagyja magát. De hogy még vissza se csókoljon… Pedig olyan szenvedélyesen csókolom, ahogy csak tudom.
Pedig azt hittem, ettől már igazán a karjaimba omlik. Na mindegy. Akkor most jön az, hogy kizárom, és könyörög.
Csattan az ajtó, zörren a kulcs. Nehéz szívvel, de csak sikerült kizárnom a kicsikét.
És innen, ahol állok, jól hallom, ami a folyosón történik, vagyis nem történik. Ahelyett, hogy bármit is tenne, szerintem a kicsi Ed csak ácsorog az ajtó előtt. Pedig… Egy ekkora sokk után a legnormálisabb lenne elfutnia. Vagy visszakéretőznie a meleg kis lakáskámba reggelig.
Mondjuk, ha azt veszem, hogy a kicsikének sose volt az ésszerűség az erőssége… Kíváncsian hallgatózok és figyelek, mint valami éjszakai állat. Nem bagolyhoz, inkább denevérhez tudom magam hasonlítani. Igazi vérszívó vagyok. Muhaha. Ráadásul a hallásom, és a látásom is kiélezett. Míg előbbi Ed ultramagas hangú rikácsolására, utóbbi a szőke tincsecskéinek csillogására.
De semmi zörej.
Még most se történt semmi. Pedig… 10 perc telt el, mióta kizártam. Na vagy mégis? Izgatottan tapasztom az ajtóra fülemet. Csak alig hallható kis motoszkálás, egy darabig, de ez a zaj is megszűnik. Vaklárma volt. De… Remélem, jól van, és nem történt vele semmi.
Viszont… ha most elkezdenék járkálni, vagy kimennék érte, még megtudná, hogy aggódok érte. Azt meg még nem akarom. Az előző csókomból, remélem így is fel fogja fogni egy idő után, hogy mit is érzek iránta.
Szóval nyugodtnak kell maradnom és várnom, még úgy is, ha legszívesebben szétvernék valakit, vagy valamit, mert annyira hajt az ideg.
Eddig bírtam. Igaz, hogy nagy türelemjátékos vagyok, de egy óra telt el anélkül, hogy tudnám, mi van vele. És az ő állapotában… Mi van, ha felment a láza és összeesett valahol itt a házban, vagy nem vettem észre, hogy kijutott és valahol lázasan az utcán kóvályog? És itt megállj gondolatok. Rosszabbra gondolni még véletlenül se akarok.
Büszkeség ide, vagy oda, kinyitom az ajtót, és kimegyek. Idegesen nézek körül a folyosón, de sehol senki. A fenébe!
Kirohanok az utcára is, úgy ahogy vagyok, pólóban, hátha mégiscsak kijött valamikor, és csak én nem vettem észre, mert igaz, hogy félisten vagyok, de még én is tévedhetek néha. Azonban… itt se látom sehol.
Pedig még egy kört is tettem, a ház körül, lábnyomok után kutatva, mint valami vadászkopó. De nemhogy őt nem látom, sehol senki, és semmi. A hó se olyan magas, az alatt még biztos nincs kicsiny teste.
Viszont… egyre jobban havazik, és a szél is egyre jobban fúj. Vissza kell mennem egy kabátért, mielőtt tovább folytatnám a hajtóvadászatot utána, mert azzal nem megyek semmire, ha önmagam is megbetegítem keresésével. Úgy igyekszek, ahogy tudok, hogy minél előbb kereshessem tovább. Már most hiányzik, kár volt elengednem.
De ha már visszamegyek lakásomba… akár… alakíthatnák beosztottjaimból egy kutatóbrigádot. Hiszen már világosodik is és még mindig semmi nyom. És én, tényleg utálnám magamat, ha történne vele valami. Többen többre megyünk.
Kettesével szelem a lépcsőfokokat, hogy minél előbb telefonálhassak, de az ajtónál megtorpanok és még egyszer arra a sarokra nézek, ami a figyelmem felkeltette vörös színével. Igen, ez ő. Megkönnyebbülve támaszkodok meg a lépcső korlátjában, fejemet fogva. Elkap a nevetőgörcs.
Ezt nevezem aztán apró termetnek. Úgy odafészkelte magát az ajtó mögé, hogy észre se vettem. Pedig nagyon jók tényleg a szemeim. És most… így belegondolva potyára idegeskedtem…
Ezt még úgy elverem rajta… Vagy nem. Neem, inkább most nem kéne szekálnom, mert tényleg nem tudom, mi lenne velem, ha komolyan eltűnne.
Most van fontosabb dolgom is. Itt nagyon hideg van. Még az kéne, hogy felmenjen megint a láza, és amiatt megint ne nyúlhassak hozzá. Ölbe kapom, és úgy viszem be az ágyamba, lehúzva róla bakancsát. A kabátját nem merem, mert a besütő napsugarak miatt már így is eléggé mocorog. Nem kéne, hogy azt látnia, hogy vetkőztetem… Még nem.
Ide többet berángatni senki nem tudná. Az pedig… hát nem lenne számomra előnyös, ha az utcán kéne magamévá tennem. Elvégre télen nem fűtik se az utcán, se a parkban a padokat.
Közelebb hajolok az arcához, hogy megnézzem, vajon milyen mélyen alszik. A potya kereséséért mindenképp azt akarom, hogy megfizessen egy kis potyacsókkal. Nem is kell, hogy tudjon róla, hogy adott.
Telefoncsörgés… ki a rosseb lehet? Mérgesen kapom fel fejem, és még mérgesebben bandukolok a telefonhoz. De… mintha szédülnék. Biztos az ideg.
Remélem Ed nem ébredt fel a csörgésre. Olyan gyorsan kapom fel a kagylót, ahogy csak tudom, de mintha kettő lenne belőle. És mire megtalálom azt, amelyiket fel is tudom venni, még csörög egy párat.
- Haló! – szólok bele kissé talán túl fásultan a kagylóba. A doki az. Ja igen. Most valamiért nem fog az agyam. Pedig… megegyeztem vele, hogy ma mindenképp átugrik megvizsgálni kis betegem. Ezért is nem akartam hazaengedni.
Az ajtó felé nézek, és épp találkozik tekintetem az emlegetettével. Húú de morci. Kábán vigyorgok egyet rá, majd megtámaszkodva folytatom:
- Igen. Szerintem már sokkal jobban van. Igen. Nyugodtan átjöhet megnézni, amikor…….- ráérsz, mondanám, de észreveszem, hogy mozog a szoba!
- Ezredes jól van? EZREDES! – rohan felém kis védencem zokniban. Pedig én jól vagyok. Csak megfogtam a padlót, mert el akart szaladni. Igaz, hogy közben olyan voltam, mint a piros ász, mert a telefontól elkezdve a vázáig mindent vittem, de… legalább megvan a padló. És még a fejem is megfogtam, így az se mozog.
- Haló! Haló! Mi történt? – hallom a dokit a másik oldalról, de nem ér el másik kezem a kagylóig. Pedig udvariatlanság megváratnom, pláne, amikor ő hívott engem.
- Siessen, és jöjjön át gyorsan! Valami van az ezredessel! – hallom meg Ed kiabálását, magam mellől.
- Semmi bajom! – nyögöm ki mérgesen, amikor leteszi a kagylót, de mintha meg se hallaná.
- Vérzik a keze az összetört vázától! Hol van az elsősegélyládája? – mi? Fásultan kapom szemem elé kezemet, és rám hullik egy piros csepp. Tényleg vérzek, de nem ez a legnagyobb gondom. A kesztyűm… kiszakadt.
- A fürdőben, de inkább cérnát hozzál, ha ennyire pattogni akarsz. Össze kell varrnom a kesztyűmet. – mintha nem is az én hangom lenne, amin megszólalok, de most ez nem érdekel. A stílusom a régi, és addig nincs nagy bajom, még ha most egy kicsit sebezhető is vagyok.
Lehúzom kesztyűmet és megpróbálok hasra fordulni, hogy azért valamennyire mégiscsak tudjak ellene védekezni, mert nem hiszem, hogy ugyanannyira élvezné beszólásaimat, mint amennyire én élvezem őket. Félig sikerül is az átfordulás, de ekkor belémrúg, amitől mint valami cserebogár visszafekszem hátamra, és ha még ez nem lenne elég, rám is ül. Áldom megint az eszemet, hogy levettem róla bakancsát. Így is fájt rugása, de nem annyira, hogy fel kelljen nyögnöm, és gyengének lásson.
- Ha pattogni akarok, azt majd itt teszem. Most ahogy így elnézem, úgyis védtelen. – jájj nem tetszik ez a vigyor. Be is csukom szemeim. Nem szeretem nézni, ilyen közelről, ha dühös. A nevetés jobban áll neki. De… szerintem jobban tenné, ha amúgy is kevergő gyomromon nem pattogna, mert még megmutatnám neki tartalmát.
Utoljára így… rég éreztem magam…. nagyon rég… És miért pont most filozofálok erről, amikor Ed hideg acélpengéjét érzem a torkomon, és inkább le kéne valahogy állítanom? De miért nincs erő tagjaimban? És miért pont most álmosodtam el????
- HOGY MIIIII???? Miért nem tudnak máshova áthelyezni? – ezt az ordítást… Amúgy is fáj a fejem, és nyűgös is vagyok.
De… bajaim Ed hangja még pluszban tetézi. Miért ordít úgy, mint a fába szorult féreg? Nagy nehezen, de csak kikepesztek ágyamból, és elvánszorgok a szobaajtóig. He? Nem a földön feküdtem? Mi van itt? Támad a Mars?
- Addig ki se engedjük innen egyiküket se, amíg jobban nem lesznek. Sajnálom. – mi mi mi van? Semmit nem értek. Ez a doktor hangja. – Majd ételt küldünk fel, feküdjenek le, és gyógyuljanak meg!
