Egy rövid, forró fürdõ közben sikerül kisírnom és megnyugtatnom magam. Nem szabad elkeserednem, nem is az volt a célom ezzel, hogy megnyerjem magamnak Markot. Csak… a közömbössége fáj. Úgy viselkedett, mintha átlátszó lennék… Pedig én… szeretem õt… 

***

Egy ideje már csendes búskomorságban üldögélek az ágyamon, és egyre csak Markon jár az eszem, amikor kopognak. Felkapom a fejem, és Josena lép be – ajkán hatalmas mosollyal.
- Bill! Talpra fel, és készülõdj! – Lelkesen siet be a szobámba, becsukja maga mögött az ajtót, és már kutat is a szekrényemben. – Gyorsnak kell lennünk.
- Josena? – meredek rá értetlenül. – Mi ütött beléd?
Csillogó szemeivel felém fordul.
- A nagyúr találkozni szeretne veled!
- M-mi?
- Igen, igen jól hallottad. A kert végében vár rád, és én azt akarom, hogy legyél nagyon-nagyon-nagyon gyönyörû, még annál is gyönyörûbb, mint amilyen most vagy, és varázsold el!
Hihetetlen. Jobban lelkesedik, mint én. De… Mark… Mark látni akar. Akkor tényleg el kell varázsolnom… félreteszem a rosszkedvemet, és a legmosolygósabb arcomat fogom neki mutatni. Igen, így lesz.
Azt akarom, hogy õ is szeressen…

***

Negyed órával késõbb már teljesen elkészülve igyekszem Mark felé, aki valóban a kert végében vár engem, egy nagy fa alatt. A levegõm is bent reked egy pillanatra, amikor látom, milyen fantasztikusan fest. Fekete bõrnadrág, csizma, és bõvebb ing van rajta. Hosszú, fekete bõrkabátja igazán zord külsõt kölcsönözhetne neki, ha nem lenne ennyire vonzó. Odaérek hozzá, és meghajlással üdvözöljük egymást.
- Remélem nem haragszol, hogy ilyen késõn akartam veled találkozni – szólal meg.
- Nem, Mark, te sohasem akarsz késõn semmit! – mosolyodom el.
- Gondoltam, itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit az elmúlt 4 nap történéseirõl. Bár nem vagyok a romantika nagy mestere, és ugyan a szökésedet illetõen nem kell, törekedjek sem rá. Hiszen te nem igényled ezt… legalábbis ha jól sejtem, akkor nem tõlem.
Kissé megbántva nézek rá, és inkább elengedem a fülem mellett a megjegyzését.
- Hova is megyünk pontosan? – kérdezem.
- Hm… arra gondoltam, hogy lovagolhatnánk egyet a birtokomon és betérhetnénk a városba is.
- Nagyszerû ötlet! – lelkesedem.
Egy pompás, csillogó szõrû, fekete lóhoz vezet. Csodálatos állat, de akárhogy is nézem… sehol sem látok másikat.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy sétálok, illetve futok a lovad után, Mark!? – ráncolom a szemöldökömet, mire elneveti magát.
- Ez a te és az én lovam, Bill. Egy ló is bõven elég ahhoz, hogy lovagoljunk. De ha ragaszkodsz hozzá, van még a kastély mögötti istállóban jó pár… választhatsz egyet.
Még hogy külön lovagoljak, ha vele is megtehetem? Még mit nem!
- Akkor hát, segítenél felülni? – rebegtetem rá a szempilláimat.
Még alig fejezem be a mondatot, mintha hirtelen egy hipersebességû liftben lennék… és a következõ pillanatban már a lovon ülök, Mark ölében. Mielõtt még meglepetten sóhajthatnék egyet, a ló máris elindul. Elindul? Valósággal száguld.
Hátammal Mark izmos testéhez simulok, míg õ egyik karjával szorosan tart a hasamnál, a másikkal pedig a lovat irányítja. Most érzem csak, milyen kellemes illata van… Muszáj mosolyognom a gondolatra, hogy még parfümöt is fújt magára a találkozónkra. A hajam lobog a szélben, és leírhatatlan érzés kerít hatalmába. Itt ülök, a szerelmem karjaiban, aki ugyan nem szeret viszont… de törõdik velem. És ez nekem mindennél többet ér.
Amint eltávolodunk a kastélytól, lelassít, majd leszáll a lóról, de engem rajtahagy. Fölnéz, én pedig rámosolygok.
- Csodálatos vagy! – mondja.
A vér az arcomba szökik bókja hallatán. Ha tudná, mennyire a szívemhez szól…
- Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is kettesben leszünk még – suttogom.
Sármos mosolyát rám villantja, aztán lassacskán kiérünk a városig.
Segít leszállni a lóról, majd kiköti az állatot egy fához. Egymásba karolva megyünk ki az erdõbõl, egyenesen az emberekkel teli utcákra. 

- Bill… szereted a forralt bort? … Valami rosszat kérdeztem? – kérdez újra, elvörösödött arcom láttán.
Forralt bort? Egy csepp alkoholt sem volt alkalmam inni egész életemben… Halkan elnevetem magam.
- Nem, dehogyis. Nincs semmi baj… vagyis hát… ó Mark. Az az igazság, hogy éppen a 18. életévemet töltöttem be, amikor Cain magához láncolt. Elõtte, míg a családommal éltem, õk nagyszerû szülõk módjára, tiltottak mindenféle káros dologtól. Ezáltal még sohasem dohányoztam és még sohasem fogyasztottam alkoholt… de az illatából ítélve, biztosan nagyon finom lehet – felelem.
- Ha vennék neked egy kisebb pohárral… elmondanád milyen az íze? Kérlek...
Olyan aranyos, mint egy akaratos kisfiú.
-  Jaj, Mark, ugyan már… hát persze, hogy elmondom – mosolygok rá.
Hálásan mosolyog vissza, aztán már vesz is egy pohárkával. Átadja a poharat, én pedig apró sóhajjal behunyom a szemeimet, és kortyolok egyet az italból. Aztán még egyet. Isteni íze van…
- Hm… ez nagyon finom.
- Mondd el milyen… kérlek… – néz csillogó szemekkel.
- Sajnálom… de ez elmondhatatlan... – kezdem.
De a csókja félbeszakít. Igen… a csókja… istenem, már el is felejtettem, milyen földöntúli érzés. Csalódottan észlelem, hogy hirtelen elhúzódik tõlem.
- Ne haragudj… csak a hév… – motyogja zavartan.
Felnevetek, és zavaromban oldalra fordítom a fejem…
A pohár nyomban kiesik a kezembõl. Azonnal felismerem õket… nem messze tõlünk a tömegben…
- Bill! Mi a baj? Mi történt? – kérdezi Mark aggodalmas hangon.
Könnybe lábadnak a szemeim, és a torkomban növekvõ gombóctól megszólalni sem bírok. Ez… nem lehet…
- A szüleim… – nyögöm ki, és rájuk mutatok.
Követi a pillantásomat, aztán halványan érzékelem, hogy néhány másodperccel késõbb kezével egy kicsit elõrébb taszít.
- Menj oda Bill, köszönj nekik. Menj velük haza… és ha úgy érzed, minden a legnagyobb rendben, visszajöhetsz hozzám… bármikor.
Hangok kiadására továbbra sem vagyok képes, ezért csak hálásan megölelem. Elindulok a szüleim felé, de még visszafordulok, a könnyeimet már amúgy sem tudom visszatartani.
- Köszönöm Mark! – mondom, aztán újra elindulok.
Épp csak eltelik néhány perc, amikor megtorpanok. Lassan hátrafordulok, tekintetemmel Markot keresve. Hamar meg is találom, nem nehéz kivenni a tömegben magasságával és robosztus alakjával. Figyelem, ahogy egyre csak távolodik tõlem, és hirtelen mintha valami összeszorítaná a szívemet. Ahogy távolodik… olyan mintha… mintha lassacskán kisétálna az életembõl. Õ… Mark… a szerelmem…
Tényleg ezt akarom? Elengedni õt, és soha többé nem látni? Hirtelen egetverõ ostobaságnak tûnik a gondolat, hogy bármilyen okból is képes voltam megszökni tõle. Mindig vele akarok lenni. Mindig látni akarom õt… érezni… Nem engedhetem el.
Rohanni kezdek távolodó alakja után. Úgy szaladok, ahogy csak bírok, és õ éppen az utolsó pillanatban fordul meg, hogy egyenesen a karjaiba vessem magam.
- Nem megyek haza Mark! Veled akarok lenni örökre! – zihálom a futástól elfáradva, és nyomban meg is csókolom.
- De hát…
- Mark… – szakítom félbe. – Szeretlek!
- Én… én nem tudom…
Megrázom a fejem, így szakítva félbe õt.
- Nem kell… nem kell mondanod semmit. Csak… csak mondd, hogy örökre veled maradhatok!
- Bill… az „örökre” az én szótáramban teljesen más jelentéssel bír – néz a szemembe komolyan.
- Tudom. De ezzel ráérünk késõbb törõdni… Csak mondd ki! Ígérd meg, hogy veled maradhatok.. mindig – nézek rá könyörgõ, könnyes szemekkel. – Szükségem van… rád.
A kezébe fogja az arcom, és hüvelykujjával letörli elõtörni készülõ könnycseppjeimet.
- Persze, hogy velem maradhatsz, Bill. Az én ajtóm mindig nyitva áll elõtted, akkor jössz, akkor mész, és addig maradsz, amikor és ameddig szeretnél.
- Köszönöm – suttogom.
Arcomat a mellkasába fúrom, mire õ körém fonja karjait. Istenem, milyen jó érzés az ölelésében lenni… olyan megnyugtató, és biztonságos. Bárcsak örökké élvezhetném ezt. Bárcsak õ is szeretne engem…
De nem fogom ráerõltetni az érzelmeimet. Most, elõször és utoljára elmondtam neki, de többször nem fogom közölni vele. Ha fontos számára, úgyis megjegyzi, ha pedig nem, elfelejti. És akkor nem fogom fölöslegesen a tudtára adni. Az õ kezében van a döntés – és már a sorsom is.
Jó ideig csak állunk így. Úgy tûnik, neki is tökéletesen megfelel ez a helyzet. Lehet, hogy jó érzés számára, ha a közelében vagyok?
- Szeretnél vissza… hazamenni? – kérdezi halkan.
Megrázom a fejem.
- Még nem. De a szüleim így észrevehetnek.
- Akkor gyerünk – mosolyog rám. – A lovam még nem fáradt el.
Boldogan visszamosolygok rá. Odamegyünk a lóhoz, és Mark eloldozza. Újra felülünk a csodaszép állatra, de ezúttal másképpen. Most vele szemben kerülök az ölébe – combjaim az õ izmos combjain pihennek, egyik kezével átöleli a derekamat, úgy szorít magához.
Mindkét kezem a bõrdzsekije alá bújtatva ölelem át a hóna alatt, és hozzásimulok. Arcomat a mellkasára fektetve hallgatom a szíve dobogását, miközben a táj ismét sebesen megindul mellettünk.
Úgy érzem magam, mint egy valóra vált álomban. Egy álomban, ahol a rút kishercegnõért eljött a lélegzetelállítóan jóképû feketeherceg.

