A mellettem lévő nő azt mondja, csak az alap létezése a bűne. Az alap létezése? Nem értem… Hiszen ő nem tehet róla, hogy megszületett! De akkor sincs joguk megbüntetni csak ezért!
Kitépem magam a karok szorításából, és egyenesen Oz felé rohanok. Ekkor valami fényesség jelenik meg alatta, és egy nagy pecsét rajzolódik ki körülötte. Aztán zuhanni kezd.
- Neeee! – kiáltom kétségbeesetten, és utána vetem magam. Nem érdekel hova vezet ez az út, csak had maradhassak vele!
Villámcsapásszerűen pattannak fel a szemeim. Körülöttem csészék, tányérok és különféle bútorok lebegnek. Hol vagyok? Hová kerültem? És hol van Oz? Oz! Megpróbálok felülni, de valamilyen ismeretlen erő visszaránt a földre. Így tovább fekszem hason. Kicsit szaporábban veszem a levegőt, bár nem értem, miért. Nem félek, egyáltalán nem is érzek fájdalmat. A szemeimen fátyol van, és úgy érzem, nemsokára ismét elalszom. De a fejemben ekkor felvillan Oz-sama képe. Az izmaim automatikusan megfeszülnek, és ismét ráveszem magam, hogy megpróbáljak felállni. Ha nagy erőfeszítések árán is, de sikerül. Ekkor veszem csak észre lihegésem okát: a mellkasomon egy óriási vágás húzódik. Biztos akkor szereztem, mikor lezuhantam a földre. De mi vághatott meg így? Végül is nem számít… most az a legfontosabb, hogy megtaláljam Oz-samát. Bármi áron!
Lassan, kimérten barangolok eme furcsa országban. Tárgyak ezrei lebegnek körülöttem, néha csak körbevéve, néha jól odébb tántorítva. Ilyenkor majdnem el is esek. Az egyik kezemet a mellkasomhoz szorítva tartom, mivel iszonyúan fáj a sebem. És nagy balszerencsétlenségemre még vérzik is. Ugyan csak gyengén, kis csíkokban, de ha az ember közben megy is, akkor még ez is nagyon el tudja venni az erejét. És ami még ennél is szörnyűbb az-az, hogy akármerre megyek, a hely nem változik semmit sem. Mintha csak egyhelyben járnék. Végül nem bírom tovább, és egy óriási csésze tövébe dőlök. Hideg és nedves, de most nem érdekel. Csak aludni szeretnék, aludni, és sose felkelni. Túl nagy ez a fájdalom, és tudom, hogy ennél csak nagyobb lesz… Remegek… Félek… Nem akarok meghalni! De meghalok… érzem… Már majdnem teljesen elhagyom magam, mikor a hely csendjét egy óriási kiáltás rázza meg. Erre már felkapom a fejem. A hang valahonnan ismerős volt, de nem tudom, hogy honnan. Viszont úgy éreztem, oda kell mennem, most rögtön! Így mit sem törődve a fájdalommal, felhúzom magam ültemből, és a tőlem telhető leggyorsabban futni kezdek a hang irányába. A hang lassan egyre erősödni kezd, és társulnak még hozzá csapódások, reccsenések és újabb kiáltások. Ezek visszahangzanak mindenhonnan. Megállok, és tanácstalanul nézek körbe: most merre? Egyszerűen nem lehet eldönteni. A sok hang közül képtelenség lenne kiválasztani, melyiknek kell igazából segítség. Ám a nagy hangzavar közepette hirtelen egy ismerős rítusra leszek figyelmes. Becsukom a szemem, és megpróbálom kiszűrni a kiválasztott hangot. Pár másodperc koncentrálás után sikerül is. A hang tulajdonosa pedig nem más, mint…
- Oz-sama! - kiáltok fel kétségbeesetten, és teljes erőmből futni kezdek.
Oz-sama segítséget kér, sietnem kell! Nem tudom, milyen sebességgel futhattam, de igen nagy lehetett, mivel egy sarkon befordulva meg is pillantottam a szőkét. Valami szörny közeledik felé, és ahogy látom, nem jóindulattal. Egy ugrással Oz háta mögött termek, és egy jól irányzott mozdulattal belevágom a szörnybe a kardom, ami még fentről maradt nálam. A rémség hangtalanul hátra repül, én pedig a szőkét hátulról átkarolva ellököm az újabb támadás elől.