- NEEEEEEE!!! NEM TEHETIK EZT VELEM!!!! – a számból vetted ki a szót vakarcs. Hogy a fenébe bírjak veled ki több időt, egy helyen, ilyen állapotban? Ráadásul mi az, hogy még ki se mehetünk? Mi van itt? Karantén?
- Egyetértek vakarcs! – huhh. Ez a könnyes tekintet, amivel felém fordul… - Amúgy mi folyik itt? – lépek oda hozzá, a fejemet fogva, amire elkezdi magyarázata közben, elég hisztérikusan rángatni pizsamám. Mikor vetkőztethettek le???
- Ezredes úr karanténban vagyunk! ÉRTI??? KARANTÉN! – jójó, nincs nehéz felfogásom, értem, amit mond.
- Oké, oké, nem vagyok se süket, se olyan, akinek többször kell elmagyarázni! – unom meg idegességét. Ölbe kapom, és elindulok vele vissza szobámba. Le kell feküdnünk aludni. Szerintem ez nem fertőző betegség, még akkor se, ha tüdőgyulladásom van.
Csak se az orvos, se Ed nem tudja, hogy én is kinn futkorásztam, ebben az időben. És ettől már legalább én tudom, hogy nem halálos bajunk. Csak ki kell magunk pihennünk. De ezt egyiküknek se fogom az orrára kötni.
- Mimimit csinál ezredes? – kérdi, amikor ledobom, az ágyamra, és én is leülök.
- Lefektetlek aludni, de a kanapé túl hideg, így én is itt alszok melletted. – egymást melegítjük másként fogalmazva. Grrr.
- Na azt már nem! – ugrana fel, de elkapom, és magunkra rántjuk a takarót. Dede, kicsi bogaram, akkoris. Ha nem fájna ennyire a fejem, még élvezném azt, hogy a küzdelmet végre feladva hagyja, hogy magam mellé húzzam.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:50:25 | #3692 |
Karakter: Roy
- Aludj egy kicsit! – Hagyom ott és visszasétálok asztalomhoz dolgozni. Attól mert még őt ápolom, délután jön a führer jelentésemért és persze megnézni, hogy hogy van a hadsereg legfiatalabb alkimistája.
Hát igen. Mosolyogva nézem az ágyamban hortyogó picurt. És ahogy alszik… Ez jut róla az eszembe:
Az állam icike-picike alkimistáját fejbepöckölte egy icike picike gyógyszer. És erre… az icike- picike alkimista ahelyett, hogy visszaütött volna, kifeküdt.
Mielőtt azonban nagyon belemerülnék alvó alakjának nézésébe… vagy pedig bemásznék mellé ágyamba és naagyon csúnya dolgokat csinálnék vele, amíg „harcképtelen”, visszakényszerítem magam a jelentéseimhez.
A fejem fáj, már attól, ahogy a rám váró maradék jelentenivaló vázlatára nézek. Túúl sok meló. Pedig a raktárlátogatás alatt történtek nagy részét már legépeltem. Csak azt kéne még papírra vetnem, amit Ed-ről megállapítottak a kórházban, és hogy meddig látom szükségesnek magam mellett tartanom a drágát. Pedig ez egy hülye kérdés. Még szép, hogy addig akarom magam mellett tudni Ed-et, amíg rá nem unok testére. És az szerintem még nagyon sokára lesz.
Áárg. Ennyit írni… már értem, miért szoktam a gépelést beosztottaimra hagyni. Nekem ez túl fárasztó meló. Ahogy a tollat kell húzogatni a papíron fel-le. Már fáj a kezem. És olyan unalmas. Annyira elálmosodtam már tőle. Amúgy is fáradt voltam, de ez a munka csak még jobban kiütött.
Viszont… muszáj a führer érkezéséig végeznem. Látogatása azért van rám ilyen komoly, sokkoló és munkára ösztönző hatással, mert a múltkor, amikor beteget jelentettem és nem csináltam meg jelentésem a betegségem előtti munkanapomról, megvonta a szabadságom és Amstrong őrnaggyal küldött büntetőmunkára.
Pechemre nagyon is jól tudja, hogy amennyire szeretem a kis zsenge fiúcskákat, annyira utálom az izompacsirtákat. Pláne póló nélkül. És Amstrongon … hááát egyszer se láttam pólót 2 percnél hosszabb ideig. És valahogy… akkor a nyavalyám mellé… huhh… el se tudtam volna képzelni komolyabb büntetést, mint az ő testét.
Remélem, hamar a führer helyére kerülök. Akkor aztán senki sem dirigálhat majd nekem. Én dirigálnék mindenkinek… és még hadnagyom se merne ellenszegülni nekem. Hehe. Viszont a legjobb akkor is az lesz, hogyha majd, kineveznek, Edwardnak új egyenruhákat szabatok. Miniszoknyákat. Ooolyan jól mutatna bennük. És akkor. Biztos, hogy nem engedném el egy küldetésre se másik városba. Meellettem lenne, lakna, aludna.
Piszkos gondolataimból a csengő hangja riaszt fel. Gyorsan ajtót nyitok és beengedem felettesem. Alig bírom magam visszafogni, hogy ne gyújtsam fel. Grr. Az én kis drágám csak ne nézegesse ilyen nyálcsorgatva, még akkor se, ha csak az állapota érdekli! Mondjuk erre inkább nem mondok semmit. Mindenki tudja róla, hogy neki is gyengéi a kis fiúcskák. Viszont Edward az enyém és nem adom át senkinek. Ha kell, foggal, körömmel, tűzzel védem.
Kár, hogy führerem csak kevés ideig tud maradni és már mennie kell 10 perc után. Úúúúgy sajnálom. Legalábbis ezt mondom neki. De ha még egy kicsit tovább marad… pontosítok… ha tovább bámulta volna húsom, tuti szétszedem. Olyan apró darabokba… hogy utána kutyakaja számba se veszik, nem hogy emberszámba.
Kikísérem és ledőlök a kanapéra. Véégre aludhatok. Azért itt, mert Ed mellett nem férnék el az ágyban. Az a kis tökmag… olyan pici és mégis úgy szétterült… ha felé másznék, akkor meg tuti megint nem az alvásra koncentrálnék, még így lefáradva se. Elvégre a jó katona mindegy, milyen állapotban van, a helyét mindig megállja. Pláne édes fiúcskák mellett. Gondolkodom, de tényleg álmos vagyok és egyre jobban elnehezednek szemhéjaim.
Arra ébredek, hogy kesztyűm vízben úszik. Nehezen állnak a dolgok fejemben össze. Esik az eső? Vagy a hó? De a lakásomban vagyok nem? Akkor mi van?
Szemeim kinyitva egy alvó Ed-et látok, a földön térdelve, akinek szájából kibuggyanó nyálában tocsog kesztyűm. De jó.
Próbálom összerakni a képeket. Ő beteg nem? De akkor mit csinál itt betegen? Az egész ágyat átengedtem neki, csak azért, hogy aludni tudjon, errefel itt alszik a földön?! Megrázom a vállát, és amint látom rajta, hogy ébredezik, idegesen kérdem meg tőle:
- Te meg mi a faszt keresel itt? – ha az enyémet, akkor jó helyre jöttél, de szerintem most neked az is elég nagy szívás, hogy szarul vagy, nem hiányzik másféle is.
- Kérdeztem valamit. – ordítom neki, mert a füle botját se mozdítja. Csak felébred hangomra… Legalább addig, amíg válaszol. Mondjuk… most, hogy így jobban megnézem, egész megviseltnek néz ki. Tiszta víz, és a levegőt is igencsak szaggatottan veszi.
- Nem…éreztem jól…magam… - hallom meg halk feleletét. Láza lehet? Leveszem kesztyűm és homlokára teszem kezem, hogy ellenőrizzem. Áááá. Égetően forró a bőre. A fenébe.
- Jesszusom, tűz forró vagy. – nyögöm ki neki döbbenten, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kapom fel és indulok el vele a fürdőbe.
Kell neki egy hidegzuhany, hogy hamarabb lemenjen a láza. A gyógyszerek önmagukban nem sokat használtak, úgy nézem.
Végre ideértem vele. Alig látok valamit a kialvatlanságtól, de azért sikerült. Le se vetkőztetem, úgy állítom be a zuhany alá, ahogy van, ruhástól. Azaz csak állítanám, mert olyan stabil, hogy karózni kell, el ne dőljön. Inkább átölelem és leülök vele, mielőtt mindketten eldőlnénk.
Ezután egy alattomos mozdulattal megnyitom a hidegvizes csapot, jéghideg esőpermetet zúdítva magunkra.
Brr. Ettől a víztől még én is megfagyok. Nem is csodálkozok azon, hogy szegény picúr ennyire menekülne a tortúra elől. De azon viszont… hogy hozzám bújik… Nagyon. Még jó, hogy ez a „jótékony” hatású hidegvíz az én felforrósodott kedélyeim is hűti.
És, ha nem fáznék ennyire, szerintem nem csak eddig a néhány percecskéig hagynám, hogy így karjaim közt keresse vigaszát. Én kis Edykém. Hamar elzárom a vizet és köré tekerem egy szem törölközőm, mielőtt jéggé fagy. Majd, miután lefektetem, átöltözöm én is, de most fontosabb az, hogy ő meggyógyuljon.
Sóhajtozásából arra következtetek, hogy ez már jobban tetszik neki, mint az előbbi hideg zuhany. Háát iigen. Ezt elhiszem. Most nekem is jól esne valami meleg, mert mindjárt megfagyok.
Beviszem szobámba és lefektetem, úgy ahogy van, a törölközőbe csavarva, így terítem rá takaróm. Biztos, hogy nem fog fázni már, jó helyen van. Viszont, ha megint kedve támad a földön aludni, biztos, hogy befekszek mellé.