Zavarban ülök fel. Remélem, Mark nem haragszik, amiért elbóbiskoltam. Nem kell azonban sokáig keresgélnem, elég oldalra fordítanom a fejem: Mark az ágy melletti fotelben ül kényelmesen, és engem néz. Édes mosolya az arcán nem azt mutatja, hogy haragudna rám…
- Jó reggelt, szépségem – szólal meg.
Elpirulok a dicséret hallatán, de boldogan mosolygok rá.
- Remélem nem haragszol, amiért elaludtam…
- Ugyan már. – Föláll, és összeborzolja a hajam a fejem tetején. – Nincs semmi baj.
- Akkor jó – pislogok fel rá. – Most ugye velem maradsz?
- Persze. Megkaparintom Josenától az irányítót és…
- Nem kell – vágok közbe. Meglepve néz rám, ezért folytatom. – Be vannak programozva, a biztonság kedvéért már napfelkelte elõtt fél órával leereszkednek, úgy állítottam… mármint állították be.
Összeráncolja a szemöldökét, mintha valamire koncentrálna. Jaj, ne, ugye nem jött rá, hogy nem is Josenáé, hanem az én ötletem volt? Úgy tûnik nem, mert elmosolyodik.
- Tudtam én, hogy sántít ez a dolog. Miért nem mondtátok el, hogy te találtad ki?
Majdnem leesek az ágyról. Honnan tudja?!
- É-én… én féltem, hogy akkor kidobatod az egészet…
- Bolond vagy, kedves. Nagyon köszönöm. – Mosolyog édesen. – Most pedig légy jó, én elmegyek fürdeni.
El is indul a fürdõszoba irányába, de az én bátortalan hangom megállítja.
- Mark! – szólok utána. Kérdõn fordul vissza, és a hangom már sokkal magabiztosabban cseng. – Veled tarthatok?
Csibészes félmosoly jelenik meg jóképû arcán. Kihívóan felvonja a szemöldökét.
- Ha van merszed…
- Még szép, hogy van!
Azonnal kipattanok az ágyból, és követem a már jól ismert fürdõszobába. Már megint trükközik… Szinte egyszerre kezd el folyni a víz – amiben már habfürdõ is van –, és csukódik be mögöttem az ajtó.
Mark erõs karjaival átölel hátulról, ujjai a pólóm alá kúsznak. Forró csókokkal borítja be a nyakamat, aztán a fülembe suttog.
- Mutasd meg nekem azt a törékeny tested... – mormolja.
Lehelete szinte égetõ, finoman harapdálja a fülcimpámat, szinte az õrültbe kerget. Lassan kibontakozom az ölelésébõl, és szembefordulok vele. Kezeit visszavezetem a pólóm aljára.
- Segíts! – mondom halkan, a szemeibe nézve.
Csábító mosollyal az ajkán bólint. Rövidesen az összes ruhadarabomtól megszabadít, és vágyakozva mér végig.
- Olyan gyönyörû vagy... – szólal meg.
Magához húz, mire én rögvest megcsókolom. Nem hagy sok idõt a megszokásra, nyelvével utat tör a számba, és olyan szenvedélyesen csókol, hogy beleremegek. Ujjaimmal ügyesen, és egész gyorsan kigombolom az ingét, aztán meg is szabadítom tõle. Tenyeremmel finoman végigsimítok izmos felsõtestén, aztán megszabadítom a nadrágjától, és az alsónadrágjától is.
Egy egyszerû mozdulattal az ölébe kap, lábaimmal körülölelem a csípõjét, és így ül be velem együtt a kellemesen forró vízbe. A csókot csak akkor szakítja meg, amikor már szinte nyakig elmerültünk a vízben.
- Ha tudnád, milyen jó érzés újra itt lenni veled – suttogom.
- Tudom – mosolyodik el.
- De ezúttal van sok idõnk... – mosolygok rá sejtelmesen.
- Mire is?
- Hát… a múltkor félbeszakadtunk.
Meg sem várom a válaszát, egész testemmel hozzásimulva újra megcsókolom, vadul és követelõzõn. Egyértelmûen többet akarok… Fenekemre simuló kezei azt súgják, nincs ellenére a dolog.

Rám veti magát, de hiába várom a fájdalmas harapást, nem következik be. Undorító hangon suttog a fülembe.

- Azt hitted csakúgy megöllek, bogaram? Nem… a véred illata megbabonáz, de akkor már inkább extrán babonázzon…

A hajamba markolva durván fölránt a földrõl, aztán éles karmaival felhasítja a karomon a bõrt. Feljajdulok a fájdalomtól, de amikor látom, hogy ez mekkora örömöt okoz neki, elhallgatok. Erre megismétli a másik karommal is. Az ajkamba harapok, és elfojtom a fájdalmas hangokat.

- Ordíts! – üvölti, és újra megüt.

Körmei négy vékony karcolást ejtenek az arcomon.

- Soha – felelem halkan.

Szemei fenyegetõen megvillannak.

- Azt mondtam, ordíts! – Újabb ütés, és én ismét a földre kerülök. – Könyörögj, hogy öljelek meg!

- Nem…

Egyik kezével megragadja a nyakamat, és annál fogva emel föl a földrõl. Vasmarokkal szorítja a torkomat, és szóra nyitja a száját, de valami megállítja. Az ajtó hatalmas csapódással vágódik ki, és a következõ pillanatban már el is tûnik elõlem, és én újra a földön kötök ki.

Hangos puffanásokat hallok és megszeppenve nézek föl. Mi a… Ez… ez valóság? Vagy most csak álmodom? Nem akarok hinni a szememnek… Mark robban be az elõbb a szobába, és most kitartóan rugdossa Cain tehetetlen testét. Le sem tudom venni róla a szemeimet… Az sem érdekel, mit csinál, csak õt látom.

Már csak arra figyelek föl, hogy megszólal.

- Kérlek titeket, vigyétek haza Billt azonnal és zárjátok be a szobába, amíg haza nem érek. Josena, téged pedig arra kérlek, hogy maradj bent a szobában Billel. Fürdesd meg és lásd el a szükséges tevékenységeket, ami a sérüléseit illeti.

- Uram, de hát én még nem végeztem el a rám szabott munkákat – hallom Josena hangját valahonnan az ajtóból.

- Semmi baj, Josena! – szólal meg újra Mark. – Ráérsz megcsinálni holnap, tudom jól, hogy becsületesen elvégzed a munkád és bízom benned, viszont Northman fiatalúrban kevésbé…

Haragos tekintete nem sok jót ígér.

- Ahogy óhajtja, nagyuram! Minden a lehetõ legnagyobb rendben lesz! – hallatszik újra Josena hangja.

Talán hárman is körbevesznek, felsegítenek a földrõl, és kikísérnek a szobából. Addig nézem Markot, amíg el nem tûnik a látószögembõl…

Alig-alig érzékelem, ahogy beütetnek egy autóba. Mindkét oldalamra ül valaki, ami azért kissé túlzás. Annyira nem nézhetnek hülyének, hogy kiugrok a mozgó autóból…

***

Visszatérünk Mark kastélyába, és újabb három szolgáló kísér föl a szobámig, na és persze Josena. Beterelnek a szobába, aztán Josena bezárja az ajtót, de nem kulcsra. Kíváncsian nézek rá, õ pedig rám mosolyog.

- Tudom, hogy nem fog újra megszökni.

- Köszönöm – motyogom megkönnyebbülten.

Végre valaki bízik is bennem…

Gyorsan ellátja a sérüléseimet, aztán elkészíti nekem a fürdõt. A kedvencemet, mentaillatú habfürdõt tesz a vízbe – ez tud a legjobban ellazítani. Igazi felszabadulás, amikor nyakig elmerülök a vízben. Josena a hajamat a kád peremére emeli, és a kád mögé ülve lassan fésülgetni kezdi. Lehunyom a szemeimet, és átadom magam a nyugalomnak, ami körülvesz.

Vajon hol lehet most Mark? Mit csinálhatott Cainnel? Megölte volna? Nem hiszem… Az a haragos tekintet, amivel rám nézett… Nagyon haragudhat rám…

Egészen belefeledkezem a gondolataimba. Csak arra eszmélek, föl hogy Josena egy hirtelen mozdulattal megrántja a hajamat. Felszisszenek.

- Josena, mit csinálsz?

- Eltetszett merülni a gondolatokban, fiatalúr? – hallom Mark rideg, fagyos hangját a fülem mellett.

- M-M-M-Mark? – döbbenek meg. Egészen megrémít a viselkedése. Azt sem tudom, mit beszélek. – Mikor jöttél ide? Ugye minden rendben volt, nem maradok az utcán?

- Azt hiszem, téged ez a legkevésbé sem érdekel, hogy mi van rendben, és mi nem. Megmentettelek egy õrült vámpírtól, a lehetõ legtöbbet megtettem érted. Harapásom sem volt hiábavaló. Mivel megharaptalak, védelmem alá kerültél. Csak én táplálkozhatok belõled, és a védelmem alatt vagy és senki nem bánthat. Soha senkivel nem tettem még ilyet. Erre te kihasználtad a lehetõ legtöbb testi kontaktust közöttünk, majd mikor alszom, megszöktél. Nem értem, hogy mégis, ha itt hagysz, ennyi segítség után. Akkor miért hozzám könyörögsz a halálod elõtt 1-2 perccel? Hm? – Ránt egy nagyot a hajamon. – Miért? Miért?

- Auu... – Jajdulok fel. Hát.. hát fogalma sincs róla, miért akartam itt hagyni? És ahelyett, hogy megkérdezné, inkább fájdalmat okoz.. – Mark! Könyörgöm! Engedj el!

Elengedi a hajam, és lök egyet a fejemen. Feláll, és a tükör elé lép.

