A szobában vagyok, mikor furcsa dallam üti meg a fülem. Mi lehet ez? Talán Vincent mobilja? Mire megtalálom a kütyüt és megnézném, Vincent rohan be és veszi ki a kezembõl.

-Vincent! –hiába szólok neki, nem jön a válasz- Vincent…

-Nem megyek el…Pedig el akarok…Holnap viszont akarod vagy sem, nélküled vagy veled, de elindulok. Nem vagyok az a fajta, aki megbújik az ellenség elõl. –mondja.

-Nem vagy képes egyedül legyûrni õket! –mondom komolyan, felállva. Az ostoba, mit képzel, hogy õ sérthetetlen? Közel sem az.

-Alábecsülsz engem, ahogy az elején én is téged. Ha tudni akarod, mire vagyok képes, akkor le kell lõnöd, vagy szúrnod. –mi?!

-Te megbolondultál?! Eszem ágában sincs, hogy megöljelek! –azt bizony várhatja. Soha nem tenném meg! Kezeit vállaimra teszi.

-Ha ennyire félsz…engedd, hogy segítséget hívjak…A mobil nem mûködik, muszáj magunknak mennünk…Nem lehetünk itt örökké. És én ráadásul mindennél jobban utálom a bezártságot, azok után, ami velem történt. Kérlek…Nem akarlak se megbántani, se itt hagyni…De most még nem hagysz nekem más választást…-talán igaza van, nem sok beleszólásom van az életébe, de õ ennek ellenére nem akar elhagyni. Fontos vagyok neki, érzem…azt hiszem…õ is fontos nekem…
Bólintok, mire kapok a homlokomra egy puszit, majd öltözködni kezd.

-Tényleg azt hiszed, hogy menni fog? –kérdezem õt újra.

-Harcoltam már egy rosszabb ellenféllel is. Én bízok benned, most rajtad a sor, hogy megbízz bennem…-felemeli fejem az államnál fogva, majd közelebb hajolva ad egy puszit az arcomra.
Pár pillanatig csak némán néz, mintha bátorságot akarna keríteni magának. Aztán újra arcom felé közelít, de ezúttal meg is csókol. Nem tudom, de valamiért olyan jól esik, hogy viszonzom, és azon veszem észre magam, hogy egyre szenvedélyesebben csókolózunk. Derekamat öleli át, magához húz, egyre telhetetlenebb.

-Vincent…ezt ne…-eltolom magamtól, majd hátrébb lépek- Azt hiszem, hogy nem lenne helyes erõsebb kötõdést kialakítani, miközben tudom, hogy a vesztedbe rohansz. Sajnálom…-nem is nagyon szól semmit, csak egy halk „értem”-et, aztán ráveszem magam, hogy elinduljak vele.

Odakint az utcán egy lélek sem jár, talán azért, mert mindenki érzi a veszélyt. Mostanában sok áldozatot követelt magának ez a háború, csata, vagy bármi legyen is… A hideg szél szinte a lelkemig hatol, igazán hûvös napunk van ma. Egy kósza gondolat fut át az agyamon, hogy mi lenne, ha Vincenthez bújnék, hogy a kabátja, és ölelése adjon meleget, de ezt gyorsan el is hessegetem, nem lenne túl ésszerû azok után, hogy ellöktem magamtól. Néha látom, hogy a szeme sarkából rám néz, de õ sem szól hozzám, ahogy ezt én sem teszem meg. Megkérdezném, hogy hová tartunk, mert kezdek fáradni, de ezt sem teszem meg.

Egy szûk kis utcába érünk, mikor egy furcsa alak lép ki elénk. Úgy néz ki, mint akit megtámadtak, a ruhái koszosak, az arca véres, a szemei pedig furcsa zavarodottságot tükröznek.

-Katsumi…-Vincent elém áll védelmezve, de én elé lépek, meg akarom tudni, hogy honnan tudja ez az alak a nevemet.

-Ki maga, és honnan ismer? –kérdezem tõle.

-Mert el is felejtettél kisbogár? Olyan régen volt már, de azt hittem, hogy mélyebb nyomott hagyott benned. –az öregedõ férfi hangosan felnevet csodálkozó arcomra nézve. Ez a nevetés…miért szúr a szívem tõle?

-Nem értem…mit akar ezzel mondani?

-Olyan vagy, mint az apád, szeretitek elfelejteni a rossz dolgokat, de van, amit nem lehet. Már nem emlékszel, amikor bedobtalak a pincébe? Hosszú napokat töltöttél ott a…-nem, nem, nem…nem akarok emlékezni!

-Hagyja abba! Gyûlölöm magát teljes szívembõl! Maga miatt mutogattak rám az emberek, maga tehet minden bánatomról! –kiabálok mérgesen.

-Mi a baj Katsumi? Ki ez a férfi? –kérdezi Vincent tehetetlenül állva.

-Megkerestelek, hogy elmondjam neked, az apád is a kis barátaid sorsára jut majd hamarosan. Ott van, ahol te már nem érheted el…-megint nevetni kezd.

-Ezt csak kitalálta, hazudik! Az apám jól van, érzem, mert bármennyire is messze van, annyit tudok, hogy nem esett baja. Maga megint meg akar törni, újra csak kínozna, de ez nem hagyom…Erõsebb vagyok, mint akkor voltam, nem engedem meg, hogy az apámat is célpontként kezelje! –oda fordulok Vincenthez, és belelököm az egyik kukába. Nem akartam ezt, de meg kell védenem valamivel a hangomtól, és a nagy szemetes eléggé szigetelni fog.
Elég csak résnyire kinyitnom ajkaimat, és hangom máris megöli a férfit. Vincent mire kimászik, már csak a földön fekvõ holttestet látja.

-Katsumi, mit tettél? –ez a vádló hang csak jobban feltépi régi sebeimet. Sosem szoktam magam elhagyni, de most hisztérikusan fakadok ki. Vincentnek erõsen fognia kell, hogy nagy zokogásom közben ne tegyek kárt benne, vagy akár magamban is. Pedig legszívesebben meghalnék, mert akkor vége lenne minden fájdalomnak. Vége…mikor lesz már ennek vége?

