-         Mi történt? –ez az elsõ kérdés, amit felteszek eszmélésem után. Meglepõdve konstatálom, hogy fõnököm ül a volánnál.

-         Elütöttelek. –hát mit nem mondjak, nem túl bõbeszédû.

-         És most hol vagyok?- ha belehalok, akkor is megpróbálok értelmes társalgást folytatni vele!

-         A kocsimban, útban a kórház felé.

-         Áh, szóval foglalkozol másokkal is,nem csak magaddal?- ajándékozom meg egy fültõl-fülig mosollyal.

-         Hn..

-         Na ne már,én beszélgetni akarok veled,te meg rám se figyelsz. –kezd sok lenni ebbõl a pasiból, pedig az én türelmem világhírû.

- Megérkeztünk. - nyögi be pár perc múlva. Megütöm. Egyszer biztos, hogy megütöm. Hogy lehet valaki ennyire hideg, bunkó, egocentrikus barom…

 Kiszállunk az autóból, bár nehezemre esik. Kiskorom óta rettegek az orvosoktól, egész pontosan, amióta négyévesen bekerültem negyven fokos lázzal, és nem engedték, hogy anya velem maradjon.. Megfogom a kezét, és igyekszem visszahúzni.

-         Muszáj bemenni? Tudod....félek az orvosoktól.

-         Akkor is bemegyünk. - kezd befelé húzni, de én csak állok, mintha lebetonoztak volna. Végül megelégeli a huzavonát, és a karjába vesz. Bent hamar útbaigazítanak bennünket. Mire észbe kapok, már szólítanak is. Mine le akar tenni engem, de nem szeretnék egyedül bemenni, így csak kapaszkodok belé.

-         Gyere be velem. –kérem. Most megint annak a négy éves kisfiúnak érzem magam.

-         Jól van. - az egész vizsgálat alatt nem engedtem el magam mellõl. Szerencsére hamar végzünk, és az orvos asztalához sétálunk. Fõnököm elhelyezkedik a fotelben, én pedig az ölébe huppanok. Tudom, hogy gyerekes, meg õt zavarja, de nem tudom visszafogni magam. Vagy ez, vagy a hiszti.

-         Oliver, maga egészséges. - hihi. Tudtam én! Örömömben Minehez bújok. Amilyen gyorsan csak tudok, kisietek a kórházból, bevágódok az ülésre és onnan pislogok fõnökömre. Vajon most mi lesz?

-         Hol laksz? –máris meg akar szabadulni tõlem? Elmotyogom neki a címet, és a legrövidebb útvonalat is. Meg persze hogy ott van a kedvenc parkom, játszóterem… hamar megérkezünk. Egy ideig csak összekulcsolt kezeimet nézem, majd, amikor nem szól semmit elköszönök.

-         Akkor holnap találkozunk

-         Nem hiszem. –itt elkerekednek a szemeim. Csak nem ki fog rúgni?

-         Miért? –ha innen kirúgnak, biztos nem kapom meg a diplomámat, és a szüleim nagyon fognak bennem csalódni. Könnyek lepik el a szemem…

-         Mert nincs se munkám, se lakhelyem

-         Akkor gyere hozzánk –ajánlom föl gondolkodás nélkül. Mégsem lakhat egy hideg szállodai szobában. Nagyon meglepõdik, és látom, hezitál.

-         Köszönöm az ajánlatod, de mégsem mehetek hozzátok laki. Itt nem egy éjszakáról van szó. A szüleid sem díjaznák szerintem, ha egy vadidegent költöztetnél be.

-         Ugyan, ezzel ne foglalkozz! A családom nagyon barátságos, és szeretik a vendégeket. De gyere be, hogy megkérdezzük. –kirángatom a kocsiból, és vonszolni kezdem a bejárati ajtó felé, mely mielõtt kopognék, kivágódik, és édesanyám könnyes szemekkel veti magát a nyakamba.

-         Hol voltál ilyen sokáig, kicsi kincsem? Már nagyon aggódtam érted, és ki a barátod? –hadarja egy szuszra.

-         Ne aggódja anya. Csak kicsit el lettem ütve, és eddig a kórházban voltunk. –vigyorgok rá kisfiúsan. –De semmi bajom. Tényleg. Õ pedig a fõnököm. Itt lakhatna? Otthonról kidobták. –nézek szülõmre árva kiskutya szemekkel.

-         Hát persze bogaram. Hozzátok be a holmiit, én addig elõkészítem a vendégszobát, utána pedig vacsora. Biztosan éhesek vagytok már. –indul el, mosolygós arccal.

-         Na, látod! Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. –ragadom meg a kezét, és felvezetem ideiglenes szálláshelyére, mely közvetlenül az én szobám mellett van. Nem egy luxus szoba, de mindennel fel van szerelve, ami a kényelemhez szükséges. Magára hagyom, hogy ki tudjon pakolni, én pedig átöltözöm.

A vacsoránál mindannyian körbeüljük az asztalt. Látom Minén, hogy kissé feszéjezi derûs, hangos társalgásunk, ezért az asztal alatt bátorítóan megfogom a kezét, és rámosolygok. Vacsora után mindannyian áttesszük székhelyünket a nappaliba, és én ismét mellé ülök. Bár nagyon fáradt vagyok, szeretem ezeket a közös családi kávézásokat, amikor mindenki elmeséli mi történt vele aznap. Volt fõnököm is könnyen befogadják, kérdezgetik, én pedig a vállára hajtom fejem, és észrevétlenül álomba merülök.