- Óriásit csalódtam benned Bill! – suttogja.

Kiszállok a kádból, és magamra veszek egy köntöst. Nem akarom, hogy így érezzen… Meg kell tudnia, hogy miért mentem el. Meg kell értenie…

- Kérlek, ne haragudj rám, Mark! Hallgass végig – ölelem át hátulról.

Szembefordul velem, és az arcomat kezdi fürkészni. A tekintete nem tûnik túl megértõnek… még mindig ridegen, és barátságtalanul néz rám… ami nekem fáj.

- Összezavartál. Azt hittem nem normális dolog, ami bennem zajlik, téged illetõen... – kezdem, de közbevág.

- Ha nem normális, akkor miért csináltad? Nem én kényszerítettelek a fürdésre, magadtól mentél bele. Nem kényszerítettelek a harapásra, te kínálkoztál föl. Arra sem kényszerítettelek, hogy kielégíts orálisan. Magadtól tetted. Akkor miért hibáztatsz mégis engem?

Nem ért meg… Egyáltalán nem ért meg… El kell terelnem a figyelmét.

- Nem tudom. – Mosolyt erõltetek az arcomra. – Új vagy számomra. Mint személy, és mint szerelem… de a mogorvaság nem rád vall, kedves Mark!

A háta mögé nyúlok, mivel ott van a borotva. A pengéjével elvágom az ujjam, aztán lenyalom róla a vért. Felágaskodva határozottan megcsókolom, nyelvemet a szájába tolva. Reménykedem benne, hogy ez hatással lesz rá…

De nem. Egyszerûen eltol magától.

- Erre azt hiszem most nincs szükség Bill! – veti oda, aztán kimegy a fürdõszobából.

A földre szegezett tekintettel állok egy helyben, és nagyokat nyelve igyekszem visszatartani a könnyeimet. Legszívesebben ordítanék és zokognék… Elutasított. Az elutasítás szörnyen fáj, fõleg… fõleg tõle… Pont tõle…

Veszek egy mély levegõt, leengedem a vizet a kádban, és én is kimegyek. A kanapén ül, de rám sem néz. Igyekszem én is úgy tenni, mintha nem érdekelne, de… nekem nem megy.

- Ha felöltöztél a vacsora már odalent fog várni – közli érdektelen hangon.

- Te… te nem vacsorázol velem? – kérdezem remegõ hangon.

Fagyosan néz rám, egyenesen a szemeimbe. A haragtól, amit a szemében látom, a testem is reszketni kezd, nem csak a hangom.

- Nem.

Aztán egyszerûen föláll a kanapéról, és elhagyja a szobámat. Az ajtó hangos csattanással vágódik be mögötte.

Nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet, szinte ráesek az ágyra, és a párnába fúrom az arcomat. Ez remekül elnyomja hangos zokogásomat.

***

Fogalmam sincs, mennyi ideig fekhettem egy helyben. Halk kopogás hallatszik, aztán valaki benyit a szobába.

- Bill úrfi miért nem... – Josena hangját hallom, de hirtelen elhallgat. Valamit letesz a kis asztalra, aztán leül az ágyam szélére és simogatni kezdi a hajamat. – Jaj, Bill úrfi, igazán nem kellene ennyire elkeserednie… Most nyugalmas idõszaknak nézünk elébe, az urunknak néhány napra el kell mennie, remélhetõleg megnyugszik, mire visszajön.

- Mi? El.. elmegy? – kapom föl a fejem.

- Igen, nagy valószínûséggel már el is indult. Ott kell lennie Cain kivégzésénél, hiszen õ alkotta meg.

- Kivégzés? – dermedek meg.

- Igen. Erre ítélték azt a szörnyeteget.

Aprót bólintok. Mark elment… és nekem még csak nem szólt… Már nem fél attól, hogy megszökök? Vagy már nem is érdekli…

- Felhoztam egy kis élelmet. Egyen egy kicsit, különben még eltûnik itt nekem – mosolyog rám kedvesen.

- Köszönöm, Josena – mondom halkan.

Bátorítóan megszorítja a kezemet, aztán elhagyja a szobát.

***

Három nappal késõbb, sötétedés után az összes szolgáló izgatottan várja, hogy Mark megérkezzen. Nem csoda… három nap alatt olyan átalakítást vittünk véghez a kastélyon, ami senkinek eszébe sem jutott volna. De én úgy gondoltam, biztosan jól jönne.

A kastély összes ablakára egy-egy modern berendezés került. Vékony, de biztos acéllemezek ereszkednek le minden egyes nap, amikor a nap felkel, és felemelkednek, amikor lenyugszik. Pontosan beállítható az idõ, és külön is lehet irányítani. Az összes szolgáló valósággal el volt ájulva az ötlettõl, és lelkesen segítettek a megvalósításban.

Most pedig már csak Mark véleménye van hátra.

- Josena! – szólok halkan.

- Tessék, Bill – siet oda hozzám mosolyogva.

- Ugye egyikõtök sem felejtette el, hogy Marknak úgy kell tudnia, mintha a te ötleted lett volna?

- Nem, senki sem… De még mindig nem értem, miért jó ez – komorodik el.

- Egyszerû. Ha tudná, hogy én találtam ki, egyszerûen kidobatná az egészet…

- De... – kezdi, de nem tudja befejezni.

- Az ajtó kinyílik és mindenki tudja, hogy Mark érkezett meg. Kissé meglepettnek látszik, hogy az összes szolgálója itt várja. Mindenki tisztelettudóan üdvözli, és én is köszönnék neki, amikor a mi irányunkba fordul, de… egyszerûen keresztülnéz rajtam.

- Nagyuram… van számodra egy meglepetésünk – szólal meg az egyik szolgáló.

Mark gyanakodva figyel. Úgy tûnik, nem szereti a meglepetéseket. Josena odasiet hozzá, és a kezébe nyomja a kapcsolót.

- Nyomja meg, uram! – mosolyog rá.

Mark még mindig gyanakvó, de megteszi. Az ablakok elõtt egyszerre ereszkednek le a fényt kizáró lemezek. Mark szemei tágra nyílnak a döbbenettõl.

- Így nappal is nyugodtan járkálhat a kastélyban, nagyuram – magyarázza egy másik szolgáló lelkesen.

Mark lassan magához tér a meglepetéstõl, és a szívem hatalmasat dobban boldog, elégedett mosolya láttán. Ezek szerint tetszik neki.

- Kinek az ötlete volt ez?

Rövid csend következik, aztán sokatmondó pillantásomra az egyik szolgáló mégis válaszol.

- Josenáé.

Mark Josena felé fordul ragyogó mosolyával, és mindenkit meglep, amikor egy pillanatra a földrõl is felemelve átöleli.

- Köszönöm! – hálálkodik. – Egy angyal vagy!

Szomorú mosollyal nézem õket, aztán sarkon fordulok, és elindulok a szobám felé. Csak akkor engedek szabadjára néhány könnycseppet, amikor bezárom magam mögött az ajtót. Nem szabad sírnom. Hiszen örült neki…

Néhány perccel késõbb kinyitja szemeit. Egy mozdulattal magára húz, kezeivel a felsõtestemet kezdi jólesõen simogatni. Lassan lejjebb halad, egészen a combomig, és néhányszor belemarkol. A következõ célpontja a fenekem. Megõrjít az érintése, egyre csak úgy érzem, hogy többet, többet és többet akarok…

Mintha megérezné ezt, megszabadít a törölközõtõl. Magához húzza a fejem, és megcsókol, de nekem ennél több kell. Elnyújtom a csókot, és újra visszatérünk vad csókolózásunkhoz. Közben mind a két keze a fenekemen van, és jó párszor a férfiasságához szorítja. Eszméletlenül felizgat, amit mûvel velem…

Ajkait elszakítja az enyémektõl, és hátradönt az ágyon. Mellém fekve újra megcsókol, kezeivel a hasamat kezdi simogatni.

Egész testem szinte reszket a vágytól, ahogy simogató keze egyre lejjebb halad. Hirtelen rámarkol merevedõ férfiasságomra, én pedig nem tudom visszatartani kéjes nyögésemet. Keze még lejjebb halad, és széttárja a lábaimat. Végigsimít combom belsõ felén, az én testem pedig megfeszül az érzéstõl.

Nem bírom tovább… többet akarok. Megragadom a csuklóját, hogy én irányítsam tovább. Meglepetés tükrözõdik arcán, aztán egyetlen mozdulattal a párnára szorítja a kezeimet. Áhá.. tehát õt nem lehet irányítani, õ a fõnök. Még hosszú percekig tart ez az édes kínzás, aztán hirtelen.. elhúzódik tõlem.

- Mára ennyi bõven elég, kedves. Ha nem szeretnéd, hogy porrá égjek, akkor most elengedsz, ugyanis már a nap elsõ sugarai láthatóak.

A szemeim könnybe lábadnak, részben a csalódottságtól, részben a gondolattól, hogy magamra hagy.

- Ne hagyj itt! – kérlelem, és hallom, hogy remeg a hangom.

Magamhoz húzom, és átölelem. Nem akarok most elválni tõle…

- Sajnálom, de tényleg nem maradhatok veled! – ölel vissza szorosan.

- Akkor legalább had kísérjelek el! – könyörgök neki halkan.

Legnagyobb megkönnyebbülésemre bólint. Az ágyról fölkelve felvesz magára egy inget és egy nadrágot. Aztán a kezembe nyom egy gyönyörû, vérvörös színû selyem köntöst. Magamra öltöm a köntöst, mire a tekintete egy pillanatra elidõzik rajtam. Aztán megragadja a kezem, és maga után kezd húzni.

- Siessünk!

***

Egy olyan helyre érkezünk, ami leginkább egy pincéhez hasonlít. A folyosó legvégének tûnõ részén megállunk. Ha innen továbbmennénk, az orrunkig sem látnánk a sötétségben. Mark felém fordul, és már éppen meg akarna szólalni, de megelõzöm.

- Veled alszom odalent – jelentem ki könyörgõ szemekkel.

- Nem, Bill, szó sem lehet róla. Odalent az orrodig nem látsz és nem utolsó sorban nem neked való, ami lent van.

- Talán van lent némi rothadó félben lévõ holttest? Csontvázak és ágynak nem nevezhetõ ágy? – kérdezem gúnyosan.

- A viccet félretéve, igen, elõfordul – válaszol ridegen. – Nem akarom még jobban felborítani a vámpírokról beállított képedet. Hidd el, hogy attól, mert veled ilyen vagyok… én is ugyanolyan lény vagyok, mint Cain vagy a többi százezer.