- Hozom a gyógyszereid és egy pohár teát, mindjárt jövök! – mondom neki, de úgy érzem fölöslegesen. Most, hogy a hidegvíztől kicsit megnyugodott, újra elhatalmasodott rajta az álmosság.
Kimegyek és teát készítek, majd előszedem a szükséges bogyókat. Az orvos azt mondta, ha két napig nagyon magas marad a láza és folyadékot se tud bevinni szervezetébe, mindenképp csinálnak helyet számára a kórházban. Úgyhogy majd én gondoskodok arról, hogy itt maradhasson nálam. Mindenképp .
Bemegyek hozzá és segítek neki felülni. Most pont úgy néz ki, ezzel az életunt arccal, mint egy 90 éves töpörödött öregúr. A törpe és az úr stimmel is.
- Ed, most be kéne venned a gyógyszert. Ez fontos. Csak addig szedd magad össze egy kicsit. Hallasz? – kérdem meg tőle. Remélem, nem azt akarja, hogy kántáljam neki: Ed, Ed, edd a gyógyszert! Kizárt, hogy megtenném.
- Hallod, amit mondok??? Törpe! Vízibolha! Méregzsák! Te a föld felé nősz? – most tényleg nagyon szarul van. Ezekre a sértésekre nem reagálni… De a gyógyszerét valahogy mindenképp meg kell vele etetnem.
Kortyolok egyet a bögre teából, majd gyorsan beleteszek egy gyógyszert szájába és a számban lévő teát átcsókolom neki. Így lenyeli. Huhh. Oké. Nemes cél érdekében teszem most, úgyhogy megbocsátható.
Nagyon elfáradok, mire a bögre teát megissza, de tényleg nem akarom, hogy elvigyék tőlem. Ennyi áldozatot megér. Meg ezért még nekem úgyis fizetni fog. Önként fogja felajánlani a testét.
Visszafektetem és betakarom.
- Köszönöm… - hallom meg erőtlen hangját, amikor az ajtónál járok.
- Nincs mit, de most aludj. – közlöm vele szigorúan, amire csak elmosolyodik csukott szemmel és kényelmesebb helyzetbe ficergi magát.
Uhhh. Ha most nem fáznék ennyire, tuti rámásznék. De még így se kell sok hozzá. Az ágyamban ugyanis meleg van! És kicsim teste még melegebb… és hívogatóbb… ÁÁÁÁ. Nem szabad! Visszafogod magad, visszafogod magad, emlékezz, beteg! Sikerül lenyugodnom, de nem sok kellett ahhoz, hogy megerőszakoljam. Sietve megkeresem váltóruhám és azzal együtt vonulok ki, lehetőleg minél gyorsabban.
Átöltözök és ledőlök a kanapéra. Kényelmetlen. És fázom is. Felkelek és feljebb tekerem a fűtést. Így se jobb.
Nem tudok aludni, nyugtalan vagyok. Nem tudom, mi lehet a gond. Már biztos nem a hideg, mert a fűtésnek hála elég jó idő lett.
Viszont… ha nem tudok aludni, akkor legalább valami hasznossal kellene az időm töltenem. Hmm… Mondjuk, mondjuk… Melegítek egy bögre teát Ed-nek. Nem azért, mert annyira vele akarok lenni, vagy látni akarom, hanem mert ha éjjel elaludnék, ő pedig felébredne és megszomjazna, legyen mit innia.
Be is viszem szobámba neki és leteszem az éjjeliszekrényre. Huhh. Valamiért most úgy tűnik, itt hidegebb van, mint kint. A sötétben nem látok tovább az orrom hegyénél, de lámpát nem akarok kapcsolni. A kicsike nagy csendben van. Biztos alszik. Nem akarom felébreszteni, hadd pihenjen. Így is megtalálom a radiátort, még ha egy- két tárgyban meg is botlok és feljebb tekerem a fűtést.
Ésss igen. Nagyon jó vagyok. Nem ébresztettem fel. Nem is értem, miért nem raktam még itt rendet, de holnap első dolgom lesz. Most viszont… Hagyom aludni.
Olyan csendesen, ahogy csak tudok, kibotorkálok a szobából és még a szobaajtót is beteszem.
Végre elkapott az álmosság. Elbotorkálok a kanapéhoz és lefekszek. Azaz, csak feküdnék, mert valaki már fekszik rajt, takarója sarkát szorongatva. Ezüst haja is szét van terülve körülötte a díszpárnákon.
Lusta vagyok és eszemben sincs már visszamászni az ágyamig. Ráasásul… Annyira szép, ahogy így fekszik. Teljesen megigézett. Muszáj leülnöm a kanapé sarkára és végigsimítanom puha tincsein.
Riadtan támaszkodik meg kezein, majd amikor rájön, hogy én vagyok, megnyugodva fújja ki a levegőt és visszafekszik, nekem hátat fordítva. Hiba volt így megnyugodnod a közelembe, hátat fordítani nekem meg még nagyobb, de majd rájössz!!!
- Nem lenne kényelmesebb az ágyban tökmag? – kérdem tőle gyengéden, miközben még mindig tincseit simogatom. – Visszavigyelek?
- Nem vagyok tökmag! – hallom meg ideges suttogását. – És jó itt. Melegebb van, mint ott. – folytatja. Erre most mit mondjak? Szólnia kellett volna, hogy adjam rá a fűtést.
Nagyot sóhajtok, majd arcát és homlokát is végigsimítom. Most nincs láza. Inkább olyan, mintha ki akarna hűlni. És ahogy hozzádörgöli fejét tenyeremhez… Nem bírom tovább.
Bemászok mellé én is a takaró alá és szorosan ölelem magamhoz egyik kezemmel, míg a másikkal mindkettőnket betakarom.
- Mit csinál? Elment az esze ezredes? – kezd el kapálózni és próbálna szabadulni szorításomból, de megbénul, amikor belenyalintok a fülébe. Véégre csend. Sikolyait szívesen hallgatnám, de kiáltozását… Egyáltalán nem akarom hallani.
- Most épp visszafeküdtem ideiglenes ágyamba, de én is fázok. Arra gondoltam, így együtt talán könnyebben elviselhetjük ezt a bolond időt. – nem szól egy szót se, csak bólint és engedi, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- De ugye csak ma este kell önnel egy helyen aludnom? – kérdi, beleborzongva abba, hogy apró puszikat adok nyakára. Nem bírom ki, hogy ne szekáljam:
- Még ma se kéne, ha nem másztál volna ide hozzám önszántadból. – dörmögöm neki mély hangomon és tovább simogatom. – erre már nem válaszol semmit. Hagyja, hogy simogassam és szép lassan bele is alszik.
Én viszont… Attól, hogy itt van mellettem, már megint nem vagyok álmos. Arcának simogatásáról szép lassan áttérek vállai, majd hasa simogatására is. Nem ébred fel. Akkor is csak egy kéjes nyögést kapok, amikor kezem a pólója alá csúszik.
Közelebb húzom magamhoz, és őszintén örülök annak, hogy pisztolytartóm derekamon van. Így ha felébredne, tudnám mire hárítani merevedésem. Mondjuk… nem biztos, hogy hárítani akarom. Előbb utóbb úgyis megerőszakolom, de ha még álmában is ilyen édes, inkább előbb.
Mellbimbóit is megsimizem, amitől mozgatni kezdi csípőjét, ingerelve ezzel merevedésem. Biztos, hogy alszik?
Megtámaszkodom könyökömön és kíváncsian vizsgálom arcát, de nem látok rajta érzelmeket. Úgy alszik, mint a bunda. De… ez biztos? Apró remegés fut rajt végig, ahogy mellkasától végigsimítok meredező farkincájáig. Mintha összébb harapta volna a száját az érzéstől.
Hehe. Ez… khmm farkinca… Ahhoz elég nagy. És én még azt hittem, hogy mérete egyenesen arányos gazdája méretével.
- Ez lassan nagyobb lesz, mint a gazdája. – jegyzem meg halkan, nevetve, ahogy alsójába benyúlva végigsimítom, de erre valaki egyszeriben „felébredt”. Felém fordulva, dühös tekintettel méregetet.
Ajjaj. Érzem, hogy fájni fog, amit ezért a megjegyzésért kapok majd tőle.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:47:53 | #3690 |
Karakter: Roy
Mondjuk lenge öltözéke, még mindig aggaszt. Lehet, hoznom kellett volna neki a raktárból egy plusz kabátot. Hmm. Már a hó is esik. Azt terveztem, hogy éjszaka a raktárok között fogunk körözni, de így…
Muszáj lesz az őrtoronyból kémlelnünk a környéket.
Kiszállunk a raktárépületnél és elindulok előre. Futva követ, miközben ezt kérdi:
- Mit is keresünk? – az a nagy helyzet, hogy nem mit, sokkal inkább kit.
- Bármit, ami gyanús. – válaszolom neki tömören. Nem muszáj tudnia, hogy egy erre kószáló szökött fegyenc likvidálása a célunk.
- Ugye nem fogunk egész éjszakán át itt körözni ezen az istenverte telepen? – én is reménykedek abban, hogy hamar előbújik az a nyomoronc. Lelövöm és mehetünk is haza.
- Ne pattogj nikkelbolha…csak teszünk egy kört, aztán fölmegyünk az őrtoronyhoz, és onnan tartjuk szemmel a kócerájt. – nem hogy örülne neki, hogy nem egyedül kell végigcsinálnia. Ezt kapom már megint azért, mert megpróbálom megkímélni gyermeki lelkét?
- Végre valami pozitív a ma estébe. – morogja nekem. Ez érdekes. Nem kapta fel a vizet a nikkelbolhán. Ennyire fázik vajon?
- Én mondtam, hogy melegen öltözz föl. De persze a makacsságod győzedelmeskedett a nem létező józan eszed felett. – vagy nincsenek is más ruhái? Hmm. Így elgondolkodva, mintha mindig ebben láttam volna eddig.
