|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| vicii | 2012. 03. 18. 21:14:47 | #19940 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Mollynak - Nővérkémnek)
- De most már nem tartozol értem felelősséggel.- mondja tagadólag. – Hiszen elválsz anyámtól. Nem kell egy koloncot a nyakadba venned.- mondja halkan, én pedig felsóhajtok. Tényleg hihetetlen ez a lány… ennyire nem bízna bennem? Miért nem akarja, hogy segítsek neki?
- Molly, ne mondj ilyet. Nem vagy kolonc egyáltalán.- mondom, miközben kis kacsóját ajkaimhoz emelem. – Te egy igazán értékes és gyönyörű nő vagy, akit meg kell becsülni.- mondom mosolyogva, mire a kis édes fülig pirul. Hát menten megzabálom.
- Nem is vagyok ilyen.- mondja elfordítva a fejét. Ó dehogynem, édesem…
- Dehogy nem. Be is fogom neked bizonyítani. El fogunk költözni vissza az én lakásomra.- mondom sejtelmesen mosolyogva, mire meglepetten rám pillant.
Bizony kincsem, most már nem menekülsz a kezeim közül… az enyém leszel, akkor is, ha hosszú hónapok kellenek a meghódításodhoz…
- De tényleg nem akarok a terhedre lenni.- kezd megint tiltakozni.
- Angyalom.- mondom halkan, a szemébe nézve. – Hozzám fogsz költözni és vigyázni fogok rád, mert szükségem van rád.- dobom be az utolsó aduászomat, ezek után képtelenség, hogy nemet mondjon. Ha tehernek érzi magát, akkor csak el kell hitetnem vele, hogy igenis szükség van rá. Be kell neki bizonyítanom, hogy közel sem annyira értéktelen, mint amennyinek érzi magát. Sőt, ő egy igazi kincs…
- Rendben.- mondja végül a kezdeti döbbenet után. Na ezt már szeretem. – De ha a terhedre lennék, szólj, és azonnal visszaköltözök a régi házamba.- köti a lelkemre. Milyen bájos…
- Ígérem szólni fogok, de ilyenre nem lesz példa.- mosolyodom el. Ó dehogy leszel te az én terhemre… sőt, ahogy magamat ismerem ez fordítva lesz majd egy idő után…
Végre ő is elmosolyodik, és ettől szinte felragyog az arca.
Tényleg olyan, mint egy igazi angyal…
***
Pár nap múlva ki is engedik a kis drágát a kórházból. Kapva kapok az alkalmon, segítek összepakolni a cuccait és nem engedem, hogy ellenkezzen. A gondolatra, hogy mától nálam fog lakni, a nadrágom furcsán szűkössé válik…
Nos, kellemetlen.
Miért érzem úgy, hogy az elkövetkező időszak igencsak fájdalmas lesz az én részemről…? Egy szűz lányt nehéz lesz hozzászoktatni a gondolathoz, hogy Andrew bácsinak naponta legalább három menetre van szüksége, hogy jól érezze magát… helyesbítek, a kis drágám nem sokáig lesz szűz, ha velem fog lakni egy fedél alatt…
Meg is kezdem a kiképzését. Becézgetem, simogatom a drágát, próbálom hozzászoktatni a testi kontaktushoz… az én kis angyalkám persze eleinte nagyon zavarban van, de szép lassan megszokja a dolgot.
A tenyeremen hordoznám, mint egy kis hercegnőt, mivel ezt érdemli annyi sok szenvedés után, de a kis galád nem engedi. Végül kiegyezünk 4 órás munkaidőben.
Minden nap egyre jobb és jobb. Persze ezt a haverok is észreveszik a munkahelyen és azóta folyamatosan ezzel ugratnak…
Mit mondhatnék? Egyszerűen öröm minden vele töltött perc…
Most is épp repesve az örömtől érkezem hazafelé, mikor kellemes illatok csapják meg az orrom.
Akármennyi munkám is van, ebédre mindig hazaszökök hozzá…
Igazi kis konyhatündér lett a drága.
- Angyalom, megjöttem.- köszönök hangosan, majd leveszem a zakómat.
- A konyhában vagyok.- szól vissza hangosan, én pedig gondolkodás nélkül belépek az említett helyiségbe.
A kis édes épp valami finomat főz ebédre. Eszem a szívét…
Mögé lépek és magamhoz ölelem törékeny kis testét. Érzem, ahogy megremeg a karjaim közt de az utóbbi időben abszolút nem tiltakozik. Sőt, mintha már élvezné is…
- Nagyon finom illata van.- mondom a válla fölött az edénybe kukkantva. – De a tiédet nem tudja felül múlni semmi.- duruzsolom halkan, a belőle áradó virágillat teljesen elbódít… szegény, ha tudná ilyenkor milyen perverz gondolatok is járnak a fejemben… még szerencse, hogy nagy az önuralmam.
- Köszönöm.- mondja zavartan, majd elzárja a tüzet.
Csak erre a pillanatra vártam, magam felé fordítom és galád módon elbitorlom édes ajkait… hogy én már mennyire vártam ezt a pillanatot…
Ám ekkor hihetetlen dolog történik: az én kis szárny nélküli angyalkám átkarolja a nyakamat, majd vékony kis ujjacskáit szőke tincseimbe bújtatja, úgy viszonozza a csókot…
Nahát… talán végre megjön a bátorsága…
Kétszer akkora hévvel kezdem csókolni, közben pedig kihasználom az alkalmat… talán most már nem fog annyira zavarba jönni… legalábbis remélem.
Kezeimet lassan lecsúsztatom a derekáról arra a formás kis fenekére, és finoman megmarkolom. Érzem, ahogy megremeg, de nem esik ki a ritmusból…
Ó igen, ezt már nevezem…
Mikor elválunk egymástól, ő reszketegen felsóhajt, én pedig elgyönyörködöm kipirult kis arcában. Annyira gyönyörű…
Elmosolyodom, majd kecses nyakára tapadok ajkaimmal… finoman, lágyan simítok végig bőrén ajkaimmal, majd forró csókokat hintek rá… mintha egyre szorosabban ölelne magához…
- Drága angyalkám, el sem tudod képzelni, mennyire csodálatos vagy…- duruzsolom a bőrébe.
- Andrew… ne mond ezt… zavarba hozol.- mondja édesen lesütött szemekkel. Ahh, menten felfalom… nem fogom én ezt sokáig bírni…
Végül sóhajtva elengedem. Ha most tovább megyek félő, hogy nem fogok tudni megállni… és nem akarom rögtön letámadni…
Végül csak leülök a konyhaasztalhoz és rágyújtok egy szál cigire, hogy lenyugtassam magam. Türelem, Andrew… türelem…
A kis drága észbe kap és megterít, majd leül mellém. Enni kezdünk. Milyen kis édes, nem mer a szemembe nézni.
Én, hogy oldjam a hangulatot, mesélek. Elmondom neki, hogy már mennyire hiányolják a kollégáim. Mindig azt kérdezgetik tőlem, hogy hol hagytam azt a szép kis virágszálat…
Kellemes beszélgetésbe elegyedünk, ő a suliról mesél. Megkönnyebbülten hallgatom, hogy egyre több barátot szerez. Öröm látni a mosolyt az arcán…
Majd elköszönök tőle egy forró csókkal és irány vissza melózni.
Persze estig még számtalanszor felhívom.
Majd szinte rohanok haza.
Mikor benyitok a házba, hangok szűrődnek ki a nappaliból.
- Megjöttem, angyalkám!- kiáltom, majd ledobom a kabátom. Az én kis kincsem a nappaliban ül, tévét nézett éppen.
- Szia Andrew.- köszönöm mosolyogva. Én mellé lépek, leülök hozzá a kanapéra, megcirógatom gyönyörű arcát majd az ajkaira tapadok, ahogy szoktam…
Most is egészen átadja magát az érzésnek, sóhajtva viszonozza a csókot miközben megmarkolja az ingem… hogy én mennyire imádom ezt…
Az ölembe húzom, ő pedig meglepetten, elpirulva néz rám.
Nem hagyok neki időt a kérdésekre, tovább csókolom… közben ismét megmarkolom formás kis fenekét. Kezecskéit a mellkasomon pihenteti, majd ismét átkarolja a nyakam és hozzám simul.
Aztán meglepetten húzódik el tőlem.
A francba…
- And… rew…- nyögi döbbenten, a nadrágomat bámulva. Ajjajj… a nagytestvér sátorozni indult…
- Ne haragudj Molly.- mondom zavartan, majd visszaültetem a kanapéra és felállok, háttal neki. Nem akarom túlzottan zavarba hozni… - Én most inkább elmegyek zuhanyozni.- mondom és szó nélkül megindulok a fürdő felé, otthagyva a megszeppent lányt. Hát, ez van…
Ahogy becsukódik mögöttem a fürdő ajtaja sóhajtva a hajamba túrok. Ez égés volt, azért remélem nem szeppent meg túlzottan…
Gyorsan levetkőzök és beállok a zuhany alá. Nem bírom, muszáj könnyítenem magamon…
Nekidőlök a csempének, aztán lehunyt szemekkel rámarkolok kőkemény merevedésemre és lassan masszírozni kezdem… feltűnik előttem Molly tökéletes alakja… csodás keblei… lapos hasa… formás feneke… izmos, hosszú combjai…
Mit mondhatnék, azok az akt fotók nagy hatással voltak rám…
És igen, nem tagadom, meglestem őket…
Alig tudom visszafojtani a nyögéseimet…
Egyre gyorsabb tempóra váltok… aztán egy nagy nyögéssel élvezek el…
Húú… ez most kellett.
Végül kiszállok, megtörölközök és felveszem az alsómat. De mikor kilépek a fürdőből, valamin megakad a szeme. Hát ez?
Lehajolok a kis mütyűrért. Egy karkötő…?
|
| oosakinana | 2012. 03. 14. 22:00:06 | #19848 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Nevelő apumnak ~ huginak)
Lassan elkezdek ébredezni. Hol vagyok? Mi történt velem? Arra emlékszem, hogy apa hangját hallottam… hogy hallhattam apa hangját? Hiszen ő meghalt.
- Molly? Jobban érzed magad? – hallom meg a kérdést, ami vissza hoz a gondolataimból. Érzem, hogy a kezemet ujjai közé veszi. Odafordítom a fejemet és ekkor veszem észre Andrew-t.
- Andrew? – kérdésemre mosolyogva bólint. Látom rajta, hogy megkönnyebbült kicsit.
Ám a megkönnyebbültsége mellett egy kis bűntudatot is érzek, de nem tudom miért? Vajon mondtam valamit, amivel megbánthattam volna??
- Jól vagy? – teszi fel a kérdést, amire bólintok, majd kicsit körbe nézek.
- Kórházban… vagyok? – érdeklődök, mert furcsa, hogy itt vagyok bent. Megsimítja a kéz fejemet és egy csókot is hint rá, amitől teljesen zavarba jövök és kipirulva nézek rá.
- Igen. Miután elájultál, idehoztalak. Annyira sajnálom, Molly… ha nem megyek el a hétvégére, mindez nem történik meg… minden az én hibám… - mondja halkan, de komolyan.
Most tényleg magát okolja, amikor nem ő tehet róla?
- Ne mondj ilyet… te nem tehetsz semmiről. – adok hangok gondolataimnak, de csak megrázza a fejét.
- Dehogynem. Meg kellett volna védjelek attól a fúriától, de mégsem tettem eleget a kötelezettségeimnek… de most már mindennek vége. Most már nem kell többé szenvedned. - mosolyog rám, de eléggé meglepődve nézek rá. Még is hogy érti?
- Ezt meg hogy érted…?
- Hilda minimum 3 évre börtönbe kerül azért, amit veled tett. – mondja szigorúan. Tényleg elcsukatta az anyámat? Akkor most ki fog vigyázni rám? Mi lesz velem? Hova fogok menni? – Én benyújtottam a válópert. Most már soha nem foglak egyedül hagyni.. örökké melletted maradok majd és vigyázok rád. – súgja halkan, amire eleinte megijedek, de amikor azt mondja, hogy vigyázni akar rám, akkor meglepődök, de annyira, hogy az állam szinte a földet verdesi.
Hiszen nincs most már rám felelősséggel. Nem kötelező rám vigyáznia.
- De most már nem tartozol értem felelősséggel. – mondom halkan. – Hiszen elválsz anyámtól. Nem kell egy koloncot a nyakadba venned. – mondom azokat a szavakat, amiket anyám az évek alatt belém rögzített.
