Hamiskásan csillognak a szemei.
- Ha te nem, majd én – jelenti ki elégedetten, közben már nyúlna is a maszkomért, de egy könnyed mozdulattal elkapom a karját, és hatástalanítom õt. Teljes testtel hozzám szorul, így érezhetem hátát, és izgatóan kemény fenekét is.– Áú, áú, engedj el!
Eleget teszek a kérésének, hiszen õt kell megvédenem, nem pedig bántanom.
- Daren! Taníts meg lovagolni – minden féle átmenet nélkül kéri, így nem kicsit lep meg. – Hiába kérem apámat, õ nem ér rá De nem lesz semmi bajom, hisz már itt vagy te és ügyelsz rám – magyarázza.
- Jó.
Végülis ebbõl még nem lehet baj. Bár tudnám, mitõl is kéne megvédenem.
- Gyere – ragadja meg a karom, és kezd vonszolni. – A lovászfiúk biztos segítenek.
Egész úton fogja kezem, azonban nem szólok rá, mivel a környezet tanulmányozása jobban leköt. Szerencsére az istállónál, már nincs az a gusztustalan giccs özön.
- Segíthetek? – morogja egy idõsebb férfi, közben felém villantja fogait. Hát igen, õk érzik, hogy én ember vagyok.
- Bren, õ itt Daren, azért küldték, hogy a testõröm legyen. Megtanít lovagolni, ugye elvihetjük az egyik lovat?
Szabályosan pattog álltában a fiú, hihetetlen, hogy már csak a gondolattól, hogy tanulhat valami újat, ilyen izgatott lesz.
- Vidd csak, de hozd is vissza! – egy fiatal almásderest hoz ki, ami szépen fel van nyergelve. – Õ itt Leda – adja át nekem a lovat.
Egy biccentés után elindulok kifelé. Elég lassan megyek, így fél szemem még mindig Yoru-n van.
- Köszönjük! Daren, te mikor tanultál meg lovagolni? Hogy hívják azt a lovat, amelyiken ide jöttél? – kezd rá, amint beér.
- Régen, és Holdfény a neve – felelem tömören, miközben elhaladunk a testõrök mellett.
- Illik hozzá – jelenti ki.
Kezébe adom a kantárszárat, amit kissé ügyetlenkedve vet át a ló fején.
- Ülj fel rá – utasítom. Meglepetten nézem, ahogy a kengyelre lépve felül. Ez még nem is lenne baj, ha nõ lenne, vagy a lovon nõi nyereg lenne. – Lendíts át a lábad – kérem, de õ csak zavartan pillog. – Várj – sóhajtom. Mellé vezetem Holdfényt, aki idegesen fújtat.
- Nem kedvel – jelenti ki kissé elkámpicsorodva.
- Én sem kedvelném azt, aki buta állatnak szólítana – intem meg. – Figyelj!
Felülök Holdfényre, amit kissé akadozva, de utánam csinál.
- Hú, de magas.
Maszkom takarásában engedélyezek magamnak egy mosolyt. Egészen aranyos, mikor nem nyafog.
- Menj távolabb, Daren – hangja határozott, ám nem tehetem. Ha leesik, s valami baja lesz, engem vesznek elõ érte. – Hogy kell ezt irányítani? – morogja idegesen, ami nem jó, hiszen a lovak a legapróbb érzelmekre is reagálnak.
Megtanítom rá. Szerencsére gyorsan tanul, így még ha lépésben is, de sikerül megkerülnie egy közeli fát.
- Jól van – mosolyodom el, mikor mellém ér.
- Láttad, milyen ügyes voltam? Nem estem le és nem is engedtem el a kantárt, mint az elõbb – húzza ki magát, viszont kissé meginog, amin majdnem felkuncogok. Még mindig eléggé merev, de idõvel, és gyakorlással majd feloldódik.
- Láttam.
- Menjünk haza és mondjuk el apának! Te hol fogsz lakni? Van itt rokonod? – kérdez rá arra, amit még én sem tudok.
Becélozzuk a várost. Most már Holdfénynek is szüksége van a pihenésre, elvégre rendesen megdolgoztattam az utóbbi napokban.
- Nem tudom, majd csak elszállásolnak valahol. 

Mire beérünk a vacsorát már elõkészítették, én a szolgákkal eszem. Külön nekem hoztak némi emberi étket. Elveszem az ételt, majd egy üres zugba vonulok, ahol senki nem láthatja az arcomat. Visszaviszem a tálat, s illendõen megköszönöm, aminek úgy tûnik, a szakácsnõ kimondottan örül.
A vacsora végeztével megtudom Loki-tól, hol is fogok lakni. Nem reagálok semmit, hiszen aludtam már rosszabb helyen is.
Yoru-val már nem találkozom, hiszen a kastélyon belül nem kell a sarkában lennem.
Fáradtsóhajjal veszem birtokba szállásom, ami nem más, mint egy szalmakupac Holdfény karámjában. Nem úri pompa, de néhány hónapig kibírom. Elrendezem a szalmát, hogy kevésbé bökjön, majd rádobok egy pokrócot, arra fekszem én, s betakarom magam utazóköpenyemmel. Maszkomat most nem veszem le, habár alvás közben nem szoktam viselni. Nyugodt szívvel hajtom álomra a fejem, elvégre Holdfény mellett senki nem tud a közelembe jönni. 

A reggel napfénnyel, madárdallal, és egy meglepett lovásszal köszönt.
Bern áll a karám mellett mélységes döbbenettel a szemében.
- Maga mit keres itt? – kérdi furcsa pillantással méregetve.
- Aludtam – felelem az egyértelmût. – Nem kaphatok szállást a kastélyban, mert nem vagyok vámpír.
Maga elé hümmögve megy ki, majd – gondolom én – nekikezd a munkájának. 

Reggeli után Yoru mellé szegõdöm, aki megint lovagolni akar, de errõl hamar lebeszélem.
- Akkor mit csináljunk? – kérdi duzzogva.
- Van itt valahol egy könyvtár? Utána szeretnék nézni pár dolognak.
Nem véletlenül jöttem ide. Úgy tudom, van itt néhány adat a családom birtokáról, talán a szüleim gyilkosáról is találok valamit.
- Persze, de mit akarsz megtudni?
Kérdését figyelmen kívül hagyva követem. 

Lassan egy hete itt idõzöm, a délelõttöket a könyvtárban töltjük, ebéd után én edzek, míg õ heverészik az árnyékban, a délután többi részében pedig lovaglunk. Egészen megkedveltem már Yoru-t, hiszen, mikor nem akad fenn semmin, egészen kedves, szinte már gyermeteg. Bár a kérdésözöneivel eléggé fárasztó.
A mai nap is ilyen. Pont az esti lovaglásból érünk vissza, mikor meghallom néhány szobalány sutyorgását. Folyton pletykálnak.
- Hallottad, hogy az a maszkos ember az istállóban alszik? – kérdi az egyik.
- Persze – feleli a másik. – Elvileg nem kapott szállást, mert ember.
- Én úgy tudtam azért alszik ott – kontrázik rá a harmadik. – mert nem is keresett más helyet, viszont a kastélyban nem maradhat.
- Szerintem meg – kapcsolódok be én is a beszélgetésbe. – a hölgyeknek a saját dolgukkal kéne törõdniük.
Zavartan rezzenek össze a hangomra, s gyorsan eliramodnak a dolgukra.
- Tényleg az istállóban alszol? – kérdi döbbenten Yoru.
- Igen – hagyom ott.
Leszerszámozom Holdfényt, majd Leda-hoz fordulok, azonban Yoru most nem engedi, hogy elvégezzem a teendõket.
- Mégis miért nem szóltál? – kérdi ingerülten.
- Mert nem zavar – felelem.
- Akkor aludj csak továbbra is a koszos lovakkal – kiált rám dühösen és elrohan.
A lovakkal együtt értetlenül bámulok utána, majd vállat vonva fordulok el.

  Elegem van már apám féltõ szavaiból. Abból is, hogy folyton aggódik miattam. Ha elmegy, nem szabad kimennem, ha benn van, akkor meg én röstellem nem vele lenni. Már idõs, jobb szeretek figyelni rá. Ha tényleg el akarok szabadulni, akkor a rétre megyek, ahol nyugi van.

 Most is így teszek. Friss fû és melegen cirógató napsütés. Vámpír létemre imádok kinn lenni, annak ellenére, hogy nem igazán szabadna. Egy gyönyörû ló áll nemesze a kaputól. Odamegyek és nagy késztetést érzek, hogy felüljek rá. Azonban, ahogy elé érek, õ két lábra ágaskodik és panaszosan nyerít fel.

- Nyughass, te buta állat! – szólok rá. – Csak fel akarok ülni rád.

- Az nem fog menni – hallok meg valakit, s mikor hátra fordulok, egy maszkos férfi áll elõttem. Álarc mögé rejtett arcát sötét csokoládé színü haj keretezi. – Egyedül engem tûr meg a hátán.

- Ki vagy? – mérem végig, ahogy õ is engem. Elõny, hogy többet lát, hisz rajtam nincs álarc. – Miért takargatod az arcod? És, mi az, hogy ez a dög csak téged visel el? Fel akarok rá ülni! – mondom dühösen toppantva.

- Daren vagyok – hajol meg. – Az ön testõre leszek.