Sötétség…

Mikor felébredek, egy idegen helyen vagyok. Egy kis szobában fekszem az ágyon, Vincent az ablaknál áll és kifelé néz. Mikor látja, hogy felébredek, és megbizonyosul, hogy megnyugodtam, kéri, hogy meséljem el, mitõl borultam ki ennyire.

-Kislány voltam még, mikor elõször a falunkra támadtak. Ez az ember tudott a képességeimrõl, és azt is tudta, hogy veszélyes lehetek, ha felnövök, hát meg akart törni, az õrületbe taszítani. Elrabolt és egy pincébe vitt. A barátaim…-elcsuklik a hangom, ezért Vinc vigasztalóan átölel- A barátaim szinte nem is éltek. Odalent nyöszörögtek fájdalmukban, iszonyatos volt így látnom õket. Én csak segítettem nekik, hogy ne szenvedjenek, de mindenki azt hitte, hogy én öltem meg õket. De miért? Miért kell olyannak lennem, amilyennek hittek? Minek ez a háború és miért vannak gonosz lények? –Vincent sem úgy néz, mint aki tudná a kérdéseimre a választ, vagy talán csak nem akar még jobban felzaklatni.

Mindegy is, már választ sem várok. Megmutatja, hol a fürdõ, hogy egy kis zuhanyzás magamhoz térítsen, így be is megyek.
Már jó ideje bent vagyok, csak eresztem magamra a forró vizet, hátha az elmossa minden emlékem egy idõre. Vincent már aggódni kezdhetett, mert félig bekukucskálva szól be az ajtón.

-Katsumi, minden rendben? Látom, igen…-zavartan fordul el, mikor látja, hogy még mindig a zuhany alatt vagyok. El akar menni, de én behúzom magamhoz. Ujjam ajkára teszem, hogy ne mondjon semmit, mikor felsõjét húzkodni kezdem, hogy vegye le. Nem hittem volna pár perce, hogy ezt fogom csinálni, de most úgy érzem, hogy szükségem van rá…szükségem van arra, hogy itt legyen velem, hogy itt legyen nagyon közel, ha ez a közel a zuhanyt is jelenti, vagy bármi mást…nem tudom…
Elõször nem akarja hagyni magát, de gyengéd simogatásom megteszi a hatását. Pár pillanat múlva már mindketten ruhák nélkül állunk a csobogó víz alatt.

-Olyan jól esik ide bújnom hozzád…-mondom, miközben úgy simulok hozzá, akár egy hálás kiscica. Belebizsergek, ahogy meztelen testéhez érek, és abba is, ahogyan erõs karjaival átölel. De nem, ez nem szabad, vagy mégis…Mit csinálok, és õ mit csinál? Ez a helyzet…
Tagadhatatlanul élvezem…
Lágyan megcsókolom olyan hosszan, és olyan érzelmesen, ahogyan azt õ tette nemrég velem. Kezeim hátára csúsznak, ujjaim puhán mélyednek bõrébe, érzem, hogy ez a pillanat, ez a csók csak a miénk…

-Bolond vagy…Nem szabadna ezt. Tudom, hogy erõs nõ vagy, már bizonyítottál. De te nem tudod, mi vagyok én. És mik az ellenfelek. Ha így…-tekintetét fürkészem, miközben beszél, olyan sok minden tükrözõdik benne, hiába is próbálja rejtegetni elõlem érzéseit- ha így magadba bolondítasz, veszélyben leszel…Amit én és minden bizonnyal apád is a legkevésbé akarunk.

-Miért, mi vagy te? Nem látlak másnak…-számomra õ nem is más, a múltja ellenére sem.

-A látszat csal. Az én esetemben nagyon is. Ha te veszélybe kerülnél, megtudnád mi vagyok valójában. –ezután Vincent egy szót sem szól, csal maga elé nézve mereng valamin. Nekem meg most nincs erõm faggatni, nagyon álmos vagyok, ezért hamarosan álomba merülök a karjaiban…

Mikor felébredem, Vincent már sehol sincs. Talán túl nagy érzelmi megrázkódtatás volt neki, amit mostanában tõlem kapott? Nem tudom. Nem állt szándékomban õt bántani, ellenkezõleg…Szeretném, ha tudná, hogy rám számíthat, és reméltem, hogy ez az érzés megerõsíti. Talán nem így lett.

Kiülök az ágy szélére, hogy kicsit magamhoz térjek. Már egész sötét van, a csillagok is fent vannak az égen, a Hold is beragyogja a szobát. Talán enni kéne valamit, éhes vagyok, és biztosan Vincent is az. Kimegyek a fürdõbe, hogy kicsit rendbe hozzam magam, majd a konyhába igyekszem.
Tálcára teszem az ételt, és vinném be a szobájába, de õ sehol sincs. Talán nálam lesz. Igen.

-Gyere, együnk…-szólok neki, mikor beérek a szobába. Leteszem a tálcát az asztalra, aztán leülök. Vincentre nézek, aki szintén helyet foglal, de ami azonnal feltûnik, hogy szándékosan nem mellém.

-A ruháimat most már tényleg vissza akarom kapni. Legalább a nadrágomat. Már idegesít ez a köntös. –hmm…talán egy szál nadrágban nem szökne el, és nem hagyna itt. Esetleg ennyi engedményt én is tehetek.

-Hát…de csak azt. –elmegyek a nadrágért, amit ez perc után meg is kap. –Tessék. –kiveszi kezembõl, megköszöni, aztán elmegy a fürdõbe, hogy felvegye. Nem értem, hogy mit szégyenlõsködik, mikor már mindent láttam…Oh, mikre nem gondolok…
De hol van már eddig? Megnézem.

Nem szólok semmit, csak az ajtóból nézem. Most elõször látom kötés nélkül a kezét, amit ezúttal nem takar el elõlem. Miután beköti, szembe fordul velem. Mit vár tõlem? Azt hiszi, hogy sikítva el fogok futni? Téved.

-Gondoltam, hogy megnézem minden rendben van-e. –halványan elmosolyodom.

-Szerinted minden rendben van? –közelebb lép hozzám.