- Molly. Ne mondj ilyet. Nem vagy kolonc egyáltalán. – ül le mellém a székre, majd a kezemet az ajkaihoz teszi. – Te egy igazán értékes és gyönyörű nő vagy, akit meg kell becsülni. – bókol továbbra is, amire teljesen elvörösödök.
- Nem is vagyok ilyen. – fordítom a fejemet.
- Dehogy nem. Be is fogom neked bizonyítani. El fogunk költözni vissza az én lakásomra. – mondja, amire megint rákapom a fejemet.
- De tényleg nem akarok a terhedre lenni. – kezdek bele egyből.
- Angyalom. – néz a szemembe. – Hozzám fogsz költözni és vigyázni fogok rád, mert szükségem van rád. – az utolsó szavával nem kicsit megdöbbent, de végül még is beleegyezzek.
- Rendben. – mondom halkan, viszont egyből folytatom. – De ha a terhedre lennék, szólj, és azonnal visszaköltözök a régi házamba. – kérem meg.
- Ígérem szólni fogok, de ilyenre nem lesz példa. – mondja most már megint mosolyogva, amin én is elmosolyogok.
Ha így fogja folytatni továbbra is, akkor tényleg teljesen belé fogok szeretni, aminek nem tudom mennyire örülne, hiszen még is csak most válik el az anyámtól. Nem gondolom, hogy most egy másik kapcsolatra lenne szüksége, vagy éppen rám, aki az anyámra hasonlít.
~*~
Étnap múlva ki is engednek a kórházból szerencsére és tényleg Andrew-hoz költözök. Folyamatosan becézget és simogat, ami jól esik, csak még szokatlan, meg nem tudom hova tenni. Gondoskodik rólam és nem akarja engedni, hogy dolgozzak, de végül alkut kötünk, hogy még lejjebb visszük a munkaidőmet és csak 4 órát dolgozok, meg mellette akkor viszem az egyetemet. Szeretnék neki besegíteni a fizetésbe vagy ha esetleg valamire szükségem lenne ne tőle kérjek állandóan. Szokatlan még nekem ez a helyzet, de majd hozzászokok.
Éppen most érkezik haza én meg a konyhában vagyok és ebédek készítek neki. Szegénykének most kicsit rászakadt a munka, de ebédelni mindig hazajön, mert szereti a főztjeimet szerencsére. Állandóan hívogat telefonon is, hogy megtudja minden rendben van-e, de csak megnyugtatni tudom, hogy igen.
- Angyalom, megjöttem. – hallom meg a hangját, mire elmosolyodok, a szívem meg a torkomban dobog. Teljesen olyan, mintha házasok lennénk.
- A konyhában vagyok. – szólok vissza és a levest kavargatom.
Belép a helyiségbe, majd mögém állva ölel meg. Kicsit zavar, mert nem tudom, hogy hova tegyem, de jól is esik, hogy ennyire ragaszkodik tényleg hozzám.
- Nagyon finom illata van. – néz a lábasba. – De a tiédet nem tudja felül múlni semmi. – bókolja tovább, amitől teljesen zavarba jövök.
- Köszönöm. – elzárom a tüzet, mert készen van, de nem tudom folytatni, amit szeretnék, mert megfordít a tengelyem körül és magához ölelve ajkaimra tapadva kezd el szenvedélyesen csókolni.
Nem tudom, mi történik velem, de egyszer csak a kezeim maguktól elindulnak és a nyaka köré fonva őket ölelem magamhoz. Beletúrok a hajába és úgy viszonzom édes csókját, de most sokkal édesebb, mint amikor először adta.
Ezek után vajon mi lesz velünk?
|
| vicii | 2012. 03. 14. 20:41:55 | #19846 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Mollynak - Egyetlen Nővérkémnek)
A napok lassan és békésen telnek, és bár a mosoly levakarhatatlan az arcomról, belül mégis tombolok. A nők… alattomos teremtmények. Persze nem mindegyik (Példának okért Molly drága), de a legtöbb igen.
El sem hiszem, hogy így át tudott verni ez a boszorka…
De most már késő bánat, felhúztam a gyűrűt az ujjára. Úgy kell nekem.
A gondolatra elfintorodok. A francba is, valamiért az az érzésem van, hogy ez egy igencsak rövid házasság lesz…
A gondolatra kiráz a hideg és az álom azonnal kiszökik a szememből.
Végül csak, hogy Hilda még csak véletlenül se ébredjen fel, még csak az kellene, kikelek az ágyból, magamra kapok egy nadrágot meg egy inget is kimegyek a konyhába.
Persze Molly már ébren van, és ahogy elnézem, valami nagyon nyomhatja a lelkét.
- Valami baj van Molly?- kérdem aggódva, mire rám pillant és elmosolyodik.
Csak remélni tudom, hogy nem a hétvégén történtek miatt ennyire letört… az késszúrás lenne a büszkeségemnek.
- Nincs semmi gond.- hazudja, de csak összehúzott szemekkel felsóhajtok. Most komolyan, engem akar átverni? Túl jól olvasok az emberek mimikájából és testbeszédéből.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha hazudnak nekem.- mondom halkan, komolyan, mire elég kétségbeesett arcot vág a szentem.
Ohh atyám, most egy rohadt pedofilnak érzem magam.
Most komolyan… a feleségem 10 évvel idősebb nálam, a lány meg, aki iránt érdeklődöm, 10 évvel fiatalabb… mi jöhet még??? Miért nem vagyok képes egy korban hozzám illő nőt találni??? Fater, mi a francot műveltél, miközben összeraktál, most komolyan? Mert valamit rosszul kötöttél be, az is biztos…
- Bocsánat.- mondja szégyenlősen félrepillantva, ezzel kizökkentve igencsak elkalandozott gondolataim közül. – Csak… nem tudom hogyan intézzem el, amit mondtál, mert ezekbe anya soha nem engedett beleszólni.- mondja végül őszintén, én pedig kis híján felnevetek. Most tényleg emiatt volt annyira ideges…?
- Csak ennyi a baj? Akkor majd én megbeszélem az ügynökséggel. Elviszlek dolgozni és amint végeztél érted is megyek, onnantól meg megyünk együtt a kapitányságra.- mondom mosolyogva, de a lehető leghalkabba. Még csak az kéne, hogy az a hárpia kiszimatolja a tervem…
Közben időről időre hátra nézek, mert félek, megjelenik az ajtóban.
- De nem gond? Anya ki lesz akadva, ha megint elviszel dolgozni.- mondja aggodalmasan.
- Anyád miatt ne aggódj, majd én leintézem.– kacsintok rá mosolyogva. Itt egyenlőre én vagyok a férfi a háznál, úgyhogy az lesz, amit én mondok. És ebbe Hilda is kénytelen lesz belenyugodni.
Aztán motoszkálást hallok, ezért mutatóujjamat szám elé téve intem csendre Mollyt, és kisvártatva meg is jelenik a házisárkány.
- Jó reggelt édesem.- lép hozzám, majd átkarolja a nyakamat és megcsókol. A francba, kiráz tőle a hideg, pedig a saját feleségem… - Na hogy tetszem neked?- kérdi ragyogó mosollyal, majd körbefordul a ruhákban, amit nemrég vett költekező körútja folyamán. Hmm… azt eddig is tudtam, hogy a nők mértéktelen mennyiségű pénzt képesek költeni ijesztően rövid idő alatt, de azt hiszem hilda viszi a pálmát.
- Nagyon szép vagy.- mondom berögzülten, a panelek már be vannak építve a fejembe…
- Mit szólnál, ha ma egy kicsit itthon hancúroznánk?- kérdi kéjesen, én pedig elhúzom a számat. A francba, ez elől most hogy hátráljak ki…? Ráadásul mindezt Molly előtt kérdezi…
- Hilda itt van Molly is…- mondom halkan, de ezzel csak annyit érek el, hogy imádott (ironikus akartam lenni…) feleségem csak egy szúrós pillantást küld a megszeppent lány felé.
- Mikor mész dolgozni?- kérdi feleségem a lányától, cseppet sem kedvesen.
- Azonnal indulok.- rebegi Molly lehajtott fejjel.
- Elviszem Mollyt.- mondom hangosan, magabiztos hanggal, mire Hilda döbbenten mered rám. Most mi van? A nevelt lányom, vagy mi a szösz.
- Minek? El tud menni egyedül is. Nem bénult le.- de te menten le fogsz, ha nem hagyod abba a visszapofázást.
Na jó, nem lennék képes nőket bántani, még akkor sem, ha egy ilyen aljas görény. Ha nem lenne Molly, már rég leléptem volna…
- Mert ő is a család része.- mondom erélyesen, hogy ez a nő is értsen a szóból. – És elviszem, ha tetszik neked, ha nem.- közlöm vele a zord igazságot.
- De utána haza jössz?- kérdi meghunyászkodva. Ezt már jobban szeretem.
- Igen haza jövök, de ma majd még be kell mennem dolgozni.- mondom halkan, és bár húzza a száját, de egy csókkal letudja a dolgot.
Undorodom a csókjától is…
- Molly. Gyere indulunk.- pillantok végül a lány felé, aki igencsak sírós képpel áll a konyhában.
***
Bent az ügynökségnél aztán mindent lerendezek. Bár a főnöke hallani sem akar a dologról, én mégis meggyőzöm, egy fergeteges mosollyal meg egy csinos igazolvánnyal, és amazon kérdéssel, hogy vajon ha visszanézném a papírokat találnék-e arra utaló nyomokat, hogy Mollyt esetleg 18 éves kora előtt is teljes munkaidőben dolgoztatták-e, ami csak egy picit törvénytelen lenne.
Erre persze a főnök mindjárt behúzza fülét-farkát. Mire nem jó egy jelvény…
Aztán eltöltök egy borzalmas napot a feleségemmel, majd este elszabadulok „dolgozni mentem” címszó alatt. Az ügynökség előtt várom meg Mollyt.
Mikor megpillantom az ajtóban, elmosolyodom. Milyen gyönyörű…
- Molly!- intek neki, mire felém kezd el sétálni, majd szó nélkül elmenne mellettem. Ebbe meg mégis mi a frász ütött? Csak nem megsértődött valamiért?
Elkapom a derekánál fogva és magamhoz húzom, előlem nem menekülsz, drága.
- Miért menekülsz előlem?- kérdem a szemébe nézve, de nem állja a tekintetem, lehajtja a fejét.
- Nem menekülök.- mondja tagadóan, de érzem, hogy ezt még ő sem hiszi el.
- De látom rajtad, hogy próbálsz kerülni. Ennyire megijesztettelek volna hétvégén?- kérdem aggódva, majd álla alá nyúlok és felemelem a fejét, hogy belenézhessek azokba a gyönyörűséges szemekbe. Lángokba tudna borítani a pillantása erejével…
- Nem.- mondja a fejét rázva.
- Akkor?- vonom fel a szemöldököm, ezen kívül semmi más nem jut az eszembe.
- Csak a reggel történtek estek rosszul.- mondja halkan, fülig pirulva, nekem pedig az állam kis híján átesik Kínába.
- Drága kicsi Molly.- sóhajtok fel mosolyogva, el sem hiszem… ez a végtelen ártatlanság, ami sugárzik belőle… ezzel a fájdalmas őszinteséggel társítva… akaratán kívül bűntudatot ébreszt benne. Imádnivaló. – Ha azt akarod, hogy anyád ne tudjon meg semmit, amit mondtál, akkor ugyanúgy kell folytatnom a minden napjainkat, mint eddig.
- Tudom, tudiom.- mondja édesen felsóhajtva, és mintha szomorúságot vélnék felfedezni az arcán… - Menjünk.- mondja, majd lerázná magáról a karjaimat, de nem engedem, epekedve tapadok édes ajkaira…
Azt hiszem, Ámor nyila szíven talált…
***
A dolgok rendben haladnak, Hilda nem sejt semmit. A munkatársaimnak is beadagoltam a dogokat, és bár a nyálukat csorgatják utána, de világosan felhívtam mindenki figyelmét, hogy ha valaki is hozzá mer érni ehhez a kis drágához, azt rövid úton lepuffantom.
Minden a legnagyobb rendben menne, ám ekkor behívnak, az ország másik felébe kell utaznunk egy ügyet elsimítani. Nincs mit tenni, ez a munkám, nem mondhatom vissza pedig legszívesebben ezt tenném. Maradnék, hogy vigyázhassak erre a kis virágszálra, de szólít a kötelesség.
