Bosszúsan lépek ki az üzletből, és az órámra tekintek. 13:02. Már megint el fogok késni. Gyorsabbra fogom a lépteimet, sietősen, de már gyakorlottan szlalomozok az előttem haladó embertömegben. Ennek is a nyomorult főnököm az oka.
- Szó sem lehet róla! Az az 5 perc akár három vásárlót is jelenthet, ha megerőlteted magad! – hallom a szavait a fülemben újra.
Hát persze, mert neki is csak az üzlete számít, az, hogy dőljön neki a lé. Az eszébe sem jut, hogy ha esetleg növelné a fizetést, a dolgozóinak nem kellene másik állás után is nézniük, hogy megélhessenek valamiből. És akkor nem kéretőznének el előbb a munkából.
Nekem is emiatt lett volna szükségem arra az öt perc engedményre. Szócsatába azonban nem akartam keveredni vele, tekintve, hogy kétszer olyan széles, mint én, és majd’ egy fejjel magasabb is. Na jó, inkább csak féllel. (Egyszer tanúja voltam, hogy megütött egy vele vitatkozó eladólányt – nem is csodálkoztam, hogy szerencsétlen teremtés másnap felmondott.) És tegyük hozzá, hogy abban az öt percben természetesen egyetlen lélek sem tette be a lábát a boltba.
De most már mindegy, sóhajtok lemondóan.
Szerencsére viszonylag hamar hazaérek. Felrohanok a lépcsőkön a másodikra, és berobbanok a lakásba. A telefonon villog az üzenetrögzítő gombja, de most nem érek rá. Úgyis biztos megint csak anya az, a szokásos „hogy vagy kisfiam, remélem rendesen eszel”-szöveggel. Imádom, tényleg, de azért nem kellene túlzásba vinni az aggodalmaskodást. Egyenesen a hálószobámba megyek, ledobom a táskámat, majd a bolti egyenruhámat is sietősen az ágyra hajigálom. A szekrényből találomra előhúzok egy farmert – szerencsére sikerül egy igen szűket kikapnom –, majd egy pólót is. Újra a vállamra kapom a táskámat, belebújok a cipőmbe, és már indulok is.
Bezárom a lakást, lerohanok a lépcsőn, és gyorsan leintek egy taxit. Beugrok a hátsó ülésre.
- A Black Kiss Ügynökséghez. Gyorsan – teszem hozzá nyomatékosan.
13:18. A megbeszélés fél kettőkor kezdődik. Ez csisszes lesz…
A taxisofőr szerencsére jókedvében lehet, mert valóban siet. És ezúttal a forgalom sem dolgozik ellenem. Odaérve a sofőr kedélyállapotát csak fokozom a kiadós borravalóval, aztán kipattanok a kocsiból, és a bejárat felé indulok.
- Szia! – hallok meg egy negédes hangot, mikor belépek.
A recepciós lány néz engem merőn, furcsa mosollyal, lelkesen integetve. Visszaintegetek neki, de rögvest tovább is megyek. Most nem érek rá bájcsevegni.
Mit is mondott Ichiro?, töröm a fejem. Melyik terembe kell menni?
Aztán eszembe jut, hogy a 216-os van kijelölve. Felsietek a lépcsőn a másodikra, és a terem felé veszem az irányt.
Benyitva azonban nem várt látvány fogad.
Velem szemközt, közvetlenül a fal mellett egy párocska játszadozik egymással. Egy idegen férfi, akit eddig még sohasem láttam az ügynökségen, de még csak a környékén sem, az egyik modellel. Emlékszem is rá, nem sokkal előttem érkezett az ügynökséghez (és meglehetősen féltékeny is volt, hogy nagyobb sikert arattam, mint ő). Akkor normálisnak és szemérmesnek gondoltam, de most remekül meghazudtolja ezt – a férfi fölött ül, pont a megfelelő helyen, terpeszben. Egyik kezével a fényképezőgép felé nyúl, amit a férfi tart el tőle, másikkal pedig az idegen kezét invitálja a pólója alá. A férfi inge már végig ki van gombolva, és – bár erre nem esküdnék meg – mintha a nadrágja sem lenne már megfelelően rögzítve. Arcán kaján vigyor, láthatóan élvezi a helyzetet.