-Ha a karod miatt kérded, hát láttam már rosszabbat is. Az egyik legjobb barátnõm is hasonlóan járt, mint te…-sóhajtva átmegyek a szobába. Vincent utánam jön. Az ablakban látom tükrözõdni, hogy karjai önkéntelenül is át akarnak ölelni, de mégsem teszi.

-Ezt még eddig nem említetted. –mondja.

-Kérdezted? Nem. –lassan felé fordulok- A halál torkában volt, mindenki azt hitte, hogy már nem él. Megkínozták, felvágták, egy szörnyet csináltak belõle csak, hogy újra élhessen, pedig valójában sosem halt meg. Láttam a mellkasában dobogni azt a valamit, amit a szíve helyére tettek. Egy hetet sem élt, de mindvégig ugyanúgy szerettem õt! –miközben mesélem, felszakadnak a régi sebek. Elkapom tekintetem, hogy ne láthassa Vincent, könnyesek a szemeim.

-Katsumi…-miért nem ölelsz már meg?
Én helyette is megteszem, és hevesen ölelem át. Ha tudná, hogy néha felpofoznám a makacssága miatt, hogy a vesztébe akar rohanni. Õ még olcsón megúszta, hisz él, de talán legközelebb nem fogja. Egyedül kevés hozzájuk, hát nem érti?
Mivel a kezei még mindig csak teste mellett lógnak, én fogom meg és fûzöm körbe derekam köré. Végre érzi, hogy mit kell tennie, és szorosan magához ölel.

-Sajnálom…-súgja halkan. Felnézek rá, aztán újra le, majd újra rá. Hezitálok.

-Nem akartalak bántani, de nem akartam, hogy elmenj. Ez már nem puszta játék. –ujjaimmal megcirógatom az arcát, arca belesimul tenyerembe, biztosan ki van éhezve a szeretetre, ha ezt jól titkolja is.

-De neked csak addig kellek, míg az apád…-ujjaimmal csitítom el õt, gyengéden végig simítom ajkait.

-Sss…Igaz, hogy segíthetsz õt megtalálni, de nem csak ez…Szeretek veled lenni, mert nem vagyok egyedül. Úgy érzem, hogy meg kell védenem, pedig elméletben te teszed ezt velem. Csak vigyázni akarok rád, és megtanítani újra mosolyogni…Azt hiszem…-lábujjhelyre állok, látom szemében a megdöbbenést. Szelíden elmosolyodom, majd kap valami olyat tõlem, amire szív mélyén eddig vágyott, lágyan megcsókolom. Bár bizonytalan, mégis érezni, hogy mennyire szomjazott csókomra. Kezemet tarkójára teszem, majd hajába túrok, hosszú másodpercekig nem eresztem. Szeretek a tûzzel játszani, és tudom, hogy ezzel sikerült lerombolnom azt a védõfalat, amit maga köré épített, hogy távol tartson. Nem sikerült.

Rá mosolygom a csók után, aztán minden szó nélkül hagyom magára gondolataival. Remélem, hogy sikerült meggyõznöm õt, hogy egy oldalon állunk. Ennél többet nem tehettem. Eldõlve az ágyon a csókra gondolok, nagyon rég csókoltam már meg valakit. Ez olyan más volt, mint az eddigiek. Össze vagyok zavarodva, mindenesetre úgy fogok tenni, mintha semmi sem történt volna. Csak természetesen.

Látom Vincenten, hogy próbál szólni, de mintha nem tudna. Csendben leül mellém, de szinte érezni az auráján, hogy milyen feszült. Megnyugtatom.

-Nyugalom…-finom ujjaimmal masszírozni kezdem megfáradt vállait, de hirtelen…

-Ne! –erõsen szorít le csuklóimnál fogva az ágyra. Egy pillanatra még a legrosszabb is megfordul a fejemben, de aztán elenged.
-Sajnálom…-még mindig engem néz, szépségem õt is rabul ejti, ahogy a többit. Talán meg akar csókolni, vagy még annál is többet? Nem derül ki, tud magának parancsolni, és gyorsan kimegy a szobából.

Hagyok neki idõt, had nyugodjon csak meg. De minden hiába, elég egyetlen pillantásom, és felkeverem lelkének állóvizét. Furcsa mód élvezem ezt. Élvezem, hogy a hatásom alatt van, mintha az enyém lenne. Újra és újra elfog a birtoklási vágy, ezúttal pont iránta. Azt szeretném, hogy velem maradjon, mert nagy hasznom lehetne belõle, ráadásul tudat alatt ezt õ is épp így akarja. Néha gonosznak, és telhetetlennek érzem magam emiatt, de nem tehetek róla. Véremben van a mindent akarás, sosem elégszem meg a kevéssel, ha a több is az enyém lehet. Vincentnek is jobb lenne mellettem, meg kell õt védenem, ha kell, saját magától is.
Ideje lesz megnéznem õt…

Mikor kilépek a szobából, õ akkor lép ki a fürdõbõl. A haja még csapzott és vizes, bõre finom édeskés illatot áraszt a tusfürdõ miatt, szinte megéhezik tõle az ember. Most bebizonyítom neki, hogy õ már akarata ellenére is hozzám tartozik…
Szétfûzöm most is köntösét, amire nagyot sóhajt.

-Katsumi, nem akarlak megint megölelni…

-Nem is kell. –válaszolom neki, majd egy könnyed mozdulattal lerántom róla a testét takaró szövetet. Mivel anyaszült meztelenül áll elõttem, mindkét kezét legbecsesebb kincsének takarására használja.

-Kezdem azt hinni, hogy megõrültél. Miért csináltad ezt? –von kérdõre látszólag felháborodva, de én tudom, hogy csak ezzel leplezi zavarát.

-Hiába a zuhany, a menekülés…akkor sem tudod lemosni magadról a finom illatomat, ami az õrületbe kerget. Vagy szeretnéd, hogy máshogy jelöljelek meg? –kérdezem, miközben ujjaimmal cirógatom mellkasát. Minden érintésre apró rándulások a válaszok, hiába is próbálja tartani magát.

