Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Trevin:

A nyár… unalmas. Kivéve ha azt nézem, hogy sokkal jobb az idõ a biciklizésre, de a több szabadidõ csak akkor jó, ha ki is tudom használni. Általában olvasok, de egy idõ után az is túl monoton ezért valami mást kell kitalálnom. A bácsik a parkban néha szeretik, néha nem, ha leülök velük sakkozni, mert általában én nyerek, persze van hogy hagyom nyerni õket. Nem könnyû.
Most újra olvasni van kedvem. Tegnap láttam egy érdekes mûsort a tévében, és érdekelni kezdett más népek kultúrája. Talán a városi könyvtárban találok róla valami érdekeset.
- Anya! – felkapok magamra egy pólót és egy vékony zipzáras pulcsi szerûséget, és lesietek a lépcsõn. – Elmegyek a könyvtárba, kell valami a boltból ha hazajövök? – A konyhában találok rá, csak mosolyogva fordul felém, és fejemre teszi kezét.
- Nem, kicsim, van itthon minden. Mit szeretnél vacsorára? – Hm…
- Bolognait – találom ki hirtelen, mire csak bólint, majd elköszönök tõle.
Az ajtóban felkapom a tornacipõt, keresztülvetem mellkasomon a pici táskát, és a kertben felpattanok a biciklire. A szemüvegemet beraktam, és az olvasójegyemet is. Azt hiszem más nem is nagyon kell, csak az igazolványom és a pénztárca. Megvan minden.
Szívesen vennék egy ilyen könyvet, de nagyon drágák, és már kinéztem elõre, hogy a következõ hónapban mit szeretnék venni. Meg persze mindjárt itt van anyu szülinapja, így neki is ki kell találnom valamit.
Figyelmesen tekerek, nem túl gyorsan hisz ráérek, és azt sem szeretném, hogy a figyelmetlen járókelõk, akik néha áttévednek a biciklisávba, balesetet szenvedjenek miattam. Bár jobban is odafigyelhetnének.
Pár nap múlva lesz a beiratkozás abba az új iskolába, amit kinéztem magamnak, aztán még egy nap és kezdõdik. Ahogy utána olvastam jónak tûnt, a nyílt nap is egész jó volt, bár kilógtam a sorból, mert nem vagyok elsõs. Remélem az új osztály befogad majd, vagy legalább nyugtom lesz mert ahova elõzõleg jártam… túl átlagos volt még nekem is. Azt hiszem sok az olyan ember, aki szívesen tölti ki másokon a hangulatát, de lehet ebben az új iskolában is lesz ilyen… Remélem nem.

Elérek végre a könyvtárig, leláncolom a biciklimet, majd fellépkedek a lépcsõn. Milyen nagy! Mindig megcsodálom.
Üdvözlöm a könyvtáros néniket, és felmegyek az általam keresett sorokra. Igen, az antropológia részleg. Sok könyvet és címet végignézek, néha találok olyat, aminek a címe sejtet valamit, de a borítójára nézve inkább meggondolom magam. Most nem ez az amit keresek, bár biztosan érdekesek lehetnek.
Leülök a számítógépes leltár elé, hátha az többet tud, és alig kell csak pár perc, máris megtalálom a megfelelõ könyvet számomra, a címe is egyértelmû… a baj az, hogy nem kölcsönözhetõ. Kár, de mivel van idõm, azt hiszem itt is bele tudok nézni. Felírom a cetlire az adatokat, a szinten lévõ könyvtároshoz lépek, aki kedvesen hozatja fel nekem a könyvet, csak mosolyogva köszönöm meg.
- Tetszene tudni nekem mondani olyan olvasó termet ahol kevesen vannak? A lentinél mindenhol ülnek – suttogom zavartan, mire szélesebb mosollyal biccent.
- A fenti galériába szinte senki nem jár, menj oda nyugodtan.
- Köszönöm – hálálom meg, és fel is sietek a mutatott irányba.
Nem sok ember lézeng itt és igaz csendesek. De a lenti olvasó helyek olyan kicsik, hogy 4-5 ember könnyedén be tudja foglalni õket. Nem szeretek mások mellé ülni, mert… ennyi erõvel akkor buszon is olvashatnék, de nem ezt a könyvet.
Nem kell sokat keresnem, a lépcsõvel pont szemben van a galéria, és felkapcsolva a villanyt érdekes látvány tárul elém. Olyan mintha elhagyatott lenne, de mégsem. Tényleg nem sokan járhatnak ide, mert a székek és asztalok annyira nem tûnnek elhasználtnak.
A bejáratnál leülök az egyik sarokba, és kinyitva a könyvet, azonnal belemerülve kezdem el lapozgatni. Sokkal érdekesebb, mint a tévében, de csak azért, mert részletesebben mesélnek pár dologról. Az látványosabb, ez részletesebb, és még képek is vannak néhol benne. Jó nehéz könyv, és rengeteg minden van benne. Azt hiszem ez lehet az egyetlen, és ritka, amiért nem engedik kikölcsönözni. Pedig biztosan otthon is ellenék vele egy ideig.
Nem figyelem az idõ múlását, csak az zökkent ki a betûkbõl álló álomvilágból, hogy egy cipõ talpa halkan nyikkan. Órákig egy neszt sem hallottam, ezért azonnal feltûnik a különbség.
Felé nézek, és egy hasonló korú fiú lép be, aki csodálkozó szemekkel mered rám pár pillanatra, majd amikor találkozik tekintetünk, zavartan süti le szemeit. Mikor újra felém néz, csak elmosolyodom, majd visszamerülök a könyv és sorainak csodáiba. Tõlem viszonylag távol ül le. Lehet hogy ha nem az ajtó mellett ülnék, észre sem vettem volna. Az órámra nézve látom, hogy már közeleg a késõ délután, így a könyv végérõl, az ajánlásokból kiírok pár könyvet vagy csak írót, pár érdekességet aminek akár a neten is utána tudok nézni, majd a tollat és papírokat az asztal szélére téve még olvasok egy kicsit, van még idõm.
Nem sokkal késõbb meghallom hogy a másik fiú megmoccan, azaz feláll székébõl, de pár holmiját otthagyja, csak szemem sarkából látom. Biztos megy másik könyvet keresni.
Ahogy elhalad mellettem lesöpri a papírjaimat, riadtan kap utánuk és még a legördülõ tollat is sikerül a levegõben megmarkolnia, majd mindent szép rendezetten visszatenni az asztalra.
- Bocsánat, ne haragudj, véletlen volt – mentegetõzik ide-oda kapva, hajába túr kissé, és majdnem arcát is sikerül megütni de éppen hogy elhajol.
- Se-semmi baj – igazítom meg szemüvegemet, majd hogy jobban láthassam arcát, felteszem a homlokomra. Milyen szép szemei vannak. – Köszönöm, hogy visszaraktad.
Zavart mosollyal hunyja le pilláit, hogy óvatosan hátrálni kezdjen.
- Semmiség – válaszol még utoljára, majd kislisszol. Milyen érdekes.
Bezárom a könyvet, és a lapokra vetem tekintetem. Hihetetlen… majdnem pont úgy rakta le, ahogy én…