- És ha veled maradok ez örök életre így lesz? – kérdezem újra könnyes szemekkel. – … hogy nem aludhatok melletted úgy, hogy reggel melletted keljek föl és, hogy ágyba hozd nekem a reggelit?

- Sajnálom, de erre hamarabb is gondolhattál volna már…

Még egyszer megcsókol, aztán sarkon fordul, és eltûnik a sötétségben.

***

Már órák óta csak fekszem az ágyamon, és a plafont bámulom. Ez így… ez így nem lesz jó. Nagyon nem lesz jó… Mark kezdi túl fontosnak kinõni magát a szívemben. Sõt.. már így is túl fontos.

Még soha senkivel nem találkoztam, akivel képes lettem volna bármikor mindazt megtenni, mint amit ma minden gátlás és várakozás nélkül Markkal tettem. És ez… nem jó jel. Nem szabadna ilyennek lennem…

El kell tûnnöm innen, még mielõtt komolyabbra és sokkal rosszabbra fordulnak a dolgok. Nem… nem szerethetek belé…

Nem szabad.

***

Nehezen sikerült ugyan elaludnom, de pár órát tudtam pihenni. Az ébredés már sokkal könnyebben ment, így most teljesen éberen állok a szoba közepén.

Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni, még csak pontos tervem sincs. Csak azt tudom, hogy el kell innen mennem. Messzire.

Jóformán semmit nem viszek magammal. Fölösleges, csak teher lenne… és emlékeztetõ rá.

Az órára nézve látom, hogy még csak délután van. Még bõven van idõm, hogy eltûnjek, egy ideig Mark még nem jön elõ. Magamhoz veszem a kis táskát, amiben mindössze némi élelem, víz, és egy pulóver van, aztán kilépek a szobából.

***

Már éppen nyomnám le a hatalmas kapu kilincsét, amikor egy kéz kapja el a csuklómat. Ijedten fordulok meg, és Josenával találom szembe magam.

- Na de… mégis hová megy? – kérdezi döbbenten.

- El.

- De hát… de hát nem mehet el! Mark engedélye nélkül nem hagyhatja el a kastélyt!

- De igen! Nagyon is megtehetem, és meg is fogom tenni. Nem… nem maradhatok itt tovább – felelem halkan.

Döbbenetét kihasználva kirántom a kezem a szorításából, és amilyen gyorsan csak tudok, ki is megyek a kapun. Futva indulok meg, és jó ideig így is haladok, mielõtt még Josena utánam küldene valaki erõsebb szolgálót.

Fogalmam sincs, hova kellene mennem, és azt sem tudom, hogy merre. A kastélyt hatalmas erdõ veszi körbe, ezért úgy döntök, inkább csak megyek egyenesen. Elõbb-utóbb úgyis vége lesz…

***

Órákon keresztül csak megyek és megyek, nem tudom merre. Bár már jócskán eltávolodtam a kastélytól, az erdõ még nem ért véget. Elfáradtam, és már a nap is lement. Nagyot sóhajtva lassítok le, fogalmam sincs, hogyan tovább. Ha Mark a keresésemre indul, fölöslegesen volt mindez…

Hirtelen két kéz ragadja meg a derekamat, és magához ránt. Máris.. máris utánam jött volna?

- Tudtam én, hogy nem lesz jó helyed Marknál... – szól egy nevetõ hang a fülem mellett.

Megdöbbenek, és eluralkodik rajtam a rémület. De hiszen ez… ez… ez Cain…

- Eressz... eressz el!

- Soha, kiscicám… Ideje hazatérni.

Egy egyszerû mozdulattal a vállára dob, és hiába ütöm, rúgom, karmolom, és kapálózok, egyik sincs rá hatással. Egészen beleszédülök a sebességbe, amivel haladunk. Tehát nem normálisan megy..

Tíz perc is elég ahhoz, hogy újra a régi, hideg kõfalak között találjam magam. A pince felé indul velem, ami csak egyet jelenthet… az ottani szobába fog bezárni. Ami felér egy valódi börtöncellával…

Gyorsaságával pillanatok alatt odaérünk. Egy mozdulattal a kõpadlóra lódít, mire én fájdalmasan felkiáltok az ütközés erejétõl. A kövek nem túl párnázottak… ez napokig meg fog látszani a hátamon és a végtagjaimon, meg a fejemen is. Már ha életben maradok addig…

Cain közvetlenül elém lép, és a hajamnál fogva ránt föl a földrõl.

- Mégis hogy képzelted, hogy elmentél vele?! – üvölti az arcomba.

Meg sem várja a válaszomat, teljes erejébõl arcon üt. Erejétõl a falnak esek, és érzem, hogy felrepedt a szám. A vér fémes íze a számban, és a fájdalom bõven bizonyítja ezt. Várjunk csak… Vér? Vér… egy vámpír közvetlen közelében…

Lassan, rémülten fordítom a fejem Cain irányába. Vöröses szemei elsötétülnek, halkan morogni kezd. Döbbenten, a félelemtõl reszketve rogyok a földre, kezemet a szám elé szorítom, és a falhoz lapulok. Cain nem fog megállni. Meg fog ölni…

Szemem sarkából látom, hogy Cain lendületet vesz a támadáshoz.

A könnyeim végigfolynak az arcomon, és csak egyre tudok gondolni.

Mark…

Néhány másodpercig csak viszonozza fürkészõ pillantásomat, aztán lassan az ágyhoz sétál, és leül a szélére. Hatalmas szemeket meresztek, akaratlanul is… de nem bírok betelni vele. Közelebb hajolva finom puszit nyom a szám sarkára.

- Nincs kedved fürdeni egyet? Lemoshatnánk magunkról a mai este fáradalmait – kérdezi édesen kacsintva.

Elvörösödöm a gondolatra, hogy a közvetlen közelében tartózkodjak, miközben õ is és én is teljesen meztelenek vagyunk. De… egyáltalán nincs ellenemre… sõt… Miért is ne?

Közelebb hajolok hozzá, és a fülébe suttogok.

- Na… és hol az a fürdõ? – kérdezem a nyakára szuszogva.

- A velünk szembe lévõ ajtó mögött…

Pillantása az enyémbe mélyed, és kis híján újra megbabonáz. De még ne… még nincs itt az ideje. Kipattanok az ágyból, és elindulok a megnevezett ajtó irányába. Kinyitom az ajtót, de mielõtt eltûnnék mögötte, hátramosolygok rá, és kacsintok egyet. Arcán édes mosoly ül.

***

Mire belép az ajtón, én már teljesen meztelenül ülök a habok között, a hatalmas kádban. A ruháimat nemtörõdöm módon dobáltam szét, de úgy tûnik, ez nem különösebben zavarja. Õ is a kádhoz lép, én pedig alig várom, hogy végigpásztázzam meztelen testét, ha végre leveszi magáról azt a fölösleges törölközõt.

Túljár az eszemen. Mire pislogok egyet, máris a vízben van, a törölközõ pedig a padlón hever. Trükkös… de milyen kár…

Hirtelen lekapcsolódnak a kislámpák, és Mark egy mozdulattal meggyújtja az összes gyertyát a kád körül. Hû… nem is tudtam, hogy ilyenekre is képes. Tekintetem rászegezõdik, izmos mellkasától és széles vállaitól fölfelé indul, és végül jóképû arcán állapodik meg. Látom, hogy õ is engem figyel. Lehet… lehetséges, hogy tetszem neki? Mit meg nem adnék azért, hogy szépnek lásson…

Közel akarom tudni magamhoz.. nagyon közel.

- Hm… fázom! – fonom magam köré a kezeimet, és csak a szemem sarkából pillantok rá.

Arcán újra megjelenik édes mosolya. Hát, elég átlátszó voltam, az tény, de legalább tetszik neki.

- Ha gondolod, én szívesen felmelegítelek – néz a szemembe.

- Igazán?

Nem válaszol, ám hívogatóan széttárja karjait, ami nekem bõven elég válasz. Négykézlábra helyezkedem, és úgy mászok el hozzá, végig az arcát figyelve. Odaérek közvetlenül elé, tenyeremmel lassan végigsimítom a felsõtestén. Kockás hasfaláról indulva fölvezetem a kezem kidolgozott mellkasán is, végül átölelem a nyakát. Ebben a helyzetben megfelelõen el is helyezkedek, kényelmesen az ölébe ülve, combjaimat a dereka köré fonva.

A helyzet iszonyatosan izgató. A közelsége, ahogy a testünk szorosan összesimul egyszerûen õrjítõ… Férfiassága közvetlenül a fenekem aljához simul, és ez mérhetetlenül felizgat. Úgy tûnik, rá is hatással van a helyzet… Légzése felgyorsul, és apró, gyengéd csókokat lehel ajkaimra. Kezeivel finoman simogatja a hátam, én viszont nem bírom sokáig…

Nem tudom tovább türtõztetni magam, követelõzõn megcsókolom, nyelvemmel az övét keresve. Amikor csókom viszonzásra talál, elégedetten simulok hozzá még szorosabban. Kezei a hátamról a derekamra csúsznak, aztán még lejjebb, le egészen a fenekemig. Vad csókolózásunk közepette a fenekemet markolja.

Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy kõkemény férfiassága egyértelmûen nekem nyomódik. A csókunkat megszakítva lassan a nyakára térek át, hogy csókokkal borítsam be. Közben csípõmet lassan, szinte alig-alig hozzáérve elõre-hátra kezdem mozgatni. Megfeszülõ testén érzem, hogy mennyire felajzom ezzel. Én pedig élvezem az izgalmát…

Amikor lassan felnézek rá, látom, hogy egyébként is hosszabb szemfogai most még inkább megnyúltak, és még hegyesebbek. Megcsókolom õket, majd nyelvemet lassan végighúzom az egyiken. Foga tûhegyes vége apró sebet ejt a nyelvemen, mire én tudatosan újra megcsókolom. Érzem, hogy néha finoman megszívja a nyelvemet, hogy kinyerje belõle a vérem.

Hát vérre vágyik? Én megadom neki… én mindent megadok neki… Mi több, azt akarom, hogy harapjon belém. Itt és most. Azonnal.

