- Anya, hagyj magunkra egy kicsit – nézek rá kérlelőn.
- Dehogy hagylak, bizonyára az én kicsi fiamnak nincsenek titkai előttem – mosolyog rám.
Ha te azt tudnád, anyu…
- Bill azt kérte, hagyjon magunkra egy kicsit. Velem szeretne beszélni… négyszemközt – mondja Mark nyomatékosan.
- De hát… – kezdene ellenkezni.
- Anya!
- Rendben – feleli sértődötten.
Kivonul a szobából, de természetesen nem zárja be az ajtót. Márpedig én most csak Markot akarom… rápillantok, majd az ajtóra, így kérve, hogy jöjjön közelebb. Leül mellém, én pedig csak iszom magamba a látványát. Istenem, milyen lehengerlő… soha nem fogok tudni betelni vele.
- Jobban vagy kincsem?
- Azt hiszem, bár még nagyon fáj a szúrás helye… – vallom be őszintén.
- Adni fogok minden este a véremből, és sikerülni fog a gyógyulás pár napon belül.
Szavai hatására végtelen hála és rajongás tölt el. Nem mintha engednék neki ilyesmi kockázatvállalást, de amiért képes lenne értem megtenni, még jobban szeretem. Már ha ennél szerethetem jobban…
- Ugyan már! – mosolygok rá. – Csak legyengülnél…
- Nem számít! Josenáék felfedeztek egy újabb hentest a környéken, aki nem csak ingyen adja, de még házhoz is szállítja a vért.
- Fincsi! – fintorodom el.
- Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj… majd utána ráérsz foglalkozni velem.
Imádom…
- Te hívtad ide anyát?
- Nem. Mikor a harcnak vége lett, kétséges volt, hogy túléled e a sérülések miatt, ezért Williamék értesítették a szüleidet hollétedről, majd pedig nekem kellett kimennem értük a városközpontba és elhozni ide őket.
- Ők tudják, hogy…
- Nem tudják, hogy mi vagyok – felel kimondatlan kérdésemre. – De nem említetted, hogy ennyire vámpírgyűlölők lennének. Körbevezettem anyádat a kastélyon, és a vámpíráldozós festményeken teljesen el volt ragadtatva, mert szerinte minden vámpír ezt érdemelné egytől egyig.
Ennél jobb benyomást nem is kelthetett volna…
- Tipikus! Ne törődj vele… – sóhajtok.
- Csak miattad nem kezdtem el szónokolni – kacsint rám, boldog mosolyt csalva az arcomra. – Viszont attól tartok, ideje pakolnod.
- Tessék? – döbbenek meg.
- Anyád magával akar vinni… haza – feleli, kerülve a tekintetem.
- És te ezt engeded? Azt akarod, hogy hazavigyen tőled? Nem akarsz velem lenni? – fakadok ki.
- Már miért akarna veled lenni, kisfiam? – toppan be anya a legjobbkor. – Úgy vélem, Mr. Bloomwood házasember, és ideje nagy részét a családjával töltené szívesen.
- Blackman – ordít rá Mark. Ezt most meg tudom érteni. – Blackman! Mark Blackman! És kurvára nincs családom.
- Na de uram… Nem tűröm, hogy így beszéljen velem. Főleg nem a kisfiam előtt.
- A kisfia már nagykorú, Mrs. Northman, nincs szüksége a dajkálásra – felesel Mark.
Ennek így nem lesz jó vége.
- Elég! – kiabálok rájuk. Nagy nehezen feltornázom magam az ágyban, nem törődve a mellkasomba hasító fájdalommal. – Úgy vettem észre, hogy én vagyok a beteg. Fantasztikus érzés a kiabálásotok alatt gyógyulni. Anya, nem fogok hazamenni anélkül, hogy Mark el nem küldene! Értsd meg.
- Miért? Ki ő neked?
Markra pillantok. Meggyőző érv kell…
- Az Uram! Nekem csak ő parancsolhat.
- Bill, azért ez túlzás! – szólal meg Mark zavartan.
- Én vagyok az anyád és jogom van neked parancsolni, ugyanúgy, mint az apádnak – kiabál rám.
- Viszont ennek az ideje rég lejárt… anya! Míg veletek laktam, egyébből sem állt az életem csak a tanulásból. Nem járhattam szórakozóhelyekre, nem találkozhattam a barátaimmal, mert számotokra senki sem volt szimpatikus. Nektek soha senki nem felelt meg. Ha nem azt tettem, amit mondtatok, akkor aljas módon szobafogságra ítéltetek, és éheztettetek. Mégis milyen szülő az ilyen? – tör ki belőlem a sok emlék.
- Csak azt kaptad, amit megérdemeltél! – vág vissza. – Rossz, semmirekellő gyerek voltál. Soha nem vehettük hasznod, és még arra sem voltál képes, hogy a családod hírnevét fenntartsd, azzal, hogy feleségül veszel egy hölgyet.
- Bill nem egy baba, akit csak úgy lehet csicskáztatni, asszonyom. Joga van eldönteni, nagykorúságának köszönhetően, hogy haza kíván e menni magukhoz, vagy sem – szól közbe Mark.
- Magának viszont, nincs joga beleszólni. – rivall rá anya. – A fiamat magammal viszem, az életem árán is. Nem fog egy ilyen sötét porfészekben lakni, ilyen aljas emberekkel, mint maga!
Hogy.. minek nevezte?! Álmaimban sem élhetnék jobb helyen, jobb emberek között, és fantasztikusabb ember oldalán!
- Nem megyek sehová!
- De igen!
- Kifelé! – ordít Mark anyára.
- Tessék? – kérdezi anya meglepetten.
- Takarodjon a kastélyomból, most azonnal, vagy…
- Mark, kérlek! – szorítom meg Mark kezét.
- Nincs rá szükség, Bill. Megyek is…
- Anya!
- Isten áldjon, kisfiam! Egyszer még megbánod, hogy emellett a férfi mellett döntöttél – mondja, majd távozik is.
Kötve hiszem…
- Nem engedtem meg, hogy ordítozz az anyámmal – nézek Markra megrovón.
- Én pedig nem engedtem meg, hogy fölkelj! – nyom vissza az ágyra.
- Igenis… apuci! – nyújtom ki a nyelvem.
Végigsimít az arcomon, és ezzel a gyengéd érintéssel természetesen azonnal elvarázsol. Szerelmesen pillantok föl rá.
- Mark…
- Mondd, szépségem!
- Csókolj meg! Kérlek…
Az univerzum leggyönyörűbb mosolyával ajándékoz meg. Aztán lassan hozzám hajol, és hűvös ajkait az enyémekre tapasztja. Elkábultan sóhajtok fel. Annyira fantasztikus érzés…
Néhány percig még ízlelgetjük egymás ajkait, majd lassan elhúzódik tőlem és homlokon csókol.
- Nem ártana még pihenned egy kicsit. Vagy sokat… még mindig borzasztóan sápadt vagy.
Felül az ágyra, én pedig az ölébe hajtom a fejem. Gondosan betakar, majd kényelmesen elhelyezkedek, és lehunyom a szemeim. Finoman simogatja a hajam, erre a kényeztetésre pedig hamarosan sikerül is elszenderednem.
***
Az elkövetkezendő két hétben a kastély hangulata fokozatosan egyre vidámabb lesz. Nem is gondoltam volna, hogy mindenkit ennyire meg fog viselni az állapotom… mindenesetre nagyon jól esik a törődésük.
Mindenki csak az én kívánságaimat lesi, Markot pedig alig tudom néha lebeszélni arról, hogy bőven elég, ha naponta egyszer ad a véréből. Bár néhányszor sikerült attól is eltekintenünk, hogy egyszer a nap folyamán mindenképpen adjon… Mindennél jobban szeretem, és – bár hihetetlenül jól esik a törődése – soha nem nézném el magamnak, ha miattam gyengülne le. Abba pedig nem ment bele, hogy én adjak neki a véremből, így néha alkudoztam vele.
Természetesen sokszor megyek ezekkel az agyára, de a csókjai és az érintése elárulja, hogy szeret.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen boldog leszek.
*** két héttel később ***
Az étkező hatalmas asztalánál, Mark oldalán ülve, hatalmas mosollyal figyelem Josenát.
- Kérem, uram! Kérem, kérem, kérem! Semmi dolga nem lenne, mi mindent megszerveznénk!
- Utálom az ilyen összeröffenéseket – morog Mark.
- De ezt most Bill tiszteletére rendeznénk, annak örömére, hogy felépült! Nem is gondolnád, mennyien érdeklődnek a hogyléted felől – szúrja közbe rám mosolyogva. Aztán visszafordul Markhoz. – Kééérem!
Nem bírom tovább, elnevetem magam. Annyira mulatságos ez a helyzet! Josena mindenre kész, reményteli, csillogó szemei, kezei összekulcsolva, szinte imádkozik Markhoz. Az én édes szerelmem viszont durcás kisgyerek módjára, fintorogva morgolódik.
- Ugyan már, szerelmem! Egy estébe te sem pusztulsz bele – simogatom meg Mark karját.
Szegénykém elkeseredetten nyög föl, és csak néhány másodperc múlva szólal meg.
- Jó! Rendben. Legyen. De akkor legalább nem egy középkori bálhoz hasonló legyen – adja be a derekát sóhajtva.
Szinte rohanva távozik, hogy közölje a hírt mindenkivel, és elkezdjék a szervezést.
- Tudod, egyre engedékenyebb vagy – mosolygok Markra.
- Igen, mert te alattomos módon kihasználod, hogy milyen hatással vagy rám – morgolódik továbbra is.
Nevetve hajolok hozzá, hosszú csókot nyomva hívogató ajkaira. Vonásai azonnal meglágyulnak. Imádom…
***
Két nappal később, este, a szobánkban állok a tükör előtt, hogy egy utolsó pillantást vessek magamra. Szűk, fekete farmer, fekete garbó, hosszúszárú csizma, smink. Tökéletes.
Fújok magamra egy kis parfümöt is, aztán kilépek a szobából. Végigsietek a folyosón, le a lépcsőn… és minden szem rám szegeződik. De engem az összes szempár közül csak azok az elismerően csillogó, vörös szemek érdekelnek, amiknek tulajdonosa éppen felém tart. Fekete bőrnadrág, fekete selyeming, lélegzetelállítóan jóképű arc.
Mark elém lép, jobbjával átöleli a derekam, majd futó csókkal ajándékoz meg.
- Csodaszép vagy – súgja a fülembe.
- Köszönöm – pirulok el kissé. – Valahogy csak mutatnom kell a szívdöglesztő házigazda mellett.
Rám mosolyog, majd megfogja a kezem.
- Gyere, sokan szeretnének megismerni.
***
Egész este Mark mellett vagyok. Megígértem neki, hogy mellette maradok, hiszen egyikünk sem akar még egy olyan esetet, mint ami a biliárdozásból is lett. nem valószínű ugyan, hogy a saját kastélyában szövetkezne ellene valaki, de sosem lehet tudni. Én pedig imádom a közelségét, így nem okoz problémát mellette maradni.
Többször táncolunk mi is, jó néhány lassúzás is belefér.
Amikor kezet akarok mosni a földszinti mosdóban, oda is velem jön. Csakhogy kulcsra is zárja maga mögött az ajtót. Magamban mosolyogva mosom meg a kezeimet, úgy, hogy még a törlésnél is gondosan előrehajoljak. Nem szégyellem, el akarom csábítani. Hosszú ideje nem voltunk már együtt, és mivel a segítségével a sérülésem is teljesen begyógyult, az egészségi állapotom sem szól ellene.
Mikor erős kezeit érzem meg a csípőmön, már tudom, hogy nyert ügyem van. Szembe fordulok vele, kacéran mosolyogva rá. Megcsókolom, vadul, követelőzve. Hátával a falnak dől, hevesen viszonozza vágyakozó csókjaimat, miközben csípőmnél fogva szorít az ágyékához. Percek kérdése, és már érezhető is a keménysége.
Akarom őt.
Ajkait eleresztem, nyakát csókolgatva vándorolok fül a füléhez. Finoman megharapom a fülcimpáját, mire fojtottan felnyög.
- Szólj Josenának, hogy tartsa a frontot. A szobában várlak – suttogom a fülébe forrón.
Kisiklok karjai közül, elhagyom a helyiséget, és meg sem állok a szobánkig. A fürdőszobába megyek, bezárkózva levetem minden ruhadarabomat, majd leveszek a polcról valamit.
Egy egyszerű fém, láncszerű kiegészítő. (Természetesen nem ezüst. Minden ezüst holmimat kidobtam már.) Nyakörvszerűen tekerem a nyakam köré, de jókora rész marad szabadon így is.
Hallgatózom, és egyértelműen hallatszik, ahogy Mark a szobába érkezik, és ráfordítja a kulcsot a zárban. Pár másodpercet kivárva lépek csak ki a fürdőszobából, közvetlenül az ajtóban megállva.
Mark az ágyon fekszik, ingét már ledobta a földre, lábai lezseren szétvetve. Akár egy félisten… vagyis inkább egész. Nadrágja egy pontos jól észrevehetően kidudorodik, tekintetével éhesen pásztázza meztelen testemet.
Lassan az ágyhoz lépek, négykézláb mászva föl rá. Lábai között mászva eljutok egészen az arcáig. Kaján mosollyal az arcán kezei köré tekeri a lánc szabad részeit, egyik kezét a derekamra csúsztatja, másikat az arcomra simítja. Vágyakozva merülök el tekintetében, majd mellkasára támaszkodva, lassan lehunyva szemeimet újabb csókért hajolok.
- Azonnal szakítsd le magad a társamról – hallom meg Mark morgását.
- Már meg se haragudj Mark, de eddig nem említetted, hogy ez a személy a TE tulajdonod lenne! – vitatkozik a mögöttem álló vámpír.
- Ne fokozd a hangulatot Konrad! – üvölti Mark. – Azonnal lépj hátra tőle és hordjátok el magatokat messzire!
Szóval Konrad.
- Utoljára szólok! Engedd el!
- Mégis miért engedjem el? Nem adsz meg neki semmit, csak a vérére pályázol. Itt az ideje, hogy megtudd, hogy milyen mikor valakit megfosztanak attól, ami a legfontosabb!...
Megdöbbenek. Hogy micsoda? Megfosztani?!
Azonban nem tudok tovább agyalni sem, mert Mark egy ugrással Konradra veti magát, aki viszont nem riad vissza a küzdelemtől. Mi a franc… arról nem volt szó, hogy Marknak akár egy hajszála is meggörbüljön! Ösztönösen megfordítom a kezemben tartott dákót, és megnézem mennyire hegyes a vége. A francba… ez nem lesz jó.
Valami hegyesebb tárgyért kutakodok a szememmel, amivel egyszerűen leszúrhatnám Konradot, hogy végre békén hagyja Markot, de mielőtt még bármit is találhatnék, a két másik vámpír elkap a karomnál fogva, és kifelé kezdenek vonszolni a helyiségből.
- Bill! – hallom még Mark üvöltését.
Elszántan küzdök ellenük, nem mintha bármennyi esélyem is lenne két vámpírral szemben. Így csak azt érem el, hogy amikor az egyiknek teljes erőmből beleharapok a kezébe, elejtenek, mire a fejemet úgy beverem a padlóba, hogy vissza is pattan. Azonnal elveszítem az eszméletemet.
***
Tompa fejfájással térek magamhoz. Rögtön eszembe jutnak a történtek, így azonnal felülök, és tekintetemmel Markot keresem. Vagy azt, hogy rájöjjek, az egész csak egy rossz álom volt. Hogy nem is volt semmiféle biliárd, hogy még mindig a hotelben vagyunk. Hogy egyszerűen a karjaiba vessem magam és megkérjem, hogy béküljünk ki és soha többé ne veszekedjünk…
De nem. Egyik sem. Egy teljesen idegen helyen vagyok, egy idegen ágyban. De akkor Mark… neki is itt kell lennie!
Kipattanok az ágyból, hogy a keresésére induljak, de egy hang megállít.
- Értelmetlen lenne a próbálkozásod. Nincs itt.
Egy női hang, valahonnan nagyon ismerős… megfordulok, és leesik az állam. Az a nő ül a szobában a díványon, aki a bálban Markra pályázott! Az a szőke ribanc, aki meg akart fojtani!
- Te…?! – hüledezek.
