-Asa-chan! Vidd ki Sushit sétálni, már alig bír magával! – szól be anyukám a szobámban és én nehéz szívvel elszakadok a zongorától és előkerítem a pórázt. Megfogom a bobtailem, ami mellettem elég viccesen néz ki, mivel elég nagyra nőtt a drága, mint az várható is volt. Ráakasztom nyakörvére a pórázt, amit ő türelmetlenül ült ficegett végig. De amint sikerült a hadművelet, már boldogan lépkedett mellettem. Jól nevelt kutya, hiszen kis korában nagyon sokat törődtem vele és oktatgattam, még a labdát is vissza tudja hozni. Ráadásul amikor sétálunk, akkor minket még sosem illettek olyan poénnal, hogy a kutya sétáltatja a gazdát vagy fordítva. Nem ő jól nevelt kis, játékos, pajkos jószág.
A parkba elérve még nem oldom el, előtte körbesétálunk párszor. Szeretek csak úgy sétálgatni, meg ismerősökbe vagy érdekes emberekbe botlani. De a mai napon sajnos senkit sem sodort felém a véletlen, ezért visszatérve a nagyobb füves részhez elengedem a kutyám és előveszek a zsebemből egy labdát. Elhajítom a labdát és ő utána szalad. Hosszú szőre csak úgy lobog utána, tele van energiával, imádom ezt a kutyát! Amikor visszahozza a labdát, fejét lehajtva sunnyog és próbál kikerülni, de sosem sikerül neki, vagy ha hagyom is, akkor a labdával kezd piszkálni. Olyan aranyos!
Aztán megpróbálom átverni az én „kicsi” Sushimat. Úgy csinálok, mint aki az egyik irányba akarja dobni a labdát, ő elkezd azonnal arra szaladni én meg gyorsan egy másik irányt kipécézve arra dobom a labdát, ami fején talál egy srácot. Hoppá…
Az ezüsthajú srác fejét fogva megfordul, lehajol a labdáért és nézelődik körbe-körbe. Sushi meg csak fut, fut, fut és fut.
- Hé! Vigyázz! – kiáltok, de nem figyel rám. Egy pillanat múlva Sushi már a mellkasán üldögél és mancsával a srác kezében levő labdát nyüstöli. Gyorsan odarohanok és Sushit a nyakörvénél fogva ráncigálom le a szerencsétlen srácról, ami elég nehezen megy, tekintve, hogy a kutya majdnem akkora, mint én. – Sushi! Gyere már! Viselkedj! – nyögöm, miközben harcolok vele, a földön fekvő férfi pedig csak kamillázik. – A labdát ha kérhetem… - kérem, mikor már a póráznál húzom szerencsétlen kutyusom. Bólint és odadobja Sushi lábaihoz a labdát, mire a kutya hirtelen , labdát csócsálva megnyugszik.
- Én igazán sajnálom. Bocsánat. Jól vagy? Minden oké? – pillantok a földön ülő felé.
- Jól vagyok, de ez a te kutyát?- kérdi egész vidáman.
- Igen… - felelem kissé bizonytalanul, de a másik fél elkuncogja magát. – Mi olyan vicces? – vörösödöm el leheletnyit. Már így is eléggé ciki, hogy a kutyám „rátámad”, de még, hogy ki is nevet…
- Bocs, csak olyan mókás. Nem túl nagy egy kicsit neked ez a kutya? – kel fel a földről.
- Nem, de… - nézek rajta végig. – Istenem! Sushi! Rossz vagy! Nézd meg mit csináltál! – korholom a kutyát a srác tiszta sár ruháit látva. – Nagyon sajnálom! Kimosom, vagy veszek újat vagy… - kezdeném, de belevág a szavamba.
- Nyugi! A gépemnek kutyabaja, és az a lényeg. – mutat fel egy fényképező gépet- Nem kell parázni.
- De én ragaszkodom hozzá, hogy legalább kimossam, vagy a tisztítót fizessem… - nézek könyörgőn gyönyörű, kék szemeibe.
- De nekem… - ránéz az órájára és, mintha magában számolna egy keveset. -… három óra múlva ott kell lennem valahol és körülbelül egy órára lakom innét. – hú, de pontos…
- Ne aggódj! Én itt lakok a közelben, alig tíz perc séta és a mosás sem tart túl sokáig. – mosolygok szélesen és ő lenéz a sáros, tappancs nyomos pólójára.
- Azt hiszem, akkor mégis csak elfogadom. – mosolyog már ő is, aztán elindulunk.
- Mondd, miért pont egy bobtail? – néz rám érdeklődve szép szemeivel. Olyan szép színe van, de olyan természetellenes is…
- Hát… nehéz kérdés… Szerettem volna egy olyan kutyát, ami nagy darab, sokat kell vele foglalkozni és játékos, meg kedves, meg aranyos. Először egy Golden retrievert szerettem volna, de ez a kis dög… - borzolom meg szeretetteljesen kutyusom- bemászott az ölembe és onnantól kezdve ő kellett nekem. Soha egyszer sem bántam meg.
- Az jó, ha a kutya téged választ.
- Igen. – bólogatok nagyban. – És te? Csak sétáltál vagy unatkoztál, hogy egyedül lézengsz egy parkban, ami még nincs is hozzád közel?
- Csak gondoltam kikapcsolok és fotózgatok.
- Majd mutasd meg a képeket! – nézek rá könyörgően, mire újból elneveti magát.
- Meg lesz, ne aggódj!
- Az ott a mi házunk. – mutatok egy barátságos, kis családi házra és elengedem a kutyát, aki újból, mintha ágyúból lőtték volna ki szalad be a nyitott kertajtón.
- Szívem, ennek a kutyának még mindig kilométer hiánya van! – hallom anyu hangját az előszobából, ahol levesszük a cipőnket. – Ó, istenem… - sóhajtja anyu, mikor kikukucskál és észreveszi a csupa sár pólót legújabb ismerősömön.
- Ugyan már! Nem történt semmi, ez csak egy kis sár. – neveti el magát a mellettem álló, de anyám csak a fejét rázza.
- Add csak szépen ide azt a pólót, kimosom. Egy pillanat alatt tiszta lesz megint. Addig meg Asa-chan keres neked egy másik pólót, amit felhúzhatsz.
- Nem szükséges, nem fogok megfagyni. – húzza le pólóját és én kezdenék neki örülni, ha mégis inkább felhúzna valamit. Az a szálkásan izmos hasfal… anyám… én mindjárt letaperolom… De nem engedve a kísértésnek gyorsan félrenézek és elindulok a konyhába, anyu meg a fürdőbe pólót mosni.
- Izé… elnézést… de hogy is hívnak?
- Honma Satoru. – lép be a konyhába.
- Én Sai Masato vagyok. – rázunk kezet. – Mondd, kérsz valamit inni? Van ásványvíz, málna szörp, narancslé és még… - esek bele majdnem a hűtőbe, hogy körülnézzek.
- A narancslé tökéletes lesz. Az a kedvencem.
- Jó rendben. – veszem elő a két dobozt és leülünk az asztalhoz, töltök neki is meg magamnak is. A kutya már a konyhaajtón keresztül visszatért a kertbe.
- Mondd csak, te minek tanulsz? – kérdezem, próbálva elterelni figyelmem meztelen felsőtestéről.
- Nem tanulok már semminek. Divatfotós vagyok.
- Húha! Akkor tényleg profik lehetnek a képeid! De… te kábé ugyanolyan idős vagy, mint én. Bár nem biztos, mert nagyon rosszul tudok tippelni.
- Húsz vagyok. – mosolyog.
- Akkor csak két évet tévedtem. – örülök a fejemnek, általában tíz éveket szoktam tévedni, ha nem többet.
- És te minek tanulsz?
- Nem tudom… szeretnék zongorista vagy stylist vagy ruhatervező lenni… de még nem döntöttem el, ráadásul a szüleim is mást szeretnének… de majd még meglátjuk. A te szüleid nem ellenezték a munkádat?
- Nem. – halkul el a hangja és, mintha a mosolya is szomorúbb lenne. Már megint olyat mondtam amit nem kellett volna?
- Az szuper! Igazán nagyszerű szüleid lehetnek! – lelkesedem, de ő csak még szomorúbban mosolyog... Már megint mit csináltam? – Várj egy percet! Elszaladok pár ruhatervemért és te mondasz róluk véleményt, jó? Én meg addig megnézem a képeidet, mert látni szeretném őket! – pattanok fel és már rohanok is kétszázzal a szobám felé. Közben kipillantok a kertbe is. Anyu már felrakta száradni a pólót. Remek. Felkapom a vázlatfüzetem és visszatérek a konyhába. Satoru már elővette a gépét.
- Nos, akkor cseréljünk. – nyújtja felém a gépet, én meg a füzetet. Visszahuppanok a székbe és gyorsan átnézem a képeket. A parkos képek után a divatképek jönnek és leesik az állam. Hihetetlenül profi! Meg a ruhák is, na de akkor is, így fotózni!
- Nagyon jó vagy! – lelkesedem kezemben a géppel.
- Te sem panaszkodhatsz. Ezt például szívesen elhúznám. – mutat egyik kedvenc együttesemre. Egy kissé művésziesre sikeredett sötétkék és narancs felső, de még így is olyan, amit bármikor fel lehet húzni az utcára vagy akár buliba is, meg egy trendi nadrág. Egy másodperc alatt veszem fel a kétszáz wattos vigyort és már szaladok is vissza a szobámba. Előhalászom a szekrényemből a felsőt és már száguldok is vissza.
- Tádám! – lengetem meg a pólót.
- Ezt te csináltad?
- Igen. – bólintok nagyot. – Sötét gondolataim nem átalkodom megvalósítani. – viccelődöm.
- Nálam sötétebb nem lehet senki. – nevet fel.
- Most nem akarok versenyezni, szóval nyertél. – kuncogok. – Ha gondolod neked is varrok ilyet.
- Komolyan?
- Nem, csak vicceltem. Tudod, én is szoktam olyat. – játszom a fejem.
