Testem remeg, mellkasomban, úgy kalimpál kicsi szívem, mintha ki akarna törni kalitkájából. Még a levegõt is nehezemre esik eljuttatni tüdõmbe, vagy lehet bemegy, de nem jön ki semmi. Már magam sem tudom megállapítani. Még soha senki sem volt rám ilyen hatással, mégis miért történik ez velem? Próbálom észhez téríteni magam, de hiába, bõrének érintése, és illatának, csábító párosa, felkúszik agyamba, birtokba véve, teljes tudatom. érzem, ahogy arcom, folyamatosan kipirul, miközben, zavarba ejtõ gondolatok árasztják el, egész lényem és bármennyire próbálom, képtelen vagyok kiûzni õket.
- Norhyn vagyok, Orrhaldo-ból, Allrhaune Szent Lovagja – mutatkozik be, kedves hangon. Szent lovag? Ezt mégis, hogy értheti? Még sosem hallottam ilyesmit és még hozzá hasonló jelenséggel sem találkoztam. Egyszerre brutális és lágy, ráadásul amit a jövõjében láttam, örökre beleégett tudatomba.  A mély bariton megrengeti egész világom és, ha ezt még lehet fokozni, csak tovább mélyítik zavarom. Annyira csábító, az egész megjelenése, de mégsem a test az ami leginkább vonz, valami más is munkálkodik bennem, valami sokkal mélyebbrõl fakadó, érzés, amit eddig, csak találóan végzetnek hívtam. Kezem már nem taszítja testét, nincs erõm, hozzá, de valószínûleg úgy sem lennék elég erõs, hogy komolyan vegye szándékom. Ujjaim, kissé szétnyitom és a rések közt mérem végig istenekhez hasonlatos testét.
- Szent lovag? – kérdezek rá értetlenül. Valamiért tudni akarom, ki õ és miért nem tudok szabadulni az iránta táplált érzéssel.
- Mi testesítjük meg mindazt, ami jó, és igaz istenünk szemében – hatalmas szemekkel figyelem, miközben lassan elveszem tenyerem szemeim elõl, hogy ne csak simogató hangját, de arcának mimikáját is láthassam. – s megvédelmezzük azokat, minden eszközzel, ami hatalmunkban áll, istenünk segítségével. – furcsán beszél, ami csak még jobban megerõsít abban, amit már sejtettem. Mindenben sokkal többet ér, mint én. Nem is értem, hogy magafajta, miért foglalkozik egy ilyen kis senkivel, mint amilyen én vagyok. Ez a gondolat fáj, de nem látszik rajtam, talán mert a legtöbbször érzem ezt a fájdalmat és már hozzá szoktam.
- Allrhaune… Õt szolgálod? – kérdezem, és közben hol rá, hol valami teljesen közömbös célpontot szemelek ki magamnak.
- Igen. Allrhaune, akire felesküdtem, az õ nevében cselekszem, míg lélegzek – ez mind szép és jó, ezek szerint valami papféle lehet, egy vallás képviselõje, de mégis milyen istennek vannak, ilyen izomzattal rendelkezõ- - hogy is mondta? Lovagja… igen ezt használta, és ahogy végig mérem, a legtökéletesebb szó, amit bárki használhat rá. Nagyon érdekelne, ki ez az Allrhaune isten. még csak nem is hallottam róla, ami persze nem csoda, mivel a legtöbb dolog, amivel utam során találkoztam az újdonság erejével hat rám.
– Allrhaune a szenvedély, a vágy, a csábítás, és a szexuális erõ istene. – szemeim kikerekednek, a fel sem tett kérdésre, kapott válaszon.  Arcom ismét kipirul, ezen mondat hallatán, szinte érzem, ahogy a fülem hegye lángol. Zavaromban megint nem tudom hová nézzek, pedig pontosan tudom, hová szeretnék. Egyenesen a szemébe, de ha ezt megteszem, talán örökre elvesznék benne, arról nem is beszélve, mit illik és mit nem. Küzdök önmagammal és ismert szokásainkkal, amiben felnõttem és még, ha nem is érzem magaménak, ezek mégis befolyásolják cselekedetim. Mégis, kíváncsiságom, gyõzelmet arat fölöttem.
- És… - gondolkodom el egy pillanatra. Talán ostoba kérdést fogok föltenni, talán csak véletlen, hogy ebben a nagyvárosban egy nap alatt kétszer is összefutunk.
- Miért vagy itt? Miért jöttél utánam? – kérdezem meg, remegõ hangon. Nem is tudom, milyen válaszra számítok tõle, de tudni szeretném.
- Te hívtál – válaszolja nyugodtan. Szemeim, ha lehet, még jobban kikerekednek és a nyugodt, mégis határozott válaszra, csak értetlenül tudok nézni. Mi az, hogy én hívtam? Nem is láttam azelõtt, már, hogy hívhattam volna?
- Én hívtalak?!?! – motyogom értetlenül – Ez… ez valami tévedés lehet! Én nem… nem hívtalak… - rázom meg fejem, hisz amit mond, abszurd.
- Allrhaune meghallotta segélykiáltásod, és idevezérelt, hogy segítségedre legyek – szavai megdöbbentenek és elgondolkodva meredek a semmibe, mintha itt sem lennék. Agyacskámban viszont cikáznak a gondolatok. – Bajba kerülsz, ha egy férfival beszélgetsz?!
- Mi? – zökkenek vissza. Errõl a nem elhanyagolható dologról meg is feledkeztem. – Ja, igen! Én… Én menyasszony vagyok, már négy éves korom óta. Népem körében szigorúak a szabályok, egy tisztes menyasszony nem hetyeg… mindenféle… férfivel! – magyarázom el, de kétlem, hogy érti mirõl is beszélek, már a közvetlen stílusa miatt is.
- A beszélgetés még nem hetyegés, kislány! – mosolyodik el. Már épp próbálnám, rendesen kifejteni, hogy egész pontosan mi is a hetyegés, legalábbis a családom számára, mikor testvérem hangját hallom meg a sikátor bejáratánál. A nevemet kiabálja, ezért riadtan kapom felé tekintetem és másik testvéremet is megpillantva, szedem össze magam.
- Há’, má’ megin’ ez a barom gadzsio?! – kiált föl idõsebb testvérem, és mikor engem is észrevesz, dühösen rivall rám.
- Na, dzsaljál befelé, de izibe’! Apánktú’ most faszú’ni fogsz, az biztos! Pipa az öreg, nagyon! – már megint túlzásokba esik, és kést ránt. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de nem számítok semmi jóra. Apám mérges, és ha ivott is, akkor valószínûleg szobafogságra, vagy verésre számíthatok. Riadtan álok föl és lépek hátrébb egészen a falig, és egész testem megremeg.
