Karakter: Kotorami (makemea realnak :) )
Ebben a parkban még nem jártam, úgyhogy ide még biztos beléphetek anélkül, hogy az ostoba parkőrök kiüldöznének, ha észrevesznek.
Nem szívlelnek azokon a helyeken, ahol eddig jártam, és még csak fogalmam sincs arról, hogy ez miért van. Hiszen… Olyan színvonalas műsorokat szoktam előadni, akár egymagam is, amilyeneket még TV-ben is ritkán látni.
Például az a múltkori eset is… Még gyerekek se voltak a közelben, nem értem, miért nehezményezték azt, hogy elkaptam azt a srácot, és egy kis franciára kényszerítettem.
Hmm... Nem is olyan nagy csoda, hogy eddig nem bukkantam rá erre a kis zöld övezetre. Olyan eldugott helyen van. Ráadásul… Még a parkoló is vagy 200 m-re van tőle.
De most már itt vagyok. És feltehetőleg már vár jövendőbeli közönségem. Úgyhogy... Gyorsan kiszállok autómból, és már indulok is.
Őszintén meg kell mondanom, most csalódtam.
Úgy mégis... Milyen park ez?! Arra számítottam, hogy legalább a fél város itt nyüzsög, és amikor én előadok, áhítattal fognak figyelni. Erre... Sehol senki?!
Na jó. Most lett elegem. Nem nekem való egy ilyen lepusztult, üres vidék. Mérgesen indulok el vissza, a kijárat felé annak érdekében, hogy minél előbb egy társaságban jobban bővelkedőbb helyet keressek, amikor… Hirtelen a semmiből… Fényképezőgép kattanását hallom.
Megállok egy pillanatra, és fülelek, de biztos vagyok abban, hogy a hallásom nem csalt.
És igen... Még egy kattanás, jól hallottam. Itt valaki fényképezget.
Akkor pedig oda kell mennem. Ilyen csodát, mint amilyen én vagyok, nem hagyhat ki a megörökítendők sorából az a szerencsétlen flótás, aki fényképezésre adta a fejét. Szerencséje van, hogy erre jártam, és hogy hagyni fogom magam megörökíteni. Így neki se kell unalmas tájképekkel hazatérnie.
A hangot jó darabon követve elérek egy fagylaltosig. De itt rajta kívül csak egy szinte gyereknek tűnő fiatalt látok lebzselni, aki ráadásul a földön guggol, nekem hátat fordítva. Valószínűleg valami állatot etethet.
A hallott fényképészt sehol se látom. Még egy fényképezőgépet se. Izgatottan nézek körbe még egyszer, hátha elkerülte figyelmem, de most se látok egy fia fotóst se.
Hol van?!? Hol lehet?! Olyan nincs, hogy a kattanást rosszul hallottam.
Dühödten indulnék el már tényleg a kocsim felé, amikor - mintegy fáradozásaim eredményeként - meghallom a fiú felől az ide vezető kattanást, és egy madár szárnyának verdesését.
Egyből odanézek. A srác épp most áll fel... És hála zsenialitásomnak, már értek is mindent... Egy kezdő lehet, aki szabadidejében itt fotózgat. Hmm… Még nagyobb szerencséje van így, hogy rá találtam, mint eddig akár sejthette volna. Ráadásul… Olyan földöntúli szépség… Hosszú fekete hajával, igéző, zöld szemeivel, és hófehér bőrével!
Gyorsan elmegyek a fagylaltosig, és veszek három adag fagylaltot. Ajánlom a kis kópénak, hogy figyeljen és fényképezzen, később pedig örömmel jöjjön velem, mert különben erőszakkal teszem magamévá, akár itt, a parkban is.
Szemtanúk úgysem lesznek. Kihalt a hely.
Az egyetlen személy, aki az lehetne, az a fiún és rajtam kívül itt lebzselő fagylaltos, aki... Épp most kapott egy kis plusz bevételt azért, hogy amint elkezdem műsorom, vonuljon el a park másik végébe egy ideig.
Bólintva indul el máris, kis kiszemeltem pedig már jó közönséghez méltóan, érdeklődve figyel nagy szemecskéivel.
Grr… Olyan kis izgató… Tényleg haza kell vinnem. A lehető leggyorsabban…
Elkezdem neki a zsonglőrködést, és egyben el is indulok felé, hogy ha netalántán kérdései lennének felém, azokra azonnal tudjak neki válaszolni.
