Még egy ideig beszélgetünk, és közben nem tudom hová tenni a fiút. A neve olyan ismerõs, és biztos vagyok benne, hogy valamikor már találkoztunk, de nem tudom, hogy hol és mikor. Végül az idõ leteltével lefixálom a következõ találka idõpontját, Akachi-kun pedig mély meghajlással és illedelmes alázattal távozik. Tudom, hogy valami nagy baj van, amit még nem kész elmondani, de majd lassanként a dolog végére járunk. Nem kell sietni. Igazán kedves, illedelmes, és mindamellett, igazán jóképû kölyök. Pont az esetem, de biztosan csinos barátnõje van. Az ilyesfajta fiúknak mindig igen vonzó barátnõik szoktak lenni. De aztán ki tudja.

~*~

Közel másfél hónap telik el. Akachi-kun lassan kezd megnyílni, de még mindig kerüli a közvetlen válaszokat, amelyek az álmaira, a félelmeire mutatnának rá. Ám már kezdem õt kiismerni, tudom, mit kérdezhetek tõle, és mit nem. Persze vannak dolgok, amiket pszichológusként nem tudakolhatok meg, viszont már kezdem a barátomnak érezni. Alig nyolc évvel fiatalabb nálam, és nagyon szeretnék vele barátként beszélni. Ezért egy nap összeszedem minden bátorságom, és úgy döntök, elhívom kávézni. Lesz, ami lesz, legfeljebb visszautasít. Veszteni nem veszthetek semmit.- Aka-chan, ma délelõttös vagyok, ha gondolod elmehetnénk teázni, vagy kávézni valahová – vetem fel az ötletet, mintha csak akkor találtam volna ki. Pedig valójában már napok óta el akarom hívni, hogy végre ne csak mint orvos és páciens beszélgethessünk. Õszintén érdeklõdöm iránta.

- Pe…persze, nagyon jó lenne – habogja halkan, de a hangjából kihallom az örömöt.

Elégedetten nézek rá, és megkönnyebbülten elmosolyodom. Gondolatban a levegõbe boxolok, hogy igen, végre sikerült, és még igent is mondott. Legszívesebben megölelném, de nem akarom megriasztani.

- Mikor, vagy hol, vagy hogy, vagy …TUDOD! – tudakolja izgatottan. Mint egy tinilány az elsõ randin. Ilyenkor még édesebb, mint egyébként.

- Te vagy mára az utolsó, szóval ha gondolod akár folytathatnánk a kávézóban is – ajánlom fel.

-  Az..cso..cso…cso..csodás le..lenne! Me..menjünk! – csapja össze a kezeit, mire a láncai csilingelni kezdenek, mintha nevetnének.

Most is dadog, mint mindig, ha zavarban van. De ez a tulajdonsága tetszik nekem, meg is jegyeztem már, hogy nagyon aranyos ilyenkor. Azt hiszem, õ is szívesen van itt, hiszen tényleg türelmes vagyok vele. Azt hiszem, kezdem igazán megkedvelni.

Ahogy kifelé megyünk, megérintem a hátát. Csak lágyan, semmi sürgetés. Egyszerûen, jólesik megérinteni.

- Ne izgulj, nem lesz semmi, csak kávézunk – mosolygok rá kedvesen.

Csak bólint, majd elköszönök az asszisztensemtõl, és kilépünk a rendelõ ajtaján.

~*~

Rövid kocsikázás után állunk meg egy otthonos kis teaház elõtt. Sokszor járok ide, kellemes, családias, békés, csendes hely. És nem mellékesen kitûnõ a kiszolgálás. Egy boxban ülünk le, és mivel a pincérek éppen elfoglaltak, van idõnk átnézni az étlapokat.

Akachi nem néz rám, de az arca így is vörös. Ha nem ilyen szituációban lennénk, most jót nevetnék rajta, de nem akarom megbántani.

Végül mégiscsak inkább két eszperesszót rendelünk, aztán csend telepedik közénk. Majd lassan beszélgetni kezdünk. Akachi kezd feloldódni, mert még viccelni is tud, mire csak nevetve rázom meg a fejem. De muszáj megtudnom az igazat. Olyasmit, amit egy barátnak talán elmond.

- Tudod, hogy ezt pszichológusként nem kérdezném meg, de… - óvatosan mérlegelem a szavakat – miért jársz pszichológushoz?