 - Téged meg, mos’ megmurdellek!!! – kiált föl testvérem és Norhinra támad, aki könnyedén hárítja bátyám veszett támadását. Ahogy kardot ránt, másik testvérem is csatlakozik, és már ketten támadják. Norhyn nagyon nyugodt, úgy tûnik, kicsit sem érzi a túlerõt. Talán nincs is túlerõ, hisz olyan könnyedén mozog azzal a hatalmas kardal, ami már magában is lenyûgözõ és megdöbbentõ. Még sosem láttam ilyen férfit, és ilyen harcot sem. Egyszerre nyûgöz le és rémít halálra. Tudom, hogy a testvéreim kezdeményeztek, de ettõl még aggódom értük, és szemmel láthatóan õk vannak hátrányba. Ahogy a penge lesújt nagyon megrémülök.
- Ne öld meg õket, kérlek!!! – sikoltok föl és kezem, szám elé helyezem. Arcomra rettegés ül ki, de hiába a félelmem, csak nem hagyják abba. Testvéreim nem gyõzhetnek, ellene biztos nem, ez nyilvánvaló, és valahol a lelkem mélyén én sem szeretném, hogy kárt tudjanak tenni benne. Lehet csúnya dolog, nem a testvéreim pártját fogni, de most nem tudok parancsolni az érzéseimnek. A harc gyorsan lezárul és szerencsére, a büszkeségükön kívül más bajuk nem esik. Megkönnyebbülten sóhajtok, de még mindig összekucorodva állok a fal mellett.
- Talán elkerülte a figyelmeteket, hogy ebben a városban, a fegyveres támadás estében a tettenérést helyszíni kivégzéssel sújtják! – teszi el kardját, és mint eddig, most is higgadt nyugalom sugárzik minden mozdulatából. Nem tehetek róla, de ámulattal figyelem minden mozdulatát és kezemmel lassan átkarolom saját magam, mintha oltalmat várnék, hogy valaki megnyugtasson, nem lesz semmi baj.
- Nagy valószínûséggel az is elkerülte a figyelmeteket, hogy egy szent lovagra emeltetek fegyvert!!! Mint ilyennek, nekem jogomban állt volna benneteket itt, és most kivégezni ezért a támadásért! De, remélem, hogy a kardlapozás is elvette a kedveteket az efféle meggondolatlanságoktól!!! És most – mordul rájuk erélyesen, amirõl tudom, hogy csak ideig-óráig fog használni. Úgy tûnik, ebben a városban kicsit kötöttebbek és sokkal komolyabbak a szabályok. Hiába az ígéret földje, ha testvéreim és az apám nem változtat magán, vagy megölnek minket, vagy kiraknak. Ez a gondolat megrémít. – tûnjetek el innen!!! – kiált rájuk, mire összeszedik magukat és morogva, szitkozódva indulnak vissza a kocsmába. Idõsebb bátyám még visszanéz, hogy megpróbálja fenntartani, veszélyességének mivoltát.
- Ne örüjjé, haver! – fenyegeti az ujjával. Ismerem ezt a tekintetet, láttam már eleget. Nem fogja annyiban hagyni és addig nem fog nyugton maradni, amíg Norhynt meg nem öli. – Ezé’ megdöglesz… Vágod öreg? Ha a húgom közelibe’ mész, lenyesem azt a hatalmasra nõtt, szamár faszod, és beletömöm a torkodba!!!
- Ne kísértsd a szerencséd, cigány!  Legközelebb nem biztos, hogy ennyire nagylelkû leszek!!!
- Halott vagy!!! – szájal vissza, majd elsántikálnak. Szégyellem magam, a viselkedésük miatt, pedig már megszokhattam volna, hisz mindig ez van. Egész testemben reszketek, ahogy felém fordul, és kicsit közelebb lép. Az adrenalin és a meglepettség bizony nagy hatással volt rám. Olyannyira, hogy még az illemet is elfelejtem, és hatalmas szemekkel nézek közvetlenül a szemibe.
- Hálás vagyok, hogy nem ölted meg õket!!! – motyogom alig hallhatóan, de tekintetem, egy pillanatra sem vagyok képes levenni róla. Azok a hatalmas izmai, és egész jelensége, megbabonáz.
- Ugyan!  Lovag vagyok! Megteszem, ha kell, de nem szívesen ölök embert! Allrhaune gyûlöli a vérontást… - feleli. Hangja kellemes és nemesen cseng. Istene, pedig egyre jobban fölkelti érdeklõdésem. Szeretnék többet tudni róla, de nem merek kérdezni, talán tolakodásnak venni, vagy nem is tudom. Mellette nagyon parányinak, törékenynek és butuskának érzem magam.
- Minden bizonnyal Istened legnagyobb bajnoka vagy – szemem csodálatot és elismerést tükröz.  – Még sosem láttam senkit ily könnyedén harcolni, fõleg, ha ekkora termetû az illetõ! – vallom be.
- Köszönöm! – feleli és közelebb sétál, vészesen közel. Testem megremeg és kapkodni kezdem a levegõt és egyre jobban beleépülök a falba. Nem félek tõle, nagyon is vonzódom hozz, de tudom ezt nem lenne szabad és már így is nagy bajban vagyok, vagyis leszek, ha apám elé kerülök.
- Emlékszel? Ott tartottunk, hogy a beszélgetés még nem hetyegés! – érzem, ahogy szavaira teljesen kipirul az arcon, a fülem pedig lángol.  Egyetlen jólirányzott szavával és tekintetével képes kifordítani világom a négy sarkából.
- Hogy… khm… Hát, persze… Az nem hetyegés… - suttogom, és zavartan igyekszem elfordítani tekintetem, ami nem is egyszerû, mivel elég közel van hozzá, és még a fal is meggátol, így csak leszegem a fejem és a földet bámulom.
- Ha beszélgetni szeretnél, bármirõl, tudod, hogy hol találsz! – mondja és egyik kezével megtámaszkodik a falon. Egyre közelebb hajol, már vészjóslóan túl közel van és tudom, hogy nekem el kellene tolnom, de valamiért nem megy. Másik keze lassan mozdul és állam alá helyezve két ujját emeli magára tekintetem. Szépek a szemei, és az ajkai olyan csábítóak. Mégis mi ütött belém? Olyan gondolataim támadnak, amikbe ha lehet, még jobban belepirulok, fõleg mikor megérzem forró leheletét.
- A beszélgetés nem bûn! Sõt, sok minden más sem az!!! – teszi hozzá sokat sejtetõen, miközben rám kacsint. Nem mondanám, hogy igazán értem mire akar célozni, de elképzeléseim vannak és gondolataimtól tovább pirongok.