- Köszönöm. – mosolyog újból vidáman.
- Szívem, kész. Megszáradt a ruha. – lép be anyu a konyhába visszaadja a divatos pólót és legnagyobb sajnálatomra Satoru fel is veszi…
- Ha nem haragszol akkor nekem lassan mennem kéne. A ruhavarrásban meg benne vagyok. – előhúz egy papírt a fényképezőgép táskájából, meg egy tollat és felír pár számot. – Itt a telefonszámom. Majd egyeztetünk időpontot.
- Rendben, köszi. – mosolygok töretlenül.
- Én köszönöm. – borzol a hajamba. De nagy keze van…
Kikísérem és integetek is neki, majd visszafordulok a ház felé, ahol már csak egyetlen fénysugár maradt az én édes kutyusom személyében. A nap további részében anyu nem szól hozzám, apu sem beszél velem, szóval csak a kutyával és a zongorával foglalkozom. Meg próbálom kitalálni Satoru méreteit és visszafogom magam, nehogy még ma felhívjam. Majd pár nap múlva…
Valami csörömpöl a fülembe, de valami égtelen nagy erővel. Kinyitom a szemem, és lecsapom a vekkert, de úgy, hogy szerencsétlen majdnem szétesik. De legalább elhallgat. Visszahanyatlom az ágyba, és oldalra fordítom a fejem. Egy fekete hajtömeg kandikál ki a takaróm alól. Aztán kezd derengeni, hogy tegnap este összeszedtem valami kis fiúkát, akit az ágyamba gyömöszöltem. Jó kis menet volt, a végén már sikítani sem tudott a fájdalomtól, úgy megtömtem. Ki is kötöztem a kis ribancot. Ellenkezett, de elég volt ránéznem, máris tudta, mi a dörgés. Persze, hálás volt, amiért maga, Shiroi Kaoru bassza szét a seggét. Nincs Japánban olyan kis csóka, akin ne érezné megtiszteltetésnek, ha ágyba bújhat velem.
Az órára nézek. Majdnem délután kettő van. Jól elaludtunk, nekem meg este még fotózásom lesz valami isten háta mögötti Művelődési Házban. Azt se tudom, hol van, de nem aggódom emiatt. Lesz majd, aki útbaigazít.
Nagyot ásítva ülök fel, mire a mellettem levő fiúcska is mocorogni kezd. Előveszek egy cigit, és rágyújtok, majd nézem, ahogy alkalmi alvótársam kinyitja szemeit, és megilletődve pislog rám. Mintha minimum valami istenség lennék. Neki valószínűleg az is vagyok. Villantok rá egy félmosolyt, miközben szívok egy slukkot a cigimből. Jó ez így, ébredés után. A fiúcska, aki nem lehet több tizenhatnál, lassan felül, és hozzám simul.
– Látom, felébredtél – dünnyögöm. – És jól aludtál, ööö… hogy is hívnak?
– Hiroki – suttogja bársonyos hangon. Úgy hívják, mint az egyik gitárosunkat. – Kaoru-sama kiváló szerető – simít végig a karomon. De most nem vagyok hangulatban.
– Azt mondod? – nézek rá hidegen. Csinos, de nem érdekel különösebben, csak dugni akartam. – Szedd össze a cuccod és húzz el! Nekem dolgom van, és szeretném, ha nem lábatlankodnál itt – közlöm vele rideg hangnemben.
– Ahogy Kaoru-sama óhajtja – mosolyog rám, majd ad egy puszit az arcomra, és kicsusszan az ágyból.
Nézem, ahogy összeszedi a cuccait. Ugye nem hiszi, hogy még visszajöhet ide? Kizárt. Sosem szoktam senkivel sem egynél több éjszakát tölteni. Aztán nézem, ahogy elmegy, és hallom az ajtó csukódását. Végre egyedül. Ha van egy kis esze a kölyöknek, akkor érti, hogy ez nálam csak egy egy éjszakás dolog volt. Sosem kötelezem el magam senki mellett, az semmire nem lenne jó. Ezek a kölykök amúgyis csak a sztárt látják bennem, nem az embert. Nekik dicsőség, hogy megkaphatom őket, lehet dicsekedni a haveroknak velem. Nem, köszönöm, nem kérek a kötöttségekből.
~*~
Még visszadőlök egy kicsit, majd jó egy órával később végre rászánom magam, hogy feltápászkodjam, és elmenjek zuhanyozni. A bejárónőm már itt van, hallom, ahogy a nappaliban takarít, de nem zavar. Úgy, ahogy vagyok, meztelenül lépek a fürdőbe, ami közvetlenül a hálószobámból nyílik. Így legalább senki sem lát meg.
Belenézek a tükörbe, és konstatálom, hogy bizony, elkél egy zuhany, smink, kaja, és egy adag pia, hogy felébredjek. Nem mintha aludnék, de nem vagyok még teljesen üzemképes.
A zuhany alá állok, és megnyitom a vizet. Sokáig folyatom magamra a szinte forró zuhanyt, mire végre tisztának érzem magam, és kiszállok, elzárva a csapot. Egy törülközőt tekerek a derekam köré, így grasszálok vissza a szobába, és nyitom ki a szekrényem. Elengánsan kéne kinézni, de nem fogok. Inkább egy laza farmert és fehér inget veszek elő, megtörlöm magam, megszárítom a hajam, és felöltözöm, majd megfésülködöm, kisminkelem magam, és magamhoz veszem az elmaradhatatlan, fehér kalapomat, melynek szélén körben fekete szalag van. Kontaktlencse be, szemüveg fel, és már indulok is az étkezőbe, ahol vár a reggelim.
– Jó reggelt, Shiroi-sama! – köszönt Haruka-chan, a bejárónőm. – Parancsol reggelit?
– Igen – biccentek, ahogy helyet foglalok az asztalnál.
Haruka-chan szó nélkül tálal, majd magamra hagy. Tudja, hogy nem szeretem, ha eves közben zavarnak. Lassan eszem, majd ránézek az órára. Hatra kéne ott lennem, és mindjárt négy óra. Fene megette, sietnem kell.
~*~
Persze, hogy nem találom azt az átkozott Művelődési Házat. Az egész városrészt bejártam, de semmi. Már csak a park maradt hátra, ami ilyenkor sajnos kihalt, lévén nincs nyár, és az idő is kezd lehűlni. Mérgesen szívom el az utolsó szál cigimet is. A managerünk is ide tudott fotózást időzíteni, és persze a többiek is voltak képesek baszni rám, holott többször hívtam őket. Ez biztos valami kegyetlen tréfa a tegnapiért, amiért leléptem azzal a fiúval, és otthagytam őket a bárban. Basszák meg!
Végül körbejárom a parkot, és ekkor pillantok meg valakit az egyik padon ülni. Egy csinos kis zabálnivaló fiút. Olyat, amilyet egy-egy koncert után szoktam a lakásomra vinni. Innen nézve nem tűnhet többnek tizenkilenc-húsz évesnél. Innen is látszik, hogy a haja rövid, barna, termite vékony, és nem túl magas. Lassan odasétálok hozzá, és megállok mögötte. Megérezheti, hogy ott vagyok, mert megfordul. Az arca is édes, hatalmas világosbarna szemei vannak, édes arca, világos bőre. Fekete kapucnis pulcsit és farmert visel. Megilletődve néz fel rám. Talán felismert? Nem lennék meglepve.
– Hm? Jó estét... szeretne valamit? – kérdi bátortalan, édes hangon. Látom, hogy meg van ijedve. Ránézek, tanulmányozva az arcát, majd válaszolok.
– Estét! Nem tudnád nekem megmondani merre van itt a Művelődési Ház?- kérdem, mire bólint.
– Persze… megmondom... Itt... a park után... balra kell menni és... és utána a harmadik elágazásnál jobbra... és egy hatalmas épület... ki is van írva... a Művelődési Ház – hebegi édesen. Meg kell zabálni. Kell nekem ez a fiú.
– Meg tudnád mutatni, hol van? – adom a tájékozatlan járókelőt. – Sajnos nagy ez a park, és idegen vagyok ebben a városrészben. A nevem Shiroi Kaoru – mutatkozom be végül, hátha ezzel célt érek el. Még rá is mosolygok.
– Na… Naoki… Takuya… - mutatkozik be ő is, felállva, és meghajolva. – Örvendek… Shiroi-san.
– Csak semmi szertatásosság – nevetem el magam. Biztos, hogy nem ismer, ami fura. Engem mindenki ismer a fiatalok közül. – Nos, elkísérsz? – kérdem, mire bátortalanul bólint.
Elégedetten mosolygok. Meglesz a mai csemegém. Ez a gyerek könnyű prédának tűnik. Elindulunk a Művelődési Ház felé. Tuti, hogy a többiek már ott vannak, és Hashiba-san megint őrjöngeni fog, amiért kések, de leszarom. Hamar oda is érünk. Szép, régies épület, akár egy klippet is leforgathatnánk itt, ha esetleg lehetséges lenne.
– Van kedved megvárni, míg végzek? – kérdem ártatlanul. – Fotózásra megyek, és utána szívesen meghívnálak enni valamit. Hálából, amiért segítettél.
– Én… én nem akarok… - kezdené, de megragadom a vállát.
– Zavarni? – búgom a fülébe, mire ledermed. – Egyáltalán nem zavarsz, Naoki-san. Örülnék a társaságodnak – fogom kézen, és egyszerűen magam után húzom.
Érzem, hogy meg van illetődve, ahogy bemegyünk, majd a portán közlöm, ki vagyok, és miért jöttem. A recepciós kislány majdnem összepisili magát az örömtől, hogy én, Shiroi Kaoru itt vagyok, és hatalmas hajlongások közepette int az egyik terem felé, ahol reményeim szerint a többiek is lesznek.
Takuya nagy szemekkel néz, hogy most mi van. Hát igen, ez kijár egy sztárnak, mint ami én is vagyok. Magam után húzom Takuyát, és amikor benyitok a terembe, hatalmas üdvrivalgás veszi kezdetét.
