Hálásan biccentettem az elõttem álló férfinak, miután arrébb lépett. Nagy késésben voltam. Nem kellett idõben odaérnem, de maga a tény, miszerint rengeteg remek fotót mulasztottam már el rendesen lelombozott. Nem tehettem róla, feltartottak. Nagyon. Legszívesebben repülõre pattantam volna, de ez lehetetlen volt.

Lihegve, kissé kipirulva értem a rendezvényre. Hatalmas nagy nyílt terep volt elõkészítve ahhoz, hogy bemutassák a Surfari Inline ATB modellt. Alig vártam, hogy képeken is megörökítsem ezt a sportágat. Hasonló volt a vízisíhez, csak ezt éppen szárazföldön mûvelték. Láttam már róla videókat, az igazán ügyesek frappáns szaltókat és mutatványokat is csináltak. Lázban égtem már csak a gondolattól is, milyen jó képeket fogok csinálni az esemény. Arról meg ne is essék szó mennyi kedvem lett volna a fejemet a falba verni, hisz már javában folyt az extrém program. Nélkülem.

Gép elõ, ujjat a helyére. Maki vigyorral estem neki a fotózásnak. Imádtam, sõt, ez volt az életem. Bõszen kattogtattam, mindenrõl képet készítettem. Nem akartam semmirõl lemaradni. Semmirõl. Mikor szünetet tartottak gyorsan átpörgettem a képeket, s elégedetten vizslattam a jobbnál jobb lekapott mozdulatokat. Egy képnél azonban megálltam kelletlenül is. Annyira jól sikerült, hogy még én magam is meglepõdtem rajta.

A képen szereplõ srác már magában csúcs volt a hosszú, szõkés hajával, amiben itt-ott felfedezhetõ volt a narancssárga is; napbarnított bõréhez a kiválogatott kockás mintával ellátott ruhája valami eszméletlenül jól állt; jobbszemét szemkötõ fedte, az elõbukkanó tetkóról meg szó se essék, de a mozdulatok… Több képet is csináltam róla, szerencsére. Ittam magamba a boldog mosolyát, nyakatekert mozdulatainak képét. Miután mind a száz képet végigfutottam, a szünet még tartott. Természetesen nem az összes a srácról készült, de akadt közöttük bõven. Felbuzdulva a tömeg szétszéledésén a sátraknál, rögvest arra siettem, hogy találkozhassak a fotómodellnek való sráccal.

Ez a lelkesedés hamar átváltott zavarba, ugyanis a sátraknál egy székben ücsörgött. Kissé lecsúszva, lábait szétrakva, kezében pedig egy sportivólével. Önkéntelenül is a gépem után nyúltam, s bízva a tömeg remek álcájában elsütöttem pár képet. Az utolsónál egyenesen a kamerába vigyorgott, s a béke jelet mutogatta szabad kezével. Nyakig vörösödtem a tudattól, hogy felfigyelt rám, nekem pedig nem tûnt fel addig.

- Hé, kölyök! Gyere ide – intett nekem, míg én egy utolsó pillantást vetettem a körülöttem ácsingózó lányokra… Nem nyert, tényleg engem akart. Nyeltem egy nagyot, lassan lépdeltem felé, közben próbáltam arcvonásaimat rendezni.

„Nyugi Noah, ez is csak olyan, mint a többi. Ne foglalkozz a vigyorgó fejével, se a domináns pózával, és azzal se, hogy a lányok a hátad mögött már csak a látványától sóhajtoznak…” Nyeltem még egyszer egy nagyot, majd végül megálltam elõtte másfél méterre. Nem mertem közelebb menni, nem is tudom miért.

- Fotós vagy? – vigyorgott rám, mire én a betanult szövegemet próbáltam összerakni a fejemben.

- Noah Young vagyok – kezdtem bele, mire a srác vigyora még szélesebb lett. - A helyi egyetemre járok mûvészeti karra, s ezért minden sporteseményre engem küldenek ki. Az a feladatom, hogy képeket készítsek nem csak a helyi újság, de az iskola részére is. Ha talán baj lenne belõle, akkor… - kezdtem el kotorászni a válltáskámban, amiben egy köteg névjegykártya volt a prof nevével, külön az ilyen esetekre.

- Hé, nyugalom! – nevetett fel, mire én zavartan felé pislantottam. – Nem zavar, hogy lefotóztál. Csak tudni akartam hol nézzem majd meg a lezserül pózoló képemet – vigyorgott rám.

- Nem terveztem, hogy azt is beadom – dünnyögtem, miközben összeszedtem a bátorságomat, hogy az arcára nézzek. – Annyi hely nem is lenne – tettem hozzá suttogva, de kínomra ezt is meghallotta. Elnevette magát, hallhatóan nagyon jól szórakozott a helyzeten, majd nagy döbbenetemre felállt.

- Eris Crosby vagyok. Örvendek a találkozásnak, Noah – nyújtotta felém jobbját. Egy darabig csak néztem, nagyokat pislogva, majd miután helyreraktam magamat, miszerint semmi balhé nem lesz, balomat nyújtottam felé.