- Na, menj vissza, már biztosan az egész családod fegyverben van, és téged keresnek. Nem szeretném õket megsebesíteni! – nevet föl, magabiztosan és ellép. Ahogy eltávolodik, némi ûrt hagy maga után, és zavartságot. Most már végképp nem értem mit akar tõlem, nekem ez maga. Az effajta viselkedéshez, beszédhez én túl egyszerû teremtés vagyok, de egyben igaza van, mennem kell.
- Igen… Jobb lesz, ha most megyek – húzom el szám, mert ami ezek után rám vár, az minden lesz, csak nem kellemes. Igyekszem a legrosszabbra számítani, habár még így sem tudom pontosan, hogy mit fogok kapni.
- Apám szíjat fog hasítani a hátamból! – suttogom félszegen.
- Ha megtenné, gyere el hozzám, meggyógyítalak! – mondja komoly tekintettel. Nem tudom, hogyan érti ezt, talán gyógyítani is tud? Ez a férfi egyre furább, viszont nem hiszem, hogy még egyszer találkozhatok vele, ha a visszatekintek, hatalmas lovagom felé, és egy nagy sóhajjal eltûnök a forgatagban. Az emberek mintha sosem térnének nyugovóra ebben a városban, és még most is olyan nagy a nyüzsgés, mint napközben, habár a hangulat már teljesen más. A széles utca széle teli van éjjeli pillangókkal, akik bájaikat árulva próbálják elcsábítani a részegen andalgó férfiakat. A város ezen része egy kicsit sem mutatja, hogy a hely második neve, az ígéret földje. Inkább a mocskos, nyüvektõl nyüzsgõ, sûrû realitás hatását kelti. Nem is tudom mit vártam ettõl a helytõl, de most nem vagyok benne biztos, hogy beváltja nagyreményû álmaim, és ahogy a kocsmába lépve meglátom apám a testvéremmel beszélgetve, egyre inkább erõsödik bennem ez az érzés. A pultnál ül és üvegbõl, valami gyanús löttyöt kortyolgat. Nem tudom megállapítani mi lehet, de mivel pénzünk nem igen akad, így el tudom képzelni, hogy valami olcsó pancsolt dögvész pia lehet, ami elveszi a maradék eszét is. Az alkohol amúgy sosem látszik rajta, ezért elég nehéz eldönteni, mennyire ittas. Maximum, ha nyomon követi az ember, az elfogyasztott italmennyiséget. Alapvetõen nem rossz ember, és nagyon szeret minket, ezt tudom, biztos vagyok benne, viszont, a sok ital a legrosszabbat hozza ki belõle és olyankor képes lenne, még édesanyámat is megütni, aki ahogy tud mindig véd minket.
Baljós tekintettel fordul felém. Szemei összeszûkülnek és lassan felállva hörpinti le a maradék italt az üveg aljáról. A vér is megfagy ereimben, ahogy a tömeget oszlatva megindul felém. Testvérem arcára pánik ül ki, valószínûleg nem mérte föl, hogy mit mondhat neki és már bánja, hogy kinyitotta azt a nagy száját. A dolgon ez viszont nem sokat változtat, hisz nemes egyszerûséggel, rám uszította a vadat. Meredten állok, és csak várom sorsom, beteljesülését. Szeretnék eltûnni, messzire menni innen, de legalább mikron méretûre zsugorodni, hogy senki se vegyen észre. Erre persze esélyem sincs és amint apám elég közel ér hozzám, megragadja karom és elkezd cibálni maga után. Egyenlõre egy szót sem szól, viszont úgy cibál, mint ha a kapcája lennék, és úgy löki félre az embereket, mint a szart. Többen meg is morogják, de rendesen senki sem mer rászólni, nem véletlen. Alapjáraton is rémisztõ a külseje, hát még dühösen. A galériára érve, már kapok tõle néhány keresetlen szót.
- Ezí nevetelek mi?!! Folyton szemen köpöl?!! – persze ellenkezhetnék, mondhatnám, hogy nem tettem semmit, de nem, hogy bármi értelme lenne. Most nem, ezt nem úszhatom meg, semmi áron. A szobaajtó nagy lendülettel vágódik ki és a falnak csapódva, némi vakolat hullik le, nekem pedig azzal a lendülettel egy hatalmas pofon csattan az arcomon. A padlóra zuhanok és kezem sajgó arcomra téve, nézek föl apámra. Nem sírok, eszemben sincs, most úgysem hatná mag és bûnösnek sem érzem magam, így leginkább megvetés sugárzik tekintetembõl, amitõl persze csak még dühösebb lesz. Leveszi nadrágszíját és kettéhajtva lesújt hátamra. Fájdalomtól delejes hangon kiáltok föl, és összekucorodva arcom védem. Apám karja erõsen súlyt le, komoly fájdalmat hagyva maga után, miközben egyfolytában szitkozódik. Nagyon mérges és kezdem úgy érezni, ha valami nem történik, talán meg is fog ölni. Testem kezd elnehezedni és a kiabálás összemosódik, mintha nem is velem történne. A fájdalom is egyre távolabb kerül és mikor az ajtó újra kivágódik, már csak homályosan látom, az alakot, aki bevágódik rajta. Nem tudom ki az, bár sejtem, hogy a bátyám próbálja leállítani apám.
A világ lassan elsötétül, és mély sötétség szippant magába. A távolból nevetést hallok és illatok tölti meg orrom. Akár egy virágos mezõ, kacarászó nimfákkal. Óvatosan nyitogatom szemem, és azt várom, hogy mozdulatomra erõs fájdalom nyílaljon testembe, de nem történik semmi. Mintha a veszekedés apámmal meg sem történt volna. Kezemre támaszkodva nézek kõrbe, és legnagyobb döbbenetemre tényleg egy mezõn találom magam. Körülöttem rengeteg virág nyílik, a legtöbbrõl azt sem tudom miféle lehet, de az illatuk, kábítõ, mégis kellemes. A távolban alulöltözött lányok ugrándoznak, táncolnak és nevetgélnek, hatalmas fák tövében, párok enyelegnek, csókolóznak és beszélgetnek.~ Hol lehetek?~ Gondolkodom el, de persze nagyjából sejtem, hogy álmodom, mégis minden olyan erõteljes és kézzel fogható, az illatok a színek, sokkal inkább emlékeztet egy vízióra, de még annál is tisztább. Lassan felállok és leporolom magam, ahogy az egyik lány észleli jelenlétem, azonnal hozzám siet.