 Kérdéseket teszek fel neki, de mintha nem hallaná, úgy halad a város felé. Nem hagyhatom ezt annyiban!

- Mi az, hogy a testõröm leszel? – megyek utána. Megfogom vállát, hogy végre figyeljen rám. – Hallod, válaszolj!

 De nem válaszol. Ismét csak én kérdezek és õ hallgat. Aztán, ahogy a város kapui felé érünk, fintorogva hallgatok el. Makacs szótlansága igazán felidegesített. Loki elé állva mondja el magáról, hogy õ a testõrség parancsnoka és, hogy nem örül annak, hogy itt van a maszkos, viszont nem tehet ellene semmit.

 Némán követem én is, majd, ahogy vezér ér, meghajol. Kiderül, hogy a testõröm lesz. Errõl még beszélek apámmal majd. Most viszont, sokkal jobban érdekel az, ki lenne õ a maszk alatt.

 A vezér szól, hogy elmehetünk, mire azonnal rávigyorogva mondom, hogy jöjjön utánam.

 Amint elhagytuk a termet, ismét én szólalok meg: - Szólíts Kagenak! És vedd le a maszkod!

 Mintha nem is hallaná. Érzem, hogy már nem követ, így mellé lépek, míg õ a táskájában kutat.

- Mit csinálsz? – kérdem, mire kezembe nyom egy képet, amin én vagyok, plusz egy levelet.

 Érdeklõdve bontom fel, majd a végére érve felkuncogok.

- Szóval, nem veszed le a maszkod – kuncogok tovább. – A drága királyod egész érdekes használati útmutatót küldött hozzád – rávigyorgok. – Látni akarom az arcod!

- Nem fogod – feleli azonnal.

 Durcásan nézek rá, majd mosolyra húzódnak ajkaim, s ravasz tekintetembõl már sejtheti, mire készülök.

- Ha te nem, majd én – mondom, majd mikor nyúlok az álarcért, õ megfogja a kezem és hátracsavarja, hátam mellkasának feszül. – Áú, áú, engedj el! – szólok és megteszi.

 Ismét morcosan nézek fel rá.

- Daren – szólítom meg. – Taníts meg lovagolni – mondom szépen pislogva csokibarna szemébe. Mintha egy pillanatnyi megdöbbenést látnék benne. – Hiába kérem apámat, õ nem ér rá – magyarázom gyorsan. – De nem lesz semmi bajom, hisz már itt vagy te és ügyelsz rám – vigyorodom el.

- Jó. – Ennyi. Én hordok neki egy sort, õ meg elintézi egy szóban, de bõvít: - De nem az én lovamon.

- Gyere – fogom meg a kezét és húzom magam után. – A lovászfiúk biztos segítenek – szólok még hátra, aztán elviszem az istálókig.

- Segíthetek? – szól egy öreg vámpír, szemfogait villogtatva testõrömre.

- Bren, õ itt Daren, azért küldték, hogy a testõröm legyen. Megtanít lovagolni, úgye elvihetjük az egyik lovat? – nézek rá kissé izgatottabban.

- Vidd csak, de hozd is vissza – mondja, majd az istálóból kivezet egy fiatal kancát. – Õ itt Leda – adja Daren kezébe a kantárt.

- Köszönjük – mondom, majd követem testõröm, aki kifele tart a várból. – Daren, te mikor tanultál meg lovagolni? Hogy hívják azt a lovat, amelyiken ide jöttél? – kérdezgetem simét.

- Régen, és Holdfény a neve – válaszol és biccent Loki felé.

- Illik hozzá – mondom, ahogy kezembe nyomja a kantárt. Esetlenül vetem át a ló fején.

- Ülj fel rá – mondja. De könnyebb azt mondani. A kantárra lépve ülök fel féloldalt. Oké, most át kéne lendítenem a ló fején a lábam?? – Lendíts át a lábad – modja. Pislogok, mint akinek bogár ment a szemébe. – Várj – sóhajt. Idevezeti közelebb a saját lovát, aki engem meglátva fújtat egyet.

- Nem kedvel.

- Én sem kedvelném azt, aki buta állatnak szólítana – mondja. Jogos. – Figyelj!

 Felül, én meg kissé gyakorlatlanul utánzom, de nyeregben vagyok. Hatalmas vigyorral nézek rá.

- Hú, de magas.

 Ahogy a szél felém hozza az illatát, kissé gyorsabban kezdem kapkodni a levegõt.

- Menj távolabb, Daren – szólok rá komolyan, de mintha nem is mondtam volna semmit, marad. – Hogy kell ezt irányítani? – kissé ingerültebb leszek ettõl, de tartom magam.

- Jól van – szól, ahogy mellé érek.

- Láttad, milyen ügyes voltam? Nem estem le és nem is engedtem el a kantárt, mint az elõbb – húzom ki magam, de majd leesem, így inkább nem mocorgok tovább.

- Láttam.

- Menjünk haza és mondjuk el apának! – mondom, majd elgondolkodom. – Te hol fogsz lakni? Van itt rokonod?

 A város felé vesszük az irányt. Már kezdek éhes lenni, és az sem segít nagyon, hogy itt van mellettem.

Sóhajtva szállok fel Holdfény hátára. Barna szõrén a fény ezüstszínûre törik. Gyönyörû, vad, és csak engem visel el. Látom rajta, õ sem akar már tovább menni, de muszáj. Õfelsége megállapodott a vámpírokkal, nekem pedig mennem kell az egyik ifjú nemest védeni. Talán nem is baj, hogy elmegyek. Lassan megfulladtam ebben az átkozott udvarban.
Vágtára ösztönzöm lovamat. Minél elõbb szeretnék eljutni a vámpírokhoz. Mutattak egy kisméretû portrét arról, akit meg kell védenem. Igazából még mindig nálam van. Egy levéllel egyetemben át kell adnom neki.
Két napja vagyok úton, elvileg nem soká el kell érnem a vámpír lord kastélyát. Lépésben haladok miután kiértem az erdõbõl. Hatalmas rétek, s az út vége immáron láthatóvá vált. Szürke kõfallal védett városból emelkednek ki az ég felé törõ tornyok. Komor hangulatot áraszt.
Leugrok Holdfényrõl, s megszabadítom táskámtól. A nyerget nem veszem le róla. Engedem had futkozzon. A nap elvérzõ félben van. A narancs sugarak arany fénnyel vonják be a rétet. Muszáj felmérnem a környezõ terepet.
Alice, a húgom imádná ezt a virágokkal teli mezõt. Lassan négy éve nem láttam. Nem rég múlt tizenhat esztendõs. Számomra õ még mindig gyermek.
Lovam panaszos nyihogása térít magamhoz. Futva indulok a hang irányába. Valaki áll mellette, s a felágaskodó paripát próbálja csitítani.
- Nyughass te buta állat! - hallatszik a kellemes hang. - Csak fel akarok ülni rád.
- Az nem fog menni - szólok rá. - Egyedül engem tûr meg a hátán.
Ránézek az elõttem álló fiúra. Kimondottan jól néz ki. Helyes pofi, kócos szõke tincsek, arányos, izmos test, karcsú derék, keskeny csípõ, valamivel alacsonyabb nálam. Õt kell majd védenem. Alaposabban megfigyelem külsejét. Igazán megnyerõ látvány.
- Ki vagy? - mér végig. - Miért takargatod az arcod? És mi az, hogy ez a dög csak téged visel el? Fel akarok rá ülni!
Még toppant is, mint egy akaratos gyerek. Azt hiszem, lesznek még vele problémáim.
- Daren vagyok - hajolok meg felé. - Az Ön testõre leszek.
A többi kérdését figyelmen kívül hagyom. Elindulok a városka felé. Holdfény majd lerendezi az úrfit, ha nem hagyná békén. Elõször a Lordnál kell megjelennem.
- Mi az, hogy a testõröm leszel? - jön utánam. Megragadja a vállam. - Hallod, válaszolj!
A város kapujáig mondja a magáét. Aztán fintorogva elhallgat. Komolyan úgy véltem, nem fogy ki a szavakból. A fogadó bizottság a bejárat elõtt vár rám.
- Te vagy Daren, akit az ember király küldött? - kérdi az egyik sebes arcú férfi. Magas, barna haja van, és kék szemei. Nem tetszik nekem. - Loki vagyok a testõrség parancsnoka. Nem örülök annak, hogy idejöttél, de nem tehetek ellene semmit. Õfelsége elé kell járulnod. Kövess!
Biccentek egyet.
Sokan megbámulnak. Mintha csak a pestis jött volna közéjük. Tekintetem folyamatosan a környezeten tartom. Jobb mindenre oda figyelni.
A Lord lakhelye csak kívülrõl komor, belül fényûzés, és pompa uralkodik.
Undorító - húzom el a szám. Sohasem voltam oda a túlzó díszítésért, ez pedig már sok a gyomromnak.
A fogadóterembe, másodmagammal lépek be. Meghajolok a Lord elõtt.
- Daren - kezdi hûvös mosollyal. - Ezentúl te fogsz vigyázni jó barátom,s hûséges segítõm fiára, Yorura. Örülnék, ha nem lenne rád panasz - intézi mondandója végét új fõnököm felé. - Elmehettek!
- Gyere - vigyorog rám, miután elhagytuk a termet. - Szólíts Kagenak! És vedd le a maszkod!
Gondolatban megforgatom a szemeim. A folyósón megállva túrok táskámba.
- Mit csinálsz? - lép mellém. Kezébe nyomom a képét, s a neki címzett levelet. Nem tudom mi áll benne, de talán egy idõre leköti.