- Én is nagyon örvendek, Eric – feleltem széles mosollyal az ajkamon. Kezet ráztunk, egymás szemébe nézve. Közelrõl még vadabb volt, de a folyton mosolyra görbülõ ajkai valahogy elfelejtették az emberrel a külsejét. Hiába volt a szemfedõ, a fejkendõ, a kockás nyakkendõ, az elõvillanó tetkók. Csillogó szemekkel figyeltem, s valamelyest irigyeltem a lényéért. Anyám az elsõ, hasonló ruhaválasztásom után átöltöztetett volna. Komolyan. Gond nélkül.

- Megnézhetem a gépedet, Noah? – érdeklõdött Eric, miközben a nyakamba akasztott fényképezõgéphez ért mutatóujjával. Lassan húzta végig a gép oldalán, én pedig tekintetemmel követtem minden mozdulatát. Egyre jobban nõtt bennem a csodálat. Extrém sportolt, a fotókon csúcs szuperül festett, a külsejét a saját ízlése szerint alakította, s mellesleg nagyon rámenõs és dumás volt.

- Nincs ellenemre – feleltem halkan. Miközben nyúltam a gépért, kezem Eric kezébe ütközött. Kuncogott egy kicsit bamba fejemen, majd gond nélkül simított nyakamra, ujjaival ügyesen felemelte, majd átemelte fejemen a gépet. Én meg csak álltam ott és bámultam rá nagy szemekkel, mintha olyan furcsa dolgot tett volna. Pedig nem, csak egyszerûen nem volt szívbajos, úgy mint én.

- Csinos darab – dorombolta, majd újra rám vigyorgott. – Megnézhetem a képeket is? – Hangom nem volt, nem sikerült még összekaparnom magamat, így csak beleegyezõen bólintottam egyet. Bekapcsolta a gépet, segítség nélkül megtalálta az archívumot majd neki is esett. Arcán ott volt továbbra is a mosoly, néha jobban ragyogott, de így is megevett a fene, mit gondolhat. Párszor felém lesett, szemei pajkosan megcsillantak. Lehet még élvezte is, hogy húzhatja az agyamat. Én pedig voltam olyan bolond és hagytam.

- Nos, Noah – fogta kéz kezébe a gépet -, ritka jó képeket készítettél. De a rólam készültek a legjobbak. Nem azért, mert beképzelt vagyok, de tényleg nagyon jók. Adnál nekem egy elérhetõséget? Szeretném õket. Mind. – Éreztem, ahogy a vér az arcomba tódult. Vörösödtem, kegyetlenül. Szavait boncolgattam elmémben, s nem tudtam felfogni tényleg azt jelentik, amit.

- El-elérhetõséget? – kérdeztem vissza, mire Eric lassan visszaakasztotta a nyakamba a gépet. – Mármint az enyémet?

- Ki másét? – nevette. – Te csináltál rólam képeket, és… - Ekkor felcsendült a kommentátor hangja a kihelyezett nagy hangfalakon keresztül, mire Eric elhúzta a száját. – Igazán várhattak volna még fél pillanatot. Oké Noah. Ne szökj el, mert úgyis megkereslek. Kattintgass még bõszen, jó? – válaszol hevesen bólogattam. – Remek. Akkor nemsokára – intett nekem vigyorogva, majd sietett vissza a többi sportolóhoz.

Sóhajtva veszem tudomásul, hogy így legalább megszabadított a titkolózás terhétõl, tehát akár még hálás is lehetnék neki.

Délután már különösebben nem is foglalkoztat a dolog, a többiek is megbékéltek vele. A haveri társaság a következõ fordulópont. Mikor megérkezek a pályára, nem is a szokásos helyemre megyek, hanem egyenesen Zenohoz, aki le is áll az ugratgatással, és a sisakját levéve, elégedett vigyorral vár rám.

Mikor elé érek, igyekszem letudni a dolgot egy gyors puszival, de nem vagyok elég fürge, a derekamat átkarolva ránt magához, hogy ráérõsen elmélyíthesse és nyújthassa a csókot. Hát ha valami, akkor ez eléggé nyilvánvalóvá teszi a kapcsolatunk.
El is csendesednek rendesen a többiek, és már elõre félek rájuk nézni.

- Ez most komoly? – kérdi Don meghökkenve.

- Miért, szerinted viccelnék ezzel? – kiált vissza nekik Zeno, mire lassan közelebb jönnek.

- Hát belõled kinézem – vág vissza Mike röhögve, mire a mellettem álló felszisszen. Anyás, ezeknek de nehéz a felfogásuk…

- És belõlem? – kérdezem, ezzel beléjük fojtva az elpoénkodást. Na tisztázzuk…! Visszafordulok Zeno felé, és zavartan tapasztom számít ismét az övére. Már meg se lepõdök, hogy kapásból elmélyíti és szenvedélyessé varázsolja az ártatlan kis szájra puszit, miközben a hajamba túr. A többiek meg látszólag megemésztették, mert képesek poénkodni rajta.

- Tudtam, hogy Zeno szereti a kukit, de hogy te is…

- Remélem nem fertõzõ – jegyzi meg Don, mire Zeno vigyorogva karol át.

- Nyugi Don, nem kell féltened a ragyás segged – Mike fulladozva röhögni kezd, és én se állom meg egy kuncogás nélkül.