- Szia, végre itt vagy… már nagyon vártam rád - nevetgél és megfogja a kezem. Csak pislogok értetlenül, mint borjú az új kapura.
- Itt, végre… de hol az az itt? Vártatok rám? – kérdezgetem, de csak húzni kezd, mint ha nem is neki beszélnék. Talán nem hallja, amit mondok, ezért kénytelen vagyok nyomatékot adni hangomnak és megtorpanva kirántom kezem.
- Hallod? Kérdeztem valamit! – rivallok rá, talán ,kicsit durvábban. Nem akarom megbántani és végül is ez csak egy álom, mégis úgy érzem jogom van tudni mi ez az élénk ész, mert bár álomszerû, számomra túl élénk, és kézzel fogható ez a hely. Sokszor vannak vízióim, de azok mind zavarosak, néha értelem nélkül, de ez más. A lány tátott szájjal néz rám. Lehet magamtól is értenem kellene a helyzetet, de sajnos nem értem, így válaszokra várok.
- Nyugodj meg Moyra, jó helyen vagy és idõvel minden világos lesz számodra, de most gyere velem, majd az urunk elmond neked mindent, legalábbis, amíg az álmod hagyja… - kuncog föl ismét. Azt hiszem, most még inkább sötétségbe helyezett ezzel a mondatával. Végül is fejet hajtok és engedek kíváncsiságomnak.
- Mehetünk… - suttogom kicsit bizonytalanul. A lány elindul és én zokszó nélkül követem.
- Tudod a nevem, mondjuk ez logikus, hisz álmodom, de téged hogy hívnak? – próbálok beszédbe elegyedni vele.
- Amarilla vagyok, és természetes, hogy tudom a neved, viszont az álomnak ehhez semmi köze… Sajnos nem mondhatok részleteket, de hidd el, ha türelmes vagy mindent meg fogsz tudni… - mosolyog kedvesen, habár ezzel sem nyugtatott meg. Ezek után jobbnak látom, ha nem is beszélgetünk, a táj amúgy is teljesen lenyûgöz. A hegyek a patakok és a rengeteg buja zöld növényzet illatos virágokkal tarkítva. Ez tényleg mesebeli. Szenvedély, romantika és erotika árad minden felõl. Teljesen kipirulok, ahogy átsétálva a dombon, egy hatalmas oszlopokkal övezett átriumot pillantok meg. Hatalmas és hol szõlõ, hol futórózsa teszi még csodálatosabbá. Az átriumhoz érve, halk lágy zene fogad, belül pedig még különlegesebb és magával ragadóbb közeg. Az oszlopok közt, virágzó cserjék, fák és a központi helyen egy ovális alakú, vagy tíz féle kék mozaikcsempébõl kirakott medence díszeleg, közvetlenül mögötte egy fél méterrel magasabban álló pavilon, tele díszes párnákkal. Ezt is kisebb oszlopok övezik, amikrõl, lágy selyembõl készült baldahin lóg. A párnák közt egy férfi ücsörög, félig fekvõ helyzetben és unottan gyümölcsöt eszeget, hozzá pedig bort iszogat. A szám is tátva marad a csodálkozástól és megtorpanva a medence elõtt, csak ámultan figyelem. Az illetõ jóképû és izmos, így fekve is látszik, hogy legalább 190 cm magas leget. Ahogy rám emeli tekintetét, felvillannak világítóan kék szemei és elmosolyodva.
- Moyra kicsikém… - lerakja poharát és lassan lemászik az emelvényrõl. A lábam nem mozdul, de a többi tagom sem engedelmeskedik, pedig a lábamban benne van a futhatnék. A lány fejet hajt és elsétál, én pedig szépen kettesben maradok ezzel a furcsa nézetû férfival. Elképzelésem sincs ki lehet, mert ha valaha találkoztam volna vele az életben akkor biztos megjegyzem. Mondhatni feledhetetlen külsõvel bír, még a mozgása is egyedi.
- Ki maga? – kérdezem félénken, ahogy egyre közelebb sétál hozzám, átgyalogolva a medence víztükrén.
- Istenem… - nézek ledöbbenten, és most már biztosra veszem, hogy ez csak egy ostoba álom, hisz lehetetlen a vízen sétálni.
- Ezt remekül eltaláltad szépségem… - mosolyog és arcomra simít, amitõl összerezzenek. Amit mond teljesen ledöbbent és elképedve nézek szemébe. Valamiért képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, megbabonáz.
- Talán félsz tõlem? Ez igazán meglepõ, mivel pontosan azt az alakot vettem föl, ami számodra a fixaideál. Persze az is lehet, hogy ha egy számodra, már ismert és kedves alakba bújok jobban fogod érezni magad. Közel hajol, kicsit sem tartja az intim szférára vonatkozó szabályokat. Ilyesmit eddig csak Norhynnál tapasztaltam és csak úgy, mint az õ esetében ez sem zavar, mindössze zavarba hoz és kellemes borzongató érzést hagy maga után. Egyik pillanatról a másikra alakot vált és annak a hajónak a kapitánya áll elõttem, akivel az ígéret földjére utaztunk. Ha lehet, még jobban megrémülök és hátra lépve, botlok meg. Az ismeretlen férfi elkap és magához húz. Nem tudom mit akar tõlem. Talán csak szórakozik, vagy minden áron bizonyítani akarja, hogy õ isten, persze az is lehet, hogy már én kattantam meg, és elmém ilyen módon vezeti le, hogy csak a vágyaimban élek igazán.
- Nem, nem az igazi ugye? Hiába a kapitányúr iránti bizalom, még sincs meg az a plusz, Különleges kis teremtés vagy Moyra. Felállítottál magadnak egy ideális képet, de mégsem ez a döntõ nálad.. – kuncog és elengedve végigsimít karomon.
- Miért szórakozik velem? Ki maga pontosan és, hogyan került az álmomba?
- Mennyi kérdés, és a választ, habár magad sem akarod elhinni, ott van azon az édes pici szádon. – megrázom fejem, hisz nekem semmi sincs a számon, sem a fejembe. Csupa butaságokra gondolok, amiket nem szeretnék kimondani hangosan.
- Dehogynem… nos akkor én segítek. –Meredten állok, és a válaszát várom, miközben õ folyamatosan fenntartja erotikus kisugárzását. Még a kapitány alakja is vonzóbb, mint a valóságban.
- Elõször viszont keressük meg azt a személyt, aki számodra jelen pillanatban a leg kívánatosabb, vonzóbb és bizalomgerjesztõbb személy… Ki is lehet az? – teszi álla alá kezét elgondolkodva.
- Ez a személy erõs, férfiasan jóképû és, ha azt mondaná nap miatta kel föl minden reggel, el is hinnéd neki… - kuncogja, mire összeráncolom szemöldököm. Kezd elegem lenni, hogy csak cicázik velem.