Nem válaszol, csak csendben ül. Kellemetlen vizekre tévedtünk, és inkább a kávéjába kortyol. Sokáig csendben ülünk egymással szemben, mire végre megszólal.

- Ezt… ezt még nem szeretném elmondani… ha… ha nem gond… - mondja lehajtott fejjel.

- Megértem – bólintok. – Ne haragudj, hogy megkérdeztem. De ha eljön az ideje, ugye elmondod?

- A pszichológusnak, vagy a barátnak? – kérdi halkan.

- Amelyiknek akarod – bíztatom. – Mindkettõ meghallgat, és támogat, ha szükséged van rá – mosolyodom el lágyan. – Annyi idõt kapsz, amennyit csak akarsz, jó?

Csak bólint, hogy megértette, és elfogadja a dolgot. Tudom, milyenek az emberek. Vannak, akik nem szívesen beszélnek semmirõl. Fõleg nem a fájó dolgokról. És itt valami nagyon mély, nagyon fájdalmas titok lappang, amit Akachi nem akar napvilágra hozni. Még nem kész rá, de legalább már tud beszélgetni, ha nem is a gondjairól, de sok másról igen. És ez jó.

- Mellesleg, sokat haladtál – mondom komolyan, mire rám néz. – Legalább beszélgetsz. Sokan erre sem hajlandóak, csak ülnek a kanapén, és úgy kell belõlük két szót is harapófogóval kihúznom.

- De még nem vagyok túl rajta – sóhajtja.

- Talán sosem leszel, talán csak évek múlva leszel túl rajta – mondom. – Ne siettesd a dolgokat, hagyd, hogy maguktól alakuljanak. Ha sietteted, nem lesz jobb, de rosszabb igen. Van idõd, Akachi.

- Nem vagyok… szánalmas? – kérdi félve, mire megrázom a fejem.

- Ez az, amit nem szeretek hallani – jelentem ki. – Nem vagy szánalmas, senki sem az. Mindenkinek vannak gondjai, amelyeket nem tud másokkal megosztani, fájó dolgok a múltban, a jelenben, apró titkok, amelyek másoknak jelentéktelennek tûnnek, de az egyénnek nem azok. A lényeg, hogy tudd ezeket kezelni. Én azért vagyok, hogy ebben segítsek neked.

Látom, hogy jólesnek neki a szavaim, mintha megnyugodna tõlük. Azt hiszem, sikerült egy kis lelket öntenem belé. Megisszuk a kávénkat, én fizetek, majd kilépünk a teázóból. Felajánlom, hogy hazaviszem, és el is indulunk a kocsi felé, amikor valaki megállít minket.

- No, nézd csak, csak nem az én rég nem látott drága öcsikém az? – kérdi a férfi, akiben felismerem Davidet, egykori ellenségemet, aki annyit bántott, mielõtt megtanultam legyõzni õt. – Ki ez a faszi? Csak nem vele dugsz?

- Da… David… - suttogja Akachi, mire döbbenten nézek rá. Az öccse? Ekkor esik le a dolog. Õ David mostohaöccse!

- Mit akarsz? – kérdem hidegen. – Ne nyúlj hozzá, David! – mondom, mire David szemei elkerekednek.

- Ki a fasz vagy te?! – lép közelebb. – Húzz innen, ha nem akarsz magadnak balhét, értve vagyok, öreg?!

- Nem, öreg! – húzom össze a szemeimet. – Akachi, ülj be a kocsiba! – szólok a fiúnak, aki olyan fehér, mint a fal.

Éppen végzek, és már a táskámat is felkapom, amikor az asszisztensem, Yanagi-san lép be az ajtón. Fiatal, a húszas évei közepén járó nõrõl van szó. Egy mappát szorongat a kezében.

- Végzett, sensei? – kérdi, mire bólintok. – Lenne még valami. Az elõbb egy fiatal fiú jött ide, de mivel rendelt, nem akartam önt zavarni. Szeretne terápiára járni, és megadtam neki holnap a négy órás idõpontot, ha nem baj. Akkor, ha jól tudom, nincs senki önnél.

- Hogy hívják a fiút? – kérdem. Kezd érdekelni a dolog. A kedd délutánjaim nem olyan zsúfoltak. – Hány éves?