- Igen, én, Klara. Nyugi, ne nézz így rám. – Föláll, és tűsarkújában felém indul, de most valahogy nem fenyegető. – Már én is a te oldaladon állok. Emlékszel arra a barátnőmre a bálról? – Lassan bólintok, mire ő folytatja. – Markkal együtt leléptek.
Hatalmas szemeket meresztek rá. Aztán elnevetem magam.
- Remek próbálkozás, de ezt nem fogom bevenni. Nem sok értelme van annak, hogy Mark miattam ráveti magát valakire, aztán hirtelen lelép egy másik nővel.
- Pedig így van, szívem – rázza meg szomorúan a fejét. – Nem találnék ki ilyesmit, hiszen én is odáig vagyok azért a szívdöglesztő pasiért. De sajnos így történt. Konrad leütötte Markot, hogy lenyugtassa, és veled együtt idehozták, Konrad várába. A lány egyébként Konrad húga, azért voltunk mi is itt. Igyekeztünk ápolni titeket, Markot Lilyth gyógyítgatta. De egyszer mikor bementem hozzájuk, hogy hogy van… hát… hogy is mondjam, elég érdekes módját művelték az orvososdinak… Másnap pedig már hűlt helyük volt. Sajnálom, Bill…
Döbbenten roskadok vissza z ágy szélére. Átverve érzem magam. Mark elhagyott egy ostoba libáért…
- Hagyj most magamra – motyogom.
- De…
- Menj el! Kérlek…
Klara elhagyja a szobát, én pedig magamra maradok a gondolataimmal. Elhagyott. Nem szeret. Soha többé nem fogom látni őt, soha többé nem lehetek az ölelő karjai között, soha többé nem láthatom a mosolyát, nem érezhetem a csókjait, az érintését, semmit… Mert számára valaki más már betölti a helyemet…
És mindezt magamnak köszönhetem. Ha nem lennék egy ilyen sértődékeny, bosszúálló idióta, akkor még mindig velem lenne! Akkor talán most is mellette fekhetnék és őt nézhetném…
Valaki belép a szobába.
- Ó, Bill…
Eddig észre sem vettem, hogy hisztérikusan zokogok, csak akkor, amikor a belépő Konrad leül mellém és a karjába zár. Nem olyan, mint Mark ölelése, nem olyan szeretetteljes és biztonságot nyújtó.
Már semmi sem lesz olyan, mint régen…
***
Egy hét is eltelik. Konrad mindenáron velem akar lenni, azt akarja, hogy legyek az övé. De én nem tudom megtenni! Nem tudom nekiadni magam, nem vagyok rá képes… A testemet és a véremet is Marknak adtam egykoron, és számomra az egy életre szóló ígéret volt. Az övé vagyok, a testemet és a lelkemet is ő birtokolja, és ezen az sem tud változtatni, hogy ő már mást szeret.
Én akkor is csak őt szeretem.
A boldog kiegyensúlyozottság látszatával járkálok Konrad palotájában, de minden annyira idegen. Hiányzik Mark, hiányzik az otthonunk, hiányzik Josena, és az a szeretet, ami ott körbevett.
Josenával már meg is próbáltam fölvenni a kapcsolatot. Konrad nem tudott róla szerencsére… Megkértem Josenát, hogy jöjjön el értem, vagy küldjön valakit, hiszen mint megtudtam nem vagyunk túl messze onnan. Nem tudok itt maradni többé… De nem kaptam választ. Pedig leírtam neki, mi történt.
Vajon ott élnek azzal a nővel? Lehet, hogy mindenki sokkal jobban kedveli, mint régen engem? Ebbe bele fogok őrülni…
Lassan a szobám felé veszem az irányt. Belépve látom, hogy Konrad is bent van. Már megint… minden nap ez megy. A szobámban lebzsel, megcsókol, simogat, rá akar venni, hogy lefeküdjek vele, hogy megharaphasson.
De én ezt nem fogom engedni. Soha! Előbb halok meg, minthogy más érjen úgy hozzám, mint ahogy Mark tette.
Elölről kezdődik az egész. Konrad hozzám lép, megcsókol, a számba erőszakoskodja a nyelvét, én pedig legszívesebben ordítanék, de elviselem. Aztán amilyen gyorsan csak lehet, elszakadok tőle, és reflexszerűen a hajkeféért nyúlok, mintha annyira fontos lenne, hogy megfésülködjek.
- Jól érezted magad a kertben? – kérdezi Konrad.
- Persze, gyönyörűek azok a rózsaszirtek – felelem álmosollyal az arcomon.
- Akkor jó…
A hangja közelebbről hallatszik. Mögém lép, hozzám simul, és végigsimít a testemen. Kényszeresen tűröm, és adok neki öt másodpercet, mielőtt elhúzódok tőle.
- Bill! – hallok egy tompa kiáltást.
A testemen végigfut a döbbenet, a szívem tízszer gyorsabban kezd verni és kiver a víz. Ez a hang… ez Mark hangja… Mark… istenem, Mark! Most csak képzelődöm?
Nem. A kiáltás megismétlődik. Konrad is döbbentnek tűnik, de én mit sem törődve vele kirontok a szobából. Még mindig hallom a hangját. Ő az! Mark!
Észvesztve rohanok a hang irányát követve, és a pincében találom magam egy hatalmas ezüst (!) ajtó előtt. Kívülről kulcsra van zárva. Azonnal kinyitom, és már bent is vagyok.
Szörnyen büdös van bent, mint az égett hús szaga. Amint beljebb lépek, meglátom Őt… és mélységesen megdöbbenek. Ezüst láncokkal van egy székhez kötözve, amelyek már mélyen a húsába vájnak. Gyönyörű arca és felsőteste szanaszét van kaszabolva. Mi történt vele?!
- Bill!
Istenem a hangja… a világ legkellemesebb hangja… ez tényleg ő! Nem álmodom!
- Mark! – Azonnal odarohanok hozzá, hogy eloldozhassam. – Úristen, hogy nézel ki? Mit keresel itt, és mi ez a szag?
- Már egy hete fogva tartanak itt, Bill!
Föl sem fogom, mit mond. Nem tudom teljesen eloldozni, a láncok annyira mélyen a húsában vannak. nem merem…
- Annyira hiányoztál, Mark! – tör ki belőlem.
- Valahogy nem így láttam! – bök a fejével egy irányba.
Arra nézek, és egy TV-t pillantok meg. Amiben… a szobám van! Egy kamera volt beszerelve oda… A szám elé kapom a kezem, és a könnyeim is utat nyernek maguknak. Látta, amikor Konrad megcsókolt…!
- Esküszöm nem önszántamból tettem! Azt mondták leléptél egy másik nővel és boldogan éltek! Esküszöm nem tettem volna semmit, ha tudom, hogy mi az igazság!
Mielőtt még felelhetne, az ajtó kinyílik, és Klara lép be rajta.
- Nocsak, nocsak! Miss Transzi megtalálta az exét a pincében? – lép oda hozzánk.
- Átvertetek! – vágom a képébe.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem vagy Markhoz való! Neked az a dolgod, hogy kielégítsd a vámpírok éhségét és a szexuális vágyait, nem pedig az, hogy egy ilyen öreg vámpír lekötelezz érzelmileg – ordítja Klara. – Mit gondolsz, eddig miért nem kiáltozott érted, aranyom? Valószínűleg azért, mert Én, szeretője helyett szeretője voltam és mindent megadtam neki, amit Te nem tudtál.
- Klara, fogd be a szád! – kiált rá Mark.
- Tessék? – motyogom zavartan. – Te lelkiismeret furdalást keltesz bennem azért, amit műveltem, míg te ugyanezt műveled egy szőke vámpírral?
- Bill!
- Nincs semmiféle Bill! – rohanok ki a helyiségből.
Sajnálom, hogy most el kellett hitetnem Markkal, hogy haragszom rá, és hogy Konradnak adtam magam, de muszáj. Nem hiszek többé el semmit annak a nyomorult szőke libának! Ha tényleg le is feküdt Markkal, akkor is, az én szerelmem állapotából ítélve nem éppen az ő akaratából történt.
És ezért mindkét közénk álló vámpír meg fog fizetni!
Konrad bedől nekem, alig érek föl, a kezembe nyom egy hegyes karót. Kár, hogy velük fog végezni…
Vele együtt térek vissza a pincébe.
- Itt az ideje, hogy véget vessek ennek az egésznek! – indulok Mark és Klara felé.
- Mit művelsz? – kérdezi Mark.
Sajnálom, szerelmem, hogy azt kell hinned, hogy meg akarlak ölni… de muszáj így rendeznem. A fejem fölé emelem a karót, Mark pedig behunyja a szemét.
- Ég veled, vámpír! – szólalok meg gyűlölettel teli hangon.
Aztán a kezemben lévő karót egyenesen Klara szívébe döföm. A nő vére beborítja szegény Markom testét, de az eredményért megéri. Klara semmivé lesz. Mark rám néz, én pedig szerelmesen mosolygok rá. Visszakaptam!
- Itt az ideje, hogy mindkettőtök megdögöljön, úgy ahogy Klara! – hallom mögülem Konrad dühös kiáltását.
Megfordulva látom, hogy felém indul, de még el sem ér, amikor arca fájdalmas grimaszba torzul. Vér tör elő a testéből, ami ezúttal engem és a földet borítja be. Aztán ő is olyan állagúvá válik, mint Klara. Mögötte pedig ott áll az ajtóban Josena. Hála az égnek! Azt hittem, már soha nem ér ide.
- Josena…? – döbben meg. – Te meg hogy kerülsz ide?
- Erről nem engem kell kérdezni – mosolyog titokzatosan Josena, és rám pillant.
Nekem viszont most nincs kedvem magyarázkodni. Markon még segítenünk kell!
- Josena, segíts kérlek! - mondom, miközben én már Mark mögé lépek.
Josena is mellém jön, és szörnyülködve veszi szemügyre a láncokat.
- Ez nagyon fog fájni, uram… De muszáj eltávolítanunk őket.
- Túl fogom élni.
Josenával egymásra pillantunk, aztán a lehető legnagyobb óvatossággal igyekszünk eltávolítani a láncokat Mark testéből. Közben aggodalmas pillantásokkal nézek föl Markra. A szemeit összeszorítja, de egyetlen hangot sem ad ki.
Lassan sikerül megszabadítanunk őt minden lánctól, mire megkönnyebbült sóhaj hagyja el Mark ajkait. Viszont a láncok helyén lévő sebek szörnyen véreznek. És a többi sebe sem gyógyult még be. Aggódva nézek Josenára.
- Valamit tennünk kell! – jelentem ki.
- Ha megengeded, hogy igyon a véredből meg fog erősödni. Hidd el, ha a lelkére békét hoztál, akkor a testére is gyógyírként hathatsz.
- Nem fogom kihasználni Billt! Majd begyógyulnak maguktól – szólal meg Mark.
Hiába leplezi, nem akarom elképzelni mennyire fájhat neki. És én segíteni szeretnék rajta.
- Kérlek, Mark! – lépek elé. Terpeszbe nyitom a lábait és letérdelek elé, majd a hajamat kisöpröm a nyakamból. Fölnézek rá, egyenesen a szemeibe. – Nem használsz ki. Segíteni szeretnék neked, ezért felajánlom számodra a véremet. Kérlek, fogadd el, és vedd el, amire szükséged van!
Néhány másodpercig csak hallgat, és engem néz. A pillantásommal próbálom meggyőzni, és hatalmas megkönnyebbülést érzek, amikor végül rábólint. Tenyerét az arcomra fekteti, gyengéd érintésétől végtelen megnyugvás árad szét a testemben. Lassan a nyakamhoz hajol, és gyengéden harap meg. Óvatosan átölelem a hátát, ott, ahol nem sérült, és lehunyt szemmel hagyom, hogy a vérem átáramoljon belé.
Mikor elenged és kinyitom a szememet, magam is megdöbbenek. Mark testébe valóban visszatért az élet! A sérülései nyomtalanul begyógyultak, végre olyan, mint régen. És én egy cseppet sem érzem gyengének magam, sőt, a tudat, hogy a szerelmemen segítettem, erősebbé tesz.
Mark gyengéd tekintettel néz engem, és én elveszek ebben a gyönyörű tekintetben.
- Mossák le magukról a vámpírok vérének mocskát, aztán menjünk haza. Az autó kint fog várakozni – szólal meg Josena mosolyogva az ajtóból.
Elhagyja a pincét, én pedig Mark karjaiban találom magam. Szemből emelt az ölébe. Átölelem a nyakát, és vállgödrébe temetem az arcom, miközben egyenesen az egyik fürdőszobába tart velem. A helyiségbe érve letesz a földre, és megszabadítjuk egymást a mocskos ruháktól. Aztán a tágas zuhanyfülkébe lépünk, én pedig langyos vízfolyamot engedek a testünkre.
Hálásan érzem, ahogy a víz megszabadít a rám száradt vértől, de még egyikünk sem lép ki a zuhany alól, amikor már tiszták vagyunk. Nem bírom tovább távol tartani magam tőle, szorosan átölelem. Rögvest visszaölel, szorosan tart a karjaiban, és megcsókolja a fejem búbját.
Nem érdekel, hogy lefeküdt azzal a nővel, mert tudom, hogy nem önszántából tette. Nem érdekel a veszekedésünk, nem érdekel, miket vágott a fejemhez, amikor magamra haragítottam. Nem érdekel semmi, csak az, hogy itt van velem. Már tudom, milyen érzés elveszíteni őt, és soha többé nem akarok így érezni. Ő jelenti számomra az életet…
Fölnézek rá, mire ő is rám tekint.
- Szeretlek, Mark!
Arcán gyengéd mosoly jelenik meg, és megsimogatja az arcomat.
- Én is téged, Bill. És hidd el, ami Kla…
- Csss! – szakítom félbe, a szája elé téve a mutatóujjam. – Nem kell semmit mondanod. Csak felejtsük el az egészet, rendben?
Újabb csodálatos mosolyával megajándékozva bólint. Lábujjhegyre állok, és végre megteszem, amire már annyira áhítoztam… megcsókolom. Nem hagyom abba túl hamar, minden pillanatát kiélvezem.
- Ez már nagyon hiányzott – sóhajt Mark, mikor eleresztjük egymást.
Ezen muszáj mosolyognom.
- Akkor most menjünk haza, és felejtsük el ezt az egész kiruccanást, rendben?
- Ahogy óhajtja, úrnő – mosolyodik el.
- Úrnő? – nevetem el magam.
- Az bizony. A kastélyom úrnője – csókolja meg a homlokom.
Ragyogó mosollyal nézek fel rá.
- Ez igazán megtisztelő, uram.
Még egyszer megcsókol, aztán kilépünk a zuhany alól. Egyszerre nevetünk fel, amikor látjuk, hogy Josena már mindkettőnk számára előre odakészített új ruhát a polcra. Felöltözünk, én pedig Mark parancsára megszárítom a hajam – nehogy megfázzak. Bár utána ő is kénytelen erre a műveletre, az én kívánságomra.
Végül belebújunk a kabátunkba, és kézen fogva hagyjuk magunk mögött a rossz emlékeket nyújtó kastélyt. Mark az én kedvemért most nem vezet, hanem a hátsó ülésen foglal helyet velem. Egész úton a karjaiba bújva élvezhetem az ölelését, a közelségét. Végig a kezét fogom, néha apró csókokat váltunk, és nincs is szükségünk szavakra.
Mielőtt a mellkasára dőlve elnyomna az álom, az utolsó gondolatom is az, hogy mennyire szeretem Őt.
***
Zötykölődésre kelek föl. Éppen egy rosszabb úton haladhatunk, én viszont nem aludtam elég mélyen ahhoz, hogy ne ébredjek fel rá. De ez nem is igazán zavar. Fölpillantva látom, hogy Markot is elnyomta az álom, de velem ellentétben ő mélyen alszik.
Szegénykém… biztosan borzalmas lehetett számára ez a hét. Nem hiszem, hogy sokat tudott volna aludni.
Álmában sem engedi el a kezem, ami engem még boldogabbá tesz. Már ha lehet ennél is boldogabbnak lenni. Nem mozdulok meg, nehogy fölébresszem, és csendben gyönyörködöm nyugodt arcában az út hátralevő részében.
***
Éppen akkor érkezünk meg, amikor Mark kinyitja a szemeit.
- Jó reggelt – csókolom meg rögvest.
Álmos, de vidám mosolyra húzódik a szája.