- Na jó nem piszkállak tovább, és a válaszommal, meg is adom egy kérdésedre a választ. – kezét fölemelve csettint és ismét alakot váltva Norhyn külsejét veszi föl. Igyekszem nem elájulni, vagy szívrohamot kapni. Kezem, szám elé kapom és zihálni kezdek. Azok a hatalmas izmok, és a határozott erõtejes kiállás. Minden megegyezik, legalábbis, amit meg tudtam figyelni rajta, és mint elsõ találkozásunkkor most is megborzongok, hatalmas férfiasságára pillantva pedig fülig pirulok. Próbálom megmagyarázni magamnak, hogy csak az elmém szórakozik velem, de ha õszinte akarok lenni, nagyon is jó érzés látni õt.
- Igen, az én csodás lovagom Norhyn a vágyaid igazi forrása… Nem is csodálom, én is vonzódom hozzá… mmm – hunyja le szemeit. Még a hangja is az övé, teljesen ledöbbenek. ~Hogy õ lenne Allrhaune? Az kizárt, vagy mégis? És mi az, hogy õ is vonzódik hozzá? Azt hiszem nekem ez túl zavaros. Ez egy álom, talán ennyire fölkavart érzelmileg amit Norhyn mondott?~ Teljesen gondolataimba mélyedek, és Allrhaune ezt kihasználva, karjaiba kap, majd elindul velem az emelvény felé. Összerezzenek, és felsikkantva nyakába kapaszkodom.
- Nem foglak leejteni, és ne gondolkodj annyit, ez nem egy álom, jó persze nem is a valóság, de az álmok olyan zavarosak… Nem szeretek emberek álmába mászni, mert mindig érhetnek meglepetések, nem várt fordulatok. – értetlenül nézek rá, miközben tovább markolom vértjét. Egy istennek gondot okoz irányítani egy álmot? Ez  több mint furcsa.
- Ne nézz így rám no… Nem az álmok istene vagyok, be tudok lépni, de az álmok bonyolultak, és mindig attól függnek, hogy az álmodó, milyen lelki állapotban van. … Teszem föl, hogy belevarázsolok a buksidba egy ilyen csodás helyet, te pedig véletlenül a bátyádra gondolnál, aki megjelenne az egyik bokornál, habzó szájjal, késsel a kezébe. – megcsóválja fejét, és lerak a párnák közé.
- Azzal mindent hazavágna, sitty-sutty… - karomra simít én meg pislogok a párnák közt, mint pocok a lisztben, és nem tudom eldönteni, hogy hihetek neki, vagy sem. Különféle ingereket és üzeneteket kapok testemtõl és agyamtól, az érzéseimrõl már ne is beszélve, hisz Norhyn karjában vagyok. Vagy mégsem? És ha ez nem álom, akkor mégis mi? Nem tehetek  róla, talán tényleg túl sokat agyalok, de nem akarom elhinni amit mond és folyamatosan arra összpontosítok, hogy ez csak egy álom.
- Ha nem álom,- szólalok meg végül igen halkan, és kezem magamhoz húzom. – akkor mégis mi? És hogy kerültem ide? – kérdezgetem, türelmesen és bár érzem, hogy keze felfedezõútra indul testemen, mégsem ellenkezem. Ujjai köldökömnél állapodnak meg és játszadozva, simogatva tovább folytatja magyarázatát, amivel talán képes lesz kihúzni a sötétségbõl.
- Van az elmédnek egy távoli, rejtett kis zuga, ami olyan kicsi és elzárt, hogy más nem is fér bele, csak te magad… Az egész lényed, érzéseid, vágyaid ezen a helyen összpontosulnak kizárva minden fájdalmat, zavaró tényezõt. Ebbõl a kis zugból kiragadtalak, mert úgy érzem, skatulyába raktad ezt a csodás teremtést, aki valójában vagy és idehoztalak az otthonomba… - ez még mindig elég zavaros, de már kezdem sejteni, hogy mi lehet ez az egész és habár elég hihetetlen, mégis elfogadom, mert úgy érzem igazat mond. Nagyot nyelek.
- Norhyt is hoztad már ide? – nyögöm ki nagy nehezen.
- Nem, Norhyn nem médium, ha a lelkét kiemelném a testébõl, megölném vele… Te nagyon különleges lányka vagy Moyra, még akkor is, ha magad nem tartod annak. Egy látnok, médium… ez ritka adottság, ezért tudom gond nélkül kiemelni a lelked, hisz a tested, akár másnak is átadhatod… - magyarázza lágy simogató hangon.
- Én médium vagyok? – kérdezem, csodálkozva és néha bele-belesóhajtva cirógatásába.
- Igen, habár nem fejlesztették benned ezt a képességed, a látnoki képességed hozott igazi pénzt a konyhára, és a családod nem is sejti, mire lennél képes értõ kezekben… – feleli miközben tovább cirógat. A külseje és érintése együtt nagy hatással van rám, de annyi kérdés van bennem és hitetlenség, hogy muszáj beszélnem. Kicsit meg is rémít a gondolat, hogy bele is hallhatok ebbe az álomszerû valamibe.
- És mit akarsz tõlem? Miért küldted Norhynt hozzám? – hunyom le szemem, ahogy keze ismét elkalandozik, és lágyan végig simít hasfalamon, föl egészen a nyakamig, majd közel hajolva orrát végighúzza arcélemen egészen fülemig.
- Nem kimondottan küldtem, csak sugalltam neki, hogy merre induljon… A többit már magától is tudta…Okos fiú, mindig jók a megérzései, az sem véletlen ám, hogy pont õt vezettem hozzád… - suttogja, és lágyan fülemre harap. Belesóhajtok ebbe a mozdulatba és testem megremeg. Kellemes érzés és egyre inkább úgy érzem, hogy bármire is készül én azt hagyni szeretném. Norhynt nm ismerem igazán, hisz kétszer találkoztam vele, de már az elsõ pillanatban vágyat keltett bennem, és a második alkalommal, ez az érzés csak még jobban elmélyült, így nem is csoda, ha hangja, illata és közelsége ilyen hatással van rám.
- Értem… legalábbis azt hiszem.. – pihegem erõtlenül.