Ettől pedig... Egyből mosolyogva kezd el fészkelődni, mint aki zavarban van. Majd észbekapva előszedi fényképezőjét, és elkezd végre fotózni. Hmm... Gyorsan tanul... Bár remélem, nem csak ezen a területen.
Teljesen el is veszi az eszem gyönyörű mosolya... Így talán nem minősül akkora csodának, hogy hasra esek. És ráadásul... Az se, hogy emiatt... Az egyik fagylalt pont a fejemen landol.
És talán még az se, hogy emiatt még ki is nevet a kis drága.
Bár az annak fog, hogy ha közelebb jön, és közelről is annyira fog tetszeni, mint messziről, akkor nem kapom fel egyből, és nem rohanok vele haza, egyenesen az ágyamig, csak azért, mert nem akar velem jönni.
- Ne mozdulj! Ez lesz a legjobb kép! – közli mellém lépve ugyanazon a csilingeléshez hasonló hangon, mint amin az előbb nevetett, és mielőtt ellenkezhetnék, lefényképez. Majd... Talán rájőve, hogy nem helyes, amit tesz, átad egy zsebkendőt, hogy letörölhessem végre az arcomról a szinte teljes egészében beborító - és lefagyasztó - velencei álmot. És így... Megláthatom őt közelről is.
- Kösz – mosolygok felé hálásan, majd zavarát látva még jobban elvigyorodom, és nem bírom megállni, hogy ne tartsak neki egy kis érzéki bemutatót a fagylaltlenyalásról is. – Nem egyalkalmas szépség… Úgy nézem, mégse kaphatom csak úgy fel, mert akkor utána el kéne engednem. Amit nem akarok.
- Egyébként egyben maradsz? – kérdi még mindig zavartan, de őszinte aggodalommal a hangjában, amikor feltérdelés közben egy kissé megszédülök, és majdnem visszaesek.
- Persze, betonból vagyok. – vágom rá egyből, büszkén nézve felé. Engem félt a kis édes?!? Pont engem?!? Amikor a lehető legnagyobb veszélyforrás én vagyok a környéken?!
Aztán eszembe jut valami. Panaszossá váltom hangom, és úgy kezdek el beszélni, mint aki a halálán van:
- De még jobban lennék, ha… - szájtól szájba lélegeztetnél. Akartam volt mondani neki, de félbe kellett szakítanom mondandóm... Közbevágott...
Vagy csak megijedhetett?
- Hé, csak lassan a testtel. Még a nevemet sem tudod, hova ez a sietség? – Igen. Biztosan megijedt. És különben is… Honnan tudta, mire gondolok?! Csak nem onnan, hogy az ő piciny buksijában is piszkos gondolatok járhattak?
- Nem szeretem az időhúzást. – magyarázkodom egy megnyerő mosollyal, de zavartsága miatt most ezt a kedves gesztust se díjazza.
- Azt én sem, de az ismerkedés nem ez a kategória. Szerintem. – szerintem meg igen, picim.
De... Sátánian mosolyogva fordulok újra felé. Valamilyen téren igaza van. Honnan is tudná, hogy milyen nevet kell majd sikítania, ha nem árulom el neki?
- Rendben. Az én nevem Kotorami Tsuyo. Téged hogy hívnak? – és most még kedves vagyok, hogy hajlandó vagyok beszélni veled, és már nem az autóban ülsz összekötve, kicsike.
- Shintaro Heike. – hmm... Heike... Nagyon szép név, illik is hozzá... - De hiába nézel így, ez még csak egy lépés volt a sok közül. Amik amúgy sem garantálnak semmit. – kardoskodik tovább. Pedig… majd azt még meglátjuk, hogy mit garantálnak, és mit nem ezek a lépések, és hogy hányra van belőlük szükség...
- Nagyon szép neved van, Heike! – bókolok neki, ezzel belé forrasztva indulatát. És amikor tekintetemtől elpirul...
Kezeit a számhoz emelve, forró puszit nyomok először az egyik, majd a másik kézfejére is, tovább folytatva a hízelgést, így is kikerülve néhány – úgynevezett - lépését.
- És... Még fagylalttól maszatos szemeken át is... Te magad még a nevednél is szebb vagy! Márpedig ennél a névnél tényleg kevés szebb dolog van. – hajolok közelebb arcához, egyre jobban lehalkítva hangomat. Azt nem is mondom el neki, hogy ezek közé a szép dolgok közé sorolom magamat is. Elég rám néznie, és tudja máris, hogy oda tartozok.