Egész hétvégén hullákat meg vérfoltokat bámulok, tetovált skeanheadeket próbálok megpuhítani, szóval mikor hazaérek, nem kicsit vagyok fáradt.
Ráadásul még esik is… fasza…
Sóhajtva lépek be az ajtón, aztán vizes kabátomat a fogasra akasztom.
Hilda fogad, rögtön a nyakamba akszkodik de nekem ehhez most egy cseppet sincs kedvem, ezért csak felindulnék az emeletre. Beköszönök Mollynak aztán lefekszem aludni. Rohadtul fáradt vagyok.
Ám ahogy kilépek a konyhából, a lépcső alján Mollyt pillantom meg.
De valami itt nincs rendben…
Az arca kipirult, a tekintete pedig homályosan csillog… és elég bizonytalanul is áll a lábán.
- Molly… jól vagy?- kérdem aggódva.
- Apa te vagy az?- kérdi legnagyobb döbbenetemre, majd a szemei fennakadnak és egyszerűen eldől.
Szerencsére jók a reflexeim, ezért még időben elkapom. Nem lenne szerencsés, ha még a fejét is beverné a lépcsőbe…
- Hilda! Mi történt ezzel a lánnyal?- kérdem ordítva, idegesen, majd sietős léptekkel beviszem a nappaliba és lefektetem a kanapéra. Gondolkodás nélkül leveszem majd ráterítem a zakómat.
- Édes... ugyan, ne is törődj vele, csak tetteti.- legyint a nő a kanapéhoz lépve, majd lesajnálóan méri végig Mollyt. Én aggódva a homlokára teszem a kezem. Te jó ég, tűz forró!
- Láza is van! Mi a fene történt?- kérdem felállva, majd keményen a nő szemeibe nézve. Félrepillant.
- Nem tehetek róla, hogy ennyire kényes! Kiküldtem lenyírni a füvet, de egy kis esőtől már menten ájuldozni kezd! Szégyen, hogy még ennyit sem bír ki!- kapja fel a vizet, mintha itt most ugyan ő lenne a sértett. A szemöldököm a homlokom közepéig szalad.
- Te képes voltál kiküldeni ebben az esőben füvet nyírni…?- kérdem vészesen halkan.
- Persze, valakinek ezt is meg kell csinálnia.- mondja vállat vonva, a világ legtermészetesebb arckifejezésével.
Besokallok.
- Te őrült vagy…- sziszegem halkan, majd hátra nyúlok az övemhez és kiveszem a tartójából a bilincsemet.
Rémülten tekint rám.
- Én őrült? Inkább te vagy az őrült? Miért engem hibáztatsz? Mindennek csak ez a lány az oka! Mindennek!- sivítja, majd arcon csapna, de megragadom a csuklóját, majd keményen hátracsavarom a kezeit és összebilincselem. Vinnyog, sikoltozik, elszidja az összes felmenőmet, de cseppet sem érdekel. Elintézek egy gyors hívást, mire egy járőrkocsi azonnal megjelenik a háznál és beviszik az őrsre.
Ezután Mollyval foglalkozom. Hívok egy mentőt, és irány a kórház.
***
Míg vizsgálják, én kint ülök a váróban. A francba is, nem kellett volna elmennem a hétvégére. Minden az én hibám. Ha nem hagyom egyedül, most kutya baja sem lenne.
Nem voltam itt, hogy megvédjem… pedig ő olyan védtelen.
A francba…
Hosszú percekig várok, az ideg pedig egyre csak tolja felfelé a vérnyomásom, de itt még csak rágyújtani sem tudok. Aztán végre megjelenik az orvos.
- Ön Mis Molly Wenstar gyámja?- kérdi, én pedig bólintok.
- Rendbe fog jönni?- kérdem azonnal, aggódva, mire az orvos megnyugtatóan elmosolyodik.
- Természetesen. Nagyon magas láza van, amire kapott egy injekciót, ez majd segít. Még pár napig bent kell tartanunk megfigyelésre, de véleményem szerint nem lesz gond.- mondja halkan, nekem pedig nagy kő esik le a szívemről.
- Köszönöm… elintézte, amit mondtam?- kérdem komolyabban, mire bólint, majd átnyújt nekem egy papírt.
- Itt az orvosi szakvélemény, melyben kinyílvánítom, hogy testi sértést nyomait találtuk rajta.- mondja, én pedig bólintok. átfutom a sorokat, majd a papírt összehajtom és elteszem.
- Köszönöm doktor.- mondom, majd kezet fogunk.
- Semmiség. Esetleg be szeretne menni hozzá?- kérdi, én pedig bólintok. elvezet a kórteremhez, én pedig benyitok, majd beteszem magam mögött az ajtót. Molly még alszik, így csak leülök az ágy melletti székre, és csendesen figyelem őt.
Nemsokára megrebbennek a pillái és felnyílnak a szemei. Már tiszta a tekintete…
- Molly? Jobban érzed magad?- kérdem gyengéden, aggódva, egyik kis kezét ujjaim közé fogva. Egy darabig csak pislog, aztán lassan felém fordítja a fejét.
- Andrew?- kérdi, én pedig elmosolyodva bólintok. Megkönnyebbültem…
Mikor utoljára apának hívott, az nagyon szíven ütött… ennek a lánynak tényleg nagyon hiányozhat az apja… ahogy nekem is… szüksége van rá, hogy valaki szeresse. Hogy valakire támaszkodjon…
Ezentúl egy tapodtat sem mozdulok mellőle.
- Jól vagy?- kérdem ismét, mire bólint. Aztán tétován körül néz. – Kórházban… vagyok?- teszi fel a kérdést. Megsimítom a kézfejét, majd lágy csókot hintek rá. erre elpirul.
- Igen. Miután elájultál, idehoztalak. Annyira sajnálom, Molly… ha nem megyek el a hétvégére, mindez nem történik meg… minden az én hibám…- súgom halkan, és komolyan is gondolom. Én vagyok érte a felelős… de mégsem végeztem jól a dolgom. Megbuktam, mint apa…
De talán… talán majd más szerepben nem okozok neki csalódást. Azt akarom, hogy szerelemmel pillantson rám…
- Ne mondj ilyet… te nem tehetsz semmiről.- ellenkezne, de megrázom a fejem.
- Dehogynem. Meg kellett volna védjelek attól a fúriától, de mégsem tettem eleget a kötelezettségeimnek… de most már mindennek vége. Most már nem kell többé szenvedned.- mosolygok rá halványan. Meglepetten néz rám.
- Ezt meg hogy érted…?
- Hilda minimum 3 évre börtönbe kerül azért, amit veled tett.- mondom szigorúan. Minden kész van, már csak az ítéletre kell várni. De ahogy az lenni szokott, a bíró kemény lesz. Nem fogja megsajnálni, akárhogy is zokogjon. – Én benyújtottam a válópert. Most már soha nem foglak egyedül hagyni.. örökké melletted maradok majd és vigyázok rád.- súgom halkan, a karikagyűrűmet is rég levettem már.
Akarom őt… ez a lány különleges… angyali és tiszta… úgy érzem, általa újjászületek…
Élete végéig óvni szeretném, a két karomban tartani és boldoggá tenni… ennyi minden vágyam…
|
| oosakinana | 2012. 03. 14. 07:16:58 | #19834 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Nevelő apumnak ~ huginak)
Nem sokkal később leteszi a telefont, majd beszállunk a kocsiba, mire rám mosolyog.
- Tényleg… nem szólsz senkinek? – kérdezem, amire bólint, majd biztatóan a kezét a térdemre teszi. Annyira meleg keze van. Olyan jó érzés, hogy vele vagyok, de még is félek, hogy ebből valami rosszabb fog kisülni.
- Megígértem, nem? Amit megígérek, azt be is tartom. Most pedig menjünk haza. – mondja halkan, amire bólintok egyet.
Elindulunk haza, amikor megint beszélgetni kezdünk.
- A múltkor nem tudtuk befejezni a beszélgetésünket a konyhában. Szóval, azt mondtam, ugyanaz a múltunk, de tiltakoztál. – hozza fel megint a témát. Vajon tényleg ennyire szeretne megismerni?
- Hát… - kezdek bele megint. – Gondolom, téged édesanyád nagyon szeretett… - mondom, amire bólint. Bár nekem is ilyen lett volna anyám. Örültem volna, ha olyan maradt volna, mint amilyen volt. Csak apám miatt nem nyomott el akkor is, mert a szeme fénye voltam.
- Velem ez nem így van… mióta apa nincs, anyám zsarnokoskodik felettem. Megkeseríti az életemet. – mondom halkan, amire érzem, hogy kicsit ki akad, de nem mondok inkább többet, mert nem szeretném még jobban feldühíteni.
- Szóval már 11 éves korod óta szenvedsz… - megjegyzésére, csak halkan bólintok.
- Egy kérésem van. Ne hagyd ott az egyetemet. – mondja halkan, amire meglepetten pislogok rá. – Hidd el, életed legnagyobb baklövése lenne. Adj egy kis időt, és mindent megoldok majd. – komolyan mondja, de csak hitetlenkedve nézek rá.
Nem beszélünk többet, mert amúgy is megérkezünk. Bemegyünk, de amikor látom, hogy Andrew mennyire kedves anyámmal nem aggódok. Köszönök illedelmesen, majd felmegyek a szobámba. Leteszem a cuccaimat és az ágyba fekszek.
A csókra gondolok, ami az útszélén történt közöttünk. Annyira édes volt a csókja. Szeretném majd még érezni, de képtelenség lesz. Folyamatosan csak ő jár a fejembe, de végül az egésznapos munka elaltat.
~*~
Hétvégére megkapom a jegyzeteket és azokat tanulom, de szerintem felesleges az erőfeszítésem, de majd meglátjuk mire jutok. Ahogy tanulok egyszer csak kopognak.
- Szabad! – mondom, mire belép életem férfija a szobám ajtaján.
- Szia. Zavarhatlak kicsit? – kérdezi, miközben megáll a küszöbnél. Vajon miért nem jön beljebb?
- Persze… - mondom elpirulva.
Ahogy belép és becsukja az ajtót, a szívem a torkomban kezd el hevesen dobogni, majd az egyik széket megfogva ül le mellém. Teljesen zavarban vagyok, de még is akarom, hogy itt legyen a közelemben.
- Figyelj Molly. Gondolkodtam, és ideiglenes megoldást találtam a problémádra. – kezd bele mondandójába, mire nekem csak felszöknek a szemöldökeim és értetlenül nézek rá.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezek vissza, de csak elmosolyodik.
- Mondd vissza az aktfotózásokat, és ne is fogadj el többet. És a munkaidődet is csökkentsd le 6 órára, a főnökség biztos engedélyezni fogja a korodból kifolyólag. – ahogy meghallom ijedten rázom meg a fejemet.
- Nem lehet! És ha anya rájön? – felkuncog kérdésemre, de csak közel hajol hozzám teljesen.
- Úgy fogjuk intézni, hogy ne jöjjön rá. – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de még így sem értem, amire szerencsére folytatja. – Rossz férj vagyok, nem tudja, mennyit keresek. – mondja huncutul és rám kacsint, amire kicsit felcsillan a szemem. - Szóval egyszerűen csak kipótolom a fizetésedet, így a bércsökkenés nem fog neki feltűnni. Azt a pár órát meg töltheted bent nálunk a kapitányságon. – fejei be mondandóját, amire csak meglepett arcot vágok.
- De… ez… én… nem fogadhatom el… - kezdek el tiltakozni, amire megrázza a fejét.
- Dehogynem. Az irodámban általában csak a papír munkát szoktam végezni, nem is igazán használom. Általában üres. Ebből kifolyólag pedig csendes, így ha úgy adódik, bármikor be tudsz menni tanulni. Holnap majd megmutatom. És ez csak a mi kis titkunk marad. – egy olyan sármos mosolyt villant rám, hogy menten elolvadok tőle, na meg elég rendesen el is pirulok.
- De… biztos nem lesz belőle gond? – kérdezem bizonytalanul, mondjuk valójában tetszik az ötlet.
- Nem bizony. – kijelentésére elmosolyodok.
- Köszönöm. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg. – mondom, amire egyből perverz mosoly siklik az arcára.
- Csókolj meg újra, és kompenzálva van. – rám mosolyog szélesen.
Feláll a székről, majd engem is magával húz, de eltolom magamtól.
- De… te anya férje vagy… ez nem helyes… - próbálok ellenkezni, de tudom, hogy ő fog győzni.