- Engedd el magad kicsi Moyra. Hagyd, hogy a vágyaid átjárják tested és ne küzdj ellenük… Engedd, hogy a jó dolgok megtörténjenek veled… Nem akarok rosszat neked szépségem és bár erõs vágyat lobbantasz bennem egyetlen édes sóhajoddal, nem teszek semmit, amitõl a családod még jobban kiakadhatna… Így is eleget bántanak… - hangja teljesen elkábít, nem küzdök, csak hagyom magam és, hogy az érzés átjárja egész lényem. Ajkaim halk sóhajok, és kisebb nyögések hagyják el, miközben kezem, magától mozdulva túr bele Allrhaune hosszú hajába. Persze tudom, hogy õ nem Norhyn, de úgy tûnik ez most kicsit sem zavar, és bõven elég a szemem, a fülem és az orromra hagyatkozni, hogy heves vágy és szenvedély lobbanjon bennem iránta. Az sem zavar, hogy Allrhaune ennyire tisztában van vágyaimmal, alán csak azért mert még mindig hitetlenül állok ehhez a világhoz, de az is lehet, hogy ez a teles megadás, miszerint belátom, hogy csak erre vágyom. Nem csak Norhynra, hanem az egész eszmére, vallásra, amit képvisel. Szabadon élni és dönteni a sorsom felõl, ez nekem sosem adatott meg, pedig egyre inkább vágyom rá. Lassan és nagyon gyöngédes ér hozzám, kigombolja ingem és miközben nyakam csókolgatja, mellem megcélozva cirógat. Forró lehelete, bõrének selymes érintése kihoz belõlem valamit, amit folyton titkolok és próbálok elnyomni. Vágyom az érintésre, az érzésre mikor testem felforrósodik, szívem pedig úgy kalimpál, mintha ki akarná szakítani mellkasom.  A bizsergetõ érzésrõl nem is beszélve, ami kínozza lágyékom.  Volt már erotikus álmom, ami nagy hatással volt rám, de egyik sem kavart fel ennyire. Nyelvéve elindul lefelé, nyugodtan és érzékien kényeztetve minden porcikám, ajkamba harapok, hogy kicsit hangom elnémítsam, és megpróbáljak uralkodni magamon, de nem nagyon jön össze. Nem mondhatnám, hogy túl sok mindent csinál, de hát ez számomra már így is rengeteg. Még soha senki sem ért hozzám így. Elbágyadt tekintettel nézek le rá, amint nadrágom kezdi boncolgatni.
- Mire készülsz?... ahhh – nyöszörgök fel kéjes hangon, és megint felmerül bennem, hogy ellenkeznem kellene.
- Semmi szörnyûséget… Azt akarom, hogy ne legyél képes távol maradni Norhynt és, hogy még intenzívebben vágyj az érintésére… - feleli mosolyogva. Nem értem õt, nem értem miért jó ez neki, vagy mi a célja, mégis úgy teszek, mintha nem lenne kételyem afelõl, hogy ez így jó és helyes. Tovább nyögdécselek és élvezem tevékenységét. Furcsa, hogy valójában nem sok mindent csinál, mégis hihetetlen érzést kelt bennem. Testem, és gerincem meg-megfeszül, miközben a bizsergetõ érzés egyre nõ bennem. Kigombolva nadrágom és lassan lehúzza, miközben végig csókolja combom, egész lábfejemig. Felötlik bennem, hogyha isten miért kell neki ennyit vacakolnia a vetkõztetéssel, miért nem csettint az ujjával, hogy azonnal nekem essen? Lehet buta gondolat, de nekem gyakran fogalmazódnak meg ilyenek a fejemben.
- Már miért ne élvezném ki tested minden egyes apró porcikáját? – felel a fel sem tett kérdésemre.
- Ha csak úgy eltüntetném a ruháid, nem tudnám élvezni az ajándékot, hisz néha a kicsomagolás okozza a legnagyobb örömet nem? – kuncogja és fojtatja kényeztetésem. Furcsa egy isten az biztos, személy szerint én mindig úgy gondoltam, ha az istenek léteznek, akkor nagyképûek és fellengzõsek lehetnek, akik nem törõdnek az emberekkel, vagy szenvedéseikkel. Ez a kedvesség és közvetlenség elég váratlan számomra.
- Nem tudhatom… még… sohasem csomagoltam ki ajándékot… - nyöszörgöm elgyengülve. Lassan a bugyi is lekerül rólam, és feltolva lábaim, fölém kerekedve fészkelõdik lábaim közé.
- Tudom kincsem, de ezen változtatni fogok… - suttogja, és lágyan ajkaimra tapad. Hirtelen azt sem tudom, mit tegyek. Persze tudom, hogy ez csók, de még nem volt benne részem, így elõször viszonozni sem tudom. Kezével eközben combom simogatja, és néha oldalam cirógatja. Nagyon kellemes és megnyugtató a karjában lenni, mintha nem történhetne velem semmi rossz. Nem tudom, hogy a külseje van rám hatással, vagy õ, de nem is érdekel. Most csak rá koncentrálok és igyekszem távol tartani magam, az otthoni problémáimtól. Ahogy elválik ajkaimtól, ismét lefelé indul, nyelvét végig siklatva karcsú nyakamon, le melleimig. Tehetetlennek érzem magam, mivel fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Lehet nekem is kellene tennem valamit, de elképzelésem sincs, hogy mit és hogyan. Egyre lejjebb halad, bennem pedig fokozódik a vágy, magam sem tudom, mit szeretnék, de úgy tûnik õ tudja. Lágyékomra csókol, amitõl egész testem megfeszül, és hajába túrva vetem hátra fejem, egy nagyobb nyögés kíséretében. Mellkasom hevesen jár föl és alá, ahogy nyelvével odalenn kezd nyalogatni. Zavarba ejtõ amit mûvel, mégsem érzem kellemetlenül magam. Testem egyre többször remeg meg és már hangom sem vagyok képes visszafogni. Hosszan kényeztet, egész addig, míg az érzés olyan intenzívvé válik, hogy felsikkantva megremegek, de ez egy merõben más fajtareszketés, mint az eddigiek, nem tudom abbahagyni, és ahogy ismét fölém kerülve dõl le mellém, tovább reszketek, ölelõ karjai közt. Megszólalni sem vagyok képes, csak levegõ után kapkodok, és kiscica módjára bújok hozz. Fejem nyakához fúrom és így pihegek.
- Moyra szépségem, azt kérem tõled, hogy amint talpra tudsz állni a saját világodba… Menj el Norhynhoz.
- Nem lehet… nem fognak engedni… - suttogom. – Nem maradhatnék itt?
- Sajnos nem, de ígérem máskor is elhozlak ide… Csak azt ne várd, hogy folyton egedül leszek… Most is csak miattad vagyok egyedül, amúgy halálra unom magam, ha nincsenek itt odaadó lovagjaim és papnõim… - feleli lágy simogató hangon. Értetlenül nézek rá, ismét válaszra várva. Talán Norhyn is szokott itt tartózkodni?