Ésss… Már majdnem elérem számmal rózsás kis ajkacskáit, vagyis majdnem megcsókolom, amikor zavarában arcon vág, egy „Ne mondj ilyeneket!” kiáltással.
Hihi… A kis édes… Már most olyan zavarban van… Mi lesz még vele később az ágyamban?
Teljesen a hatásom alá került, úgyhogy innen már nem fog menekülni, azt már most látom. De azt is, hogy ahhoz, hogy minden gyanúját félredobva jöjjön velem, még egy nagyon kicsit puhítanom kell.
És… Mivel most éppen van időm, és még türelmem is van valamennyi, megkérdem tőle, hogy hol dolgozik. Ez azért is szükséges kérdés, mert ha véletlenül türelmem mégiscsak elfogyna, és nekiesnék, tudnom kell, később hol kereshetem.
Teljesen ledöbbent azzal, hogy most, hogy azt hiszi, jobban meg akarom ismerni, őszintén meséli el, melyik cégnél dolgozik fotósként, valamint azt is, hogy ez a cég hol található. Sőt… Még azt is, hogy mennyire utálja, hogy minden apró munkát vele végeztetnek, és nem is kap érte elismerést. És hogy nem is fizetik meg.
Olyan kis naiv, hogy ennyire megbízik bennem. De mentségére legyen mondva… Olyan ötletet adott… Ezzel tuti el fogom tudni csalni magamhoz.
Mosolyogva hallgatom, olykor-olykor bólintva és helyeselve. Majd amikor befejezi, érdeklődést mímelve teszem fel neki a következő kérdésem:
- És - ha szabad megkérdeznem - mióta foglalkozol fényképezéssel? – borzasztóan unom, de ha most nem fél órán keresztül fog megint mesélni… Akkor hamarosan a tárgyra térhetek nála. Vagyis elkezdhetem megvalósítani nagyszerű tervemet.
- Már elég régóta… - válaszol… És ezt el se hiszem! Nem folytatta.
- Hmmm… Értem… Elkérhetem egy kicsit a fényképezőgépedet? – kérdem meg, majd mivel gyanúsan méreget, kiegészítem kérdésem:
- Meg akarom nézni a rajta lévő képeket. - immár a célegyenesben járok, csak egy kis kitartás kell még, és ez a szépség az enyém.
Picit ódzkodva, de kezembe adja gépét, a lelkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak rá.
Komolyan bólintok, majd megnézem a képeket, amik a gépen vannak, és amik egy része itt, a parkban készült.
- Ezek a képek… - kezdek el álmélkodni, amire szomorkásan von kérdőre:
- Nem jók? – Dede… De valahogy rólad, kicsi madaram, szebb aktok készülnének…
- Épp ez az, hogy nagyon jók! Ezekért én nevetségesnek tartom azt az összeget, amit kapsz! – adom vissza neki a fényképezőt, majd folytatom szónoklatom:
- Hajlandó lennék a mostani keresetednek minimum a kétszeresét fizetni azért, hogy egy-két fotót készíts rólam. – meg persze, hogy én készítsek rólad… Vagy egy fényképet… Vagy egy videofelvételt…
- Ha érdekelne, akkor akár kezdhetnél azonnal is, elvinnélek magammal. – várom válaszát, látom szavaim erősen elgondolkodtatták. Pedig ez nem egy eldöntendő kérdés volt. Most velem kell jönnie, és kész.
- Nem tudom… - Mit nem tud?!? Ennyire erősen gyanakodna rám?!? Pedig most nem is voltam formában.
Mindegy… Jöjjön a „B” terv. Tudom, hogy ezért még később a fejem is a falba fogom verni, de mindegy. Erre a szépségre tudok várni reggelig...
- Mindegy. Adok időt, hogy el tudd dönteni. Itt a névjegykártyám, nekem most mennem kell. – átnyújtom neki, majd olyan gyorsan megyek el, amilyen gyorsan csak tudok, hogy nehogy véletlenül mégiscsak most kapjam el.
***
Hazaérve kell egyből egy hidegzuhany ahhoz, hogy ne gondoljak rá. Attól nem félek, hogy nem jön el. De… ha lenne olyan bátor, tényleg bemennék érte a munkahelyére…
|
