( Bocsánat a helyesírási hibákért, mellégépelésekért. Kérlek nézd el õket:) )

Bemelegítésként egy egyszerû ide-oda siklással kezdem, majd mikor az megvan, jöhet egy kis forgás. Próbálom nem a balett alapmozdulatokat csinálni, hanem bevetni azt, amit a szabad stílusú versenyekre tanultam, de még így sem sikerül úgy, ahogy szerettem volna. Csinálok néhány axelt és hála az égnek a talpamra érkezem. Akarva-akaratlanul is kicsit mosolyra szalad szám, nem tudok mit csinálni. A fenébe is… Élvezem, hogy korizhatok, míg így komoly nézõközönséggel is.

Nem húzom túl hosszúra a kis bemutatóm, nem akarom, hogy unja. Megállok a pálya közepén kíváncsian keresem meg tekintetemmel Leonardot. Nem nehéz eldönteni, hogy melyik irányba nézzek, mivel a kûr után szintem rögtön meghallom tapsolását. Csak egy nagyon gyors pillantást vetek rá, aztán lehajtom fejem. Komolyan tetszik neki?

Lesütöm szemem és érzem, hogy arcom lassan a színskála egy mindaddig még ismeretlen árnyalatát veszi fel és ez a nem éppen enyhe pír egészem fülemig szalad. 

Tompa puffanást hallok magam elõtt pár méterrel. Finoman felsandítok és meglátom magabiztos léptekkel közeledni Leont. Annyira meglepõdöm, hogy elõször azt sem tudom mit kéne kezdenem a helyzettel. Majd amint rádöbbenek, hogy egyre közelebb jön, biztosra veszem, hogy felém közelít és nem fog megállni.

- Ide nem jöhetsz be utcai cipõvel… - Hebegek zavartan, de még a lélegzetem is áláll, mikor két keze közé fogja arcom. Szemeim a másodperc töredéke alatt kistányér méretûvé válnak. Ajkait óvatosan enyéimhez érinti. Egy pillanatra kétségbeesem. El tudnám lökni magamtól. Rajtam korcsolya van, õ pedig tornacsukában van. Esélye sem lenne utolérni… De ahelyett, hogy védekezni próbálnék, reflexszerûen résnyire nyitom szám, mikor gyengéden megnyalja azt… és akkor ismételten sokkos állapotba kerülök. Nyelve helyett két ujját érzem meg számban. A zavaró tényezõk miatt pedig levegõt sem kapok az elsõ pár másodpercben. Megpróbálom kiköpni, de nem hagyja. Kétségbe esetten nézek szemébe és rögtön megállapítom, hogy kár volt. Egy olyan szikrát fedezek fel benne, ami nem kecsegtet semmi jóval.

- Szopd. – Formálja ajkaival hangtalanul. Érzem, hogy a félelem eluralkodik testemen és könnyek szöknek szemembe. Nem akarok sírni. Nem akarok gyengének tûnni… de rettegek. Mi lesz, ha… megerõszakol?

Attól tartva, hogy mi lesz, ha ellenkezek, vonakodva megnyalom ujjait – megborzongok, érzem, hogy hátamon feláll a nem létezõ szõr.

Mi lenne, ha megharapnám…? Valószínûleg helyben ki is csinálna…

Szerencsémre nem kínoz így sokáig, kiveszi számból mutató-és középsõujját. Éppen kezdenék kicsit megnyugodni, de még közelebb húz magához. Már elõre félve szorosan összeszorítom álkapcsom, de most „csak” a homlokomra nyom egy puszit.

- Szép vagy. – Suttogja fülembe. A szavak lejtésébõl hallom, hogy mosolyog. Azt, hogy mit mondott, jóformán fel sem fogom.

Megragadja csuklóm és még az elõbbinél is határozottabb léptekkel elindul velem lefelé a korcsolyapályáról.

Térdeim remegnek és torkom elszorul. Nagyokat nyelve próbálom leküzdeni könnyeim, de érzem, ahogy néhánynak mégis sikerül utat küzdenie a könnycsatornáimból, és lesiklanak végig arcom két oldalán.

Leérve az öltözõ felé húz, alig tudom követni korcsolyában, pedig a padló laticellel borított.

Bent nem bírom tovább és elkezdek sírni. Mit sírni? Zokogni. Sosem hagytam, hogy bárki így lásson. Egész életemben úgy gondoltam, ez a gyengeség jele. Sosem hittem, volna, hogy pont az elõtt fogok így megnyilvánulni, aki éppen meg akar erõszakolni. Kiabálhatnék segítségért Earlnek, de biztos vagyok benne, hogy egy hang sem jönne ki a torkomon.