- Ennél jobb ébredésem nem is lehetett volna.
- Akkor űzd ki magadból az álmosságot, mert hazaértünk – mosolygok rá.
Ahogy kilépünk az autóból, Mark megfogja a kezem és úgy megyünk be a házba. Az összes szolgáló megkönnyebbülten és boldogan üdvözli a kastély urát, én viszont szándékosan a háttérbe húzódok. Lelkiismeret furdalásom van, amiért az én hülyeségem sodorta Markot ilyen helyzetbe, és az én hibámból aggódott mindenki.
- Tedd meg a kedvemért, hogy nem hibáztatod magad, kicsim – lép oda hozzám Mark. Megfogja a kezem, és engem is közelebb húz. – És visszaérkezett az én kedvesem is, akinek a kiszabadulásomat és a testi épségemet köszönhetem.
Őszintén meglep, amikor a szolgálók nagy része engem is hálásan és megkönnyebbülten ölel át. De annál jobban esik. Ez a közösség, ez a hely az én valódi otthonom, Mark oldalán. Összefűzöm a kezén az ujjainkat és szerelmesen mosolygok föl rá.
***
Eltelik két nap, és én továbbra is a felhőtlen boldogság tengerében lubickolok. Mindennél nagyobb örömet okoz nekem, hogy Markot minden nap mosolyogni látom. Együtt vagyunk, boldogok vagyunk, és nem állhat közénk semmi.
Legalábbis egészen a harmadik napig ezt gondoltam.
Az acélredőnyök már felhúzódtak, hiszen besötétedett, és mi éppen az étkezőben ücsörgünk, amikor az ajtó kinyílik. Josena lép be rajta.
- Uram, látogatója érkezett.
- Engedd be, Josena!
[ZENE]
A lány kilép… és William érkezik a terembe. Megdermedek, és Mark este is megfeszül. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Konrad kastélyában történtekről lesz szó. És nem a mi javunkra.
- William – biccent Mark –, üdvözöllek. Kérlek, foglalj helyet! Minek köszönhetjük a látogatásodat?
- Hivatalos ügyben érkeztem, a bíróság nevében – ül le velünk szembe a férfi. – És azt kell mondjam, nem túl jó hírrel.
Megfogom Mark kezét az asztal alatt.
- Miről lenne szó? – kérdezi Mark.
- Lilyth megtorlást követel a bátyja, Konrad meggyilkolásáért. A bíróság párbajt ajánlott, és Lilyth elfogadta.
Mielőtt még bármit is mondhatnék, Mark szólal meg.
- Átvállalom.
Ismételten nem tudok megszólalni, mert ezúttal William előz meg.
- Nos, erre van lehetőség. De csak abban az esetben, ha erre Bill a fülem hallatára hatalmaz fel.
- Nem! – vágom rá.
- Bill, ne csinálj ostobaságot, légy szíves! – fordul felém Mark.
- Nem – ismétlem meg. – Nem foglak még egyszer bajba sodorni. Legalább megbűnhődök a bolondságomért.
- Akkor leszel hivatalosan is bolond, ha ezt vállalod – morogja.
- Nem érdekel. Nem vállalhatod át és kész. – Williamhez fordulok. – Tehát?
William arcán meglepetés tükröződik, de válaszol.
- Az időpont két nappal későbbre van kitűzve. Nyílt esemény lesz, bárki eljöhet. Csak ketten lesznek a harctéren, egyiküknek sem lehet fegyvere – sorolja a szabályokat.
- Rendben – bólintok.
Nem áll szándékomban újabb veszekedést szítani Markkal, de nem sodorhatom még egyszer veszélybe az életét… nem tehetem meg.
***
A két nap nagyon hamar eltelik. Én már csak azon kapom magamat, hogy a már egyszer látott arénában állok. Rengetegen gyűltek össze, hogy megnézhessék ezt az eseményt, állítólag nem sok ilyenre volt példa a vámpírok történelmében. A nézőtéren ott ül Mark is, mogorván aggódva, mellette Josena halálos nyugtalansággal, és szinte az összes szolgáló. Mindenki értem aggódik, és még én magam sem tudom, mire számítsak. Könnyen lehet, hogy fél órán belül itt fogok meghalni. De legalább meglenne vele a büntetésem… csak én nem Konradot sajnálom.
Kezdődik. Én ár bent vagyok, Lilyth pedig most érkezik. Minden álmom ez volt, kipróbálni, hogy egy szőke vámpírnő vagy én halok-e meg előbb.
***
Eltelik húsz perc, de még semmi nem történik. Fiatal és nagyon kezdő vámpír lehet, hiszen nem tud megsebesíteni, vagy megütni. Semmit.
De aztán mindez, megváltozik, amikor a zsebéből hirtelen egy kést ránt elő. Összevonom a szemöldököm, és a közönség is felhördül. Ez szabálytalan! Kapkodva igyekszem keresni valami szúró-vágó eszközt a szememmel, csakhogy legalább egálban lehessünk. Így is erőfölényben lehetne, akkor legalább látszatra legyen egyenlő esélyű a küzdelem!
De ez a rohadt harctér teljesen üres. Semmi olyan nincs rajta, amit használhatnék.
Tompa puffanással landol valami mögöttem a földön. Úgy tűnik, a liba nem vette észre. A szemem sarkából hátrapillantok, és rögvest felderülök. Egy vasrúd, elég hegyes véggel. Tökéletes, bárki is „küldte”, köszönöm neki.
Lilyth felém indul, én pedig hátrálni kezdek. Úgy teszek, mintha elesnék a saját lábamban, így könnyedén, észrevétlenül veszem föl a földről a rudat, miközben újra talpra állok. A kis szőkeség meg röhög, nem veszi észre.
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 02. 15. 15:02:34
Hirtelen eltűnik a szemem elől. Nocsak, ráérzett a gyorsaságára? De ez így nem lesz jó… Érzem, hogy mögöttem van, de a következő pillanatban már közvetlenül előttem áll, aztán egy mozdulattal a falhoz szorít, alkarját a torkomnak nyomva. Másik kezével fölemeli a kést és a mellkasomnak szegezi a hegyét.
Eléggé elfelejthette az emberi szervek elhelyezkedését, mert még csak nem is a szívem felőli oldalon van a kés. Nem számítok rá, hogy tényleg le fog szúrni… pedig megteszi. Nagyon is. Teljes erejéből a mellkasomba nyomja a kést, addig, amíg a penge egészen el nem tűnik. Az égető fájdalom átjárja az egész testemet, a tüdőmbe vér áramlik, ami a számon keresztül igyekszik távozni. Hallom, amint Mark a nevemet üvölti.
De nem csak én fogom itt hagyni a fogamat.
- Dögölj meg! – hörgöm összevérezve az arcát.
Minden erőmet összeszedve előrehozom eddig a hátam mögött tartott kezemet és egyenesen a nyomorult szívébe döföm a vasrudat. A vámpírnő másodpercek alatt fölveszi szurokszerű állagát, én pedig a földre rogyok.
Halványan érzékelem, hogy valaki felém rohan, és rövidesen Mark esik térdre mellettem.
- Bill! – emeli az ölébe a fejem. – Tarts ki, édesem, tarts ki…
A saját véremtől fuldokolva nézek föl az imádott arcra, amit akkor sem fogok elfelejteni, ha ezt nem élem túl.
- Döntetlen… lett – nyögöm ki nagy nehezen, mosolyogva.
Nem tudom, mennyi ideje ülhetek ott, amikor furcsa érzés tör rám. Érzem, hogy valaki figyel. Bár az is lehet, hogy többen vannak… tökéletes. Fölkelek ülő helyzetemből, és csendben állok, várva a történéseket. Alig észrevehetően fekete árnyak suhannak el mellettem, nem tudom kivenni sem arcukat, sem alakjukat, de nem félek. Hiszen én akartam ezt.
Jéghideg, sötét lehelet fut végig a fülem és a nyakam mentén, mire kiráz a hideg – de továbbra sem törődöm velük túlzottan. Azonban amikor hirtelen egy kéz markol a fenekembe, és ezzel egy időben két éles szemfog karcolja végig a nyakamat, ijedten sikoltok fel. Ezek meg akarnak erőszakolni?! Ezt.. ezt nem akarom…
Ismerős alak válik ki a fák közül a sikoltásomra… Mark! Hát mégis fontos vagyok neki? Gondolkodás nélkül rohanok felé, és a karjaiba vetem magam.
- Menjünk innen! Minél hamarabb! Meg akarnak ölni! – zihálom.
Direkt nem a megerőszakolásról szóltam. Még a végén önmagát is veszélybe sodorná, mikor laposra akarja verni a fickókat…
- Csak meg akarták neked mutatni, hogy nem jó ötlet egyes egyedül Louisiana utcáin járkálni, vámpírtárs nélkül – feleli ő.
Döbbenten bámulok rá. Nem erre a válaszra számítottam… Ő… az ő műve volt ez az egész?! Képes volt saját önzőségéből halálra rémíteni?! És ha nem ijedek meg, és tényleg megerőszakolnak? Aztán megölnek? Hogy kérhette ezt?! Hogyan volt képes erre? És én még azt hittem, szeret…
***
A limuzinban és a szállodában sem óhajtok hozzászólni. Átverve és megbántva érzem magam, duplán is.
Ő pedig meg sem kérdezi, mi bajom van – sőt, mintha még élvezné is, hogy nem beszélek. Ennyire azért csak nem lehetek idegesítő…
***
Sokáig tart, mire összeszedem magam. Úgy döntök, az lesz a legjobb, ha erőt veszek magamon és én kérek bocsánatot. Nem érzem magam hibásnak, és úgy érzem, sokkal inkább neki kellene ezt megtennie, de tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.
Viszont nekem hiányzik ő, még ha ez nem is kölcsönös.
Bemegyek a fürdőszobába, ahol Mark lehunyt szemekkel fekszik a kádban. Végigsimítom a kezét, mire kinyitja a szemeit, és rám néz.
- Csak szerettem volna bocsánatot kérni a mai gyerekes viselkedésemért – szólalok meg szemlesütve.
Megsimogatja az arcomat.
- Tudod jól, hogy amit mondtam, nem megbántani akartalak vele. Csupán mindennél szeretnélek jobban óvni, és ez sajnos nem mindig sikerül. Ilyenkor pedig hibásnak és vesztesnek érzem magam, amiért vámpír létemre is képes vagy bajba sodródni. Bár belegondolva, lehet, hogy ez már a saját ügyetlenkedésed, kicsim.
Na persze, mert én küldtem magamra a vámpírokat, hogy erőszakoljanak meg, ha kell…
- Utólag átgondolva, tényleg semmi bántót nem mondtál… ezért is érzem magam kényelmetlenül – hazudom. – Meg tudsz nekem bocsájtani?
Szánalmasan megalázónak érzem ezt a helyzetet. Mark viszont mosolyog.
- Soha nem tudnék rád haragudni, Bill! – csókol meg.
***
Ismét meghasonlok önmagammal, mire kijön. Úgy vagyok vele, ha már másért nem is kellek neki, akkor legalább azt megadom neki, amire vágyik. Így hát meztelenre vetkőzve fekszem az ágyra, úgy várok rá. Mikor belép a hálószobába, el is ámul, én pedig hívogatóan pillantok rá.
Az ágyhoz lép, de meg sem mozdul. Ennyire azért nem érzem magam visszataszítónak…
Az ember azt hinné, legalább rám veti magát, de úgy tűnik, ismét nekem kell kezdeményeznem.
Négykézláb mászom felé, és lehúzom az ágyra.
- Azt hiszem, megérdemel a kedvenc kis vámpírom némi kényeztetést a mai incidenseim után. – Na és persze az ijesztgetéssel kiváltott megleckéztetést sem felejtettem ám el! – súgom a fülébe.
Nem szólal meg, nem mozdul meg, csak fekszik. Bíztató…
- Na, benne vagy a játékban, nagyfiú? – kérdezem a mellbimbója körül körözve ujjammal.
- A-a-azt hiszem – szólal meg végre –, hogy most nem jó ötlet ilyen durván egymásba melegedni.
Nagyot sóhajt, én pedig rögtön elkomorulok. Nem értem… miért nem akar engem?
- De hát… de hát miért? Már közel két napja nem voltunk együtt úgy. Valamit rosszul csinálok? Nem elégítelek ki? Nem elég, amit csinálok? Mondd meg őszintén! – török ki végül könnyes szemekkel.
- Ó, Bill! – ölel magához. – Mindent remekül csinálsz, kedvesem. Csak az utóbbi eset után, kissé túl messzire mentem, ezáltal körülbelül az utolsó csepp véredet is kiszívtam. Attól tartok, hogy nem lenne valami egészséges döntés, ha újra ilyen hévbe kerülnék és megharapnálak.
- De nem szívsz annyit!
- Nem! A harapás önmagában nem tenne jót most a szervezetednek. Vérednek minden cseppje aranyat ér nekem, és létfontosságú. Neked is… nekem is. Inkább azt javaslom, hogy pár napig hanyagoljuk az élvezeteket olyan magas szinten, minthogy az egészséged károsodjon.
Jól esnek a szavai, mert azt mutatják, hogy törődik velem. Így egy időre inkább elfelejtem a vele kapcsolatos aggályaimat és aggodalmamat.
- Már megint aggódsz! – bújok a nyakába. – Olyan vagy, mint egy anyuka.
- Nem tehetek róla! Szeretném a legjobbat, és arra is törekszem, hogy úgy legyen. – Csak néhány másodperc hatásszünet után folytatja. – Különben meg kikérem magamnak! Nem vagyok anyuka! Szerintem egy csöpp nőies vonás nincs rajtam!
- De, de! – nevetem el magam. – A hajad is hosszú, mint egy nőnek. A körmeid is, mintha műkörmeid lennének. A fogadra meg úgy vigyázol, mintha legalábbis Chanel és Dolce & Gabbana alakú drágakövek lennének benne.
- Elmész te a… tudod hová! – nevet fel.
- Miért? – vonom fel a szemöldököm.
- Megőrjítesz a márkamániáddal. „Ez nem táska, ez Prada!” – utánoz nyávogva.
- Baszd meg magad, Blackman! – szorítok a fejére nevetve egy párnát.
Együtt nevetünk, majd kis idő után leveszem a fejéről a párnát. Ő természetesen halált színlel, mire én nevetve csavargatni kezdem a mellbimbóit. Mikor meg sem mozdul, kezdek megijedni.
- Mark? Mit művelsz? Rossz játék, amit játszol.
Nem felel, én pedig automatikusan a pulzusát próbálom kitapintani – ami nincs. Rémülten kapom a szám elé a kezem, szemeim megtelnek könnyel, amik aztán végig is folynak az arcomon.
- Úristen!
Fogalmam sincs, mit tegyek, vagy mit ne, a gondolataim ezerfelé cikáznak, és a fejem is legalább annyifelé áll. Sírok, meg vagyok rémülve, és megszakad a szívem.
Már éppen kialakul a tökéletes terv a fejemben – miszerint legjobb lesz, ha öngyilkos leszek –, és felé hajolok, hogy megcsókoljam, amikor szemei rám szegeződnek, és hirtelen megcsókol. Felsikítok, és kiugrom az ágyból. Mark annyira nevet, hogy a könnyei is kicsordulnak, én viszont csak döbbenten állok.
Hát persze! Már megint átvert. Hiszen gyakorlatilag nem is él… én meg megint bedőltem.
A nappaliba rohanok, megkeresem a körömreszelőmet, majd nevetve visszaindulok hozzá.
- Azonnal kérj bocsánatot, vagy felnyársallak, Blackman! – villantom rá a körömreszelőmet harciasan.
Nevetve közeledek felé, négykézláb mászok fölé, és a körömreszelő hegyét alig érintve hófehér bőréhez függőleges csíkot húzok a mellkasa közepén.
- Most kegyetlen gyilkosság áldozata leszek, igaz? – vigyorodik el.
- Úgy ám! – Eldobom a körömreszelőt, aztán végignyúlok izmos testén, és megcsókolom. – Mára elég a szivatásomból, jó?
Csibészes vigyor ül ki ajkaira.
- Rendben.
***
Az elkövetkezendő néhány napunk teljeses átlagosan, nyugodtan telik el. A legtöbb időt kettesben töltjük a lakosztályunkban vagy kint, és remekül érezzük magunkat – bár a szexuális együttlétből Mark továbbra sem enged.