- A neve – Yanagi-san ránéz a lapra, amit a kezében tart – Namashita Akachi. Huszonkét éves és egyetemista.

- Köszönöm! Kérem, hívja vissza, és mondja meg, hogy a holnap négy óra megfelel nekem is. Remek munkát végzett, Yanagi-san. Most hazamehet, ha végzett a papírmunkával.

- Igenis, sensei! – hajol meg. – Jó pihenést! Holnap találkozunk.

- Viszontlátásra! – intek, majd kilépek az ajtón.

Már öt óra is elmúlt, kellemes nyári délután van, a nap még fenn van, az idõ meleg, én hazafelé tartok. Hála égnek nem lakom messze a rendelõmtõl, így inkább sétálok, hogy levezessem a ma felgyülemlett feszültséget. Nem kell aggódnom a rendelõ miatt, Yanagi-san megbízható. Két éve dolgozik nálam, akkor kezdett, mikor megnyitottam a rendelõmet. Azóta õ az egyetlen ember, akire rá merem bízni az iratokat, és a kulcsokat.

Hazafelé egy állatkereskedés felé veszem az utam. Egy kis papagájcsemegét, és némi eleséget veszek Scottynak. A kis huncut biztosan örülni fog egy kis finomságnak. Az eladó már ismer, érdeklõdik, mi van velem, hogy van a kis kedvencem, mi újság a munkában, és hogy anyámék hogy vannak mostanában. Kedves öregúr, mindig jól elbeszélgetünk, de sietnem kell, Scotty türelmetlen lesz, ha késõn érek haza. Így elköszönök, és a csomagocskákkal a kezemben kilépve, már tényleg hazafelé indulok. Hála égnek, a boltba nem kell ma mennem, csak holnap, így azt hagyom holnapra.

Hamarosan hazaérek, és Scotty csicseregve üdvözöl, majd mikor kiengedem a kalitkájából, egybõl a vállamra repül és boldogan csivitel. Nevetve simogatom meg a fejét, mire törleszkedik nekem.

- Hiányoztam mi, Scotty? – nevetek fel. – Na, várj, nézd mit hoztam neked.

Kedvenc csemegéje láttán persze majd kiugrik a bõrébõl, és mikor felakasztom neki a kalitkán belülre, szépen berepül, és csipegetni kezd. Mosolyogva nézem, majd a konyhába igyekszem, hogy valami vacsorát üssek össze magamnak. Kemény napom volt, fõleg ha figyelembe vesszük azt a férfit, aki a lánya halálával viaskodik, miután a felesége is elhagyta. Az élet kegyetlen tud lenni. És nekem már sok kegyetlenséggel kellett szembenéznem. Kíváncsian várom, vajon az új paciensemnek milyen traumája lehet, amelyet nem tud egyedül feldolgozni. Az új emberek mindig izgalomba hoznak, hiszen nem tudhatom milyenek, mit éltek át, mitõl félnek, és hogy tudok rajtuk segíteni. Mialatt ezen gondolkodom, már kész is a vacsorám, ami egyszerû fûszeres rizsbõl és némi füstölt halból áll. Megvacsorázom, lezuhanyozom, majd egy kis tévénézés után már bújok is az ágyba.

~*~

Reggel kipihentem ébredek. Adok friss vizet és eleséget Scottynak, teszek be némi gyümölcsöt is neki, majd én is megreggelizek, és elõkészülök a napra. Öltözés, fogmosás, fésülködés, aztán indulok is. Scotty fütyörészik, csivitel, hogy minden jót kívánjon nekem. Bezárom a lakás ajtaját, és elindulok.

Körülbelül negyed óra alatt érek be a rendelõbe. Yanagi-san természetesen már itt van, és mikor meglát, elém siet, és meghajol.

- Jó reggelt, sensei! Hogy érzi magát?

- Jó reggelt, Yanagi-san! – válaszolom. – Kiválóan. És ön?

- Soha jobban – mosolyog. – Kobayashi-san tíz perc múlva megérkezik. Fõzök egy kávét önnek, míg várakozik. A szokásos dolgokat már betettem az irodába.

- Köszönöm! – biccentek, majd belépek az irodámba.