- Ne kötekedjen jó? Nappalra ez a kabát bőven megfelel, és tökéletes is, mert nem vagyok akkora hülye, hogy fölöslegesen mászkáljak egy szál semmibe a fagyos éjszaka közepén. Tudja épeszű ember ilyenkor alszik!. – kezdi az ordibálást. Igen. Épeszű ember be se lépne a hadseregbe, hogy úgy kelljen ugrálnia, ahogy fütyülnek neki, de ez van.
- Te döntöttél úgy, hogy a sereghez akarsz tartozni. Akkor meg vállald a következményeit. Ez nem csak chili-vili egyenruhát jelent, vagy egy pöpec zsebórát, meg hatalmat a kezedbe. Itt meg is kell dolgozni mindenért. Háborúkba kell menni, és embereket kell ölni. És már nem szállhatsz ki, úgyhogy befogod a szádat, nem nyavalyogsz, és teszed, amire utasítást kapsz. – zárom le a vitát. Semmi kedvem másik éjszaka is várni erre a halacskára, úgyhogy nem szeretném, hogy panaszáradatával elriassza.
Körbenézzük a dokkokat, de mivel áldozatunk sehol sincs, a kilátóhoz megyünk. Remélem, hamar felbukkan, mert Ed-nek még komoly baja lesz a végén, ha sokáig így mászkál.
Háát itt is huzat van. Szorosabbra húzom kabátom, mielőtt ismertetném vele az esti programot. Szívem szerint, az vacsora lenne szexszel fűszerezve, de most be kell érnie ezzel:
- Te kezded az őrködést. Mindenre alaposan figyelj oda. Fél kettőkor váltalak le. Ha bármi gyanúsat veszel észre, azonnal szólj! A figyelmed ne lankadjon. Érthető voltam? – kérdem tőle komolyan, amire bólint.
Szuper. Akkor én le is dőlök az egyik sarokba. Csukott szemmel jobban tudok figyelni a zajokra. Minden csendes, csak Edward mocorgását hallgatom. Ceegényem. De ha most felváltom, még a végén lágyszívűnek fog tartani és ilyen szolgáltatást vár el máskor is. Pedig azt már nem. Én minden téren szigorú vagyok.
Fél kettőkor felpattanok és óvatosan lépek mögé. Nem hittem volna, hogy így elhúzódik ez az egész. Szegényem, már nagyon oda lehet. Óvatosan lépek mögé, és fogom meg teljesen átfagyott vállát. Nekem sincs melegem, de ebben a gyenge ruhában szinte már hóemberré fagyott. Ijedt tekintettel néz rám érintésemtől.
-Most én jövök. Menj, pihenj egyet. – mondom neki. Direkt a tájat fixírozva. Ott láttam valakit.
- Rendben. – feleli elhalóan, majd lerogy eddigi fekhelyemre. Látom rajta, hogy oda van, de most nem érek rá vele törődni. Minél hamarabb likvidálom emberkénk, annál hamarabb mehetünk haza. A melegben talán eszméletéhez tér. Most, mintha még átfagyottabb lenne, mint eddig.
Véégre célszemély felégetve, de már majdnem reggel. Próbálom Edet felébreszteni, de nagyon mélyen alszik. Nem is tudtam, hogy van olyan, amit még az evésnél is jobban tud csinálni. Vagy már ennyire beteg lenne???
Ölbe kapom, és gyors ütemben viszem el a kocsiig, Amstrongéknak meghagyva, hogy majd a jelentést nem most küldöm velük, később viszem majd el személyesen a Führernek.
Befektetem a kocsiba és irány a katonai kórház. Csak megtudják vizsgálni. Addig is, amíg alszik.
Sikeresen összeszedett egy tüdőgyulladást. Be is fektetnék a kórházba, de ilyen teltházuk már rég volt. Ezért nem tudják, kire is bízhatnák. Hjaj az a jó szívem. Még szép, hogy hazaviszem és leápolom. Öhh izé… ápolom. Szigorúan kell rá figyelni, az orvosok utasítása szerint. Minden egyes gyógyszerét beszedje, valamint rengeteg folyadékot igyon. Szerintem Al nem olyan erőszakos, és őt könnyebben le tudná beszélni a gyógyszerek bevételéről. Elvégre… ő is csak olyan gyerek, mint Ed, még ha most csak a lelke is van meg.
***
Végre a kis Törpilla öö izé Törperőske jó helyen, vagyis az ágyamban. Még ha nem is vethetem rá magam, egy-két dolgot megtehetek vele. Mosst konkrétan arra gondolok, hogy megcsodálhatom nadrág nélkül. Le is kapom róla hát alsójával együtt.
Most pár napig, vagyis amíg fel nem gyógyul, úgyis szabit veszek ki. Egy kicsit világosabb lesz, be is szólok a központba, mert addig embereim úgyse esnek be. Al-nak már szóltam, hogy hozzon neki néhány ruhát, de amíg fel nem ébred. Hmm. Olyan kis kívánatos itt lenn is. Feltétlenül meg kell kóstolnom…
- Hát akkor ittadakimasu! – buknék rá kicsiny testrészére, de valaki csenget.
Ohh, hogy nem tudtál volna várni, amíg „reggelizek” a felkelő nap első sugarával! Grr. Miért pont most? Hamar visszarángatom rá alsónadrágját és betakarom.
Ajtót nyirok, másodszor is csengető vendégeimnek. Háát ők nem a postás. Al esik be, hadnagyommal. Míg utóbbival megtárgyalom, hogy feltehetőleg most szabadságon leszek egy jó két hétig biztosan. Al testvéréhez siet és leteszi éjjeliszekrényemre a ruhákat, amiket hozott neki. Egy jajj bátyus sóhajjal, majd csendben visszajön hozzánk, becsukva a szobaajtót.
Megcsóválom fejem, és úgy nézek rájuk.
- Majd én figyelek rá, rendben lesz. – egy mosolyt kapok hadnagyomtól, míg Al továbbra is komoran figyel.
- Én nem segíthetek? – kérdi meg. Biztos aggódik, de most Alt akkor is kisajátítom.
- Majd ha jobban lesz, segíthetsz nekem ápolni, de most hagyjuk pihenni egy kicsit jó? – simogatom meg sisakját, amire zavartan rezzen össze.
- Öhhm oké. – kapom meg a félénk beleegyezést.
- Addig segíts nekünk az irodában, ha van kedved, ne legyél egyedül a szálláson! – fordul felé Hawkeye hadnagy. Igen. Ez jó ötlet, amit utána is kivitelezhet, ha a kis manócskám itt fog élni velem. Jah a kis gonosz manóm, de miattam tündérke is lehet a termete már mindkettőhöz megvan. Hmm. Mondjuk kinézetre inkább tündér. Majd csináltatok neki kis zöld ruhácskát szárnyakkal.
- Jó szívesen! – lelkesedik a kisebbik tesó.
Olyan fura lenne, ha Ed is ilyen kis lelkes lenne. Mennyire tudnám én értékelni azt az Edet. Lehet, piszkos a fantáziám, de miközben kifele kísérem vendégeim, lelki szemeim előtt megjelenik egy kis Ed. Piros, szétnyíló köpenyben, amint sikongatva ugrik az ölembe. Örülve annak, hogy hazaértem és várja az aznapi tejcijét tőlem, mint valami kis cicus.
Érzem, ha ez így megy tovább, lassan, de biztosan pedofil leszek. De most van fontosabb dolgom. Egy félbe maradt reggeli… Fogom a teáját és a gyógyszereit is, hogy legyen ereje és hangja a sikoltozáshoz és benyitok hozzá.
-Roy? – hallom meg az ajtónyikorgáshoz hasonlatos hangot és az ágy felé fordulva egy olyan Ed-et látok, aki mintha szellemet vett volna észre. Huhú. Most fél tőlem, akkor mi lesz még itt később? Hehe.
- Látom, felébredtél. Már éppen ideje volt. – kezdem neki kedvesen és kezébe nyomom teáját és gyógyszereit. Úgy érzem, ha hangos sikolyokat akarok tőle, még legalább egy vödör teával meg kell itatnom.
- Köszönöm. – nyögi elhalóan és elpirulvaaa????? Ohh kis drágám. A te színed tényleg a piros.
- Meg kell mérnünk a lázadat. Szép kis tüdőgyulladást összeszedtél. – próbálok komor maradni és nem kimutatni neki a boldogságom, amit zavara miatt érzek.
- Ez mind a maga hibája. – fordul el a kis méregzsák.
- Nem az én hibám hogy nem tudsz öltözködni. – vágok vissza neki, de erről nem tehetek. Úgy megszoktam szekálását. Elvonási tüneteim lennének, ha meg kéne próbálnom elhagyni.
- Ez a maga lakása? – tesz fel okosan egy elterelő kérdést.
- Igen. – azám bezony. - Idehoztalak, mert fogalmam sincs melyik a ti szobátok, és semmi kedvem nem volt bekopogni mindenhová. – nem mondom el neki, hogy a kórház tele volt, mert kikönyörögne magának egy másik városit.
- Hát persze, így kényelmesebb volt mi? – ha tudnád idióta hülyegyerek, hogy a „felnőtt felügyelet” miatt kellett ide hozzalak…
A kényelem a 3. szempont volt. A második meg. Hehe. Hamarosan megtudod.
- Nem hiszed el, hogy csak neked akartam jót mi? – próbálkozom meg egy színészi sóhajjal, és egy kis hipnotizálással: Bíízz beennnem!
- Hát persze hogy nem hiszem el. Most viszont mennem kell. Al már biztosan aggódik. – krákogja, és már pattanna is fel, de „én vagyok az erősebb Vilikém” alapon más vissza is nyomom az ágyra.