- Szóval komoly… és mióta?

- Pár napja – vágja rá Zeno azonnal.

- És csak így felvállalod? Akkor ez tényleg komoly. – Ezt én is merem remélni.

- Hé, versenyezzünk. Aki utolsónak ér a Pizzázóba, az fizet mindenkinek egyet – zárja le a témát Zeno, és jelez, hogy pattanjak fel a motorjára, és már kapom is a bukót.

- Várj fel sem ültem a motorra!  - kiabál valaki, de a felbõgõ motor miatt, nem tudom beazonosítani a hang gazdáját. Mondjuk szerintem egyikük se ült még fel…

~*~

Zeno tempójával pillanatok alatt ott vagyunk szinte, és már be is parkol a pizzázó mellé. Kibiztosítja, és rögzíti a sisakokat is.

- Gyere – fogja meg a kezem, és húz maga után az étterem felé.
- Nem várjuk meg a többieket?
- Nem fognak jönni – jelenti ki egyszerûen, és valószínûleg igaza van, mert nem hallook motorzúgást közeledni. Meg sem állva fordul hátra felém a válla felett, és pillant rám vigyorogva. – Vedd úgy, hogy ez egy randi.

- És hol a vörös rózsa? – kuncogok fel halkan, de még ha próbálnám se tudnám elrejteni a boldog csillogást a szemembõl.
- A szõke hercegnél, aki a lovát keresi a hetesnél – vág vissza vigyorogva, majd inkább elõre fordul, mielõtt átesik valamelyik asztalon bent.

- Áh, romantika gyilkos! – nevetek fel, majd hagyom, hogy lenyomjon az egyik boxba, majd beljebb tessékeljen, hogy le tudjon ülni mellém.
Mivel jön is a pincér, nincs ideje visszavágni, inkább gyorsan leadjuk a rendelésünk, és utána hülyülés közben várjuk, hogy megérkezzen a kaja.

~*~

Még az ajtót se érjük el, már is a karjai közt találom magam, és valami feldereng a tegnapról is. Mintha hasonlóképpen a maihoz, akkor is a folyosón mûsoroztunk volna.
Mindenesetre, ez most jóval valóságosabbnak tûnik, és józanul még jobban élvezem a csókját, érintéseit.

Belöki az ajtót, én pedig igyekezvén levegõhöz jutni, kissé eltolom magamtól miután bezárta.

- Hé azt nem mondtam, hogy most rögtön… - ellenkeznék, de egy újabb csókkal megakadályoz benne.

- Óh, dehogy nem… szinte kijelentetted, hogy máris szalonképes vagy. – Belevigyorog a csókba, én pedig elkábulva markolom meg a felsõjét.

- Franc – nyögöm, mikor egy pillanatra elhajol tõlem. Kész, elvesztem… Így mikor kezeit a combjaimra simítja, felugrom, és lábaimmal karolom át derekát, õ pedig reflexszerûen megtart. Mennyibe, hogy most felettébb elégedett, és örül a fejének…?
Ezúttal mondjuk nem a kanapét választja, hanem bevisz a szobájába, majd ledob az ágyra, és pólóját lekapva, fölém mászik.

- Most sokkal jobban fogod élvezni, ígérem – jelenti ki vigyorogva, megzavarva ezzel nyálcsorgató bámulásom, pirulós elfordulásra késztetve. Tenyerét az arcomra simítja, és visszafordít maga felé, hogy aztán miután végignyalt alsóajkamon, elmélyítse a szenvedélyes csókot.  Közben lábaim közé nyúlva, nadrágon keresztül ingerel, majd pólómat feltûrve cirógatja végig a testem, és végül megszabadít felsõmtõl.

Így már forró bõrünk akadálytalanul simulhat össze, mikor félig rám nehezedik, és ölünket összedörgöli. Aztán alám nyúl, és hirtelen fordít a helyzeten, mire meglepetten nyekkenek. Mellé térdelek két oldalról, és megtámaszkodom, majd félig felemelkedem, miközben mellkasomat cirógatja.

- Na, mutasd meg mit tudsz – szólal meg kihívóan, mire kapásból elvörösödöm, majd ajkamba harapva elvigyorodom, ahogy eszembe jut valami.

- Csak nem átadod a vezetõ szerepet? – érdeklõdök felvont szemöldökkel, bár elõre tudom a választ.

- Isten ments! Álmodozz csak. Viszont nem járja, hogy egyedül én mozogjak – vigyorodik el élvetegen, egyik ujjával mellbimbómnál körözve, elérve ezzel, hogy a testemen keresztülcikázó forróságtól, a párnát markoljam feje mellett. Tudtam, hogy ilyesmi lesz a válasz…

Elõre hajolok, és még kissé talán esetlenül, de szenvedélyesen megcsókolom, õ pedig rövid úton átveszi a vezetést, sebes csatára ösztökélve nyelveinket. Keze a nadrágomba siklik hátulról, majd elõre csúszik és kigombolja, hogy aztán letolhassa az alsómmal együtt, és a fenekembe markolhasson.
Elfolytok egy kéjes nyögést, és belelendülve csókolom végig a nyakát, majd egyre lejjebb haladok, miközben megszabadulok végleg ruháimtól. Közben õ is a sajátjaitól, így elém tárul teljesen tettre kész merevedése.