Leroskadok a helyiség közepén álló padsorra és arcom tenyerembe temetem. Megpróbálok erõt venni magamon, de hiába. Olyan, mintha az esõnek mondanánk, hogy ne essen. Leon mellém telepszik – ismét behatolva a 40 centis intim szférámba – és egyik kezét hátamra teszi, majd el kezdi… simogatni? Meglepõdöm, fõleg miután rátesz még egy lapáttal, mikor mellkasára húzva kezd nyugtatgatni. Nem tudom, hová tenni a szituációt, de érdekes módon elkezdek megnyugodni.

Mikor már csak szipogok, megérzem Leonard kezét állam alatt, mely arcomat egyértelmûen az sajátja felé irányítja.

- Nyugi, nem erõszakollak meg. – Jelenti ki vér nyugodtsággal, én pedig valamiért el is hiszem neki. - Viszont ma este velem jössz bulizni. – Teszi hozzá ellenkezést nem tûrõen. Alig észlelhetõ mozdulatokkal csóválom meg fejem.

- Nem… - Motyogom halkan.

- De-de. – Vág közbe.

- Nem lehet. – Magam is meglepõdöm, hogy ezzel indoklom a dolgot, nem pedig azzal, hogy nem akarok.

- Dehogynem. – Válaszolja, és pimaszul arcomba mosolyog. – Van egy tollad? – Értetlenül nézek rá, de felállok mellõle és kivadászok egyet szekrényem mélyére süllyesztett táskámból és odaadom neki. Õ elkapja jobb karom és valamit buzgón kezd rá írni. – Ez a címem. Gyere ide tizenegyre. Ha nem jössz, majd én elmegyek érted. – Az elsõ kérdés, ami felmerül bennem, hogy honnan tudja hol lakom… A második pedig az, hogy én BIZTOS nem megyek sehová ma este.

Neszezést hallok a folyosóról és halk beszélgetést. Felismerem nagyapám hangját.

- Vissza kell mennem edzeni. – Hadarom az ajtó felé bámulva és felpattanok a padról. Nem várom meg Leonard reakcióját, rögtön kiszáguldok.

Nagyapa éppen a biztonsági õrrel beszélget, és mikor meglát, szigorúan összevonja szemöldökét.

- Hát te meg miért nem vagy a pályán? – Kérdezi a tõle már megszokott barátságos hangon. Mintha késsel kapargálnák a hátam…

- Csak bejöttem inni. – Füllentem szemrebbenés nélkül és megindulok a pálya felé. Õ csendben követ. Nem ül le, felkönyököl a pályát körülvevõ farostlemezbõl készült védõfalára és onnan figyel szúrós tekintettel.

Nem tétovázom, rögtön a közepébe csapok a dolgoknak. Lendületet veszek egy fliphez, de ahogy elrugaszkodom a jégrõl, észreveszem Leonardot, amint oroszlánszerû léptekkel odavonul a padsorokhoz és leül.

Annyira sikerül meglepõdnöm – és elbambulnom – hogy nem figyelek a mozdulataimra. Rossz lábra érkezem, aminek meg is van az eredménye; elterülök és csúszok pár métert az oldalamon. Nehezen tápászkodom fel, sajog mindenem. De tudom, hogy ez nem indok arra, hogy abbahagyjam. Ismét elkezdek siklani, de majdnem elbotlok saját lábamban.

Érzem, ahogy öregapám egyre idegesebb – és tulajdonképpen meg is értem. Amikor megengedte, hogy egyedül edzek, kikötötte, hogy nem lazsálhatok és, hogy ellenõrizni fogja, fejlõdöm-e. És amit most lát… Háááát... Nem éppen mutatok fejlõdõ tendenciát.

- Mit csinálsz? – Kérdezi szemrehányó hangon. – Mintha teljesen kezdõ lennél. – Zsörtölõdik tovább, és bejön hozzám a jégre. Elé siklom, õ pedig végigmér tetõtõl talpig. Majdnem két fejjel magasabb vagyok nála, így elég érdekes látványt nyújthatunk kívülrõl nézve.

- Teljesen rossz a tartásod. – Folytatja megfedésem és vállaimat hátra nyomva próbál a helyes pózba állítani. – Legalább próbáld meg normálisan csinálni. – Vágja még oda utoljára és kisétál.

Igyekszem összeszedni magam. Eleinte botladozom még párat, de végül sikerül kizárnom a külvilágot. Észre sem veszem, hogy Leon elment, csak mikor végigszenvedtem két teljes órát.