Elszakadok ajkaitól, és kiegyenesedve kisöpröm a hajam a nyakamból. Fejemet kissé oldalra döntve nézek rá vágyakozó tekintettel. Vörös szemei mintha még jobban elsötétülnének, halk, morranó hang hallatszik a mellkasából. Kivillantja megnyúlt szemfogait, aztán egyetlen mozdulattal közelebb ránt magához. Egyik kezével a hátamat tartja, másikkal a tarkómat fogja. Kezeimmel is átölelem izmos testét, miközben õ végighúzza a nyelvét nyaki ütõerem mentén. Aztán egy ponton forrón megcsókolja a bõrömet, majd ajkai elnyílnak, és a következõ pillanatban már bele is mélyeszti fogait a bõrömbe.

Három érzés keveredésétõl nyögök fel. Az elsõ, a döbbenet, hogy most tényleg… megharapott. A második az az apró, kellemetlen, szúró fájdalom, amit halványan érzékelek. A harmadik, és egyben a legerõsebb, a mérhetetlen kéj, amit a harapása kivált belõlem. Szinte magamon kívül suttogom a nevét újra és újra, miközben õ mohón kortyolja a véremet. A folyamat azonban nem tart sokáig, hamarosan elenged. Gondolom, nem akar helyben megölni. Élvezkedve nyalja le a két sebbõl kiserkenõ utolsó vércseppeket, aztán megcsókolja a nyakam. Lassan eltávolodok tõle, hogy lássam az arcát. Szemei egészen mély bordók, és a szája… észvesztõen izgalmas látvány, ahogy ajkai az én vérem maradékától vöröslenek. Érzéki mozdulattal tisztítja meg a száját, le sem véve rólam a tekintetét. Merevedése a fenekem alatt szinte még keményebb lett… jobb lesz rajta is segíteni.

Magamban elmosolyodom. Itt az ideje megviccelni egy kicsikét…

Anélkül, hogy bármit is csinálnék, egyszerûen kiszállok az ölébõl, magam köré kapok egy törölközõt, majd kisietek a fürdõszobából. Olyan megbántott arckifejezést erõltetek magamra, amennyi csak kitelik tõlem. Már hallom is, ahogy szinte rohanva jön utánam. Háttal állok neki, egy-két lépésnyire tõlem megtorpan.

- Bill! – szólít meg aggódó hangon. – Bill, én…

Hirtelen megfordulok, és az ágy felé kezdem tolni. Normális esetben meg sem tudnám mozdítani, de most engedelmesen lépked hátra, egészen addig, amíg a széléhez elérve le nem huppan. Arca értetlenséget tükröz, amit nem is csodálok.

- Bill…? – kérdezi meglepve.

- Csss... – teszem az ajkai elé az ujjam.

Apró puszit nyomok a szájára, aztán az arcára, majd a nyakára. Lejjebb haladok a mellkasára, ezt követi a hasa. Már térdelek elõtte, és amikor elérek a derekára tekert törölközõ széléhez, fölnézek rá. Hitetlenkedõ arccal néz, amin muszáj mosolyognom.

Lassan szétbontom rajta a fölösleges anyagot, és nem kell csalódnom. Izgalma még nem lankadt le teljesen, de ami mégis, azt majd visszahozom belé.

- Bill... – nyögi megrökönyödve.

Úgy tûnik, berögzült neki a nevem, gondolom mosolyogva. Magabiztosan rámosolygok, aztán már minden figyelmem a feladatomnak szentelem. Határozottan a kezembe fogom, és a kezem föl-le mozgatásával hamarosan ismét kõkeménnyé merevedik. Halk sóhajai csak még jobban felbátorítanak.

Csak most látom, hogy itt is… hatalmas. Nehezen, de meg kell birkóznom vele. És meg is fogok. Nyelvemmel néhányszor végigsimítok teljes hosszán, mire elégedett morgással felel. Lassan a számba csúsztatom, bár tudom, hogy egész férfiasságát nem tudom a számba venni. Legalábbis egyelõre nem. Túl nagy… De csak ebbõl a szempontból.

Annyit engedek szám hívogató melegébe, amennyit csak tudok. Lassan le-föl kezdem mozgatni a fejem, Mark mély nyögései pedig igazi önbizalombombáknak számítanak. Lelkesen folytatom a munkálkodást, õ pedig néhány perccel késõbb a hajamba fúrja az ujjait elölrõl. A hajamba markol, és õ kezdi diktálni a tempót. Jóval gyorsabb, mint az elõzõ, de akadály nélkül tudom tartani az iramot. Többször is rányomja a fejemet kicsit mélyebben. Lassan szoktat ahhoz, hogy minél mélyebbre és mélyebbre merítsem magamba.

Néhány másodpercnyi idõre kiveszem a számból, aztán nyelvemmel a makkján kezdek játszani. Felhördül, és erõsebben markolja a hajam. Fölnézek rá, és azt kell látnom, hogy hátravetett fejjel élvezi, amit csinálok. Néhány másodpercig így folytatom, aztán újra a számba eresztem.

Még mélyebben nyomja magára a fejem, és egy élvezettel teli nyögéssel a számba élvez. Elengedi a hajam, és háttal eldõl az ágyon. Lenyelem sûrû élvezetét, aztán lassan fölmászok hozzá. Elfekszem mellette az ágyon, és gyönyörködök kielégüléstõl elégedett arcában.

Mark tekintetébõl gyengédség tükrözõdik. Megnyugtató, de nem most… én… nem akarok elszakadni tõle…

- Bill, kérlek, hagyj magunkra. Pár perc és megkereslek és megbeszéljük... – kezdi.

Halvány mosolyt erõltet az arcára, de tudom, hogy most õ sem túl boldog. De még befejezni sincs ideje, mert Cain közbevág.

- Erre semmi szükség! Én már itt sem vagyok! Engedelmeddel Mark, távozok és gondolkodj el azokon, amit mondtam neked!

Arcán ijesztõen gonosz mosollyal hagyja el a termet. A szemem szúrni kezd, és bár rettentõen szégyellem magam, nem tudom eltûnteti a rémületemet. Magamba roskadva rogyok térdre.

- Miért nem lesz vége ennek a szörnyûségnek? Miért? – kérdezem zokogva.

Nem sokáig maradok úgy, ugyanis Mark felém indul, és felsegít a földrõl. Nem tudom, hogy szabad-e ilyet tennem, de szükségem van… valamire… valakire… hogy megnyugodjak. Kezeimet a mellkasára fektetve bújok hozzá. A könnyeim viszont csak lassacskán akarnak elapadni…

- Gyere, Bill, fölmegyünk a szobába – szólal meg gyengéd hangon.

Mielõtt tiltakozhatnék, már a karjaiban találom magam. Az ölében tartva indul el… de nem az én szobám felé. Csak nem… a saját szobájába visz?

***

Belépünk a tágas helyiségbe, és azt kell látnom, hogy de, nagyon is. Mark szobájában vagyunk. Az ágyra fektet, és be is takar.

- Nem lesz semmi baj! – mondja megnyugtató hangon. – Tudod jól, és már én is nagyon jól tudom, hogy Cain egy pszichopata. Csak össze-vissza beszéli a marhaságait. A vámpírbíróság nem fog téged elítélni, hisz nem tettél semmit. Õ lesz az, akit elítélnek majd, ugyanis te nem önszántadból mentél hozzá, és nem önszántadból éltél vele. Az, hogy miket tudsz a vámpíréletrõl, az szintén nem a te hibád, ugyanis ha Cain a fajának az érdekeit nézte volna, akkor megoldotta volna másképp a gyilkosságait, és nem pedig úgy, hogy te is szemtanúja legyél.

Kezével finoman végigsimít az arcomon, letörölve a könnyeimet. Muszáj mosolyognom. Félelmetes, milyen könnyen meg tud nyugtatni…

- Akkor biztos, hogy nem bánthat senki, amíg veled vagyok? – kérdezem reménykedve.

- Nem Bill. Senki nem bánthat, és nem árthat neked addig, amíg az én otthonomban élsz, az én védelmem alatt – feleli.

Nem tudok uralkodni magamon… Felülök, és szorosan átölelem. Annyira sokat tett már értem, és annyira közel érzem magamhoz máris… szinte túl közel…

- Nem félsz tõlem? – kérdezi.

Ránézek, aztán lassan megrázom a fejem.

- Nem.

Ahogy õt nézem, eszembe jut a tegnapi csók. Talán… talán nem ártana tisztázni. Csak hogy tudjam, hányadán állunk. Hogy… hogy miért tette. Szeretném tudni, és azt is, hogy mit érzett közben. Mert az biztos, hogy rám nagy hatással volt, de… közel sem vagyok biztos abban, hogy ez kölcsönös.

- Mark…

- Bill... – szólal meg velem egyszerre. Elpirulok, amiért vele egyszerre szólaltam meg, aztán bólintok, hogy folytassa. – Bill… szeretnék tõled bocsánatot kérni, azért ami tegnap a tangó után történt. Ne haragudj, sajnálom. Nem tudom hol állt a fejem, csak hirtelen cselekedtem… remélem nem ijesztettelek meg nagyon és nem félsz tõlem.

Újra rám néz, én pedig boldogan mosolygok rá. Ezek szerint… azért neki is számított valamicskét. Ha hirtelen cselekedett, akkor tényleg akarta…

Amikor megjelenik arcán az a szívdöglesztõ mosoly, óriásit dobban a szívem. Mi ez…? Miért van rám ilyen hatással? Nem értem…

- Ugyan már… nem kell bocsánatot kérned.

- De én tény... – kezdi, de beléfojtom a szót.

Azt hiszem, saját magamtól fogom egyszer megbolondulni… Gõzöm sincs, mi üt belém már megint, de egyszerûen… egyszerûen csak megcsókolom. Igen. Odahajolok hozzá, és a szájára tapasztom a számat.

Döbbenten nyílnak tágra a szemei, én pedig észhez térek. Úristen… mit mûvelek én itt? Hogy mertem ezt csinálni? Nem vagyok normális… Érzem, hogy az arcom lángolni kezd, és amilyen gyorsan csak tudok, elhúzom az arcomat az övétõl. Ekkor jön csak a következõ adag döbbenet.

Tenyerét a tarkómra fekteti, és visszahúz magához. Ajkunk újra egymáshoz szorul, és én önfeledten sóhajtok föl. Olyan fantasztikus ez az érzés… Lehunyom a szemeimet, és a nyakát átölelve egészen hozzásimulok. Nyelvével finoman végigsimít az ajkaimon, mire én engedelmesen széjjelebb nyitom õket, utat engedve neki. Nyelve rátalál az enyémre, én pedig halkan felnyögve fekete hajtincsei közé fúrom az ujjaimat. Szabad kezét a takarón keresztül a combomra simítja, és ahogy lassan simogatni kezdi, elönti a testem a forróság.