- Nem mész innen sehova, amíg meg nem gyógyulsz. Amúgy sem tudnál felkelni innen olyan gyengus vagy. – kis táápos. - És Al már tud róla, hogy hol vagy és hogy vagy. Volt is itt de még szunyáltál. Éhes vagy? – kérdem tőle még meg együtt érzőn, bár előre sejtem válaszát.
- Nem. – gondoltam. Elég csökönyös vagy drága, de majd erről is leszop… akarom mondani leszoksz. Hjajj ezek a mostani gondolataim.
Hejjj. Égszakadás. Ja nem, mert csak Ed hasa is morogni kezdett, mint gazdája. Széép kis páros.
- Aha, oké. Akkor mindjárt hozok valamit. – válaszolom neki, és közben futva indulok ki a szobából. Egyenesen a konyháig, az ajtót betéve magam után.
Eeeez annyira vicces volt! Hááát ezt nem hiszem el. Még jó, hogy kibírtam idáig. Egész életemben nem röhögtem ennyit, mint most Eden.
A konyhaszekrényről a doki által adott kórlapot és a lázmérőt is odakészítem a NAGY szakács által csinált „szerény” reggelihez. Hmm. És igen. Az elmaradhatatlan tejet is a tálcára teszem a párolt zöldségek, a sült hal és a rizs mellé. Nőjön csak szegény gyerek.
Vigyorogva nyitok be hozzá:
- Itt a finom és tápláló reggeli! – közlöm vele mosolyogva. Leteszem elé, de nem értékeli humorom. Csak a szemét forgatja.
- De előtte! – csapom le az evőpálcikáért nyúló kezét- Megmérjük a lázad, mert nagyon vörös vagy!
- Jó! – sóhajt beletörődően és hagyja, hogy levegyem pólóját. Hóna alá téve a lázmérőt átöleljem testét. Ettől az érintéstől pedig kicsinek épp nem nevezhető katonám haptákba vágta magát. Szerencse, hogy guggolok, így nem látja meg azt, hogy mennyire is vagyok én felnőtt, hozzá képest.
- Nem végeztünk még?! – hallom meg valahonnan távolról, őt vetkőztető gondolataim közepette ideges kis rikácsolását- Lassan már kihűl a reggelim! – mennyi is az idő?
Unottan nézek órámra, majd kikapom hóna alól a lázmérőt. Már eltelt az 5 perc. 2x –is.
- Nem vagy lázas, ami jó hír, mert hatottak a gyógyszerek. – közlöm vele a lázmérés eredményeit. – Most pedig… - visszahúzza kezét, és mérgesen néz felém. Hehe. Kis édes. Hogy fél… mintha most is rá akartam volna csapni - Jó étvágyat!
Arrébb húzódok íróasztalomhoz ágya mellől és nekiállok iratokat nézegetni, mert nem bírnám ki nevetés nélkül. Olyan hévvel állt neki enni…
Szerintem ez az étvágy felér a hadsereg étvágyával is. És… ááá már megint mik nem jutnak eszembe, de természetesen tényleg tesztelni fogom, hogy szexétvágya is ekkora-e.
- Köszönöm az ételt! – hallok meg egy kissé karcos hangot a hátam mögött. Hamiskás mosollyal fordulok felé a szék támlájának támaszkodva:
- Szívesen Acéltörpi! Ízlett? – kérdem tőle. Látom, ha szemeivel ölni tudna, már rég halott lennék. A tálcát is egy kicsit nagyobb hévvel vágja le maga mellé az éjjeliszekrényre.
- Igen. Finom volt. Maes felesége küldte? – itt hangja gunyorosra vált- Vagy még a végén kiderül, hogy a hencegésen kívül ért valamihez ezredes úr?!
- A kettes variáció vízibolha! – válaszomra lerúgja takaróját, és dühösen pattan fel az ágyból.
- Értem. Most viszont elmentem a saját szállásomra. Mielőtt megint az ezredes úrra támadnék merő véletlenül, vagy ugyanezen okból meg is ölném. – felállok én is és elindulok felé. Nem értem, miért hangsúlyozza ki mindig az ezredes szót. A merő véletleneket, meg szerintem hagyjuk, mert te ugyanolyan véletlenségből támadnál meg engem, mint amilyen „véletlenül” én megkóstoltalak volna. És különben is. Még egészségesen se tudna megölni, nem hogy betegen.
Az ajtó előtt állok meg, szigorú tekintettel és nézem, ahogy szenved az idáig eljutással. Hamar megunom és felkapom ölembe. Már pár lépés megtételétől is leizzadt, alig kap levegőt és veri a víz. Visszaviszem ágyamba, ami ellen még tiltakozni sincs ereje. Amikor pedig betakarom, vörös fejére még jobban ráhúzza a takarót, hogy csak, vörös homloka látsszon ki, szőke tincseivel.
- Aludj, ne próbálj meg még felkelni! – közlöm vele lágyan, majd a lehető leggonoszabban folytatom. – Hiszen, amíg beteg vagy, addig itt fogsz lakni nálam, ha tetszik, ha nem! Nyugodj meg. Úgy fogom a gondodat viselni, mintha a fiam lennél. – na hát ez nem teljesen igaz, mert mikor dugná meg az ember a saját fiát? De hát, amit nem tudunk, az nem fáj.
- De remek. Most teljesen feldobta az egész napomat. – hallom meg morgását a takaró alól. – Inkább tényleg alszom egyet, hátha amikor felébredek, maga már csak egy rossz álom lesz. – Álmodozz csak pici Piroskám!
Magára hagyom szobámban. Nem akarok vele egy légtérben lenni most. Nem bírnám ki, hogy nem érek hozzá. Bezárom a bejárati ajtót, hogy még véletlenül se próbáljon meg elfutni, majd a konyhaasztalra dőlök. Azért én is ember vagyok, néha nekem is kell az alvás.
Csengőszót hallok. Méghozzá már nem tudom hányadikat, de nem akarok feltápászkodni. Nincs még erőm. Úgy érzem, kevés idő telt el. Azóta, hogy ledőltem aludni. Viszont eddig nem is tudtam, milyen ébresztő hatással bír az, ha valakit székestől döntenek hátra és beveri a fejét. Áúúú.
- Ki akar ilyen sürgősen meghalni?!? – állok fel mérgesen. Szembetalálom magam Eddel, aki keresztbe tett karral áll előttem.
- Nyissa már ki az ajtót, mert magánál van a kulcs! – árrghhrrr. Igen, ez igaz.
Bosszúsan és kissé gyűrötten lépek az ajtóhoz. Elkezdek babrálni a kulccsal. Idegesítő, hogy nem bírja abbahagyni a csengetést az ajtóm előtt álló.
- Nyitom már! – kiáltom ki mérgesen. Végre abbahagyta. Ha még egy kicsit tovább játszik türelmemmel, lehet, hogy felgyújtom. – Te meg vissza az ágyba! – morgok rá az eddig engem követő Edre is. Aki vállrándítva sétál vissza szobámba, és egy nyelvnyújtással csukja be maga mögött, „szépen és finoman” szobaajtóm.
Hughes őrnagy jött tájékoztatni a központi fejleményekről. Unalom, unalom és unalom. Nem is bírom magam visszafogni, muszáj egyet ásítanom. Belátást biztosítva beosztottamnak szám belsejébe. Túl korán van még ahhoz, hogy kezemet szám elé tegyem.
És ráadásul kineveti álmosságom. Arra hivatkozva, hogy most legalább átérezhetem, a telefonjaim miatt mit éreznek ők reggelente. Erre csak addig hívja fel figyelmem, amíg rá nem emelem kissé a kialvatlanságtól vérben forgó szemeim.
Érdekes módon, egyből remegő lábakkal indul el kifelé, hogy neki még sok a dolga. Helyes. Visszazárom az ajtót, és ha már felkeltem, csinálok magamnak egy jó erős kávét. Ednek meg egy forró teát.
Nem értem, miért is nem lep meg, amikor nem fekve, hanem az asztalomnál ülve találom.
Krákogva állok meg mögötte. Amikor felém fordul, fáradtan megcsóválva fejem. Nagyot sóhajtva nyújtom át neki teáját, amit hálás tekintettel köszön meg. Egyből kortyolni is kezdi, visszasüllyedve jegyzeteimbe. Muszáj nekem is beleinnom bögrémbe. Fáradt vagyok, de Edward meg pofátlan. Nem is értem, milyen jogon turkál a jegyzeteim között! Azok az iratok nem tartoznak rá.
- Találtál valami érdekeset?- bökök irataimra fejemmel. Célozva arra, hogy nagyon nem tetszik az, hogy dolgaim között kutat.
- Még nem. – válaszol nekem fel se pillantva, majd még hozzáteszi. – De még nem is néztem át mindent.
Mérgesen kapom ki kezéből az éppen a tegnapi estéről a Führernek címzett jelentésem. Amire gonosz tekintetet kapok.
- Csak nem szerelmeslevél ezredes, hogy így félti tőlem?! Mondjuk – folytatja elgondolkodva- ahhoz a kézírás elég csúnya. És még az enyémmel nincs megelégedve.
- Nem kell izgulnod, nem szerelmeslevél, csak egy jelentés. Ilyen csúnyán csak nagyon fáradtan szoktam írni. De tudod, ezt még így is ezerszer könnyebben el lehet olvasni, mint a te írásod. – vágok neki vissza. Mikor látom, hogy mindjárt kitör az új típusú E.D. vulkán. Komoran és emeltebb hangon folytatom tovább – Ha nem akarod, hogy megbüntesselek azért, mert kutattál a cuccaim között, nagyon gyors ütemben masírozz vissza az ágyba, hogy meg tudjam mérni lázas vagy-e.
Szigoromból rájött, hogy nem viccelek. Visszatért és be is takarta magát, de csak azután mentem oda hozzá, hogy a fontosabb dolgokat elpakoltam egy mappába és jó magas helyre tettem. Ha csak nem lesz magasabb, onnan tuti nem szedi le.
