Halkan szisszen a palack, és mikor épp készen vagyok, hallom a felháborodott hangokat.
- Hé! Azonnal állj meg! Mit csinálsz már megint?! – kiált utánam egy alak, és hárman azonnal elkezdenek felém futni, de én észbe kapva azonnal iszkolni kezdek. Mi a fenéért szólnak bele a művészetembe? Nem csinálok vele semmi rosszat!
Szalomozni kezdek a tömegben, nehogy fellökjek valakit, ügyesen ki is kerülök mindenki. EL kell bújnom valahova, ahol nem találnak meg.
Meglátok egy furcsa üzlet szerűséget, és azonnal berontok elhagyatottnak látszik, tökéletes lesz. Egy szekrény mögé ugrom, majd meghúzom magam, itt biztosan nem találnak rám.
Újra nyílik az ajtó… a francba.
Ketten be is lépnek, de ekkor hirtelen egy hihetetlenül magas alak lép elő egy asztal mögül.
- Miben segíthetek? – dörmögi tengermély hangján, és még a lélegzetem is eláll… Hűha…
- Esetleg… nem látott erre egy… fiút…? Úgy láttuk ide futott be.
Fenébe… ha ez a pasi észrevett, tuti beárul, végem… menekülnöm kell tovább.
- Nem – válaszol halkan, és teljesen ledermedek. Vajon miért véd meg? vagy csak nem vett észre? – Nincs itt más élő rajtam kívül – az a gonosz mosoly… ha nem lennék edzett, már a gatyámba csináltam volna.
Az egyik urna a szemközti polcról lebegni kezd, és hatalmasra kerekednek a szemeim… Mi ez a faszi?
Üldözőim eliszkolnak, és azt hiszem megnyugodhatok.
- Most már előjöhetsz – dörmögi. Ha mégis tudta, hogy itt vagyok, akkor miért védett meg?
Félve előmászom, úgy látom, hogy nem kell tartanom tőle, de kíváncsi vagyok. Leporolom magam, mert úgy néz ki a szekrény mögött nem szokott takarítani.
- Köszönöm – hálálom meg - Ezek megnyuvasztottak volna – mosolyodom el.
- Miért? Elloptál valamit? – ez most komolyan kérdezi? Na jó, talán nincs okom a felháborodásra.
- Nem – dörrenek rá - Ők csak.. nem értik meg a művészetemet.
- Ostoba fiúcska… Megeszünk… felfalunk… miénk a lelked… - franc.. már csak ez hiányzott nekem, megint ezek az idióta hangok.
- Kuss – mormolom orrom alatt, hátha eltűnnek, és a pali sem néz túl hülyének.
- Te… hallod őket…? – kérdezi ledöbbenve. Mi? Ő is hallja őket? Vagy mi?
- Én izé… igen… de azt hittem… szóval hogy ez csak…
- Hogy nem vagy normális? – kérdi egy gyenge mosollyal.
- Azt hittem… hogy… szóval hogy csak… én vagyok… - hebegem őszintén. De ha nem erről van szó, akkor miről?
- Nem.. ez teljesen más. De talán.. jobb ha nem tudod... – elfordul tőlem, még azt sem hagyja, hogy megszólaljak. Félelmetes ez a pasi, bár az előbbi mosolya valahogy szelídebbé tette a megjelenését… egy icipicit.
Az egész üzletben megszólalnak a csengők, minden irányból.
- Mi… mi volt ez…? – nézek körbe, de nem látok semmit és senkit, pedig azt hittem visszajöttek.
- Azt jelenti hogy most el kell tűnnünk innen- hadarja idegesen, majd a földre ránt, amikor épp ripityára törik valami.
- Mi a fene…? – kérdezném, de hatalmasat nyikkanok, amikor eldob magától.
- Fuss… gyerünk… – kiabál felém, de csak értetlenül figyelem - Gyerünk! – indul meg ő is, és előtte futok. Mi történik?
Zsákutcába kerülünk, és azonnal maga mögé terel.
- Maradj mögöttem! – mondja hozzá halkan, és eleget teszek kérésének, mert nem tudom mi folyik itt.
Csak annyit látok, hogy meglebben haja, a levegőbe kap, végül a furcsa aura ami eddig fojtogatott, egyszer csak eltűnik.
- Jól vagy? – néz rám, és csak most veszem észre, hogy térdre rogytam a nagy nyomás alatt.