Elbizonytalanodva hajolok fölé, és a kezdõk tanácstalanságával, inkább csak az alhasát érintem ajkaimmal. Ez persze nem elég Zenonak, és megrándulva irányít vissza, majd megfogva, ténylegesen a szám elé teszi.

- Ne szégyenlõsködj – duruzsolja, mire kissé kábult heves pillantást vetek rá, majd minden bátorságom összeszedve végignyalok teljes hosszán, hogy aztán némi ügyetlenkedéssel megpróbáljam helyesen leszopni.
 

Azt azonban már nem hagyja, hogy befejezzem. Felül, és karomat megragadva felránt magához, derekamnál fogva pont úgy irányít, hogy az ölébe üljek. Merevedését eleinte csak fenekem két partja között csúsztatgatja, és megkönnyebbülök, mikor nekiáll elõkészíteni.

Miközben ujjaival tágít, szinte végig csókol, az egekig korbácsolva a kéjes bizsergést bennem, nem is bírom ki, hogy néha ne lökjek ösztönösen a csípõmmel, hogy még mélyebben érezhessem. Nem elég… nem elegek az ujjai… többet, többet akarok belõle…
Ezt igyekszem tudtára is adni, de csak az ajkaira tudok nyöszörögni. Szerencsére ennyibõl is ért, és testemet megemelve helyreigazít, és belém csusszan ahogy ölébe ültet. Felnyögve karolom át szorosabban az enyhe fájdalomtól, és eleinte õ mozgat, majd ahogy ellazulok és ritmusra találok, már magamtól lovagolom meg, élvezve közben simogatásait, csókjait.

Hihetetlenül jó érzés, de egy idõ után fáradni kezdek. Ekkor leemel magáról, és mögém kerülve tol elõre térdelõ pozícióba.

- Térdelj fel – utasít halkan, én pedig pihegve teszek eleget a kérésének, vágytól kábán csak arra várva, hogy újra magamban érezhessem. Szerencsére ez rögtön bekövetkezik ahogy feltérdelek, mert egészen hozzám simulva löki belém magát, hogy aztán egyre vadabb iramot diktálva mozogjon tovább. Nyögéseim egyre hangosabbá válnak, már önkéntelenül moccanok én is vele, egyik kezemet saját merevedésemre fonva. Nem bírom… nem bírom… túl sok a kéjbõl!
Elég egy mélyebb lökés, és felsikoltva élvezek el. Követ engem, és mikor összecsuklom, a hátamra nehezedve, velem szinkronban lihegi ki magát. Még sokáig pulzál bennem az orgazmus zsibbadt, jólesõen bizsergetõ érzése, de szép lassan magamhoz térek lágy csókjaira, melyekkel mellém gördülve ajándékoz meg.

- Most végre nem aludtál el.

Halvány mosollyal vagyok képes még csak lereagálni a megjegyzést. Ahhoz is kába vagyok még, hogy egy kisujjamat mozdítsam.

- Hé – suttogja halkan, mire felnyitom szemeim. – Szerinted elmondjuk a haveroknak?

- Tudnak róla, hogy te… - ezúttal nem azért hagyom befejezetlenül, mert fáradt vagyok hozzá.

- Javarészt – feleli õszintén.  – Viszont készülj a ledöbbenésre, még soha nem jelentettem be nekik senkit – vigyorodik el fáradtan.

Jólesõ melegség árad szét bennem, és ellágyult mosollyal csusszanok közelebb hozzá, hogy csókot nyomhassak a szájára. Ez visszahozta az erõmet részben. 
- Köszönöm, ez tényleg megtisztelõ – felelem komolyan, majd kimerülten elvigyorodom. – Azt hiszem, nagyon kedvellek Zeno, akár tetszik, akár nem… - suttogom, elnyomva egy ásítást.
- Azt hiszed? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel szelíden, de követelõzõen harapva rá az alsóajkamra. Halkan felkuncogok, majd kiszabadítom magam.
- Amíg sajog a seggem, addig csak azt hiszem – vágom rá kekeckedve, majd elfészkelve magam a karjaiban, mellkasának döntött fejjel. – Amúgy, én még nem igen voltam ilyen helyzetben, úgyhogy nem tudom átlagban mit szoktak szólni a haverok, de hogy én nem foglak letagadni, az biztos.
- Most jön az a rész, hogy azt hiszem kedvellek? – kuncog fel, mire felemelem a fejem, hogy láthassa lesújtó pillantásom.
- Fáj a hátsód?
- Nem…
- Akkor te csak kedvelj „azt hiszem” nélkül! – csókolom meg elvigyorodva, majd nagyot ásítva hajtom vissza a fejem. Én teljesen kész vagyok, annak ellenére, hogy még mond valamit, már nem fogom fel, elnyom az álom testének kellemes közelségében.