~*~
 

Beszállok nagyapám mellé a kocsiba és rögtön kiszedem kontaktlencséim. Elõkeresem szemüvegem, egy fekete keretes darabot – igen… pont annyira áll szexin, mint a supermanes póló… – és felveszem.

Hazafelé alig húsz perc az út, mégis hihetetlenül lassan halad az idõ – fõleg hogy nem szólunk egymáshoz.

Otthon egybõl a szobámba megyek. Nem eszem semmit, nincs étvágyam. Még mindig kavarog a gyomrom a pályán történtek miatt. Megpillantom a kezemre firkantott címet.

Nem megyek el. A-a… Ki van csukva. Nem engednének el úgysem… És szinte lehetetlen, hogy meglépjek, anélkül, hogy nagyapám észre ne venné… De, ha nem megyek el, akkor õ jön ide…

Gondolataimba merülve eldõlök az ágyon. Fáradt vagyok, teljesen kimerültem. Már majdnem el is szunnyadok egy pillanatra, de akkor felrémlik az érzés, ahogy Leonard megnyalja ajkaim. Hirtelen pattanok ülõ helyzetbe – kissé meg is szédülök. Csak abban a pillanatban kezdem felfogni, hogy mi is történt, hogy mire is készült…

De… õ.. fiú!!!

~*~
 

Egyre közeledik a megbeszélt idõpont. Fel-alá járkálok a szobámban, túl ideges vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak. Fogalmam sincs, hogy mi lenne a jobb megoldás: elmenni, vagy itthon maradni.

Végül arra a döntésre jutok, hogy elmegyek. Még mindig jobban jöhetek ki így a dologból, mintha „ellenszegülök” az akaratának.

Elmegyek letusolni, majd bevetem magam a szekrényem elé. Találni kéne valamilyen olyan ruhát, ami megfelel egy buliba. A kezembe akad egy fekete csõfarmer, aminek létezésérõl nem is tudtam, de minden esetre most örülök, hogy van. Választok mellé még egy piros rövidujjas pólót és egy pulcsit.

Magamra öltöm õket és végsõ lépésként lecserélem szemüvegem a kontaktlencsékre.

Szinte lábujjhegyen osonva közelítem meg a nappalit, hogy rálessek nagyapámra. A tévé még megy, de õ már mélyen alszik a kanapén hátradõlve.

Miután nyugtáztam, hogy szabad az út kapkodva indulok meg a bejárati ajtó felé. Elõtte még ellenõrzöm, hogy biztos elraktam-e a pénztárcám, a mobiltelefonom és azt a cetlit, amire átírtam a címet. Megvannak.

Óvatosan nyitom és csukom a nyílászárót reménykedve abban, hogy nem keltettem fel öregapám. Hallgatózom kicsit, majd miután nem hallok bentrõl mocorgást elindulok.

Nincs messze a házunktól a megadott cím, még gyalog sem. Bár biztos, hogy késni fogok egy kicsit, már induláskor is késésben voltam.

Gyors léptekkel haladok, de megérkezve megtorpanok kicsit. Csengõt keresek, és hála az égnek találok is. Kétszer megnyomom, majd mikor neszezést hallok görcsbe szorul gyomrom és lecsapom fejem.

A kilincs lenyomódik és kitárul az ajtó, de én még mindig nem nézek fel.

- Késtél.

Remek… a buszt lekéstem, gyalogolhatok hazáig. A fejem kicsit még kóvályog, de jobb lenne, ha ma kihagynám a délutáni edzést. Nekem sem árt a pihenés.

Megállok egy stoptáblánál és körülnézek. Az emberek eddig is furcsának tartottak, fõleg most, egy jelentõs méretû kötéssel a fejemen.

- Üdv! – Szólal meg mögöttem valaki, én pedig kicsit összerezzenek. Amikor meglátom, hogy ki is az illetõ, egyenesen megrémülök. Leonard állt mellet kaján vigyorral az arcán. Kicsit furcsálltam a viselkedését – jobban mondva már azt is csodáltam, hogy rám köszönt.

- Szia. – Köszöntem vissza, majd tovább gyalogoltam. Nem igazán akartam ránézni, anélkül is kellemetlenül éreztem magam. Nem tudom mit akarhat tõlem, de biztos van valami oka, hogy így viselkedik. De az is lehet, hogy nincs, hisz nem ismerem. Csak azt tudhatom róla, amit látok. Mármint amit a külsõ megjelenésébõl le tudok szûrni.

- Ömm te sportolsz valamit? – Kérdezte miközben tetõtõl tappig végigmustrál. Éreztem égetõ tekintetét nyakamon, vállaimon, csípõmön és lábaimon.