Ahogy gondoltam, már mind itt vannak. Shinya, a gitárosunk, és ügyeletes hímribancunk a nyakamba veti magát. Már megint nőnek öltözött, ahogy azt a bandában betöltött szerepe megkívánja. Fekete haját szőkére szívatta, és most a háta közepéig erne, ha nem lenne feltupírozva. Arcán erős smink, szemében lila kontaktlencse. Ruhája egy földig érő, de oldalt felvágott lila alapon rózsaszín mintás kimonóból áll, amelyet rózsaszín obi díszít.
– Végre megjöttél, Kaoru-chan! – ordít egy hatalmasat, majd a többiek felé fordul. – Ugye mondtam, hogy pontos lesz?!
– Mondtad – bólint Sachi, a dobosunk. – De ne sikongass már annyit, te!
– Szállj le rólam, hímribanc! – tolom el magamtól. – Nem vagy az esetem.
– Tudom, hogy imádsz – kacsint rám Shinya, és csak ekkor veszi észre Takuyát, aki döbbenten áll mellettem. – Ő meg ki? Új szerzemény?
– Ő itt – ölelem magamhoz a kölyköt – életem szerelme, te tacskó. Adj egy kibaszott cigit. Hol van Hashiba? – nézek körbe. A fotósok már itt vannak, a díszlet kész, ami ezúttal történelmi környezet. – Ruhám? – kérdem, miközben Shinya cigit ad, és meg is gyújtja.
– Minden kész – mondja Hiroki, a másik gitárosunk. – Hashiba meg téged keres – röhög fel. – Azt hitte, eltűntél.
Jót nevetek rajta, nekilátunk dumálni. A basszerosunk, Takumi is csatlakozik hozzánk. Én meg közben átvedlek abba a történelmi ruhába, amit nekem hoztak. A kalap persze marad. A fiúk Takuyát ugratják, aki riadtan válaszol, és nagyon halkan. A végén elüldözik innen, amit nem akarok.
– Tényleg most találkoztatok? És azt sem tudja, mi az a Bloody Valentine? Nem is ismer minket? – nevet Shinya, és gyengéden megérinti Takuya arcát. A fiú összerezzen. – Jó selymes a bőre, Kaoru-chan.
– Ne chanozz, te, mert baj lesz! – mordulok rá. – Szálljatok le róla, a végén elrohan ijedtében.
– Ó, szóval már fened rá a fogad? – röhög fel Hiroki.
– Nem is tudod, mennyire – lépek oda, és magamhoz rántva a kölyköt, mindenki előtt lesmárolom.
Érzem, ahogy lefagy, de nem érdekel. Leszarom. Az igazi móka úgyis csak a lakásomon kezdődik majd.
Ma is a rendelőmben ülök és várom a pácienseket, hogy végre neki kezdhessek a munkának. 8 órára jönni is fog el, ami nem sokára be is üt. Felállok, és ahogy kinézek az ajtón meg is látom. Egy kedves öreg nénike az.
- Katamori-san. Kérem, jöjjön. – mondom kedvesen, mire odamegyek, segíteni s szépen besétáltatom a nénit. Leültetem a székbe. – hogy érzi magát?
- Tudja doktor úr egyre rosszabbul. A szemem nagyon nem az igazi. – mondja, amire csak figyelmesen hallgatom.
- Katamori-san ez sajnos az időmúlásával így is lesz. – magyarázom neki kedvesen.
- Én megértem ezt doktor úr, de most nincs rendben vele valami. Nem tudom most elmondani, hogy mi a problémám, mert nem tudom leírni, de akkor sem jó.
- Akkor vizsgáljuk meg. – felállok, és a székbe segítem a nénikét, majd szépen leültetem és elkezdem vizsgálni, mindent megnézek, és észre is veszem a hibát.
- Szokott fájni meg viszketni a szeme? – kezdem faggatni.
- Igen doktor úr. Elég sűrűn és mostanában, mintha piros is szokott volna lenni. – meséli.
- A pirossága a sok dörzsöléstől van. – jegyzi meg, majd felegyenesedik. – Önnek egy kisebb fajta kötőhártya gyulladása van. – magyarázom neki, majd a receptekhez megyek és felírok egy cseppentőt.
- És az nagyon nagy baj? – kérdezi kicsit megijedve.
- Annyiból baj, hogy beteg. – mondom, majd visszamegyek és odanyújtom neki a receptet. – Ebből a szemcseppből napi háromszor kell cseppenteni és akkor egy héten belül rendbe fog jönni. – magyarázom, amire mosolyogva néz rám.
- Nagyon szépen köszönöm doktor úr. – segítek felállni és kikísérni, ahol a hozzá tartozója már kézbe is veszi, hogy hazavigye. Neki is mondott pár tanácsot,a mit jobb ha megfogadnak.
Visszamegyek és jön a következő beteg. Ez így megy folyamatosan egésznap. Délutánra várok egy különleges pácienst. Legalább is számomra különlegeset. Az utolsó beteg megy ki, mikor kopognak.
- Igen tessék? – szólok ki, mire belép Matsuyama Seiji.
- Jó napot doktor úr. – ahogy belép, látom kicsit meg van torpanva. Egyből felállok és odamegyek hozzá.
- Gyere, segítek. – fogom meg lágy tapintású kezeit. Olyan puha és kellemes érzést kelt bennem. – Hogy vagy ma Seiji? – kérdezem tőle, majd visszaülök a helyemre.
- Változatlanul doktor úr. – mondja nagyot sóhajtva. – De már azt hiszem ez így is fog maradni.
- Ennek nem kell így maradnia Seiji. – mondom neki. – Tudom, hogy a műtét drága, de folyamatosan konzultálok már professzorokkal és híres orvosokkal, hogy hátha lenne valamilyen más módszer arra, hogy meggyógyítsuk a szemedet. – magyarázom neki és próbálom tartani benne a lelket.
- Köszönöm doktor úr, hogy ennyire figyel rám. – mondja kedvesen és hálásan.
- Ugyan már. Ez a legkevesebb, hogy próbálok segíteni annak, akinek csak, tudok. – arról nem is beszélve, hogy te vagy a kedvenc páciensem, és ha tudnád, hogy mennyire idáig vagyok érted. – De nézzük meg a szemedet. – mondom kedvesen, majd segítek elvezetni a székig, ahol a műszerek vannak. Behelyezem a fejét a műszerbe, majd leülök én is és elkezdem vizsgálni. Mintha picit javult volna a gyulladás a szemében. Bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg javult. Lehet, csak azért látom így, mert annyira szeretném, ha meggyógyulna, és minden rendben lenne vele.
- Nos? – zökkent ki gondolatmenetemből, mire eltávolodok a műszertől.
- Kezdesz javulni. Igaz, hogy nem gyors ütemben, de úgy látom, hogy már nem olyan csúnya a gyulladásod, mint eddig volt. – mondom kedvesen.
- Ez is jobb mint a semmi. – válaszolja mosolyogva, majd feláll és menni készülne, amíg el is kísérem, de nem akarom így egyedül elengedni.
- Van aki érted jön? – kérdezem tőle, amire csak megrázza a fejét.
- De nem lesz bajom. Sokszor sétáltam már egyedül tudom, merre menjek haza. – mondja.
- Várj itt kérlek egy pillanatra. Bezárom a rendelőt, mert úgy sincs több páciensem és akkor haza tudlak kísérni. – kérem meg és csak várom, hogy vajon erre mit fog reagálni, mert komolyan jó lenne beszélgetni vele és haza kísérni.
Karakter: Alexis Blair Megjegyzés: ~ Egyetlen Mintomnak
Ahogy hozzám ér… ahogy megérint, valahogy egyszerre undorító, és fergetegesen jó. Az eddigi félelmem kezd izgalomba fordulni, hogy az életemmel játszom. Mert sosem tudhatom, hogy mikor dönt úgy, hogy megöl. Talán most megfojt szex közben. De már valahogy… nem tudom. Megfogalmazhatatlan, amit iránta érzek. Hihetetlenül jó, és mégsem. Mégis, amikor megérint, valahogy nem az jut eszembe, hogy undorító, hanem hogy mennyire szép volt szex közben. Hogy milyen finom volt velem végig… hogy megmentette az életemet, már kétszer.
Amikor megérzem a vérét a számban, az sem undorító most. Kifejezetten tetszik, ahogy szétárad az ízlelőbimbóimon a vére, utána meg nagyon élvezem, ahogy tágít… pedig fáj. De tőle valahogy jó. Talán valami buta berögződés vele kapcsolatban, hogy ha valamit tesz, és fáj, azt évezem, hiszen élek. vagy csak már megint túl sokat képzelek bele valamibe, nem tudom, de a lényeg, hogy fogalmam sincs, hányszor élvezek el, amíg ő bennem van. Már a puszta közelsége is elég ahhoz, hogy a gyönyör kapujába kerüljek. Valahogy… rendellenes, hogy mennyire izgat a jelenléte. Minden rossz érzésem elmúlt… és most csak ő létezik. Csak rá tudok figyelni addig, amíg nem érzem, ahogy megremeg bennem… és még utána is.
El kell telnie pár percnek, talán fél órának is, mire mindketten rendbe nem hozzuk a levegővételeinket, és kicsit erőt is gyűjtünk. Ő mellettem ül a földön, aztán, amikor már kicsit jobban érzem magam, végigpörgetem az agyamban az eseményeket.
Élek. Nem ölt meg, most sem, pedig a sokadik lehetősége lett volna a ma este folyamán. Sőt, nemhogy nem ölt meg, olyan gyönyört okozott, amit előtte nem is emlékszem, hogy mikor éreztem. Soha…? Az is meglehet. De akkor is gyengéd velem. Finoman bánt velem most is, és isteni vele a szex. Mit akarhatok többet? Talán a magánélete véres… talán embereket öl. De én akkor is élvezem, ha vele lehetek.