Néhány perccel késõbb nehezen, de elhúzódik tõlem.

- Mark... – suttogom a nevét kissé ködös tekintettel.

- Ne siessünk annyira elõre – néz a szemembe mosolyogva.

Megbabonázva bólintok, és õ gyengéden tartja meg a hátam, hogy ne dõljek el rögvest.

- Én... – kezdem, de azt sem tudom, mit akarok igazán mondani.

Majdnem elneveti magát a kábaságomon, de széles mosolyát így sem tudja elrejteni. Gyengéden visszafektet az ágyra, és visszatakarja a felsõtestem is.

- Feküdd ki magadból – mondja mosolyogva.

Magamba szívom a látványát, aztán bólintok.

- Itt maradsz? – kérdezem gyorsan.

- Igen.

Elégedetten elmosolyodok, aztán lehunyom a szemeimet.

***

Földöntúli boldogságban úszva nyitom ki a szemeimet. Olyan gyönyörû álmom volt… Körülnézek, és csak ekkor eszmélek rá, hogy Mark szobájában vagyok, és az õ ágyában fekszem. Akkor… nem csak álom volt. Legalábbis egy része nem…

Felülök az ágyban, de Mark már nincs a szobában. Az órára pillantva látom, hogy csak egy-két órát aludtam, tehát még alig késõ este van. De akkor… hol lehet?

Kikászálódom az ágyból, hogy megkeressem. De ezzel egy idõben kinyílik a szobával egybenyitott fürdõszoba ajtaja, és Mark lép a helyiségbe.

- Felébredtél? – üdvözöl mosolyogva.

Szólásra nyitom a számat, de hang nem jön ki rajta. A látvány teljesen elveszi az eszemet…

Mark nem visel semmit, csupán egy törölközõ van a derekán. A vízcseppek még ott csillognak tökéletesen kidolgozott, izmos testén. Arcán ragyogó sármos mosolya csak olaj a tûzre.

Egek… ez a látvány meg fog õrjíteni. Csodálatos ez a férfi.

Nem kell sokáig várnom a válaszra, mintha érezné bennem a kíváncsiságot, megszólal.

- Szeretnél ledõlni egy kicsit, vagy sétálunk egy kicsit a kastélyban? – kérdezi.

Nem sokat gondolkozom, egyértelmû, hogy mit csinálnék szívesebben.

- Kissé fáradt vagyok, de a sétát semmiképp sem hagynám ki – felelem mosolyogva.

- Akkor hát, gyere!

Mellém lép, fölsegít a székrõl, aztán elindulunk a kastély belseje felé.

***

Lakhelyének minden egyes négyzetcentiméterére kíváncsi vagyok, és õ készségesen meg is mutatja az egész épületet. Annyival barátságosabbak tûnik, mint Cain kastélya. Persze ez is egy igazi vámpírhoz hû építmény, de akkor is… nekem ezerszer jobban tetszik. Már most tudom, hogy jó helyem itt jó helyem lesz.

Az utolsó helyiség, ahova bemegyünk, az egyik torony legfelsõ szobája. Bent félhomály uralkodik, csak néhány gyertya ad világosságot, és az éjjeli holdfény világít be az apró ablakon át, egy vékony csíkban.

A szoba tömve van rengeteg papírral, könyvvel, és sok-sok kisebb-nagyobb tárggyal. Ezen kívül egy lemezjátszó és egy régi zongora is helyet kapott mellettük. Mark megáll az ajtóban, én viszont beljebb megyek, és mindent megcsodálok. Ezen nagyon is emberi tárgyaknak tûnnek… lehetséges, hogy valaha az övéi voltak?

Lassan végigfuttatom az ujjam a zongorán, amit már vékony porréteg borít. Aztán a gyertyák mellé lépve játszani kezdek az egyik lángjával.

- Szeretsz táncolni? – hallatszik Mark kérdése közvetlenül elõlem.

Összerezzenek, hiszen az elõbb még az ajtóban állt. Most pedig már elõttem… ehhez soha nem fogok hozzászokni.

- Persze, nagyon szeretek – felelem. – Bár nem nagyon szoktam gyakorolni, leginkább a moderntánc, ami leginkább jelentõs részt foglalt el az életemben.

- Akkor itt az ideje egy kis tanuláshoz – kacsint rám édesen.

A lemezjátszóhoz megy, és feltesz egy zenét. Hamarosan azt is meg tudom állapítani, hogy tangó.

 Visszatér hozzám, és meghajlunk egymás elõtt. Egyik kezét a derekamra helyezi, a másikkal megfogja a kezem. Én szabadkezemet a vállára teszem, és így simulunk össze. Alig tudom visszafogni elégedett sóhajomat, ahogy izmos teste az enyémhez préselõdik. Olyan erõ árad belõle, mintha bármelyik pillanatban összeroppanthatna, mégis… ez érzés, ahogy a karjaiban tart, egyszerûen fantasztikus.

A tánc elkezdõdik, és megkönnyebbülten tapasztalon, hogy nem is nehéz. Elsõre sikerülnek a lépések, aminek nagyon örülök. Elérünk a hajláshoz, és azalatt az egy másodperc alatt, amíg ott tart, egyszerûen eltávolítja a farzsebembõl a védekezésül odacsúsztatott bicskát. Pillantása rátalál az enyémre, így láthatja benne a vidám csillogást.

Amikor tovább táncolunk, egy lassú részhez érve feljebb húzza az ingem ujját, és letekeri a csuklómról az ezüstöt. Milyen okos… Nem lehet becsapni, és muszáj mosolyognom a helyzeten.

- Van egy fémbõl készült kereszt az övemen – mondom kihívóan, mikor újra rám tekint.

- Ugyan már Bill! – neveti el magát. – Csak nem gondolod, hogy az ócska kis keresztes trükkjeidtõl hamuvá leszek.

Hallom a hangjában a vidámságot, ami engem is boldoggá tesz. Furcsa… olyan jól érzem magam vele…

A tánc végéhez közeledve újra elérünk egy hajláshoz, és a hajam lecsúszik a vállamról. A nyakam teljesen fedetlen marad, és ez neki is feltûnik. Egy pillanatnyi ijedelemmel figyelem, milyen sóváran méregeti. Csak nem akar megharapni…?

Egyre csak a nyakamat figyeli, és résnyire nyitott ajkai között látom, ahogy szemfogai egy pillanat alatt megnyúlnak. A nyakamhoz hajol, és lélegzetvisszafojtva várom, mi fog történni. Cain sosem harapott meg… fogalmam sincs, hogy megy ez…

Hirtelen megérzem nyelvét a nyakamon, és ez úgy hat rám, mintha villám csapott volna belém. Épp csak vissza tudom fogni halk sóhajomat. Csak nem… csak nem kívánom õt? Légzésem és szívverésem egyszerre gyorsul föl, ahogy hegyes fogait finoman végighúzza a bõrömön. Nem harap belém, de még csak meg sem karcolja a bõröm. Arca egyre jobban közeledik az enyémhez, mire a testem majdnem elernyed.

Könnyedén visszaránt álló testtartásba, amitõl hajam kibomlik, és a hátamra omlik. De ez engem most nem is tud érdekelni… ugyanis az arca alig néhány centiméternyi távolságra van az enyémtõl. Egy apró mozdulat elég lenne hozzá, hogy megcsókolhassam.

Alig kapok levegõt, amikor arca közeledni kezd az enyémhez, és ösztönösen reagálva én is közelíteni kezdek. Ajkaink összeérnek, és szinte beleremegek ebbe a gyengéd érintésbe. Furcsán érint a gondolat, de egyre csak azt kezdem tervezgetni, hogy többet akarok, még sokkal többet. Belõle…

Édes képzelgésembõl az ajtó nyitódása ránt ki. A fejemet az ajtó irányába kapva látom, hogy Josena lép be a helyiségbe. Csak nem kopogott…

Megszeppenve rebbenek távolabb Marktól, és most szerencsémre van a sötét – az arcom jelenleg nagyjából az égõvörös színében pompázhat. Fogalmam sincs, mit akarhat Josena pont most, de úgy érzem, nem is akarom megvárni. Egy kissé kínosan érzem magam… egy kissé.

Tekintetemet a padlóra szegezem.

- A-azt hiszem, én most visszatérek a szobámba… Köszönöm az… estét, Mark – hadarom.

Aztán, amilyen gyorsan csak tudok, kislisszolok a döbbenten álló Josena mellett az ajtón. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok, és meg sem állok a szobámig.

Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, és ziháló lélegzettel dõlök neki a hátammal. Lehunyom a szemeimet, és próbálom lenyugtatni mind a légzésemet, mind a szívemet. Mutatóujjammal megérintem az ajkaimat, és újra magam elõtt látom Mark arcát, közvetlenül az enyém elõtt. Istenem, az a csók… Életem legizgalmasabb pillanata volt. Sosem fogom elfelejteni ezt az estét…

Mivel tudom, hogy most már semmi másra sem tudnék figyelni, inkább úgy döntök, hogy elteszem magam holnapra. Egy gyors zuhanyozás után már be is esem a hatalmas, puha ágyba. A vörös selyempárnák között, Markkal a fejemben, hamar elalszom.

***

Amikor felébredek, zavartan veszem észre, mennyire késõ van már. Normális esetben maximum 9 órakor mindig kidobott az ágy, de most… most dél is elmúlt már. Gyorsan kiugrok az ágyból, aztán a fürdõszobában rendbe szedem magam. Megmosakszom, majd felöltözök, végül kifésülöm a hajam, amit ezúttal hagyok szabadon a vállaimra omlani.

Tudom, hogy a nappal folyamán nem lesz alkalmam összefutni Markkal, mégis meglep, amikor a szobámból kilépve egy fiatal szolgálóval találom szembe magam. Friss reggeli, vagy ebéd ajánlatával kecsegtet, amihez csak kedvem tartja. Végül inkább egy könnyû reggeli mellett döntök. Az megfelelõ lesz egyelõre.

***

Az egész délutánt és a kora estét is az édes semmittevéssel töltöm. Furcsállom kissé, hogy egész nap nem találkozom Josenával sehol, de… biztos van rá magyarázat. Néhány órája már besötétedett, de én továbbra is a szobámban kuksolok. Valahogy nem… nem merek Mark szeme elé kerülni. Õ pedig nem jött fel hozzám…

Hatalmas sóhajjal tudatosul bennem, hogy mindennél jobban vágyom most arra, hogy láthassam. És ha õ nem jön ide, akkor én keresem meg õt.