En tudom, hogy el mondhatom-e neki. Amikor valakinek elmondom, hogy mit csinálok, konkrétan hülyének néz. Lehet, hogy nem kéne égetnem magam… A kori nõies sport…

  Korizom. – Nyögöm ki végül.

- Tényleg? – Meglepetésemre hangjából érdeklõdés tükrözõdik. - Egyszer láttam a TV-ben egy bajszos franciát korizni és eszméletlen pózokat tolt…

- Ja… Én még nem vagyok olyan profi. – Sütöm le szemem, mivel eszembe jut reggeli bénázásom.

- Egyszer azért majd megnézhetlek? – Legszívesebben kapásból nemet mondanék, de lehetetlen. Ugyanis ez sokkal inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek. Aztán meg eszem ágában sincs VELE ellenkezni. Talán sikerül majd kihúznom magam ez alól…

Bizonytalan bólintással válaszolok, majd gyorsan lekanyarodok a házunk felé.

 ~*~

 Az ajtó nyitva, nagyapa valószínûleg itthon van. Csendben haladok befelé, nem akarom megzavarni, bármit is csinál. Így talán megengedi, hogy kihagyjam az edzés délutáni részét.

A nappaliban találok rá, a kanapén ül. Elõtte a dohányzóasztal papírkötegekkel van beterítve. Dolgozik.

- Szia. – Köszönök halkan, nehogy megijesszem.

- Szia. – Mondja, de még azzal sem tisztel meg, hogy felém forduljon. – Milyen napod volt? – Teszi fel a sablonos kérdést. Tudom, hogy ez az utolsó, ami érdekli.

Elé sétálok és törökülésben leülök a parkettára, hogy észrevegye kötésemet.

- Semmi különös. – Mikor végre hajlandó rám nézni, õszes szemöldökét szigorúan összevonja.

- Hát veled meg mi történt?

- Fejbetaláltak labdával, de végül is nem érdekes. – Kis szünetet tartok. Beleharapok alsó ajkamba és várom a reakcióját, majd mikor érzem, hogy erre nem szándékozik válaszolni, folytatom. – Eléggé szédülök. Mi lenne, ha ma délután nem mennék ki a korcsolyapályához? Ígérem, hogy holnap és a hétvégén bepótolom. – Az ablakon beszûrõdõ fény félelmetesen tört meg szemüvege vastag lencséin.

- Jó. – Mondta és folytatta a papírok olvasgatását.

Feltápászkodtam a padlóról és bevonszoltam magam a szobámba. Fáradtan dõltem ágyamra és amit fejem párnát ért, el is aludtam.

Nem sokat tanultam a következõ napra, ugyanis valamikor esete kilenc tályán ébredtem fel.

 ~*~

 A másnap ugyan úgy kezdõdött, mint a többi. Korai kelés, futás a buszra, és egy kevés gyakorlás a pályán. A hideg levegõ szinte vágta az arcom, de jól esett. Ugrásokkal nem igazán mertem próbálkozni – a kicsi tapaszok ugyanis nem a legbiztosabb módszer a sebem megóvására.

Idõben beérek az iskolába, az órákon pedig igyekszem figyelni, bár elég fáradt vagyok. Nem aludtam túl jól.

Lassan telt a nap, már azt hittem sosem lesz vége a tanításnak. Mikor végre kicsengettek a hatodik óráról, szinte elsõként hagyom el az osztálytermet. Gyors léptekkel haladok a kijárat felé. A földszinten megpillantom Leonardot, valószínûleg õ is kiszúr engem, mivel rögtön megindult felém és mielõtt elhagyhattam volna az épületet, elkap.

Megfogja a vállam, nekem pedig esélyem sincs a menekülésre.

- Hova-hova? – Kérdezi fölényesen.

- Hát.. öö… - Ezt nem úszom meg szárazon…

- Arra gondoltam, ma megnéznélek korizás közben. – Megvillantotta tökéletes fogsorát.

Vettem egy mélylélegzetet. Legyünk túl rajta minél elõbb…

- Rendben. – Lesütöm szemem, megadásom jeleként és lassan kisétálok az épületbõl. Õ pedig diadalom ittas léptekkel követ.

A buszmegállóig nem szólalok meg. Nincs túl sok kedvem beszélgetni. Természetesen késik a járat – pont akkor, amikor nem kéne…

Amikor végre befut, csendesen felszállunk. Helyet foglalok az elsõ szabad ülésen, Leonard pedig lehuppan mellém. Szorosan mellém.

- És mióta is korizol? – Kérdezi váratlanul.