Sose voltam még ilyen helyzetben, és habár elszomorít a tény, hogy ez a vége, be kell látnom, Zenot sose láttam hosszú kapcsolatban. Valójában talán egyben se, de most már tudom miért nem csajozott állandóan a többiekkel…

Sóhajtva lépek az ajtóhoz, de mikor már nyomnám le a kilincset, motoszkálás támad mögöttem. Visszapillantva az immár ücsörgõ Zenot pillantom meg.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezi rekedtes hangon, én meg kissé meglepetten lazítok a kilincs fogásán. Nem egyértelmû? Megkímélem neki, hogy ki kelljen raknia…

- Öhm… - Ha mégse egyértelmû, mi a helyes válasz? – El? – Hát nem ez, mert ez kérdésre sikeredett. – Én… azt hittem valahogy így szokás.
Nem felel rögtön, csak lassan feltápászkodik a kanapéról, mire pirulva fordulok el õmeztelenségétõl. Nem mintha nem láttam volna mindent éjjel, az utcalámpák fényében, de így nappal, józanul, jóval zavarba ejtõbb.

Szerencsére felkap magára egy boxert, és már csak a tökéletes felsõtestére nem szabad néznem, és normális marad a légzésem. Egészen addig, míg mögém nem lép, és átnyúlva a vállam fölött, be nem csukja az ajtót az orrom elõtt, amit idõközben már sikeresen kinyitottam. Nagyon, nagyon közel van, és ahh… rögtön eszembe jut az éjszaka.

Elõregörnyedve dugja fejét az enyémhez, hogy a fülembe duruzsolhasson, mire feldübörög a szívverésem.

- Ilyennek nézek ki? – kérdi halkan, leheletével bõrömet csiklandozva.

- Hát eddig nem láttalak hosszú távon senkivel – vallom meg távozásra tett próbálkozásom fõ okát.

- Figyelj… sajnálom a tegnapit. – Sajnálja? Hirtelen, és kissé sértetten pördülök meg, amit a fejem nem díjaz, ezt jelzi is a beléhasító fájdalom.

- Ne csinálj úgy, mintha csak te akartad volna – háborgok, mire meglepetten húzza fel a szemöldökét, majd hirtelen elvigyorodik. Szabad kezével az állam alá nyúl, annak ellenére, hogy már rá figyelek. Jól esik az érintése.

- Tehát… azt mondod, hogy akár még egy menetben is benne lennél? – Huh, bele a közepébe. Kissé bizonytalanul nyelek egyet, de a szívem és a testem már tudja a választ.

- Hát… nem most, mert iszonyatosan fáj a seggem – felelem, megnyalva kiszáradt számat. Halkan felnevet, és fejét elõrehajtva, összeérinti homlokunk. Nem volt nyerõ ötlet, mindketten felszisszenünk a belenyilalló sajgástól.
Az már jóval kellemesebb, mikor csókot nyom rá, így ellazulva hunyom be szemeim. Zeno meg, mint aki ostromol, újra és újra rövid csókot nyom a számra is, míg meg nem adom magam, és be nem zsebelhet egy igazit.

- Na jó. Asszem az elsõ az lesz, hogy fogat mosok – jegyzi meg kuncogva, miután elhajolt, és egyet kell értenem vele, nem volt a legjobb az utóíz, mindkettõnkre ráférne. – gyere biztos van pót fogkefém, kapsz te is.
- Várj Zeno… - állítom meg, már az ajtóban. Ez nekem még nem elég tiszta. – Most… akkor ez mit jelent?

- Lesz nálam egy fogkeféd – feleli, kissé talán félszegen, ami szokatlan tõle. A következõ pillanatban pedig már vigyorog, kék szemeit az enyémekbe fúrva. – Szóval mostantól a „csajom” vagy. – fejezi be elégedett vigyorral.

Nem azt mondom, hogy ez a leghízelgõbb megnevezés egy fiú számára, mégis határtalanul boldoggá tesz. Szélesen elmosolyodom, és elé lépve kis híján felborítom, mikor a nyakába csimpaszkodok.
- Rendben – egyezek bele csillogó szemekkel, és most elõször, én kezdeményezem a csókot. Azonban legyen az bármilyen kellemes, mielõtt igazán belemélyedhetnénk, nevetve elhúzom a fejem. – Tényleg menjünk fogat mosni!
Elvigyorodva bólint, majd miután elengedem, mutatja az utat a fürdõbe, hogy rendbe szedhessük magunkat.

- És most reggeli! – jelenti ki, mikor már szalonképes állapotban vagyunk, és az ajtó felé vezényel. – Nincs itthon perpillanat semmi, úgyhogy meglátogatjuk a pékséget. Remélem nincs ellene kifogásod.
- Nincs, habár lassan rohannom kéne a kollégiumba, ma még óráim is lesznek, és ott vannak a cuccaim.
- Majd eldoblak motorral – ajánlja, vagy inkább kijelenti, mire tétován elfintorodom.
- Azon ülni kell… és zötykölõdik…
Rögtön leesik neki, miért van fenntartásom a motorozást illetõen, és jóízûen felröhög. Na látszik, hogy õ is mindig felül van…
- Ne haragudj – mosolyog rám békítõen, mikor szúrós pillantással jutalmazom jókedvét. – Majd kipárnázzuk, és ne aggódj, hamarosan jobb lesz. Na meg… majd hozzászoksz – teszi hozzá kéjesen elégedett vigyorral.
Erre persze elfutja egy pillanatra az arcomat a pír, mire a folyosón megtorpanva átkarol, és magához ránt egy vad csókra. Gondolkozás nélkül hagyom neki, nagyon nem érdekel, hogy ki láthatna meg. Szerencsére úgy se jár éppen erre senki, és mikor kifulladva elengedjük egymást, a vágytól kissé kábán hagyom, hogy kivezessen az utcára.
Félelmetes, milyen hatással van rám, de valahogy mégse tud zavarni a dolog.