Vagy talán én is kezdek beteg lenni? Ő beteg egyáltalán…? Ha azért ölne, mert beteg az elméje, akkor már én is halott lennék. De mégsem vagyok az. Talán… lehet, hogy nem is akar bántani engem?
- Szöszi - suttogja halkan. - Gyere, menjünk az ágyba, mielőtt megfázunk - mondja, és mikor rá pillantok… olyan helyes.
- Persze, igazad lehet - mosolygok rá, mire furcsa szemekkel méreget. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz, de mindenképp érdekes. Aztán egy mozdulattal támaszkodik meg megint felettem, mire én pedig megszeppenve, elpirulva nézek fel rá. Most ő mosolyog, aztán az ajkaimra tapadva csókol. Most is finoman, lágyan… szinte gondoskodóan.
Amikor elválunk, ő feláll, és felsegít engem is. És, ha ez még nem lenne elég, egy köntöst is felsegít rám… komolyan, elolvadok ettől a pasitól. Hihetetlen, hogy ez előtt nem is olyan sokkal még meg akart ölni. Sőt, az is hihetetlen, hogy én már ennyire megszoktam a közelségét. Egy napja sincs, hogy ilyen a viszonyunk… talán nincs még egy fél napja sem, és teljesen természetes, hogy velem van. Már az a zavar is elmúlt, ami a fürdő előtt volt. Teljes lelki nyugalomban követem a hálóhoz, ledobom magamról a köntöst, és meztelenül bújok be az ágyba. Ő fekszik a fal mellett, én kívül. Egymás felé fordulva fekszünk, aztán megszólal.
- Sietsz valahova reggel? - kérdezi lágy hangon. Ösztönösen húzódok kicsit közelebb.
- Nem lesz semmi dolgom - válaszolom. - Talán csak pár firkászt kell majd leráznom - sóhajtok fel, ahogy megint eszembe jutnak az események. Talán meg is remeghetek, és talán elég észrevehetően, mert arra eszmélek fel, hogy magához húzott, és a mellkasára hajthatom a fejem. Ahogy hallgatom, hogy dobog a szíve, egyre nyugodtabb vagyok. Ő pedig simogat. A hátam, a nyakam, a hajam… az arcom.
- Akkor nem állítok ébresztőórát.
- Én úgyis korán kelek mindig - jegyzem meg, mire felnevet.
- De ne kukorékolj itt hajnali ötkor! Oké, szöszi? - Milyen édes, amikor nevet.
- Eszembe sem jutna felkelteni - válaszolom neki, és feltornázom magam, majd megtámaszkodom a feje mellett az egyik karomon, a másikkal finoman megsimogatom az arcát.
- Alexis - suttogja a nevem, de mást nem hagyok neki mondani. Most én tapadok az ő ajkaira, és én vezetem őt.
Ez a csók most más, mint az eddigiek. Most én vezetek, ő az alárendelt, de nem félek tőle. Rázúdítok mindent, amit kiváltott eddig belőlem: rettegést, undort, vágyat, vonzódást… és végig csak azon jár az eszem, hogy miért ilyen jó vele. Vajon van rajtam kívül ekkora barom, aki vonzódni kezd a majdnem-gyilkosához? Hallottam már a Stockholm-szindrómáról, de az más, mint ez, hiszen én sokáig nem láttam őt a támadás után. És már akkor, a kórházban sem tudtam olyat tenni, hogy ártsak neki. Talán én erre vagyok kárhoztatva, hogy ilyen buta legyek. Vagy kisgyerekekekbe szeretek bele, vagy gyilkosokba…
***
Azt hiszem, ha nem lettünk volna annyira fáradtak, akkor az ágyban is szeretkezünk. De már ő is szuszogott, amikor elváltunk, és kicsi szünetet tartottunk, és nekem is majd’ leragadt a szemem. Ezért nem is lep meg, hogy reggel ott ébredek, a mellkasán, ő pedig még alszik.
Most van időm nézni… és elmélkedni erről a kellemes érzésről a szívemben. Van mellettem valaki... valaki, aki talán képes lenne ugyanúgy szeretni, amennyire én képes lennék szeretni őt. De Hikaru akkor is gyilkos. Viszont én pedofil vagyok. Talán még össze is illenénk. És tény, hogy tényleg régen voltam ilyen nyugodt, mint ebben a pillanatban, ahogy az alvó arcát nézem. Nem akar megölni, ebben már biztos vagyok. Hiszen ha meg akart volna, már megtette volna. Rengeteg lehetősége volt rá az este folyamán, és ő mégsem tette. Inkább megvédett engem. Megmentette az életemet…
Mocorogni kezd, én pedig feleszmélek, hogy csak itt fekszek, és lopom a napot! Aztán lehet, hogy reggeli sincs neki. Finoman, lassan mozdulok, felkelve róla, majd megkeresem a köntöst, és kisasszézok a szobából.
A konyhát könnyen megtalálom, a nappaliból nyílik. Nem nagy helyiség, de kellemes, és a hűtőben találok is mindent egy kellemes reggelihez.
Miközben főzöm a tojást, sütöm a virslit és melegítem a kakaót, elmosom azt a pár edényt és tányért, ami a mosogatóban volt. Betehetném a gépbe is, nekem is ilyen van, de az enyém otthon nagyon hangos, és nem akarom felkelteni.
Csinosan megterítem az asztalt. Mindent megtalálok, nagyon kellemesen van berendezve a lakása. A konyhában azonnal otthon is érzem magam, így mire elmosogatok, már az ételek és a kakaó is kész, és elkezdek tálalni.
Miközben kiteszem a tányérra a sült virslit, fura gondolat fészkeli magát a fejembe.
Mikor csináltam én utoljára bárkinek is reggelit…? Mikor kötöttem utoljára szalvétából virágot az asztal közepére dísznek…? Soha életemben nem csináltam még ilyet. És most csak arra tudok gondolni, hogy neki tetszeni fog-e.
Aztán ugrok egyet, mikor karokat érzek a derekamon, aztán már nyugodtabb vagyok, mikor előre hajolva a vállamra hajtja a fejét.
- Mit csinálsz ilyenkor, szöszi? - kérdezi álmos hangon, mire én kicsit eltolom, megfordulok a karjaiban, és kimondom, ami már majdnem egy perce fel akar robbanni bennem.
- Össze akarok költözni veled - jelentem ki, és csak nézem… talán… talán elrontottam? De azért remélem, legalább a teríték tetszeni fog neki.
Ahogy meglátom, hogy nem sokkal később felénk közeledik, összerezzenek. Tudom, hogy itt nem bánthat, mégis rettegek tőle. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, de bántani vagy feljelenteni nem tudom.
- Jó estét, elnézést a zavarásért, hadd mutatkozzak be. A nevem Shira Hikaru, én vagyok az est egyik ünnepeltje, önökkel eddig nem találkoztam. Szabad megtudnom a nevét? – Negédes hangja megrészegít, ahogy az ajkai is, ahogy kézfejemre tapadnak. Nem is emlékszem, mikor volt valaki ennyire finom és kimért velem, és ez csak azért perverz és groteszk kép, mert ő majdnem a gyilkosom lett.
- Alexis Blair… - felelem kimérten én is, bár hangom talán beremeg a félelemtől. De szerencsémre elmegy. Végre…
~*~
Nem tudom, mennyi idő telik el, mikor úgy érzem, hogy figyel. Tudom, hogy beszélnem kellene vele, hiszen megölni itt talán nem tud. Bízom abban, hogy talán mát nem is akar. Látom a szemében a jóságot, és azt,hogy képes lenne megváltozni, de az, hogy lerázzam testőreimet és kísérőmet, nehéznek ígérkezik. Pláne Micah-chant. Makacs kölyök, és véresen komolyan veszi, hogy mellettem akar maradni, de végül siker, és a mosdók felé megyek. Már ekkor érzem, hogy követ.
Az arcom mosom, mikor valaki átölel hátulról, és merevedését a megfelelő helyre kezdi dörgölni. Ez ő! Rá sem kell néznem, az illatát is megismerem, de mikor meglátom, meglep. Félek tőle, rettegek… mégis én akartam ezt. Menekülni akarok, de tudom, hogy már felesleges, nem fog elengedni.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezem az elsőt, remegő hangon. Félek…
- Szerintem ezt már te is kitaláltad, kis szöszi. – Mosolyog, végignéz rajtam és szemeiben elismerés csillan. - Most még nem öllek meg. Terveim vannak veled. De ha azt akarod, hogy ez így is maradjon, akkor most szépen befogod azt a pici szádat, és ott maradsz. Világos? – Nem értem először, de mikor meghallom a közeledést, már tudom, mire gondol. Mit tehetek, nem ellenkezhetek.
Micah-chan, de a szemei… igen. Tudtam, hogy veszélyes, hiszen pszichiáterhez is jár. Most viszont… totálisan meglep. Egy pisztolyt szegez a fejemhez, és azt hiszem, tudom is, hogy miért. Hikaru miatt. Féltékeny volt, akkor is észrevehettem volna. És most rá nézek gyilkosomra, akin látom, mire készül, de nem állítom meg. Micah ujja megremeg a ravaszon, tudom: vagy ő, vagy én. És akkor inkább ő haljon. Inkább oda sem nézek, csak hallgatom… iszonyatos! Miattam történt, de nem tehettem mást! Nem voltam képes megállítani Micah-chant, és nem először próbálta már meg ezt. Máskor is meg akart már ölni, amikor idegen férfival beszélgettem előtte. Most kézcsók is volt, sejtettem, hogy ez lesz, de annyira bíztam benne, hogy nem fog bekövetkezni… Érzem, ahogy közeledik, látom is, a csókja is ég az ajkaimon, de most az életemet mentette meg!
Kinyitom az ablakot, és intek neki hogy másszon, és ő megteszi. Most komolyan. Ennyire sokkot kapott volna? Nincs mitől félnie, amíg azt teszi amit mondok. De… éppen azt teszi. Akkor miért panaszkodok? Engedelmesen teszem, amit akar, kimászok az ablakon és várom.
