Hazaviszem a lányt, aztán lefektetem a kanapéra, és várom, hogy felébredjen. Szerencsére csak a kimerültségtől ájult el, mivel viszonylag rövid idő múlva ébredezni kezd. Fölé hajolok, és a homlokára rakok egy borogatást.
- Jól vagy? - kérdem kedvesen.
- Azt hiszem, igen - mondja halkan, és zavartan néz körbe. - Hol vagyok?
- Nálam vagy. Elájultál, és nem hagyhattalak ott az utcán - válaszolok neki mosolyogva, közben pedig azon gondolkodom, hogy talán nem is kéne most azonnal elengedni… fogva tartani nem akarom, viszont elvihetném… valahova.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél azoktól a huligánoktól. Köszönök szépen mindent, amit értem tettél - néz rám hálásan, aztán megpróbál felülni, de megcsúszik, én pedig elkapom. Kis ügyetlen…
- Maradj fekve, még nem tért vissza az erőd - fektetem vissza.
- Köszönöm. - Az órára néz, és kissé fancsali képet vesz fel.
- Mi a baj? - kérdem kíváncsian, ő meg a szemeimbe néz, és kicsit hallgat.
- Csak ma lett volna a meghallgatásom, hogy modell legyek, de már lekéstem - mondja szomorúan, mire akaratlanul is elnevetem magam.
- Miért nevetsz? - kérdi, mire rápillantok.
- Azt hittem, hogy modell vagy, nem gondoltam volna, hogy csak most készülsz annak - nevetek továbbra is, mire ő is elkezd kuncogni. Remek, most, hogy felvidítottam, talán jöhet a következő lépés. - Öhm… nem lenne kedved holnap elmenni valahová? Amikor már egy kicsit jobban leszel, velem… - mondom jól meggondolva a mondandómat, de azt hiszem, kicsit még így is bizonytalanra sikerült.
- De… persze - pirul el a lány, mire én felderült arccal rámosolygom, és felállva a szobámba megyek, hogy hozzak neki egy takarót. Vissza is térek a pléddel, és ráterítem.
- Akkor most pihenj - kacsintok rá, aztán lekapcsolom a villanyt, de mivel a tűz lobog a kandallóban, nem lett teljesen sötét.
- Rednben - bólint, aztán becsukja a szemét. - Jó éjt!
- Jó éjt - suttogom neki vissza, aztán a szobámba megyek, és lezuhanyzom. Utána elgondolkodva fekszem le az ágyba, és azon agyalok, hova is vigyem holnap. Végül egy cuki kávézónál döntök, amit a minap láttam. Az jó lesz. Legalábbis a célnak megfelelő. Egy vigyor kíséretében lekapcsolom a villanyt, és rövidesen már alszom is.
***
Másnap korán kelek, hogy időben el tudjak készülni. Mikor viszonylag rendbe rakom magam, a lányt is felkeltem, és már el is indulok vele a kávézóba. Egy szót se mondok neki róla, mert meglepetésnek akarom. Mikor odaérünk elé, a szemei felcsillannak, mivel ahogy tudom ez a kávézó minden lány álma. Nem véletlenül mondtam, hogy cuki… és nem olcsó.
Bemegyünk és leülünk, aztán rendelünk, és ez alatt az idő alatt úgy döntök, beszélek vele egy kicsit.
- Khm… és hogy is szólíthatlak? - nézek rá kissé zavarba esve, mert most jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom.
- Roxanne - mosolyog rám, mire én kifújom magam. Oké, nem vette zokon.
- Szép név - bókolok mosolyogva, ő pedig elpirul. Édes.
- A rendelések - jelenik meg a pincér, és lerakja elénk az édességeket. Tortaszelet, zserbó, minyon… finomnak tűnnek.
- Köszönjük - fizetem ki a dolgokat, aztán Roxi felé fordulok, aki már eszik is. Persze, biztos éhes volt már. Én hülye, még kaját sem adtam neki! Mi van veleeem?
- És… hol dolgozol? - Folytatom tovább a beszélgetést, mert utálom a kínos csöndeket.