-Megjelölni? Mirõl beszélsz? Katsumi, én…-benne reked a szó, mikor nyakán szívom meg vékony bõrét. Puha nyelvem érzékien nyal végig rajta, majd csókon hintek rá. Nyakába kapaszkodom gyengeségemben, mire nem takargatja magát tovább, helyette akaratlanul is  magához ölel. Végre teljes valójában érzem õt, nem csak ruháit, de gátlásait is levetkõzte. Tartania kell kimerült testemet, most õ az én bástyám.

-Mától bízz meg bennem jobban, és ne próbálj meg harcolni az érzéseiddel…Más az, amit én érzek irántad, de az is épp oly erõs, hidd el nekem…Adjunk idõt a megismerésre, a barátságunkra, a bizalomra, a kötõdésre…-susogom úgy, hogy majdnem érintem ajkait az enyémekkel.

-Miért csinálod ezt? –megint egy újabb kérdés.

-Azért, mert a szövetségesem vagy, és nem hagyhatom, hogy a puszta félelmeid miatt elmenekülj elõlem. Ha gyengédségre vágysz, tõlem megkaphatod, persze…bizonyos kereteken belül, hisz mégis csak idegen vagy számomra. –míg meg nem hódítasz, de ezt nem mondhatom meg neked. Pedig jól esne, ha õ is figyelmesebb lenne velem ezalatt a pár nap alatt, míg itt pihenünk. Viszont erre magadnak kell rájönnöd.

-Katsumi, alig van benned élet. Ahelyett, hogy ezt mûveled, pihenned kéne. –dorgál meg aggódva, néha-néha lecsukódó szemeimbe nézve. Most az egyszer igaza van. Meg sem várja a válaszom, bevisz a hálószobába. Mikor tenne le az ágyra, magamra rántom. Nem akarom, hogy távol legyen tõlem.

-Ne menj ki, maradj itt! –kezdek el erõsködni.

-De a köntösöm még…Várj…-kirohan a köntösért, de mivel nem vagyok túl jó állapotban, visszasiet hozzám. Szinte berángatom magam mellé az ágyba mielõtt bármit is mondhatna.
Derekam köré fûzöm erõs karjait, hoyg biztonságban érezhessem magam. Egészen oda furakodom hozzá, ahogy csak tudok, mellkasára hajtva fejemet.

-Ölelj magadhoz…ölelj magadhoz, Vincent…-súgom halkan a fülébe. Tudom, hogy neki is jól esne hozzám bújnia, én csak meg akarom könnyíteni a helyzetét, és végre nyugodtan aludni.

Félálomban hajózom az álom tengerén, mikor apró neszt hallok meg.

-Vincent? Csere csak…-megvárom, hogy leüljön mellém, de nem néz rám. Zavarban lenne még mindig? Ez aranyos.

-Mit akarsz tudni? –kérdezi tõlem.

-Hát…

-Nem tudhatsz mindet. –feleli már rám nézve mielõtt bármit is mondhattam volna.- Vannak olyan dolgok, amelyeket ha megtudsz, nagyobb bajban leszel, mintha belekötnél a maffiába. Mint minden fiatal, aki pályára megy, én is 19 évesen készültem a seregbe. Nem voltam soha csapajátékos. Egyszer…túl sokat tudtam meg, többet, mint kellett volna. A cég, aminek dolgoztam, piszkos energiához jutott. Megpróbáltak megölni. Majdnem sikerült is. Halottnak hittek, ezért egy laborba kerültem, mint kísérleti alany. A végkifejlett fura lett. Annyinak nézek ki, mint amikor a halál szélén voltam. Pedig az már jó pár éve volt. –szegény fiú. Gyengéden végig simítok kezén, hogy kifejezzem együttérzésemet.

-Hány éves vagy?

-Ötvenhat. –te jó ég, nem tûnt idõsebbnek, mint amennyi én vagyok, vagyis 24…

-Értem…és a karod…

-Ez tabu téma! Hol vannak a ruháim? –tereli el másfelé a szót, miközben feláll az ágyról.
Mivel még az ágy mellett áll, így az ágy végére térdelve pont át tudom õt ölelni hátulról. Gyengédséget érzek iránta, sajnálom õt, meg akarom vigasztalni.

-Elõttem nem kell erõsnek látszanod…-súgom a fülébe, kezeimmel mellkasába kapaszkodom. Még ennek ellenére is tovább makacskodik, nem akar hallgatnia  jó szóra, sem pihenni.

-Katsumi, hol vannak a ruháim?

-Én vagyok most a te ruhád…-felelem kérdésére halkan, majd sóhajtok egyet. Sóhajom szinte perzseli tarkóján a bõrt, legalább is így érezheti, mert megborzong tõle. Nem tudja titkolni, hogy nem közömbös közelségem iránt.

-Ne bolondozz…-akkor mondd meggyõzõbben, mert ez egyáltalán nem volt az. Ostoba férfiak, mindig megjátsszák magukat, mintha attól bármi jobba lenne. Pedig Vincentet nem fogom csak úgy elengedni. Közel került hozzám, ráadásul õ lehet a kulcs apámhoz is…nem, nem megy sehova, csakis velem.
Lemászok az ágyról, lábaim nesztelenül érnek a földre, akár egy kiscica, olyan puhán lépdelek elé. Eddig csak koszos kis leányzóként láthatott, de ma bármelyik férfit elvakítaná szépségem. Ujjaimmal szétbontom köntösét, hogy kezemet becsúsztathassam a könnyû szövet alá, hogy aztán átöleljem derekát. Gondosan ügyelek arra, hogy legbecsesebb része takarásba maradjon, hisz így is nagyon zavarban van.

-Katsumi, ezt inkább nem…-lábujjhegyre állva felérek hozzá, így oda nyomom az orromat az õ orrához ezzel is elhallgatatva õt.