- Jó kérdés… - Savanyú mosoly ül ki az arcomra. – Amióta az eszemet tudom. De kb. 5 éves korom óta foglalkozok vele komolyabban.– Nem szeretek errõl beszélni. Kellemetlen amikor a múltamról kérdeznek…

A második megállónál szálunk le, onnan sétálva csak negyed óra a pálya.

 ~*~

A korcsolyapálya háromtól hatig a hivatásos sportolók számára van csak nyitva, így most sem kellet a tömegtõl tartanom.

Befelé menet köszönök Earlnek, a biztonsági õrnek és elkérem tõle a szekrényem kulcsát. Mikor átnyújtja õket, vet egy bizalmatlan pillantást Leonardra aztán rám. Nem tudom mire gondolhatott…

Elõpakoltam a cuccaim; a fekete korim és az edzõs ruhám, amirõl inkább nem szeretnék nyilatkozni.

- Gyors átöltözök. – Vetem oda a vadócnak, miközben az öltözõ felé lépkedtem.

Nem válaszolt semmit. A szemem sarkából még látom ahogy elterpeszkedik egy padon.

Sietõsen vettem le iskolás ruháim. Elsõnek a szürke melegítõ alsóba bújok bele, majd megállok egy pillanatra. Lenézek vékony, gyengének tûnõ felsõtestemre. Elég satnya látvány, hogy mit ne mondjak. De aztán azzal kezdtem bíztatni magam, hogy a kockácskáim és kissé izmos karjaim kompenzálják a hiányosságokat.

Lépteket hallok magam mögött és szinte a plafonig ugrok, mikor Leonard mellém sétál. Értetlenül nézek rá, de rövid idõn belül rájövök, hogy felesleges. Õ nem az a fajta, akit valaha is képes leszek megérteni.

Felhúzom pólómat is – Leonard pedig nevetésben tör ki. Mondjuk nem is csodálom… Tudom milyen fantasztikus összképet alkotok Superman-es pólóban…

Korcsolyáim hónom alá csapom és megindulok kifelé. Amíg a jéghez érek ellenõrzöm fülbevalóim, hogy rendesen be vannak-e kapcsolva. Majd leülök egy padra, hogy felvarázsoljam korijaim is.

 ~*~

 A jégen szabadnak érzem magam. Mikor igazán sikerül felgyorsulni, úgy érzem, repülök.

Hajnali hatkor kelés, gyors reggeli és indulhatok is a pályára. Még iskola elõtt kell edzenem egy keveset. Nagyapám, már nem volt otthon… vagy haza se jött, nem tudom. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Nem is hiányzik különösen a társasága, úgyis minden délutánom vele töltöm.

Busszal megyek a korcsolyapályához, így a leggyorsabb. Rajtam kívül csak a portás volt bent, õ is szunyókált még, mikor odaértem.

Rutinosan lepakolok az öltözõben, és felhúzoma korcsolyám. Nem kellet a belépõvel vacakolnom. Bérletem volt, és már ismertek eléggé, hogy szó nélkül beengedjenek.

Mielõtt a jégre léptem volna kicsit leráztam a karjaim, köröztem egyet a fejemmel. Fáradt vagyok. Meg sem tudom mondani, hogy mikor aludtam utoljára hat óránál többet egyhuzamban. De nem panaszkodom. Amúgy is felesleges lenne.

Imádom reggelente hasítani a jeget, hisz olyankor még teljesen sima a felülete, így még kisebb a súrlódása. Ha elég gyorsan megyek, olyan, mintha szárnyalnék. A hideg levegõ vágja az arcom és szabadnak érzem magam. Felemelõ. Az egyetlen, ami még erõt ad a folytatáshoz.

Bemelegítés után következhet néhány dupla rittberger, aztán egy tripla… Nem kellet volna. Rosszul ért le a lábam és nem bírtam megtartani magam. Hasra esek és közel két métert csúszok a jégen.

-      Fenébe! – Morogok magamban. Bosszant, hogy nem sikerül, hisz ennek már mennie kéne, ez az alapok között van.

Megpróbáltam még egyszer, de az sem volt eredményes. Sikeresen felidegesítettem magam, de nincs több idõm tovább próbálkozni. Ránézek az órámra és szembesültem vele , hogyha most elindulnék, akkor is késnék a suliból.

Lesietek a pályáról és szinte tépem a korcsolyám fûzõjét, de így sem sikerült elõbb kiszabadítanom lábaim belõle. Kirohanok a legközelebbi buszmegállóhoz, éppen csak elérem az utolsó járatot.

Lihegve ülök le az elsõ szabad ülésre, amit megpillantok. Ismét az órámra nézek. Remek… Az utolsó 20 percre beérek.