- Ahhoz, hogy végleg idekerülj, meg kell halnod… Még nekünk, isteneknek is vannak szabályok, amit be kell tartanunk. Egy halandó, csak a halála után kerülhet istene mellé… és én még nem tervezem a halálod.. – így azért már jóval érthetõbb, mint mikor rébuszokban beszél.
- De akkor mégis mi a terved velem? Idehozol és ilyen…ilyen dolgokat mûvelsz velem… Ennek mi az értelme? – Még mindig nehezen megy a beszéd, ráadásul kezdem ismét zavarban érezni magam, ahogy visszagondolok, mit mûvelt velem.
- A szándékaim egyenlõre megtartom magamnak, nem adhatom ki minden tervem… - kuncogja és homlokomra ad egy csókot. Ez neki minden bizonnyal nagyon kényelmes, idehoz, összezavar, aztán utamra bocsát.
- Menj el Norynhoz és idõvel minden tiszta lesz számodra… Ígérem. Most el kell engedjelek… Édesanyád nagyon magadhoz akar téríteni, talán ideje megkönyörülni rajta… mivel most nagyjából úgy festesz, mint aki sosem fog felkelni. – értetlenül és kissé talán rémülten nézek rá.
- Ez egy a halálhoz közeli állapot. Lélegzel ugyan és a szíved is ver, de nem tudnak felébreszteni, hiába ráznak… Ne aggódj szépségem, rájuk fér a kis izgalom, ocsmányul bántak veled… – suttogja és cirógatni kezd. Rengeteg kérdésem lenne még, de szemeim leragadnak és ismét mély sötétségbe zuhanok.
Erõs fájdalom nyilall testembe, szemeim összehúzom és fájdalmasan nyögök föl. Mennyivel kellemesebb volt Allrhaune karjában és most úgy tûnik, visszakerültem a fagyos valóságba. Anyám kétségbeesett hangja, amint egyre csak szólongat, sírással küszködve. Egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy amit átéltem valóság volt e, vagy csak a képzeletem ócska játéka.
- Drága jányom.. – kinyitom szemem és anyám aggódó arcával találom szembe magam. A hasamon fekszem, az ágyamon és a hátamon borogatás van, az illata alapján gyógynövényes lehet, némi fájdalomcsillapító tealevelekkel. A bátyám föl alá járkál, tiszta ideg és a kezét tördelve szidja hol apát, hol magát. Ahogy életjelet adok õ is letérdel és megsimogatja az arcom.
- Hugi…eskü, hajjak meg ha ezt ákártam elírni. Csak megin túl nyágy vút a pofám… felbosszántott áz a csávó… nem figyetem, hogy a fater milyen ittas… - látom rajta, hogy nagyon bánja, amiért nem figyelt rendesen, de most túlságosan fáj mindenem ahhoz, hogy megbocsássak neki és az élénken izzó emlékek sem teszik könnyebbé a gondolkodást, vagy a valóságba való visszatérést. Persze tudom, hogy ez a valóság, a rideg kegyetlen valóság, lelkem és elmém valós börtöne, ahonnan nem szabadulhatok. Elmélázva nézek testvéreimre, akik a másik ágyon összekucorodva pityeregnek, és fiatalabb bátyám vigasztalja õket. Nagyon megrémültek, szívesen ölelném magamhoz mind, hogy megmutassam, jól vagyok, de akkor eszembe jut apám, aki nincs a szobában.
- Hol van apa? – kérdezem erõtlenül.
- Jaj jányom, ez a bolond bátyád, lehet ágyonütötte… míg nem vót idõm foglálkuzni vele, ott ruhagyon még ahun ven e… hogy a rosseb enné ki a máját, annak a mocsoknak e.. – fakad sírva anyám. Arcán megkönnyebbülés és harag egyvelege látszik. Én magam viszont nem érzek haragot, ez az álom, zavarba ejtõ és nyugtató volt egyben, oly annyira nyugtató, hogy jelen pillanatban, csak a maga után hagyott bizsergésre tudok koncentrálni, amit maga után hagyott. Végül is arra a döntésre jutok, hogy csak álmodtam és jobb lesz a családomra koncentrálnom. Ha apámat tényleg megölte a bátyám, akkor nagy bajban vagyunk, de fõleg a bátyám.
- Agyonütötte? Mivel? – kérdezgetem õket tovább, mert a rémületük és zavartságuk egyértelmû.
- Hát, azthittem ágyon üt… ami kezebe ákátt.. léütöttem egy székke… - magyarázza heves gesztikulálások közepette. Lassan mozdulok, hogy felkeljek az ágyról, de a gravitáció erõsebbnek bizonyul és visszazuhanok. Az Miért ver engem az ég ilyen felelõtlen, semmirekellõ családdal? Azt hiszem sosem fogják megérteni, hogy amit mûvelnek az nem helyes. Anyám megrémül, ahogy erötlenül nyögök fel a fájdalomtól, ami testem mardossa. Az ütések helye bizony nagyon fáj, ég és húzódik, hiába a fájdalomcsillapító gyógytea.
- Ne mozogjá kicsi jányom… Apádat majd megnízem késûbb… most te vágy a fontosabb…
- Nem dehogy… én megvagyok. Menjen oda valaki és nézze meg apát, nem emlékszel? Norhyin azt mondta.. – próbálom elmagyarázni, hogy ha meghal akkor elég valószínû kivégzik érte, de mint mindig most s csak okoskodni és hepciáskodni kezd.
- Még nevé is ván ánnak a mocsokna, mi? Esküszöm mindénré, megdöglik, há megtalálum.
- Fogd már be… ha apa meghal… téged biztos felkötnek, vagy nem tudom mi a módi erre, de nem hiszem, hogy a családtagok megölését másként mérik… - alig van erõm, és a hangom is akadozik, de úgy tûnik legalább felfogja mirõl beszélek és felpattanva kirohan hozzá. A testvéreimet, fiatalabb testvérem vigasztalja és nyugtatja. Egy halovány mosolyt erõltetek arcomra, hogy megnyugtassam õket, de olyan gyönge vagyok, hogy szemeim ismét leragadnak és elalszom.