Ez számomra egy kicsit furcsa… de nem kérdezősködök fölöslegesen, és megjegyzéseket sem teszek. Ha ő így akarja, ám legyen…
Mindez egészen az ott töltött ötödik napunkig tart.
Éppen lustálkodva fetrengek az ágyon, amikor Mark felpattan, és felém fordul.
- Jössz fürdeni? – kérdezi.
- Persze! – térek magamhoz rögtön, és én is felállok. – Mehetünk!
A fürdő helyiségbe megyünk, ahol levetkőzünk – azaz jobbára inkább egymást vetkőztetjük… Mikorra már mindketten teljesen meztelenek vagyunk, Mark megnyitja a zuhanyt, és a kezemet megfogva engem is maga mellé húz.
A kellemesen langyos vízsugár lágyan masszírozza a bőrünket, ahogy leér hozzánk, mi pedig csak állunk egymással szemben, a másik tekintetében elveszve. Végül Mark adja fel hamarabb – a derekamra csúsztatja a kezét, szorosan magához ölel, és rögvest meg is csókol.
Na persze én sem most másztam le a falvédőről, nem is kell kétszer mondani, visszacsókolok. Imádom a csókjait… egészen a mennyekbe emelnek.
A közös zuhanyozás elképesztően izgalmasan, tűzforró pillanatokkal telítve telik el. Azonban akárhányszor is próbálok kezdeményezni, Mark minduntalan elutasító velem szemben. Részben rosszul esik a visszautasítás, de másik részben nem értem, miért olyan nehéz felfogni, hogy éppen érte akarom megtenni?
Nem értem…
***
Kicsivel előbb kijövök a fürdőszobából, egy törölközővel a derekamon. Mindössze néhány percet kell várnom arra, hogy Mark is kijöjjön, szintén törölközővel a derekán – és egy nem-lehet-nem-észrevenni dudorral a törölközőn.
Tökéletes terv alakul ki a fejemben.
Szorosan elé lépek, forró csókot adok a nyakára, tenyeremet kettőnk közé csúsztatva alig hozzáérve végigsimítok ágaskodó férfiasságán. Sziklakemény, szinte mintha fel akarna robbanni. Tisztán érezhető, mennyire ki van már éhezve.
- Kérlek, Mark… hadd segítsek… legalább a másik módszerrel! – duruzsolom a fülébe.
Elfojtottan felnyög, feltehetően a gondolattól és a kezem folyamatos simogatásától.
- Jó – dörmögi végül.
Engedelmesen elfekszik az ágyon, de csak miután mindkettőnket megszabadítottam a törölközőktől. Fölé mászok, szenvedélyes csókot váltunk, majd apró, de annál forróbb csókokkal beborítva felsőtestét haladok egyre lejjebb.
Méretes pénisze már áhítozik a kielégülésért, és én nem is fogom megvonni ezt tőle. Nyelvemet végigfuttatom teljes hosszán, majd nem sokat teketóriázva lassan a számba csúsztatom.
Mark felszabadult nyögése és megfeszülő teste minden dicséretnél biztatóbb.
Egy kicsit még kényeztetem, néha-néha a kezemmel is besegítve. Éppen egy ilyen helyzetnél tartok, amikor megkezdem a tervem végrehajtását. Megbizonyosodom róla, hogy Mark egészen euforikus állapotban van, és – miközben a kezem mozdulatait nem szakítom meg – észrevétlenül föltérdelek, és kissé följebb mászok.
A következő pillanatban elengedem, és rögvest tövig magamba fogadom. Mark felhördül, szemei felpattannak.
Még pislogni sincs időm, Mark máris a vállaimra teszi a kezét, majd egy egyszerű mozdulattal maga alá fordít. Egy pillanatra sem csúszik ki belőlem, és nem hagy időt a várakozásra, azonnal hevesen mozogni kezd bennem.
Jobb kezével a fejem mellett támaszkodik, a ballal erőteljesen markolja a combomat, lehunyt szemekkel, és résnyire nyitott ajkakkal löki magát belém egyre erősebben és intenzívebben. Mozdulatai durvák és erőszakosak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is élvezni fogom a vad szexet… de most határozottan úgy érzem. Mintha Mark minden lökéssel egy lépéssel közelebb juttatna a mennyországhoz…
Átölelem a hátát, körmeimet a bőrébe vájom – valószínűleg véresre karmolom, mégsem érdekel különösebben egyikünket sem.
Hátrafeszült fejjel, önfeledten élvezem vadságát, örömömet már-már kéjes sikolyokhoz hasonló hangokkal fejezem ki. Mark mély, férfias nyögéseit is a fülemben hallom. Egyikünknek sincs szüksége túl sok időre ahhoz, hogy elérjük a csúcs kapuját.
Az utolsó pillanatban harap meg – és én abban a másodpercben, hogy fogai átszúrják a bőrömet, kéjes kiáltással élem át életem egyik legelsöprőbb orgazmusát. Néhány pillanattal később ő is belém élvez.
És néhány korty után magától, rászólás nélkül abbahagyja az ivást is.
***
Legalább egy fél óra eltelik, mire sikerül olyan állapotba hoznunk magunkat, hogy egyáltalán megszólalni meg tudjunk.
- Ilyet többet ne csinálj, jó? – szólal meg Mark.
- Miért? – értetlenkedek. – Ennyire nem volt jó?
Felsóhajt.
- Nem erről van szó… De tudod, mint már azt ezerszer is elmondtam már, én más vagyok. Nem ember vagyok, könnyűszerrel összeroppanthatnálak vagy „felfalhatnálak”, ha nem tudok uralkodni magamon!
- Ennyire hatalmas nagy probléma, hogy bízom benned?! – háborodok fel.
- Ne bízz bennem, Bill! Nem szabad. Bennem nem!
- Nem érdekel. Ezeket nem fogod megszabni és megparancsolni mostantól… azt fogok tenni, amit én akarok.
- Hogy lehetsz ennyire… ennyire… ennyire… áh, inkább ki sem mondom! Ha nem hagyod abba ezt az idegesítő, önpusztító makacskodást, esküszöm, ha visszamegyünk, hazaküldelek.
Na jó, ez nekem már sok… Ez azért elég durva volt.
- Jó! – kiabálok rá, aztán felpattanok, a fürdőszobába csörtetek, és bezárkózom.
***
Másnap este máris programunk van. Mark néhány vámpír ismerősével kell találkoznunk a hotelben. Elvileg biliárd lesz a program… csak azt én nem tudok.
Természetesen a tegnapi incidens után egyszerűen levegőnek nézem Markot. Hozzá sem szólok. Addig se idegesítem… Na nem mintha ő sokkal kíváncsibb lenne rám. Meg sem próbál békíteni, hanem szintúgy úgy tesz, mintha ott sem lennék. Ami számomra meglehetősen rosszul esik… De nem érdekel, én bizony nem fogok még egyszer engedni! Nem értem, miért kéne mindig nekem bocsánatot kérnem és meghunyászkodnom, amikor mindig ő a bunkó, és mindig ő cseszeget. Én mindenesetre nem fekszem le neki újra, és nagyon úgy tűnik, hogy ő sem szándékozik bocsánatot kérni. Egyre inkább kezdek biztos lenni abban, hogy Marknak csak a testem és a vérem kell.
Viszont ma este bosszút állok. Nagyon nagy bosszút…
Mark – az ajtócsapódásból ítélve – éppen most hagyja el a szobát. Én pedig majd később megyek le utána. Amikor már elkészültem… úgy, hogy mindenkinek leessen az álla.
***
Mark meg fog őrülni. Minden egyes ruhadarabom szorosan simul a testemre. Fölül egy fekete trikó és többféle ezüst ékszer – nyaklánc és karkötő egyaránt –, alul pedig egy fekete bőrnadrág, különböző ezüstdíszítésekkel. Mindez egy magasabb sarkú, fekete bőr csizmával megspékelve.
A hajam kócos összevisszaságban, szemeim feketére sminkelve, egy kis parfüm, és kész is. Mehetek.
***
Egy órával később az egyik bárszéken ülve, kezemben egy pohár martinival figyelem a négy biliárdozó vámpírt, köztük Markot is. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy mindannyian milyen éhes, vágyakozó pillantással méregetnek, amikor azt hiszik, nem látom.
Na meg amikor megérkeztem, az állukat az alagsorból kellett fölhozni…
Bejött a terv.
Újabb játszma fejeződik be, ezúttal egy kis szünetet akarnak tartani. Eljött az én időm, a tervem méltó befejezése…
Leteszem a poharamat, kecsesen lecsusszanok a bárszékről, és magamhoz veszek egy dákót a sok közül. Aztán a biliárdasztalhoz lépek, és angyali mosollyal tekintek hátra a három vámpírra, akik csorgó nyállal figyelnek – ugyanis Mark a helyiség másik végében van, természetesen.
- Na, ki tanít meg biliárdozni?
- Ezer örömmel, édes – lép oda hozzám a derekam átölelve az egyik, egy tizedmásodperccel megelőzve a másik kettőt.
Tudatosan nem foglalkozom a morgó hanggal, ami Mark felől érkezik. Hálásan a vámpírra mosolygok, majd megfordulok, és az asztalra dőlök, ahogy tőlük is láttam.
- Így jó? – pislogok fel ártatlanul.
- Tökéletes – vigyorog a vámpír önelégülten.
Közelebb lép, amitől már teljesen a testemhez simul, aztán a hátamra dől, hogy megfelelően beállítsa a kezemet és a botot az ütéshez – így a nadrágjában növekvő egyértelmű merevedése egyenesen a fenekemhez nyomódik. Kicsit zavarba ejtő, hiszen eddig csak Markkal tapasztaltam ilyet… de erőt veszek magamon, és nem törődöm vele. A cél szentesíti az eszközt.
És a cél egyre közeledni látszik, hiszen Mark fenyegető morgása felhangosodik.
Már éppen belemerülnék kényeztető csókjaiba, amikor kopognak. Ilyen nincs! Ezeknek érzéke van az időzítéshez?! Mert nagyon úgy tűnik…
- Ahj! Ki a fene lehet az este tíz órakor? – zsörtölődöm.
Mark viszont fölkel az ágyról, kimegy, és ajtót nyit. Engem a legkevésbé sem érdekel, mit akarnak…
Ahogy meghallom a „ruházati osztály” kifejezést, már fel is pattanok. Egy köntösbe bújva sietek ki én is az ajtóhoz, és megállok Mark mögött.
- …A ruhákat természetesen az önök számlájára írjuk, 50%-os kedvezményt adva – mondja egy fiatal lány.
Ennek határozottan vásárlás szaga van…
- Ez nagyszerű! Köszönöm, hogy szólt, azonnal indulunk! – feleli Mark.
A lány távozik, Mark pedig megfordul. Ördögi mosoly ül ki az arcomra.
- Azt hiszem ez a nap lesz a halálod is!
- Ó, igen? És miért, ha szabad tudnom? – kérdezi közelebb lépve.
Átkarolja a derekamat, én pedig felvont szemöldökkel tekintek rá.
- Sohasem voltam vásárlás gyűlölő… És most sem leszek!
***
Immár felöltözve megyünk a ruházati osztály felé. Muszáj Markba karolnom, és szinte vonszolnom magam után, ugyanis szívem szerelme feltűnően lassan vánszorog… ahhoz képest, hogy százszor ilyen gyorsan is tudna haladni.
- A vásárlást ki kell élvezni, Mark! Hidd el nekem! – unszolom.
Egy óriási ajtón megyünk be.
- Nem, nem! Célzottan kell támadni, és utána mihamarabb lelépni – feleli körbepásztázva a hatalmas termet.
Majdnem el is nevetem magam, de a tömérdek mennyiségű ruha jobban leköti a figyelmem. Aztán hirtelen egy eladó lép hozzánk.
- Jó estét, segíthetek önöknek valamiben?
Rögtön előrelépek.
- Igen, köszönjük. Először is, ha jól sejtem zakót szeretnénk ennek a férfinak – mutatok Markra, és nem foglalkozom majdnem homloka tetejéig szaladó szemöldökével. – Olyasmit szeretnénk, ami passzol a haja színéhez és a bőréhez, de mégsem olyan puncsos.
Hosszasan tanakodunk, mi is felelne meg a legjobban Marknak.
- Állj! – szólal meg Mark mérgesen. Megszeppenve pislogok fel rá, az eladólánnyal együtt. – Hölgyeim, amire valóban szükségem van, az egy szmoking. 3 gombos! – Beszéd közben folyamatosan halad végig az ingek mentén. – Egy… fehér ing, de felpróbálom a kéket is és egy fekete Vernice cipő, tízes méretben! – Fáradtan huppan le egy puffra. – Meg egy jéghideg nulla pozitív szintetikus vérre, ha lehet.
Néhány másodpercig csak bámulunk rá, aztán az eladó elsiet. Én továbbra is ámultan figyelem álmaim férfiját, aki most még inkább álmaim férfija lett.
- Te tudsz Pradaul? – kérdezem imádattal.
- Időnként… – mosolyodik el édesen.
***
Beépítem magam a fürdőszoba falai közé, az összes holmimmal együtt. Nem akarom, hogy Mark felett győzzön a kíváncsiság, és megnézze, így inkább minden behoztam. Gyorsan bevágódom a zuhany alá, hiszen hajat is akarok mosni.
- Bill, a hallban leszek, hogy nyugodtan készülődhess! Van pár ismerős lent, jó társaságban leszek. Odalent várlak! – hallom Mark hangját.
- Rendben van, Mark! Sietni fogok!
Úgy is teszek. Gyorsan végzek a zuhany alatt, aztán egy törölközőbe csavarva magam meg is szárítom. Így hagyom, természetesen, mert így sokkal szebb. A ruháimhoz lépve felveszem azt az isteni, szűk felsőt, amit az eladólány segített kiválasztani. Kétrétegű, az alsó fehér, a fölső pedig fekete. Mindkét rétege ujjatlan, a fehér rész pántjai lecsúsznak a vállamról. Az alsó egy fekete farmer térdnadrág, ami térdnél össze van szűkítve, fölötte pedig kissé buggyos, mégis szorosan simul a lábamra – az eladó azt mondta, Mark meg fog őrülni tőle.
Miután ezzel megvagyok, a szememet kifestem fekete szemceruzával, szempillaspirál, alapozó, majd egy vékony réteg szájfény. Újra kifésülöm a hajam, fújok magamra az édes illatű parfümömből, majd a maradék kiegészítőket felkapva kilibbenek a fürdőszobából. Gyorsan magamra rángatom magasított talpú csizmámat, melynek hosszú szára éppen a szűkített rész tetején ér véget, aztán fölveszem a szőrmés, hosszú, fekete kabátot is. Táskámat magamhoz véve megyek ki a szobából, de most inkább a lépcsőt választom – a hatásosabb belépő érdekében.
Azt a csodáló, szeretettel teli tekintetet, amivel Mark tekint rám, amikor észrevesz, sosem fogom elfelejteni – észre sem veszem, hogy többen is bámulnak, csak őt látom. Mindig szigorú vonásai ellágyulnak, és én legszívesebben az illemről megfeledkezve rohannék oda hozzá, hogy a karjaiba vessem magam. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kitűnik az őt körülvevők közül. Nem csak magasságával és termetével, hanem fantasztikusan elegáns öltözékével is. Makulátlan, fekete, halványkék halszálkás szmokingot visel, ugyanolyan halványkékkel inggel. Hosszú, fekete haja a vállára omlik, szívettépően jóképű arca leírhatatlan hatással bír.
Odalépek elé, mire ő meghajol, és kezet csókol.
- Gyönyörű vagy! – bókol őszintén, mire azonnal elpirulok.
- Köszönöm, te is nagyszerűen nézel ki!
Belékarolok, és kisétálunk a ránk váró limuzinhoz.
***
Odaérve Mark kiszáll a kocsiból, aztán engem is kisegít. Kíváncsi pillantások szegeződnek ránk, és én büszke vagyok arra, hogy Mark mellett lehetek. Az inas már be is csukja a limuzin ajtaját, amikor olyan érzésem támad, hogy elhagytam valamit.
- Állj! Valami hiányzik! – kezdem szemügyre venni magam.
Mark a limuzin ajtaját kinyitva kiveszi a táskámat.
- Tessék hercegnőm, a táskád! – adja át, megcsókolva a homlokomat.
- Már megbocsáss! Ez nem táska, ez Prada! – nézek rá huncut mosollyal.