- Mondtam már, hogy rossz férj vagyok… egy ilyen nőt meg amúgy sem tudnék szeretni… először átvert, de felnyitottad a szemem. Amiért hálás vagyok. – mosolyog rám.
Már éppen mondani szeretnék valamit, amikor ajkaimra tapadva kezd el csókolni szenvedélyesen. Nagyon jól esik csókja. Annyira finom és nem tudok vele betelni egyszerűen. Még többet szeretnék belőle, viszont méh is félek, hogy ha ez kiderül még kegyetlenebb sorsom lesz, mint valaha volt.
Hagyom, hogy magához öleljen, ám amikor a keze felfedező útra indul, kicsit megijedek, de csak akkor szakadok el tőle, amikor belemarkol fenekembe. Soha senki nem csinált még ilyet velem így kicsit félek, hogy mi lesz belőle.
- Ne! – kiáltom el magam rémülten, mire csak visszahúz magához.
- Ne aggódj… ígérem, nem fogok semmi rosszat tenni… - próbál nyugtatni, de én csak egész testemben remegek, mint a kocsonya.
Nagyon félek, de még is hagyom magam, hiszen erre vagyok nevelve, hogy fogadjak szót. Ajkaival nyakamat kezdi el csókolgatni.
- Ezt ne... kérlek… - szólalok meg ijedten, de nem hagyja abba. Meg is szívja kicsit a nyakamat, amire kicsit felsóhajtok, de kezeimet egyből ajkaim elé teszem. Úr isten mit csinálok? Hiszen ő a nevelő apám. Ilyet nem szabad vele.
Ő viszont csak felnevet tettemen.
- Nem fogok köntörfalazni. Tetszel nekem, Molly. De nem akarlak csak úgy letámadni, sem pedig elijeszteni magamtól, ezért most abbahagyom. – mondja, majd elenged, de nem vagyok nyugodtabb. – Te egy nagyon kedves lány vagy… de válaszolj egy kérdésemre: szűz vagy még? – kérdez rá egyből, amire egyre hevesebben kezd el dobogni a szívem, de aprót bólintok.
Tekintetét kerülöm, ahogy csak tudom. Most mit csináljak? Mi lesz velem ezek után? Ha nem engedelmeskedek neki, akkor vajon ő is azt fogja csinálni velem, mint anya? Vagy csak szimplán nézni fogja, ahogy kínoz engem és jókat fog nevet?
Kapok egy puszit a homlokomra, amitől csak egy minimálisan remegek meg.
- Jó tanulást. – szólal meg, majd kimegy a szobámból.
Ahogy magamra hagy összecsuklik a lábam, majd egy kicsit elkezdek könnyezni. Nem tudom, mire gondoljak, vagy mit várjak ezek után. Össze vagyok zavarodva. Furcsa módon a szívem is hevesen ver. Nem tudom hova tenni a dolgokat. Vajon velem van a baj? Vagy mi történik velem? Ahol megérintett még mindig ég a bőröm az érintésétől. Annyira furcsa ez nekem, de rákérdezni se tudok senkinél, mert minden féle képpen kinevetnek. Annyira tanácstalan vagyok.
~*~
A hétvége nagyon hamar eltelik és jön egy újabb hétfő. Nehezen mászok ki az ágyból és megyek le a konyhába, hogy reggelit készítsek, majd elmenjek dolgozni. Nem tudom, hogyan tudnám megbeszélni a főnökékkel, hogy csak 6 órában dolgoznék. Soha nem csináltam ilyet. Ezt a részét a dolgoknak anyu intézte. Nem hagyta, hogy bele folyjak.
Most nagyon tanácstalan vagyok. Nagyot sóhajtva várom, hogy lefőjön a tea, amit reggelente inni szoktam.
- Valami baj van Molly? – hallom meg Andrew hangját, mire odakapom a fejem és elmosolyodok.
- Nincs semmi gond. – mondom neki, amire csak kicsit összehúzza a szemöldökét.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha hazudnak nekem. – teszi hozzá, amire már tényleg nem tudok mit tenni. Sarokba vagyok szorítva.
- Bocsánat. – fordítom el a fejemet. – Csak… Nem tudom hogyan intézzem el, amit mondtál, mert ezekbe anya soha nem engedett beleszólni. – mondom őszintén.
- Csak ennyi a baj? Akkor majd én megbeszélem az ügynökséggel. Elviszlek dolgozni és amint végeztél érted is megyek, onnantól meg megyünk együtt a kapitányságra. – mondja tervét halkan, de állandóan hátra néz a lépcső felé, hogy anya nehogy meghalljon valamit.
- De nem gond? Anya ki lesz akadva, ha megint elviszel dolgozni. – mondom aggódva.
- Anyád miatt ne aggódj, majd én leintézem. – kacsint rám és int, hogy maradjak csendbe, mert jön.
- Jó reggelt édesem. – megy oda anyám Andrew-hoz és nyakába csimpaszkodva csókolja meg. – Na hogy tetszem neked? – forog előtte a vadi új ruhájában és hajával egyaránt.
- Nagyon szép vagy. – ahogy kiejti ezeket a szavakat, az én szívembe mintha egy tört szúrtak volna.
- Mit szólnál, ha ma egy kicsit itthon hancúroznánk? – kérdezi anyám tudomást se véve rólam.
- Hilda itt van Molly is. – hívja fel a figyelmét rám, mire megvető pillantást küld felém.
- Mikor mész dolgozni? – ezt a hangnemet soha nem szerettem.
- Azonnal indulok. – lehajtom a fejemet. Nem szeretek anyám szemébe nézni, mert akkor mindig olyat látok, ami nekem nem tetszik.
- Elviszem Molly-t – szólal meg Andrew, amire anyám kerek szemekkel néz rá, de mérgesen is.
- Minek? El tud mennyi egyedül is. Nem bénult le. – kezd bele, mire csak erélyesebben szól rá nevelő apám.
- Mert ő is a család része. – tudja le ennyivel. – És elviszem, ha tetszik neked, ha nem. – mondja komolyan.
- De utána haza jössz? – néz rá kis kutyus szemekkel.
- Igen haza jövök, de ma majd még be kell mennem dolgozni. – tájékoztatja, ami nem tetszik neki, de ad egy csókot neki, mire legszívesebben elsírnám magam. Nem rég még engem csókolt, most meg anyámat. Mindig csak pótlék leszek.
- Molly. Gyere indulunk. – mondja, amire bólintok. Szinte elrohanok anyám mellett, mert érzem, hogy a tekintete lyukat vág a hátamba, miközben a cipőmet veszem.
~*~
Andrew szerencsére eltudta intézni, hogy a munkám csak 6 órás legyen, bár nem örültek neki, mert így keresniük kell más valakit, de ez így nincs rendjén annyira. Nem akarok ekkora terhet jelenteni nevelő apámnak, hiszen állandóan csak miattam fáj a feje.
Most végzek a munkával, amikor kimegyek és ő ott vár engem, ahogy megígérte, hogy fog.
- Molly. – int nekem, mire felé veszem az irányt. Mennék el mellette, de derekamnál fogva magához ölel. – Miért menekülsz előlem? – próbál a szemembe nézni, de elfordítom a szememet, mert nagyon zavarban vagyok.
- Nem menekülök. – mondom halkan.
- De látom rajtad, hogy próbálsz kerülni. Ennyire megijesztettelek volna hétvégén? – emeli fel a fejemet államnál fogva, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem. – rázom meg a fejemet.
- Akkor? – tudom, hogy addig úgy sem fogok innen szabadulni, amíg el nem mondom neki mi a baj.
- Csak a reggel történtek estek rosszul. – vallom be, de teljesen elpirulva.
- Drága kicsi Molly. – sóhajt fel. – Ha azt akarod, hogy anyád ne tudjon meg semmit, amit mondtál, akkor ugyan úgy kell folytatnom a minden napjainkat, mint eddig.
- Tudom. Tudom. – sóhajtok nagyot. – Menjünk. – próbálok kiszabadulni öleléséből, de nem enged, hanem inkább ajkaimra tapadva csókol meg.
~*~
Már vagy két napja folytatjuk a hadműveletet, amit Andrew kitalált, de most nem fog tudni segíteni, hiszen elmegy párnapra, mert kiküldték küldetésre. Mondjuk ez az én legnagyobb szerencsétlenségemre történt. Bent a kollégái nagyon megkedveltek, sőt volt, aki fel is ismert egy-egy képemről. Szeretnek vigyázni rám vagy beszélgetni velem, ami jól esik számomra, mondjuk a fülem hallatára mondta Andrew nekik, hogy ha bárki zaklatni mer, akkor azzal végez. Igaz nem komolyan mondta, de mindenki értette a lényeget, vagyis, hogy ne kezdjenek velem, mert foglalt vagyok.
Ma is éppen dolgozni mennék, de szakad az eső. Nem hiszem el, hogy lehet ilyen pechem.
- Molly. – hallom anyám hangját, amitől már előre rettegek.
- Ma nem mész dolgozni. – jegyzi meg, amire kikerekednek a szemeim. Tényleg jól hallom? De mi ebben a buktató. – Az udvaron le kell nyírni a füvet, meg a fákat is meg kell metszeni. – ahogy meghallom, már tudom, hogy nem fogok megúszni száraz bőrrel.
- De anyám. Esik kint az eső. – mutatok rá, amire dörren is egyet.
- Nem érdekel. Menj ki és csináld meg. – adja a parancsot. – Vagy ha akarod, szedd a sátorfádat és tünés. – húzza fel az orrát. – Ezért neveltelek, hogy visszabeszélj az anyádnak? Ha apád hallana, szégyenkezne miattad. – mindig ezzel szokott jönni. Ilyenkor a szívemet a fájdalom kezdi el mardosni, miközben könnyeim is kezdenek megindulni. Nagyon jól tudja, hogy mennyire fáj apám elvesztése, de még is ezzel szokott jönni.
- Értettem. – mondom lehajtott fejjel, majd kicsit megpróbálok felöltözni, hogy csak ne legyen csurom vizes, de semmit nem segít. Az eső erősebb. Teljesen bőrig ázok és fázok, mert nagyon hideg szél fúj.
~*~
Már következő nap belázasodok, de nem érdekli anyámat, hanem még jobban kiküld dolgozni. Második nap meg még jobban beteg leszek. A lázam is felmegy még jobban. Szédülök és mintha hallucinálni is kezdenék, mert apámat látom, ahogy az ágyam mellett ül.
- Molly. Ki az ágyból lustaság. – töri meg anyám hangja az idillt.
- Anya nem érzem jól magam. – nyögöm halkan, alig hallgató hangon.
- Nem érdekelnek a kifogások. Tegnap is csak nyafogtál. Gyerünk kifele. – rángat ki az ágyból. Nagy nehezen félórás szenvedés után tudok csak felöltözni.
Lentről hangokat hallok, de most képtelen vagyok be azonosítani. Lemegyek a lépcsőn, de az utolsó lépcsőfokon megtorpanok. Apa?
- Molly. Jól vagy? – hallom a hangot, de olyan, mintha apáé lenne, de még is miért ilyen mély?
- Apa te vagy az? – kérdezem meg, majd a betegség annyira kikészít, hogy ájultan esem össze.
Vajon mi fog most velem történni.
|
| vicii | 2012. 03. 12. 19:51:01 | #19817 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Mollynak - Egyetlen nővérkémnek!)
- Rettegek tőle.- mondja halkan, lehajtott fejjel, én pedig megdöbbenek. Igyekszem ezt annyira nem kimutatni, de a válasza mélységesen ledöbbent… retteg tőle…?
Bizonyítékul lejjebb húzza a vállán a felsőt, és egy csúnya, lila foltot pillantok meg.
- Ma reggel kaptam, amikor fent járt nálam.- mondja, a hangja pedig egyre halkul, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát…
A szívem sajog, ahogy ezt az összetört lányt nézem…
Hozzá hajolok, majd lágy csókot hintek a foltra, mire meglepetten pillant rám. Felébredt bennem a védelmezői ösztön… mégis, képtelen vagyok apaként nézni rá… egyre inkább férfinak érzem magam a közelében… ennek a lánynak szüksége van valakire, aki megvédi, aki szereti és vigyáz rá…
Igaz, hogy nős ember vagyok, de… ahogy egyre inkább kezdek rádöbbenni, hogy Hilda milyen is valójában, egyre inkább zakatol a fejemben a gondolat, hogy hamar elvált ember leszek.
Végül csak mosolyogva pillantok elkerekedett szemeibe. Ez a lány gyönyörű… és ártatlan…
- Mire kényszerít még?- kérdem aggódva, mire szégyenkezve lehajtja a fejét.