A megállótól az iskoláig rohanok, ahogy csak tudok. Meg is lepõdök, hogy bírom szusszal, hisz közel négy kilométert kell megtennem.

Egybõl az osztálytermem felé megyek. Az ajtó elõtt megállok, kopogtatok, majd bemegyek.

-      Jó reggelt. Elnézést a késésért. – Leszegem fejem, bár nem a megbánás jeleként. Egyszerûen nem akarom látni a többi diák arcát. Éreztem, hogy mindenki engem néz. A tanár kihúzza nevem  a hiányzók közül és leülhetek  a helyemre. A fal mellet sétálok a leghátsó sorig. Leültem a helyemre és elõpakoltam a könyveim.

Gyûlölöm a matek órákat. Nem a tantárgyat, hanem magát az órát. Erre két nyomós okom van; az ültetési rend és ebbõl kifolyólag a padtársam. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna, de zavart a jelenléte. Egészen más természet, mint én. Nemtörõdöm, vadóc. Pff… bár hozzám képest mindenki vadóc… De ez a srác, olyan más. Lázad minden és mindenki ellen. A zöldes haja, a fülbevalója. Néha… szeretnék olyan szabad lenni, mint õ… Szégyen… de még a nevét sem tudom. Nincs idõm az ilyenekkel foglalkozni.

Hirtelen azon kapom magam, hogy egyre csak õt bámulom, a laza stílusát, ahogy öltözködik, az extrém frizuráját. Valószínûleg megérezte, hogy bámulom – ezt mindenki megérzi. Rám néz, én pedig elfordítom tekintetemet. Nem szólt semmit, egy kicsit fellélegeztem. Összeszedtem magam, és megpróbáltam nem mustrálni az óra hátralevõ részében.

Az utolsó órám után egybõl a buszmegállóba akarok menni. Szokás szerint késésben vagyok, ezért kitalálom, hogy átvágok az iskola sportpályáján. A focicsapat szokás szerint kint edz, mire odaérek. Lehajtottam, a fejem és megpróbálok láthatatlanná válni. Amikor már elhiszem, hogy sikerült, valaki felkiált.

-      Vigyáz! – Felnézek és rögtön rádöbbenek; ez nekem szólt. Ugyanis a labda tökéletes telibe kapta az arcom. Hátraesek és zavartan pislogok. A tornatanár és még egy srác rögtön ott termett mellettem – gondolom õ rúgta a labdát. Sajog a homlokom, ezért végigtapogatom ujjaimmal. Miután felmértem a sérüléseim rádöbbenek, hogy felrepedt a homlokom. Az arcom bal oldalán vékony, vörös csíkot hagyva maguk után szánkáznak le járomcsontomig a vércseppek. A tanár lehajol és félretúrja hajamat, megnézi a sebet.

-      Leonard, – Megcsóválja a fejét és a mellette álló fiú felé fordul – kísérd el a gyengélkedõre. – Felsandítok, hogy megnézzem, ki lehet ez a Leonard. És akkor leesik az állam. A lázadó volt az, matekról.

Nehezen felkászálódom. Szédülök egy kicsit, de rá sem hederítek. Ennél már ért komolyabb sérülés is.

A gyengélkedõn várni kell az iskolaorvosra. A szenilis öreglány elkeverte az egészségügyi kartonom. Míg elment megkeresne felfektet egy ágyra és a lelkemre kötötte, hogy ne mozduljak. Mondjuk eszem ágában sincs mocorogni, mivel addigra már duplán láttam. Mikor nem figyel rám senki, gyorsan kiszedem a kontaktlencséim. Legalább az ne idegesítsen.

Leonard ottmarad velem a betegszobában. A falat támasztja egész idõ alatt. Nem értettem miért maradt ott. Nem hiszem, hogy bûntudata van, nem az a fajta. Kínos volt a csend, már elkezdtem azon tûnõdni, mi lenne, ha megszólítanám.

Mikor a doktornõ visszaér kicsit megkönnyebbülök. Odaül mellém az ágyra és lekezelte sebemet. Aztán megméria vérnyomásom.

Kapok tõle másfél szem fájdalomcsillapítót és végre elenged.

Leonard a pálya felé indul én pedig követtem, mintha az árnyéka lennék. Úgy érzem kell neki mondanom valamit.

Ahogy kiléptünk az ajtón megtorpanok, de õ csak megy tovább.

-      Hát… Akkor, szia. Kösz, hogy bekísértél. – Nem fordul vissza, talán meg sem hallott. Nem veszem a szívemre, hisz már megszoktam. Az emberek többsége nem kedvel, sõt egyenesen irritálom õket. Legalábbis eddig csak ezt tapasztaltam.