Mark a fejét ingatva nevet. Megfogja a kezem, és együtt bemegyünk a hatalmas bálterembe. Tömve van emberekkel – újra kérdéses, ki mennyire ember –, férfiak, nők és párok járkálnak a nagy teremben. Néhányan táncolnak, vannak, akik iszogatnak, mások pedig egyszerűen beszélgetnek. Mark úriember módjára lesegíti rólam a kabátot, hogy az egyik szék támlájára terítse, de a mozdulat félbeszakad, amikor végignéz rajtam.
- Hűha… Azt hiszem ma még a szokásosnál is jobban fogok rád vigyázni, még a végén ellopnak – jegyzi meg vigyorogva.
Felkacagok, és megcsókolom az arcát, majd leteszi a kabátomat.
Mark leemel az előttünk megálló pincér tálcájáról két pohár pezsgőt, megköszöni, majd átnyújtja nekem az egyiket.
- A mai estére, arra, hogy itt vagyunk, és rád, kedvesem! – emeli fel a poharát mosolyogva.
- És természetesen Mark Blackmanre, a földkerekség legcsodálatosabb férfijára! – teszem hozzá.
Mosolya még szélesebb lesz, aztán az enyémhez koccintja a poharát. Mivel a pohár csak félig volt, könnyedén elfogyasztjuk a tartalmát. Aztán Mark mindkét poharat a pultra helyezi, hogy elvihessék.
- Ideje feleleveníteni egy kicsit az emlékeket – mosolyog rám. Felém nyújtja a kezét. – Szabad egy táncra, hölgyem?
Boldog, ragyogó mosollyal nézek rá.
- Még szép!
Tenyeremet az övébe fektetem, és Mark a táncoló párok közé vezet. Főként lassú számok mennek, így mindkét kezével átöleli a derekamat, én pedig a nyakába helyezem a karjaimat, aztán a zene ritmusára lassúzni kezdünk.
***
Fogalmam sincs, mennyi ideig táncolunk, a világ számomra megszűnik létezni, csak Markot látom. Tánc közben néha gyengéd csókokat váltunk, és én csak azon csodálkozom, hogy még mindig szilárd vagyok – igazság szerint már a padlón kéne lennem, egy egyszerű olvadt pocsolyaként.
Mikor egy kis pihenőt tartunk, Mark leül a kabátom által lefoglalt székre. Nekem viszont muszáj meglátogatnom a WC-t.
- Egy perc és jövök, kimegyek a mosdóba – mondom.
- Rendben – mosolyog rá.
Gyors csókot nyomok hívogató ajkaira, aztán elsietek a mosdók irányába. Gyorsan könnyítek magamon, mert minél hamarabb vissza akarok érni Markhoz. A tükör előtt megállva megmosom a kezem, és szemügyre veszem magam. Végül némi vívódás után rászánok néhány másodpercet, hogy megigazítsam a sminkemet.
Amikor megfelelőnek érzem magam, kilépek a helyiségből, és elindulok vissza a folyosón. Közben elmegyek két nő mellett, akik titokzatosan sugdolóznak. Mindketten a tipikus szőke cicababa kategóriába tartoznak: szőke haj, botox-száj, nagy mellek, szűk ruha. Nem akarok belehallgatni a beszélgetésükbe, de akaratlanul is a fülembe jut néhány mondat…
- …aaaannyira szívdöglesztő a pasi! Valami kis buzival van, de biztos vagyok benne, hogy örülne már egy női testnek…
Az ideg azonnal elborítja az agyamat, de fesztelenül lépkedek tovább, el mellettük. Valahogy biztosra venném, hogy rólunk beszéltek… de nem akarok fölösleges hisztérikát csapni. Így is csak egy semmirekellő buzinak néznek…
- …könnyedén eltehetném láb alól a kis csitrit, és akkor nem zavarná a lev… Nézd, itt is van! Mit gondolsz, elintézzem gyorsan a kis transzit? – hallom meg újra a nő fülsértő hangját.
Erre viszont már nem tudom visszafogni magam. Adok én neki olyan transzvesztitát, hogy egyetlen férfi közelébe se mer majd menni, nemhogy Markéba! Ezzel a lendülettel sarkon is fordulok, és teljes erőmből felpofozom a felém forduló szőkét.
Csak akkor jövök rá, hogy valószínűleg a legnagyobb hibát követtem el, amikor a nő feje még csak el sem mozdul, az én kezem viszont annál inkább megfájdul. Remek! Gratulálok Bill, sikerült felpofoznod egy vámpírt! Most akkor búcsúzhatsz is az életedtől…
A nő szemei lángolnak a dühtől, keze a nyakam felé lendül, felemel, és a falhoz szorít. Kicsit ijesztő, hogy egy egyszerű mozdulattal elválaszt az oxigéntől, de nem tudom mit tenni. Szorosabbra kulcsolja az ujjait a torkom körül, aztán…
….aztán valaki egy határozott mozdulattal leválasztja rólam, és én a földre esek.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha elkerülnénk a gyilkosságot – hallom meg Mark hangját.
Nem idegesen, hanem kedvesen szól a nőhöz. Viszont engem annál durvább mozdulattal ránt föl a földről, egy cseppet sem törődve azzal, hogy ez esetleg nekem fáj. Egészen a bálterem legtávolabbi sarkába vonszol, aztán a falnak lök, és mindkét kezével megtámaszkodik a fejem mellett, hogy ne menekülhessek.
- Lennél oly szíves és megtennéd, hogy nem pofozkodsz vámpírokkal?! – förmed rám.
A kedves hangnemet mintha elsöpörték volna. Szinte köpi a szavakat, még a hangját is felemeli.
- De…
- Nincs semmi de! – vág közbe. – Használd már az eszed, Bill! Attól, hogy velem vagy még nem kaptál semmilyen különleges önvédelmi képességet! Ugyanolyan gyenge ember maradtál! Jobb lenne, ha nem kötözködnél nálad sokkal erősebb lényekkel, mert nem mindig leszek ott, hogy megvédjem a tojáshéjat a seggeden!
A szavai egyenesen a szívembe fúródnak, és elmondhatatlanul fájnak. Már a saját önbecsülésemet sem védhetem meg… és még ő is sérteget. Érzem, hogy a torkomban gombóc növekedik, és a szemem szúrni kezd. Amilyen gyorsan csak tudok, kibújok a karja alatt, és hátra sem nézve rohanok ki a teremből, ki az egész épületből, ki az utcára, a sötétségbe, ahol senki nem ismer.
Szabadjára engedem a könnyeimet, miközben vakon rohanok előre. Igen, gyenge vagyok, szánalmasan gyenge és érzékeny. De nem tehetek róla, mindig is ilyen voltam…
Befordulok egy épület mögé az árnyékába, és zokogva roskadok le a fal tövébe. Lehet, hogy Mark is ezt gondolja rólam? Hogy egy buzi transzvesztita vagyok? És a szép, kedves szavak csak a szexnek és a véremnek szólnak?
Már az sem érdekel, hány vámpír vagy körülöttem… sőt, jöjjön is ide egy, most azonnal, és öljön meg! Legalább Markot megszabadítanák a púptól a hátán…
A szemeimet csak lassan vagyok képes kinyitni, és kábán pislogok néhányat. Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Kétszer.
Mi a fene történt? Nem emlékszem semmire… Lehet, hogy megint túl keveset ettem mostanában? Történt már hasonló korábban…
Hirtelen nyílik a szoba ajtaja, és Mark érkezik.
- Kicsim, jól vagy? – szólal meg aggodalmasan.
A becézése megdobogtatja a szívemet, de most minden figyelmemet elvonja, hogy a fejem le akar esni a helyéről.
- Ühm... – A fejemet fogva próbálok meg felülni, de a testem nem akar engedelmeskedni. Ez így nem fog menni. – Azt hiszen nem ettem ma valami sokat és leesett a vércukrom.
- Akkor ezentúl megfelelően táplálkozol... – feleli bizonytalanul.
Josena lép a szobába, a kezében egy pohárral. Odaadja Marknak, de nem látom, mi van benne.
- Mi ez?
- Semmi kicsim, csak szóltam Josenának, hogy hozzon egy kis gyógyszert, hogy jobban legyél – kacsint rám.
Hangja megnyugtató, és egyébként is bízom benne, így nem akadékoskodok tovább.
Josena kimegy, Mark pedig mögém ül az ágyon. Gyengéden felhúz az ölébe, erős felsőtestének támasztja a hátamat. Aztán a számhoz emeli a poharat, és csak akkor látom, hogy valami kékes színű, sűrű lötty van benne. Előre félek az ízétől…
Itatni kezdi velem a gyógyszert, én pedig undorodva nyögök föl az első korty után. Mi az isten ez? Förtelmes íze van…
- Csss! Már csak egy pici van!
Igaza van, így csendben nyelem le az utolsó kortyokat, igyekszem nem törődni az ízzel. Amikor mindent megittam, Mark leteszi a poharat. A testem kellemesen elnehezül, és kezdek újra kába lenni. Biztos a gyógyszer miatt.
- Annyira jó, hogy törődsz velem! – suttogom.
Másodperceken belül elnyom az álom.
***
Már meghatározhatatlan ideje ülünk a Mark által kibérelt, szintén acélredőnyökkel felszerelt magángépen. Az ölében elhelyezkedve csókolózunk már jó ideje, és érzem, hogy egyre töbre vágyom… de azt is, hogy ő sem tétlenkedik, legalábbis ott lent nem.
- Akarlak! – nyögöm.
- Most nem lehet, kicsim. Túlságosan szem előtt vagyunk és tekintve azt, hogy a szex végén meg kell harapjalak, túlságosan gyenge vagy.
- Nem kell, hogy megharapj!
- De igen! – néz rám csillogó szemekkel.
Rosszkedvűen és durcásan huppanok vissza az ülésemre. Mark megfogja a karfán nyugvó kezemet.
- Nem könnyű egy vámpírral élni, kedvesem! Ezt sohasem tagadtam.
- Talán néha komolyan úgy érzem, hogy jobb lenne, ha Hollywoodba, vagy isten tudja hová repülnénk, és Paris Hiltonnal élnék. Megmernék rá esküdni, hogy nem ilyen kényes körülmények között, mint ahogy te… Blackman – fortyogok.
Hiába, az elutasítás még az én apró büszkeségemet is sérti, főleg, ha ő is egyértelműen kívánt engem.
- Igazán, aranyom? Azért remélem, havonta mellékelnél nekem e-mailbe egy videót, amelyen a teljes kielégülésed szerepel.
- Tessék? – nézek rá döbbenten.
- Semmi! Csak azt akartam mondani… hogy kíváncsi lennék arra, hogy Miss Hilton milyen szinten elégítene téged ki, ha már annyira vele szeretnél élni.
- Szó sincs a szexről, Mark! Neked folyton ezen jár az eszed? – kérdezem felháborodva.
- Ha valaki egy olyan szexbombával jár, mint Bill Northman, ráadásul bármelyik percben magáévá teheti, annyiszor, ahányszor akarja… hmm… meg kell mondjam… igen!
Ez már jobban tetszik. Közelebb hajolva hozzá megcsókolom, aztán elmosolyodom.
- Csak pár év múlva ki ne égjen a kis kurafi! – markolom meg férfiasságát a nadrágján keresztül.
Halkan felsóhajt, de eltakarítja a kezem onnan.
- Na, kedvesem, csak érkezzünk meg a hotelbe! Lesz neked nemulass…
Felnevetek erre a megjegyzésre.
- Ugyan már, Mark! Hiszen én mulatni akarok! – harapok az ajkamba, majd rákacsintok.
- Kedves utasaim, kérem, az öveiket kapcsolják be, leszállás! – hallatszik a pilóta hangja.
- Ajaj… azt hiszem, a mulatozást már korán elkezdhetjük…
- Ami azt illeti kicsikém, be sem fejezzük! – feleli Mark.
Mindketten becsatoljuk az öveinket, és hamarosan elkezdődik a leszállás.
***
A reptéren már vár minket egy sötétített ablakú, fekete terepjáró. Ha Mark nem lenne mellettem, biztosan nem szállnék bele…
Így viszont mégis megteszem, és az autó közvetlenül a hotelhez visz minket.
A hatalmas épület elé érve néhány ott dolgozó rögtön gondoskodik a csomagjainkról, és felviszik őket a szobánkba. Markkal együtt kiszállok a kocsiból, és bemegyünk. Még mindig nem értem, hogyan lehet bejelentkezés nélkül bemenni, de… biztosan így is lehet néhány helyen.
Mark a derekamat szorosan, és birtoklóan öleli, miközben átvezet a hallon – ami zsúfolásig tömve van italozó emberekkel. Emberekkel? Mark viselkedése egyértelműen egy dolgot sugall – hogy az övé vagyok, és jobb, ha senki nem nyúl hozzám –, amiből megítélve… nem egy vámpír is lehet itt. Bár… ez a hotel olyan felszereléssel van ellátva, mint Mark kastélya. Talán csak vámpíroknak készült?
Fogalmam sincs…
Lifttel fölmegyünk a hatodik emeletre, és onnan indulunk a szobánk felé a folyosón. Mark egy kártyával nyitja ki az ajtót, aztán bemegyünk, és be is zárja mögöttünk.
Tátott szájjal nézek körbe a szobában. Olyan, mint egy… valódi lakás. Most a „nappaliba” érkezhettünk. Két egyszemélyes fotel, és két négyszemélyes kanapé, üveg dohányzóasztal, hatalmas képernyős plazmatévé, DVD-lejátszó, hifitorony, házimozi berendezés. Modernek a bútorok és a berendezés is, a falakon különböző festmények, a lábunk alatt puha szőnyeg.
Továbbmegyek, és a hálószobarészlegre bukkanok. Egy tényleg hatalmas franciaágy foglalja el a legnagyobb részét, amin fehér szaténágynemű díszeleg. Az ágy mellett egy-egy éjjeliszekrény, és egy-egy beépített szekrény, ahová a ruhákat lehet pakolni.
A fürdőszoba legalább olyan modern, mint a többi. Hatalmas fürdőkáddal, külön zuhanyzóval. A polcokon vadonatúj gyertyák sorakoznak, különböző színekben és illatokban.
Ámulva megyek vissza Markhoz, aki az egyik kanapénak dőlve, mosolyogva figyel.
- Ez… fantasztikus! Köszönöm, hogy elhoztál ide! – ugrok a nyakába.
Édesen nevetve ölel magához.
- Nagyon szívesen.
Elhúzódok tőle, és huncut mosollyal nézek a szemébe.
- Kipróbáljuk, elég puha-e az ágy?
- Ó… ezt vegyem felkérésnek? – vigyorodik el.
- Akár – vonom meg a vállam.
Ő erre felkap az ölébe, az ágyhoz visz, és letesz rá. Kényelmesen elfészkelem magam, aztán rámosolygok.
- Na, megfelel? – kérdezi vidáman.
- Gyere, próbáld ki! – húzom le magam mellé.
Lefekszik mellém, de én meg sem várom, hogy megszólaljon, már rá is mászom. A csípőjére ülve elégedetten mosolygok le rá.
- Hm… tetszik… – mosolyog édesen, miközben ujjait lassan a pólóm alá csúsztatja.
Én sem tudom megállni mosolygás nélkül. Lehajolok hozzá, és rögvest meg is csókolom. Hevesen viszonozza, nyelvével utat tör a számba. Hmm… mióta vágytam már erre… Ha tehetném a fél életemet Markkal csókolózva tölteném.
Sokáig ízlelgetjük egymás ajkait, és már csak arra figyelek föl, hogy eltűnik rólam a póló. Egy mozdulattal maga alá teper, a lábaim közé fekve csókol tovább. A vágy egyre jobban eluralkodik a testemen, és ezt ő is megérzi – föltérdel, és megszabadít a nadrágomtól is.
Reflexszerűen nyúlok az inge gombjaihoz, hogy végre gyönyörködhessek izmos felsőtestében, de elkapja a csuklómat, és gyors mozgását felhasználva a másik kezemmel együtt a fejem fölé szorítja.
- Mire készülsz? – kérdezem gyanakodva, de izgatottan.
- Semmire… – füllenti, de vigyora éppen az ellenkezőjére utal.
Elfekszik mellettem, de a kezeim továbbra is lefogva tartja. Másik keze segítségével megszabadít az utolsó ruhaneműtől is, és kezét rövidesen a combomon érzem meg. Finoman simogatni kezdi a combjaim belső felét, mire én lehunyt szemekkel sóhajtok föl. Néhány másodpercig csak simogat, majd széttárja a lábaimat.
