...

Megérkezem, egy emberem, mélyen a fejébe húzva a sapkáját átveszi a volánt, kettõ másik nyakig felzipzározott egyenruhákban viszik át a csomagjaim, nem sokat kell közbeszólnom, jobbára akkor idegesedem be, amikor majdnem bemocskolják a kaját a betonnal, mert még egy kocsit sem tudnak úgy feltolni a platón, hogy ne akadjon el kibaszott kavicsokban… Roppantul unom, oldalt felszállunk a gépre, és a luxus leheletnyi sóhaja megérint. Besüppedek az egyik fotelbe.
- Szállj be, és kuss legyen az úton, kivéve ha én kezdeményezek beszélgetést! Értve vagyok? - pillantok felé, végig a sarkamba volt, szinte rátudnék ülni annyira, de ez legalább nem folyik elém.
- Igen, Xanxus-sama. - visszavonom. Szemöldökráncolva konstatálom, hogy tényleg kétszemélyes járatot kaptam, ennyire spórol rajtam a kibaszott Vongola? Leül velem szembe, és reszketeg szájjal próbál az ablakon kinézni.

...

 Nem beszél. Megunom a karfán a gombok piszkálását, és a lóhalálával futkározó egyetlen felszolgáló lányt, aki még a kávémat is majdnem a kezembe remegi a csészébõl, nem csípem a nyüzügéket, és nem értem miért kellett velem tartani? Szelektál a Vongola.
 - Azt ugye veszed, hogy lehet így akarnak eltüntetni?
Rám mered, egész eddig csak a szemét merte rakosgatni, megnézte már a gép minden négyzetcentiméterét, a falakon igazi tapéta van, mintha csak lakásbelsõ lenne, a szõnyeg kord, aranyszegéllyel, az ablakok, az a kétszerkettõ, mind ugyanakkora, és ugyanolyan fényesre van nyalva, mintha nem is lenne; körömmel kapok a széktámlába, és majdnem teljesen elõre bukom. Az állatja! - Hé! Menj és nézd meg, mit csinál az a söpredék! - nem mozdul, a térdeit összeszorítja, a ruhájánál akarok a lábaira mozdítani, amikor is megint rúg egyet a gép fara, és egyenesen az ölembe esik. Ráng az arcom, õ a térdeire esik, és megpróbál mászva újra egyensúlyt venni, végül a saját széke karfáján kapaszkodik fel, látom, hogy telibe tenyereli a nõvérhívót, de semmi sem történik. Nehezen kapja el a közeli falat, és feltépi az ajtót, de hátracsapódik, nem vagyok tök biztos benne, hogy magától, és egészen felszalad a gyomrom a torkomba. Kibaszott anyád; mi ez a szag? Befogom az orrom, és úgy állok fel, egyre jobban érzem, hogy kicsúsztunk a sík egyenesbõl. A szemeimmel látom, és ítélem meg a szagokból, hogy ez friss vér. Döglött. Beesem valahogy a pilótafülke, és az utazófülke között levõ kis folyosóra, ami egy emberes, ott a kislány, felmeredõ idomokkal, átszúrva belein, fekszik az ételeskocsin. Lábaim között a srác, aki megint a lábaira esett le. - Valakinek nagyon a bögyébe lehetsz - lépem át, a zuhanás csak azért nem történt meg teljes indulattal, mert az egyik pilóta a kormányon fejel, a hajánál fogva hajítom le, és gondtalanul nyúlok a véráztatta botkormányra.
Félredõl, majdnem kiesek a helyembõl, tudok repülni; lángokkal baszd meg! Hátranyúlok, elkapom a mögöttem szerencsétlenkedõt, és az üléshez húzom. - Tudsz repülni?
 - Neeem, bocsánat! Nem tudok! - a hangjából páni félelmet hallok.
 - Az kicseszett jó, rádiónk meg nincs - lábbal a panelba rúgok, nem kelett volna, sípolva adja meg magát a robotpilóta, befüstöl az orr, meg Istentudja, valami églángú állat lehet, aki szétszedi alólunk a gépet. - Ha ezt a cseszett Sawada csinálja a Kilencedik parancsára, éljem túl, de mindkettõt megpörkölöm!
Éljem túl, végül is, annak nagyobb az esélye, hogy az utasom nyúvad ki, még kitudom számolni, hogy ebbõl Robinsonos kaland lesz.~

...