~oOo~

- Hát ez haláli volt. – közlöm vigyorogva meglátásom mindkét Zenoval, akik segítenek egyenesben maradni.

- Na mi van most már élvezed? Pedig hogy ellene voltál – vigyorodik el õ is, én pedig megbizonyosodva róla, hogy megállok a saját lábamon, elszakadok tõle.

- Jó tudom, de ez tényleg buli… - Úgy, hogy õ is itt van, különben gáz lett volna kimászni onnan.

- Ha akarod még visszamehetünk.

- Isten ments! – vágom rá nagyot pördülve, és kis híján feldõlve. Forog velem a világ, miközben az úton táncikálva igyekszem megmaradni Zeno mellett, de végül õ rángat biztonságos helyre, mikor egy autó száguld el mellettünk. Fúúú… gyors volt… – De láttad hogy riszálták magukat? Fõleg azok a tizenévesek… miért engedik be õket az ilyen bárokba?

- Ne mondd, hogy te tizenévesen nem szöktél be egy bárba.

- Nem emlékszem, régen volt már – Réges-régen, mintha most nem lennék tizenkilenc… egy részegnek igazán részletkérdés.
Ahogy az is, hogy perpillanat hová is tart. Bár mikor megállunk egy épület elõtt, és útitársam otthonosan becaplat, azért elõtérbe kerül a kíváncsiságom.

- Hol vagyunk? – pislogom kába értetlenséggel.

- Nálam… mivel közel lakom, gondoltam minek vánszorognál le a koliig.

- Hû még nem is voltam soha a lakásodon – jegyzem meg ámulva, és úgy nézek körül, mint aki életében elõször került civilizált közegbe, bár ez még csak a lépcsõház. – Legközelebb viszont én nyerek és te fogod a sok homár között riszálni így – közlöm vele a tutit, és meg is mutatom hogyan, még véletlenül se felejtse el. Dudorászva közeledek felé, bár terveim szerint egy helyben kellett volna maradnom.

- Pont úgy rázod mint azok a langyik. – jegyzi meg, nekem meg eszembe se jut hevesen ellenkezni.

- Hmm… talán van benne valami… - hagyom rá, végül is kábéra igaza van, ha jól emlékszem józan énem gondolataira. Mert perpillanat marhára mindegy nekem.
Bár tény, hogy mikor hirtelen elkap, és kis híján tapétát csinálva belõlem a falra tessékel, nem cserélném le egy nõre. Elakad a lélegzetem és a hangom, mikor arcát alig pár centire állítja meg az enyémtõl, kék szemeit az én zöldjeimbe fúrva.

- Zeno… - suttogom halkan, egy egészen picit józanabban. Nem tudom folytatni, és nem csak azért, mert nem találom a szavakat, hanem mert számat a sajátjával tapasztja be. Mit betapasztja? Szinte felfalva csókol meg, én pedig kapásból a karjaiba olvadok, ellenkezés nélkül hagyom neki, hogy betoljon az ajtón közben.

Szorosan tart, majd áttérve nyakamra, jól megszívja, hogy aztán utána rögtön az ajkaimat foglalja le újra. Hirtelenjében az t se tudom mi történik, kábán a segítségére vagyok, hogy a kanapéra dönthessen, majd felém mászva lehámozhassa rólam a felsõmet.
Keze már hátul kalandozik a gatyámnál, mikor visszanyerem a hangom, és igyekszem heves tiltakozásfélét produkálni, de testem alig engedelmeskedik, nem szívesen szabadul meg izgató közelségétõl.

- Állj állj állj… - Haaatalmas észrevételt tettem! – Zeno… te meleg vagy?

- Magadtól jöttél rá? – vigyorodik el, egyre közelebb csúsztatva kezét eredeti céljához. A légzésem normalizálása képtelenséggé válik. – Viszont bocs, de mindenképp enyém a vezetõ szerep.
Vezetõ szerep? Mirõl beszél?
Lehet nem kellett volna elgondolkodnom ilyesmiken, mert a következõ pillanatban választ kapok. Miközben ismét a számra veti magát, és megszívja alsóajkam, egyik ujját is belém vezeti. Hátravetett fejjel, hangosan felnyögök, és kész, elvesztem…

Miközben ágyékát az enyémnek dörgöli, megszabadítom a pólójától, és élvezem érintését mellkasomon. Kiszabadítja mindkettõnk ölét, én pedig nagy szemekkel pisloghatok tettre kész merevedésére.
Én is rendelkezek vele, na de nem ekkorával…

Nincs idõm hangot adni fenntartásaimnak, mert bennem lévõ ujját mozgatni kezdi, miközben nyakamat, mellkasomat szívja, harapdálja és csókolja felváltva. Minden kiszáll a fejembõl, és nyögdécselve túrok a hajába egyik, és karmolászom a hátát másik kezemmel.
Még sose voltam hasonló helyzetbe férfival, de be kell látnom, hogy veszettül élvezem, és ha nem is ismertem be magamnak soha, mindig is vágytam Zenora.
Nem véletlen hát, hogy teljes odaadással hagyom tegyen amit akar, és kissé ugyan bátortalanul, de levezetem egyik kezem merevedéséhez, hogy markomba zárva, masszírozni kezdjem.