Érdeklõdve bontja ki, mikor a végére ér felkuncog.

- Szóval nem veszed le a maszkod –kuncogja. – A drága királyod egész érdekes használati útmutatót küldött hozzád.

Ez Toum királyra vall. Mindig odafigyel a körülötte élõkre. Talán ezért is tisztelem annyira.

- Látni akarom az arcod – vigyorog rám.

- Nem fogod – felelem.

Durcásan néz, majd alattomos mosolyra húzódnak ajkai. Rosszat sejtek.

- Szerinted? – kérdez vissza. Leplezett bátortalansággal közelebb lépek hozzá. Megint végig mérem, de most nem a kinézetével foglalkozom, hanem az egész Michaellel. Valami megmagyarázhatatlan erõ lengi õt körbe, amire eddig nem is figyeltem föl. Tehát tényleg… tényleg igazam lenne?

- Mi vagy te? – kérdezem.

- Michael vagyok az öcséd. – Chö… Az lehet, hogy már nem ugyanaz a kissrác, mint volt, de a dumája még mindig ugyanaz. Csak épp egy csábítóbb külsõ alatt bújik meg.

- Nem azt kérdeztem, hogy ki vagy, hanem hogy mi vagy! – mondom. Ha nem lenne az a fura gondolatom, hogy a drága öcsikém vámpír, akkor már rég tiszta dühös lennék, de így…? Nem mindennap derül ki az ember öccsérõl, hogy nem is ember…

- Érdekes kérdés. Szerinted mi vagyok? – VÁMPÍR. Mi más? De… Lehet, hogy hülyeség! Nem tudom.

- Van egy sejtésem, de hülyének fogsz gondolni. Szóval kérdezek, te meg ne merj hazudni nekem, mert addig verlek, amíg ki nem szedem belõled az igazságot. jelentem ki határozottan. ezt most teljesen komolyan gondolom, de nem hinném, hogy Michael nagyon komolyan venné a figyelmeztetésemet…

- Elhiszem neked, bár megvalósítani nem igazán tudnád, feltéve, ha én azt nem akarom. – mondja, de elengedem a fülem mellett.

- Érzel fájdalmat? – kérdezem. Nem felejtettem ám el, hogy úgy szétvertem, hogy más már rég belehalt volna, õ meg már tök jól néz ki. Remélem, azért nem csak levezettem a feszültséget, hanem fájdalmat is okoztam neki…

- Igen.

- Nappal soha nem akarsz találkozni – jelentem ki.

- Ez nem kérdés. – hívja fel a figyelmemet a nyilvánvalóra. Ok, akkor máshogy mondom.

- Nappal nem fogsz találkozni velem? - kérdezem. Dár tudom a választ, de… Hogy is mondják? A remény nyiffan ki utoljára, vagy mi…

- Nem.

- Mit csinálsz nappal? – kérdezem. Van egy lista az agyamban, hogyan tudnám megcáfolni, vagy bebizonyítani, hogy az én drága öcsém vámpír. remélem, megcáfolni, bár eddig nem úgy tûnik, hogy nagyon ember lenne…

- Alszom. – Alszik. Persze… - horkanok föl magamban szkeptikusan. Ha vámpír, akkor inkább hulla olyankor, mint alvó ember… bár ha tényleg AZ, akkor máskor is hulla.

- Miért vagy ilyen fehér, mint egy kibaszott fal? – kérdezem. Lehet, hogy azért, mert nappal alszik?

- Mert kevés a vérem – válaszolja. Nem gond, ez lehet betegség miatt is.

- Hmmm…vérszegény vagy? – próbálkozom, de valami nagyon azt sutt… inkább harsongja, hogy nagyon nem talált. Fõleg, amikor elmosolyodik…

- Fogalmazhatunk így is.

- Beteg vagy? – kérdezem, hátha.

- Nem. – válaszolja. Leroskadok az ágyra, persze nem mellé, hanem az ágy végébe, hogy azért legyen közlünk távolság. Basszus, ez tényleg vérszívó. De még nem mondta, és nekem még vannak kérdéseim, szóval folytatom a kérdez-feleleket.

- Drogozol? – fordul az oldalára. Az ingje és a nadrágja takarásából kicsit kivillan a hasa, ami vonzza a tekintetem, de van fontosabb dolgom is, mint például kideríteni, hogy ugye nem vámpír.

- Nem.

- Ugye nem vagy strici?

- Nem.

- Mert nem érdekelnek a nõk?

- Nem.

- Mennyi pénzed van? – teszem föl a kérdést, mert tényleg érdekel. Nekem sincs valami kevés, de minek mutogatni? Sokkal jobb verekedni, és úgy tenni, mintha csak egy utcai banda feje lennék, mint mutogatni mindenkinek, hogy „nézzétek! Egy halom lóvém van!”. És ez, amit Michael csinál. Fõleg azzal a kocsival… Mondjuk mit ne mondjak, gyönyörû egy kocsi, de ahol én élek, ott az elsõ nap kidekorálnák szegénykét. Affranc, elkavarodtam. Mi is volt a kérdésem?

- Pontosan nem tudom, olyan milliókba határoznám meg dollárba…- Ja, hogy mennyi pénze van? Akkor úgy látom, van, mit a tejbe aprítania… Na, de honnan?

- Honnan van ennyi pénzed? Luxusprosti lettél, öreg vénembereket elégítesz ki? – kérdezem megvetõn, de ezt azért nem nézem ki Michaelbõl, még ha buzi, akkor sem.

- Megdolgoztam érte, és nem vagyok prosti, soha nem vonzottak az összeaszott testek. – mondja összerázkódva. Mintha mázsás súly gördült volna le a szívemrõl, de észre sem vettem, hogy ott volt. Inkább legyen az öcsém vérszívó, mint prosti, aki undorító férfiakat elégít ki. Nõbõl is utálom az olyanokat, nem hogy férfiból. Azt nem bírnám ki, ha az öcsém egy kurva lenne.

- Erõsebb vagy nálam? Mármint fizikailag – kérdezem inkább a gondolkozás helyett. Bár hülye kérdés, hiszen a gépen egy ütéssel kiütött, már pedig én nem vagyok valami anyámasszony katonája, aki hamar kidõl.

- Igen.

- Miért kellett a koporsó a gépen? – jut eszembe az ott látott egyszerû, mégis jól kinézõ koporsó.

- Abba alszom – Abban alszik. Végül is, hol máshol? Egy ágyban? Dehogy, koporsóban!

- Miért kerülsz engem nappal?

- Nem kerüllek, csupán nappal nem találkozok veled. – mondja, mire elfojtok egy sóhajtást.

- Mi történt veled, amiért elhagytad a családunkat? Azért, mert meleg vagy? – kérdezem. Remélem, válaszol erre a kérdésemre, mert erre a szökése óta sem találtam választ.

- Elég hosszú lenne elmagyarázni, és részben, mert meleg vagyok.

- Ember vagy még? – kérdezem, de egybõl megbánom, mert tudom, hülyeséget kérdezek. És a válaaaasz…

- Nem. – Értem. Vagyis nem… A szívem dübörög ettõl a választól, és az adrenalin csak úgy áramlik bennem.

- Mit eszel? - Na, vajon mit?

- Inkább iszok, de ha már mindenképpen válaszolnom kell, akkor vért. Embervért mielõtt még ezt is megkérdeznéd. – Ez… Most mondhatnám, hogy megdöbbentett, de valahol tudtam. Még ha kétségeim is voltak… Azok csak a remény utolsó sugarai voltak. Közelebb megyek hozzá, de azért még mindig elég nagy hely van a kettõnk között.

- Mi vagy te?

- Inkább mond meg te. – Nem akarja kimondani. Basszus, tényleg nekem kell kimondani? Ne!

- Vámpír… - suttogom nagyon, nagyon halkan, de még így is meghallja.

- Igen, telitalálat, kéred esetleg a nyereményed? – vigyorodik el csibészesen, mint a régi szép idõkben. Félelemmel vegyes csodálattal nézek rá, mert már eddig is tudtam, így kimondva minden olyan… Valóságos és végérvényes.

- Szerintem ez nem vicces.

- Szerintem meg igen nevetséges milyen fejet vágsz közbe! – kuncog rajtam. Rajtam!

- Ne röhögj te vérszopó! – mordulok rá mérgesen. A düh jó dolog. A düh az én segítõm. A segítségével sikerül túljutnom a fájdalmon, hogy eltûnt az öcsém, és most, hogy kiderült, vámpír lett belõle.

- Ejnye, nem szép így hívni az öcsédet! – fenyeget meg játékosan, de tudom, komolyan gondolja.

- Már nem hiszem, hogy az öcsém lennél! – mondom. Nem hiszem, de tudom. Tudom, hogy az öcsém. Még így is, hogy nem ember, és erõsebb nálam, így is nekem kell vigyáznom rá. Hiszen õ az én kicsi öcsikém! – Meg fogsz ölni engem? – kérdezem azért, mert abban viszont már nem vagyok biztos, hogy számára is a testvére vagyok.