- Köszönöm, hogy megmentettél – suttogom. Be kell vallanom, most tényleg az életemet köszönhetem neki, még akkor is, ha a helyzet groteszk.
- Nincs mit megköszönni. Kis görcs, mit képzelt magáról? Ha én, a Dráma Gyilkos lemondok egy áldozatról, akkor azt az áldozatot csak ne akarja senki magának. – A fülemhez hajolva folytatja. - Mert az az áldozat már az enyém – fejezi be végül.
Meglep az újabb csók, de ezt már viszonzom, mire lenyom a fűbe, és vetkőztetni kezd. Tetoválásomat is felfedezi, és meglepetésemre végignyal rajta. Tudom, hogy most nem fogok ellenkezni, hiszen akarom ezt a férfit! Végignyal a nadrágon keresztül a merevedésemen, és igazán jól esik! Nagyon, nagyon jól! Aztán leveszi a nadrágot és az alsó, én pedig követem. Egyik keze férfiasságomat kényezteti, a másik pedig… saját magát tágítja?! De… én tényleg azt hittem, hogy most én leszek alul. Erre…
- Most te fogsz megdugni engem – jelenti ki, megerősítve gyanúmat, és nem is ellenkezek. Ha ő így akarja, legyen így! Örülök is neki igazából, nagyon szeretem ezt! De furcsa is, viszont az, hogy vele vagyok, arra késztet, hogy erőszakosabb legyek, ami viszont úgy látom, tetszik neki. Akkor azt hiszem, megtaláltuk a közös hangot.
Szűk… forró, és nagyon élvezem! Ahogy a hangja simogatja a fülem, a teste remeg az érintéseimre és lökéseimre, az valami mennyei nekem is! Így nem is kell sok, hogy elérjem a határt, de nem tudom, hogy mit és hogy szeretné.
- Hikaru… mindjárt. Kihúzom – szólok halkan.
- Várj szöszi…élvezz belém. – Hangja halk és suttog, ahogy válaszol, én pedig megteszem azt, amit kér, és el is élvez. Nagyon jó…
Pihegek, szuszogok mellette a fűben, és nem is tudom igazán, hogy mi történt velem. Oldalra fordítom a fejem, de még ott van. Ott fekszik mellettem, a haja még mindig vörös, mint s vér, és csapzott. Szexi…
- Hikaru… - suttogom halkan.
- Mi a baj? - kérdezi, és mosolyogva fordul felém.
- Most… megölsz? - térek gyorsan a lényegre, mire pislog párat, majd hozzám hajolva csókol meg, de nem válaszol a kérdésre, én meg jobbnak látom nem felhozni újra. Ha nem akarja elmondani, akkor lehet, hogy nem is vagyok rá kíváncsi. De hirtelen mocorogni kezd, és feláll. - Hova mész? - nézek fel rá, és én is felállok mellé.
- Hozzám. Folytatjuk - kacsint rám, mire nekem összeszorul a gyomrom,de nem Hikaru miatt. - Mi történt? - kérdezi azonnal.
- Be kellene mennem. Micah-chan… ha megtalálják, én leszek az első, akit elővesznek - sóhajtok fel. - Velem volt. - Rá nézek. - Nemakarok börtönbe menni - sóhajtok fel.
- Nem fogsz. - A szemében fura fény csillan, majd magához húzva csókol meg. Lágyan, finoman, gyengéden. - Gyere - kacsint rám, majd visszarendezi a ruháját, és elindul befelé.
Bennem egyszerre kering több gondolat. Egyrészt bűnrészes lettem egy gyilkosságban, másrészt épp azzal a pasival sétálok vissza a terembe, aki meg akart ölni, aki megölte az egyik modellemet, és akit az előbb dugtam meg. Én meg azt hittem, hogy a mai napban az lesz a legfurcsább, hogy hármas fokon megégett reggel a pirítósom…
- Alexis - szólít meg Hikaru. - Azt hiszem, megtalálták - mutat kacsú ujjával egyenesen elénk, ahol egy csapat rendőr áll. De… hogy nem hallottuk őket?! Összerezzenek, mire magához ölel. - Bízd rám - suttogja. Már előttünk is áll egy pocakos, őszes hajú, zsíros és ráncos bőrű, büdös szájú rendőr. Hikaru mégsem enged el, öleli a derekamat, és amikor a férfi elénk áll, a hajamba csókol.
- Alexis Blair? - szólít meg undorítóan mély hangján, mire rá nézek, és bólintok. - Jól sejtem, hogy ön ismerte Ichiro Micah-t?
- Jól sejti. Órák óta nem láttam. Mi történt? - Ahogy ezeket kimondom, már tudom, hogy vége. Innentől sok forog kockán, mégis ösztönösen hazudtam. Hikaru keze erősebben szorít meg.
- Ichiro Micah-kunt holtan találták a férfi mosdóban. Valaki átvágta a torkát, és egy fegyvert adhatott a kezébe, miután megölte, hogy összezavarjon minket - darálja, mire elsápadok. Jézusom…akkor tényleg miatta…. - Velem jönne? - kérdezi végül, mire már remegek. Ekkor hallom meg Hikaru hangját.
- Elnézést, biztosúr - szólal meg lágyan, andalítóan, szinte elkábítva a rendőrt.
- Ön kicsoda? - kérdezi a férfi.
- Shira Hikaru. Alexis kedvese. - A jelzőre kiráz a hideg…. gyilkos…. de most rá vagyok utalva… félek tőle, nem tehetek semmit. Vagy ő, vagy a börtön. - Kérem… megoldható lenne, hogy ne faggassa a kedvesemet? Amikor utoljára láttuk Micah-kunt, akkor még jól volt. Mi, amint láthatta is, az imént tértünk vissza.
- Megkérdezhetem, merre voltak? - néz fel a rendőr, miközben jegyzetel a kis füzetébe.
- A természet lágy ölén szeretkeztünk. Amennyiben nem hiszi el, hajlandó vagyok bizonyítani, bizonyára még megtalálják bennem Alexis spermáját - mondja határozottan,és ha nem ilyen helyzet lenne, a zsaru arcán felnevetnék.
- Én… vagyis… nem. Nem szükséges, hiszek maguknak - néz ránk a férfi, és elhúzza a száját. Homofób.
- Van még valami kérdése? - mosolyog rá megtévesztően.
- Minden bizonnyal szükséges lesz egy kihallgatás, de…
- Ön nem értett meg engem. - Hikaru szemei villámokat szórnak ebben a pillanatban, a hangja mégis negédes. - Alexis nem fog semmilyen rendőrségi ügybe keveredni. Vagy tegye fel most a kérdéseit, vagy értekezzen az ügyvédünkkel. - Milyen határozott lett. A rendőr gondolkodik, majd megszólal.
- Járt ön a mosdóban? - néz rám.
- Igen, uram. Onnan másztunk ki az ablakon Hikaruval, a kertbe. - Értetlen tekintetére magyarázkodni kezdek. - A testőreim a mosdóba is követni akartak, ahogy Micah is. Nem tudtam kettesben maradni Hikaruval, így tennünk kellett valamit. Bementem, a kedvesem utánam jött, és kimásztunk ott. Micah-t akkor láttam utoljára, mikor közöltem vele, hogy kicsit rosszul vagyok, és elvonulok a mosdóba.
- Mióta vannak együtt?
- Egy napja - mosolyogok kedvesen.
- Milyen volt a kapcsolata Micah-kunnal?
- A modellem volt. De ennyi.
- Nem folytattak semmilyen egyéb kapcsolatot?
- Kérem, uram… - emelem fel a hangom egy pillanatra. - Elnézést, feszült vagyok. Barátok voltunk, beszélgettünk néha, de semmi egyéb. Kérem… nagyon fáradt vagyok, és szeretném megemészteni a történteket…
- Rendben, azt hiszem, nincs több kérdésem. Amennyiben elengedhetetlenül szükséges lesz a kihallgatása…
- Felkeresik Alexis ügyvédjét, és nem őt zaklatják ezzel, igaz? - mosolyog Hikaru. - Elég megrázkódtatás neki, hogy egy modellje meghalt.
- Minden bizonnyal igaza van - feleli egyre idegesebben a rendőr, majd elköszön, és elmegy. Én Hikarura nézek.
- Megint neked köszönhetem… - sóhajtok fel.
- Akkor gyere, elmegyünk hozzám, és ott meghálálod - vigyorog rám ragadozóvigyorral, mire kicsit összerezzenek, de próbálom tartani magam, hiszen már láttam, hogy mennyi neki végezni valakivel. Nem akarom úgy végezni, mint Micah…
***
A konyhapultnak dönt, úgy csókol. A hajam kiengedte, a felsőtestem már fedetlen, keze épp a nadrágomba siklik, de a csuklója után kapok, mire meglepetten pislog rám.
- Szeretnék lezuhanyozni előtte - nyögöm erőtlenül, de reménykedve, mire vigyorogva elenged és ellép tőlem.
- Balra van - mutat az ajtóra, mire azonnal ellibbenek a mutatott irányba. - Törülköző a nagyobb szekrényben - szól utánam és hallom, ahogy poharakkal matat. Remélem, hogy alkoholt kell inni. Anélkül már kicsit nehezebb, hiszen ahogy a rendőrt manipulálta… izgatóan férfias volt, és rémisztően valóságos. Félek tőle… rettegek tőle, de nem tudok mit tenni. Meg akart ölni!
Megengedem a vizet, és beállok a zuhanyrózsa alá. Hagyom, hogy a forró cseppek vörösre marják a bőrömet, és a hajamat is eláztassák. Közben eszembe jut Hikaru teste…. a férfiassága… az, hogy mennyire szeretném, ha bennem lenne…. és mire észbe kapok, már merevedésem van. A következő pillanatban karokat érzek a derekamon. Hátra sem nézek…
- Most csináld te…kérlek… - suttogom.