A buszt lekéstem… Azt hiszem gyalogolnom kell…

Jin Hyun-Su:

- Szép napot, kisfiam! – kiált utánam anya az ajtóból, de én ekkor már sebesen loholok az utcán. Még hátrafordulok, integetve neki egy rövidet, majd újból rákapcsolva rohanok végig a járdán. Elkések, elkések, elkések! Pedig az évnyitóról lemaradni nem éppen lenne illõ dolog... milyen benyomást fogok így kelteni? Wáááá! Mindennek a kishúgom az oka! Ha az utolsó pillanatokban nem zavarja meg anyut a szendvicskészítésben egy kis.. köhöm.. „rakománnyal”, akkor már vígan beértem volna. Na várj csak, délután ezért még kapsz, Eun-Mi!
 Berohanok a hatalmas kovácsoltvas kapun az iskola udvarába. Nagyon szép épület, a nyári szünetben sokszor elkóvályogtam errefelé, megnézni a leendõ gimimet. A különbség csak annyi, hogy a cseresznyefák akkor még nem virágoztak, most viszont bódult illattal párosulva hullajtják rózsaszín szirmaikat. El is gyönyörködök bennük egy pillanatra, de aztán visszatérek a valóságba, és beszáguldok az épületbe.
 Hála az égnek, még szünet van! Huh!
 Régi berögzültségnek köszönhetõen felmegyek az emeletre - hiszen a régi sulimban mindig ott voltak az alsósok -, de mivel a folyosón csak a felsõbb évesek termeit találom meg, visszabattyogok a lépcsõhöz, immár komótosan. Valaki éppen mögöttem halad el, és ahogy a tömegben véletlenül hozzám súrlódik a teste, a lépcsõ szegélyén állva ez a kis taszítás is elég ahhoz, hogy egyik lábam alól kicsússzon a talaj, és arccal elõrefelé kezdjek el zuhanni. Olyan hirtelen történik, hogy már meg sem tudok kapaszkodni, csak annyit tudok, hogy fájni fog. De nagyon.

Aztán mégsem történik semmi.