Nincs láza most se, csak hőemelkedése. Ez még mindig jobb, mintha az lenne. De egy újabb bögre meleg teával hamar be is vetetem vele gyógyszereit, nehogy baja legyen elhagyásukból. (Az se mellékes, hogy abból nekem is bajom lehetne, mert én vállaltam felügyeletét.)
- Aludj egy kicsit! – hagyom ott, és visszasétálok asztalomhoz dolgozni. Attól, mert még őt ápolom, délután jön a Führer jelentésemért. Persze megnézni, hogy van a hadsereg legfiatalabb alkimistája.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:45:10 | #3688 |
Karakter: Roy
- Ez aztán a balszerencse ezredes igaz? – De még mekkora. Pont, amikor a nadrágját akarom leégetni áll neki esni?!
Hmm. Ez a szemtelen vigyora. Azt hiszi ez a kis mitugrász, hogy így könnyebb ellenfél vagyok a számára??? Egyre többször támad, és közben megfigyelhetem víztől átázott mellkasát. Gyönyörű. De mégis. Az egész gyerek, mégha erősnek akar látszani is olyan gyenge. Még szép, hogy ilyen lightos támadásokkal nem tud legyőzni, úgy sem, hogy lángjaim nem tudom használni. Viszont, ha így folytatja… A végén megfázik nekem itt póló nélkül. Kihasználom hát a legelső alkalmat, amikor elfárad és leáll pihenni. Ledöntöm lábairól és ráülök, hátához szorítva kezeit. Jaj szegényem! Biztos rossz lehet neki a hideg földön, nem is értem, miért nem egy ágyban teszem vele ugyanezt egy csendes és száraz szobában.
- Könnyű, mint mindig. Te is így gondolod Acélkám? – kérdem tőle hatalmas vigyorral és megpróbálok beleharapni a fülébe, de hangos tiltakozásba kezd:
- Most már engedjen el! – hajj….
Eljön még az én időm, de most…
Felállok róla, majd lássa kivel van dolga, őt is felsegíteném, de haragosan néz rám, miközben ezt vágja fejemhez:
- Nem kell a segítsége. – és fel is kell magától.
Vigyorogva megyek vissza a házba. Hahh…. És én így próbáljak hozzá kedves lenni?
Odabenn mindenki úgy tesz, mintha olyan mélyen beszélgetnének, hogy nem vették volna észre érkezésem, de nem kerüli el figyelmem az elhúzott függöny. Tuti végig az ablakban volt mindenki és látták fényes győzelmem. Mondjuk nem is volt akkora dicsőség legyőzni ezt a kölyköt. Grrrr. Az, mekkora siker lesz, ha magamba bolondítom… Perverz vigyorom már le se tudom vakarni.
Hadnagyom hoz nekem egy törölközőt 5 perc múlva, amikor látja, hogy még mindig ugyanott állok, de mosolyogva utasítom el. A kis méregzsák még nem jött be, tehát lehet, hogy nem is fog, mert eloldalgott haza. A többi vendég is szedelőzködik, tehát nekem sincs sok okom a maradásra. Hughestől azért kérek egy esernyőt, mert nem akarok jobban elázni, majd elindulok.
Hiába kémlelem az utat, sehol se látom út közben a kis édest. Remélem, nem fázik meg. Nem is értem, hogy lehetett olyan ütődött, hogy nem jött vissza legalább egy pólóért. És én? Hogy lehettem olyan hülye, hogy még a kabátom se dobtam rá, mielőtt bementem volna a házba.
Mindegy. Ha beteg lesz, legfeljebb fizetett szabadságra küldöm, mert részben az én hibámból lett az.
Szállásomra érve bevágódok a zuhany alá. Élvezem, ahogy végigfolyik testemen a melegvíz, de valahogy magányos így egyedül fürdeni. Azzal a kis szőkeséggel bezzeg…
Merőben más lenne. Biztosan bearanyozná a napjaim.
Mondjuk, ha most így látna, amint a zuhany alatt állok és már attól erekcióm van, hogyha csak rá gondolok… Szerintem örökre visszamaradna a fejlődésben. A csúcsra juttatom magam, szerszámom masszírozásával, közben felidézve magamban hamvas kis testét és kicsiny, telt ajkacskáit, majd lefekszem aludni.
Holnap megint találkozhatok vele. Olyan boldog vagyok csak ettől. Ha rajtam múlna, ki se engedném a központi városból.
A vártnál korábban jön el a reggel és az újabb munkanap. Még szerencse, hogy ha unatkozom, lesz kit macerálnom. Feladataim száma végtelen, amivel magam mellé kényszeríthetem Acélkát, így nem is húzom az időt tovább, hanem hamar kipattanok az ágyból és felöltözök.
***
Lehet, hogy egy kicsit hamar értem az irodába? Mondjuk, attól függ, kinek mi a korai. Szeretek már 7 órakor itt ülni és sorban felhívogatni beosztottjaim. Vár a munka vár - címszóval. Lehet, hogy ettől vérben forgó szemekkel és morogván esnek be, de ez csekély kárpótlás lesz nekem azért, mert itt kell ülnöm.
9 és 10 között már mindenki be is esik. Hoppá. Elég mérgesnek tűnnek, úgyhogy lehet, hogy jobb lesz szép angolosan távoznom és elfogyasztanom a reggelim, amíg megnyugszanak?
Miért is ne? Elvégre már reggel óta keményen dolgozom. A fej egyenesen tartása, hogy ne dőljön le az asztalra, nagyon is kemény munka. Én már csak tudom.
Le is battyogok hát a menzára, és ki kezd el nekem családjáról képeket mutogatni?!? Ez miért ilyen hiperaktív reggel? Még az étvágyam is elment, pedig, hmm megérkezett a főfogás. Szegény gyermek így éhezzen egyfolytában? Azt hittem, a tegnapi vacsi után egy hétig nem is fog enni. Örülök, hogy tévedtem és Hughes is örülhet, mert megmenekültek a képei.
- Jó reggelt Acél. – köszöntöm, mert úgy tömi magába az ételt, hogy nem vesz észre.
- Máris jó, hogy láthatom magát! – nyögi ki mérgesen.
- Először észre sem vettelek. Maes mutatta, hogy itt ülsz. Úgy elvesztél abban a hatalmas székben. – idegesedj fel, idegesedj fel és támadj rám naaaaa! Ooolyan jó büntetést találtam ki érte. Nekem tiszta öröm lesz. Hehe.
- Esetleg van még valami mondandója? – van ám! Neked? Miért ne lenne? Hmm. Lássuk, mivel is kezdjük:
- Tegnap olyan hirtelen eltűntél. Csaknem nem bírod elviselni a vereséget? – kérdem megvetően, de közben azt is nézem nem ártott e meg a vihar ennek az őrültnek.
- Egyszerűen csak nem bírok magával egy légtérben meglenni. Tudja maga és az egoja mellé nem sok mindenki fér még el abban a pöttöm lakásban. – MIII???? Az én egóm? Már ilyen nagy lenne, hogy nem férne el Maes lakásában???? És most??? Hova tűnt? Nem igaz. Beszaladt valamelyik egérlyukba, hogy nem látom? ÁRGG. Na mindegy.
Bosszúsan caplatok vissza az irodába. Hűséges alattvalóim már felébredtek és bele is vetették magukat a munkába. Nekem is bele kéne, de ez annyira nehéz. Meg túl sok helyet foglalnak itt ezek a könyvek asztalomon.
Hawkeye hadnaggyal levitetem őket a könyvtárba, nehogy már én cipekedjek alapon, majd a többieknek is osztok ki feladatot. Semmi szükség arra, hogy itt rontsák a levegőt. Elég, ha azt én teszem!
Végre mindenki talpon, én meg leülhetek. Teljesen jó a főnök-alárendelt viszony. Hoppá egy valakit még ma nem is ugráltattam. Hol az én kis Piroskám? Neki szánom a legjobb feladatot. Hmm. Már rég ide kellett volna érnie. Csak nem elkapta a farkas? Jah, azt nem hiszem, mert még nincs a kezeim között. Nyehehe. Na majd mindjárt.
Aki él és mozog, valamint elvégezte a rá bízott feladatát, a kertitörpe előkerítésére küldöm. Nehogy már valahol, nélkülem érezze jól magát őméltósága, amikor a többiek dolgoznak.
Visszatért hadnagyom is, és azt kérdi, kit kerestetek ennyire, mert nem egy munkatársunkkal találkozott. Idegesen válaszolom neki, hogy az Elric fiút, amire kinyögi, hogy egész eddig vele beszélgetett a könyvtárban. Booooldoogsááág. Mérgesen hívom vissza embereim, hadnagyom pedig visszaküldöm a könyvtárba, hogy rugdossa már színem elé azt a fiút.
Lábhoz kutya. Hehe. De azért azt remélem, nem egy habzó szájú példány lesz, mert el mertem rángatni foglalatosságától.
- Nem értem, miért nem az ezredes jön hozzám, ha valami böki a csőrét! – eeejj úgy érzem, ráhibáztam. Ebből a kiabálásból ítélve, amit a folyosón levág, tényleg veszettül dühös. Nem tudom, nekem mióta van csőröm. Én nem érzem, hogy lenne. - Azt hiszi, mert ő a főnök, mindent megtehet, amihez kedve van?!? – bumm, az ajtó kivágódik és hadnagyom fáradtan sóhajtva dől neki, amíg ő az asztalom elé trappol. Vigyorogva mondom neki, hátradőlve székemben, karjaimat keresztbe téve magam előtt:
- Igen pici Edward, de felvilágosítalak, nem csak azt hiszem, tudom is, és ki is használom. – húúú ezt az arcot. Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennék.