Másnap már korán reggel harci hangulat ébreszt. A folyosón trappoló léptek zaja, arra utal, valami jelentõs dolog történt, ami felbolygatta kicsiny családomat. Álmosan, szemeimet dörzsölgetve bandukolok le a lépcsõn. A konyhában Mine már édesapámmal kávézik, miközben anya össze-vissza rohangál, de ahogy meglát engem megáll, odajön, és egy puszit ad az arcomra.

-         Kicsim… sajnos telefonáltak, hogy el kell utaznunk, nem tudni mennyi idõre. Kérlek, legyél jó, és vigyázz magadra, amint tudunk, hívunk, rendben? –ekkor vendégünkhöz fordul. –Önt is kérem, nagyon vigyázzon rá. Hajlamos kihagyni az étkezéseket, és kabát nélkül mászkálni ebben a hidegben.

-         Nyugodt lehet asszonyom. –válaszolja, majd visszatér kávéjához. –Majd én figyelek rá. Anyáék elköszönnek,  én pedig kettesben maradok Vendégünkkel.

Nagyot nyújtózva mászok ki az ágyból, egyenesen szõrös kisördögöt mintázó mamuszomba, majd kómásan lesattyogok a konyhába. Ma szerencsére nem kell bemenni az egyetemre, így enyém az egész nap. Lent már a terített asztal vár, rajta illatozik a frissen sült palacsinta. Még a nyál is összefut a számban, imádom. Leülök, és gyorsan belapátolok négyet. Édesanyám odajön hozzám, és megpuszilja a homlokom.

-         Kisfiam, nem fogsz elkésni? –kérdezi édes hangján, de én csak nagy szemekkel pislogok fel rá.

-         Honnan is? Ma szabadnapon van –világosítom föl.

-         De ma van a gyakorlati helyeden a felvételi elbeszélgetés- közli angyali türelemmel, bizony, már volt ideje hozzászokni a szita agyamhoz. Homlokomra csapok, és felviharzok. Van röpke egy órám elkészülni, és oda is érni. Maga lesz a rémálom, nem szeretem, ha kapkodni kell. Gyorsan letusolok, majd beállok szekrényem elé. Vajon, mit vegyek fel? Nagy nehezen egy sötétkék bársony zakó mellett döntök, melyen vérvörösen keleti magát egy bimbózó rózsa, majd felkapok hozzá egy passzos nadrágot, magas szárú csizmát, és már mehetek is. Felpattanok biciklimre és belehúzok.

A banknál már várnak rám, gyorsan sorra is kerülök. Az asztal mögött jóképû, fiatal férfi ül, de arca annyira mogorva, mintha a világ összes gondja az õ vállát nyomná.

- Jó napot, üljön le. –invitál, de semmi mosoly. Nem szimpatikus a fickó…

- Jó napot –köszönök vissza, arcomon szokásos mosolyommal, majd felé nyújtom a magammal hozott referencia mappát. Bárt nem szívlelem ezt a területet, a jegyeim kifogástalanok.

- Akkor mondjon magáról pár dolgot. –jön a szokásos kérdés.

- A nevem Oliver Asanuma, 21 éves vagyok, és… - kezdenék bele, de félbeszakít.

- Ennyi elég. Fel van véve. Kint az titkárnõtõl mindent megtudhat. A munkaidõ reggel hétkor kezdõdik. Viszlát! –kissé furcsa, hogy ilyen könnyen felvett, de nem igazán foglalkozom vele. Egy gonddal kevesebb. Fütyörészve pattanok járgányomra és tekerek haza.

Jól, indul az elsõ munkanapom, több, mint fél órát kések, de önhibámon kívül. Defektet kaptam. A fõnököt persze nem érdekli, alaposan leteremt.

-         Ez egy munkahely, nem pedig egy kocsma, ahová akkor mehet be amikor csak akar. –ordítja. Most az egyszer elnézem, de ezért itt kell maradnia túlórázni. Most pedig pakoljon le, és fõzzön kávét, de erõset!

-         Igen, uram. - hajolok meg, és kihátrálok. Hogy ez mekkora egy zsarnok! De vágjunk jó képet hozzá, csak három hónapot kell itt töltenem. A probléma az, hogy én még életemben nem fõztem kávét, de még teát sem. Úgy bámulok a kávéfõzõre, mint valami csodalényre, de nagy nehezen bekészítem, és elindítom. Egy darabig nincs is probléma, majd egyszer csak elkezd füstölni, és pár másodperc múlva a forró kávé a szoba minden pontját beteríti. Ráadásul a fõnöknek mikor máskor kell benyitnia… látom, amint elvörösödik, és ha lenne nálam ásó, már nekikezdenék sírom elõkészítésének, de így csak lehajtott fejjel hallgatom szidalmait.

-         Hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes…- még hosszan sorolja, de nem figyelek rá. A következõ, ami megkapja a fülem, hogy addig nem mehetek haza, amíg ki nem takarítottam. Lemondóan sóhajtok, és nekiállok.

Már régen lejárt a munkaidõ, mire végzek. Kint már sötét van, és ahogy jobban kinézek, észreveszem, hogy szakad az esõ, én pedig még kalapot sem hoztam… remek. Ennél szebb nem is lehet. Összekészülõdök és útnak indulok. Így hogy tolnom kell a biciklit, elég hosszú az út, és ezen az útszakaszon járda sincs. Mindenkit átkozva baktatok a fõút szélén, amikor hírtelen fékcsikorgást hallok, és egy autó reflektora vakít el…