- Egy modellező boltban kellékesként - mondja a lány, mire füttyentek.
- Az szép.
- Igen… - Mintha kicsit megint szomorúnak látnám. De vajon miért? Nem jó a kaja?
- Mi a baj? - kérdem meg végül, mire a lány a szemembe néz. De szép szemei vannak… olyan kis édesek. Nem siet a válasszal.
Karakter: Roxanne Taylor Megjegyzés: (Ereni-Channak)
Eltett valamit, de nem igazán figyeltem, hogy mit inkább el voltam foglalva, azzal, hogy miért mentett meg, meg hogy ő ki. Meg a 210-es pulzusommal, amit lassítani szerettem volna, csak ilyen körülmények között nem hiszem, hogy menni fog.
- Hívj csak Jacknek, és bajban voltál… alap, hogy segítek – mondja, bár nem tudom, mire vélni a dolgokat. Össze vagyok teljesen zavarodva és csak lesek ki a fejemből, hogy még is mi történt. Nem egészen fogtam fel, hogy meg vagyok mentve, csak azt a részét, hogy meg akartak erőszakolni.
- Hová… hová tűntek a fiúk? – kérdezem, majd körbe nézek, de sehol sem látom a srácokat, akik letámadtak.
- Elfutottak.
- Igen… köszönöm, hogy megmentettél! – érzem, hogy kezd melegem lenni és mintha az arcom is elpirulna, de nem tudom, mitől, csak annyit érzek, hogy kezdek szédülni és már alig látok valamit.
- Nincs mit… biztos, hogy nincs bajod? – mintha egy kis aggódást vélnék felfedezni a hangjában, de lehet, hogy csak azért, mert kezdek kicsit rosszul hallani is.
- Pe-persze! Nincs semmi ba… - mondanám, de nem tudom végig mondani, mert elveszítem az eszméletem és összeesek. Nem érezek semmit és nem hallok semmit, mintha minden érzékszervem elhagyott volna, és nem tudnak ők sem segíteni nekem.
Lassan ébredezni kezdek. A szememet kezdem el nyitogatni, majd nem sokkal később egy arcot vélek körvonalazódni. Meg ismerem benne a megmentőmet, aki igen a Jack névre hallgat, hogy ha elkezdek gondolkozni.
- Jól vagy? – hallom hangját és érzem, hogy a homlokomat törölgeti vizes ruhával.
- Azt hiszem igen. – mondom halkan és magam se tudom, hogy mi van. – hol vagyok? – kérdezem, mikor körbe nézve nem találok semmi ismerőset.
- Nálam vagy. Elájultál és nem hagyhattalak ott az utcán. – mondja, majd még mindig a homlokomat törölgeti és valami furcsát vélek felfedezni a szemébe, amit nem tudok hova tenni.
- Még meg sem köszöntem, hogy meg mentettél azoktól a huligánoktól. Köszönök szépen mindent, amit értem tettél. – mondom és megpróbálnék felülni, de megszédülök és megpróbálok megtámaszkodni, de félre csúszik a kezem a kanapén és majdnem földet fogok, ha Jack meg nem fogna.
- Maradj fekve, még nem tért vissza az erőd. – mondja, majd óvatosan visszafektet.
- Köszönöm. – oldalra pillantok és meglátom az időt, amire kicsi elsavanyodok.
- Mi a baj? – kérdezi, majd a szemeibe nézek, amik annyira megbabonáznak, eddig nem is figyeltem, mennyire helyes és hogy egy kicsit mintha vonzódnék is hozzá.
- Csak ma lett volna a meghallgatásom, hogy modell legyek, de már lekéstem. – mondom kicsit szomorúan, mire elmosolyodik, majd elkezd nevetni., amit nem értettem.
- Miért nevetsz? – kérdezem, mire rám néz.
- Azt hittem, hogy modell vagy nem gondoltam volna, hogy csak most készülsz annak. – mondja és még mindig nevet. A jó kedvem rám is rám ragadt és elkezdtem egy kicsit kuncogni én is.