-Félsz tõlem? Ugyan már…Gondolod, hogy megerõszakollak, vagy micsoda? –nevetem el magam, miközben már teljesen befészkelem magam a köntös alá. Érzem hevesen dobogó szívét, csak úgy kalimpál mellkasában, mintha ki akarna ugrani. Érzem azt is rajta, hogy szomjazik az érintésemre, a gyengédségre, amit már évek óta talán nem kap meg senkitõl sem. Nem szól semmit, csak fején büszkén tartja el tõlem. Még mindig ellenáll, de már nem sokáig. Mosolyogva tekintek fel szemeibe, csak azt a pillanatot várom, hogy viszonozza ezt. Amikor megtörténik, érezhetõen meggyengül tartása, mintha csak azt kérdezné, hogy miért csinálom ezt vele, neki nem szabad érzelgõsnek lennie. Még mindig hallgat, de nekem így is jó.

-Ölelj át, akkor te is megnyugszol…-susogom neki édes hangon. Mosolyom enyhít még rajta egy keveset, belátja, hogy abban nincs semmi rossz, ha megölel. Ám mikor megteszi, szinte fáj szorítása. Ujjai belesüppednek selymes bõrömbe, testem mellkasának feszül, szinte érzem fájdalmát. Egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy sejtsem azt, hogy mennyi keserûség kellett ahhoz, hogy most ilyen legyen amilyen. A pár másodperces szorítás lassacskán enyhül, helyette csak a kellemes ölelés marad. Mikor már Vincent is megnyugszik kissé, hátrébb lépek, és összefûzöm köntösét.

-Remélem, hogy nem haragszol rám ezért a kis bohóságért, és itt maradsz velem még egy kicsit. Gyere, ülj le mellém! Ha nem szeretnéd, nem kell beszélgetnünk, sõt, ha szeretnéd, megint megölellek. Azt szeretném, ha nyugodt lennél, és pár órácskára nem gondolkodnál. Mit szólsz hozzá? –kérdezem mosolyogva leülve az ágy szélére.

-Segítek neked. Ez a munkám. –halványan elmosolyodom, valahogy ki kell neki fejeznem hálámat, ahogy ezt ölelésemmel is teszem. Érzem, hogy megremeg, amit nem tudok hova tenni.

-Valami baj van?  -próbálom kiolvasni tekintetébõl a választ, de hiába nézzük úgy egymást, mintha pillantásunk a másik lelkéig hatolna, pusztán csak érzésekre lelek, nem a válaszra.

-Nincs…-válaszolja. Úgy érzem, hogy szinte menekül elõlem, de vajon miért? Fél tõlem? Nem, azt nem hinném, vagy…legalább is nem abban az értelemben, ahogy a többiek. Engedem õt menekülni ölelésembõl, karjaim testem mellé hullnak, mire õ kimegy a konyhába.

-Akkor elviszel a bázisra? –kérdezem tõle emlékeztetve eredeti célomra.

-Nem, még nem. Elviszlek egy barátomhoz. Megkeresem azt a robotot, kiiktatom, majd utána viszlek a bázisra. –ostoba! Komolyan azt gondolja, hogy hagyom elmenni? Csak a vesztébe rohanna, és nem jönne értem többé. Annyi ismerõsömet vesztettem már el, egyetlen egy emberrel sem nõhet a lista! De mit tegyek?

-Mi? És még is hogy akarod megtalálni? –mellé, az ablakhoz sétálok én is.

-Van egy tippem…-látom tekintetén, hogy valami zavarja az utcán.

-A biztos sem elég, nem a puszta tippek. Álmokat kergetsz, hiú ábrándokban bízol. –nézek rá komolyan, miközben megfogom bekötözött kezét. Emlékeznie kell, hogy régebben mikben hitt, és, hogy mi lett belõle. Az élet kegyetlen, és az is marad.

-Ezt pont te mondod? Hisz te sem veszítetted el a hitedet az apád megtalálásában. –feleli.

-Igen, mert azt nem adhatom fel, nem szabad feladnom. De te…Nem válthatod meg egyedül a világot. Olyan titokzatos vagy, engem sem avatsz be a dolgaidba, pedig bennem bízhatsz. Még szükséged lenne pár nap pihenésre, hogy megerõsödj. Én nem vagyok a támadások nagy szakértõje, mert pusztán védelemre szoktam használni a képességemet, ha harcról van szó, de még én is ki tudnálak iktatni.  –magyarázom annak a makacs fejének.

-Katsumi, nem akarlak megbántani, de neked is szükséged lenne a pihenésre, és biztosra veszem, hogy nem lennél arra képes, amit mondtál. Hogy tennéd meg? –azt hiszem, hogy nincs más választásom, ha haragudni fog is rám…

-Így…-testét a falhoz nyomom, kezeit a feje fölé szorítom, hogy ne tudjon elmenekülni, ha akarna sem. Közelebb hajolok hozzá, alig egy sóhajtás választja csak el ajkainak. Vincent nagy szemekkel néz rám, tekintetében látom a remegést, vagy épp a zavart. De ez most nem is számít. Elég egy rövidke, félsornyi ének, és Vincent máris a földön van. Ennyivel még nem ölöm meg, soha nem is tenném, remélem, hogy ezt õ is tudja. Nincs sok idõm, ha valaki tényleg követett minket, az egyetlen esély, hogy kijussak Vincenttel együtt, ha az utcán ácsorgókat is legyengítem. Sikerülni fog, sikerülnie kell.

Mielõtt kimennék az utcára, halkan énekelni kezdek. Ez az emberi fülnek szinte hallhatatlan, de elég ahhoz, hogy mély álomba essenek. Ha a cél elérésérõl van szó, nem számít semmi, még az sem, hogy ezzel mennyi energiát vesztek.
Az emberek észre sem veszik, hogy mi arra jártunk.

Mire Vincent felébred, addigra már egy kellemes helyen vagyunk. Mikor kinyitja szemeit, addigra már én megmosakodtam, átöltöztem, és meg is fésülködtem, már hiányzott, hogy szép lehessek. Leülök mellé az ágyra, szelíden mosolygom rá. Talán elõször azt hiszi, hogy álmodik, hisz nagy a változás ahhoz képest, mikor elaludt.

-Katsumi? –próbál felülni, de vállainál fogva visszatartom.

-Igen, én vagyok az, de ne kelj még fel…nem tenne jót. Ne haragudj, hogy az engedélyed nélkül hoztalak el ide, de itt biztonságban leszünk azalatt a pár nap alatt, míg erõre kapunk. –mosolyogva simítok végig az arcán, hisz most olyan aranyos, mint egy megszeppent kisfiú. Kicsit meg is nyugszik, de aztán…

-Hol vannak a ruháim?!