- Már mi a picsának ölnélek meg?! – háborodik föl, mire megnyugszom. Szóval ennyire azért nem változott meg.

- Hát az én véremet is kiszívod, mint a többi emberét, akivel táplálkozol? – csúszok vissza az ágy túloldalára, mert bár lehet, nem öl meg, de azért még kiszívhatja a vérem egy részét.

- Most, hogy ilyen baromságokat kérdezel, kedvem lenne, de nem fogom.

- Nem, ha elõbb én öllek meg! – bosszantom föl Michaelt, aki egybõl pattan is, és már egy cm-rõl bámulhatok a szemeibe, amiben vérszomjas fény villan. Hosszú szemfogai kipattannak, arca ijesztõ maszkba torzul.

- Nem lennél képes megölni engem! – sziszegi nekem. Mintha megijesztene… Ujjammal megpöckölöm a szemfogát, és röhögésben török ki. Olyan… Röhejes!

- Heeeee?! Mi olyan vicces? – kérdezi csodálkozva, mire alig bírom kinyögni a választ a röhögéstõl.

- Mi van visszatért a jégkorszak, hogy kardfogú tigrisek rohangásznak a szobámba? – röhögök. Már folynak a könnyeim, kezeimmel a takarót, és a fölsõmet markolászom, de nem bírom abbahagyni a nevetést. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpír ilyen röhejes tud lenni.

- Most rám céloztál? – húzódik hátra felháborodottan.

- Már ne is haragudj, de úgy nézel ki, mint egy szar B kategóriás horrorfilmbõl léptél volna ki!

- Ritka nagy paraszt vagy, hallod?! – sérteget, mire abbahagyom a nevetést. De ha egyszer igaz…? De…

- Én is lehetek vámpír? – kérdezem mohón. Testvérek vagyunk, nem? Akkor osztoznunk kell mindenen, nem igaz?

- Lehetnél… - mondja halkan, immár emberi kinézettel.

- Csinálsz belõlem? – ragadom meg a vállait, és mikor nem válaszol, elkezdem rázni. Szemeimbe néz, és válasz helyett inkább egy kérdést tesz fel.

- Miért akarsz vámpír lenni? – Mert… Mert vele akarok lenni. Õ az én egyetlen testvérem. De ezt persze neki nem kell tudnia.

- Mert akkor nem lenne, aki meg tudna ölni, és erõsebb és gyorsabb lennék. Nem halnék meg soha, és akkor megint dolgozhatnánk együtt! – válaszolom, mire sóhajt.

- Vannak szabályok is, és ami a legfontosabb nem akarok veled lenni örökre! – Hogy? Értem… Ujjaim erõtlenül hullanak le a vállairól, és döbbenten bámulok rá. Szívemet mintha összefacsarták volna, de próbálom nem mutatni, milyen fájdalmat okozott ez a pár szó.

- Miért nem? Mit a fészkes fenét tettem, hogy elmentél egy szó nélkül, és ellöksz magadtól?! Nem érdekel, hogy buzi vagy! Miattam annyi pasival fekszel össze amennyivel akarsz, nem szólok bele az életedbe! – hadarom idegesen és ingerülten. Válaszokat akarok! MOST!

- Nem lehet…

- Annyit nem érdemlek az öcsémtõl, hogy elmondja az igazat?! Milyen testvér vagy te? – támadok neki, mert ez nagyon rosszul esik, hogy ennyire nem bízik bennem.

- Nem vagyok jó testvér, és ez be is bizonyítom neked! – mondja, majd választ sem várva maga alá gyûr, és megcsókol. Mi?! Tépi, marcangolja a számat, én meg a sokktól meg sem bírok mozdulni, így csak tûröm, hogy falja a számat, és szívja a véremet. Mit csinál ez?! Hirtelen megemelkedik, és kezeit a combjaim közé csúsztatja, és farkamat kezdi el simogatni. Ez nem lehet igaz. Michael… Az ÖCSÉM nem csinálna ilyet, ugye? Valami… nem tudom, de ezt biztos, hogy nem õ. – tagadok magamban, de mikor simogatni kezdi a farkamat, fölocsúdok a sokkból, és megpróbálok kiszabadulni szorításából. Szólni, kiabálni akarok, hogy hagyja már abba, nem kell ezt tennie, de ahelyett, hogy elhúzódna tõlem, nyelvét a számba vezeti át, és még hevesebben ostromol. Kezeivel tovább simogat, mire elkezdem ütögetni a hátát, ha már szabadulni nem tudok, de ezzel csak annyit érek el, hogy lefogja a kezeim, és még inkább beleveti magát a kényeztetésembe. Férfiasságomnak igencsak jólesik, hiszen baromi jól csinálja, de ez akkor is a testvérem! Még ha ilyet is csinál… Bármennyire is jól csinálja, nem érdekel; tovább küzdök a szabadulásért. Erõsen ráharapok a számban fickándozó nyelvére, mire a vére kicsit kicsordul. Érzem a fémes ízt a számban, de más, mint egy emberi vér. Valahogy… Finomabb. De ettõl a tettemtõl szerencsére lemászik rólam, bár a kezeimet fogva tartja, amit utálok. Nagyon jól tudja, hogy mennyire utálok kiszolgáltatva lenni másoknak, és most õ teremtett egy ilyen helyzetet. Milyen öccs az ilyen?! Megszökik, vámpír lesz, megcsókol, és lefog? Érzem, hogy a düh szétáramlik bennem. Az a tüzes düh, ami arra késztet, hogy üvöltözzek vele, és rázzam, vagy ha az sem segít, verjem meg addig, amíg észhez nem tér. Próbálok kiszabadulni fogságából, de túl erõs. Még így, a dühömtõl hajtva is sokkal erõsebb nálam…

- Most már tudod, miért nem akarom, hogy olyan legyél, mint én! Ezért mentem el otthonról, mert mindennél jobban vágytam rád! – mondja. Hazudik. Bár nem tud nekem hazudni, de nem lehet ez igaz! Az öcsém, a buzi, halott öcsém nem lehet belém szerelmes! Azt sem tudja egyikünk sem, milyen az. Egyikünk sem tud szerelmet érezni! Vágyat, kötõdést, egymás iránt szeretetet igen, de nem szerelmet. Egy szóval: HAZUDIK!

- HAZUDSZ!!! – ordítom az arcába. Hirtelen bekattan az agyamba valami. – CSAK EL AKARSZ IJESZTENI! AZ ISTEN SZERELMÉRE A BÁTYÁD VAGYOK!!! – üvöltözöm.

- Igen a bátyám vagy! Hazudok? Hát tényleg hazudnék? – dörzsöli hozzám kõkemény vágyát. Ez… Nem igaz! Csak tetteti! Vagy nem tudom, de nem lehet igaz!

- BÁTYÁD VAGYOK, NEM TEHETSZ VELEM ILYET!!! – ordítozom tovább, és próbálom ellökni magamtól, de még mindig rajtam fekszik. Így túlságosan is érzem, mennyire föl van izgulva. Hát tényleg… Szerelmes?

- Bátyám vagy! Most már tudsz mindent! Még mindig velem akarsz maradni? Még mindig élõhalott akarsz lenni? A játékszerem akarsz lenni? – kérdezi komolyan, a szemeimbe nézve. Percekig csak nézzük egymást, közben agyamon ezer, meg ezer gondolat suhan át. Végül a hozzám legközelebb álló reagálást választom, és hirtelen, amikor érzem, hogy gyengül a szorítása, lelököm magamról, és az ajtó felé sietek.

- Mit csinálsz?! – mordul rám.

- Ne gyere utánam! Majd jövök, de elõtte kibaszottul gondolkoznom kell – mondom, és magára hagyom. Robotként megyek a közeli parkba, és egy szabad padra ledobom magam. Hagyom, hogy a gondolataim áramoljanak, ahogy akarnak, de végül a csóknál lyukadok ki.

„…Mindennél jobban vágytam rád!” – hallom a fejemben Michael hangját. Hogy lehet ez? Mióta? És akkor ezért hagyott el minket? Engem? De hiszen bennem semmi nincs, ami miatt belém szerethetett volna! Ráadásul a testvére vagyok. És hetero! Egyszerûen nem tudom megérteni…

És… Vámpír akarok lenni? Ahogy õ kérdezte, élõhalott akarok lenni? Az õ járékszere akarok lenni? Nem, de… Vele akarok lenni. Mg így is, hogy tudom, szerelmes belém. Õ az öcsém. Évek óta mindig megvédtem. Ha most kaptam egy esélyt tovább védelmezni, megragadom. Hiszen mégis mit tenne nélkülem?! Nem lenne, ki néha adna neki jó nagy pofonokat, nem lenni, ki megvédené, és nem piszkálná senki.

Ráadásul ott van az, hogy baromi erõs lehetnék. Vámpír… Nem járhatnék a Napon. Vajon mi van még? Mi igaz a legendákból? Ha valaki szíven döfne, meghalnék? Nem tudom, de… Nem is akarom megtudni, amíg vámpír nem leszek, mert különben lehet, hogy nemet mondanék. De nem, nem vagyok ennyire gyáva.

Vámpír leszek? Igen. Michaellel maradok? Igen. Még úgy is, ha ilyeneket csinál.