Jól esik, hogy ilyen felszabadult és ilyen jól tudom magam érezni vele. Minden olyan könnyebb és lazább. Bár mindig így maradna…
Szerkesztve oosakinana által @ 2010. 07. 26. 17:45:05
Este van, gyönyörű szép, csillagos este. A nagy feketeségben csak úgy fénylenek a fehér gömbök milliói az égen. A levegő hűs, megnyugtató, és kellemes. A szellő lágyan kapja fel-fel a hajam, vagy éppen csak megcirógatja az arcomat. Imádok ilyenkor kint lenni, az mindig olyan nyugodt és csöndes. Menekvés a munkám elől, épp ezért imádom. A szép, tejutas esték nekem felérnek egy rövid nyaralással. Ilyenkor bármin járhat az szem, és jár is. Legtöbbször teljesen érdektelen dolgokon, de néha az életemen is. Ilyenkor általában előveszem a fuvolám, és játszani kezdek valami rövid kis dallamot, ami eltereli a figyelmem. Most is ezt teszem. Egy rövid szonáta kis részlete… de én imádom.
Ahogy teljesen belemerülök a játékba, észre sem veszem, ahogy néhány kis éjszakai állat körém gyűlik. Pockok, egerek, sőt, még egy bagoly is száll a vállamra, és észre sem veszi, hogy előtte ezernyi csemege hallgatja még a nótát. El vannak bűvölve, és ez nem is puszta véletlen. Egy félszellem játéka mindenkit ámulatba ejt, legyen az ember vagy állat. Még én is ámulatba ejtem néha magamat, és ez egyáltalán nem önmagasztaló kijelentésképp mondom. De a számnak lassan vége szakad, így az állatok is szétszélednek mellőlem. A fuvolám sóhajtva magam mellé téve nézek ismét az égre, és próbálom megkeresni a Göncöl szekeret, de most nem látom. Helyette látom a Cassiopeia csillagképet, és a Halakat. Ez nem is túl meglepő, hiszen épp ebben a hónapban vagyunk. Azért sajnálom, hogy a kedvenc csillagképem most nem látszik. Elgondolkodva szemlélem a feketeséget, aztán feltápászkodom, és elindulok hazafelé. A megbízóim nem örülnének neki túlzottan, ha nem kipihenten állnék „munkába”…
***
- Egy feladat van számodra.
- Mi lenne az?
- Egy démonbanda. Intézd el őket, minél hamarabb.
- Rendben.
Zsebre tett kézzel ballagom az utcákon. Már jócskán délután felé jár az idő, és én még csak nemrég kaptam meg egy megbízást. Az időkorlát nem valami magas, tehát jobb, ha azonnal cselekszem. A leírt démonbanda egész közel lehet, legalábbis az energiájukat nagyon érezni. Akkor viszont nekik is itt kell lenniük, és itt is vannak. Éppen egy szerencsétlen lányt kényszerítenek a falhoz. Szegényke… az ilyeneket nagyon tudom sajnálni. Gyenge, könnyen leigázható préda, amilyeneket ezek a fattyú démonok a legjobban szeretnek. De ahogy nézem, tényleg eléggé csinos. Talán ebben az esetben meg is tudom érteni őket.
- Hova megy ez a szép lány?
- Hagyjanak békén.
- Ugyan már kisanyám, azt hiszed, hogy csak így faképnél hagyhatsz minket?
A helyzet egyre durvul. Már nagyon kritizálják, és tudom, hogy most kell közbelépnem. Elővillantom a kardom pengéjét, és egy suhintással megölöm a srácokat. A lány fel sem fogja, mi történt, csak a kezét maga elé tartva remeg. Szegénykém, risztára megrémült.
- Jól vagy? - lépek oda hozzá, ő pedig félénken néz végig rajtam. Barna haja és szeme van, ami igazán jól áll neki. Karcsú, akár egy modell. Lehet, hogy éppenséggel pont az is…
- I… Igen - nyögi remegő hangon. - Ki vagy, és miért mentettél meg? - néz végig rajtam gyanakodva, én meg sóhajtva lépek hátrébb tőle. Még szerencse, hogy a kardomat nem látta, mert akkor nagy valószínűséggel már sikítva menekülne. Bár éppenséggel én mentettem meg, tehát ez nem olyan biztos. De ha a lányokat nézzük… azért elég valószínű.