-Ne idegeskedj! Nyugodj meg, kérlek! Nem akartalak túlzottan legyengíteni és aggódtam is, meg kellett néznem, hogy vannak-e sérüléseid, vagy, hogy mit kell meggyógyítanom. Megfürdettelek, a ruháidat kimostam. –hangom természetes, mégsem mesélhetek neki arról, hogy mindeközben mennyire zavarban voltam, és próbáltam nem oda nézni, hogy mit csinálok.

-De Katsumi…-kezdene bele, mikor finoman elcsitítom ujjaimmal.

-Sss…érezd magad otthon, és ne kérdezz semmit! Ha már jobban vagy, vedd fel a köntösödet, és gyere ki mellém…Szeretném, ha mesélnél a terveidrõl és arról, hogy mik a céljaid. Van most egy kicsit idõnk, átbeszélhetnénk a dolgokat, rendben? –hosszan nézek a szemébe, õ is elvesz tekintetemben, még válaszolni sem tud, mintha valami megbabonázta volna, vagy talán csak fáradt még.
Felállok, majd átsétálok a másik szobába, ahol eldõlök az ágyon. Nem csak testileg, de lelkileg is fáradt vagyok. Szinte elveszek a selymes ágynemûben, megfáradt fejemet elnyeli a puha párna, hajam lágyan omlik szét alattam. Pár percre ez az én mennyországom, a mennyország, ahol senki sem érheti el az angyalokat…ahol senki sem érhet el engem…

Megvárom, hogy kimenjen a szobából, azután hajtom csak álomra a fejem. Kimerült vagyok, kicsit megviselnek a körülöttem zajló események is, ezért hamar elalszom.

Másnap reggel érzem, hogy elnehezült minden végtagom. Az egészségem és az erõm már nem a régi, túl sok ember hal meg, és túl sok emberen kellett így mostanában segítenem, hogy békében haljon meg. Lassan azért ráveszem magam, hogy megkeressem Vincentet…

-Jó reggelt! –köszönök neki, mikor megtalálom.

-Ilyen korán? –bólintok neki, hogy igen, de már nagyon éhes vagyok, mondhatni, hogy kilyukad a gyomrom.

-Szabad? –kérdezem a hûtõre mutatva.

-Csak tessék. –elkezdem kipakolni a reggelihez való dolgokat, miközben tovább beszélek hozzá.

-Ha én korán keltem, képzelem, hogy te milyen korán keltél. Hiszem te már harcra kész vagy. –mosolygom szelíden.

-Nem aludtam jól. Kérsz? –óh a kávé…

-Igen. Egy cukorral és tejjel. –miután megkapom, tovább kérdezõsködöm –Miért nem aludtál jól?

-Magam sem tudom…Ma elviszlek akkor a bázisra. –feleli, de tekintetünk találkozása mindkettõnket kibillent a szavak világából. Mire feleszmélek, már pár másodperce csak nézzük egymást.

-Talán vajas vagyok? –kérdezem tõle, hogy végre valamelyikünk megszólaljon.

-Öm…Nem. Bocsáss meg. Elkalandoztam…

-Azt látom. Min gondolkodtál? –kíváncsi vagyok…

-Csak azon, hogy miért akarhatsz arra a bázisra menni. –kérdését hallva keserû mosoly ül ki arcomra.

-Az apám miatt. Már olyan rég volt, hogy utoljára láttam…Azt mondta, hogy várjak, de…-sóhajtva temetem arcomat tenyerembe, úgy érzem, kezd elfogyni az erõm, hogy tovább harcoljak.

-Feladod? –kérdezi, miközben elhúzza kezeimet szemem elõl. Egy pillanatra megint megáll az idõ körülöttünk, pillantásom, s az õ pillantása újra egy, a bizalom, amit eddig éreztem iránta most még nagyobb, szemei olyan õszinték, és megértõk.

-A remény is meghal egyszer, az én reményem pedig már jó ideje elhalóban van. Nem tudom, hogy nélküle hogyan lehetnék majd erõs, és azt sem, hogy jó ötlet-e egyáltalán megkeresni. –felállok, és odébb sétálok. Nem szeretem, ha túlzottan faggatnak, és tudom, hogy Vincent egyre többet és többet akar tudni.

-Miért lenne rossz ötlet megkeresni? Ha hiányzik, ez a természetes, vagy nem? –éreztem, hogy nem hagyja annyiban, és igazam is lett. Mögém állva várja a választ. Nem tudok, nem akarok hallgatni.

-Az apám nagyon fontos ember, volt már, hogy fogolyként tartottak engem, hogy õ megtörjön és segítsen. Ezt többé nem akarja. Az apám nagyon erõs jellem, nem hajt fejet senkinek sem, de a családja számára még a jelleménél is fontosabb. Én is miatta lettem mindig erõsebb, hogy magamat is meg tudjam védeni, és ne kelljen miattam aggódnia. Ha õt egyszer valaki bántani merészeli, odadobom a fogadalmam, amit édesanyámnak tettem, hogy csak a halál nyugodt elérésére használom a hangom, és megtanulok ölni…-mondom komolyan, és így is gondolom.

-Nem! –hirtelen maga felé fordítva néz rám szigorúan. Kezem lassan nehezedik mellkasára, majd ellököm magamtól. Õ ezt nem értheti, miért is szólna bele…
-Nem lehetsz olyan, mint akiket most megvetsz. Mi lenne veled azután? Ha ezért akarsz a bázisra menni, nem viszlek el.–szinte rám pirít szavaival, mintha kislány lennék, akit ki kell okítani. Bár az is igaz, hogy szavaiban igazság van. De nem akarom, hogy a kettõnk között kialakulni kezdõ kölcsönös bizalom egy vita miatt szertefoszoljon…

Nem tudom, hogy hirtelen mi jön rám, de hozzá lépve szorosan megölelem. Vincent karjai megadják azt az oly régen érzett biztonságot, ami már úgy hiányzott. Látva gyengeségem, õ is átölel. Legszívesebben most egy jó darabig így maradnék, hogy megpihenjek, megnyugodjak, de tudom, hogy nem lehet, nem szabad.