- Igen. Mi volt ez? – kíváncsiskodom.
- Még csak előőrs.. jobb lesz ha visszajössz velem a boltba – mi? Minek? - Most hogy velem láttak… te is célpont leszel.
- Minek… a célpontja? – nem értem. Még azt sem tudom, hogy miért hallotta azt is amit én.
- Szellemek, holt lelkek. A hangok amiket hallasz hozzájuk tartoznak. Valószínűleg ezt ők is tudják.. és rajtad keresztül akarják üzeneteiket eljuttatni a külvilágnak.
Ha nem lenne ilyen komoly az arca, ha nem láttam és éreztem volna előbb azt amit, és nem lennének ezek a komoly hangok, nem hinnék neki csak kinevetném. De túl sok a „ha”, túl sok minden mutat arra, hogy igaz. Talán tényleg jobb lesz, ha egy ideig mellette maradok, így lehet azok a vadbarmok sem találnak rám, mert láthatóan nem mernek a közelébe menni.
Vállamra teszi kezét, és így segít kimászni a sikátorból.
- Mi a neved? – kérdezi halkan.
- Yakujo – hű milyen magas… csak most veszem észre igazán, hogy itt állok mellette.
- Én Ray vagyok. Bocs, a mozgalmas bemutatkozásért – most komolyan viccelődni van kedve? Bár ő biztosan hozzá van szokva ezekhez a jelenségekhez, nem úgy mint én.
- Ki… úgy érten… mi vagy te? – tör ki belőlem a kérdés.
- Fogós kérdés. A ti világotokban azt hiszem.. médiumnak hívják a magam fajtát. – ez most komoly? Tényleg léteznek ilynek?
- Beszélsz halottakkal?
- Te is azt csinálod. Egyébként igen… beszélek velük… és még sok mindnet – igazán kíváncsivá tett.
Amikor visszaérünk az üzletébe, teljesen romokban áll, bűnösnek érzem magam benne.
- Ha gondolod.. segíthetek. Még meg sem köszöntem hogy megmentettél. Szétszedtek volna az újabb művem miatt.
- Újabb mű? – néz furcsállón.
- Graffiti – válaszolom vigyorogva. Nem érdekel, hogy ő mit gondol, és így gondolom.
- Áh értem már. Nos… ha már így felajánlottad, szedjük össze a szemetet… és aztán megbeszéljük egy ebéd mellett. Még nem ettem ma semmit – milyen kedves muki… furcsa, kedves és félelmetes, de remélem nem azért, mert olyan mint a többi. Legtöbben azért kedveskednek, hogy lefektessenek, és szinte bármit megtesznek érte… Nos, ha ő is erre pályázik, akkor majd átverem, akár csak a többit.
Mosollyal válaszolok, majd segítek elpakolászni neki.
~*~
Ahogy látom, érdekes holmijai vannak, ritkán látok ilyeneket.
Mikor végzünk megköszöni, leporolom kezemet, hagyja, hogy megmossam, majd elhív ebédelni.
Kicsit furcsán érzem magam, talán kicsit jobban, hisz amióta mellette vagyok, csak egyszer szólaltak meg azok az izék.
- Gyakran történik veled ilyesmi? – kérdezem kíváncsian, miközben levesembe kanalazok bele.
- Eléggé – válaszol kedvesen – nem mindennapos, de gyakori.
- Érdekes lehet – kóstolok a levesbe.
- Ez a fiú idióta – szólal meg egy női hang a semmiből.
- Minek hívtál? – förmedek Ray felé, aki csak kuncog.
- Ophelia, nyugi – elkezdi vállát hessegetni, és megnyugszom. Már megint egy szellem?
- Milyen idegesítőek – mondom halkan duzzogva, és egy lökést érzek fejemen – Hé! – fordulnék meg, de semmi.
- Nyugodj meg, mindenki téged néz – súgja felém, és azonnal előre fordulok, sandítva tekintek körbe… tényleg…
Picit elpirulok szégyenemben, majd tovább lapátolom magamba a levest zavartan.
- És te? A környéken laksz? – ledermedek a kérdéstől, majd komoran nézek fel rá, és nyelek egyet.
- Nem akarod tudni – válaszolok morogva, majd nyugodtan fejezem be az ebédet. Szó nélkül hagyja, aminek örülök is. Nem szeretem firtatni ezt a témát, sőt idegesít.