- Gilbert! - kiált fel Oz, és szemében a félelem és a kétségbeesés szikrájával.
- Oz-sama! Nincs semmi… - de mielőtt még be tudnám fejezni, az izé megint nekem ront, és éles fogait a húsomba mélyeszti. - Wáááááh! - kiáltok fel fájdalmasan, és a földre rogyom.
- Gil! - hallom Oz hangját a hátam mögül, majd a szöszi hirtelen mellettem terem, és kiveszi a kezemből a kardot.
Innentől már csak foszlányokban követem az eseményeket, mivel a karom fájlalása most teljesen leköt. Csúnya, mély sebet kaptam, ami a másikhoz most egyáltalán nem kellett volna. Tudtam, éreztem is, hogy ez is vérzik. Felmerült bennem a halvány félelem, hogy: Mi lesz, ha elvérzem? De erre nem is mertem többet gondolni…
Oz eközben valahogy leszedi a förmedvényt, ami fülsiketítő hangot adva tovább is áll. Ahogy ezzel végez, rögtön le is guggol mellém.
- Gil, jól vagy? - próbál felsegíteni, de ez akkor valahogy nem nagyon megy.
- Persze… semmi bajom, Sama - vigyorgok rá magabiztosan, már csak azért is, hogy ne aggódjon még miattam is. Elég nagy probléma most ez a hely… - Hol vagyunk?
- Nem tudom… vannak sejtéseim, de… - A távolból ismét valami fertelmes hang hallatszik. – Azok várhatnak. Tűnjünk el innen! – húz fel villámgyorsan, és a vállára támasztva elindul velem. Eléggé bicegek és szédülök, de azért próbálom erősnek mutatni magam. Nem lehetek olyan, mint egy gyerek, főleg egy ilyen helyzetben nem. - Szerintem a Szakadékban vagyunk - ültet le egy teáskanna mellé, mikor már jó tisztes távolságba kerültünk a fenyegető hangoktól.
- A Szakadékban? - Igen, ez mondjuk egy ésszerű magyarázat lenne az itteni furcsaságokra. - De miért küldtek minket… téged ide, Oz-sama? Hiszen nem csináltál semmit…
- Nem tudom! - förmed rám indulatosan a szöszi. - Egyszerűen nem tudom… - a hangja elhaló és fájdalmas.
- Oz-sama… - megértően bámulok rá, bár magam sem tudom felfogni, mért is kerültünk ebbe a helyzetbe. A kezemet a vállára helyezem, vagyis csak helyezném, mivel az utolsó pillanatban megint felüvölt valami. A szőke ijedten kapja körbe a fejét.
- Maradj itt - utasít, majd se szó, se beszéd megfordul, és a nagy semmibe rohan. Én meg ugye akkor sem tudnék utána menni, ha akarnék, így csak szorongva kuporgok a kanna tövében, és várom, hogy visszajöjjön. Na de nem történik meg az olyan könnyen! Csak várok, és várok, és várok… míg végül ismét felhangzik egy kiáltás. Egy rémült kiáltás.
- Oz-sa… - próbálnék felpattanni, és a hang irányába futni, de nem tudok. A fejem nagyot kondul, és egyszerre tör rám a hányinger és a szédülés. Egyre homályosabb minden. Nem értem, mi történik. Már nem hallok semmit… Egy hideg kéz ekkor a számra tapad, és a kanna mögé húz. Rémülten próbálok kapálózni, de az alak ekkor megnyom egy pontot a nyakamon, amitől ernyedten engedem el magam. Ha ő nem teszi ezt, öt perc múlva magamtól is ment volna…
Arra ébredek, hogy a Nap sugarai elszórtan a szemembe sütnek. Nyögve próbálok felülni egy nagy puha dologban, de a sebem visszakényszerít fekvő helyzetbe.
- Ohayo gosaimasu! - hallok egy szórakozott hangot a fejem fölül. A szemeim varázsütésre pattannak föl, és maguk előtt találnak egy nagy, vörös szempárt.