-Nem tudom már, hogy mit akarok…Tudom, hogy nem szabadna oda mennem, tényleg nem kéne, de beleõrülök a tétlenségbe, abba, hogy mindig csak várom a csodát. Segíts nekem…-suttogom halkan, miközben egyikünk sem ereszti a másikat. Olyan különbözõek vagyunk, mégis sok dologban hasonlítunk. Mindkettõnknek elkel a segítség...

A nevem Vincent Valentine. Olyan sok kérdést tettél fel, hogy nem is tudom, melyikre válaszoljak elõbb. –teszi hozzá bemutatkozása után. Talán úgy illendõ, hogy én is bemutatkozzam neki.

-Én Katsumi Yoshizaki vagyok. Kezdjük azzal, hogy a jó oldalon állsz-e? –ez a legfontosabb, bár való igaz, hazudhat is. Mégis úgy gondolom, hogy õ jó…

-Ha te az ölés szeretetének szempontjából nézed a dolgokat, akkor igen, jó vagyok. Habár zsoldos katona vagyok, nem önszántamból szolgálom most a sereget. –közben megérkezünk egy terepjáróhoz. –Elvihetlek valahova?

-Nos… Tulajdonképpen igen. A legközelebbi katonaságra, beszélnem kell valakivel. –talán ott lesz az apám is, õ majd elmagyaráz mindent. Vincent bólint.
Csendben figyelem, hogy a kulcs elfordítása is mekkora fájdalommal járhat neki.

-Hova vigyelek? –talán nem hiszi, hogy oda, ahová kértem?

-Ki támadott a bázisra? –kérdezem meg az úton, hátha õ tudja a választ.

-Nem tudom. A fõnököm hívott fel, miközben éppen lelõtte az a robot. De majd kiderítem. –nem sokra rá megint látni rajta, hogy fájdalmai vannak, le is húzódunk az út szélére.

-Baj van? –a karja…

-Nincs. –de van.

-Ne segítsek? –kérdezem tõle, hátha enyhíthetem a fájdalmait.

-Most nem tudsz. –most? Ezt vajon hogy értette? Miért nem próbálhatnám meg?

-Követnek minket. –válaszolja, sõt, mikor kis idõ múlva hátra nézek, ideges is lesz –Ne nézz hátra! –bólintok – Fogd a kormányt!
Alig, hogy átveszem a vezetést, máris hátrafordul és kilövi a minket követõ autó kerekét. Örömmel nyugtázom, hogy nem kezdõdik tûzharc, hamarosan pedig már kellõ távolságba is kerülünk. Ám Vincent megáll.

-Nem tudlak tovább vinni…-biztosan még mindig azok a fájdalmak gyötrik.

-Megsérültél?

-Igen. Nem tudok tovább vezetni. –gondoltam…

-Akkor most mi legyen? –én is kiszállok az autóból, miközben kérdõn nézek rá.

-Muszáj ellátnom magam. A végén elfertõzõdik, vagy rosszabb…-nem kezdem el kioktatni, hogy erre elõbb is gondolhatott volna, csak bólintok.

-Rendben, veled tartok. Innen túl messze van a katonaság, más meg el nem vinne oda. –állapítom meg a szomorú tényt, és különben is…nem hagyhatom csak úgy magára, fõleg nem, ha valóban a jók közül való.

-Remélem, szeretsz gyalogolni, mert most fogunk egy kicsit…-ez nem lehet gond.


Megérkezve megmutat pár dolgot, majd a fürdõbe megy. Pár percet ücsörgök, de nem bírom ki, hogy ne menjek utána, és ne segítsek neki.

-Segíthetek? –mellé lépve elkezdem bekötözni a sebét. Furcsa kesztyû van a másikon, vajon mi lehet az? –Az miért van rajtad?

-Miért kérded?

-Mert érdekel. -válaszolom egyszerûen.

-Régebben kísérleteztek rajtam. A végeredmény furára sikerült, és a karom más, mint a jobb…

-Azzal takarod?

-Is. Közelharcban fegyvernek is megfelel. –válaszolja, közben lassan a kötés is elkészül.
Egy kicsit úgy érzem, mintha megfacsarták volna a szívemet, ha erre a fiúra nézek. Sajnálom õt. A bekötözés után lassan leengedem a kezét, majd vállára hajtom a fejét, testem kicsit elnehezül, ezért neki dõlök a hátának.

-Katsumi, rosszul vagy? –válasz helyett egy kicsit megölelem, majd hátrébb lépve nézek rá újra. Vincent is lefagyott azt hiszem egy kicsit, de hamarosan megérti, hogy mi történt.

-A kezem…-kezd bele, mikor közbevágok.

-Nem tudok életeket menteni, pedig sokszor szerettem már volna megtenni. Nem tudok, ahogy gyógyítani sem, de bárki fájdalmát elvehetem. A seb nem gyógyult be, de egy darabig most nem fogod érezni. –mosolyogva kisétálok az elsõ utamba kerülõ ablakhoz. Innen nem látni a pusztítást, csak a csillagok eget. A milliónyi égi csodát, ami beragyogja magányos estéinken szomorú lelkünk minden apró zugát. Nemsokára Vincent is utánam jön, nem nézek hátra, de érzem, hogy engem néz.

-Katsumi, még meg sem köszönhettem…-szavaira elmosolyodva fordulok meg.

-Nem a köszönetedért vagy a háládért tettem, hanem, mert tudom, hogy mi az, másnak lenni. Másnak, mint mások…-visszafordulok az ablakhoz. –Kislányként sokat sírtam, gyenge voltam. Nem értettem, hogy miért pont én…hogy miért pont én rendelkezem ilyen képességekkel, amitõl sokan féltek. Átokként láncolódott hozzám, és tudtam, hogy ezt a láncot az idõ sem tépheti el. De a keserûséggel teli órákban mégis megláttam a fényt, többé már nem csak a halál hírnöke voltam, hanem az angyal, aki mosolyt csal az elmúlás arcára, még ha hálát ezért soha nem is kapott…Többé már nem érdekelt, ha azt mondták, hogy a hangommal csak ölni vagyok képes, mert tudtam, hogy õk azok, akik tévednek. Másnak lenni, mint más kiváltság, csak meg kell ragadnod benne a jót, ahogyan azt te is teszed, ha harcolnod kell…-hangom elcsendesül, az ablakot is bezárom.