- Ne szórakozzon már velem, van jobb dolgom is, mint a maga képét nézni! – Ejjj-ejjj! Majd nem lesz. – Inkább nyögje már ki, mi a feladatom. Ugye valami jó messze lévő helyre küld el? – kérdi reménykedve. Hogyisne?!? Hát azért jöttél vissza mellém, hogy elküldjelek? Neem! Erről szó sem lehet!
- Neem! Jobb feladatot találtam ki számodra, de most menj haza aludni!
- Tessék?!? – néz rám értetlenül.
- Szerintem elég érthetően beszéltem, de elmondom még egyszer. Menj haza aludni! Este 10-re érted megyek. Öltözz fel rendesen, mert velem együtt fogsz őrködni éjszaka, elég kevés most az erre a feladatra állítható emberünk.
- Ha maga ott van, akkor már semmi gond, én nem is kellek oda! Hagyjon engem békén! Maga nélkül is van elég bajom ezredes. – böki ki nekem gúnyosan és vonulna el. Na most telt be nálam is a pohár. Úgy állok fel asztalomtól, hogy feldöntöm a mögöttem lévő széket, akik látják tekintetem, ijedten menekülnek kifele, még hadnagyom is aggodalmas tekintettel figyel. Egy lángfüggöny kerül a semmiből a kifelé menetelő fiú elé.
- Ki mondta, hogy elmehetsz Acél?!? – kérdem tőle vészjóslóan, amire hátra fordul és rám emeli tekintetét. Ő is megijedt egy picit, ha jól látom. Helyes. – És különben is hadbíróság elé akarsz kerülni, hogy megtagadod a felettesed parancsát?!? – lemondóan rázza meg a fejét.
- Akkor most már mehetsz a „dolgodra”, vagyis azt csinálsz, amit akarsz, de este 10-kor mindenképp ott leszek érted. – csak jót akartam neki azzal, hogy aludni küldöm. Állítólag a kisgyerekek legtöbbet alvás közben nőnek. Meg különben is hogy nézne már az ki, hogy pont ÉN dolgozok, csak azért, mert ő alszik?!?
- Értettem. – mondja lemondóan, és amikor leeresztem a lángfüggönyt, meghajolva távozik.
Na végre megemberelte magát. Hát igen. Ha apád nem nevelt meg, akkor majd én megteszem helyette. Apád helyett apád leszek pici Ed. Hehe.
A nap további része azzal zajlik, hogy az elmenekülő emberkéimmel parkettacserét hajtatok végre egy csíkban a szoba közepén és hallgatom Hughes kiselőadását, hogy miért is nem kéne ilyen lobbanékonynak lennem.
Egy idő után elegem lesz a prédikációból és elmagyarázom neki, hogy miét gyújthatnám még meg, ha nem hagy békén. Bólint és távozik.
***
Vége a napnak, felkapom kabátom és sapkám, majd elindulok az autó felé, ahol már a sofőröm vár. Hideg van egy kissé. Összébb is húzom magamon kabátom. Nem is értem, hogy lehet ilyen idő egy kellemes nap után? Remélem a kis lökött jól fel fog öltözni. A tegnapi megázás után nem hiányozna neki egy kis fagyoskodás is.
Kiadom sofőrömnek az utasítást, hogy az Elric fivérek szállása elé vigyen. Útközbe meghallom a 10 órai harangszót.
Ajánlom Ednek, hogy pihenten várjon, de mi ez itt? Intek sofőrömnek, hogy forduljon meg és álljon meg a kis szőkeség előtt.
- Hát maga se a pontosságáról híres igaz ezredes?- kezdi el a gúnyolódást.
- Mondtam, hogy érted megyek, mit keresel itt? – kérdem fejemet megfogva, és megcsóválva, miközben beül mellém. És ezek a cuccok. Hát… Egyáltalán nem nézem őket melegnek.
- Gondoltam elindulok, mert nem tudtam, mikor méltóztatik eljönni értem. – válasz helyett inkább intek a sofőrnek, hogy indulhatunk, majd témát váltok:
- A raktárépületeknél láttak valami mozgást, ezért ott fogunk járőrözni. – végre komoly és nem mérges tekintettel néz vissza rám, majd bólint. Oké. Ezek szerint ő is felfogta a helyzet komolyságát, és nem fogja elszórakozni az őrködést.
Ez megnyugtató. Lehet, hogy utál, de attól még a rá bízott feladatokat a legnagyobb precizitással végzi el.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:43:18 | #3686 |
Karakter: Roy
Íróasztalomnál ülök és unatkozom. Unottan olvasgatom az egyik jelentést, miközben hadnagyom szigorú tekintettel figyel, saját helyéről. Fáradtan túrok fekete tincseimbe és megpróbálok felkelni, hogy egy időre ellógjak, de abban a pillanatban már szembe is nézek a fegyvere csövével. Dühödten emelem tekintetem beosztottamra, de mivel pillantása nagyon rémisztő, megadva magam, feltartott kezekkel ülök vissza. Az irodában lévő két másik dolgozóm nevet reakciómon, de csak addig, amíg Liza hadnagy feléjük nem lő egy sorozatot. Muszáj kimenekülniük az irodából. Ha nem pont engem röhögtek volna ki, még talán sajnálnám is őket.
Hmm. Túl nagy a csend. Milyen nap is van ma, hogy Maes nem mutogatott még egy képet se családjáról? Ja igen téényleg. Ma kell az Elrik fivéreknek visszaérkezniük küldetésükről a központi városba. Biztos eléjük ment el. Fura is volt ez a nagy nyugalom. A testvérek visszatérnek. Végre. Lesz kit bosszantanom.
Nagyon unatkoznék, ha még ennél is kevesebbszer látnám azt a kis acéltörpét. Így is csak jelentésátadáskor és feladatkiosztáskor jön önként a közelembe. Pedig… Másokat nem lehet úgy cikizni, mint őt.
Hadnagyomat is… Csak egyszer próbáltam meg bosszantani… Azóta is szerepel rémálmaimban, ahogy pisztollyal fut felém, mert le akar lőni. Nem csak nála próbálkoztam meg a bosszantás művészetével, de az eredményeken keresztül megtapasztalhattam, igen fáájdalmasan, hogy a környezetemben ezt nem szeretik és tesznek is annak érdekében, hogy abbahagyjam.
Ha tényleg Führer akarok lenni, nem pedig egy hulla, muszáj nyugiban maradnom. De ez a szőke fiúcska… Úgy fel tudja dobni unalmas napjaim. Egyedül az ő haragjának nagyobb a füstje, mint a lángja. Ezt még szép, hogy ki is használom.
Már kíváncsi vagyok jelentésére… Ugyanis… Kézírásával legalább annyira fel lehet bosszantani, mint magasságával. Hehe. Ha megírta egyáltalán. Mondjuk szokása az ilyen apróságokat elfelejteni. Nem is tudom, miért várom el egy gyerektől, hogy mindig a lehető legpontosabban részletezve írja le a történteket. Pláne, amikor jók a hírforrásaim, így tudom, hogy már megint nem jártak sikerrel a kő keresésében.
Mondjuk Edvard szekálásának más oka is van. Annyira szexi dühösen… Nem bírok látványával betelni. De azért arra is kíváncsi lennék, hogy kéjtől átitatva milyen lehet tekintete. Na és teste meztelenül? Grr. Hamvas egy kis falatkának néz ki, még így vörös kabátjában is, de félek, hogy egyből kihasználná kesztyűm lekerülését egy támadásra ellenem, ha megpróbálnám megerőszakolni. Pedig kesztyűvel végigsimítani testén nem az igazi.
Hmmm. Mondjuk. Ha kezeit kikötném, csak nem tudná magát alkímiával kiszabadítani. Érzem, nem lesz egyszerű. De hát sose szerettem az egyszerű dolgokat. Meg nem is unatkoznék addig is, amíg ezt a tervet véghez nem vinném. És ki tudja. Ha felhagyna a kő keresésével és itt maradna mellettem, lehet utána se unatkoznék. Meeg kell kapnom a kis drágát, de kellene egy alkalom, amivel ez kivitelezhető lenne.
Ez a betegtehén sóhajtás… Csak nem??? Odanézek és igen! Ez ő, a maga 150 cm-es valójában. Ó, de szuper.
- Isten hozott újra itt fiúk. – Szól hozzájuk hadnagyom. Hogy velem miért nem bír ilyen kedves lenni?
- Köszönjük Hawkeye hadnagy. – Szólal meg Al. Ő úgy látom, hogy legalább sorban állt, amikor a jó modort osztották.
- Acél. Micsoda megtiszteltetés. Nem hittem volna hogy jársz még erre. – Nézek rá Edwardra. Félő, ha nem hallatná a hangját, még valaki rálépne, mert nem veszi észre.
- Mintha nem lenne jobb dolgom. – Kezdi el nekem durcásan. Nyugí, nekem is lenne jobb dolgom. Meg jobb programjaim is, amivel közelebb kerülnénk egymáshoz, de hát…
- Meg is vonhatom a támogatást….csak egy tollvonásomba kerül…törpe. – Válaszolok neki a lehető legnagyobb kedvességgel hangomban.
- Kit nevezel te kicsinek? Te felfuvalkodott HÓLYAG! – Úgy hallom el kell küldenem hallásvizsgálatra. Én törpét mondtam, nem kicsit. És én mint hólyag? Széép. Most örüljek, mert tanult útja során egy új becenevet.
Vicces az, ahogy nekem próbál rontani, de öccse visszatartja. Azért szép, hogy a saját testvére is erősebb nála. Hoppá csak nem menekülni próbál??? Pedig még nem is adtam neki engedélyt a távozásra, hogy így lelépjen.
- Nem felejtettél el valamit? – Kérdem meg ődurcásságát legszélesebb vigyorommal.