- A modellkedésre, azon belül meg akt modellkedésre.- mondja, és szinte bennem szakad a levegő.
Az első gondolat ami az eszembe jut, hogy az a nő egy állat, amiért erre kényszeríti a saját lányát.
A második pedig, hogy muszáj lesz látnom azokat a képeket…
Hát, mégiscsak férfiból vagyok, na…
Aztán feltörnek bennem az indulatok. Feltételezem, hogy a kis drága nem tud oroszul ezért úgy kezdek cifra káromkodásba s szidom el újdonsült feleségem összes felmenőjét. Nem tudom elhinni, hogy az a nő ennyire képes lett volna engem becsapni… hogy nem vettem én ezt észre?
Végül csak kiszállok a kocsiból és rágyújtok egy cigire, hogy lenyugtassam háborgó idegeimet.
Muszáj lesz szólnom a kollégáknak. Ez az ügy nem maradhat megtorlatlan… fel kell jelentenem, ha a feleségem, ha nem.
Ám mielőtt még bárkit is felhívhatnék, Molly kiugrik a kocsiból és kétségbeesetten fogja meg a kezem.
- Ne szólj senkinek! Könyörgöm!- kéri ellenállhatatlan szemekkel.
Kiveszem a számból a cigimet, és az ég felé küldöm a szürkéllő felleget.
A francba is…
Ez a lány eszméletlenül csinos…
Kell nekem…
- Csókolj meg, és nem fogok szólni senkinek.- mondom végül, mire döbbenten mered rám.
A kurva életbe, ezt talán mégsem kellett volna… de ha nem teszi meg önszántából, esküszöm, leteperem… hihetetlenül felizgat…
Gyönyörű, a teste csodás, a tekintete ellenállhatatlan, a hangja édes a személyisége pedig egyszerűen tökéletes…
Mi a francért nem vele találkoztam először…?
De a kis drága nem tesz semmit, ezért hogy biztassam, újra a fülemhez emelem a telefont, mire szinte azonnal kapcsol, lábujjhegyen pipiskedve hozzám hajol és az ajkaimra tapad…
Édesen, bátortalanul csókol… no lám… mintha alig lenne gyakorlata…
Átölelem karcsú derekát majd magamhoz húzom és mohón elmélyítem az édes csókot. Ahogy a karjaimban remeg, és sóhajtozva átadja magát az érzésnek… kis híján felizgulok. Olyan ösztönösen csinálja… szerintem észre se veszi, hogy ezzel milyen hatást gyakorol rám…
De ennyi nem elég, több kell belőle… több…
Mikor a levegőhiánytól elszakadunk egymástól, én újra szenvedélyesen ajkaira tapadok.
Ám ennek a hülye telefonnak is pont most kell megszólalnia, így sajnos el kell válnunk egymástól. Kár, pedig még elviseltem volna pár percig, ahogy a karjaimban remeg…
- Igen?- veszem fel sóhajtva. Molly közben visszaül az autóba.
- Édesem, aggódom. Hol vagytok már?- kérdi Hilda, én pedig egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Megnyugtatom magam. Megígértem Mollynak, hogy nem szólok senkinek. Megadta a csókot, amit akartam, sőt, többet is annál, ezért betartom a szavam.
- Nemsokára otthon leszünk. Még csak most jött ki az ügynökségről.- mondom kedvesen, mire Molly meglepetten pislog rám. Bizony, szavatartó, becsületes férfi vagyok akinek nem szokása hazugsággal áltatni a fiatal hölgyeket.
Végül csak váltunk pár szót, de hamar lerázom. Telefonomat zsebre téve ülök vissza én is a kocsiba, majd rámosolygok.
- Tényleg… nem szólsz senkinek?- kérdi, én pedig bólintok. kezemet a combjára simítom, a térdéhez közel, hogy ne tűnjek perverz zaklatónak, és biztatóan megsimítom. Majd rögtön visszateszem a kormányra és beindítom a kocsit.
- Megígértem, nem? Amit megígérek, azt be is tartom. Most pedig menjünk haza.- mondom halkan, mire beleegyezően bólint.
Hazafelé újra beszélgetést kezdeményezek.
- A múltkor nem tudtuk befejezni a beszélgetésünket a konyhában. Szóval, azt mondtam, ugyanaz a múltunk, de tiltakoztál.- hozom fel ismét a témát, még mindig nagyon szeretném megismerni ezt a kis tüneményt.
- Hát…- kezd bele újra. – Gondolom, téged édesanyád nagyon szeretett…- mondja halkan, én pedig beleegyezően bólintok. Nagyon szeretett minket, azután is, hogy apám meghalt. Szívét-lelkét kitette értünk.
- Velem ez nem így van… mióta apa nincs, anyám zsarnokoskodik felettem. Megkeseríti az életemet.- mondja halkan, én pedig elfehéredő ujjakkal markolom a kormányt. Nem hiszem el, hogy képes voltam feleségül venni egy ennyire kétszínű nőszemélyt. Kígyót melengetek a keblemen.
- Szóval már 11 éves korod óta szenvedsz…- mondom halkan, mire lehajtott fejjel bólint.
Felsóhajtok.
- Egy kérésem van. Ne hagyd ott az egyetemet.- mondom halkan, mire meglepetten pislog rám. – Hidd el, életed legnagyobb baklövése lenne. Adj egy kis időt, és mindent megoldok majd.- mondom komolyan, de látom, hogy hitetlenkedik.
Végül nem kérdez többet. Pár percen belül amúgy is hazaérünk. Én kiveszem a tejet a hátsó ülésről és együtt megyünk be. Molly illedelmesen köszön, majd fel is szökik a szobájába. Én lerakom a tejet, csevegek egy kicsit Hildával aztán fejfájásra hivatkozva lefekszem. Elég volt mára…
***
Aztán hétvégén Hilda ebéd után elmegy fodrászhoz, meg adtam neki egy kis költeni való pénzt, ezért nem valószínű, hogy mostanában hazaér.
Így aztán bekopogok Molly szobájába.
- Szabad!- mondja, én pedig mosolyogva belépek. Éppen tanul. Remek, igazán szorgalmas.
- Szia. Zavarhatlak kicsit?- kérdem megállva a küszöbön, igazán nem szeretnék engedély nélkül behatolni a szobájába.
- Persze…- mondja édesen elpirulva. Hát menten megzabálom.
Beljebb lépek, az ajtót pedig beteszem magam mögött. Aztán fogom az egyik üres széket, mellé húzom és lovaglóülésben, a támlának támaszkodva leülök rá.
- Figyelj Molly. Gondolkodtam, és ideiglenes megoldást találtam a problémádra.- újságolom neki, mire csak magasra futnak a szemöldökei, kíváncsian pillant rám.
- Ezt meg hogy érted?- kérdi meglepetten, én pedig titokzatosan elmosolyodom.
- Mondd vissza az aktfotózásokat, és ne is fogadj el többet. És a munkaidődet is csökkentsd le 6 órára, a főnökség biztos engedélyezni fogja a korodból kifolyólag.- mondom, de meg ijedten megrázza a fejét.
- Nem lehet! És ha anya rájön?- kérdi, de én pedig felkuncogok. Közel hajolok hozzá, egészen közel, hogy érezze a leheletemet az ajkain…
- Úgy fogjuk intézni, hogy ne jöjjön rá.- mondom nemes egyszerűséggel. Először nem tudja, mégis mire gondolok, de aztán kifejtem. – Rossz férj vagyok, nem tudja, mennyit keresek.- mondom huncutul, majd rákacsintok. Felderül az arca.
- Szóval egyszerűen csak kipótolom a fizetésedet, így a bércsökkenés nem fog neki feltűnni. Azt a pár órát meg töltheted bent nálunk a kapitányságon.- mondom.
Egész meglepett képest vág.
- De… ez… én… nem fogadhatom el…- mondja, de csak megrázom a fejem.
- Dehogynem. Az irodámban általában csak a papír munkát szoktam végezni, nem is igazán használom. Általában üres. Ebből kifolyólag pedig csendes, így ha úgy adódik, bármikor be tudsz menni tanulni. Holnap majd megmutatom. És ez csak a mi kis titkunk marad.- mondom halkan, sármosan rámosolyogva…
Elpirul a kis édes.
- De… biztos nem lesz belőle gond?- kérdi bizonytalanul, de már érzem a hangján, hogy nem ellenkezik igazán.
- Nem bizony.- mondom. Elmosolyodik.
- Köszönöm. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg.- mondja, de nekem már van is ötletem…
Perverz mosoly kúszik ajkaimra…
- Csókolj meg újra, és kompenzálva van.- mosolygok rá szélesen, majd felállok és felhúzom magamhoz. Eltol magától.
- De… te anya férje vagy… ez nem helyes…- ellenkezne a kis édes.
- Mondtam már, hogy rossz férj vagyok… egy ilyen nőt meg amúgy sem tudnék szeretni… először átvert, de felnyitottad a szemem. Amiért hálás vagyok.- mosolygok le rá, majd mielőtt bármit tehetne, az ajkaira tapadok…
Szenvedélyesen, dominánsan csókolom, de mégsem úgy, hogy megijedjen. Csak szépen, finoman. Sóhajtva engedi, hogy magamhoz szorítsam kívánatos kis testét… mohón falom cseresznyepiros, édes ajkacskáit, majd kezeim felfedezőútra tévednek és belemarkolok formás kis fenekébe…
Erre ijedten szakad el tőlem.
- Ne!- kiált fel rémülten, de csak nyugtatóan visszahúzom magamhoz.
- Ne aggódj… ígérem, nem fogok semmi rosszat tenni…- próbálom megnyugtatni, de késő, egész testében remegni kezd…
Fél, viszont nem ellenkezik. Milyen édes… milyen ártatlan…
Ajkaimmal nyakára tapadok, lágyan, kedvesen kezdem kényeztetni, elborítom forró csókjaimmal…
- Ezt ne... kérlek…- mondja ijedten, de nem állok meg. Óvatosan megszívom a bőrfelületet, de persze csak úgy, hogy ne maradjon nyoma. Felsóhajt, de mintha rögtön meg is bánná, kezeit szája elé kapja. Felnevetek.
- Nem fogok köntörfalazni. Tetszel nekem, Molly. De nem akarlak csak úgy letámadni, sem pedig elijeszteni magamtól, ezért most abbahagyom.- mondom neki, majd elengedem. – Te egy nagyon kedves lány vagy… de válaszolj egy kérdésemre: szűz vagy még?- kérdem köntörfalazás nélkül, mire aprót bólint.
Elmosolyodom, majd apró puszit lehelek a homlokára.
- Jó tanulást.- mondom még búcsúzóul, majd kifelé veszem az irányt.
|
| oosakinana | 2012. 03. 11. 20:39:34 | #19803 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Nevelő apumnak ~ huginak)
Egésznap csak kőkeményen dolgozok és még mindig az akt fotókat csináljuk, de a sminkesnek elég dolga van, mert a foltokat, amit reggel szereztem el kell tüntetnie.
Teljesen kifáradok az este végére. Nem tudom, hogy fogok tudni haza menni, de valahogy még is csak kell. Kilépek az ajtón és csak mély levegőt véve indulok el az egyik irányba, de egy hang megállásra kényszerít.
- Molly! – odafordulok és meglátom Andrew-t. Mit keres itt? Ebből nagyon nagy baj lesz. Tétován indulok el felé, amikor int nekem.
- Gyere, elviszlek. – kinyitja a kocsi ajtaját, de csak megdöbbenten nézek rá és állok egyhelyben.
- De… te… te eljöttél értem? – kérdezem hitetlenkedve, amire felhúzza a szemöldökét.
- Persze, miért ne jöttem volna? Úgyis boltba kellett mennem, és ha már erre jártam, akkor gondoltam felveszlek. Ilyenkor este a város úgyis nagyon veszélyes, nem akarom, hogy valami bajod essen. Na gyerünk, szállj be. Nyugi, nem harapok. – kacsint rám vigyorogva, mire halványan elmosolyodok és beszállok. Soha senki nem volt még velem ennyire kedves és figyelmes. Becsukja az ajtót, majd megkerülve a kocsit beszáll a volán mögé
- Szóval, milyen volt a napod? Jól szórakoztál a barátaiddal? – kezd el kérdezgetni, amire nem tudok mit válaszolni. Lehajtom a fejemet és csak kutakodok a fejembe, hogy miket mondjak neki, mert ha kiderül az igazság és anya fülébe jut, akkor nekem annyi lesz.