Most, hogy így eldöntöttem, hogy élõhalott lesz belõlem, visszamegyek a hotelba. A recepciós nõ flörtölni akar velem, de kibaszottul nem érdekel senki más, csak az öcsém. Az a gyönyörû, selymes kék hajú, szexis öcsém. HEEE?! Mi a… A vér! Mikor ráharaptam a nyelvére, a vére keveredett az enyémmel. Ha igazak a legendák, akkor a vére által vonzódni kezdek hozzá. Francba!

Közben a lifttel a megfelelõ szintre érek, és mikor egy csilingeléssel megáll a lift, kiszállok belõle, és benyitok a szobámba, ahol…

- MI A FASZ?! – üvöltöm, mikor eljut a tudatomig, hogy mit látok. Az én vagyok?! Üvöltésemre a két, egymásba gabalyodó vámpír felém fordul, és látom, hogy az tényleg én vagyok. Az én drága öcsikém képes volt, és amíg én elmentem innen, szerzett valahonnan egy… én-hasonmást, és vele kezdett olyan dolgokat csinálni, amit velem csinálna. Ez undorító!

Pár lépéssel odaérek az ágy mellé, és szinte letépem azt a mocskot, aki képes volt fölvenni az én alakomat, és úgy letámadni Michaelt. Üvöltözések és káromkodások özönével vágom ki a szobámból azt a szemetet, majd becsapom mögötte az ajtót, és az öcsém felé fordulok. Dühösen, nagyon, nagyon dühösen bámulok rá, és felé csörtetek. Ijedt tekintettel néz rám, de nem érdekel, hanem odamegyek hozzá, és egy jobbhorog után leüvöltöm a fejét.

- MI A FASZT CSINÁLTÁL, TE NAGYON HÜLYE?! MEGÕRÜLTÉL?! Te lefeküdtél volna vele? Azzal, aki úgy nézett ki, mint én?! HÜLYE BAROM! – ordítozom, majd pár mély levegõt véve lenyugszom. Lehuppanok az ágyra, Michael mellé, és belekezdek az eredeti mondanivalómba. – Vámpírrá akarok válni. Veled akarok maradni. Nem garantálom, hogy néha nem akadok ki azon, hogy tudom, hogy szerelmes vagy belém, de megoldjuk, hiszen testvérek vagyunk! – jelentem ki, és várom a válaszát. Nagyot sóhajt, és elkomorodva bólint.

- Tényleg ezt akarod? – kérdezi, mire a válaszom egyértelmûen igen. Megerõsítésképpen megint bólint, és felém hajol.

- Tudnod kell, hogy nem épp a legkellemesebb érzés – mondja, majd a nyakamba szagol, és ráhajol. Kicsit megborzongok, és végigfut rajtam a hideg. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ha valakinek kiszívják a vérét, elõtte nem kell puszit adni, és megnyalni a nyakat. Márpedig a drága öcsikém ezt csinálja. De legyen neki gyereknap, nem szólok érte, hanem izgatottan várom a harapást. Ami nem is késik sokáig. Érzem, ahogyan a fogaival átszakítja a bõrõmet, és az érfalamat. Hallom, ahogy nyeldesi a véremet, ami egyre csak fogy, és távozik a testembõl. Fáradtnak, kimerültnek és vérszegénynek érzem magam. Lassan felém kúszik a fekete köd, és érzem, ahogy magába kebelez.

Hát ilyen lenne a halál…?

-Michaeeeeeeeeeeeeeel! – üvöltöm teli torokból. Mégis mi a fene ez?! Mirõl nem tudok?! Gondolom sok mindenrõl, de most épp arra gondolok, hogy ez minek kell. Mikor Michael ideér, egybõl nekitámadok.

-Mi a rossebbnek cipelünk magunkkal egy koporsót!? – kérdezem fújtatva, és próbálom magam visszatartani attól, hogy nekiessek, és szét ne verjem.

-Hátha útközben elcsesznél valamit, és legyen mibe hazahoznom. – válaszol, amitõl kiakadok.

- Már megint csak szívatsz! Kezd kurvára elegem lenni, a gyerekes viselkedésedbõl! – közlöm vele.

-Kettõnk közül, te vagy a gyerekes! – ingerel, ami nem épp a legészszerûbb tõle. Vagy már ennyire nem ismer?

- Ne merj ilyen félvállról venni, még is minek hiszed magadat?! Elszöksz otthonról, egy szó nélkül, mintha nem is lenne családod, és ha még ez nem lenne elég, azt hiszed, nem tudom a kis titkodat?! – támadok neki. Hideg arcáról semmi érzelmet nem lehet leolvasni, egyedül a szeme árulja el, hogy fél, hogy tudom a titkát. Megváltozott, de ahhoz nem eléggé, hogy engem kicselezzen.

- Milyen titkomat? – próbálja tettetni, mintha nem lenne semmi titka.

- Még van pofád tettetni magadat?! Tudom, hogy azért léptél le otthonról, mert buzi vagy! – sokkolom. – Azt hiszed nem én kergettem el a pofátlan szeretõidet, akik nem akartak leszállni rólad?! – kérdezem, amitõl neki is elszáll az agya.

-Nem kellett volna elkergetned õket, egyedül is meg tudom védeni magam! – feleli. Chö, még hogy õ el tudta volna intézni… Nélkülem egy kis senki volt, jó érzékkel márok megtévesztéséhez.

-Persze látom milyen Pazar kis társaságba keveredtél! Megcsináltunk mi is egy-pár hülyeséget, de koporsót nem cipeltünk magunkkal, és soha nem hazudtunk egymásnak! Néz végig magadon mi lett belõled!!! Úgy nézel ki, mint egy kis buzi strici! Anyánk szégyellené magát, ha látná mi lett belõled! Hány faszt kellett leszopnod, hogy ennyi pénzed legyen?! Vagy talán azt hiszed, hogy elhiszem, ilyen jól virágzik az üzleted, amirõl nem is vagy hajlandó beszélni! – zúdítom rá haragom nagy részét. Szinte közönyösen figyel, amit nem vártam tõle. Õ most már tényleg nem az én testvérem.

- Úgy látszik, változnak az idõk, kedves testvérem! – fordít nekem hátat, de nem engedem. Megfogom a kezét, és visszarántom, majd nekiesek. Milliónyi ütést mérek a fejére, és szinte zihálok a dühtõl. Milyen testvér az ilyen?!

- Akarsz még, vagy ennyi elég volt?! – rivallok rá. Arca tele van sebesülésekkel, haja a vértõl ragacsos. Hûvös nyugalommal, amit még nem láttam tõle, az arcomba köpi a szájában levõ vért és így szól:

- Jó éjszakát! – mondja, mitõl megdermedek. Mi? – kérdezném, de már csak egy gyorsan suhanó öklöt észlelek, meg egy kis fájdalmat, majd magával ránt a sötétség.

---*---*---*---

Hasogató fejfájással, és állfájással ébredek. Szemeimet nem bírom kinyitni, így csak fekszem, és próbálom kitalálni, mi történhetett, de nem jut semmi az eszembe. Próbálom kinyitni a szemeimet, de nem sikerül, mert visszaránt a sötétség.

---*---*---*---

Mikor legközelebb fölébredek, csukott szemhéjamon át látom, hogy süt a nap. Kicsit megmozgatom a sajgó állkapcsomat, ami ettõl csak még jobban fáj. Megpróbálom megint kinyitni a szemeimet, hogy keressek valami fájdalomcsillapítót, és most sikerül is. Egy egész kis pofás szállodai szobában vagyok. Körülnézve nem látok mást rajtam kívül, így valószínûleg Michael egy másik szobában van. Michael… Nem, most nem gondolok arra a testvérek szégyenére, inkább föltápászkodok, és keresek valami bogyót. Találok is a mellettem levõ éjjeli szekrényen egy piros bogyót, meg poharat teli vízzel, így be is tudom venni a gyógyszert. Hogy honnan tudom, hogy fájdalomcsillapító? Úgy, hogy sokszor volt már szerencsém ezzel a bogyóval találkozni. Így simán megtudom különböztetni bármi mástól. Beveszem a gyógyszert, és visszadõlök az ágyra, mert kibaszottul fáj a fejem és az állkapcsom. Nem gondolok semmire, így szépen megint elalszom.

---*---*---*---

Kicsit késõbb, amikor fölébredek, már nem is fáj a fejem. Annyira. Mert azért még eléggé érzem, hogy hol ütött meg az a szemét. Úgyhogy most már elkezdhetek gondolkozni, hogy mégis mi a fene történhetett. Szóval. Megtaláltam a koporsót, amirõl még mindig nem tudom, hogy mire való, és megérkezett Michael. Aztán kiakadtam, és úgy megvertem, hogy egy átlag ember nem élte volna túl. Õ meg csak lazán arcon köpött, majd egyet behúzott nekem, amitõl kiterültem. Basszus. Hogy a fenében volt képes erre?! Muszáj válaszokat kapnom! Most.

Föl is tápászkodok az ágyról, és végig nézve magamon látom, hogy a tegnapi ruhám van rajtam, így inkább fölveszek helyette valami kényelmesebbet. A recepció felé veszem az irányt, mert ebben a szobában biztos, hogy nem tartózkodik Michael.

- Elnézést, segíthetek? – kérdezi mûmosollyal a korosodó recepciós nõ.