Pukkadásig eszem magam, annyi mindent kért ki, pedig nem is tűnt soknak, és elégedett pofival követem őt vissza a boltjába.
- Mit szoktál itt egész nap csinálni? – nézek körbe, hisz mindig találok valami újat.
- Néha van aki betéved, hogy szeretne halott rokonnal beszélni, van aki az ártó szellemeket akarja a lakásából eltűntetni, de mint tapasztaltad, az elzárt lények néha előtörnek… elég sok mindent csinálok.
- Érdekes… - ingok egyik lábamról a másikra, majd lekapom kapucnimat, és ujjaimmal fésülök kicsit hajamba – Amikor beugrottam ide, elég elhagyatottnak tűnt ez a hely – mondom ki őszintén.
- Azt nem mondtam, hogy folyamatosan járnak ide – mikor felé fordulok, csak mosolyog, és leül asztalához, majd kinyit egy vaskos könyvet.
Kíváncsian lépek mellé és belekukkantok.
- Ez mi? – kérdezem még mindig a sorokat és furcsa képeket figyelve, de ekkor megint egy láthatatlan erő, egyenesen előre lök, ráesem a könyvre, majd belecsusszanok a pasi ölébe.
Reggel van, én pedig szokás szerint elaludtam. Hogyaza..
Arra ébredek hogy Ophelia borzongatóan hidegen siklik át rajtam, és megáll az ágyam támlájánál.
Mormogok valamit arról hogy mindjárt felkelek, aztán mégis a fejemre húzom a párnát. Az a tegnap esti szeánsz kicsit betett. Miután kénytelen voltam egy tükörbe zárni a dühödt lelkeket, akik majdnem megöltek, engem és a szerencsétlen családot aki felbérelt... úgy érzem rámfér egy kis pihenés.
Igen.. viszont a boltot ki kell nyitnia valakinek, így mikor már másodszorra érzem a lúdbőrzéssel járó érzést.. ahogy a szellemnő hozzám ér a kezével.. lerúgom magamról a takarót.
- Nahát.. éppen ideje.. azt hittem már háromszor újjászületek mire méltóztatsz felkelni. - bosszankodik és az ablakhoz lebeg, elhúzni a függönyt.
Egy darabig álmosan figyelem a ténykedését. A középkori.. véres hálóinges.. hosszú hajú alak.. gyermekkorom megkeserítője.. ám mostmár.. egészen megszoktam a jelenlétét.
Persze ezen a korai órán nem megy neki a dolog, hiszen ők csak akkor tudnak tárgyakat mozgatni ha egy médium felruházza őket ezzel az erővel.. vagy dühödt és kétségbeesett lelkekké válnak.
Fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet.. hajam előrehullik ahogy nyújtózkodom, a halvány reggeli fényben megcsillan a nyakamban függő medál.
***
Szokásos ködös őszi nap. Hideg van.. és emberek is alig járnak az utcán. Dolgoznak.. aki teheti az pedig inkább otthon van.. a melegben és meghittségben.
Szokásos helyemen.. az asztalom mögött ücsörgök a boltban. Ez a mai nap egész nyugis.. eddig két emberrel találkoztam összvissz.
A szantál illatú füstölő illata illatos felhőbe vonja a helységet.. nem világítok lámpával.. csak gyertyákkal és mécsesekkel, hiszen ez az.. ami vonzza a túlvilági erőket és a lelkeket.
Előttem kinyitva.. egy régi.. latin.. kézzel írott könyv.. kopott borítója szerint.. a Halottak Könyve. Egy hagyatékból került hozzám.. furcsa módon.. az illető rám hagyta, pedig nem ismertem.
Hmm.. na mindegy.
A kézzel festett képeken emberek égnek tűzben.. vagy démonok hajtják őket vasvillával. Hát.. érdekes.
Belekortyolok a teámba, és lapozok a könyvben. Furcsa.. hogy a régi korokban.. szinte mindent a szellemek és gonosz lelkek ármánykodásának tulajdonítottak. De én már tudom.. hogy az élők sokkal inkább gonoszak és tudnak „ármánykodni” mint bármilyen holt lélek.
Egészen belemerülök az olvasásba, amikor hallom hogy megszólal az ajtó fölé szerelt apró csontcsengő.