- Hívj csak Jacknek, és bajban voltál… alap, hogy segítek - játszom a hős lovagot, de azért csak visszafogottabb stílusba, nehogy a nyakamra zúdítson egy kisebb apokalipszist.
- Hová… hová tűntek a fiúk? - néz körbe bizonytalanul, én meg csak a vállamat vonogatom.
- Elfutottak.
- Igen… köszönöm, hogy megmentettél! - pirul el kissé, ami elég természetes, ha engem lát az ember.
- Nincs mit… biztos, hogy nincs bajod? - Mintha pirosabb lenne a kelleténél.
- Pe-persze! Nincs semmi ba… - Elájul, de még épp időben elkapom, mielőtt puffanna. Eh, ennyire jóképű csak nem lehetek! Biztos a sokk… meg a félelem. Vagy mégis meglátta a kardom, bár ez nem nagyon lehetséges. Végül csak sóhajtva a karjaimba emelem, és a sikátorba befordulva az otthonom felé kezdem vinni. Csak nem hagyhatom itt ájultan…
Karakter: Roxanne Taylor Megjegyzés: (Ereni-Channak)
Reggel mikor felébredek, szerény kis hajlékomban bemegyek a fürdőbe és egy kis vizet engedek magamnak, hogy megfürödjek. Mióta elköltöztem otthonról eléggé magányos vagyok és nem találtam még senkit, aki esetleg elrabolhatná a szívemet. Házi állatom nincs a képességem miatt, hogy értek az állatok nyelvén.
Mikor elég fürdő vizet engedtem. Elzárom. Leveszem a ruháimat, majd lassan beleszállok, és kicsit elmerülök benne. Élvezem a reggeli fürdőket. Alaposan megfürdök, majd kiszállok és leengedem a vizet. Megtörölközök, visszamegyek a szobámba és valami jó ruhát kezesek. Mikor megtaláltam egy nagyon szép ruhát felveszem, ami takarja a hátamon lévő heget. Leülök reggelizni, közben gondolkozok és elhatározom, hogy holnap hazamegyek a szüleimhez. Meglátogatom őket.
Reggeli után, összeszedem a cuccaimat és elindulok a boltba, ahol már lassan 4 éve dolgozok. Szeretek a modellező boltba dolgozni, csak néha olyan sokan vannak és a főnök nem akar mást is felvenni mellénk így ketten kell vinnünk a boltot, aki kicsit megterhelő olyankor. Beérek és még nincs bent Mana. Nagyot sóhajtok, majd megnyitom a kasszát és elkezdek rendezkedni. Miután mindent elrendeztem nem sokára meghozzák az mai árut, aminek „nagyon örülök”. Átveszem a megrendelést, kifizetem őket és neki látok a kipakolásnak. Nem sokkal később már Mana is megérkezik.
- Szia Roxi. – köszön nekem mosolyogva és boldogan, mire ránézek.
- Szia Mana. Hát te merre ártál? Már lassan félóra itt kéne lenned neked is. – mondom mosolyogva, de viccelődve.
- Ugyan már Roxi tudod milyen, ha az ember szerelmes nem? Josh-nál voltam és alig akart elengedni, dolgozni. – meséli nagyon boldogan és szerelmesen.
- Elhiszem Mana, de tudod, hogy nem tudlak a végtelenségig fedezni. Most viszont szerencséd volt, mert még nem volt bent a főnök. – mondom mosolyogva, mire az előbb említett személy leg is érkezett.
- Sziasztok, lányok. Minden rendben van? – érdeklődik mosolyogva és kedvesen.
- Jó reggelt főnök. Igen minden rendben van át vettem az árut tessék, itt van az átvételi szerződés. – nyújtom oda a számlát.
- Minden rendben volt? Ki tudtad fizetni? – érdeklődik, és a papírt figyeli.
- Igen minden rendben volt. Meg is számoltam és meg van minden, amit rendeltünk és az ki tudtam fizetni is. – adom a jelentést a főnöknek.