Föltápászkodom az ágyból, és kiindulok a szobából. Becsukom magam mögött az ajtót, aztán lesétálok az alsó szintre. Már éppen elgondolkoznék rajta, hol is keressem, amikor beszélgetés hangja üti meg a fülem. Elég.. hangos beszélgetésé. A nappaliból jön, így abba az irányba indulok.

Egy pillanatra megtorpanok, amikor rájövök, kiknek a hangját hallom. Ez Mark és… és Cain. Sietõsebbre fogom a lépteimet, közben a szívem hevesen kalapál. Ugye… ugye nem… ugye nem akar visszaadni neki? Istenem, csak azt ne…

A résnyire nyitott ajtó elõtt megállok, hogy halljam, mirõl beszélnek.

- Alázatosan kérlek, Mark… Hinned kell nekem… Én.. sosem hazudnék neked.. uram – hallom Cain hangját.

- Nem! – csattan Mark hangja. Elég dühösnek tûnik. – Ezek után még azt mered mondani, hogy nem hazudnál?! Én magam éltem át másodkézbõl a gyilkosságaidat.

- Belenéztél a szerencsétlen fejébe, igaz?

- Hány éven keresztül vertél át? – kérdez vissza Mark válasz helyett. – Szánalmas módon kihasználtad, hogy puszta emberségbõl nem vájkáltam a gondolataid között, de ennek most egyszer és mindenkorra vége. És ezek után már Bill ügyét is máshogyan értékelem. A bíróság arról is tudni fog, hogy akarata ellenére tartottad õt fogva, és arról is, milyen szörnyûségeknek volt szemtanúja.

- Azt nem fogod megtenni – mondja Cain elégedett hangon.

- Ugyan miért nem?

- Mert halandó ember nem tudhat a létezésünkrõl, õ pedig túl sokat tud. El fogják venni tõled, és végeznek vele, hogy ne járhasson el a szája.

Én csak ekkor lépek be a terembe, és mindketten felém fordulnak. Arcukon meglepettség tükrözõdik, annyira a veszekedésre koncentráltak, hogy fel sem figyeltek a vér szagára.

Nekem viszont csak Cain utolsó szavai járnak a fejemben…

Holtsápadt arccal nézek Markra.

Kíváncsian várom a válaszát.

- Mert te nem ilyen életet érdemelsz! – feleli. – Amit Cain lemûvelt elõttem veled, az nemcsak számodra, de számomra is nagyon megalázó helyzet volt. Mikor kimentél végig rólad kérdezgettem és Cain elmondta, hogy hogyan kerültél hozzá. Õszintén szólva, nem tartom magam egy érzõ léleknek, de én ezt nem mertem volna veled megtenni még akkor sem, ha utasítottak volna.

Tetszik a válasza, igazán õszinte, ezért boldogan rá is mosolygok.

- Köszönöm! Ez igazán rendes tõled!

Aztán, mielõtt még elgondolhatnék azon, mit is csinálok, kezemet rásimítom arra a kezére, amelyikkel a váltót fogja. Néhány pillanaton belül szerencsére kapcsolok, és gyorsan elrántom a kezem. Hogy elrejtsem elõle vörösödõ arcomat, inkább kibámulok az ablakon.

***

Amikor megállunk, egy hatalmas kastély elõtt találom magam. Kõfalai láttán az az érzésem támad, hogy lehetetlen bejutni, és óriási biztonságot ad. Illik Markhoz…

Bemegyünk egy nagy kapun, és az elõtérbe érkezünk. Egy alacsony, vékony lány siet elénk. A ruhája egy kissé furcsa, de amilyen rajongással Markra néz, eszembe jut, hogy talán a kedvese lehet. Furcsán néz rám, egy kissé mintha ellenségesen mérne végig.

- Jó estét, nagyuram! Segítségére lehetek önnek, vagy a kísérõjének valamiben? – kérdezi, újra ugyanazzal a pillantással végigmérve.

Ezek szerint.. nem a barátnõje. Hanem egy szolgáló.

- Jó estét, Josena! Kérlek, szólj a kocsisnak, hogy álljon be az autóval, majd vigyék a benne lévõ bõröndöket a vendégszobába – feleli Mark.

A lány, Josena, meghajol, majd sietve távozik.

- Bill, gyere légy szíves! Itt az ideje egy közös beszélgetésnek és egy közös vacsihoz – néz rám mosolyogva.

Közös vacsora? De hiszen õ… Õ nem azzal táplálkozik, amivel én… Na mindegy. Õ tudja…

***

A szobám egyszerûen mesésen gyönyörû. Hatalmas, és olyan, mint egy modernizált múzeumi érték. Régies stílusban épült, és a berendezése is az. A baldachinos ágy vörös selyemágynemûvel van bevetve, ami olyan érzést kel ebben a szobában, mintha visszacsöppentem volna egy néhány évszázaddal ezelõtti királyi palotába. Csak a nagyképernyõs TV, a telefon, és a számítógép árulkodik modern korunkról. Elképesztõ, és nagyon tetszik.

Nyugodtan pakolom ki a bõröndjeimbõl a szükséges holmijaimat, hiszen van idõm bõven. A vacsora másfél óra múlva lesz tálalva. Fogalmam sincs, mit kellene felvennem… nem tudom miért, de tetszeni akarok Marknak.

***

Egy kissé idegesen állok a tükör elõtt. A szerelésem elég kihívó, Cain mellett soha nem mertem volna így felöltözni, de most… most más a helyzet. Remélem, nem túloztam el, és tetszeni fog neki. A hajamat még gyorsan összekötöm, és a jobb vállamra fésülöm. Igen. Tökéletes.

Elindulok az étkezõ felé, Mark megmutatta, merre találom. Sikeresen el is jutok odáig, az ajtó viszont zárva van. Ám amint elé érek, ki is nyílik. Josena nyitott ajtót. Belépek a hatalmas helyiségbe, és rögtön meglátom a hosszú, mindenféle finomságoktól roskadozó asztalt. Mark az asztal egyik végén ül, az én terítékem a másik végen van elhelyezve.

Magamon érzem figyelõ tekintetét, és látom, ahogy lassan végigméri az egész testem. Szemei megcsillannak, amit jó jelnek veszek. Ezek szerint sikerült elnyernem a tetszését.

Sietve feláll, és igazi úriember módjára kihúzza nekem a széket, hogy leülhessek. Aztán visszaül a helyére, velem szembe.

Hiába csalogat a sok ínycsiklandozó étel, egyelõre nem tudok arra koncentrálni. Kissé kellemetlenül érzem magam, új a szituáció. De leginkább az érint kellemetlenül, hogy alig bírom levenni a szemem Markról. Csak most látom, mennyire jóképû… Szemeimet elszakítom az arcától, és tekintetem lejjebb vándorol. Makulátlan, fehér inget visel, csuklóján néhány bõr karkötõ díszeleg. Feszesebb nadrágját, és csizmáját már az imént megnézhettem magamnak.

Mark letekint a padlóra, és nekem is csak ekkor tûnik fel, hogy körülötte a földön többféle mókus, patkány, és egér szaladgál. Összeráncolt szemöldökkel igyekszem megfejteni, mit kereshetnek ott. Csak nem háziállatok…

Aztán Mark föláll a székbõl, találomra kiválaszt egy mókust. Aztán egyszerû mozdulattal eltöri a nyakát, szemfogaival egy rést hasít az állat nyakába, és a poharába ereszti a vérét.

Döbbenten, tágra nyílt szemekkel figyelem. De hiszen… Õ állatok vérén élne? Ilyen… ilyen létezik? Még sosem hallottam ilyesmirõl… Ez furcsa. Nagyon furcsa. Szóvá is teszem…

- Te… te állatok vérén élsz?

Elmosolyodik döbbenetemen.

- Igen.. ezzel is. Nem mindig fûllik fogam az emberek meggyilkolásához. Nem fogok hazudni, nem egy emberrel végeztem már, de nem korlátozódom rájuk.

- És ez… nem gyengít le? – kíváncsiskodom.

- Hát, jóval kevesebb energiát ad, mint egy ember vére, de teljes életet tudok élni ezzel is. Nem hátráltat. Akad néhány vakmerõ ifjú vámpír, aki azt hiszi, ettõl sokkal gyengébb vagyok.. Sokszor próbálnak megtámadni ilyen kis seggdugaszok, abban a reményben, hogy elvehetik az összes vagyonomat. De mind hoppon maradnak, és sosem tanulnak a másik hibájából.

Fura, én sosem mernék kiállni ellene, még ha azt is hinném, hogy gyenge. Ami egyébként is lehetetlen, hiszen csak úgy sugárzik belõle a nyers erõ… Érthetetlen. Tényleg vakmerõek lehetnek azok a vámpírok.
A meglepettségemet hamarosan felváltja a csodálat. Szinte.. tiszteli az embereket. Ezt szerintem jóformán egyik vámpír sem mondhatja el magáról. Oké, hogy ölt embereket, de azért ez jóval másabb, mintha nap mint nap lemészárolná az elsõ embert, aki útjába kerül... Cain is… minden egyes éjjel végignézette velem, ahogy különbözõbbnél különbözõbb nõket és férfiakat csalogatott a kastélyába, és szörnyû kínok között végzett velük… Mindig az jutott eszembe, hogy mikor következem én a sorban.
Nem is értem, miért tart magánál mindig szintetikus vért.

- Szerintem ez inkább csodálatra méltó dolog. Én legalábbis így érzem.

Újra megjelenik arcán egy imádnivaló mosoly, de csak egy pillanatra.

- Cain mellett sok szörnyûségnek voltál tanúja, nem igaz? – kérdez félrebillentett fejjel.

Az üres tányérom hirtelen nagyon érdekesnek tûnik, és elmélyülten kezdem fürkészni. Aztán lassan bólintok.

- Igen… igen, elég soknak.

Bizonytalanul újra fölnézek. Mark tekintete komor lett, mintha nem tetszene neki a gondolat, hogy végignézette velem azokat, amiket tett.

- Láss hozzá az ételhez, Bill! Ki fog hûlni – szólít fel gyengéd hangon.

Rámosolygok, aztán eleget teszek a felszólításnak. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a bõség zavara, de végül csak sikerül eldöntenem, mivel kezdjem.

Az étel egyszerûen fenséges, lehetetlen eldönteni, melyik fogás a legfinomabb. Annyit eszek, amennyi csak belém fér. Már két éve nem ettem ennyire finomat, és egyáltalán, ekkora étvággyal sem.

