Hamar eljutunk az apám irodájáig. Bekopogok, aztán benyitok.
- Apa, meghoztam Shun-samat – szólok neki.
- Jó napot kívánok Shigeki Yoshida. Akami Shun szolgálatára – lép mögém a férfi.
Istenem, de közel van hozzám… Ki kell vernem az efféle gondolatokat a fejemből.
- Akkor én nem is zavarok tovább – mentem ki magam.
Meghajolok, és távozok. Apa és Shun az irodában elkezdik a megbeszélést, én pedig visszatérek a recepciós pulthoz, leülök, és türelmetlenül várakozom. Remélem jól sikerül majd, és sikerül beindítani az új üzletet. Bár ez a férfi nagyon kedvesnek tűnik, és jártasnak a szakmájában. Biztosan nem lesz csalódás.
Nem kell sokáig várnom, talán egy fél órát csak. Shun felbukkan a folyosón, nyomában apával. Rögtön felpattanok a székről.
- Apa, apa! Hogy sikerült? – sietek oda hozzájuk.
- Most már egyenesbe kerültünk – feleli, hangján hallatszik a megkönnyebbülés.
- Annyira örülök – mosolygok rá boldogan.
A következő pillanatban Shun-sama vonja magára a figyelmünket.
- Elnézést – szólal meg. – Elkérhetem a lányát pár órára?
- Nyugodtan – válaszol az apám, szája sarkában mosoly bujkál.
Egy kissé meglep, de boldog mosollyal nézek rá. Nem szoktam hozzá, hogy találkozóra hívjanak, de tetszik a gondolat… főleg az, hogy egy ilyen férfi oldalán mutatkozhatok.
Apa visszatér az irodájába, Shun pedig megvárja, míg összeszedem a holmimat. Aztán elindulunk egymás mellett, ki az épületből.
- Hova megyünk Shun-sama? – kíváncsiskodom.
- A kedvenc cukrászdámba. Remélem szereted a sütiket – feleli.
Újabb boldog mosolyt villantok rá. Hogy szeretem-e? Imádom őket! Ezt szóvá is teszem.
- Imádom őket – mosolygok továbbra is.
- Akkor jó!
Sármos mosolya újra megjelenik az arcán, amitől én majd elájulok.
***
Az egyik legnevesebb cukrászdába megyünk, a Hanayoriba. Itt árulják a legeslegfinomabb süteményeket. Az egyik eldugottabb sarokasztalhoz ülünk le. Ő egy krémes sütit, én pedig egy mignont rendelek.
- Mesélj magadról, Aiko! – emeli rám csodásan szép szemeit.
- Hát... – Zavartan pislogok. Nem szeretek magamról beszélni. – 19 éves múltam, egy nővérem és egy öcsém van. Nem nagyon vannak terveim a jövőt illetően, de már egy éve segítek a szüleimnek az ügynökségnél, és mivel szeretem ezt a munkát, egyelőre meg is felel.
- És miben segédkezel? – kíváncsiskodik.
- Mindig másban… Van, hogy a recepciós lányt helyettesítem, van, hogy a papírmunkában segítek. De legtöbbször a fotózásokhoz osztanak be, mert az apám szerint jobb ízlésem van, mint a stylistnak – mosolyodom el.
- És mondd csak.. – néz rám elgondolkozva. – Arra még nem gondoltál, hogy esetleg modellként is megpróbáld?
Érzem, hogy elpirulok. Még hogy én? Modell? Ahhoz egy másik világba kellett volna születnem…
- Modellként? Ugyan már… Nem vagyok én ahhoz elég szép.. – felelem elvörösödve. Ideje témát váltani. – Most te jössz! Mióta foglalkozol tehetségek felkutatásával?
- Hát, igazából már nagyjából 18 éves korom óta foglalkoztat ez, így már négy éve menedzserként dolgozom. Túl sok fiatal tehetség vár felfedezésre ahhoz, hogy cserbenhagyjuk őket – mosolyodik el.
Visszamosolygok rá, hiszen teljesen igaza van.
- Akkor sokan hálásak lehetnek neked.
- Így van… És te is hálás lennél, ha engednéd bebizonyítani, hogy remek modell lenne belőled – néz mélyen a szemembe.
- É-én... – dadogom. – Nem is tudom…
- Bízz bennem! – átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. – Adj egy esélyt magadnak, nem veszíthetsz semmit.
- De.. ha az apám megtudja, mindenkinek el fogja mondani. Nem tudja tartani a száját.
- Akkor neki majd csak azután mondjuk el, miután bizonyítottál – kacsint rám.
Megvonom a vállam, és félénken elmosolyodom.
- Hát.. akkor legyen.