- Rendben helyes. Ezt akartam hallani. – mondja elégedetten, majd mikor indulnak odaszólok neki.
- Főnök. – szólok neki, mire visszafordul.
- Mond Roxanne miben segíthetek? – érdeklődik.
- Szeretnék holnapra szabadnapot kivenni, hogy meglátogassam a szüleimet. – mondom és remélem meg adja, hiszen eddig még sosem kértem ilyet és mindig bejöttem segíteni.
- Ne haragudj Roxanne, de holnapra egyből nem tudom neked megadni – kezd bele, mire kicsit elszomorodok, hiszen haza akartam menni a szüleimhez, akiket olyan régen láttam. Levegőt vesz és folytatja. – De abban megegyezhetünk, hogy hétvégét meg hagyom neked, szabadnapnak és megkapod még hozzá a hétfőt és a keddet is. Mit szólsz hozzá? – kérdezi, mire kicsit jobb kedvem derül.
- Rendben köszönöm szépen. – mondom hálásan, majd megyek is dolgozni.
- Ugyan már Roxi tudod, hogy nem kell megköszönnöd. Ez az üzlet nagyon sokat köszönhet neked ezt te is nagyon jól tudod. – mondja és engem figyel.
- Ez a bolt a főnök úrnak köszönheti a legtöbbet. – válaszolom kedvesen, mire megrázza a fejét mosolyogva és távozik, mire Mana odajön hozzám.
- Köszi, hogy nem köptél be. – mondja, mire csak mosolyogva biccentek neki.
- Azzal háláld meg, hogy kezd el neked segíteni, hogy ne egyedül pakoljak. – mondom kedvesen, mire fel is veszi az árut és elkezdi pakolni.
Sokat beszélgettünk Mana-val, majd nem sokkal később bejött egy nő, majd rám néz és végig vizsgál alaposan.
- Te hány éves is vagy? Nincs kedved modellkedni? Jobban keresnél és még híres is lehetnél, ha mindent úgy csinálsz, ahogy mi szeretnénk. – mondja hirtelen a nő, amire meglepődök, majd ránézek.
- Hogy mondja? – kérdezem meglepődve, majd ránézek.
- Jól hallottam modelleket keresek és maga jó alanynak néz ki. – mondja, majd ad egy névjegykártyát. – Ma jöjjön el erre a címre és mindent megbeszélünk. – mondja, majd el megy.
Mana-val elkezdjük beszélni a dolgokat, de csak rá tud beszélni, hogy elmenjek, de így nem tudok menni a szüleimhez, akkor. Nem baj megyek máskor és akkor mindent elmesélek nekik, hogy mi hogy történt az életemben. Remélem örülni fognak ha elvállalom.
* * *
Délután elindultam a megbeszélt helyre ám egy nagyon rossz helyre tértem be, mert egy fiú banda vett körbe és ki akartak eléggé használni.
- Hova megy ez a széplány? – kérdezi, majd végig simít a karomon.
- Hagyjanak békén. – mondom nekik, de csak elkezdenek nevetni.
- Ugyan már kis anyám azt hiszed, hogy csak így kiléphetsz innen közülünk? – mondja vigyorogva, majd elkezdenek lökdösni, majd a ruháimat kezdik el piszkálni meg eléggé be voltak gerjedve, mert a falhoz is hozzá nyomtak, amire csak sikítottam, de csak azt értem el vele, hogy befogták a számat. Pár perc elteltével már csókolgatnak, amitől undorodok, de nem tudom egyedül semmit sem csinálni.
Nem sokkal később arra leszek hogy valaki leszedi rólam a férfiakat, majd odajön hozzám, de félek, ezért összefonom magam előtt a karomat.
- Jól vagy? – kérdezi mély búgó hangján, amitől kicsit összerezzenek, majd kinyitom a szememet és ránézek. Ekkor látok meg egy férfit, akinek vállig érő szőke haja van és fekete szeme, ami nagyon igéző és lassan megnyugodtam.
- I… Igen. – mondom akadozva. – Ki vagy? És miért mentettél meg? – kérdezem tőle bátortalanul…