- Maga meg ki a…? - nem tudom folytatni, mert egy hirtelen mozdulat következtében a mellkasomhoz kell kapnom. Köhögök párat, úgy érzem, hogy a tüdőm szétszakad.
- Nana, csak semmi ficánkolás! - nevet a férfi, és visszanyom a takaró alá. Most jól végig tudom mérni. Fehér, vállig érő haja van, vöröses szemei és valami kék palástszerű ruhája. Elég idétlenül néz ki. Ijedten, és egyben felháborodottan nézek rá.
- Ki maga, és hova hozott? - A szemeim szikráznak. A fehér erre felnevet, és egy kurta pördüléssel leül az ágyam szélére.
- A nevem Xerxes Break, és te most a való világban vagy - dalolja vidáman, mintha az égvilágon semmi baj sem lenne.
- A való világban? - kérdezek vissza meglepetten, mire az egész dolog leesik. Igen… igen, már rémlik. Oz-samával voltam a Szakadékban, mikor… te jó ég! Oz-sama! - Hol van Oz-sama? - ragadom meg Break ruháját, nem törődve az ezzel járó fájdalommal. - Hova vitted?
- Sehova… ő ott maradt.
- MI?! - elönt a méreg, és legszívesebben mindent és mindenkit szétvernék. - Miért?! - A hangom vádló, rideg, és dühös. Komolyan mondom, bemosok egyet a fazonnak, ha nem ad gyorsan választ!
- Mert ez nem így volt megírva - válaszol egyszerűen Break.
- Mi az, hogy nem így volt megírva? Mi a jó édes fra… - ismét elviselhetetlen fájdalom markol belém, de most a karomba, ahol az-az izé megharapott.
- Kérlek Gilbert-kun, - Honnan tudja a nevem? - ne erőltesd meg magad! - pattan fel a fehér, és valami tablettákat vesz elő a zsebéből. Aztán se szó, se beszéd, lenyomja őket a torkomon. Először meg szeretnék fulladni tőlük, de aztán valahogy mégis sikerül lenyelnem őket. - Így. Most már rendben leszel - mosolyog rám a vörös szemű, és ismét helyet foglal az ágyam szélén.
- Miért… tették ezt Oz-samával? - nyöszörgöm halkan, elnyúlva az ágyon.
- Mert így volt megírva - ismétli önmagát, ez nem tetszik. - Igazából én magam sem tudom.
- Ne hazudjon! - szólok rá élesen, már amennyire sikerül ilyen fáradt állapotban. Valamiért elkapott az álmosság. Talán ez a Break benyugtatózott, vagy tudom is én.
- Nem hazudom - Beletörődően sóhajtok. Mindegy is, most nem érdekel. Csak a fájdalmat érzem, ami a karomból és a mellkasomból árad. - Amúgy csodállak téged, Gil-kun. Az a Lánc szépen megmérgezett téged, de te még utána is képes voltál olyan sokáig életben maradni. Őszinte gratulációm!
- Ehm… - Mást hirtelen nem tudtam kinyögni válaszul. El sem jutott az agyamig, amit mondott, olyan fáradt lettem hirtelen.
- De már nem kell aggódnod, itt biztonságban leszel! - Ez nem veszi észre, hogy nem érdekel, amit dumál? Végül ezt is egy nyögéssel intézem el. Csak hagyjon már békén… - Gil-kun, ugye segítesz nekem?
- Aha… - Nem is sejthettem, mire mondtam akkor igent. Az a féreg Xerxes pont így intézte. Öntudatlanul vett meg magának!
- Csodás! - csapja össze a tenyerét, és most már végre békén is hagy. Hála Istennek… végre pihizhetek.
Ahogy megtudtam, Oz a Szakadékban maradt, én pedig pár hónapra a tragédia után kijöttem onnan. Hála Xerxes Breaknek, aki ezután megvett magának, néhány egyszerű kis nyugtató bogyó jóvoltából. De nem is bántam, ha így megmenthetem Ozt. De az évek csak teltek, és nem történt semmi. Tíz évre rá azonban végre eljött a nap, mikor Oz Vessalius ismét visszakerült az én világomba…
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 11. 11:25:41