Egyik ujját benyálazza, aztán keze újra lejjebb vándorol, és sóhajtva érzem, ahogy a bejáratomat kezdi vele masszírozni. Nem sokat tétovázik, hamarosan belém is csúsztatja az ujját. Lassan kezdi mozgatni bennem, és ez a tempó őrjítő. Csak később könyörül meg rajtam, és gyorsít a mozdulatain. Néhány perc elteltével, ahogy nyögéseim egyre inkább felerősödnek, már két ujját érzem magamban. Jó ideig tart ez az édes kínzás, aztán a harmadik ujja is csatlakozik az előzőkhöz.
A testem szinte lángol, olyan forró, mintha lázas lennék. Ha akarnám, se tudnám visszafogni kéjes nyögéseimet, és Mark tekintetét végig az arcomon érzem. Ha nem borítaná el az agyam a kéjes köd, tartanám a szemkontaktust, de így… nem vagyok rá képes.
Már éppen érezném az enyhülést hozó beteljesülést, amikor ujjait hirtelen kihúzza belőlem. Elkeseredetten nyögök föl, a testem kielégülésért kiált. Mark gonosz mosollyal hajol fölém és lehel apró csókokat a számra. Ahogy teste hozzám simul, érzem kőkemény férfiasságát a nadrágon keresztül a combomnak feszülni. De hiába dörgölőzöm hozzá, hajthatatlan.
- Mark… – nyöszörgöm.
Válaszra sem méltat, ajkai a nyakamra siklanak, csókjaival és nyelvével kerget az őrületbe. Türelmetlenül nyöszörgök, a testem szét akar robbanni. Felemelve a fejét újra rám mosolyog, aztán hirtelen újra a testembe csúsztatja ujjait.
Számomra ez volt a végső löket, a hátam ívbe feszül, és egy önfeledt kiáltással elélvezek. Még a világ is elsötétül néhány másodpercre.
Mikor újra képes vagyok rendesen lélegezni, és kinyitni a szemeimet, Mark megnyugtatóan simogatja a felsőtestemet. A kezeimet már elengedte.
- Na, megfelelő volt a „nemulass”, kisasszony? – vigyorog rám.
- Öntelt vérszívó – mondom mosolyogva, aztán lehúzom magamhoz egy csókra.
- Kösz a bókot! – mosolyog vissza, majd újra megcsókol.
A könnyeim végigfolynak az arcomon, és kétségbeesetten nézek rá.
- Bill, ahhoz, hogy velem élhess, nem csak nekem kell elhinni, hogy hozzám való vagy. Itt az ideje, hogy megmutassam a bíráknak, hogy vámpír létemre, vállalom a felelősséget érted. Vállalom azt, hogy könnyebben lebukhatok, így ha te is tudod. Érted meg is halok, ha kell – feleli halkan.
Kezével az arcom simogatja, de most az egyszer még az ő érintése sem tud megnyugtatni.
- Mark, kérlek ne!
Gyengéd csókot lehel az ajkaimra, aztán eltűnik. Gondolom William után ment… Fékezhetetlenül sírni kezdek. Tudom, hogy Mark nagyon erős, de már a gondolat is… hogy veszélybe sodorja magát, hogy kockáztatja az életét értem… Nem érek ennyit. Egyáltalán nem érek ennyit!
Ha bármi baja lesz… én nem tudom, mit csinálok…
***
Mark végre valahára visszajön.
- Ugye nem mondtál neki igent? – rohanok oda hozzá. – Ugye nem?!
- De igen. Még ma megtartjuk a párbajt – közli.
Rám se bagózik, elindul a szobája felé.
- Egyedül akarsz hagyni?... Úgy értem akkor, ha meghalsz! – mondom ki meggondolatlanul.
Megtorpan, és felém fordul.
- Rendkívülien értékelem, hogy ennyire nagyra becsülsz!
Na jó, ezt tényleg nem kellett volna. Nem akartam megbántani… csak annyira féltem őt…
***
Egy hatalmas teremben ültetnek le minket. Mark összes szolgálója itt van, de ezek kívül még több szolga, meg egy rakás ideges vámpír, akikről süt az arrogancia. Josena mellettem ül, és próbál lelket verni belém, de azért látszik, hogy ő is aggódik Markért.
Nem tudom, hol van Mark, és azt sem, hogy mire várunk még, de az ideg meg fog ölni. Csak legyünk már túl rajta… Mit meg nem adnék érte, ha most magamhoz ölelhetném…
Kinyílik egy ajtó, és rövidesen meg is jelenik Mark. Őrült szívdobogással figyelem, ahogy lassan a terem közepére sétál. Nem sokkal később megérkezik az ellenfele is. Elég nagydarab, és magas is, de igencsak öntelt. Ugyanolyan arrogáns seggfejnek tűnik, mint a többi.
Az a fickó, William elmond valami hivatalos szöveget, de én egy mondatot sem hallok belőle. Csak Markot figyelem, és azért rimánkodok, hogy semmi baja ne legyen. Mark és az ellenfele meghajolnak egymás előtt, amint William elhallgat.
Egy ideig csak állnak egymással szemben, Mark mintha elkalandozott volna. Ellenfele ezt kihasználva egyszerűen a falhoz vágja. Ha nem lennék ennyire megrémülve, biztos felsikítanék. Rosszabb esetben leugranék erről a… nézőtérről és én magam vetném rá magam arra a nyomorultra…
Mark újra a falnak csapódik, aztán a földre esik. Állj fel, Mark, könyörgöm… Állj fel… Elborzadva figyelem, ahogy a nyomorult Markot rugdossa a földön. Érzem, hogy Josena is jobban szorítja a kezem a kelleténél. De én bízom Markban. Bízom az erejében, bíznom kell benne… De miért nem küzd? Talán… kieszelt valamit? Igen, könnyen lehet… És remélem is.
A másik vámpír a hajánál fogva vonszolja Markot a terem közepére, aztán büszkén fordul a tapsoló tömeg felé. Nem tudom megállni büszke mosolygás nélkül, amikor látom, hogy Mark megmozdul. Aztán lassan föláll, és észrevétlenül a vámpír mögé lopakodik, majd egyszerűen a földhöz vágja. Igen! Ez az én Markom! Többször is a padlónak csapja a vámpír fejét, aztán a lábánál fogva a faltól is kap néhányat. Vér csordul ki a száján, és Mark felé indul, de ő könnyedén arcon rúgja, mire a vámpír elterül. Mark fog egy gyertyatartót, kettétöri, aztán mond valamit az ellenfelének. Végül egy egyszerű mozdulattal szíven döfi.
A tömeg éljenezni kezd, én viszont addigra már fel is pattanok a helyemről. Josena próbál visszahúzni, de lerázom magamról a kezét, és átverekedem magam a tömegen. Már kiszúrtam, hol lehet bemenni… Közben hallom, hogy William mond valamit, de nem érdekel. Két vámpír őrzi a rést, ahol be tudok menni, és rögtön meg is állítanak, de én egyszerűen átbújok a kezük alatt, és Mark felé rohanok. Azonnal a nyakába vetem magam.
- Megmentetted az életem és a kapcsolatunkat! – csókolom meg boldogan. – Mindennél jobban szeretlek!
Édes mosolyával néz rám, aztán a karjaiba kap, és a szolgálókkal együtt hazaindulunk.
***
Hazaérve Markot felparancsolom a szobájába, hogy üljön be egy kád forró vízbe, én addig lent maradok segíteni Josenáéknak.
Csak egy óra múlva megyek föl, hangtalanul belépve a szobába. Bemegyek a fürdőszobába is, és homlokráncolva nézek körül, Markot keresve. Kell néhány másodperc, mire rájövök, hogy a sötét árny a víz alatt az ő. A víz alatt! Úristen!
Azonnal odarohanok, hogy kirángassam a víz alól.
- Meghalt! Meghalt! – kiabálom kétségbeesve, mire hirtelen ruhástól a vízben találom magam.
Levegőért kapkodok, úgy nézem az engem figyelő Markot.
- Hát te? Az előbb még halott voltál, most meg?! – kérdezem tágra nyílt szemekkel.
- Bill! – neveti el magát. – Kezdjük ott, hogy a vámpírok alapból halottak, bármi hihetetlen.
Megpuszilja a fejem.
- Úúúúúúristen! Még a végén azt hiszik rólam, hogy nekrofil vagyok.
Nagyot nevet, aztán lefröcsköl.
- Te hülye vagy drágám, nem nekrofil! – csókol meg édesen.
- Na, mindjárt megkapod a magadét! – nézek rá huncutul.
Kiszállva a dereka köré teker egy törölközőt, míg én megszabadulok a vizes ruháimtól. Én is beszerzek egy száraz törölközőt, aztán visszatérünk a hálószobába.
Törölközni kezd, de nekem valami kiszúrja a szememet az asztalon. Odamegyek, és egy repülőjegy az. Mi a…? Csak nem itt akar hagyni?!
- Te hova készülsz? – lebegtetem meg a jegyet.
- Utazom. Louisianába – jelenik meg mellettem.
- Egyedül?
- Ki mondta, hogy egyedül?
- Az asztalon csak egy jegy volt.
- Mert a másikat, valószínűleg elejtetted. Nézz csak le! – kacsint rám.
Lenézek, és valóban ott van. Lehajolok, és boldogan veszem föl, aztán fölegyenesedek. Ezért jutalom jár… a gondolatra azonnal a fölöslegesnek tűnő törölközőre téved a tekintetem. Hmm… Huncut mosollyal lépek közelebb hozzá, aztán közvetlenül előtte megállok. Tenyeremet lefelé fordítva izmos hasfalára simítom, és lejjebb csúsztatva ujjaim vége épphogy becsúszik a törölköző széle alá. Az ő szája sarkában is mosoly bujkál.
- És… mikor is indulunk? – kérdezem, miközben finom csókokkal borítom be a nyakát.
A kezemet egyre lejjebb csúsztatom, miközben válaszol.
- Mmm… Holnapután… este… hogy legyen… időnk bőven… napfelkelte előtt… Mmhh – feleli lassan, apró sóhajokkal megszakítva, ahogy a kezem egyre lejjebb csúszik.
Éppen akkor ér a mondat végére, amikor ujjaimat férfiassága köré kulcsolom, és az ez által előidézett sóhaj mosolyt csal az arcomra. A törölköző végül megadja magát, és a padlóra esik. Kaján mosollyal az arcomon húzom le magamhoz a fejét, és rögvest megcsókolom. Ahogy kezemet föl-le kezdem mozgatni rajta, nyelvével a számba hatol, és rátalál az én nyelvemre. Szerszáma hamar kőkeménnyé merevedik a kezemben, mire én egy hosszú csókkal zárom le a csókolózásunkat, aztán mosolyogva figyelve vágyakozó arckifejezését, lassan letérdelek előtte. Nem tétovázok sokáig, lassan a számba eresztem, mire ő felnyög. Ahogy fejemet mozgatni kezdem rajta, hosszú ujjaival a hajamba túr. Egy ideig hagyja, hogy én diktáljam a tempót, de aztán a hajamba markolva megállítja a fejemet, és ő kezd el mozogni a számban.
Erősebben és gyorsabban is csinálja, és elég mélyre nyomja, de kitartó vagyok, és bírom.
Amikor már nem bírja tovább, egy hangos, élvezet teljes nyögéssel élvez a számba. Lenyelem, és a számra került cseppeket is lenyalom, aztán fölállok.
Vidáman szemlélem élvezettől ziháló testét, de szemeit látva elkomorulok.
Olyan mélyvörösek, hogy szinte izzanak a szomjúságtól.
- Ejnye… Mindjárt éhen pusztulsz itt nekem, és nem is szólsz? – nézek rá szigorúan, mire csak megvonja a vállát. – Azonnal innod kell, Mark!
Látom, hogy elcsodálkozik szigorú tekintetemen és hangomon, de amikor a vállainál fogva az ágy felé irányítom, engedelmesen megy oda, és ül le rá. Szemből az ölébe ülök, és elsöpröm a hajamat az útból, hogy kényelmesen hozzáférjen. Pár másodpercig megigézve figyeli a nyakamat, aztán egyik kezét a hátamra támasztja, másikat a tarkómra helyezi. Egy kicsit félrebillenti a fejemet, aztán közelebb hajol, és először csak megpuszilja a bőrömet. Aztán száját kinyitva óvatosan belém mélyeszti a fogait.
Nem fáj a harapása, csak apró, kellemetlen szúrást érzek, ahogy fogai a nyakamba mélyednek. Mohón kortyolja a véremet, én pedig a fejét simogatom közben.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de csak arra kezdek felfigyelni, hogy a testem kezd elnehezülni. Észre sem vettem, hogy milyen régóta tart már, mindig abba szokta hagyni, amikor kell, de ezúttal nem…
Várok még pár másodpercet, de semmi változás.
- Mark… Mark, elég lesz… – szólalok meg erőtlenül.
Ő erre ellenségesen mordul föl, aztán szorosabban tartva magánál még erőteljesebben szívja a véremet. A testem intenzíven tiltakozik a további vérveszteség ellen, a fejem szúrni kezd, apró fekete pontok táncolnak a szemem előtt. A pontok egyre szélesednek, a légzésem nehézkessé válik, a világ kezd kicsúszni alólam.
- Mark… – suttogom kérlelőn.
Nem reagál. A fejem erőtlenül csuklik előre a vállára, és elborít a sötétség.
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 29. 19:40:41
Nem tudok aludni… Egyre csak rosszabbnál rosszabb rémálmok gyötörnek. Először Markék esküvőjét látom magam előtt, aztán egy rakás vámpírt, akik magukkal visznek. Innentől pedig kétféleképpen folytatódik a történet… vagy kivégeznek, vagy elvisznek egy Cainhez hasonló őrülthez.
Feladom. Felülök az ágyban és igyekszem nem arra gondolni, mit művelhet most Mark azzal a szőke libával. Kisebb hangzavar üti meg a fülem lentről. Mi lehet ez?
Úgysem tudok tovább aludni, ezért úgy döntök, hogy inkább lemegyek. Kimászom az ágyból, kilépek a szobámból és elindulok lefelé. A nappali felől jönnek a hangok – olyan, mint… mint a morgás. Meg egy puffanás.
Már majdnem leérek a lépcsőn, amikor megpillantom a hang forrását. Megtorpanok, a lábam földbe gyökerezik. Minden… minden csupa vér… beleértve Markot is, aki a nappali közepén áll, kezében egy kutyával, fogaival az állat testében.
A szívverésem és a légzésem a kétszeresére gyorsul. Túl ismerős ez a helyzet… annyiszor láttam már… de nem… nem Markkal a főszerepben…
Eldobja a kutyát, a szemembe néz.
- Bill! – áll fel, kezét felém nyújtva.
Érzem, hogy egy könnycsepp elszabadul, de nem tudok megálljt parancsolni. Tovább indulok lefelé. Ennyi vér nem származhat egy egyszerű kutyából… A nappalit pásztázom a tekintetemmel, és a kezemmel fojtom el feltörni készülő sikolyomat, amikor meglátom a padlón heverő két lányt. Fiatalok, meztelenek, véresek, falfehérek. Halottak. Vajon… vajon ő is megerőszakolta őket, mint Cain tette mindig? Nem tudom… nem tudnám elképzelni Markról… de ezek után…
Elkeseredve állok meg előtte.
- Megígérted, hogy mindennél jobban vigyázol rám! Hogy nem eshet bántódásom, amíg veled vagyok – szólalok meg könnyek között. – Ehhez képest?
- Bill, én…
- Ehhez képest – vágok közbe –, már lassan 3-4 napja más sem történik, csak újabb és újabb titokzatos látogatók érkeznek hozzád és némelyik veszi is a bátorságot, hogy a szemem előtt lesmároljon. Mindezek mellett az éjszaka közepén arra kelek fel, hogy két lány brutálisan meggyilkolva fekszik a nappaliban meztelenül egy kutya társaságában! Te… te pedig úgy nézel ki, mint aki vérben fürdött!
Az utolsó szavakat már kiabálva mondom, nem tudom megállni sírás nélkül, és a földre rogyok. Kezeimbe temetem az arcom, és halványan érzékelem, hogy elém lép. Felém mozdul, de én kezeimet maga elé tartva adom tudtára, hogy tartsa magát távol tőlem. Fölemelem a fejemet, majd nagyot nyelve erőltetek nyugalmat magamra.