- Hát… izé… egész jó volt… - nyögöm ki elég bizonytalanul, mikor beindítja a kocsit és elindulunk haza fele.
- Tényleg? És hol voltatok? – nem bírom ezeket a faggatózásokat. Nem tudom, ilyenkor mit tegyek.
- Hát… megnéztünk egy filmet a moziban, aztán beültünk egy kávézóba… - hazudom tovább, hátha bejön, de csak nem felóhajt egy perc néma csend után.
- Kérlek, mondd el az igazat. Nem veszem jó néven, ha hazudnak nekem. – mondja halkan. Tudom, hogy nem lenne szabad hazudnom, de félek anyutól. Félek attól, hogy ha mindent elmondok, akkor kiteszi a szűrömet a házból. Nem tudom, hogy mit tegyek, tanácstalan vagyok teljesen… de őt sem akarom megbántani.
Lehajtott fejjel nézek magam elé, majd elhatározom magam és bele kezdek.
- Megígéred, hogy nem mondod el anyának? – kérdem bizonytalanul, amire bólint. – Nem adott pénzt, hogy elmenjek szórakozni… - nyögöm ki halkan, amire teljesen megdöbben. – Azt mondta, csak este jöjjek haza. – amint ezt kimondom. Egyből lefele kormányozza az ajtót. Most teljesen meg ijedek, hogy mi következik. Leállítja a kocsit, de csak felém fordulva hallgat tovább, hogy mit fogok mondani.
- De nem mondod ezt el neki, igaz? Ha megtudja, hogy eljárt a szám, nagy bajba kerülök…- mondom megijedve és szinte könyörögve neki, hogy ne mondja el.
- Nem, nem fogom ezt elmondani neki. Ez a mi titkunk marad, rendben? – próbál biztatni miközben a kezét a vállamra teszi.
Milyen erős és biztató keze van. Annyira megnyugtat, hogy elmondani nem tudom.
- Köszönöm. - mondom hálásan.
- Félsz Hildától? – teszi fel a kérdést, amire meglepetten nézek rá. – Szokott téged bántani? Megfenyegetni? Volt már rá példa, hogy megütött? – teszi fel egymás után a kérdéseket, én meg azt se tudom, hogy mit válaszoljak rá.
- Rettegek tőle. – mondom lehajtott fejjel, amire érzem, hogy kicsit megfeszül, majd lejjebb tolom a vállamról a felsőt, hogy lássa a ma reggeli sérülésemet. – Ma reggel kaptam, amikor fent járt nálam. – egyre halkabban mondom.
Egyszer csak puha ajkakat érzek meg a vállamon, amin nem kicsit meglepődök, és kerek szemekkel nézek oda. Andrew puszit adott a sebemre, majd mosolyogva emelkedik fel és néz szemeimbe.
- Mire kényszerít még? – néz rám. Ez az a kérdés, amire nem akartam volna soha válaszolni, mert szégyellem.
Lehajtom megint a fejem és úgy válaszolok.
- A modellkedésre, azon belül, meg akt modellkedésre. – mondom halkan és érzem, hogy visszatartja a levegőt.
Végül hangosan kezd el oroszul beszélni. Aggódva nézek rá, de az lesz a vége, hogy kiszáll a kocsiból és rágyújt egy cigire. Látom, venné elő a telefonját. Ekkor kipattanok és oda sietek hozzá megfogva a kezét.
- NE szólj senkinek. Könyörgöm. – nézek rá, mire kiveszi a cigit a szájából és oldalra fújja a füstöt.
- Csókolj meg, és nem fogok szólni senkinek. – mondja, amire teljesen ledermedek. Azt hittem megbízhatok benne és ő nem fog kompromisszumokat kötni nekem. Ezt nem tudom elhinni. Ennyire félre ismerném?
Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom, hogy szóljon bárkinek, de nem akarom, hogy gond legyen közte meg anyám között, mert én kezdek egyre jobban közelebb kerülni hozzá.
Egyszer csak látom, hogy a telefont emeli a füléhez, nem tétovázok tovább. Lábujjhegyre állok, és ajkaira tapadva adok neki édes csókomból, ami életemben az első.
Kezeit megérzem a derekamon, majd magához ölelve viszonozza csókomat és teljesen elmélyíti. Még szerencse, hogy háttal állunk az útnak, mert így legalább senki nem lát belőlünk semmit. Legalább is remélem, mert ha ez kiderül… nekem végem lesz.
De annyira édes és finom a csókja, hogy nem tudok elszakadni tőle. Egyre jobban kezdem elengedni magam és élvezni a pillanatot, amíg tart. Ám nem éri be ennyivel.
Elszakad tőlem, hogy egy kis levegőt vegyünk, majd ő tapad ajkaimra és csókol szenvedélyesen. Kezemet mellkasán pihentetem. Érzem, hogy hevesen dobog a szíve, ahogy az enyém is.
A csókunk közben megszólal a telefonja, amiért el kell válnunk egymástól.
- Igen? – veszi fel a telefont, én meg hátat fordítva megyek a kocsihoz és csak lehajtott fejjel nézek magam elé, miközben a kezemet a szám elé teszem.
- Nem sokára otthon leszünk. Még csak most jött ki az ügynökségről. – mondja neki, mire éne felkapom a fejem. Egyáltalán nem mérges, hanem még kedves is. Akkor lehet, hogy tényleg megmenekültem?
Csak remélni tudom, hogy nem lesz gond, mert az most nagyon nem jönne jól az életemben.
|
| vicii | 2012. 03. 11. 18:58:11 | #19797 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Fogadott lányomnak - Oosakinana-senpainak)
- Hát nem tudom, hol kezdjem.- mondja zavartan.
- Mondjuk az elején.- mosolygok rá, majd belenézek azokba a csodálatos szemekbe, mire mélyen elpirul. Milyen tündéri…
- Nos. Milly Wenstarnak hívnak. Édesapám nevét viselem, mert nem szeretném, hogy a feledésbe merüljön.- mondja szomorúan. Milyen jó is ezt hallani. Ebből a szempontból mi ketten nagyon hasonlítunk. – 11 éves voltam, amikor meghalt. Azóta édesanyám nevel. Jelenleg egyetemen is tanulok meg modellkedek, de a munkám szinte minden időmet elveszi, így lehet, hogy ott fogom hagyni az egyetemet.- meséli, miközben a poharát forgatja az ujjai között.
- Akkor ugyanaz a múltunk.- mondom nosztalgikusan. Hát igen… az én gyermekkorom sem volt éppen leányálom.
Erre kicsit elmosolyodik, amitől jobb kedvre derülök. Sokkal szebb az arca, mikor mosolyog.
Most, hogy jobban megnézem, nem is igazán hasonlít Hildára… csak nagyon kevés hasonlóság van köztük.
- Igen, de…- kezdene bele, ám ekkor megjelenik Hilda.
- Molly, te még itthon vagy? Nem kéne az ügynökségre menned?- kérdi összehúzott szemekkel, mire a kislány azonnal ugrik.
- Sajnálom anyám.- mondja, és mintha rémületet vélnék felfedezni a tekintetében. Mégis mi az ördög folyik itt…?
- Hilda, nem vetted észre, hogy éppen a nevelt lányommal beszélgetek?- kérdem dühösen, ha már egyszer itt fogok lakni, szeretném megismerni. És nem elég, hogy letagadta előttem, most még beszélgetni sem hagy vele?
- Sajnálom kincsem, de szeretném veled tölteni a napot, hiszen ma van az életünk első közös pillanata.- mondja édesen elmosolyogva, én pedig felsóhajtok. Ez mondjuk igaz, de mostantól családként fogunk együtt élni, úgyhogy ez nem csak kettőnket érint.
- Remélem, azért a lányodat nem akarod kihagyni belőle.- mondom erélyesen. Úgy terveztem, ma ismerkedünk egy kicsit, és nem akarom, hogy keresztbe húzza a számításaimat.
- Igazán nincs semmi gond.- tiltakozik Molly, én pedig meglepetten nézek rá. mi ütött ebbe a lányba? Mintha menekülni akarna… - Tényleg mennem kell dolgozni. Túlságosan is leragadtam.- mondja, majd elsiet.
- Hilda, ez meg mégis mi volt? Mostantól egy család vagyunk, ha tetszik, ha nem. És a családba a lányod is beletartozik.- közlöm vele a zord igazságot, mire félrepillant. Láthatóan nem tetszik neki.
Nem tudok kiigazodni ezen a nőn… mikor megismertem, teljesen behálózott… most meg amit művel…
Végül csak kapok egy engesztelő csókot, majd kedves mosollyal Molly után megy.
Egyedül maradok a gondolataimmal.
Kellene szerveznem valami közös programot a hétvégére. Elmehetnénk együtt valahova, ahol jól éreznénk magunkat. Tökéletes alkalom lenne, hogy összekovácsolódjon a család.
Pár perc múlva azonban Molly ismét megjelenik, immáron táskával felszerelkezve és sietve veszi fel a cipőjét.
De valami nincs rendben… furcsán csillognak a szemei… talán… sír…?
- Molly, minden rendben?- kérdem aggódva.
- Persze.- mondja hárítóan, de a hangja furcsán remeg, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Most sietek. Anyu adott pénzt, hogy délután szórakozzak egy kicsit a barátaimmal.- hadarja egy szuszra, én pedig felvonom a szemöldököm. – De most mennem kell dolgozni. Viszlát.- mondja, majd már az utcán is van, én pedig aggódva kelek fel a székről.
- Molly! Molly! Várj egy percet!- kiáltok utána, de nem áll meg, szinte futva siet el…
Mi a fene…
- Andrew, drágám… mit szólnál, ha ma elmennél valahova ebédelni és romantikáznánk kicsit…?- fonódik két kar a derekam köré, de csak megrázom a fejemet. Lehámozom magamról, majd a cigimet elnyomom a hamutartóban.
- Mit mondtál neki?- kérdem halkan, a szemeibe nézve, mire értetlenül pislog rám.
- Mire célzol?
- Azt kérdeztem, mit mondtál neki, amitől ennyire kikészült.- ismétlem meg, a türelmem vészesen fogy.
Szeretem Hildát, de nem tűröm ezt a viselkedést. Valamit biztosan mondott Mollynak, amitől így elrohant…
Nem volt fenékig tejfel a gyerekkorom, ezért nem tudom elviselni, ha egy kislány hullajtja a könnyeit. Az a lány szomorú… mintha félne az anyjától.
- Én nem mondtam neki semmit… csak adtam neki egy kis pénzt, és mondtam, hogy szórakozzon délután egy kicsit.- mondja, majd újra hozzám bújna, de még mindig nincs tisztázva a dolog.
- Nem megmondtam, hogy veletek akarom tölteni a napot? Akkor meg mégis mi a frásznak küldted el?
A hangom egyre emelkedik, ami rossz előjel, és ezt Hilda is észreveszi.
- Hát… csak mert… ez az első napunk, és úgy gondoltam…
- Elég. Én most inkább elmegyek dolgozni.- mondom halkan, mire meglepett arcot vág.
- Nem úgy volt, hogy szabadságon vagy?
- De igen. Viszont muszáj magamat lenyugtatnom valahogy, ezért ma inkább bemegyek. Este találkozunk.- mondom ridegen, majd visszamegyek a hálóba felöltözni.
***
- Szia édes, hazafelé jövet tudnál hozni egy kis tejet a boltból?- hallom az ismerős hangot.
- Persze. Kell még valami?- kérdem. Most már sokkal kedvesebben beszélek, a munka kellően lenyugtatott.
- Nem, semmi… köszönöm. Ugye tudod, hogy szeretlek?- kérdi bizonytalanul. Felsóhajtok.
- Persze… én is szeretlek. Molly otthon van már?- kérdem. Nagyon zaklatottnak tűnt, mikor elment.
- Nem, még nincs.- mondja Hilda meglepetten.
- Hol is van az ügynökség? Akkor érte is elugrom, nem szeretném, ha ilyen késő éjszaka egyedül lófrálna. Veszélyes a város.- mondom. Ezt már csak tudom. Minden nap szembesülök vele, hogy milyen durva dolgok is történhetnek.
Hildának hallhatóan nem tetszik a dolog, de nem érdekel. Megadja a címet, én pedig beugrok a boltba, aztán leparkolok az ügynökség előtt, kiszállok a kocsiból és rágyújtok, a kocsi oldalának támaszkodva, úgy várom.
Úgy 20 perc múlva fel is tűnik, szomorú arccal lép ki az épületből.