Az irodám nem nagy, de kényelmes. Az egyik falnál egy íróasztal áll székkel, mellette nem messze egy másik asztalka kávé-és teafõzõvel, alatta pedig egy minihûtõ feltöltve gyümölcslével, ásványvízzel, szénsavas üdítõvel. Ezen kívül van benne egy apró asztalka, két fotel és egy dívány is. Mindent a páciensek kedvéért. Néhány kép a falon, a diplomám kiakasztva, meg egy oklevél a jól végzett munkámért. És egy szép nagy ablak, amelybõl a közeli parkra lehet látni. Elrendezem a táskám, közben Yanagi-san behozza a kívánt mappákat, és a kávémat. Megköszönöm, majd gyorsan belenézek Kobayashi-san mappájába. Épp a végére érek, mikor hallom, hogy halk kopogás után asszisztensem bekíséri a kissé pocakos, negyvenes éveiben járó férfit. Kezdõdhet a nap.

~*~

Eljön a délután négy óra, és én izgatottan ülök az íróasztalom mögött. Kezemben van Namashita-san aktája. Ezek szerint már járt pszichológusnál, még tíz éves korában. De túl sok minden nem derül ki belõle, hiszen Yanagi-san szerint a fiú nem adott meg magáról túl sok adatot. A lakcíme és az iskolája szerepel, egyedülálló, nincs barátnõje, vagy barátja. És néha rémálmok gyötrik. Elgondolkodva nézem az adatait, amikor Yanagi-san halkan kopog.

- Tessék! – szólok ki, és felállok.

- Sensei, Namashita-san megérkezett – mondja Yanagi-san, és bevezet egy fiút.

- Jó napot! – halk, kedves, lágy hang vonzza magára a figyelmem, és mikor a fiúra nézek, a szám kis híját tátva marad.

A fiú, Namashita Akachi bûbájos tünemény. Arca mint egy angyalé, amelyet csak kiemelnek gyönyörû kék szemei, barna haja, amelyben egy ezüstös tincs van. Alkata kecses, karcsú, fülében és szemöldökében több piercing és fülbevaló látható, amelyek nemhogy elcsúfítanák, de egyenesen kiemelik a szépségét. Egyszerû farmert, és világos színû pólót visel. Meghajol.

- Jó napot, Namashita-san! – hajolok meg én is. – Kitagawa Yuu vagyok, pszichológus. Kérem, foglaljon helyet, ahol jólesik. Kér esetleg egy kávét, teát, gyümölcslét, vagy ásványvizet?

- Egy kis ásványvizet kérnék – mondja udvariasan, miközben körbenéz az irodában, és végül leül a kanapéra.

Az egyik fele kényelmes irodaként van berendezve. A másik felét azonban polcok foglalják el, amelyeken festékek, zsírkréták, színes ceruzák, filctollak és papírok sorakoznak. Valamint ecsetek, poharak, és még festõállvány is van. Látom, hogy Namashita-san érdeklõdve figyeli õket, így mikor leteszem elé az ásványvízzel teli poharat, magyarázatot adok.

- Vannak páciensek, akik alkotás közben jobban megnyílnak. Sok pszichológus szerint ez a módszer csak a gyerekeknél válik be, viszont tapasztalatom szerint felnõtteknél is remek feszültségoldó lehet egy kis rajzolás, vagy festegetés.

- Én zenélni szeretek – válaszolja Namashita-san.

- És milyen hangszeren játszik? – érdeklõdöm, mialatt a kávémmal helyet foglalok a szemközti fotelban.

- Hegedûn – hallom a választ.

- Az szép. Nekem mindig botfülem volt – mosolyodom el, és látom, hogy kezd feloldódni. – Nézze, bármit mond nekem, tudnia kell, hogy nem hagyja el ezt a szobát, rendben? – bólint. – Tehát amit mond nekem, azt nem adom tovább senkinek.

- Én… nekem rémálmaim vannak – vallja be halkan.

- Miféle rémálmok? – kérdem, mire megremeg. – Semmi gond – nyugtatom meg. – Ha nem akarja, nem kell beszélnünk róla. Csak nyugodtan, rendben?

Bólint, de látom, hogy fél. Érzem. Talán a rémálmainak köze lehet ahhoz, hogy itt van. Talán nem, de kit tudhatja? Mindenesetre ez a fiú nagyon érdekes. Okosnak tûnik, értelmesnek, és mégis fél valamitõl.