- Hol a feleséged?
- Miféle feleségem? – kérdez vissza.
- A nő aki pofátlan módon kitúrt az étkezőből és a szemem láttára adott neked csókot. Az a nő.
- Hazaküldtem! – vágja rá. – Bill! Figyelj… én nem akarom azt, hogy azt hidd, te második vagy az életemben. Amióta veled vagyok, úgy érzem te megtanítottál nevetni és szeretni. Amióta velem laksz és velem kelsz föl, nap, mint nap… úgy érzem, boldog vagyok!
Nem állítom, hogy szerelmes vagyok beléd! Hisz még magam sem tudom milyen az és még sohasem éreztem… de biztos vagyok benne, hogy amit irántad érzek… azok az érzések… azok az érzések, igazak! Mélyek! Nekem nincs szükségem má... – hallgat el, amikor megcsókolom.
Ez a vallomás… ez a vallomás volt a legeslegszebb, amit eddigi életemben valaha is hallottam. És ahogy kereste a szavakat… hogy megfelelően el tudja magyarázni… annyira őszinte volt!
Meglepve húzódik el tőlem, látszólag el sem akarja hinni, hogy tényleg megcsókoltam. Pedig így történt.
- Én pedig bármit is teszel, mindig is szeretni foglak… te piszkos gyilkos!
Arcán felragyog mosolya, amit annyira imádok, és egy mozdulattal szorosan magához ölel. Nem érdekel, hogy csupa vér, az sem, hogy így én is az leszek… csak a karjai közé bújok, és pillanatok alatt teljesen megnyugszom.
- Köszönöm, Bill… Főleg azt, hogy itt vagy velem.
- Furcsa ezt mondani… de inkább Caint illeti a köszönet – vigyorgok rá, mire elneveti magát. Tanácstalanul nézek körbe a csupa véres helyiségben. – És ezzel…?
- Ne aggódj, Josenáék tudni fogják, mi a teendő – válaszol ki nem mondott kérdésemre.
- Akkor viszont gyere! Engedd meg, hogy lemossam rólad ezt a sok mocskot.
Kézen fogom, és magam után húzom a szobájába. Az ajtón belépve viszont elfintorodva torpanok meg.
- Mi a baj? – néz rám.
- Egetverően büdös van itt – mormolom. – Arról nem szóltál, hogy a kicsike trágyalével öntözi magát.
Mark nevetésétől kísérve lépek oda az erkélyajtóhoz, és szélesre tárom. Következő utam a fürdőszobába vezet, ahol a szag még erősebb. Ott is kinyitom az ablakot, nem is törődve a csípős hideggel.
- Meg fogsz fázni, kis butus – szólal meg Mark.
Mire kettőt pislogok, már a karjaiban találom magam, a zuhanyfülkében, aminek az ajtaja tökéletesen véd a beáramló hidegtől. Amikor lenézek, látom, hogy a ruháink kívül hevernek a földön.
- Alattomos egy gyorsaságod van neked – nevetem el magam.
Büszkén vigyorog, én pedig megengedem a kellemesen meleg vizet. Amint megfelelő hőmérsékletű lesz, alá állítom Markot, hogy alaposan megmosdathassam. Lecsutakolom róla a rengeteg vért, aztán az összes többi testrészét is megmosom.
Amikor készen vagyunk, magához húz egy hosszú csókra.
- Most pedig el se mozdulj a meleg víz alól – utasít.
A következő pillanatban el is tűnik mellőlem, és egy egészen picike hideg levegő árulkodik csak arról, hogy kiment. Az ablakok egymás után becsukódnak, és már vissza is ér mellém.
Elzárja a vizet, aztán beleteker a magával hozott törölközőbe – az ő derekán már van egy.
- Öhm… nem szívesen mondom, de így mozdulni sem tudok – nézek rá zavartan.
- Nem is lesz rá szükség – vigyorodik el.
Szinte fénysebességgel törli át a testem, másodpercekkel később már nem is érzem magam vizesnek. Aztán a karjaiba kap, és egyenesen az ágyba visz. Csak a takaró alatt szabadít ki a törölköző fogságából, és a sajátjával együtt a földre dobja. Bebújik mellém az ágyba, mire én rögtön hozzásimulok, és a mellkasára hajtom a fejem.
- Jó éjt – csókolja meg a homlokom.
Átöleli a vállam, én pedig teljes elégedettséggel alszom el a karjaiban.
***
A másnap teljesen normálisan telik. A délutáni ébredésünk után Mark az ágyban hagy lustálkodni, míg ő lemegy segíteni Josenáéknak az eltakarításban. Én pedig csak sötétedés után vagyok hajlandó kimászni az ágyból, azt is csak azért, mert Mark visszajön.
Egy kicsit rendbe kapom magam, felöltözök, majd Markkal kézen fogva megyünk le az immáron tiszta nappaliba. Éppen leérünk, amikor a bejárati ajtó kinyílik.
Egy újabb idegen vámpírt pillantok meg. De… rajta szinte látszik, hogy öreg. A tekintete viszont olyan jéghideg, hogy nem csodálkoznék, ha még engem is megfagyasztana. Josenának viszont nem lehet két apja, tehát nem hinném, hogy barátságos látogatást köszönthetünk személyében… ezt az is bizonyítja, hogy Mark halk, tompa morgással lép elém, így a vámpír és közém kerülve.
- Mark, Mark... Hogy süllyedhetsz ilyen mélyre, hogy egy szánalmas emberi halandót védelmezel? – Összeráncolja a szemöldökét. – És még meg is jelölted?!
- Jó okom van rá, hidd el. Volnál szíves elárulni, minek köszönhetem a látogatásodat, William?
Megdöbbenek. William? De hiszen… az ő lánya volt itt. Egek, biztosan ezért jött…
- Eurydice lányom panaszkodott rólad. – Mikor Mark várakozóan néz rá, folytatja. – A saját szememmel akarom látni, milyen lény lehet az, akiért még az én különlegesen gyönyörű lányomat is eldobod.
Rettegve simulok Mark oldalához, aki védelmezőn karol át. Az arca nyugodt, ami némileg engem is megnyugtat. A William nevű vámpír lassan tesz egy kört, pillantása szinte lyukat éget a bőrömön. Amikor újra előttünk áll, egy pillanatra a szemembe néz, ijesztő tekintetétől akaratlanul is összerezzenek. Mark ezt megérezve figyelmeztetően mordul Williamre.
- Szemrevaló teremtés, valóban, és a vére illata ínycsiklandozó. De nem vámpír.
- Tudom.
- Halandó ember nem tudhat a létezésünkről.
Mark keze ökölbe szorul, hangosan, és idegesen morog.
- Bill… nem… lesz… vámpír! – morogja tagoltan.
- A bíróság kötelezhet az átváltoztatására, hiszen nálad van – mosolyog rá ridegen William.
- Nem – felei Mark már nyugodtan. – Caint kötelezhettétek volna rá, mert ő láncolta magához. De ő már halott, én pedig mindössze megmentettem és megvédelmeztem tőle. És azzal, hogy megjelöltem, az életéért tartozom felelősséggel, nem a haláláért.
William tekintete megvillan. Ezzel úgy tűnik, nem számolt.
- Hm... – Hirtelen feltűnő, hihetetlenül gonosz vigyora megrémiszt. – És akkor is kitartanál mellette, ha az életéért egy próbatételre köteleznénk? Te is tudod, miről szól a próbatétel… Élet-halál harc két halhatatlan között. Na, mit szólsz?
Hogy micsoda? Élet-halál harc? Nem! SOHA!
Azt sem érzékelem, hogy Mark egész teste megfeszül – magamat is meglepem a reakciómat.
- Nem! – fakadok ki, szinte hisztérikusan sikoltva.
William meglepve vonja föl a szemöldökét.
- Gondolkozz el ezen! – veti oda Marknak, aztán eltűnik.
Halálra rémülve kapaszkodok Mark karjába és nézek föl rá.
- Mark… Mark, kérlek, mondd, hogy nem fogja megvalósítani ezt a fenyegetést! Kérlek… Ugye nem…?
- Buenas noches Santiago! – hallom meg Mark végtelenül megnyugtató hangját.
A vámpír Markom felé fordul, velem együtt. Meghajlanak egymás előtt és tovább társalognak azon a furcsa nyelven. Ki lehet ez…? És… mit akar? Csak nem… csak nem a bíróságtól jött, hogy elvigyen? Vagy valami rosszat tettem? Ne… nem akarok elmenni innen… Nem akarok elválni Marktól…
Hirtelen Josena robban ki a konyhából, és ő is beszélni kezd a fickóval. Mi a fene folyik itt? Lehet, hogy ez tényleg valami… ellenőrzés? Nem akarom…
Beszélgetnek egy ideig, aztán a tárgyalóterembe vonulnak. A félelemtől görcsbe ránduló gyomorral megyek föl Mark szobájába. Remélem, nem lesz semmi baj…
***
Órák is eltelnek, mire végre nyílik a szoba ajtaja. Legnagyobb megkönnyebbülésemre csak Mark lép be a helyiségbe.
- Elnézést, kedvesem. Ez egy váratlan látogatás volt – mosolyog rám.
Leül mellém az ágyra, én pedig félve tekintek rá.
- Ugye nem engem akar elvinni ez a Sanvalaki?
- Ugyan már! – nevet föl. – Ez már vénkutya ahhoz, hogy elvihessen téged tőlem. Másrészt pedig kishatalmú vámpír, még ha nem is látszik rajta.
Még nem könnyebbülök meg teljesen, Josena gondolata sem hagy nyugodni…
- És… ugye Josenát sem akarja magával vinni? – kérdezem meg második félelmem.
- Jaj, Bill! Santiago Josena édesapja. Azért jött ide, mert úgy értesült a bíróság felől, hogy egy új személy érkezett a kastélyba, akit még nem tudom mi célból hoztam ide, ő pedig azért jött, hogy megkérjen, ne dobjam ki Josenát az utcára.
Hogy… mi?! Az édesapja? Akkor Josena… ő is vámpír lenne? Nem… nem lehet, hiszen nappal találkoztam vele a kastélyban… De… akkor hogyan lehet…
- Josena nem vámpír! Az édesanyja nem sokkal azelőtt lett terhes vele, amikor az édesapja a faluban egyre jobban terjedő járvány áldozata lett. Miután Josena megszületett, az édesapja meghalt… pontosabban meghalt volna, csak egy éppen arra kószáló éhes vámpír segítségével életben maradt… persze nem úgy, mint ember. Ezután, mivel ő nagyon szerette a feleségét és a lányát is, elhagyta a családját, hogy ne bántsa őket semmilyen körülmények között, de még mostanáig igyekszik a legjobb helyet biztosítani Josenának.
- És az édesanyját nem védi? – kérdezem értetlenül.
- Sajnos az édesanyja hozzáment egy előkelő, gazdag fickóhoz, aki, miután a nő egészségtelen gyermeket hozott világra, az éhező vámpírok közé dobatta, akik természetesen az utolsó csöpp vérét is kiszívták. Tehát… enyhén szólva, nincs könnyebb élete Josenának sem.
A történet befejeztével hátradől az ágyon. Izmos testének látványa, ahogy ott fekszik, kissé beindítja a fantáziámat. Eszembe jut az éjszaka, amikor meztelenül feküdt ugyanígy, miközben föl-le mozogtam rajta…
Na jó, elég lesz Bill.
- Azt hiszem, lezuhanyozom – szólal meg.
Most az egyszer hálás vagyok gyorsaságának. Az arcszínem egyre inkább kezdett azonosulni a rákkal.
Hallom, amint a víz csobogni kezd a zuhanyból. Vívódok magamban, hogy mit is tegyek… Annyira szeretnék újra vele lenni… És a fájdalom már elmúlt…
Végül megszületik a döntés. Hangtalanul lépek a fürdőszobába, és a ruháimtól megszabadulva Mark mögé lopózom, majd rögvest át is ölelem. Meglepve fordul meg.
- Nem haragszik, uram? – tekintek föl rá.
Nem is válaszol, csak megcsókol. Amikor megérzem ajkait a sajátjaimon, kezeimmel ösztönösen átölelem a nyakát. Rövid keresgélés után nyelvemmel rátalálok az övére, és hosszas csókolózásba kezdünk.
Csalódottan veszem tudomásul, amikor megszakítja a csókot. De sebaj, előttünk áll még az egész éjszaka. Finoman megmosdatom az egész testét, aztán kilépünk a zuhany alól. Egy-egy törölközőt tekerünk a derekunk köré. Látom, hogy Mark valamit mondani akar, de ez engem most nem érdekel… később is ráér, nem?
Megragadom a kezét, és a hálóba húzom magam után. Az ágy mellett megtorpanva felpislogok rá – ha nem akarja, nem fogom ráerőltetni… De látom, hogy széles mosoly ül az arcán, ami bíztató. Türelmetlenül szabadítom meg attól a fölösleges törölközőtől, és miután az enyém is lekerült, lenyomom az ágyra. Engedelmesen elfekszik, mire én négykézláb fölé mászok. Néhány másodpercig csak nézek vágyakozástól csillogó szemeibe, aztán ő a hajamba túr, és lehúz magához. Vad, forró csókjai utolsó épkézláb gondolatomat is elkergetik a fejemből, nem marad más, csak ő meg én…
Hirtelen fordul a kocka – egy mozdulattal maga alá teper. Csókolózás közben kezeimmel lejjebb kalandozva fedezem föl, hogy a felkészítésben már vajmi kevés dolgom lesz. Férfiassága szinte kőkeményen meredezik mihamarabbi kielégülésért – és én ezt meg is fogom adni neki. Ujjaimat merevedése köré fonom, és kezem föl-le mozgatásával izgatom fel még jobban. Édes, elégedett morranást hallat, és még intenzívebben csókol, miközben a fenekem alá csúsztatja a kezét. Rögvest meg is érzem egyik ujját, amint ellazítóan masszírozni kezdi a bejáratomat, és önfeledten nyögök fel, amikor érzem, hogy ujját belém is csúsztatja. Közben ajkait elszakítja az enyémektől, forró csókjaival a nyakamat borítja el. Egyre csak folytatja ezt az édes kínzást, de amikor már két ujját mozgatja bennem, nem bírom tovább.
- Mark… – nyöszörgöm.
- Mondd, gyönyörűm – mormogja édesen a fülembe.
- Gyere!
Hogy teljes legyen a célzás, megmarkolom méretes szerszámát. Összeszorított szemekkel nyög fel, aztán kinyitja a szemeit, és csibészes vigyorral néz le rám. Kihúzza belőlem az ujjait, majd széttárja a lábaimat, hogy kényelmesen közéjük férkőzhessen. Makkját a bejáratomhoz igazítja, és végig a szemembe nézve hatol belém, de csak lassan – még véletlenül sem érzek egy másodpercnyi fájdalmat sem. Kínzóan lassú mozgásba kezd bennem, ajka újra megkeresi az enyémet, és nyelvünk izgalmas játékba kezd egymással.
Mark mozdulatai fokozatosan gyorsulnak, és ahogy egyre hevesebben mozog bennem, úgy növekszik bennünk a kéj is. Lábaimat a dereka köré kulcsolom, ezáltal teljes hosszában belém csúszik. Egyszerre nyögünk fel a fantasztikus érzésre. Ahh, istenem… teljesen… teljesen kitölt… Lehunyom a szemeimet, ő pedig a fejem mellett megtámaszkodva mozog bennem még gyorsabban. Őrjítő…
A szemeimet kinyitva Mark vágyakozó tekintetével találom szembe magam. Csillogó szemekkel figyeli a nyakamat… Egy pillanatra megijedek, nem akarom megint átélni a tegnapit… de… bíznom kell benne. Kisöpröm a hajam a nyakamból, de nem azt az oldalt szabadítom fel, ahol megharapott, hanem a másikat. Oldalra fordítom a fejem, ő pedig a nyakamra hajol. Rettegve várom a harapást, de… egyáltalán nem fáj. Sőt… nem tudom visszatartani kéjes nyögésemet sem, annyira fantasztikus érzést vált ki belőlem. Öntudatlanul a hátába karmolok, érzem, hogy még közelebb kerültem a gyönyörhöz.