- Bemosni egyet magának? Gondoltam udvarias leszek és elnézem a bunkóságát, de ha magának hiányzik… -
Kezd el megint szemtelenkedni, felém fordítva tekintetét a válla felett.
- A jelentésedre gondoltam. Elvégre olyan sokat voltál távol. Biztos haladtatok valamit. – Adom meg neki a kegyelemdöfést, amire kirohan. És kintről ordítozik Alfonznak, aki testvére viselkedéséért kér bocsánatot tőlünk, mielőtt távozik az irodából, Edward nyomába szegődve.
Hmm. Hát elmentek. Hadnagyom rosszallóan néz rám, de amikor rákacsintok, csak a fejét csóválja meg és kimegy. Egy édes kislányt ábrázoló kép furakszik tekintetembe, amire automatice csettintek egyet. Lángok emésztik fel a fényképet, miközben Hughes felkiált:
- ÁÁÁ. Őrmester ezt miért kellett??? – Hupsz… Ez nem is direkt volt.
- Ezt a képet már láttam.
- De akkor is! Az a kép nem ártott önnek semmit. Még jó, hogy nem csak egy db-van nálam a kis drágám képeiből. – Na neee. Itt nem lesz mutogatós délután. Nem vagyunk mi cukrosbácsik! Figyelmeztetően emelem csettintésre kezemet és szemöldököm összehúzva, borúsan szólalok meg:
- Ugye nem szeretnéd ha a többi kép is az előző sorsára jutna?! – Nagy duzzogva, de azért visszasüllyeszti zsebébe azt a képköteget, amit elő akart húzni.
Alig hallatszó kopogás után egy sárga tornádó lép be, egy jelentésnek látszó valamit levágva asztalomra.
- Most boldog? – Kérdi tőlem mérgesen. Igen. Neked is szia Edward. Huhh ez az írás… Szörnyűbb, mint valaha. Most mondjam neki meg, hogy ennél különbet hányok?!
- Boldogabb lennék ha el lehetne olvasni. De ez… - Kezdem neki el unottan. Kíváncsi leszek, mikor kezd el velem ordítani. Én 5 másodpercre tippelek.
- Engem nem hat meg a finnyázása, EZREDES! Hívjon írás szakértőt. – Húúú de komoly. Ezt higgadtan tudta végigmondani.
- Ha minden egyes alkalommal szakértőt hívnék azért hogy kibogozza ezt a macskakaparást, csődbe menne a sereg. – Válaszolom neki cinkos mosollyal, de még mindig nem dühödött fel rendesen. Te jó ég hova lesz a világ, ha nem tudom rendesen felhúzni már Edwardot.
- Nem érdekelnek a fricskái. Hagyjon lógva. – Mondja és és elmegy?! Megint itthagyna?
- Fiúk! Glacier mindenkit vár ma vacsorára. Mondta hogy szóljak amit megemlítettem hogy Edék újra itthon vannak. – Köszönöm Maes. Eeezzel egy remek lehetőséget adtál.
- Minek? Azért hogy ott is belém kössön?- Iiigen.- Nem köszönöm. Mond meg Glacier-nek hogy nem tudok menni, de köszönöm a meghívást. – Azt már nem! Jössz és késsz. Tudod kicsi acélka, nagyon jók a rábeszélő képességeim.
- Megijedtél Acél? – Kérdem tőle lekicsinylőn.
- Méghogy én? Ne nevettessen. Egyszerűen csak megkímélem magam Őntől. – Nem kéne. Örülhetnél, hogy ennyiszer látsz. Meg különben is. Fogsz te még alattam nyögni!
- Aha persze.
- Mikorra menjünk? – Dörren rá Hughes őrnagyra, aki erre felém fordul.
- Hét felé jó lesz. Roy? – Nekem bőven. Mondjuk így nem lesz időm előtte hazamenni és átöltözni, de Edward tuti bealudna egy késöbbi időpontnál. Hiszen még szinte gyerek.
- Rám számíthatsz. – Nyögöm ki neki, egy hatalmas vigyor kíséretében, amire Ed már ki is ront az irodából. Kérdőn nézünk egymásra, de szerintem ma ez a kis vakarcs türelemből már így is jelesre vizsgázott. Kibírt 2 teljes percet egy légkörben velem, anélkül, hogy rám támadt volna.
Vagy az én beszólásaim lettek ennyivel lightosabbak? Nem hinném. De miindegy. Már alig várom ezt a vacsorát.
Lassan telt el a délután, de legalább eltelt. Ez a beszélgetés pedig a Führerrel, még mielőtt elengedett volna. Úgy, de úgy hiányzott… Már azt hittem, megőrülök. Fél nyolc is elmúlik már, amire a szolgálati autónkkal megérkezem barátom házához. Kiszállok és bemegyek. Mindenki örömmel fogadja érkezésem. Vagyis majdnem mindenki. Edward marad csak ülve az asztalnál, málnaszörpjét iszogatva. Mosolyogva megyek a többiekkel együtt az asztalhoz, „véletlenül” pont a mellette lévő széket kinézve magamnak. Késésem okáért elnézést kérek Hughestől is, aki mosolyogva legyint, hogy nem történt semmi. Kislányát nem látom sehol, ahogy feleségét se. Biztos most altatja.
- Ideje volt már, hogy beess!- Szól hozzám, amikor leülök mellé. Biztos azért ilyen mérges, mert várnia kellett a vacsorával addig, amíg minden meghívott meg nem érkezik. Szeegény kis vízibolha. Lehet éhesen még könnyebben bosszantható??? Ezt csak egy módon tudom kideríteni. Szekálódás indul, 1, 2, 3:
- Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy a te jelentésed átolvasása tartott sokáig, azért nem tudtam előbb beszélni Bradley elnökkel. – Ed máris robbanáshatáron, látom abból, ahogy a villát szorítja. Júúj úgy tűnik, ő nem akaraterejével szokta a dolgokat elhajlítani, de mégis visszafogja magát és nem töri szét az evőeszközt. Hát igen kicsi Ed. Mégse otthon vagy, hogy azt csinálj, amit akarsz. Tekintete semmilyen érzelmet nem mutat, amikor felém fordul.
- Ez a maga baja ezredes. – Közli, még vállát is megrántja közben, majd visszafordul az asztalhoz. – Ami fontosabb: EGYÜNK!
Erre most nem mondok semmit. Helyette mosolyogva nézem, ahogy telipakolja tányérját és Allal kezd el beszélgetni. Szedek magamnak én is ételt, majd a másik oldalamon ülő Hawkeye hadnagy felé fordulok és vele kezdek el társalogni a mostanában történt különös eseményekről. Nem eszek sok mindent, de a kis porbafingó előtt púposodó tányérok mennyisége meglep. Csodálkozva fordulok felé:
- Nem is értem, miért nem nősz, amikor ennyit eszel! - A mellettünk ülők szerencsére nem hallották megjegyzésem, csak ő, de az bőven elég volt. Érdeklődő tekintettel fordul felém.
- Fogd be! Most is nőttem tudod! – Közli flegmán. Peersze. Fél milimétert?
- Háát nem látszik! – Mondom lekicsinylően, de pillantása egyre gyilkosabb és figyelmeztetően teszi össze kezeit. - Jobban nőnél, ha a tejedet is meginnád! – Folytatom osztását, de úgy nézem itt telt be nála a pohár. Huppsz. Hogy tud pattogni! Biztos volt valami bolha is ősei között. Egy pillanattal ezelőtt még ült.
- Nem szeretem a tejet és ne sértegessen ezredes! – Mondja, miközben már automailjét át is alakította késsé.
- A felettesedre akarsz támadni? – Kérdem tőle gonoszul vigyorogva, amire leereszti a fegyverét. A többiek érdeklődve néznek minket, de szigorú pillantásomra mindenki tovább folytatja az addigi beszélgetését. – Mert ha igen, akkor itt az utcán csinálhatunk egy kétszemélyes párbajt, ha nem okozunk nagy kárt a környezetben. – Suttogom hozzá közel hajolva, amire egyből megint felpattan.
- Mindjárt visszajövünk. – Veti oda a társaságnak sötéten, majd elkapja karom. Rángatni nagyon nem tud, így meg nagyon viccesen néz ki. Felállok, majd hónom alá csapva megyek vele kifelé.
- Al ne gyere utánunk! – Kiált öccsére, amikor az követne minket. – Te meg tegyél már le, tudok én menni! – Hogy ennek muszáj annyi bajának lenni, mint 6 másiknak…
- Senki ne kövessen minket, mindjárt visszatérünk!- Vetem hátra én is szigorúan még az ajtóból, majd kilépek vele a házból. Folyamatosan ütöget és sikoltozik, de szerencsére nem támad. Még. Azt azonban később elvárom, hogy mindenképp megtegye. Még a végén megcsókolnám. Úgyis kettesben vagyunk. Az meg nem érdekel, az ablakból hányan néznek minket.
- Most már igazán letehetnél!- Kezdi, de már le is dobtam. Remélem, nem fáj nagyon hátsója a landolástól. Hehe.
- Eeez fájt te szemét!
- Itt a harc ideje! – Pattintok egyet kesztyűmmel és ő máris ijedten dobja le meggyulladt felsőjét. Mondjuk a bőrére úgyse terjesztettem volna át a lángokat. Eez a mellkas! Csodaszép. Oda is mennék közelebbről is megcsodálni, valamint végignyalni rajt, de remegni kezd lábam alatt a talaj. A francba. Figyelmetlen voltam. Most már mindegy. Még idejében ugrok el támadása elől és épp nadrágját is lángra akarom gyújtani, amikor szakadni kezd az eső.
Ezt nem hiszem el. Miért pont most. Nagyot sóhajtva állok meg, ő pedig elém lép, támadásra emelt kézzel.
- Ez aztán a balszerencse ezredes igaz? – De még mekkora. Pont, amikor a nadrágját akarom leégetni áll neki esni?!
|
|