A buszos, miután felfogta, hogy mi is a helyzet, azonnal zárta az ajtót, és a gázra lépett. Nem sokra emlékszem, csak, ahogy azt kiabálja, hogy tartsak ki, nem lesz baj, hamarosan odaérünk. De mikor legközelebb felkelek, már a kórházi ágyon fekszem, és egy rendőr áll mellettem.
- Jól van, Blair-sama? - kérdezi.
- Nem. De azért köszönöm - sóhajtok. - Nem nagyon láttam semmit - hazudok azonnal. - Csak úgy… elkezdett kergetni, és ahogy futottam, beleléptem egy szögbe…. aztán felugrottam a buszra és akkor vágta meg a hátamat - mesélem el az eseményeket, kicsit elferdítve. Akármennyire meg akart ölni az a faszi, helyes volt… és hátha csak valami pillanatnyi elmezavar. Biztosan nem ölne meg igazából senkit sem. A rendőr hümmög.
- Biztos benne, Blair-sama? A buszos szerint láthatta az arcát, mert a megállóban fény volt.
- Valaki azzal a felszólalással kergetett, hogy meg fog ölni. Gondolja, hogy szerettem volna megnézni, hogy ki az? - kérdezem gúnyosan. Megint hümmög, majd közli, hogy felveszik a jegyzőkönyvet, és reggel visszajön aláíratni.
Hála a gyógyszereknek, megint elalszok. De amit álmodok, az eléggé… furcsa. A férfi, aki meg akart ölni, épp leszopja a farkamat. És ez kifejezetten kellemes a dolog fizikai részét tekintve, de ez előtt pár órával még egy késsel a kezében kergetett. Jézusom, mekkora barom voltam, hogy falaztam neki…! Alexis, te idióta! Az a baj, hogy ez az álom túl valóságos… szinte hallom a kuncogását, érzem, ahogy a nyelve megérinti a farkamat. Lelkiekben felkészülök, hogy tényleg itt lesz, és mielőtt kinyitnám a szemem, azonnal végigfuttatom az agyamban a lehetséges menekülési útvonalakat. De csak a nővérekre támaszkodhatok. Igen, ez lesz a megoldás.
Kinyitom a szemem, és amikor szembesülök vele, hogy tényleg ő az, és tényleg azt csinálja, félelmemben és élvezetemben megmarkolom a fejem mellett a párnát. Legalábbis, ha onnan lentről nézi az ember, akkor olyan. Észrevétlenül nyomom meg a nővérhívót, kétszer, miszerint sürgős. Nem látja, ha látná, már elvágta volna a torkomat.
Talán a gyógyszerek, talán a hosszú egyedüllét az oka, de kellemetlenül hamar elélvezek, de legnagyobb megdöbbenésemre az utolsó cseppig lenyeli. Aztán feltámaszkodik mellém és suttogni kezd.
- Most tényleg megöllek - mondja, én meg már majdnem ordítok, hogy hol a picsába vannak már, mikor kivágódik az ajtó. Majdnem gyilkosom hátralép, ahogy a nővérek körbeállnak. Igen, ezért jó híres divattervezőnek lenni. Faggatnak, hogy mi a baj, hogy ki ez a férfi.
- Már épp menni készült. Igaz? - kérdezem a féri felé nézve. - Egy barátom - mosolygok rá, mire látom, hogy az eddigi dühös fény talán csillapodni látszik. Az egyik nővér végignéz rajta.
- Blair-sama, holnaptól úgyis rendőrök vigyáznak majd önre - mondja, egyenesen a férfinek. - De most, megkérem a vendégét, hogy távozzon - mondja a nő, és többen ki is mennek a férfivel.
- Blair-sama…. ki volt ez? - kérdezi, miközben visszatakargatja testemet.
- Egy volt szerető - hazudom megint. - Nehezen tudja megemészteni, hogy elhagytam, és állandóan üldöz - mosolygok rá. - Felhívná kérem a nyomozókat, hogy állítsanak őrt az ajtó elé? Ha ő bejutott, talán a támadó is utánam jön - mondom neki, mire bólint. Az egyikük bent is marad velem, míg a másik elrohan és telefonál, alig tíz perc múlva pedig már be is köszön a két rendőr, akik az ajtóm elé lettek rendelve. Nyugodtan sóhajtok fel. De sajnos nem tudom, mikor támad meg újra. Hiszen akármennyire tagadom a tényt: ő egy gyilkos, és én már kétszer menekültem meg előle. Minden bizonnyal meg fog támadni, egészen addig, amíg meg nem öl.
*
Már majdnem egy hónapja nem láttam a férfit. Mindig érzem, hogy követnek, de testőröket fogadtam. Nem kockáztathatok. Éjszakánként nálam alszik valaki, általában az egyik modellem, plusz a testőreim, így egy pillanatra sem vagyok egyedül. Ezt a rendőrök is jó ötletnek tartják, hiszen arra következtetnek, hogy a mostanában olyan híressé vált sorozatgyilkos, a Dráma Gyilkos támadott meg engem is, és eddig én vagyok az első, aki élve megúszta. Azt nekik már nem kell tudni, hogy kétszer. És harmadszorra félek, nem tudok majd elmenekülni. De azért élek, amíg tudok.
Egyik estére van egy meghívásom. Irodalmi est, de tudják, hogy kedvelem a drámákat és a krimiket, így meg is hívtak. Szépen felöltözöm, kísérőnek megkérem az egyik modellemet, és ugye az elmaradhatatlan testőreim. Sosem voltam ennyire óvatos, egész eddigi életemben egyszer sem. De valamiért… mióta megtámadott, azóta ragaszkodom az életemhez. Mióta közel voltam a halálhoz, kétszer is, már ragaszkodom ahhoz, hogy élhessek, és élvezem is az életemet. Elmegyek új helyekre, rengeteg új barátságot kötöttem, szóval talán még hálával is tartozom neki. De remélem, alkalmam már nem lesz, hogy elmondjam neki.
Az este egészen csendben zajlik, egészen addig a pillanatig, amikor egy óvatlan pillanatban oldalra nem fordítom a fejem, és meg nem látom a férfit. Belém fagy a szó és a vér, levegőt is elfelejtek venni. Ő azonnal eltünik a tömegben, viszont testőreim és kísérőm azonnal faggatnak, hogy mi a baj.
- Itt van… - sóhajtok. Azonnal rá is jövök, hogy nem kellett volna. - Érzem a jelenlétét….. egy pillanatra se hagyjatok egyedül - nézek rájuk kétségbeesetten, és majdnem elsírom magam, ahogy szépséges fiúmodellem magához ölel, én pedig a vállára hajtom a fejem, és így próbálok megnyugodni. Itt nem tud bántani…
Magányosan sétálgatok a kihalt utcákon. Még nem sötétedett be teljesen, de így kevesen vannak, hiszen hideg van. Aki teheti, a lakásban kuporodik le a tévé előtt, és a családjával van. Hát, nekem lakásom és tévém ugyan van, de családom nincs, így inkább sétálok. Aztán hirtelen éles fájdalom hasít a talpamba.
- Oh, hogy a rohadt életbe - sikítok fel, ahogy meglátom, hogy egy szög fúródott a cipőmbe. - Ki az a barom, aki elhagy egy szöget?! - kiáltom, mire valaki a vállamra teszi a kezét. Ijedten fordulok hátra, de kellemes látvány fogad.
Vörös haja megzabolázhatatlanul keretezi szép arcát, szemei érdekes fényben csillannak, minden bizonnyal kontaktlencsét használ. Testét végignézve sem csalódom, tökéletes alakja van. Bár mániám a barna haj, de neki a vöröst is elnézem, hiszen tökéletesen kiemeli bőre és szemei színét.
- Jól van? - kérdezi kedvesen. Hangja simogatja füleimet.
- Öhm… azt hiszem, hogy nem állt túl mélyre - mondom, majd lábamra pillantok.
- Jöjjön, ott egy pad - mutat kedvesen a nem messze elhelyezett kis ülőhely felé. - Hogy sikerült megtalálnia az egyetlen szöget ebben a nagy városban, ami felfelé állt? - kérdezi nevetve, mire én is mosolygok, így hagyom, hát átkaroljon.
- Hát, én már csak ilyen rohadt mázlista vagyok - felelem, mire leültet, elém térdepel, és megnézi a talpamat.
- Nem fúródott mélyre. Levehetem a cipőit? - Bólintok. Megteszi, majd finoman megsimítja a talpam, mire kicsit összerezzenek. Nem csikis vagyok, történetesen az egyik erogén zónámat kényezteti éppen… Elvörösödve pillantok rá, majd elszakítom róla tekintetem. - Várjon itt, van egy éjjel-nappali bolt ott, a ház sarkán - mutat a háztömb felé. - Veszek egy üveg ásványvizet, addig ne csámborogjon el - int nevetve, és elszalad. Mosolyogva pillantok utána. Milyen kedves férfi.
Visszajön, sebtapaszt is kért, így leragasztja, mondván: hazáig biztosan kitart. Felajánlja, hogy haza is kísér, de nemet intek, hiszen biztos várja valaki, nem kellene, hogy rám pazarolja az idejét. Elköszönünk, és én sétálva botorkálok a lakásom felé, de már teljesen sötét van, taxit nem látok, a tömegközelekedés ilyenkor már felejtős, így hát marad a séta.
Egy sötét sikátorban vonulok épp keresztül, mikor ismeretlen hangot hallok magam mögött.
- Mit keresel itt, ilyen késő éjjelen? - Ekkor döbbenek rá, hogy a hang messze nem ismeretlen. Megfordulok, hogy köszönjek az előbbi megmentőmnek, de legnagyobb ledöbbenésemre egy hatalmas kést tart a kezében.
- Mi… mit akar tőlem? - kérdezem félve a választól.
- Meg foglak ölni. - Hangja rideg, nem olyan, mint korábban.