Még fel sem nézek.. már rohan is befelé... lihegve vágódik egy hatalmas, tekercsekkel és füstölőkkel teli szekrény mögé. Éppen felállnél, mikor utána két férfi érkezik a boltba.. hangosan csörtetve. Kilépek az asztal mögül.. és 195 centis magasságommal föléjük magasodva kérdezem: - Miben segíthetek?
Egyikük.. kissé megvetően mér végig.. fehér ingemet.. annak kibontott nyakában.. a lilás fénnyel csillogó medált.. alkaromon az indamotívumokat és írásjeleket formázó tetoválást.. hosszú hajamat. Fintorog.. heh.. gondolhattam volna.. te is kuruzslónak tartod a magamfajtát.
- Esetleg...nem látott erre egy... fiút..? Úgy láttuk ide futott be.
Nem nézek a szekrény irányába.. ahol tudom.. hogy ott rejtőzik.. de szemem sarkából látom őt. Ő is engem néz.. arra várva mikor árulom el.. hol rejtőzik.
- Nem. - felelem nyugodtan. - Nincs itt más élő.. rajtam kívül. - teszem hozzá sunyi mosollyal, miközben tekintetem az egyik polcon lévő urnára függesztve emelem fel, és reptetem feléjük.
Rémülten ugranak arrébb, és sűrűn bocsánatot kérve menekülnek ki.
Kezemet kinyújtva kapom el a felém repülő tárgyat és teszem le az asztalra.
- Most már előjöhetsz. - vetem oda neki, és az asztalnak támaszkodva figyelem ahogy előbújik.
Karcsú.. törékenynek tűnő fiúcska, barna hajjal és pajkos csillogású zöld szemekkel. Rövid nadrágot és kapucnis pulcsit visel.. haja csapzottan hullik a szemébe ahogy leporolja magát.
- Köszönöm. Ezek megnyúvasztottak volna. - feleli mosolyra húzva a száját.
- Miért? Elloptál valamit? - kérdezem felvont szemöldökkel, miközben azt figyelem hogy gomolyog a köd körülötte. Ő valószínűleg nem látja. Még testet nem öltött lelkek lebegnek körülötte.. olyanok amik nagy valószínűséggel már egyik síkra sem tartoznak.. és még szellemi alakjuk sincs. Érdekes. Ő vonzotta volna őket ide? Jöttek vele?
- Nem. - feleli sértődötten. - Ők csak.. nem értik meg a művészetemet.
Művészet hmm.. a ruhádból és a stílusodból ítélve.. olyan utcai művész lehetsz.. mint a több száz.. hontalan fiú és lány..rajtad kívül.
Lassan sétálok közelebb.. érzem hogy Ophelia a vállam fölött lebegve követ.
A köd körülvesz engem is.. alig kapok levegőt tőle. Hihetetlen hogy... nem érzi..
- Ostoba fiúcska.. - sziszegi az egyik. - Megeszünk.. felfalunk.. miénk a lelked...
- Kuss. - morogja csak magának, én pedig megtorpanok a mozdulat közben.
- Te.. hallod őket..? - kérdezem halkan, elhessegetvea rossz érzést ami kezd elhatalmasodni rólam.
Ahogy felnéz rám.. csodálkozva.. mintha rémeket látna.
- Én izé.. igen.. de azt hittem.. szóval hogy ez csak..
- Hogy nem vagy normális? - kérdezem immár jókedvűen. Igen.. sokáig énis azt hittem.
- Azt hittem.. hogy.. szóval hogy csak.. én vagyok..
A lelkiismereted? Vagy egy másik éned? Ugyan...
Szóval a fiú hallja a túlvilági hangokat.. érdekes.
Mosolyogva rázom meg a fejem.
- Nem.. ez teljesen más. De talán.. jobb ha nem tudod...
Elfordulok tőle.. és becsukom a könyvet az asztalomon... már éppen szólnék neki hogy akkor mostmár mehet is.. amikor hirtelen.. az megszólalnak a harangok.. az összes szélcsengő amit felaggattam.. a bolt szinte minden szegletébe.. egyszerre kezd el csilingelni.
Ajajj..
A szélharagok.. mint olyanok.. bármilyen tárgynál előbb jelzik a szellemek vagy démoni lelkek jelenlétét.. és ez.. nem jelent sok jót...
- Mi.. mi volt ez..? - kérdezi körülsandítva.
- Azt jelenti hogy most el kell tűnnünk innen. - felelem gyorsan, és lerántom magammal mielőtt a millió darabra robbanó tükör szilánkjai beléfúródhatnának.