Hangosan, tagoltan olvastatom a vén szivar által szabadalmaztatott, SS szintû küldetés levelét, miközben az orrnyergem dörzsölöm meg újra; Squaloval, mert elõször sem ment el egy ér az agyamban körülnézni, de most már kettõ is. A vén szivar viccei, hogy Sawada Tsuanyoshi lett a Tizedik, meg az én hibernálásom, már így is elég erõsek voltak, most meg ez a kurva küldetés, amit aranyhal tagol, összeszorított lábakkal, szerintem hogy íveltebben repüljön, ha belerúgom a bársonyfotelomból a dohányzóasztalomba, hídbaröptetve a saját seggérõl.~
Belphregort látom félszemmel, ahogy kicsit hátrébb egyre jobban lefagy az arcáról a mosoly, ami maximum már csak mosolyka. A másik kezemben wisky, jéggel, beleiszok megint.
A Varia, nem szokott engem küldetéseken látni, és ez még érdekelt volna is, mert szeretem az SS szintû szemeteket kicsit letörni, hogy annyira mégsem nagy arcok, de nem szoktam kísérõnek kapni, egy söpredék senkit, az asztalkámon van a feje, és Leviathan tartja rajta a lábát.
 - Szóval nem te csináltál valamit? - ismétlem meg a kérdést, és intek az állatnak, hogy takarodjon arrébb, mert nehezen hiszem, hogy üvegasztalról tudna nekem értelmes választ adni.
Esik a kibaszott hó, Lussuria meg még nincs beavatva, hogy abbakellett hagyniuk a bújócskát. Nem kapok választ, csak néz engem, azt sem tudom, mi a feladata a csoportban, vagy egyáltalán mióta van a házban, jelentéktelen, és tiszta, reszelõs hangon végül sikerült annyit kinyögnie, hogy õ nem volt. Eszében sem lett volna ilyet kitalálni, amikor nincs is nagyon itt feladata. Aranyhal lerakja a levelet a dohányzóra.
 - És - üvölt, megugrik az így se alacsony vérnyomásom -, gondolom, nem viszed magaddal!
 - Dehogynem. - mert mostanában úgy rám van szállva az egész Vongola, hogy ha úgy értelmezem a felsõbb parancsot, hogy piros, zöld helyett, még árulónak bélyegeznek, úgy látszik itt már az is erre fogalom, hogy nem tartom méltónak a szemetet, magamhelyett örökösnek, micsoda dics. - Keressétek meg Lussuriat, már biztos megfagyott, és öltöztesse fel.
Aranyhal nem érti. Betámasztok a dohányzó alá, és az arcába rúgom azzal a lendülettel, ahogy felállok, letarolja, és együtt repülnek át a Szalonon.

~

Elõállítják a kocsit, nem kell kísérõ, még aranyhalat sem akarom sofõrnek. Nagy tömbben esik a hõ, szürke az ég, a hátsó lugasokból csupasz fák magasodnak, a leheletem meg úgy kavarog bele a látképbe, mintha dohányoznák, elõállítják a kis gecit, talpig latexbe, Varia jelvényekkel, olyan baszottúl nem akarom arckifejezéssel, amit magamon láttam utoljára a tükörben, és nem tudom, hogy a társaságomat kifogásolja-e, amit kétlek, mindenki szeret… vagy az öltözéket. Ezért nem is ismertem fel, senkit sem jegyzek meg, akit már annyira sem tartok, hogy ruhát béreltessek neki meleganyánktól. - Nem akarom, hogy nagyon az utamban legyél, és nem érdekel, ha otthagyod a fogad. Úgyhogy igyekezz túlélni, szállj be hátra. - az egyik csicskám ajtót nyit nekem. - Remélem nincs tériszonyod mert nem értékelném, ha telibehánynád a magángépet.
Nem látom a reakcióját, de mintha nyekkenne, én meg rálépek a gázra.