- De mi tettem? - sikítom, majd elkezdek hátrálni. Ahogy rém pillant, ő elindul felém, mire, nem törődve a sérülésemmel, rohanni kezdek. Életem lepereg előttem, ahogy magam mögött hallom eszeveszett hangját, hajamból kicsúszik a gumi, ő erre, mintha megállna, de pár pillanat múlva újra hallom, ahogy utánam lohol. Hiába kiabálok, senki sincs, még csak a közelemben sem, de ha lenne, sem tenne semmit. Csak rohanok előle, néha hátraordítva, hogy hagyjon békén, és takarodjon, de nem használ, csak mosolyog és követ. Istenem, pedig milyen helyes férfi…
Hatalmas szerencsém van, hogy épp akkor látok meg egy éjszakai buszt, amint indul. Intek a sofőrnek, és ahogy megvár, felugrok a lépcsőn, de későn, mert a férfi belehasít a hátamba. A sofőr megdöbbenve néz.
- Induljon már - kiáltok rá, mire lenyomja a gázt, és elviharzunk. - Vigyen egy kórházhoz… - suttogom, majd lassan elájulok.
Hazaérve kell egyből egy hidegzuhany ahhoz, hogy ne gondoljak rá. Attól nem félek, hogy nem jön el. De… Ha lenne olyan bátor, tényleg bemennék érte a munkahelyére…
Bár akkor utána nem biztos, hogy a helyében lennék. Amit kapna amellett, hogy megzsarolnám mondjuk egy, az eseményről készült kamerafelvétellel...
Agyamat is alig tudom lekapcsolni, de azért egy pár órácskát mégis alszom, mielőtt izgatottan ugranék fel telefonom csörrenésére.
Azonban amikor rájövök, hogy a hívás csak egy tárgyalás miatt jött, nem Heikétől... Egyből elmegy a kedvem.
Bosszúsan dobom a készüléket félre, és elmegyek mosakodni, valamint megkérem az egyik szolgálólányt, készítsen nekem elő egy öltönyt.
Ha nem lenne mára annyi programom, mint amennyi most hirtelen a nyakamba szakadt... Már rég autóban ülnék, és a kis fotósom munkahelye felé tartanék.
***
Vége a tárgyalásnak, szóval irány az én kis ukém, vagyis a kis Heike munkahelye.
Ugyanis... Türelmem már nagyon rég lejárt. Délután 3 óra van. Vagyis délután 3 óra múlt. És még mindig nem hívott fel amiatt, hogy mikor jöhetne képeket készíteni. Ennyi munkája nem lehet. Vagy direkt nem hív, mert szeretné, ha érte mennék, vagy megpróbál figyelmen kívül hagyni... Ha az első, az még rendben van, de ha a második... Akkor tényleg jön a kamera...
Hatalmas irodaház-szerű borzalomnál parkolom le a kocsit. Az emberek szerint, akiket megkérdeztem itt a környéken, ez az az épület, amit keresek. Szóval bemegyek, és megkérdem, itt dolgozik-e egyáltalán, és ha igen, akkor még itt van-e.
Ha itt melózik, és már nincs itt, legfeljebb megyek érte szobára, mert ott, helyben leteperem.
Hiszen amióta ő jár ma a fejemben, merevedésem van...
- Elnézést, hölgyem! – szólítom le az egyik szőke pipit az itt, az előtérben lebzselők közül. Majd amikor felém néz, folytatom:
- Meg tudná nekem mondani, hogy itt dolgozik-e Shintaro Heike? És ha igen, akkor beszélhetnék vele? – csábos mosolyomtól már olvad is a kicsilány. De ha csak sejtené, mennyire feszült is vagyok valójában...
- I-igen, itt dolgozik. És már szólok is neki – illan el anélkül, hogy hagyta volna elmondani, ki is keresi a kicsikét.
De talán... Lehet, hogy jobb is így. Nem tudhatom ugyanis, hogy hány egérlyuk van ebben a porfészekben.
Visszalibeg a nőszemély, és lesütött szemmel, szempilla-rebegtetéssel közli, hogy célszemélyem mindjárt jön, üljek le addig, amíg várom.
Udvariasan visszautasítom egy köszönöm után a felkínált helyet, majd abba az irányba lesve várom áldozatomat, ahonnan a szöszi előjött.
És igen. Már szerencsére nem kellett annyit, mint eddig. Ott jön. És... Igaz, hogy hezitál egy kicsit azon, hogy ide merjen-e jönni, amikor észrevesz, de mentségére, jól dönt, hogy a végén errefelé indul.
- Hova, hova, Shintaro? – kérdem nevetve tőle, miután elkapom.
- Ha-haza – vágja rá egyből a választ félénk hangján.
- Ó. – pördítem magam felé azért, hogy újra közelről tudjak nézni világoszöld szemeibe. – A kis szőke csinibaba nem adta át az üzenetet, hogy kereslek? – mert ha nem, mielőtt elviszlek, felpofozom.
- Te? Te kerestél? – miért, ki más kereshette volna?! Ugye nem azért nem hívott, mert van valakije?!
- Igen, mert nem jöttél. Vagy talán másvalakinek kellene keresnie? – kérdem is meg tőle rosszallóan balsejtelmem.
- N-nem… senkinek. – azért ám!
- Helyes. Nálad van a fényképezőgéped? – térek át egy számomra kellemesebb témára. Ugyanis ha igen, akkor már mehetünk is hozzám „fényképezkedni”.
- Igen – bólint egyet, amitől nekem még szélesebb lesz a vigyorom, és a kijárat felé kezdem el terelni azzal, hogy tökéletes, indulhatunk.
- Öhm… hova is? – kérdi meg megtorpanva. De olyan naivan, hogy kérdésétől, na meg tekintetétől mindjárt szétreped a nadrágom.
- Hát hozzám. Tudod, ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez… Nem jöttél el hozzám, ezért eljöttem én érted. – indítom el újra kifelé.
És végre beleegyezett, már nem is kell olyan feltűnően löködnöm. De... A biztonság kedvéért egyik karját még mindig fogom. Innen nincs menekvése.
- És… nem baj, ha majd ott, spontán találom ki a beállításokat? Mert nem gondolkoztam rajta túlzottan… - kérdi, amikor kiérünk az épületből. Beállítások?! Nem pózok?!
Ja, tényleg... Ő úgy tudja, fotózás.
- Nem, nem baj – válaszolom, és még gyorsabb tempóval vezényelem kocsim felé. Már a riasztót is levettem.
- Igen, mert az vagyok. – vallom be neki. És ha hazaértünk, meg is mutatom, hogy mennyire.
- Ennyire várod a fotózást? – mosolyog rám annyira édesen, hogy önmagam visszafogása egyre nehezebb lesz.
- Igen… igen, hát persze… a fotózást… azt várom, a fotózást… - válaszolok kérdésére, de majdnem lebuktattam magam. Még azt csodálom, hogy zavarodottságom nem tűnik fel neki.
Amikor autómhoz érünk, kinyitom neki annak ajtaját.
- Ezzel megyünk, mert kicsit messze lakom ahhoz, hogy sétáljunk – invitálom mosolyogva, majd amikor még mindig nem mozdul, újra rászólok, ezúttal kicsit türelmetlenebbül:
- Gyere, szállj be!
- Megyek. – bólint egyet, és összeszedve magát már mászik is be.
Én pedig... Úriemberhez méltón bekötöm, mielőtt még én is beülnék, és elindítanám a kocsit.
- Valami baj van? – kérdem meg néhány perc néma autóút elteltével. Ugyanis... Nem hogy elárasztana kérdésekkel arról, hogy hol lakom, stb... Csak ül némán, kifelé nézve az ablakon.
Aggódónak tettetett hangomra össze is rezzen egy kicsit.
- Nem, nincs semmi baj. Csak a tájat néztem. Nagyon szép ez a környék. – feleli végül mosolyogva. És halovány kis vigyorán muszáj elnevetnem magam.
- Értem. Ha befejeztük a képkészítést… – majdnem megint mást mondtam – akkor akár eljöhetünk erre is majd sétálni. Feltéve, ha nem unod meg a munkát egy alkalom után. – még egyet bólint, és visszafordul a táj felé.
Lehet, hogy nekem azért nem tűnt fel eddig az, hogy milyen környéken is élek, mert már megszoktam? Vagy ennyire nem érdekel? Hmm... Magamat ismerve inkább a második. Szép a környezet, de az egyes, alattam fekvő ukicák még szebbek.
Jobban beletaposok a gázba az agyamba fészkelődő gondolatok miatt. Bár... Szerencsére már ott tornyosul előttünk kicsi családias „házacskánk”.
Épp időben. Ha még egy kicsit messzebb kellett volna fuvaroznom, akár itt, az autóúton is nekiestem volna. És akkor... Megint oda lenne a térdem.
- De szép egy villa! Te itt laksz?! – tágulnak nagyra szemei a csodálattól. Hát igen. A legjobbnak a legjobb jár.
- Igen. És ha elvállalod a fényképkészítést, akkor te is itt dolgozhatsz, a legszuperebb körülmények között. Szállítani meg én szállítanálak ide és haza. – ha egyáltalán hazaengedlek, kicsike. De ezt neked még nem kell tudnod.
- Értem! – bólint egyet, továbbra is házam bámulva.
Briliáns rendőrkanyarral fékezek a bejárat előtt, amitől Heike hiába kapaszkodik, pipacspiros képpel dől lábaim közé.
- Vigyázz! – segítek neki gyengéden felülni, bár a zavarodottsága miatti vigyorom nem tudom továbbra sem levakarni arcomról.
- Óvatosabban is fékezhetnél! – szedi egy kicsit össze bátorságát és hangját, amikor kiszállunk, de most nem foglalkozok szemrehányásával.
Én tökéletesen elsajátítottam ezt a fékezést, és használni is fogom, ebbe nem szólhat bele. De mivel már lassan sötétedik, tényleg ideje lesz megkezdeni a fotózást.
- Gyere, erre megyünk! – invitálom be a házba, majd átkarolva a vállát vezetem a lépcső felé.
- Ne legyél már ennyire ideges. Csak egy pár képet kell ma csinálnod, mert már késő van, többre úgyse lenne idő. Utána pedig haza is viszlek, hogy ne aggódjanak érted.