Elpöccintem a cigimet majd eltaposom az izzó csikket.
- Molly!- kiáltok neki, mire meglepetten pillant rám. Rámosolygok majd intek neki, mire tétován felém indul.
- Gyere, elviszlek.- mondom, majd kinyitom a kocsi ajtaját, de csak bénultan áll és bámul rám.
- De… te… te eljöttél értem?- kérdi hitetlenkedve, mire felvonom a szemöldököm.
- Persze, miért ne jöttem volna? Úgyis boltba kellett mennem, és ha már erre jártam, akkor gondoltam felveszlek. Ilyenkor este a város úgyis nagyon veszélyes, nem akarom, hogy valami bajod essen. Na gyerünk, szállj be. Nyugi, nem harapok.- kacsintok rá vigyorogva, mire végre elmosolyodik és beszáll az anyósülésre, én pedig becsukom a kocsi ajtaját, megkerülöm a gépet majd beülök a volán mögé.
- Szóval, milyen volt a napod? Jól szórakoztál a barátaiddal?- kezdeményezek beszélgetést. Erre látom, hogy tanácstalanul lehajtja a fejét. Idegesnek tűnik.
- Hát… izé… egész jó volt…- nyögi ki végül, de nem győzött meg. beindítom a kocsit, majd hazafelé vesszük az irányt.
- Tényleg? És hol voltatok?- faggatom tovább. Rendőr vagyok, engem nem olyan könnyű becsapni.
Tudom, hogy mikor hazudnak nekem.
- Hát… megnéztünk egy filmet a moziban, aztán beültünk egy kávézóba…- hazudja.
Egy percig nem szólok, aztán csak felsóhajtok.
- Kérlek, mondd el az igazat. Nem veszem jó néven, ha hazudnak nekem.- mondom halkan, őszintén. Nem akarom, hogy így kezdődjön a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy bízzon bennem. Szeretnék jó apja lenni. Bár tudom, hogy nem pótolhatom a vérszerinti apját, de felébred bennem a védelmezői ösztön, amikor a közelében vagyok.
Olyan törékenynek, elveszettnek és szomorúnak tűnik…
Egy ideig csak lesütött szemekkel hallgat. Aztán végül megszólal.
- Megígéred, hogy nem mondod el anyának?- kérdi bizonytalanul. Bólintok. – Nem adott pénzt, hogy elmenjek szórakozni…- nyögi ki végül, én pedig kis híján felkiáltok a döbbenettől. – Azt mondta, csak este jöjjek haza.- mondja nekem halkan, én pedig gondolkodás nélkül lehúzódok a leállósávba, majd leállítom az autót. Felé fordulok, várom, hogy folytassa. Rá akarok koncentrálni, a vezetés pedig elvonja a figyelmemet.
- De nem mondod ezt el neki, igaz? Ha megtudja, hogy eljárt a szám, nagy bajba kerülök…- mondja ijedten, és reménykedve, kérlelően pillant rám.
Milyen gyönyörű így az arca…
- Nem, nem fogom ezt elmondani neki. Ez a mi titkunk marad, rendben?- biztatom, miközben a kezem a vállára teszem.
Pont az ilyen komplikált ügyekre szakosodtam.
- Köszönöm.- mondja hálásan.
- Félsz Hildától?- teszem fel az újabb kérdést. Meglepetten pillant fel rám. – Szokott téged bántani? Megfenyegetni? Volt már rá példa, hogy megütött?- kérdem halkan, akaratlanul is a betanult kérdések buknak fel belőlem…
|
| oosakinana | 2012. 03. 11. 17:22:33 | #19794 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Nevelő apumnak ~ huginak)
Reggel mondhatni, hogy kipihenten ébredek fel. Lemegyek a nappaliba, mert tudom, hogy ha anyám felkel és nem talál kaját, akkor eléggé harapni fog és az nekem nagyon fog fájni. Éppen a reggelimet készítem, amikor megjelenik a konyha ajtajában, egy szál bokszerben. Eleinte kicsit elbambulok tökéletes, kidolgozott teste láttán, de egyből el is pirulok, majd elkapom a fejemet.
- Jó reggelt. És ne haragudj, ha tudom, hogy már fent vagy veszek fel valamit…- kezd el egyből szabadkozni, amire rá mosolygok.
- Ugyan, semmi baj… készítsek egy kávét? – kérdezem tőle, amire bólint egyet.
- Feketén kérem. – nem is kell többet mondania. Bólintva kezdek neki a munkának. Nem telik bele sok idő és már nyújtom is neki. – Köszönöm. – mosolyog rám és már iszogatja is a kávéját. Leül az asztalhoz, majd egy cigit vesz elő, amire rágyújt.
- Szóval Molly… hány éves vagy? – kérdezi kedvesen. Nem tudom anyám hogy tudta kifogni, de azért remélem, hogy boldog lesz vele.
- 18. – válaszolom, amire nem kicsit meglepődik. A száját is elhúzza és félre néz elég borús tekintettel, ami nem indul valami fényesen. Ennyire gond lenne, hogy ennyi vagyok?
- Oké… 18… - ismétli el még egyszer én meg kezdek kicsit aggódni.
- És… maga mennyi idős, ha megkérdezhetem? – kérdezem meg bizonytalanul, mire a cigibe szív bele egyet és.
- A francba is, 28…- amint meghallom kerekre nyílnak szemeim. hiszen fiatal anyámhoz képest.
Arra leszek figyelmes, hogy mély levegőt vesz.
- A nevem Andrew Armstrong, 28 éves vagyok, Texasban születtem egy poros kisvárosban, de már ide jártam egyetemre. Apám meghalt, és anyám nevelt engem meg a két testvéremet. Szakmámat tekintve rendőrnyomozó vagyok az FBI-nál, a szőke az eredeti hajszínem, láncdohányos vagyok, ezért valószínűleg már 50 éves koromban el fogok patkolni tüdőrákban, minden reggel 10 kilómétert futok, délutánonként pedig célba lövök a rendőrség gyakorlópályáján. Te jössz. – elhadarja egy szuszra. Nem tudok ennyi mindent egyszerre megjegyezni.
Meglepettségemből nevetése hoz vissza.
- Valahogy mégiscsak meg kellene ismernünk egymást. Szóval én meséltem, most rajtad a sor. – kacsint rám.
- Hát nem tudom, hol kezdjem. – mondom kicsit zavartan.
- Mondjuk az elején. – néz a szemembe, amin csak megint elpirulok.
- Nos. Molly Wenstarnak hívnak. Édesapám nevét viselem, mert nem szeretném, hogy a feledésbe merüljön. – mondom lehajtott fejjel. – 11 éves voltam, amikor meghalt. Azóta édesanyám nevel. Jelenleg egyetemen is tanulok, meg modelkedek, de a munkám szinte minden időmet elveszi, így lehet, ott fogom hagyni az egyetemet. – mesélem neki a poharamat piszkálva.
- Akkor ugyan az a múltunk. – állapítja meg, amin kicsit elmosolyodok, de most valójában könnyeimmel küszködök. Nem szeretek apáról beszélni, mert szomorúsággal tölti el a szívemet, hogy itt hagyott.
- Igen, de… - nem tudom befejezni, amit akartam, mert megjelenik anyám.
- Molly. Te még itthon vagy? Nem kéne az ügynökségre menned? – kérdezi egyből, mire szinte felpattanok.
- Sajnálom anyám. – mondom halkan szinte rettegve.
- Hilda, nem vetted észre, hogy éppen a nevelt lányommal beszélgetek? – szólal meg kicsit erélyesebben.
- Sajnálom kincsem, de szeretném veled tölteni a napot, hiszen ma van az életünk első közös pillanata. – mondja egyből nyájasan.
- Remélem, azért a lányodat nem akarod kihagyni belőle. – hallom a hangján, hogy engem is be akar vonni, de ha most nem szólalok meg, akkor később kegyetlen büntetésben lesz részem.
- Igazán nincs semmi gond. – mondom egyből anyám előtt. – Tényleg mennem kell dolgozni. túlságosan is leragadtam. – mondom, majd gyorsan kisietek a konyhából, de anyám megvető pillantását akkor sem tudom elkerülni.
Felmegyek a szobámba és összepakolom a cuccaimat, de pont belép anyám a szobámba, amitől mindig rettegek.
- Na ide figyelj te kis korcs. – kezd bele halkan. – Ha elmered rontani nekem ezt a házasságomat, vagy olyat mersz mondani esetleg tenni, ami ellennem van. Nagyon megjárod. – fogja meg a kezemet és megszorítja, de nagyon erősen, amire még a könnyem is kicsordul. – Annyi lesz a dolgod, hogy kaját csinálj, és utána szépen elhúzol itthonról, majd csak este jössz haza. – mondja továbbra is szinte fenyegetően. – Érthető voltam?
- Igen. – mondom remegő hanggal és a könnyeim is folynak.
- Akkor ezt megbeszéltük. Most pedig ha lemész, elmondod, hogy milyen aranyos voltam, mert adtam pénzt, hogy elmenj szórakozni. – adja továbbra is az utasításokat.
- Igen is anyám. – hajtom le a fejemet.
- Helyes. Most pedig menj, és estig nem szeretnélek meglátni itthon. – lök el, amire kicsit nyekkenek, mert sikerül a szekrénynek dobnia.
Felveszem a cuccaimat és lemegyek az emeletről szinte menekülve, majd sietek, hogy felvegyem a cipőmet és távozzak itthonról, de nem megy olyan egyszerűen.
- Molly. Minden rendben? – kérdezi Andrew.
- Persze. – mondom kicsit remegő hanggal. – Most sietek. Anyu adott pénzt, hogy délután szórakozzak egy kicsit a barátaimmal. – hadarom el, amit mondott. – De most mennem kell dolgozni. Viszlát. – és már lépek is ki az ajtón.
Hallom, hogy utánam szól, de nem tudok maradni. Képtelen lennék. Így is sírva megyek az ügynökségig. A kezem a szám előtt van, és úgy folynak a könnyeim. Most még pokolibb lesz az életem, mint eddig valaha volt. Nem hiszem el, hogy ezt érdemlem…
|
| vicii | 2012. 03. 10. 20:40:18 | #19768 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Nevelt lányomnak - Oosakinana-senpainak)
Már egy ideje ismerem ezt a nőt, és teljesen elvarázsol. Igaz, nem épp tökéletes, mert mint mindenkinek, neki is vannak hibái, de azt hiszem, szeretem őt.
És elhatároztam magam.
Igaz, hogy Hilda idősebb nálam, de nem érdekel. Legalább érett nő és vannak tapasztalatai.. hehe…
Így hát ma estére alaposan kinyalom magam.
Fekete öltönyt húzok fehér inggel és szintén fekete nyakkendővel. A hajamat felzselézem, ahogy szoktam, majd elindulok. Útközben veszek egy csokor vörös rózsát. Úgy beszéltük meg, hogy az étteremben találkozunk, és mikor megérkezem, ő már ott van.
Amint meglát, széles mosoly terül szét az arcán.
- Már vártalak, Andrew.- mondja vidáman, majd feláll, én pedig átnyújtom neki a virágokat.
- Én is vártam ezt a pillanatot.- mondom őszintén, majd leülök vele szemben. Csevegünk, közben pedig megvacsorázunk. Hozatok egy üveg pezsgőt is.
- Hilda… szeretnék feltenni neked egy kérdést.- kezdek végül bele, ez most igazán nehéz. Nem értek nagyon a romantikához, a férfiúi büszkeségem pedig nem engedi, hogy térdre borulva, sírva kezdjek könyörögni a kezéért mint azokban a szar, nyálas romantikus filmekben, ezért csak egyszerűen megkérdezem tőle. – Hozzám jössz?
- Egy pillanatig csak döbbenten mered az orra alá tolt gyűrűre, majd végül boldogan elmosolyodik.
- Hát persze!
***
Reggel korán kell kelni, nincs mese. Ma van az esküvő napja. Megiszom a kávémat, de már hallom, ahogy anyám, meg persze az összegyűlt rokonok sivítoznak a házban…
Még csak most kezdődött a nap, de nekem máris elegem van belőle. Most tényleg ezt akarom?... én sem gondolhattam komolyan ezt a házasodjunk össze dolgot…
Ráadásul kicsit szét vagyok csúszva a tegnapi legénybúcsú miatt… atyám, fergeteges parti volt. A haverok elvittek egy didibárba, és fizettek nekem egy táncot… egy szexi, meztelen csaj riszálta nekem magát…
El sem hiszem, hogy erről ezentúl le kell mondanom…
Én percek alatt elkészülök, megborotválkozok, fogat mosok, befújom magam kölnivel és felveszem az öltönyöm.