Fojtottan felmorran, mellbimbóm harapdálása közben, és hirtelen egy újabb ujját vezeti belém. Felnyekkenek, és egy pillanatra összerezzenek, de a következõ másodpercben feledteti velem a belém nyilalló fájdalmat, ahogy szabad kezét kincsemre fonja.
Ezúttal a gyönyörtõl nyögök fel, és szememet félig lehunyva élvezem tevékenységét. Viszonylag türelmesen tágít, nagyjából megvárva míg készen állok, én pedig kis híján elélvezek addigra, de rám szorítva, nem engedi.

Mikor megfelelõnek ítéli a tágítást, vagy pedig egyszerûen csak megunja, lábaimat széthúzza, közéjük térdel. Kábán pihegve, de kissé félve pillantok fel rá, mire lehajol hozzám, és miközben belém löki magát, szenvedélyesen megcsókol.
Elnyeli fájdalmas nyögésem, és hosszan játszadozik nyelvemmel, elérve ezzel, hogy ellazuljak alatta. Ekkor kezd el mozogni, forró kéjjel árasztva el, minden egyes jól betalált lökéssel, teljesen feltüzelve, és az irányítása alá vonva. Lábaimmal ragaszkodóan kulcsolom át, még mélyebbre rántva magamba, hangos nyögést váltva ki mindkettõnkbõl.

Érzem, ahogy a bizsergetõ kéj egyre inkább gyûlik bennem, egyenesen az ágyékomban összpontosulva, hogy aztán egy minden eddiginél mélyebb lökésénél kitörjön belõlem. Felsikoltva élvezek el, és egyre homályosuló tudatomon keresztül érzem, ahogy követ engem, majd rám nehezedve, lihegve megcsókol.
Ezt már nincs erõm viszonozni, engedek a csábító sötétségnek, és kimerülten álomba ájulok.

~OoO~

Sajgó fejjel ébredek, és ahogy megmoccanok, rá kell jönnöm, hogy sajnos a testem nagy része osztozik kobakom kellemetlenségeiben. Ami még meglepõbb, hogy elég nehezen megy minden mozdulat, és mikor oldalra pillantok, ráébredek ennek okára is.
Engem átkarolva és szorosan tartva, Zeno alszik békésen, és hozzám hasonlóan… meztelenül.
Hirtelenjében teljesen ledermedek, és mélyen elpirulva igyekszem helyrerakni a dolgokat.
Tegnap behajtotta a fogadást… meleg bár és sok pia… utána hazahozott, és… és… és… szent habakukk! Már értem miért sajog a fenekem is…

Túllépve elsõ sokkomon, ismét Zeno felé fordulok, és valahogy nem tudom megbánni a történteket. Élveztem, ebben biztos vagyok, és vágytam már rá rég, ezt be kell ismernem. De, hogy most mi lesz…? Zeno az egyéjszakás kapcsolatok híve ha jól tudom, én pedig nem szeretnék egy újabb trófea lenni.
Nincs idõm ezt alaposan végiggondolni, mert mocorogni kezd mellettem, én pedig ijedten inkább csak lehunyom a szemem, és úgy teszek, mint ha bõszen aludnék.

- Nem, szabadnapos leszek – felelek beletörõdve az elkerülhetetlenbe.

- Helyes.
Már kérdeznék rá, hogy mégis mi, de sisakját a fejébe húzva, már száguld is el.
Vállat vonva szedelõzködök, hogy ezúttal már majdnem sikerüljön beérnem a kávézóba. Tényleg, ezúttal már nagyon kevesen múlt, csak öt percet késtem végül.

~*~

- Gyerünk már Zeno bökd ki, hogy mit akarsz! – követelõzök, már alaposan kába állapotban a piától. Nem igazán emlékszem, mit ittam és mennyit. De lehet jobb is.

- Nyugi, agyalok. – Na de mégis meddig? Ennyire nehéz dolog lenne? Azt hittem legalább volt konkrét ötlete, mikor felvetette ezt az egész fogadásosdit.

- Ne idegesíts, ha nem mondod el visszaszívom az ajánlatot – jelentem ki figyelmeztetõen.

- Milyen ajánlat? Megnyertem a fogadást emlékszel?

- Ja, tényleg… - Ott a pont. - De akkor is! Mit tökölsz ennyit?

- Na, jó – adja be a derekát végül nagy kegyesen, mintha nekem tenne szívességet, hogy teljesíthetem a feladatát. Mindenesetre kíváncsian közelebb csusszanok, hogy halljam a kérését. – Elmész ide a szemközti meleg bárba.
Elõször fel se fogom mit akar, pislogok is nagy szemekkel, de mikor leesik, nagyot nézve bámulok rá.