- Igen. Mi… - kezdenék bele, de valami arra késztet, hogy kedvesebben beszéljek. Ja, persze, a berögzõdés. Ha valakivel valami puccos helyen, ahol sokan látnak, ott beszélek, mindig normális stílusban beszélek, legyen az bárki. Így inkább módosítom szavaimat. – Megtudná mondani, hogy Michael Diwght melyik szobában szállt meg?

- Megmondaná, ki keresi? – érdeklõdik a nõ bizalmatlanul.

- Eric, a testvére – mondom, mire kattintgatni kezd az egerével.

- Egy pillanat, és mondom – válaszolja, és tovább keres. Egyszer csak megáll, és értetlen tekintettel nézi a monitort, majd rám néz. – Sajnálom, ilyen nevû vendégünk nincs a hotelben. – MI VAN?! MICHAEEEEL!! Én kiakadok ettõl a barom állattól. De nem lenne szerencsés itt, az átriumban kiakadni, így megkérdezem, hogy van-e errefelé konditerem, mire lefelé, a földszintre irányítanak. Meg is találom, és a boxzsák ütögetése közben nyugodtan kiakadhatok az én édes drága öcsémre, akit, ha a szemem elé kerül, kinyírok. Már ha tudnám, mert… Mert amikor ütöttem, mint most ezt a zsákot, sõt, erõsebben, akkor sem történt semmi baja a vérzésen kívül. Ember nem bír ki ilyet. Mi lehet Michaellel? Lássuk csak, mit tudok MOST róla.

1. Kibaszott fehér.

2. Baromi furcsa, de olyan megmagyarázhatatlanul.

3. Idegesítõ.

4. Gazdag, és úgy néz ki, mint ez rohadt strici.

5. Erõs. Annyira, mint még sosem volt, és mégse izmosabb, mint amikor eltûnt.

6. Valami köze van a Hölgyemhez.

7. Koporsót szállít a gépén.

8. Nappal van, és eltûnt.

9. Kerül engem. Nem feltûnõ, de õ a testvérem. Tudom, hogy mikor kerül. És most bizony baromira kerül még olyankor is, amikor csak fél méter választ el minket egymástól.

Szóval. Ezeket tudom róla. Azt is, hogy tuti, nem ember. De mi? Sosem hittem a természetfeletti dolgokban. Akkor most hogy higgyek?! De mégis. Michael mostani énjére nincs más magyarázat. Na jó, elõször próbálom õket megmagyarázni, aztán mondom az, hogy nem tudom. De lehet, hogy meg fogom tudni.

1. Nem megy Napra, meeert… allergiás rá?

2. Megváltozott? Vagy… Csak nem ismerem, és másnak tûnik.

3. Mindig is az volt. Az idõ csak még inkább idegesítõvé tette.

4. Hát… Jól megy az üzlet, ahogy õ mondta. Kár, hogy nem hiszek neki.

5. Ööö… Úgy, hogy nem is izmos? Hát… Ilyen a testfelépítése?

6. Mint mondták, üzleti ügy. Kérdés, egy 16 éves fruska (FRUSKA? Sosem hívtam így!) milyen üzleti kapcsolatban állhat egy stricivel. Na, vajon? Csak éppen egyikükrõl sem hinném el.

7. Valakit eltemet, és nem tetszenek neki az olasz koporsók. Hogy ez mekkora marhaság!

8. Miért ne? Lehet, orvosnál van. Vagy körül néz, és annak a tükörnek a nyomát kutatja.

9. Meleg. Én meg szexi vagyok. Heh, eddig ez a legvalószínûbb, pedig ez se nagyon...

Szóval, megegyeztem magammal, hogy nem ember Michael? Igen, meg. De mi lehet? Koporsó – villan be az agyamba. Neeem, az nem lehet. Nem vádaskodok. Inkább… inkább most még csak megfigyelem. De ne már, hogy vámpír legyen, basszus! De vámpírok nincsenek. Michael sincs akkor? – vitatkozik velem egy hang, ami nagyon hasonlít annak a ribancnak a hangjára. Ribanc? Ezt se mondtam még rá. De tetszik! Illik hozzá. MÉGIS MI A FENE VAN VELEM?!

Kinézve az ablakon, látom, hogy más besötétedett, szóval elég sokáig lehettem itt, a konditeremben. Kiizzadva, és kiakadva megyek föl a szobámba, ahol oda benyitva kit látnak szemeim? Naná, hogy Michaelt. Tettetett nyugodt hangon megkérdezem:

- Te mégis mi a faszt akarsz itt, drága öcsém? – érdeklõdöm, miközben szemeimmel végig pásztázom testét. Azon kívül, hogy egy árva karcolás sincs rajta, és a foga is a helyén van, amit rám köpött, azon kívül még egy érdekességet veszek észre.

Az öcsém van olyan szexi, mint bármelyik lány, fõleg ebben a pozícióban, elterpeszkedve az ágyon.

Na jó, mégy egyszer kérdezem: MÉGIS MI A FENE VAN VELEM?! Jé, ez rímelt is. Bassza meg, nagyon nagy gáz van akkor velem!

- Te mit keresel itt? – szegezem Michaelnek a kérdést hitetlenkedve. De mos komolyan! Több, mint egy év után egymás után kétszer is találkozni… Mégis mennyi volt ennek az esélye?!

- Nos kérdezhetném ugyanezt én is, de azt hiszem a kishölgy tudja. – morogja öcsi, és szívem hölgyére mered. Bazz, honnan a faszból jönnek ilyen szarságok?!

- Te honnan ismered az öcsém? – kérdezem, mire csak lazán megvonja a vállát, és végigsimít rajtam. Ahh, ilyenkor szokott jönni a szex… Mondjuk nem lenne tanácsos a meleg öcsém elõtt csinálni, de… Ha nagyon akarja, abban is benne vagyok .

- Michaellel már régóta üzleti kapcsolatba állunk. Mi a válaszod kedves barátom? – kérdezi titokzatosan.

- Természetesen áll az alku. – Milyen alku?!

- Ti meg mirõl beszéltek? – érdeklõdök idegesen. Egyik szemöldököm rángatózik, ami soha sem jelent jót. Bár nem tudom, kit verhetnék szét… A kiscsajt nem akarom, Michael meg végre itt van, velem, akkor miért verném szét? Majd elég lesz, ha megérdemli… Áhá! Ott van az a szép, márvány asztal. Az tökéletes lesz, ha nem mondják el rögtön, hogy mirõl beszélnek. Jogom van tudni!

- Drágám csak üzleti ügyekrõl beszéltünk, õ fog elkísérni téged megkeresni nekem az a tükröt. Olaszországban található, neked ezt még nem mondtam. – mondja, mire megnyugszom. Ha szerinte nem érdemes tudnom, akkor rendben van. Viszont amikor Michaelre pillantok, akkor a tekintetétõl megint fölbaszom az agyamat.

- Mi bajod, már nem akarsz a testvéreddel együtt melózni? – rivallok rá egybõl. Mit néz így?! Attól még, hogy az öcsém, nem kell így viselkednie, mert kibaszottul szétverem egyszer!

- Mi bajom lehetne? – kérdez vissza. – Nem mindenki keveri magát ilyen gyorsan ilyen mély szar aljára! – He?! Mirõl dumál ez?

- Te meg még is mirõl beszélsz?! – akadok ki, de még mielõtt Michael válaszolhatna, Sasha közbevág.

- Csitt kedvesem, ne veszekedjetek! Siess és hozd ide nekem azt a tükröt. – suttogja, és érzem, hogy szaladnék, rohannék, repülnék, hogy minél hamarabb visszaérjek azzal a Tükörrel, hogy elégedett legyen velem az Úrnõm. Az öcsém morog valamit, és a szemem sarkából látom, hogy elhúz. Nem foglalkozok vele, helyette inkább megcsókolom Sashát, aki egy ideig hagyja, hogy had csókoljam, majd elküld. Kirohanok Michael után, és közben érzem, hogy egyre tisztul a fejem. Mégis hogy a faszba érezhetek én ilyeneket?!

- Neked mi a fene bajod van?! Nem igaz, hogy nem tudsz normálisan viselkedni? – támadok neki, mire megpördül, és rám ordít.

- Én nem tudok normálisan viselkedni?! Kár, hogy nem láttad magad micsoda egy pincsikutya lettél! – a beszólására már lendítem a kezemet egy balhorogra, amikor a világ legcsodálatosabb jármûvét meglátom, és a kezem lehanyatlik.

- Uram a jármûve elõállt! – szól a komornyik, és Michaelnek… MICHAELNEK odaadja annak a csodának a kulcsit. Bassza meg, hogy fölvitték a dolgát…

- Ne basszál fel agyilag, hogy ez a te verdád! – hülledezek. Ez még nekem is sok(k). Én se vagyok valami csóró, de ez… Bassza meg!

- Ha Susiera gondolsz, akkor az enyém…- Susie… Susie. Bassza meg, ez elnevezte a kocsiját? Na, úgy látszik, mégis csak van egy nõ az életében… Ó!

- Vezethetem? – kérdezem vigyorodva, de tudom a választ. Ééééés…

- Esélytelen. – Tessék. Mondom én!

- Köcsög! – szólok be.