Mark elgondolkozva, halvány mosollyal az ajkain figyel, miközben lassan kortyolgatja õ is a táplálékát. Bevallom, sokkal gusztusosabb így vacsorázni, mint evés közben egy szerencsétlen ember sikoltozását és halálhörgését hallgatni. Nem csoda, hogy akkoriban nem esett jól az étel.

Amikor úgy érzem, hogy egy falat sem fér már belém, illedelmesen megtörlöm a számat, elhelyezem az evõeszközt a tányéron, és elégedett mosollyal dõlök hátra.

Josena mellém lép, és már sokkal barátságosabban néz rám.

- Ízlett az étel? – kérdezi kedves mosollyal.

- Igen, fenséges volt. Nagyon köszönöm – mosolygok vissza.

Fejet hajt köszönetképpen, aztán elveszi a tányéromat, és távozik. Várom, hogy mikor jön vissza, de ezúttal nem jelenik meg újra.

Markra pillantok, és kíváncsian várom, milyen meglepetéseket tartogat még ez a nap.

Céltalanul sétálgatok a hatalmas kastély folyosóin. Már kívülrõl tudom, melyik hová vezet, hol kanyarodik el, melyik nagyobb, melyik keskenyebb… Ezalatt a két hosszú év alatt bõven volt idõm megfigyelni az épület minden egyes négyzetcentiméterét. Cain mindig is azt várta el tõlem, hogy nevezzem az otthonomnak, de.. ez egyszerûen nem megy. Nem tudom otthonnak tekinteni azt, ahová rabként vagyok bezárva.

Egyetlen kezemen össze tudnám számolni, hogy hányszor tehettem ki a lábam ebbõl a hatalmas kõhalmazból. Komolyan, még a széltõl is óv, csak azt nem értem, mi szükség van erre. Talán attól fél, hogy elszökök? Ennél azért okosabb vagyok. Még a kapun sem jutnék ki, már mögöttem lenne. Meg egyébként is álladóan a családommal fenyegetõzik…

Sóhajtva rázom meg a fejem, aztán továbbmegyek. És egyenesen belesétálok valakibe.

- Bill, mit csinálsz te itt? – hallom meg Cain szigorú hangját.

- Én… sétálok – pislogok fel rá zavartan.

- Most menj fel a szobádba. Perceken belül fontos vendégem érkezik, és amíg itt tartózkodik, nem akarlak meglátni a szobádon kívül!

- Igen, Cain – hajolok meg.

Sarkon fordulok, és már sietek is föl a szobámba. Nem akarom magamra haragítani… nem tudom, meddig bírja türtõztetni magát velem kapcsolatban. Bezárom magam mögött a szoba ajtaját, és végigfekszem az ágyamon. Aztán, hogy elûzzem az unalmamat, kezembe veszem a távirányítót, és érdektelenül kapcsolgatni kezdem a TV-t. Ez az egyetlen elektronikai berendezés található meg a szobámban. A számítógépet csak Cain jelenlétében használhatom, telefont pedig nem ad a kezembe. Van valami berögzõdése, miszerint rögtön segítséget hívnék valahol. Mintha nem tudnám, hogy úgyis rájön.

Találok egy filmet, amit ugyan már legalább húszszor láttam, legalább valamennyire leköti a figyelmemet. Sajnos már a felénél tart, amikor odakapcsolok, így alig háromnegyed órán belül vége is lesz.

Sóhajtva tovább váltogatom a csatornákat, aztán a szemem hirtelen megakad egy nemzetközi hírcsatornán. A képernyõn ugyanis… istenem, az édesanyám van a TV-ben! És… és sír…

- Biztos vagyok benne, hogy nem magától szökött el. Már két éve eltûnt, és fogalmunk sincs, mi történhetett vele! Még csak apró nyomokat sem találtak a rendõrök… Kérem, bárki is tartja fogva a mi drága kisfiunkat, adja vissza nekünk…! – könyörög elcsukló hangon.

A szívem összeszorul a látványra. Fogalmam sincs, mit tehetnék… nem mehetek már vissza hozzájuk, egész biztosan õrültnek tartanának, ha azt mondanám, hogy egy vámpír tartott fogva. De.. ha legalább megnyugtathatnám õket, hogy jól vagyok… Csak egyetlen telefonhívás..

Muszáj beszélnem Cainnal.

Lélekszakadva rohanok le, és az egyik szolgálótól megtudom, hogy Cain a tárgyalóban van. A helyiséghez sietek, és azonnal kitárom az ajtaját, ami egy kissé hangosabban csapódik a falnak, mint ahogy akartam.

Belépve azonban rögvest megtorpanok. Ketten ülnek az asztalnál, Cain és egy idegen. Még sohasem láttam. Milyen… hatalmas.. csak úgy sugárzik róla a tekintély. Még Cainnál is nagyobb hatalmú vámpír lehet. A szemei egészen vérvörösek, sötétebbek, mint Cain szemei. Elpirulva igyekszem a lehetõ leggyorsabban meghajolni elõtte, hogy ne tûnjek illetlennek.

- Azonnal takarodj ki innen! – förmed rám Cain. – Nem megtanítottalak arra, hogy ne zavarj akkor, amikor vendégem van?!

A hangja mintha némiképp szégyenkezõ is lenne.

- É-é-én csak... – dadogom.

- Nincs semmi te csak! Takarodj a szobádba! – vág a szavamba üvöltve.

Zavartan lesütöm a szemeimet, aztán alázatosan meghajolok elõttük, és sietve távozom. Ennél megalázóbb helyzetbe nem is hozhattam volna magam… De azért Cain is lehetett volna egy kicsit.. kedvesebb. Vagy a vámpíroknál ez a divat? Hogy minél bunkóbbak, annál jobb?

Szinte rohanok vissza a szobámig, és kisebb-nagyobb sikerrel nyugalmat erõltetek magamra. Nem érdemes felhúzni magam rajta. Lesz ez még így sem…

Elfoglalom a szokásos helyemet, a hatalmas ablakom üvege elõtt. Mindig ide ülök, és elképzelem, hogy a falakon kívül vagyok, szabadon… Fejemet az üvegnek döntve merülök a gondolataimba.

Kopogás zökkent ki az elmélkedésbõl. Fölkapom a fejem, és már nyílik is az ajtó. A szívem kihagy egy pillanatra, amikor az elõbb látott tiszteletparancsoló külsejû férfi lép be. Gyorsan föleszmélek, fölállok, és meghajolok elõtte. A gondolattól, hogy nem cselekedtem azonnal, zavarba jövök.

Pontosítok, csak szeretnék meghajolni. A következõ pillanatban ugyanis már elõttem áll, és újra egyenesbe hozza a testtartásomat. Fölnézek rá, szemei egy pillanatra mélyen az enyémekbe fúródnak. Aztán a kezébe fogja a kezemet, és csókot lehel a kézfejemre. Kellemesen megborzongok a gyengéd gesztustól. Cain soha nem tett ilyesmit.

- Bill – szólít a nevemen –, hazaviszlek!

Egy pillanatig némán meredek rá, várva, hogy mikor neveti el magát, és vág tarkón, hogy én ostoba bolond, bevettem. Vagy mikor jönnek elõ a rejtett kamerákkal. De egyik sem. Teljesen komolyan mondta az elõbb…

- H-haza? El… el innen? – kérdezem reménnyel teli, csillogó szemekkel.

- Igen – jelenik meg markáns arcán egy igazán sármos mosoly.

Alig érezhetõen, de kissé megszorítom a kézfejét. Egyelõre megszólalni sem tudok, fogalmam sincs, hogyan fejezhetném ki a hálámat… Tisztában vagyok vele, hogy nem kell félreértelmeznem a mondatát, nem az én otthonomba visz. De bárhol jobb lenne, mint itt… Ez a férfi teljesen másnak tûnik, mint Cain. Õ nem hiszem, hogy rabként fog tartani.

- Köszönöm – suttogom hálásan. – Hogyan szólíthatom?

- Hát, elõször is kizárólag tegezve. Egyébként a nevem Mark Blackman.

- Rendben.. Mark – mosolygok rá.

Ekkor Cain néhány szolgálója jelenik meg a szobám ajtajában. Tisztelettel néznek Markra, aztán az idõsebb cseléd, Gretha szólal meg.

- Cain urunk küldött, hogy segítségedre legyünk, nagyuram – mondja fejet hajtva.

Nagyúr? Caint soha nem szólították így… Tényleg nagy hatalma lehet.

- Pakoljátok össze a fiú minden holmiját – utasítja õket, de hangja a legkevésbé sem tûnik parancsolónak.

A szolgálók minden zokszó nélkül teljesítik a kérést, Gretha pedig szomorú hangon megkérdezi közben:

- Elmegy a fiatalúr?

- Igen. Hozzám költözik. – Egy kicsit oldalra billenti a fejét, úgy néz az asszonyra. – Talán van valami ellenvetése?

- Az égvilágon semmi, nagyuram – mosolyodik el Gretha õszintén. – Jobb helyre nem is kerülhetne, mint oda. Egyszerûen csak az élet is vele együtt fog távozni tõlünk.

Bátorítóan rámosolygok, hogy ne aggódjon. Nekik úgy sem kell túl sok idõt Cain mellett tölteniük.

***

Amint az összes holmim összepakolva vár lent Mark autójában – ami nem nehéz, mert nincs túl sok ruhám – elhagyjuk a szobámat. Azaz a volt szobámat. Én megyek elöl, Mark közvetlenül mögöttem lépdel.

Kis híján felsikkantok, amikor hirtelen Cain jelenik meg elõttem. Megtorpanok, és az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy megforduljak és elrohanjak, az Mark. Erõs kezeit védelmezõen csúsztatja a vállaimra, ami megnyugtat. Félénken pislogok fel rájuk, és látom, hogy Cain szeme szinte villámokat szór. Mark nyugodtan, hidegen néz vissza rá.

Cain csak néhány másodpercig tudja állni a pillantását, aztán félreáll.

- Menjünk, Bill – szólal meg mögöttem Mark.

Bólintok, és újra elindulok. Cain tekintetét végig éreztem a hátunkba fúródni, ezért óriási megkönnyebbülés volt beszállni Mark mellé az autóba. Elindulunk, én pedig csak néhány perc múlva merem megkérdezni, ami már régóta foglalkoztat.

- Mark…

- Hm? – néz rám.

- Miért segítesz nekem?