- Ez a beszéd! – Elővesz a zsebéből egy névjegykártyát, és átadja. – Akkor holnap várlak ezen a címen. Mára viszont elég a munkából, folytassuk az ismerkedést.
Édes vigyora az én arcomra is mosolyt csal.
***
Másnap délután ideges izgalommal indulok a megadott címre. A tegnapi találkozó remekül sikerült, rá kellett jönnöm, hogy Shun nagyon barátságos és kedves férfi. Igazán megkedveltem, és úgy tűnt, ő is engem.
Egy kicsit furcsa lesz ma szinte munkakapcsolatként beszélni vele. Taxiba ülök, és így megyek Shun munkahelyéhez.
Egy egyszerű, de annál nagyobb épülethez érkezem. Modern berendezésű, és egy nyugodt környéken van. Belépve egyenesen a titkárnőnek kinéző nőhöz megyek.
- Jó napot, Akami Shunt keresem.
A nő kissé ellenségesen mér végig.
- És szabad tudnom, miért keresi? – néz rám szúrósan.
Nocsak.. csak nem többet érzünk a főnökünk iránt, mint kéne, bunkókám? Felvonom a szemöldököm, és már éppen válaszolnék, amikor egy váratlan ölelés megállít ebben.
- Aiko, hát itt vagy! – hallom Shun hangját.
- Szia – fordulok felé mosolyogva, aztán megpuszilom az arcát.
Az ébresztőóra már korán reggel éles csörgéssel ugraszt ki az ágyból. Egy újabb koránkelés, és egy újabb munkanap. Lekapcsolom az idegesítő hangú ketyerét, aztán felülök az ágyban, és nagyot nyújtózok. Aztán kikászálódok a takaró alól és célba veszem a fürdőszobát. Sikeresen el is foglalom, mielőtt még a nővérem vagy az öcsém lecsapna rá.
Egy kiadós zuhany és egy gyors mosakodás után máris jobba érzem magam, sokkal éberebb vagyok. A köntösömbe belebújva lebattyogok a konyhába, hogy magamhoz vegyek némi táplálékot.
Rövidesen az édesanyám érkezik meg, szinte beesik a helyiségbe. Elég szétszórtnak tűnik.
- Jó reggelt, anya.
- Neked is, neked is – mosolyog rám szórakozottan. – Figyelj, kicsim, ma elég fontos napunk lesz, és apáddal hamarabb be kellene érnünk az ügynökséghez. Nem lenne baj, ha…
- Semmi gáz, anya – mosolyodom el. – Elkísérem Karot a suliba, aztán bemegyek gyalog.
- Egy angyal vagy, édesem – puszilja meg az arcomat.
Aztán már ott sincs. Mosolyogva ingatom a fejem. Annyi dolog van ekörül az ügynökség körül, hogy arra szó nincs.
Evés után felsietek a szobámba. Magamra kapok a kedvenc piros topomat egy fekete szoknyával, aztán gyorsan bedobálom a fontosabb holmimat a táskámba. Röptében átfésülöm a hajamat is, aztán már megyek is ki a szobámból.
A folyosón az öcsémmel találkozom. Terepmintás térdnadrág és laza, fekete póló van rajta, hátizsákja hanyagul a fél vállára vetve. Egy igazi kis törpe-macsó.
- Kész vagy? – néz rám azzal az imádnivaló mosolyával.
Falni fogja a nőket, amikor felnő.
- Persze, mehetünk is – borzolom össze a haját a feje tetején.
- Héé! – méltatlankodik, de velem együtt nevet.
Lemegyünk a földszintre, aztán el is hagyjuk a házat. A nővérünk minden valószínűséggel elaludt, de mindketten imádjuk szívatni, így eszünkben sincs felkelteni. Elindulunk az iskola felé, Karo pedig vígan mesél az ottani kalandjairól.
Nagyjából negyed órával később megérkezünk.
- Ügyes legyél, nagyfiú – mosolygok rá. – Ne halljak rád panaszt!
- Úgy lesz, nővérkém.
Gyorsan megpuszilom a homlokát, ő pedig boldogan viháncolva rohan az iskolatársaihoz. Néhány percig még nézem őket, aztán elindulok az ügynökség felé.
***
Viszonylag hamar odaérek a hatalmas épülethez. Felsétálok a lépcsőn, és bemegyek az automata ajtón. Egyenesen apámba ütközöm, aki gyors reflexeinek köszönhetően megfogja a vállam, és visszahúz, mielőtt az ajtó újra kizárna az ügynökségen kívülre.
- Szia – nevetem el magam.
Ő is velem nevet, aztán egy szempillantásnyi időre magához szorít.
- Szia, kincsem.
- Na, ma mit fogok csinálni? – vonom fel a szemöldököm.