Még néhány végső lökés kell csak, és mindketten egyszerre élvezünk el. Ahogy megérzem magamban forróságát, a nyakamat is elengedi. Lenyalja a kiserkenő utolsó vércseppeket, aztán magához szorít. Zihálva simulok erős karjaiba, és azt kívánom, hogy örökre ott maradhassak…
Legördül rólam, de én ösztönösen az oldalához simulok. Mosolyogva ölel át.
- Aludj, kedvesem – suttogja ajkaimra, majd megcsókol.
És én alszom is.
***
Életemben nem aludtam még ennyire jól. Délután is van már, mire méltóztatok fölkelni. Mark még mellettem van, de már ébren – mosolyogva néz engem.
- Jó reggelt, hercegnő – vigyorodik el.
- Soha jobbat – mosolygok rá.
Odahajolok hozzá egy csókot követelve, amit ő készségesen meg is ad.
- Velem tartasz egy fürdés erejéig?
- Persze! – vágom rá.
Elmosolyodik, aztán fölnyalábol az ágyról, és a következő pillanatban már a fürdőszobában vagyunk. Letesz a földre, aztán megengedi a vizet, és a szokásos, mentás illatú habfürdővel keveri. Visszajön hozzám, és átkarolja a derekamat.
- Ma is fáj? – kérdezi a szemembe nézve.
Rögtön rákvörös leszek, és a padlót kezdem szuggerálni.
- Nem, már nem – motyogom zavartan.
Aranyosan elneveti magát, aztán az állam alá nyúlva emeli föl a fejem, majd forró csókot nyom az ajkaimra.
- Hihetetlen, hogy ennyire zavarba tudsz jönni, mikor éjszakánként gátlástalanul mászol rám – vigyorog.
- Ha gondolod, változatok az éjszakákon – nyújtom ki a nyelvem.
- Isten ments! – neveti el magát újra.
***
A fürdőzés igencsak hosszúra nyúlt. Semmi szexuális töltet nem volt ugyan benne, mégis elrepült az idő. Csak arra figyeltünk fel, hogy a védőlemezek fölemelkednek az ablakokról, így most már vacsorához öltözve állunk a szobában. Mark kézen fog, és el is indulunk lefelé.
Ahogy leérünk a lépcsőn, rossz előérzetem támad. Az előtér felől… női hangot hallok. De… egyik szolgálónak sem ilyen a hangja. Ez egy idegen hang. Nem merek Markra nézni, ahogy egyre közeledünk a hang felé.
Amikor meglátom a hang gazdáját, majdnem el is hasalok. Egy lány áll ott, de… szavakkal lehetetlen leírni, hogy mennyire gyönyörű. Magas, karcsú, és végtelenül formás. Mozgása hihetetlenül kecses, arca lélegzetelállítóan gyönyörű. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlik le egészen a fenekéig, és a mosolya ájulásra bírná akármelyik férfit.
Kisebbségi komplexusomon az sem segít, amikor minket észrevéve szinte felsikkant.
- Mark! – rikkantja. – Ó, Mark, olyan régen láttalak! Semmit nem változtál, ugyanolyan szívtipró vagy, mint régen!
Lelkes beszéde közben Markhoz libben, és mintha én ott sem lennék, távolabb rántja tőlem, és a nyakába borul. Aztán… aztán egyszerűen… egyszerűen szájon csókolja.
Teljesen ledermedve állok, és figyelem őket.
- Gyere, menjünk vacsorázni! – lelkendezik a lány, és már húzza is maga után.
Pár perces fáziskéséssel indulok csak el én is az étkező felé… csakhogy a helyemet már elfoglalták. Nagyot nyelve inkább úgy döntök, hogy a konyhába megyek. Talán Josena tudja, ki ez…
- Bill, valami nem stimmel a vacsorá… – kezdi kérdését Josena, amikor belépek, de arckifejezésem megpillantva elhallgat. Odasiet hozzám, és lenyom egy székre, aztán aggódó arccal ül velem szembe. – Mi a baj? Mi történt? Miért nem eszel?
- A… a helyem már foglalt…
Josena arcára végtelen szomorúság ül ki.
- Ó, Bill…
- Ki ez a lány, Josena? – nézek rá elkeseredve.
- Ő… ő a legfőbb bíró, William lánya… William mindig is úgy képzelte el, hogy Markhoz adja feleségül… nem tudom, lemondott-e már erről…
***
Szorongva lépek ki a konyhából egy óra múlva. Marknak semmi nyoma, a lány viszont bőszen utasítgatja a szolgálókat.
- Vigyék föl az összes holmimat a szo... – hallgat el, amikor megpillant. Még mindig nem vesz rólam tudomást, de nem tudom nem észrevenni gonosz mosolyát. – Mark szobájába.
Még az is jobban esett volna, ha egyszerűen pofon vág. Szinte fizikai fájdalommal jár a gondolat, hogy ő és Mark…
A következő pillanatban egyszerűen eltűnik. Magamba roskadva indulok föl a szobámba. Mark szobája előtt elhaladva hallom bentről kettejük nevetését. Könnyeimmel küszködve zárkózom be a szobába, és az ágyra esek.
Csókolózás közben már merevedő férfiassága köré fonom az ujjaim, és lassan fel-le kezdem mozgatni a kezem. Vele akarok lenni… Egy ideig csak ezt folytatom, aztán lassan megemelem magam, hogy ráülhessek.
- Állj! – állít meg a csókot megszakítva.
Most meg… most meg mi van? Talán ő… nem kíván engem?
- Most miért?
- Neked ez nyilván az első... – kezdi, mire bólintok. – Ne akard mindenáron elsietni Bill, kérlek szépen! Attól, mert tudod, hogy vigyázok rád, és nem okoznék fájdalmat… még nem jelenti, hogy benned jóérzésként zajlana le. Kérlek drágám… ezt az egész dolgot bízd rám.
- Ahogy szeretnéd Mark! – mosolygok rá.
Ezek után kisebb-nagyobb csókváltásokat, és kellemes masszírozásokat követően döntünk úgy, hogy ideje aludni térni. Egy-egy törölközővel a derekunkon lépünk be a szobába, és mire egyet pislogok, Mark már a takaró alatt van. Meglepődök, de aztán elmosolyodok. Úgy tűnik, szeret az őrületbe kergetni ezzel a gyorsasággal.
- Feküdj le! – paskolja meg az ágyat maga mellett.
Megszabadulok a törölközőtől én is, és bebújok mellé a takaró alá. Mielőtt alvásra hajtanám a fejem, egy hosszú csókot nyomok a szájára.
***
Gyengéd simogatást érzek a testemen… de ez… ez nem… nem álom…
- M-m-mi a baj? – riadok fel.
- Csss…
Mark ujját érzem az ajkaimon. Csak nem…? Rövidesen ujjai helyét átveszik ajkai. Istenem, a csókja… De ez csak egyet jelenthet… Tenyerem izmos hasfalára csúsztatom, aztán még lejjebb, így megérzem merevedését. Hmm… Igen…
Lerúgom magamról a takarót, és négykézláb mászom Mark teste fölé, lecsapva ajkaira. Kezeivel felfedezi testem minden egyes szegletét, én pedig egyre csak azon ügyködöm, hogy fokozzam az izgalmát. Amikor úgy érzem, megfelelően felizgattam, lejjebb csúszok az ágyon, és rögtön a számba veszem. Kezemet sem hagyom ki a játékból, azzal, és a számmal egyaránt dolgozni kezdek kielégülésért áhítozó hímtagján. Kis idő után megállít, és felhúz maga mellé.
Hívogatóan tárom szét a lábaimat, felkínálva magam neki, és szemei csillogásából arra következtetek, hogy ez tetszik is neki. Azonban a nagyját úgy tűnik, csak későbbre tartogatja – egyik ujját benyálazza, aztán a bejáratomhoz illeszti, és simogatni kezd. Nem tudom visszatartani nyögésemet, de az édes kínzásból hamar elegem lesz – csuklóját megragadva irányítom magamba az ujját. Halkan nyöszörögni kezdek, ahogy mozgatni kezdi bennem az ujját. Nem sokkal később csatlakozik egy második, aztán egy harmadik ujj is az elsőhöz. Őrjítően hatnak rám mozdulatai, majd’ szétvet a kéj. Amikor már úgy érzem, lassan az ájulásba kerget, megszólal.
- Bill… biztosan akarod?
Nem is válaszolok erre az ostoba kérdésre. Úja fölé mászok és csókokkal borítom el a nyakát, miközben többször is a férfiasságához nyomom a fenekemet. Rövidesen meg is érzem makkját a bejáratomnak nyomódni. Lassan magamba fogadom méretes péniszét, és egyszerre nyögünk fel az érzéstől. Először csak lassan kezdek mozogni rajta, mert még eléggé fáj, ami a méreteket tekintve nem is csoda… De bőven megéri érte, és az ezután fokozódó kéjért is. Ahogy egyre könnyebben fogadom magamba, úgy gyorsul a mozgásom is.
Amikor érzem, hogy kezdek elfáradni, előrelátóan hátratámaszkodom a kezeimmel, és feljebb emelem a csípőmet. Mark rögtön veszi a lapot, és először lassú, majd egyre gyorsuló mozdulatokkal kezd mozogni bennem. Élvezet teljes nyögései keverednek az én kéjes nyöszörgésemmel. Ahogy fokozatosan gyorsulnak a mozdulatai, őrült sebességgel növeli bennem az élvezetet, és hamarosan egy hangos nyögéssel adom át magam a gyönyör hullámainak. Nem sokkal ezután egy nagy lökést követően megérzem magamban forróságát. Testem az övére csuklik, férfiassága mélyebbre csúszik bennem. Egy kicsit felszisszenek, mert erre most nem igazán számítottam, de ő rögtön kihúzódik belőlem.
Kényelmesen elfeküdve testén újra csókolni kezdem.
- Bill… nekem ez nem elég – szólal meg halk hangon.
Mosolyogva fekszek mellé, ujjaimmal végigsimítom a felsőtestem, úgy nézek rá. Csak akkor jövök rá, mire célzott, amikor felül, és úgy is marad. Tehát nem szex kell neki… hanem a vérem.
Én is felülök, szorosan hozzásimulok a hátammal.
- Azt tehetsz velem, amit csak akarsz!
Felmorran, mire én ösztönösen oldalra billentem a fejem. Kisöpri a hajam a nyakamból, aztán ráhajol, és belém harap – én pedig akaratlanul is feljajdulok. Ez most nem olyan harapás, mint a múltkori… ez borzalmasan fáj, nagyon durván és erősen csinálja.
- Mark! Állj…! – figyelmeztetem síri hangon. Semmi hatás, és érzem, hogy a könnyeim végigcsorognak az arcomon a fájdalom hatására. – Mark! Fejezd be, nagyon fáj!
Ez már hat. Elengedi a nyakam, és elfekszik az ágyon. Olyan mintha… mintha ájult lenne.
- Mark, jól vagy? – kérdezem aggódva.
Rám néz, és elmosolyodik. Végigsimít a hajamon és az arcomon, aztán magához húz egy csókra.
- Soha jobban kedvesem!
- Akkor jó! – hajtom a mellkasára a fejem.
Magunkra húzom a takarót, és egy ideig szótlanul meredek a sötétségbe. Tényleg megtörtént… Marknak adtam magam.
- Mark! Hallasz még? – suttogom néhány perc múlva.
- Igen?!... – nyöszörgi félálomban.
- Csak azt szerettem volna mondani… hogy… – …szeretlek, fejezem be magamban. Megesküdtem, hogy nem erőltetem rá többször az érzéseimet, akkor tartanom is kell magam hozzá. – Hagyd csak! Nem fontos…
Még egyszer megcsókolom, aztán újra a mellkasára hajtom a fejem.
- Bill!... – szólal meg. – Én is! Nagyon.
Felkapom a fejem és elkerekedett szemekkel nézek rá. Mosolyog, és már szinte alszik… Visszahajtom a fejem, aztán tenyeremet a nyakamra fektetve bámulom tovább a sötétséget. Hűvös kezemmel próbálom megnyugtatni égő, lüktető nyakamat, és egyre csak Mark szavain jár az eszem.
Biztosan csak félálomban volt, és azt sem tudta, mit beszél…
***
Amikor már hatodszorra ébredek fel, föladom a reményt, hogy normálisan aludjak. Egyszerűen nem bírok. Óvatosan kibújok a paplan alól, ellenőrzöm, hogy biztosan nem ébresztettem-e föl a békésen alvó Markot, aztán egy köntösbe bújok, és kilopózok a szobából. Még az ajtóból is ellenőrzöm, hogy továbbra is alszik, majd a szobámba sietek.
Ledobom a köntöst, de ezúttal csak a zuhany alá állok be. Kényelmesen lezuhanyozok, aztán megtörölközök, és fel is öltözök. A nyakam még mindig fáj, ezért szemügyre veszem a tükörben. Még mindig látszik… A másik ilyenkorra már régen eltűnt. Sóhajtva kezdek kutakodni a holmim között, aztán némi alapozó segítségével eltüntetem a pirosságot a sebekről.
***
Már csak negyed óra van vacsoráig és Mark még mindig alszik. Vagy csak lustálkodik. Fel-alá járkálok a szobámban, amikor egyszer csak valaki elkapja a derekamat. Felsikkantok, de rövidesen meg is nyugszom, amikor Mark suttog a fülembe.
- Ne ijedezz, édes. Csak én vagyok.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, aztán szembefordulok vele. Lábujjhegyen ágaskodva sikerül adnom neki egy csókot – ő ugyanis csalafinta vigyorral figyeli a szenvedésemet, még véletlenül sem mozdulna felém.
- Jól aludtál? – kérdezem.
- Jól. Jó hosszan – neveti el magát. – Egek, még sosem jártam úgy a kastélyomban, hogy kint nappal volt. Mármint, már perceken belül besötétedik, de akkor is…
- Akkor legalább ebben hasznodra voltam – mosolygok rá.
- Hm… másban is... – stíröl végig, aztán megfordít, és hátulról ölel át.
Érzem, hogy ágyékát a fenekemnek nyomja, mire gyorsa kibontakozom az öleléséből.
- Ne!
- Miért ne? – néz rám homlokráncolva.
- Mert… mert… mert… – makogom. Pipacsvörös arcomat lehajtom, úgy válaszolok. – Mert még… még fáj egy kicsit…
Édesen elmosolyodik, aztán magához húz, és homlokon csókol.
- Ezért nem kell zavarban lenned. Ez így van rendjén.
- Jó... – nézek félre még mindig vörösen.
- Édes vagy – mosolyog továbbra is. – Na, gyere, menjünk le!
Kézen fog, és együtt megyünk le vacsorázni.
***
Együtt megvacsorázunk – természetesen ki-ki a saját táplálékával... –, aztán, mielőtt még elindulnék a szobám irányába, Mark hozzám fordul.
- Én most lemegyek a régi helyemre. Nem ártana már egy kis… takarítás… ott. Várj meg a szobámban, vagy lent is maradhatsz, ha akarsz.
- Rendben – mosolygok rá.
Kapok egy hosszú, finom csókot, majd Mark eltűnik a folyosó végén. Úgy döntök, hogy inkább lent maradok, és segítek Josenának a romok eltakarításában.
Egy kicsit meglepődik, amikor belépek a konyhába, de csak hálásan mosolyog rám. Máskor is segítettem már neki, így nem újdonság.
***
Már jó ideje ott ügyködünk, és egészen jól haladunk, amikor valaki kopog – bár inkább dörömbölésnek hallatszik – a hatalmas bejáraton.
- Bill, kinyitnád, kérlek? Én addig befejezem ezt az adag edényt. Úgyis csak valami postás, vagy idetévedt turista lesz az. Mondd meg neki, hogy ez nem látványosság.
- Persze, rendben – mosolygok rá.
Megtörlöm a kezem, aztán kisietek a konyhából. Kitárom az ajtó egyik nagy szárnyát, és már éppen szólásra nyitnám a számat, de… minden valószínűséggel nem turistával, és nem is postással állok szemben. Hanem egy széles mellkassal.
Csak lassan merem felemelni a tekintetem, és egy olyan zord, jéghideg, és agresszív tekintettel találom szemben magam, hogy egész testemben reszketni kezdek, mint a kocsonya. Ez a vámpír ugyanakkora, mint Mark, de… de egyszerűen… rémisztő…
És ezen a rémületen az sem segít, amikor látom, hogyan mér végig.
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 22. 22:42:02