Ennyi.
Aztán időre megjelenek Hildánál. A rokonok persze odacsődültek már. Ő meg is jelenik, egy csodaszép vajszínű ruhában. Nem ez az első házassága, gondolom ezért nem vett fel fehéret.
Először elmegyünk a hivatalba, ahol fárasztó szertartás keretében kell beírnunk a nevünket a nagykönyvbe, majd jön a templomi hercehurca. Én meg a végére úgy érzem magam, mint egy lábtörlő, amit egy kutya meggyalázott, aztán szétszaggatott, a gazdája összeragasztotta, aztán még kisebb darabokra tépte, újra összeragasztotta aztán ledarálta…
Végül este a fogadás Hilda házában van megtartva. Vacsora után csak egy sör mellett dumálok a haverokkal, amikor is nyílik az ajtó és egy gyönyörű bombázó lép be rajta…
Te jóságos atyaúristen, még csak pár órája vagyok házas, de te máris megkísértesz…?
Egy fiatal lány lép be az ajtón, és elég megszeppent képet vág, ezért némi magam előtt is titkolt hátsó szándékkal odalépek elé.
- Jó estét, segíthetek valamiben?- kérdem tőle kedvesen.
Atya úristen… ennek a lánynak tökéletes alakja van… hosszú, barna haj, kék szeme és tündérien szép pofika…
Hogy én mennyire odavagyok a hosszú hajú lányokért…
- Jó estét. Itt lakom.- mondja nyugodtan, mire kissé meghökkenek. Mi van?
- Mi a neve?- kérdem végül. Hogy itt lakna? Hilda nem említette, hogy együtt élne valakivel.
- Molly Wenstar vagyok, de maga kicsoda?- kérdez vissza. Wenstar? Mintha ismerős lenne a név…
Megvan! Ez Hilda előző férjének neve volt, ha jól emlékszem.
- Andrew Armstrong és ma van az esküvőm.- mondom végül, ez a helyzet most elég ciki.
- Nagyon sajnálom.- szabadkozik, majd legnagyobb döbbenetemre meghajol. Mi a jó…?- Édesanyám nem szólt, hogy ki lesz a férje és nem tudtam, hogyan néz ki.- mondja. Újabb sokk.
Hildának lánya van?! Ezt meg mégis hogy a fenébe tudta előlem eltitkolni?! Mo a rossebb folyik itt?!
- Te Hilda gyereke vagy? Nem is mondta, hogy van egy lánya.- mondom bizonytalanul. Biztosan emlékeznék rá… ez most szíven ütött. Hogy képes valaki… letagadni a saját vérét…?
- Igen, az egyedüli lánya, de ha nem szólt akkor tegyen úgy, mintha nem is léteznék.- mosolyog, de a mosolya nem őszinte… az a fájdalmas tekintet…
- Hogy kérhetsz ilyet tőlem?- kérdem felháborodva, ezt ő sem gondolhatja komolyan! – Te is velünk fogsz akkor élni. Mégis hogy ne vegyek rólad tudomást? Hilda meg nem tudom miért nem szólt.- mondon elgondolkodva, majd a konyha felé pillantok, ahol kedvesem a barátnőivel csicsereg.
- Ne szóljon neki. Felejtse el.- mosolyog rám. Ettől viszont csak egyre szarabbul érzem magam…
Ez a lány… amennyire gyönyörű, annyira szomorú is…
- Miért nem voltál az esküvőn?- kérdem végül, de nem mutat hajlandóságot a válaszadásra.
- Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok. Felmegyek a szobámba.- mondja kitérően, majd szó nélkül felsiet az emeletre. Elbizonytalanodva nézek utána…
Akkor ez most azt jelenti, hogy van egy nevelt lányom…?
Mégis mi a faszom történik itt???
Idegesen lépek a konyhába, majd bájosan rámosolygok a hölgyekre.
- Elnézést hölgyeim, de elrabolnám néhány percre újdonsült feleségem.- mondom, majd kézen fogom Hildát és egy szellősebb sarokba irányítom, ahol senki nem hallhatja a várhatóan kellemetlen beszélgetést.
- Mi az édes?- kérdi felvont szemöldökkel, már látja rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Miért nem mondtad, hogy van egy lányod?- kérdem idegesen, mire először csak meglepetten hápogni kezd, majd fáradtan beletúr a hajába.
- Tudod, úgy gondoltam, ha elmondom, talán elriasztalak… nem akartam hogy megismerd Mollyt. Az a lány csak elüldözött volna a közelemből.- mondja a száját elhúzva, de csak értetlenül megrázom a fejem. Mi a fenéről beszél ez? Az a lány egy tünemény volt…
- És mégis mikor szándékoztad volna megmondani nekem?- teszem fel a magától értetődő kérdést. Erre már nem tud mit válaszolni. Felsóhajtok. – Mindegy, ami megtörtént az megtörtént. Csak ki vagyok akadva. Hogy voltál képes ezt előlem eltitkolni? Házasuk vagyunk!- akadok ki, közben pedig előhalászok a zsebemből egy doboz cigit és rágyújtok. Megesz az ideg.
Hilda csak bűnbánó arccal áll előttem, tudja, hogy ebből már nem tud jól kijönni.
- Sajnálom, drágám… tényleg sajnálom…- mondja. Megrázom a fejem.
- Kész téboly… de most már mindegy. Ma itt alszom. Holnap pedig szeretném, ha bemutatnád nekem.- nézek rá ellent mondást nem tűrően, mire beleegyezően bólint.
***
Másnap elég korán ébredek. Hilda még alszik, így csak egy szál boxerben kiosonok a konyhába, de legnagyobb meglepetésemre Mollyt találom ott. Épp reggelit készít.
Mikor rám pillant, elvörösödik és elkapja a tekintetét. De édes…
- Jó reggelt. És ne haragudj, ha tudom, hogy már fent vagy veszek fel valamit…- szabadkozom, mire csak rám mosolyog.
- Ugyan, semmi baj… készítsek egy kávét?- kérdi szolgálatra készen. Bólintok.
- Feketén kérem.- mondom, mire bólint. Egy perc alatt elém varázsolja. – Köszönöm.- mosolygok rá, majd kortyolgatni kezdem. Leülök a konyhaasztalhoz, közben pedig rágyújtok egy cigire.
- Szóval Molly… hány éves vagy?- kérdem kedvesen. Ha már egyszer ő lesz a mostohalányom, akkor azért illene tudnom róla néhány dolgot.
- 18.- válaszolja. A picsába. Ilyen idős lenne? Bassza meg, csak 10 év van közöttünk…
Számat elhúzva túrok a hajamba. Kurva élet. Ez nem indul túl fényesen…
- Oké… 18…- ismétlem halkan, magamat megnyugtatva. Ez tényleg elég gáz.
- És… maga mennyi idős, ha megkérdezhetem?- néz rám bátortalanul. Mélyet szívok a cigimből, majd a plafon felé fújom a szürkéllő felleget.
- A francba is, 28…- bököm ki végül, ezzel nem kis meglepetést okozva neki.
Nagy levegőt veszek.
- A nevem Andrew Armstrong, 28 éves vagyok, Texasban születtem egy poros kisvárosban, de már ide jártam egyetemre. Apám meghalt, és anyám nevelt engem meg a két testvéremet. Szakmámat tekintve rendőrnyomozó vagyok az FBI-nál, a szőke az eredeti hajszínem, láncdohányos vagyok, ezért valószínűleg már 50 éves koromban el fogok patkolni tüdőrákban, minden reggel 10 kilómétert futok délutánonként pedig célba lövök a rendőrség gyakorlópályáján. Te jössz.- hadarom el egy szuszra, majd rápillantok. Megszeppenten néz rám.
Felnevetek az arckifejezésén.
- Valahogy mégiscsak meg kellene ismernünk egymást. Szóval én meséltem, most rajtad a sor.- kacsintok rá…
|
| oosakinana | 2012. 03. 10. 11:09:52 | #19736 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Nevelő apumnak ~ huginak)
Nem akarok felkelni, mert egy újabb gyötrelmes napnak állhatok elébe, ráadásul anyumnak ma van az esküvője, de mondjuk megtiltotta, hogy elmenjek. Nem akarja, hogy lássák én is vagyok, vagyis lennék az életében.
A jövendőbeli nevelő apámat még egyszer sem láttam, meg legtöbbször dolgoztam vagy iskolában voltam, amikor itt volt. Nem tudom anyám milyen indokot talált ki, hogy nem vagyok otthon, de azt hiszem, már nem érdekel. Jobbnak látom, ha csendben maradok, és csak tűrök. Akkor nem fog semmi bajom esni.
Éppen öltözök fel, amikor anyám beront.
- Molly menj a stúdióba. Fényképeket fogtok készíteni egy aktfotózásra. – adja az utasítást.
- De anya. – soha nem csináltak róla akt képeket. Soha nem láttak meztelenül és most ezt akarja velem csináltatni.
- Ne ellenkezz. Öltözz és menj. – jelenti ki ellent mondás nem tűrő hangon, majd az ajtót is becsapja.
Soha nem akartam addig süllyedni, hogy pornómodellnek menjek, mert ez akkor is az. Felveszem a cuccomat és mivel anyám már elment itthonról elmegyek én is dolgozni. Sokszor volt már bajom belőle, hogy nem fogadtam szít, így már nem tudok mit csinálni, csak annyit, hogy teszem, amit mond.
Bemegyek a stúdióba, ahol mondják, hogy mit csináljak. Nagyon szégyellem magam, amiért ilyet kell csinálnom. soha nem szerettem mutogatni a testemet, de kénytelen vagyok. A munkatársak sem értik meg, hogy én ezt soha nem fogom szívből csinálni, mert ezt a részét utálom a munkámnak.
~*~
Este érek csak haza. Hallom, hogy nagy buli van, de én teljesen fáradt vagyok. Nincs kedvem emberekkel kokettálni, csak aludni szeretném. Akkor legalább apuval lehetek együtt. Belépek az ajtón, egy csomó öltönyös férfival találom szembe magam. Aki középen ül észre is vesz. Feláll, és oda sétál hozzám. Szőke felzselézett haja van és gyönyörű szép zöld szemei. Nagyon magas. Igaz rajtam, most segít a magas sarkú, de most már azt lenne jó tudni, hogy ki ez az ürge.
- Jó estét segíthetek valamiben? – teszi fel a kérdést, amin meg is lepődök.
- Jó estét. Itt lakom. – jegyzem meg, amire most ő lepődik meg.
- Mi a neve? – teszi fel a kérdést.
- Molly Wenstar vagyok, de maga kicsoda? – kérdezek vissza.
- Andrew Armstrong és ma van az esküvőm. – az utolsó szó után minden leesik.
- Nagyon sajnálom. – hajolok meg kicsit. – Édesanyám nem szólt, hogy ki lesz a férje és nem tudtam, hogyan néz ki. – mondom halkan, majd felnézek az arcára és teljes döbbenetet látok csak rajta.
- Te Hilda gyere vagy? Nem is mondta, hogy van egy lánya. – mondja, ami nagyon szíven üt, de nem lepődök meg rajta, hogy letagad.
- Igen, az egyedüli lánya, de ha nem szólt akkor tegyen úgy, mintha nem is léteznék. – mosolyodok el.
- Hogy kérhetsz ilyet tőlem? – háborodik fel kicsit. – Te is velünk fogsz akkor élni. Még is hogy ne vegyek rólad tudomást? Hilda meg nem tudom miért nem szólt. – néz ki fele amerre anyám van.
- Ne szóljon neki. Felejtse el. – mondom neki kedvesen.
- Miért nem voltál az esküvőn? – jön a következő kérdés, amire nem én szeretnék választ adni, mert akkor tuti, hogy nem fogok jól kijönni belőle.
- Ne haragudjon, de nagyon fáradt vagyok. Felmegyek a szobámba. – kérek bocsánatot, majd felslisszolok, ahogy csak tudok. Bezárom kulccsal az ajtót, majd lefekszek az ágyamba.
Andrew-ra gondolok. Nagyon helyes. Nem tudom, hogy anyám hol szedte fel, de most nagyon beletalált, hogy milyen lenne az én ideálom is. Nagyon jó képű és ráadásul rendes is. Nem tehetek tönkre a boldogságát.
Annyira elgondolkozok rajta, hogy végül mély álomba merülök.
|
|