- Ó, igen. Ma ismét a fotózásokhoz leszel beosztvaaa... – Elhúzza az utolsó betűt, míg megnézi a napirendet. – …Áhá, igen. Egész napra.
- Egész napra? – lepődök meg.
Ritkán van ilyen.
- Igen, igen. Említettem már, hogy a ruha és sminkérzéked ezerszer jobb, mint a stylisté, nem? – kacsint rám vigyorogva.
- Igazi mocsok dög vagy, apa – nevetek.
- Naaa! – ráncolja a szemöldökét.
Megpuszilom az arcát, aztán sietve a dolgomra indulok. Már alig várom, mik várnak rám. Ez a kedvenc melóm, amikor a fotózásoknál kell segédkeznem. Én választhatom ki a modell ruháit, a sminkje stílusát, mindent. Volt már, hogy én is csináltam a sminket. Mindenki azt mondogatja, le kéne cserélni a stylistot rám. Aranyosak, de azért annyira csak nem vagyok jó.
***
Egész nap dolgoztam, szinte megállás nélkül. Egy ebédszünetet és 3 kávészünetet engedélyeztem magamnak, most pedig hulla fáradt vagyok. Gyorsan magamba döntök egy újabb csésze kávét, és ez néhány pillanaton belül máris felfrissít.
Az utolsó fotózás végeztével segítek összepakolni, aztán a saját holmimat és összerámolom. A vállamra kapom a táskámat, majd lesietek a lépcsőn, és célba veszem a kijáratot.
- Aiko! – állít meg az apám kiáltása.
- Tessék? – fordulok meg.
- Figyelj, van most valami fontos dolgod?
- Nem, nincs semmi.
- Akkor bent tudnál még egy kicsit maradni? – néz rám könyörögve. – Nagyon fontos lenne.
- Persze – rántom meg a vállam értetlenül.
Megfogja a kezem és egy üres padhoz húz.
- Gyere, elmondok neked valamit. – Leülünk, ő pedig izgatottan fordul felém. Gőzöm sincs, mit forgathat a fejében. – Még nem meséltük egyikőtöknek sem, de… anyáddal kibővítjük az ügynökséget.
- Kibővítitek? – értetlenkedem.
- Igen. Mostantól nem csak modellekkel szeretnénk foglalkozni. Hanem bárki mással, fiatal tehetséget felkarolásában akarunk segédkezni.
Felderül az arcom, és átölelem.
- Ez remek ötlet!
Megkönnyebbülten sóhajt föl.
- Örülök, hogy így gondolod. – Megpuszilom az arcát, ő pedig folytatja. – Akkor annyi lenne a dolgod, hogy elfoglalod a recepciósunk helyét egy 20 percre. Egy nagyon fontos embert várunk, egy sikeres menedzsert, aki tudna nekünk néhány újoncot ajánlani. Őt kéne elvezetni az irodámba, ha ideér.
- Rendben – bólogatok.
Odakísér az asztalhoz, én pedig elfoglalom a helyem a székben.
- A neve Akami Shun – tájékoztat.
- Oké – mosolygok rá.
- Örök hálám, kislányom – csókol homlokon.
Aztán elsiet az irodája felé.
***
Szórakozottan babrálom az asztalon lévő papírokat, tollakat és mindenféle mütyüröket. Remélem, anyáéknak sikerül beindítani az új üzleti részleget. Annyira örülnének neki, és sokkal több munkalehetőséget adna, ráadásul az ifjoncoknak is több lehetőségük lenne bizonyítani.
Gondolataimból egy kellemesen mély férfihang zökkent ki.
- Jó napot, Shigeki Yoshidát keresem.
- Ó. – Tehát megérkezett a vendégünk. Mosolyogva pillantok fel, és a szó nyomban belém is fagy. Néhány másodpercig csak nézek, aztán csak sikerül kinyögnöm a folytatást. – Üdvözlöm az ügynökségünkben, Shun-sama.
Ó édes istenem. Micsoda férfi… Elég volt egyszer ránéznem, hogy a térdeim remegni kezdjenek. Egek, milyen jóképű.. és azok a szemek..
- Részemről a megtiszteltetés – biccent kedves mosollyal az arcán.
Ez a mosoly… Végem van.
- A nevem Aiko, én fogom az igazgatóúr irodájába kísérni. – Én is rámosolygok, aztán fölállok a székből, és kijövök a pult mögül. – Kérem, kövessen!
Elindulok a hosszú folyosón, nyomomban ezzel az álomszerű férfival. Aki egyébként legalább húsz centivel magasodik fölém. Nem tudom eldönteni mázlista, vagy szerencsétlen vagyok-e.. De az biztos, hogy ezt az élményt nem heverem ki hamar.