A fájdalmas püffenés helyett egy erõs kar tekeredik a derekamra, ami engem ugyan képes megtartani, de a könyveim áldozatul esnek a gravitációnak. Elképedt arccal meredek magam elé, csak akkor térek magamhoz, amikor forró lehelet csapódik a fülemhez:
- Ez meleg helyzet volt. – Szinte dörömböl fülemben a mély orgánum. Lelépek az alattam lévõ fokra, és megpördülve rögvest meghajolok megmentõm elõtt.
- Kö-köszönöm szépen! – hálálkodom. – Elnézést, olyan ügyetlen vagyok...
Lassan felvezetem tekintetem, és egy nagyon magas, jóképû fiúval találom szembe magam. Barna haja és hasonlószín szemei szépen harmonizálnak bõrével; egyenruháján az ing felsõ két gombja kipattintva enged egy kis belátást a mellkasára. Na, az ilyen fiúkat irigyeltem mindig is.
- Ugyan már, megesik az ilyesmi. Fõleg az elsõ órák elõtt nagy a tolakodás – mondja egy kedves mosoly kíséretében, miután szintúgy végigmért, ahogyan én õt. Segítõkészen jön le õ is a lépcsõn, hogy felszedjük a széthullott tanszereimet.
- Áh, értem. Én még új vagyok itt, az igazat megvallva el is tévedtem – vakarom meg elpirulva a tarkómat, miközben hálálkodva átveszem tõle a könyveimet.
- Tényleg? – kérdezi kerek szemekkel. Bólintok. – Ha gondolod, szívesen segítek megkeresni az osztálytermedet.
 Ilyen nincs. Hogy én mekkora mázlista vagyok!
- Az... nagyon nagy segítség lenne, köszönöm! A 2-B terme mondd neked valamit esetleg?
Egy darabig gondolkodás ül ki az arcára, majd újból az a meleg mosoly.
- Persze, tudom hol van. Gyere! – áll fel, majd kedvesen lenyújtja nekem a kezét. Milyen figyelmes... az ember azt hinné, hogy a mai világban maximum a lányokhoz ilyen figyelmesek, pedig... úgy tûnik korántsem.
- Köszönöm – rebegem el ismét, majd lassan lebandukolunk a földszintre. – Egyébként a nevem Jin Hyun-Su, örülök a találkozásnak – villantom rá mosolyom menet közben. Szerencsére már nincsenek annyian a folyosón, nincs nagy tülekedés.
- Shin Dae-Jung – biccent õ is, majd hirtelen megtorpan egy terem elõtt. – Hát, ez lenne az.
Ránézek az ajtóra, és tényleg. Juj, de jó!
- Nagyon hálás vagyok! Mind az életmentésért, mind a kalauzolásért – mosolygok rá, kicsit talán kipirulva a szégyentõl. Szép benyomások...
- Ugyan, semmiség! Ha szükséged van valamire, én a 4-C osztályba járok, ott megtalálsz – szélesedik ki mosolya. – Sok sikert a beilleszkedéshez! – mondja, majd intve egyet indul vissza õ is a terméhez.
- Köszönöm! – kiáltom még utána, majd veszek egy nagy levegõt, és belépek a kis helyiségbe. Rám mered a sok szempár, amitõl persze nyelnem kell egy nagyot, de végül összeszedem a bátorságomat, és mosolyogva mutatkozok be nekik, közölve, hogy én vagyok az új diák.
- Igen, közölte velünk az osztályfõnök, hogy kapunk egy új osztálytársat – lép be az embergyûrûbe egy vagány, laza fiú, nagy rókavigyorral az arcán. – Ha gondolod, mellettem van egy üres hely.
 Ez a mondat számomra felér egy muzsikával. Boldogan biccentve csüccsenek le mellé.
- Shin Jin-Sang vagyok – nyújtja felém a kezét, amit kissé meglepve fogadok el. Shin? Mint az a másik fiú? Bár, gyakori vezetéknév.
- Én pedig Jin Hyun-Su – rázunk kezet mosolyogva, de mivel pár másodperc múlva belép az osztályfõnök, nem nagyon tudjuk az ismerkedést folytatni. Az idõs hölgy bemutat engem az osztálynak (bár fölöslegesen, de õ ezt nem tudhatja), majd kivezényel minket az udvarra, az ünnepségre.
 Különösebben senkit nem köt le az évnyitó. Az igazgató beszéde közben halkan beszélgetünk újdonsült padtársammal. Mesél nekem magáról, ahogyan én is, valamint az osztályról, az osztályfõnökrõl és a tanárokról. Még az is kiderül, hogy mindketten imádjuk a kosárlabdát.
- Suli után nem maradsz itt egy kicsit? Megmutatnám neked a pályát, meg ha beszervezünk még két embert, játszhatunk is egy kisebb meccset – suttogja oldalról Jin-Sang.
- Én benne vagyok – suttogom vissza vigyorogva, akár a tejbetök. 

~*~

Nem tart sokáig az iskola, hiszen csak az éves munka elõkészítését és a szükséges tanszereket beszéljük meg. Egy óra körül már kint vagyunk a focipályán hárman, ugyanis Young Ho is velünk jött. Jin-Sang szerint õ remekül játszik, még az iskola csapatában is benne van.
- Na és te? – kérdezek rá kedvesen. – Évek óta játszol, hogyhogy csak hobbiszinten?
- Áh, lusta vagyok én ilyenre elkötelezni magam... – feleli a fûben feküdve, egy fûszálat tartva ajkai között.
- Kire is várunk? – kérdezi Young Ho.
- Nyugi, mindjárt itt lesz... – feleli lazán a nagy lustaság, az én gyomrom pedig görcsbe rándul. Egy napra nekem bõven elég ennyi új ismerõs...
Eltelik pár perc, majd Jin-Sang hirtelen felugrik.
- Már itt is van – tápászkodik fel mosolyogva, én pedig felkapom fejem az újonnan érkezõre. Elkerekednek fekete szemeim, ahogy megpillantom reggeli segítõmet. Mosolyogva integet nekünk, bár nehéz lenne nem észrevenni, hiszen van vagy 180 cm.
Amikor odaér hozzánk, már én is csak zavartan mosolygok, de megszólalni nem tudok, hiszen újdonsült barátom belém fojtja a szót.
- Csõ Dae-Jung – köszönti lazán a fiút Jin-Sang. - Hadd mutassak be neked valakit! – mondja, majd csuklómnál fogva ránt közelebb magukhoz. – Õ itt Jin Hyun-Su, az új osztálytársam, ez a nagydarab állat meg a bátyám, Dae-Jung, a suli kosárcsapatának a kapitánya – vigyorog teli pofával a kis szöszi, de fivére csak egy határozott mozdulattal fejbe nyomja. Akkor jól gondoltam, tényleg testvérek.
- Azt hiszem, mi már ismerjük egymást – mosolyog rám, ugyanazzal a szép, barátkozó mosollyal, mint reggel.