- Jaja, nah lépjünk innen. – mondja, és bepattanunk abba a csodába. Mrr… Szinte dorombol. Én is akarok egy ilyen csajt! Eskü, jobb, mint Sasha. Na jó, neeeem. Viszont…

- Mondd csak, öcsi! Mégis mi a faszért olyan fontos az a tükör? – kérdezem. Gondolkozik egy darabig, és amikor már azt hinném, hogy nem fog válaszolni, így szól:

- Semmi közöd hozzá! – morogja, ami kurvára fölbassza az agyamat.

- Öcsi – mondom veszélyes hangsúllyal, mire rám pillant.

- Tényleg semmi közöd hozzá! – mondja megint, én meg nem fogom vissza magam, és a gyomrába öklözök. Szerencsére pont pirosnál, mert ha zöldnél lett volna, kisodródunk, így csak… Mi? Mi a fasz?! Miért ilyen kemény a hasa? És miért... Miért játssza meg, hogy fáj a hasa?! Persze, összegörnyed, meg minden, de… ha tényleg fájna, nem így viselkedne! Összehúzott szemmel pásztázom, majd amikor fölegyenesedik, és beszól egyet, kiveszem az iPhone-omat a táskámból, zenét kezdek el hallgatni, és kifelé fordulok, tájat nézni. De ez persze csak figyelem elterelés, mert tisztában vagyok, mit csinál Michael, illetve a zenét nem is hallom, olyan erõsen gondolkozom. Mi lehet ez? Miért ilyen furcsa? A találkozás. Sashánál való találkozás. Az ügyei. Az eltûnése. Az, hogy ilyen kurva fehér. Az, hogy kibaszottul nem mond el semmit. Figyelni fogom. És kiderítem az okokat. – Mikor ide eljutok, azt veszem észre, hogy a házam elõtt állunk. Kiveszem a fülhallgatót a fülembõl, és kinyitom az ajtót.

- Héj, majd jövök! Egy órád van, addig pakolj össze! – utasít az öcsém, én meg bólintok, hogy oké. Becsapom – na jó, nem, nem merném ezt a gyönyörûséget bántani a gazdája miatt – az ajtót, és bemegyek a házamba. Még mielõtt az ajtó becsukódna, hallom, ahogy Michael elhajt, majd már nem hallok mást, csak a lakásom magányát. Lehet azt egyáltalán hallani? Mindegy. Érzésem szerint így is, úgy is kezdek megõrülni…

---*---*---*---

Egy óra múlva tényleg itt van értem Michael, szóval fölkapom a bõröndömet, és a fegyvertartómat, és kiviszem a kocsihoz õket. Kinyitom a csomagtartót, és beteszem a cuccaimat Michaelé mellé, majd beszállok a kocsiba, és már indulunk is.

Az egész utat végig gondolkozom, így nem tudom se azt, hogy merre mentünk, se azt, hogy mondott-e valamit Michael.  Viszont akármennyit is gondolkoztam, még mindig nem jutottam sehová, mert nem tudom, hogy mit titkolhat az öcsém, és a szeretõm. Szóval sehová sem jutottam a gondolkozással.

Viszont így az út elég hamar elment, és egy reptéren vagyunk. Egy cuki kis repcsi mellett állunk meg, ahol pár komornyik-szerû emberke futkorászik fel-alá, és Michaelt „uramnak” szólítják. A faszom kivan már ezzel!

Tiszta idegbetegként szállok föl a repülõre, az öcsémhez se szólva, bárhogy is próbálkozik a beszéddel. Nem törõdök vele, egyszerûen ledobom magam a kanapéra, és próbálok lehiggadni. Oké. Szóval, az öcsémnek van egy Porchéja, sõt, egy magángépe is. Oké. Végül is sok embernek van… Nem igaz? De. Akkor? Nem kell idegeskedni.

WC-re kell mennem, így mikor már fölértünk a levegõbe elindulok fölfedezni a gépet. Nem törõdve Michael kérdõ pillantásaival, a gép hátulja felé indulok, ahol megtalálom a WC-t. Elintézem az elintézni valót, majd amikor kimegyek, nem megyek vissza, hanem még hátrébb megyek a gépen.

MI A FASZ?! Mi a fenét keres itt egy… KOPORSÓ?!

Már több, mint egy éve, hogy eltûnt az öcsém. Azóta igazán szívás az életem, nincs, aki feldobná. Jó, a partnereim, vagy inkább kurváim hoznak az életembe némi változatosságot, de… Nincs senki, aki igazán megértene engem, és tudná, hogy mikor mit kell tenni, vagy mondani. Ezért lettem én magányos az üzletben, mert nem bízom másban. Nem kell pótlék Michael helyére. Így inkább vezetem a… khm… üzletet… egyedül.

Az üzlet igazán jól megy, már több bandának is a feje vagyok. Jah, azt mondtam, hogy nem vagyok csapatjátékos… Hát nem is. Õk csak a talpnyalóim, nem a társaim…

Egyetlen ember van, akivel mostanában igazán közeli kapcsolatba kerültem. Néha úgy érzem, amikor vele vagyok, mintha elvarázsoltak volna, ugyanis vele úgy viselkedek, mint mással nem. Egy bálon találkoztunk, ahová mindenképpen el kellett mennem, hogy kiiktassak valakit, és nem akartam senkire se rábízni. Ott találkoztunk. Egy vörös, pántnélküli estélyi volt rajta, ami kiemelte az óriási melleit, és formás alakját, és hófehér bõrét. Amikor belenézett a szemembe, olyan volt, mintha a pokol és menny ígéretét tükrözné, egyszerre. Soha nem éreztem azt egyetlen nõvel sem. Mintha… megbabonáztak volna… De az lehetetlen. De az sem lehetséges, hogy egy pillantás alatt beleszerettem. Fõleg nem egy 16 éves, gazdag csajba. Akit igazából, ha nem vagyok vele, a pokolba kívánok. Idegesítõ, irritáló, kényeskedõ, de… Amint a szemeibe nézek, úgy érzem magam, mintha a mennyben lennék. Normális ez?!

Már aznap éjjel megfektettem. A világ legjobb orgazmusát éltem át vele. Attól még, hogy egy kényeskedõ picsa, attól még az ágyban fergeteges. Egyetlen, aprócska hibája van. Az, hogy eléggé harapós. Mármint a szó átvitt értelmében is, de most nem arra gondolok. Hanem arra, hogy minden egyes együttlétünk alkalmával megharap. Persze nem annyira, hogy utána nyoma maradjon, de… És nem mintha bánnám, mert kibaszott szexi, ahogy miközben a farkamat kényezteti kezeivel, a combomat harapdálja. De… Nem is tudom. Furcsa az egész vele kapcsolatban. És ami a legfurcsább, az az, hogy mindig csak este találkozhatunk. Na mindegy, nem is gondolok rá, mert aztán még megérzi, és magához hívat. Amit meg nem igazán szeretnék. Olyan régen szórakoztam már… Ráadásul bagózni is régen bagóztam, ugyanis elõtte nem dohányozhatok. Elvileg nem bírja a füstjét, de láttam a pánikot a szemében, amikor meggyújtottam az öngyújtómmal a rudat.

---*---*---*---

Szerencsére ma este nem hívatott, ezért a kedvenc báromba térek be. Belépve a füst, az izzadság és az alkohol szaga megcsap. Pár pillanat kell, hogy megszokjam, de utána utamat egybõl a bárpult felé veszem. Bemelegítésként elõször csak egy felest hajtok föl, aztán megyek is a tánctérre vonaglani egyet. Csak van itt valami dögös pipi, aki hagyja megbaszatni magát, nem? De.

Körbenézek, és pár nagymellû bigén kívül egy ismerõs, kék hajkoronát látok meg. Az… nem lehet! Michael?! Neeeem… Pont itt? És pont most? Ez… Hogy-hogy?! Odamegyek hozzá, hogy tényleg a kibaszott öcsém az, aki a tánctéren rázza magát. Megfogom a karját, mire egybõl leordítaná a fejemet, de neki is elakad a szava. Ezt tényleg õ, bassza meg!

 -Te meg hol a picsába kódorogtál eddig?! – üvöltöm túl a zenét. Val’szeg ha nem lenne ilyen kibaszott hangos a zene, akkor is üvöltenék, ugyanis most kurvára dühös vagyok.

-Hello tesó! Mi a pálya? – próbálja könnyedre venni a figurát, csak kár, hogy túl jól ismerem… Az italpult felé intek a fejemmel. Követ is, amikor elindulok, mert tudja, hogy jobb, ha azt teszi, amit mondok, különben bevert arccal találja magát. És most kibaszottul megérdemelné ez a kis hülye. Egy csendesebb, és kevésbé fényes sarkot választok magunknak. A pultosnak kettõt mutatok az ujjammal, mire azonnal érkezik a két feles vodka. Csak a régi szép idõkre… Ami emiatt a kis suttyó miatt „régi”. Mielõtt megszólalnék, és ordítozásban törnék ki, felhajtom az italt, kis szíverõsítõnek. Közben tüzetesebben megnézem magamnak az öcsémet, ezt a kis gecit. Bazz, ebbõl stirci lett, vagy mi a fasz?!

-Mi az felcsaptál stricinek? Sokszor mondtam, hogy foglalkozz a lányokkal, de nem egészen így gondoltam! – mondom neki. Hogy a faszban ilyen kurva fehér? Kriptaszökevény lett, vagy mi a fasz? Na jó, lehet, hogy csak a fények, meg a pia. De akkor is! Régebben nem volt ilyen kurva fehér, mint egy kibaszott fal…

-Dehogy lettem strici, csak a munkám ma ilyen szerelést követelt. – mutat végig magán, erõteljesen fintorogva. Na, azt nem csodálom, én föl se vennék ilyet… – Üzletember lettem. – vigyorodik el cinkosan. Ahh, értem.