-Ezért segítettél, mert van, amiben hasonlítunk? –lépteit közeledni hallom, ezért megfordulok.

-Azt hiszem…-válaszolom röviden. Elindulnék a szoba felé, de gyenge vagyok, mint a harmat. Napok óta nem pihenhettem, ezért nem csoda, hogy lábaim megremegnek. Vincent a hátam mögé lép, hogy támogasson, mielõtt a földre esnék.

-Erõs vagy, mégis törékeny. Pihenned kéne egy kicsit. –sebesülése ellenére is könnyedén felkapva visz az ágyba, mintha csak könnyû tollpihe lennék. Biztosan nagyon erõs, de nem kéne erõltetnie a kezét, még ha most nem is fáj.

-Köszönöm, de ne feledd, hogy bár a fájdalom megszûnt, a baj nem. Pihenj te is, és pihentesd a kezedet is…-mondom neki néha le-lehunyva szemeimet az álmosságtól és a kimerültségtõl.

-Jó éjszakát! –bólintok neki, hogy menjen csak, jól leszek egyedül is.

Mostanában furcsa dolgok történnek, azt sem tudom már, hogy mi van körülöttem. Apám nagyon sok mindent eltitkol, én meg elég tudatlan vagyok ezáltal, pedig a tudatlanság gyengévé tesz. Gyakran kérnek szívességeket a katonaságtól, amiket kérdés nélkül teljesítenem kell, hogy apám kedvében járjak. De nincs ez így jól…

Ma este is furcsa dolog történik, valami vagy valaki nagy pusztítás végzett. Nem bírom elnézni, ha a közülünk valóak szenvedve halnak meg, ezért odamegyek, hogy segítsek.

Ám meglepetésemre nem vagyok egyedül, egy fiatal férfi lép be az épületbe. Nesztelenül figyelem, de nem ismerem fel, még sosem láttam. Nem tudhatja meg, hogy ki vagyok, jobb lesz, ha gyengének hisz, míg ki nem derül, hogy õ kicsoda. Elbújok az egyik ajtó mögül, de igyekszem egy kisebb zajt csapni, hogy észrevegyen. Meg is történik…

-Ne bántson! –próbálom elég meggyõzõen alakítani a félõs kislány szerepét, de nem úgy tûnik, mint aki bántani akarna.

-Nem bántom. Mi történt itt?

-Én nem igazán tudom… Mindenki sikoltozott, menekült. Én elbújtam, és azóta ott voltam. –mesélem el neki nagyjából felvázolva a dolgokat, mikor hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy egy hatalmas robot áll meg mögöttünk.
A férfi megragad, majd magával húz, mielõtt bajunk esne.

-Fussunk a lépcsõhöz és meneküljünk! –alig, hogy kimondja, máris harcolnia kell a robottal. Úgy látom, egyedül is boldogul, ezért elõre indulok, majdcsak utolér. Sajnos elég sok a halott, van, aki kijutott az utcára, de idõközben elvérzett. Ehhez a látványhoz már valamennyire hozzászoktam, ha lehet egyáltalán ilyesmihez hozzászokni, így egyenesen megyek tovább.

Pár perc múlva a férfi is kiér. Úgy látom, nem esett nagyobb baja, szerencsére.

-Jól van? –kérdezi, mire bólintok.

-Jól, és úgy látom, hogy ön is. Nem tudom, hogy mi történt odabent vagy, hogy pontosan mi volt az a valami, de szörnyû pusztítást végzett. –nagyot sóhajtva leszegem fejemet, egy pillanatra adózom az ismeretlenek emléke elõtt.

-És ön kicsoda? Egyáltalán hogy került ide? –kérdez ismét engem, de mielõtt válaszolnék, inkább megmutatom.

Intek neki, hogy kövessen a hang irányába. Hamarosan egy nyöszörgõ férfi mellé érünk, akinek láthatólag már nincs sok hátra az életébõl. De mielõtt életének utolsó fonala elszakadna, megadom neki a békés elmúlást. Halkan, egy lassú dalocskát kezdek énekelni. Csak a kiválasztott személyre van hatással, így a másik férfi ebbõl semmit nem érzékel. Pusztán csak azt láthatja, hogy a földön fekvõ ember arcára a kín helyett mosoly ül ki, megkönnyebbül fájdalmaitól, és békében megy el lehunyva szemeit.
A mögöttem álló férfi még mindig furcsán néz rám, talán nem is érti a dolgot.

-Ez vagyok én. Angyalok nincsenek idelent, ahogy csodák sem…ezért kellek én a szenvedõknek, hogy nyugalomra leljenek utolsó óráikban. Azért jöttem ide, hogy a menthetetlen dolgokon javítsak. Valójában félni sem féltem, nem hinném, hogy egy robot meg tudna ölni, bár a testem halandó, az erõm közel sem az. Nem tudom, pontosan honnan kaptam, de birtoklom és uralom. Mások fegyverként használnák, ezért rejtem el sokszor. De ön…te a jók oldalán állsz, igaz? –teszem fel mosolyogva a kérdést, immáron inkább tegezve a férfit.

-A jók oldalán? –kérdez vissza.

-A jók, akik csak belekeveredtek, de nem az ölés élvezete miatt tesznek meg dolgokat. Én sok mindent nem tudok, szinte semmit sem, de te mesélhetnél ezekrõl a dolgokról. Te biztosan tudod, hogy pontosan mi és miért történt itt. Igazam van, ugye? –lassan elindulok, hogy kicsit eltávolodjunk az épülettõl, kíváncsi vagyok, ezért nem hagyom abba a kérdezést. –Mi történt és fõleg miért történt? Mesélj nekem idegen…-hisz még a nevét sem tudom…de talán mond nekem valamit.