~*~

Mivel nem vagyok jártas az iskolában, így elõször a tanárihoz vezet utam, megkeresem a mondott nevû kedves nõt, aki kedvesen vezet el a teremig. Mikor beérünk már mindenki fent van, legalábbis vagyon sokan, és ahogy meglátnak, úgy néznek rám, mintha már vártak volna, és kíváncsian méregetnek fel.
- Gyerekek, õ lesz az új osztálytársatok. Trevin, mutatkozz be kérlek – olyan… olyan zavarba ejtõ, de ahogy látom nem tûnik vészesnek a társaság. Kissé kipirul arcom, érzem ahogy ég, és ha rajtam lenne a szemüvegem, most azt igazgatnám.
- Sziasztok – zavartan nevetek fel, de látom hogy érdeklõdve figyelnek, és egyikük sem olyan, aki gúnyosan szólna közbe. Ez… ez megnyugtató. – A nevem Trevin Bodway. A St. Martin gimnáziumból jöttem. Szeretek sakkozni és olvasni és… nyelvet tanulni. Eddig kettõt tudok, de szeretnék még párat megismerni. Örülök, hogy hozzátok kerültem – egyre zavartabb mosollyal próbálom feszültségemet oldani.
- Van kérdés? – szól hozzá a tanárnõ. Még ehhez kérdés? Csak kapkodom a fejem. – Ha nincs, akkor kezdhetnénk is. Foglalj helyet kérlek.
Középen szélen látok még egy helyet, és ahogy közelebb érve felfedezem az ismerõs arcot, kedvesen elmosolyodva ülök a mellette lévõ helyre.
- Szia – köszönök halkan, majd kissé elkerekednek szemei, gondolom a felismeréstõl.
- Te… - mondja halkan, és „szavába vágva” biccentek.
- A könyvtárból… emlékszel? – súgok vissza, még látom hogy biccent, de aztán a tanárnõ vonja el a figyelmemet.
- Figyeljetek légy szíves.

~*~

A szünetben úgy érzem magam akár egy érdekesség az állatkertben, úgy rohannak meg körém állva, és a levegõt is nehezebben veszem.
- Tényleg az a Trevin Bodway vagy? – kérdezi az egyik lány, mire csak kíváncsian pislogok rá.
- Mi… mire gondolsz? – kérdezek vissza.
- Akinek 200 fölött van az IQ-ja. – kipirulva biccentek. – Juj tényleg? De akkor mit keresel itt?
- Hát… szerettem volna egy rendes iskolába jönni – csak rohamoznak sorra a különös kérdésekkel, amire szívesen válaszolok, de… de olyan sokan vannak. Szédülök… olyan fülledt a levegõ… segítség.