- Mi? Nem! Miért mennék oda? – Még úgy se igen jártam arra, hogy elvileg az érdeklõdési körömnek az felelne meg…

- Mert ezt kérem tõled – vigyorodik el szélesen, és neki van igaza.

- Ne hülyülj már most komolyan? – Bólint… anyás. - A szemközti? Az a… Piros ugye?

- Igen az a neve…

- Nem lehetne valami mást? – nyekkenek kérlelõen. Nem igen tudom, ez miért lehet hasznos neki. Persze poén biztos, meg minden, de akkor is…
- Nem… viszont veled megyek… Csak hogy lássam tényleg bemész-e.
Pláne nem értem, mert így ha meg is lát minket valaki, õ is ugyan úgy szóbeszéd tárgya lesz, mint én. Azaz ez neki is szívás.

- És meddig kell bent lennem? – sóhajtok fel beletörõdõen. Végül is, tényleg vesztettem, ez így tisztességes. Ráadásul ha õ is ég velem, hát úgy jobb.

- Rendelsz egy piát, megiszod, és ennyi. – Nincs idõm lereagálni a dolgot, mert kezemet megragadva indul meg az ajtó felé, maga után húzva. – Na gyerünk.

Ahogy kiérünk a kissé hûvös levegõre, egy picit kijózanodom, de esélyem sincs, hogy ellenszegüljek Zeno erejének. Nem is fogok, teljesítem a feladatom, ha már beleegyeztem a fogadásba.
- Zeno, ez egyébként miért jó neked? – kérdezem, fél úton a két bár között, mire vigyorogva hátra fordul.
- Most mond, hogy nem poén.
- Hát nem igazán az – vonom meg a vállam, és alaposan elbizonytalanodom, mikor megérkezünk úti célunkhoz. – Biztos vagy te ebben? Mi lenne, ha inkább én fizetném a piád az elkövetkezõ két hétben?
- Felejtsd el, ez tökéletes feladat – töri derékba a meggyõzésérõl szõtt álmaim. Felsóhajtva húzom vissza magamhoz a kezem, majd szúrós pillantást vetve rá, belököm a bár ajtaját, és összeszedve minden magabiztosságom, besétálok.
Azonnal megcsap a kellemesen bódító, forró levegõ, és máris érzem az izgalmat, ami az egyszerû szórakozóhelyeken elkerül. A tömegen átslisszolva, letelepszem a pulthoz, és rámosolygok a mögötte futkosó srácra, hogy felhívjam magamra a figyelmét a rendeléshez.
Sikerrel járok, mert fél másodperc alatt elõttem terem, én pedig megkönnyebbülve rendelek valami jó erõset.
Annak ellenére, hogy eléggé fel vagyok már oldódva, lehet nem árt ide még egy kicsi bátorság. Pedig határozottabb szoktam én ennél lenni. Megkönnyebbülve konstatálom viszont, mikor oldalra pillantok, hogy Zeno ráérõsen letelepedett a kettõvel mellett lévõ szabad székre, és szélesen rám vigyorog.
Valamit firkant az egyik poháralátétre, majd átcsúsztatja nekem.

Következõ a tánc, azt már csak a poén kedvéért…

Tágra nyílt szemekkel pillantok fel rá, majd hevesen megrázom a fejem, mire unszolva bök a fejével a parkett felé. Alsóajkamat rágcsálva, bátortalanul pillantok a tömegre, majd gyorsan lehúzom az elém tett italt, és eltökélten lepattanok a székrõl.
Végül is, ha akarok még valaha az életben kapcsolatot, úgyis ilyen helyen érdemes próbálkoznom, a végén még meg is köszönhetem majd Zenonak, hogy rávett az idejövetelre.
Az ital pedig kellemesen elkábít, és elveszi a gátlásaim. Elvegyülök a férfiak és fiúk között, majd a zene ütemére kezdek mozogni, nem törõdve azzal, kihez érek a környezetemben.
Hamarosan azt veszem észre, hogy többen is rám tapadnak, és nem kis ügyességembe kerül kisiklani közülük.
De kezdem élvezni is, és nem egyszer direkt játszadozom a hozzám simulókkal. Egy darabig nekik illegetem magam, majd tovább vándorlok a következõhöz. Ez addig buli, amíg ki tudok kerülni egy-egy személy kezei közül, de ahogy emberemre akadok, alaposan megszeppenek.
Tanácstalanul, és megfutamodásra vágyva pislogok fel a húszas éveiben járó, szõke srácra, akit sehogy se tudok lerázni. Helyes meg minden, de nekem perpillanat nem kapcsolatszerzés volt a célom.
Mikor már kezdenék kétségbeesni, hogy sehogy se tudom menekülõre fogni, valaki hirtelen kihúz a karjai közül. Felpillantva ismerõsen kék szempárral találom szembe magam, és megkönnyebbültségemben azt se tudva mit csinálok, hozzábújok Zenohoz. Az egyetlen biztos, és ismerõs pont perpillanat a környezetemben, és az alkoholtól zsongó gondolataimba meg se fordul, hogy ez azért nem szokványos viselkedés kettõnk között.