Úgy..szóval találtatok egy átjárót... ajj.. tudtam hogy a tükör csak átmeneti megoldás.
- Mi a fene? - kérdezi remegve, én pedig felrántom és még időben kipenderítem az ajtón. Papírokat vet utánunk a süvítő szél.. dühösen összehúzott szemeimen keresztül, látom ahogy a tükör apró darabjaiból kezd összeállni egy túlvilági alak.
- Fuss.. gyerünk.. - kiáltok rá, ő pedig csak pislog rám. - Gyerünk!
Én pedig utánairamodok.
Érzem a levegő hűvösét.. ahogy utánam kapdosnak.. feltűröm ingem ujját, hogy a karomba karcolt mágikus betűk felderenghessenek, majd mikor előttünk feltűnik egy ház tűzfala.. szembeforduloka minket üldözőkkel. Fenébe.. zsákutca!
Gyertek csak!
- Maradj mögöttem! -vetem oda neki. Hiszen nem lát semmit.. bár valószínűleg hallja, a szitkokat amiket felénk suttognak.. túlvilági hangjukon.
Ezek erősebb lelkek..de valószínűleg tudok nekik parancsolni.. ha elég erősen koncentrálok.
Hajam meglebegteti a túlvilági energia.. ahogy feléjük lépek, szemem elnyeli a feketség.. mintha festékfoltként folyna szét benne a fekete pupilla.
Felém röpennek, én viszont így már hozzájuk tudok érni.. bal kezem égeti is az erejük ahogy megragadom ragacsos testüket. Nekivágnak a falnak.. téglák potyognak a fejemre.. azaz csak mellé.. mert ő éppen hogy ellök az útjukból.
Aztán mintegy varázsütésre.. egyszercsak.. szertefoszlanak.
- Jól vagy? - pillantok le rá. Ruhája tiszta kosz, ahogy a földre esett, de nem tűnik sérültnek.
- Igen. Mi volt ez?
- Még csak előörs.. jobb lesz ha visszajössz velem a boltba. - felelem feltápászkodva. - Most hogy velem láttak.. te is célpont leszel.
- Miknek.. a célpontja? - kérdezi halkan, kissé ijedten.
- Szellemek. Holt lelkek. A hangok amiket hallasz hozzájuk tartoznak. Valószínűleg ezt őkis tudják.. és rajtad keresztül akarják üzeneteiket eljutattni a külvilágnak.
A vállára teszem a kezem, nehogy elbotoljon a sötétben.. amíg kiérünk a sikátorból. Törékeny kis teste szinte eltörpül az enyém mellett. Nagyon szép fiú.. rögtön észrevettem..de ami most zavar.. hogy miattam került veszélybe.
Bár.. valószínűleg úgyis megtalálták volna..de..
Mindegy..ráérek ezen később gondolkozni amint visszaértünk a boltba.. adok neki egy amuletett. Nem védi meg ugyan tőlük..de a gyengébbeket távoltartja.
- Mi a neved? - kérdezem miközben visszafelé sétálunk.
- Yakujo. - feleli felpillantva rám.
- Én Ray vagyok. Boccs, a mozgalmas bemutatkozásért.
- Ki.. úgy értem.. mi vagy te?
- Fogós kérdés. A ti világotokban azt hiszem.. médiumnak hívják a magam fajtát.
- Beszélsz a halottakkal?
- Te is azt csinálod. - mosolygok rá. - Egyébként igen.. beszélek velük.. és még sok mindent..
Az ajtó nyitva.. papírok szanaszét.. de szerencsére nem vittek el semmit. A megátkozott tükör szanaszét.. darabokban..
Na csodás .. most takaríthatok.
- Ha gondolod.. segíthetek. - néz körül a kupin. - Még meg sem köszöntem hogy megmentettél. Szétszedtek volna az újabb művem miatt.
- Újabb mű?
- Graffiti. - vigyorog rám.
- Áh értem már. Nos.. ha már így felajánlottad, szedjük össze a szemetet.. és aztán megbeszéljük egy ebéd mellett. Még nem ettem ma semmit. - felelem rámosolyogva.
Visszamosolyog rám.
Vajon.. itt él az utcán..?
Egy ilyen szép fiú..plána ilyen képességgel.. még milliónyi bajba kerülhet. Mázlia hogy rátaláltam.