-Szóval átbaszod a jónépet? – vigyorgok vissza hasonlóan.

-Naná!- helyesel.

- Mi van már nem is iszol? Puhapöcs lettél? – kérdezem „enyhén” viszolyogva. Bazz, ugye nem lett belõle kis nyavalygó picsa?! Akkor azért megnyugszom, amikor egy hajtásra magába önti mind a két felest, majd intek a pultosnak, hogy még egy kör lesz.

-Miért léptél le egy szó nélkül? – kérdezem rezignáltan. Kicsit –nem azt mondom, hogy nagyon, de már egy kicsit – lenyugodtam, szal nem fogom se leüvölteni, se szétverni azt a kibaszottul idióta, és felelõtlen fejét. – Szét kellene vernem a fejed, mert ilyet csináltál! – mondom. Komolyan gondolom, de amíg nem ad okot, addig nem verem szét. Sõt, még a seggét se fogom addig rugdosni, amíg nem fog bírni rajt ülni. És én rugdosni fogom, nem pedig szétbaszni, mint a többi pasija.

- Dolgom volt. – válaszolja pofátlanul. Elönti az agyamat a szar, de még idejében visszafogom magam. Bárokban nem verekszünk, ez szabály. – És neked, hogy meg sorod? – kérdezi könnyedén. Bazd meg! – gondolom magamban, de azért válaszolok neki. Ha már õ nem akar mesélni. De úgyis ki fogom szedni belõle, hogy hol járt. Így, vagy úgy, de megtudom.

Elmesélem neki a sikereimet, meg azt, hogy most itt a városban, meg a környéken én vagyok az Atya Úr Isten. Azt is elmesélem, hogy mennyien keresték, miután elment, és én meg nem tudtam, mit felelni. Aztán meg aki õt kereste, azt egybõl elküldtem a fenébe, hogy val’szeg ott van. A pia rohamosan fogy, és a kiscsajról kezdek el neki áradozni. Azt persze nem mondom, hogy mennyire gyûlölöm is azt a némbert, csak azt mesélem el, amikor a hatása alatt vagyok. Valamikor hajnal felé bocsánatot kérve el akar iszkolni, de megfogom a karját. Ugye nem akar megint itt hagyni ez a szemét?!

-Ugye nem lépsz le megint szó nélkül!- kérdezem, vagy inkább kijelentem. Remélem nem, különben akárhová vagy, a nyomában leszek.

-Dehogyis! – kacsint rám, és kihúzza a kezét a szorításomból. Hátat fordít nekem, majd eltûnik a tömegben. Még legurítok egy felest, kijózanítani magam - kutyaharapást szõrével, nem igaz? -, és utat törve magamnak, a szórakozóhely mögötti sikátor felé veszem az irányt. Pár kidoó ember meg akart állítani, hogy ide nem mehetek, de csak meglegyintem õket, és máris kidõlnek. Che, ezek egyre gyengébbek leszenek az évek során…

- Nem bízom benned – közlöm – ha nem tartom rajtad a szemem – sétálok felé bizonytalan léptekkel, amit õ egy vigyorral figyel. – megint képes vagy lelépni. Meg különben is – ragadom meg a vállát, és olyan közel hajolok hozzá, hogy az orrunk majdnem összeér – olyan rohadt sápadt vagy. – vizsgálom meg közelebbrõl is. Remélem, nem drogozik. Bár azt valahogy nem tudom elképzelni róla, de azért megkérdezem. – Ugye nem drogozol? – Próbál elszakadni tõlem, de olyan erõsen szorítom, hogy nem tud kiszabadulni a szorításomból.

- Nem drogozok, tesó! Tudod, hogy sose jött be a cucc. Egy nagymenõ krapeknak dolgozom, pár kisstílû hülyegyerekkel kell üzletet kötnöm. Olyan, mint otthon. Most mi vársz különben is, hogy szolizni járjak, mint egy picsa? – háborodik föl. Ja, akko’ okés a dolog. Mindketten fölröhögünk erre az elképzelt jelenetre, amint õ betér egyet szolizni. Bár ki tudja? Egy melegbõl bármit kinézek… Na jó, de õ azért az öcsém, aki majdnem olyan, mint én. Szal õ nem csak egy mezei homi picsa.

- Mond meg merre laksz, hogy hazavigyelek? – kérdezi, mire ellököm magam tõle. Nem is vagyok részeg, hogy haza kelljen cipelni…

- Engem senki ne cipeljen haza, meg különben is el sem bírsz! Majd pont te fogsz hazacipelni nem? – kérdezem fölhorkantva. Azért csak elmondom a címet, mire beültet az autóm anyós ülésére, és haza hajt. Út közben nem beszélgetünk, mindketten a gondolatainkba vagyunk merülve. A kéróm elõtt parkol le a kocsival, és amikor kiszállunk, egybõl elutasítja a még ki nem mondott kérdésemet, hogy föl jön-e.

- Jó, de ha nem jössz ma föl, legalább valamikor meglátogatsz, ugye? – kérdezem, mire félrenéz.

- Persze, persze – mondja, a szemembe nézve, de tudom, hogy hazudik. Nekem soha nem tudott hazudni, mindig rájöttem mindenre. Most sem változott a helyzet. Nem kezdek el ordítozni, csak nagyot sóhajtok, és a kulcsomat elõkapva kinyitom az ajtót.

- Hogyan mész haza? – jut eszembe.

- Gyalog – válaszolja. Megvonom a vállam, mint akit nem érdekel, de tény, hogy érdekel. Mindegy. Õ dolga…

- ’Éjt! – mondom, mire egy biccentést kapok, és elindul. Én is behúzok a házba, és az ágyamba bevetõdve mély álomba zuhanok.

---*---*---*---

Másnap reggel… Vagyis inkább másnap délben kelek. Akkor is csak azért, mert el kell intéznem valamit. Vagyis inkább valakit. Kölcsönt vettek föl tõlem, elég nagy tételben, és tegnap járt le a határidõ, és még nem fizették vissza azok a kibaszott gecik.

Megreggelizek, felöltözök, mint mindig, majd az autómba pattanok, és a város másik végébe hajtok. Egy elhagyatott gyár elõtt parkolok le, amit õrök védenek. Lassan a talpnyalóim is megérkeznek, és végre kezdõdhet a mulatság!

A kinti õröket egyszerûen lelövik a talpnyalóim, mire a megzavarodott bentiek megpróbálnak kitörni. Az én célpontom nem jött ki, ezért szépen besétálok hozzá. Többen is rámtámadnak, de csak simán egy-egy golyót kapnak tõlem. Lassú, egyenletes lépteim visszhangzanak a falakon, az ordításokkal, és a lövésekkel egyetemben. Az egyetlen benti ajtó elé érve bekopogok, majd betöröm az ajtót.

- Bocsánat a modortalanságomért – mondom a sarokba kucorodó szürke embernek, aki inkább patkánynak néz ki, mint embernek. Dühödten a szemembe bámul, de minden egyes lépésemre összerándul. Amikor már elég közel érek hozzá, hirtelen fölpattan, és meg akarna késelni, de mivel számítottam erre, ezért csak beletérdelek a gyomrába, és kicsavarom a kezébõl a kést.

- Ez nem volt szép tõled. És most búcsúzz el az életedtõl! – mondom, majd szépen elvágom a nyakát. A holttestet ledobom a földre, kivonulok, és beülök az autóba.

Útközben kapok egy hívást, hogy ma este megint meg kell jelennem elvarázsolómnál. Faszomat már! – gondolom, de úgyis tudom, hogy el fogok menni.

---*---*---*---

Este, ha nem is kicsípem magam, de a szokásossal ellentétben egy inget kapok magamra, és egy kevésbé lyukas farmert. Na, persze az ing egy fekete, gyárilag szaggatott felsõ, de akkor is ing.

Megérkezve a palotája elé, a komornyikja fogad.

- Az Úrnõ már vár! – mondja, és int, hogy kövessem. Szokás szerint a fogadótermében vár, egy aranyozott kanapén. Fekete kombiné-szerûsége, és lángoló tekintete ismét, mint mindig, azonnal fölkorbácsolja a vágyamat. Érkezésemre fölül, majd int a fejével, hogy foglaljak mellette helyet. Amikor leülök, fejét egybõl a nyakhajlatokhoz illeszti. Párat szuszog a nyakamba, majd az ölembe heveredik.

- Kedvesem, lenne egy feladatod – kezdi. – Egy igen értékes tárgyat kéne megszerezni nekem. A neve: Vittoria Tükre. Nem közönséges tükör, és csak nagyon kevesek tudnák ezt megszerezni. Te egy vagy azon kevesek közül, de van itt egy úriember, aki tudna neked segíteni – mondja, majd int egyet annak a mogorva pingvinnek, aki kinyitja az ajtót, és egy kék fejû, strici kinézetû srác jön be. Bassza meg…!

- Michael?!

- Eric?! – kérdezzük egyszerre kiakadva. Megint csak ismételni tudom magamat: Bassza meg!