Még egy szégyenlős bólintás. Én pedig már tényleg alig bírom visszatartani kacagásom. Ha tudná, hogy mindjárt meghozom a hangját egy kis cirókázással...
Végre betereltem a szobámba. Itt pedig újra feloldódik egy kicsit. Amíg én az ajtót zárom be, és elteszem a kulcsot a szekrényen lévő dobozba, ő tüzetesen vizslatja bútoraim, ágyam, festményeim.
- Tetszik? – zökkentem ki megint ámélkodásából.
- Igen. – kezd el zavartan kotorászni a táskájában. – És már eszembe is jutott egy pár beállítás, úgyhogy akár kezdhetjük is.
Nevetve dobom le a pólóm, és így lépek mellé, bezsebelve megint félénk pillantásait, és arcának gyönyörű, vörös színét.
- Akkor kezdjük. – veszem ki kezéből a gépet, és teszem le az ágy melletti éjjeliszekrényre, míg őt az ágyra lököm. De kezdésnek én mutatok egy pár, igen szép beállítást, vagyis pózt, csak azért, mert nem hívtál fel időben.
Már felette is vagyok, és sikolyát csókommal fojtom belé.
Félve ellenkezne, de amikor megmarkolom büszkeségét, egyből kővé mered.
- Nyugi! – lehelem nyakának bőrébe, most, hogy nem hangoskodik. Utána kérek képeket is, és fizetek is értük, de ebben a pillanatban csak te kellesz... Ha pedig nem akarod azt, hogy fájjon, vagy azt, hogy élő műsorba tetessem be, amit most fogunk csinálni – itt fejemmel jelentőségteljesen bökök az ágy fölötti kamerára – akkor hagyod magad.
- Nagyon szép neved van, Heike! – szólal meg, mire a kezdeti haragomat mintha elsöpörték volna. A francba, még el is pirulok! Bár nem csoda… a következő pillanatban a szájához emeli mindkét kezemet, hogy aztán megcsókolhassa a kézfejeimet. Ó, egek... – És… Még a fagylalttól maszatos szemeken át is… Te magad még a nevednél is szebb vagy! Márpedig ennél a névnél tényleg kevés szebb dolog van.
A hangja egyre halkabban jut el a fülembe, amiben valószínűleg az is nagy szerepet játszik, hogy az arca minduntalan egyre közelebb kerül az enyémhez… Vajon csak képzelődöm? Nem.. majdnem.. úristen, majdnem megcsókol!
Hirtelen felindulásból, és zavaromban egyaránt, arcon ütöm.
- Ne mondj ilyeneket!
Félelmetes, hogy milyen hatással van rám… szinte… elvarázsol…
Egy hirtelen témaváltással megkérdezi, hol dolgozom. Én pedig, akárcsak egy bizakodó kisgyermek, mindent elmesélek ezzel kapcsolatban. Még azt is, mennyire utálom, a főnökömet, a munkatársakat, a munkát, mindent. Mintha nem is 10 perce, hanem 10 éve ismernénk egymást… Annyira szánalmas vagyok!
Ő viszont megértő, mosolyogó, egyetértő hallgatóságnak bizonyul mindvégig. Hűha…
- És – ha szabad megkérdeznem – mióta foglalkozol fényképezéssel? – kérdezi, miután befejezem.
- Már elég régóta…
- Hmmm… Értem… Elkérhetem egy kicsit a fényképezőgépedet? – Kérdésére gyanakodva pillantok rá. Minek neki az én gépem?! Pillantásom valószínűleg neki is szemet szút, mert hozzáteszi. – Meg akarom nézni a rajta lévő fényképeket.
Szinte megesketem, hogy nagyon vigyázzon rá, miközben vonakodva ugyan, de odaadom neki a kincsemet. Bólint, aztán nézegetni kezdi a képeket.
- Ezek a képek… – szólal meg hosszú idő után.
Ennyire rosszak?
- Nem jók? – kérdezem elszomorodva.
- Épp ez az, hogy nagyon jók! Ezekért én nevetségesnek tartom azt az összeget, amit kapsz! – nyújtja vissza a gépet. – Hajlandó lennék a mostani keresetednek minimum a kétszeresét fizetni azért, hogy egy-két fotót készíts rólam. Ha érdekelne, akkor akár kezdhetnél azonnal is, elvinnélek magammal.
Elmenni? Vele? Most?
A vészharangok kongani kezdenek a fejemben. Itt ülök egy idegen férfi előtt, aki bármilyen jóképű, lenyűgöző szívtipró, akkor is csak egy idegen! Aki most arra kér, hogy menjek vele a lakására… Ahol bármit tehet velem…
Paranoiás vagyok.
- Nem tudom…
- Mindegy. Adok időt, hogy el tudd dönteni. Itt a névjegykártyám, nekem most mennem kell.
Átnyújtja nekem a kis kártyát, aztán sietős léptekkel elmegy.
Megszeppenve nézek utána. Majdnem rohanva távozott… mi a fene üthetett belé? Ennyire visszataszító lennék? Vagy ennyire zavaró az üldözési mániám? Könnyen lehet…
Legalább nincs több zavarba ejtő kérdés…
Ideje nekem is észhez térnem, és lehűteni magam. Gyorsan össze is kapom magam, magamhoz veszem a gépemet, aztán a táskámat is, és száguldok is ki a parkból. Jót fog tenni most egy kis nyugalom…
Az sem érdekel, ha valakin keresztül kell gázolnom, csak megye előre és meg sem állok hazáig…
***
Hazaérve levágódom a kanapéra és összegömbölyödve elfekszem. Most mihez kezdjek?
Meglátogassam? Felhívjam? Vagy hagyjam a francba?
Mekkora barom vagyok… még jó, hogy hagyjam a francba. Hiszen rohanva menekült előlem, az istenért! Hova is gondolok én? Biztosan csak beverte a fejét, azért beszélt ennyire kétértelműen… és viselkedett… Aztán kitisztult a feje, és rájött, hogy milyen visszataszító rémséggel áll szemben.
Igen… Így történt.
Én pedig most szépen elmegyek fürödni, aztán elteszem magam holnapra, és elfelejtem még azt is, hogy egyáltalán kiléptem az ajtón ma délután. Remek terv. Tökéletesen gyáva menekülőterv…
***
Egy kiadós, hosszú forrófürdő után megcélzom az ágyamat, bebújok a paplan alá, és a szemeimet lehunyva próbálom kitörölni a mai napot a fejemből. Azaz csak a délutánt.
Mi a fenéért adta oda a névjegykártyáját, ha annyira visszataszító vagyok, hogy elrohant előlem? Lehet, hogy talán mégis fel kéne hívnom, vagy elmennem hozzá, hogy megkérdezzem, miért…
A pokolba, hagyd már abba, Shintaro!, szidom magam. Ideje lenne leszállnom a témáról. Hiszen elfelejtem nem?
De.
***
Másnap reggel kissé kómásan kelek föl. Borzasztóan álmos vagyok, az éjszaka nagy részében az agyam nem volt hajlandó kikapcsolni, így az nem éppen alvással telt.
Kivonszolom magam az ágyból, hogy megmosakodhassak, és elkészülhessek dolgozni menni. Fantasztikus…
Miután sikerül magamra rángatnom egy farmert és egy pólót, magamhoz veszem a táskámat, benne a fényképezőgéppel, telefonnal, és egyéb holmikkal, aztán elindulok.
***
A munka egész álló nap tart, és már délután négy óra is van, mikor még mindig ott vagyok. Már órák óta elmehettem volna, de é a munkával akarom elterelni a gondolataimat… az sem érdekel, hogy hulla fáradt vagyok.
Csak arra eszmélek fel, hogy valaki kopogtat az iroda ajtaján.
- Shintaro? – nyit be az egyik titkárnő, Yuki. – Valaki téged keres.
- Engem? – nézek rá ostobán. – Kicsoda?
- Nem tudom – vonja meg a vállát. Aztán ajkai hamiskás mosolyra húzódnak. – De az biztos, hogy lenyűgöző…
- Akkor biztos rossz helyen jár… Na mindegy, két perc és megyek!
Yuki kimegy, én pedig gyorsan összerámolok az asztalomon, aztán visszapakolok a táskámba, magamhoz veszem, és én is kimegyek.
Végigmegyek a folyosón, majd le a lépcsőn – és az előtérbe érve földbe gyökerezik a lábam.
Ugyanis Kotorami áll nem messze tőlem. Magas, izmos alakja igencsak kirí a sok egyszálbélű újságíró, és a többi buzgómócsing közül. Na, nem mintha én nem tartoznék bele a felsorolásba… de akkor is.
Atyaisten, csak nem az egyik munkatársammal jár?! Nekem végem…
Igyekszem gyorsan elsietni mellette, úgy, hogy lehetőleg észre se vegyen. Éppen ellépek mellette, amikor rá kell jönnöm, hogy csak akarnék elmenni. Ugyanis két kéz nehezedik a vállamra, és ez megakadályoz a távozásban.
- Hova, hova, Shintaro? – kérdezi a már jól ismert, mély hang.
- Ha-haza – felelek nagyot nyelve.
- Ó. – Szembefordít magával. – A kis szőke csinibaba nem adta át az üzenetet, hogy kereslek?
Hatalmas szemeket meresztek rá.
- Te? Te kerestél?
- Igen, mert nem jöttél – néz rám furcsán, szúrósan. – Vagy talán másvalakinek kellene keresnie?
- N-nem… senkinek.
Ó, istenem… ezek szerint… mégsem gondol visszataszítónak? De akkor miért rohant el? Nem értem…
- Helyes – mondja felsőbbrendűen. – Nálad van a fényképezőgéped?
- Igen – bólintok megszeppenve.
Most miért olyan fontos ez?
- Tökéletes! Indulhatunk?
- Öhm… hova is?
- Hát hozzám. Tudod, ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez… Nem jöttél el hozzám, ezért eljöttem én érted.