Döbbenetemben és szörnyülködésemben eltátom a számat, szemöldököm a homlokomra szalad. Azok ketten is felfigyelnek az ajtónyitódásra.
A kis modell kipirult pofikájára ellenséges arckifejezés ül ki (nem csoda, hiszen azóta is pikkel rám a sikerem miatt), és már éppen megszólalna, de megelőzöm.
Helyettük is érzett zavaromat, valamint általános visszahúzódásomat leküzdve közömbösen vetem oda nekik:
- Legközelebb bírjátok ki hazáig.
Aztán becsukom az ajtót, és hatalmasat sóhajtok. Most meg mi a fenét kezdjek magammal? Ebben a teremben nagyon nincs semmiféle megbeszélés, maximum a kis szexkazánok között, hogy milyen pozitúrát alkalmazzanak. Kiráz a hideg a gondolatra, de gyorsan úrrá leszek feltörni készülő keserű emlékeim fölött.
Ám az égiek megkönyörülni látszanak rajtam, mert hirtelen a mobilom rezgésére leszek figyelmes. Kikotorom a táskámból – SMS-em jött.
„Nem tudom meghallgattad-e a rögzítődet, csak azért írok, hogy biztosan tudd a változtatást. A megbeszélést a 216-osból a 250-esbe tették át. Ichiro”
- Hát ez egyszerűen fantasztikus – morgok az orrom alatt.
Egyszer nem hallgatom le az üzeneteimet, akkor nem az anyám hívott, hanem valóban fontos lett volna. Nyugalmat erőltetek magamra, majd a 250-es teremhez megyek. Bemegyek, és itt már valóban nem kell csalódnom – a megbeszélésre érkeztem.
- Á, Takeo, örülök, hogy megérkeztél – üdvözöl Ichiro megkönnyebbülten.
Futó mosolyt villantok rá, majd elfoglalom az egyik üres helyet a kettőből.
- Nos, bár az egyik kulcsfiguránk még mindig hiányzik, muszáj belekezdenem, mert szorít az idő – kezdi Ichiro. – Szóval, ez most egy rövid ülés lesz, mivel…
Ajtónyitódás szakítja félbe a mondatát. Nem akarok hinni a szememnek! Majdnem lefordulok a székről, amikor az előbb látott idegen férfi toppan be a terembe. Most látom csak, milyen hatalmas termetű. Nem csak magasságban, a vállai is szélesek, valamint a karján is látszik, hogy ki van dolgozva. Fekete szemei találkoznak az én meghökkent pillantásommal, és úgy tűnik, ő is meglepett, hogy itt lát engem.
Beletúr nagyon hosszú, zilált, fekete hajába (nem akarom tudni, mitől zilált!), és csak annyit mond:
- Bocs a késésért.
Aztán könnyedén leül az egyetlen üres székre.
- Nem gond, legalább ideértél – nyugtázza Ichiro. Azután folytatja a mondandóját. – Tehát, azért szorítkozunk rövid időre, mert mindössze egyetlen közlendőm van. Nem mindenki tudja még közületek, de új fotóst üdvözölhetünk ügynökségünkben.
A jelenlévőkön kíváncsi morajlás fut végig.
- Ő pedig nem más, mint Mika Naroni. – Ismételten kisebb sokkot kapok, amikor rámutat a férfira. Ez lenne az új fotósunk? – Rátermettségét már megfelelő, mi több, kitűnő mértékben bizonyította számunkra. Ez alapján döntöttem úgy, hogy legelső komoly munkájára az egyik legjobb modellünket kapja…
Na persze, rátermettség. Amikor én ideérkeztem még nem szexuális mércével mérték a tehetséget.
- …és én Takeo mellett döntöttem – fejezi be a mondatát Ichiro.
Felkapom a fejem, és hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá.
Micsoda? Hogy én? Együtt dolgozni? Ezzel?! Soha! Más sem hiányzik az életemből, mint egy ilyen fotós. Kösz, de ebből nem kérek.
- Takeo! – bök meg halkan mormogva a mellettem ülő munkatárs. – Most mondanod kéne valamit.