 ***
Pár napig csak pihenek, apámmal együtt, aki szintén túlélte bátyám és egész családom legnagyobb megkönnyebbülésre. Valami oknál fogva, még veszekedni sem veszekszik a testvérem tette miatt, sõt láthatóan bûntudata van a történtekkel kapcsolatban, így a büntetésem is elmarad. Nem mintha a verés nem lett volna büntetés, ráadásul így most akaratlanul is ágyfogságra vagyok ítélve. Anyám azóta is csak szidja mint a bokrot és kérésem ellenére is úgy bánik vele, mint egy darab szarral, apám mégsem szól egy szót sem, csak csendben tûr és lapít. A pár nap pihenõ nekem is jól jön, mert legalább elmélázva összegezni tudom, mi is történik velem. Ez a változás, az elmúlt pár napban történt, nagyon összezavart, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy nem lesz e ebbõl valami hatalmas baj. Az érzés, ami a lelkemben tombol, nem engedi a tisztán látást, ráadásul még meg sem oszthatom senkivel, ami csak tovább mélyíti problémáim. Allrhaunet sem kiverni a fejembõl, sem azt amit velem tett, sem amit mondott.
Amint jobban érzem magam, már apámba is nagyobb életkedvvel mûködik. Ezen a szép napsütéses reggelen, tehát úgy döntök, hogy járok egyet és fölfedezem a várost, vagy a kõrnyékét. A munkától jelenleg még meg vagyok kímélve, így megfürdöm és felveszek egy tiszta ruhát. Ingem szokásomhoz híven elkötöm mell alatt és az édesanyám által horgolt vállra akasztható táskát veszek magamhoz, így indulok kifelé. A fogadó csapóajtajánál apám áll, mintha ismét fegyelmezni akarna.
- Moyra ín.. sájnálum… Rikán kírek bocsánatot, de túzásba etem… A bátyád emondta hogy semmit sem tettí, csak én eltúloztám. – magyarázkodik, bûnbánó tekintettel. Szóval a testvérem hazudott neki, így már elég érthetõ miért érzi vacakul magát az apám. Persze csak részben volt hazugság, hisz tényleg nem tettem semmi rosszat. Apám szemébe nézek és egy negédes mosollyal megölelem.
- Szeretlek apa…
- Én is.. tígöd… Hová mész? – elengedem és hátra lépve, gyanúsan pillantok rá.
- Sétálni… fel szeretném fedezni kicsit a várost… Talán veszek valamit, anya adott egy kis pénzt… - mutatom fel a kis érmét, mire apám bólint és a zsebébe nyúlva kivesz még kettõt.
- Jó van, itt ván míg egy kicsi… vegyil magadnak valami szípöt… - elveszem az érméket, és a zsebembe rakva elmosolyodom, majd elindulok. A városka még éppen csak ébredezik, az sok igyekeznek minél hamarabb kihelyezni portékáikat, hogy a befutó hajókról, feltölthessék hiányzó készleteiket. Akadnak itt mindenféle népekbõl. Az emberek itt igazán változatosak és sokszínûek. Ámuldozva nézelõdöm a különféle selymek, ékszerek és mûtárgyak közt, de akadnak mûvészek is, akik kedvesen próbálnak csalogatni, hogy portrét készíthessenek rólam. Nagyon csábító, de mégis mihez kezdhetnék én egy rólam készült portréval? Sokkal valószínûbb, hogy testvéreimnek fogok valami édességet venni, így kedves fejcsóválással jelzem, hogy bár csodás munkáik vannak, nem tartok igényt rájuk. Tovább sétálva, a kirakatokat is megcsodálom és egy édességbolt elõtt megállva, gyönyörû medvecukrokat pillantok meg. Ezeknek biztos örülnének a kis vadak, mert én csak így hívom õket. Benyitok az üzletbe és amint az eladó megpillant, sanda tekintettel mér végig. Egy középkorú nõ az, fellengzõs modorral, amirõl pontosan tudom, hogy a származásomnak szól.
- Jó reggelt… - köszönök kedvesen, mire csak biccent.
- Mit akar? – érdeklõdik, elég modortalanul. Már épp azon vagyok, hogy sarkon fordulva közöljem semmit, de hát be kell látnom az elõítélete helytálló. A mi fajtánk gyakrabban jár lopni az üzletekbe, mintsem pénzel vásárolni.
- Medvecukrot szeretnék. – hajolok a pulthoz, hogy az üvegen keresztül alaposan szemügyre vehessem a kínálatot. Csodás színekben pompáznak, igazán étvágygerjesztõek, nekem mégis a piroson akad meg a szemem. Nagyjából 20 cm-es darabokra van szelve, és úgy fénylenek akár az égkövek.
- Ki is tudod fizetni? – hajol át hozzám a pulton.
- Persze… - egyenesedem föl és elõveszem zsebembõl két Billont. A pénz láttán még az arckifejezése is megváltozik és jóval modorosabban áll hozzám. Sajnos nekem, a legtöbb helyen bizonyítanom kell, hogy bár cigány vagyok, azért nem fogom kilopni a szemét. A lopás amúgy sem ment soha, pedig apám sokat próbálkozott, hogy megtanítson rá, de nem ment, így végül föladta.
- Remek, és mindért cukorkát kérsz?
- Igen, ami belefér… - kuncogom.
- Ez jó sok cukor, nem leszel tõle beteg? – szent ég, úgy beszél velem, mint egy gyerekkel. Ezt igazán nem szeretem.
- Nem magamnak veszem, és majd beosztjuk… - erõltetek magamra egy mosolyt, mire a nõ végre mozdul és egy tetszetõs papírzacskóban kiméri nekem az adagot. Vagy 30 db biztos belemegy, de hát testvérem is akad bõven. Megköszönöm a kedvességét, majd a zacskót a táskámba teszem és kisétálok az üzletbõl folytatva felfedezõ utam. Egyre távolabb kerülök a kikötõl, mintha a lában csak egy irányba vinne, célom nincs, mégis úgy tûnik tartok valahová, habár még magam sem tudom hová és miért. Eszembe jut Allrhuane, de igyekszem elhessegetni a gondolatot. Szeretnék találkozni Norhynnal, viszont nem akarok bajt, így próbálok nem gondolni rá. A környezet rohamosan változik, ahogy egyre közelítek az új városrészek felé, amit én inkább úgy neveznék… - gazdag negyedek. Az üzletek egymást érik, hatalmas kínálattal és olyan árakkal, amitõl kiesik a szemem. Az épületek is sokkal nagyobbak és díszesebbek, mutatva hogy ezen a helyen tényleg van lehetõség bõven, habár nem hiszem, hogy a magamfajtáknak is akad learatható babér. A családom az egyik leg hitványabbnak tartott cigányfajtához tartozik, a vándorcigányokhoz, így ha ez lehetséges még nagyobb elvárásoknak kellene megfelelniük, hogy valaha is befogadják õket, amiben pedig nem bízom. Szeretem õket, ezt nem tudom elégszer hangsúlyozni, de ekkora változásra nem hiszem, hogy képesek lennének. A macskaköves úton, gazdag, népek sétálgatnak, szép ruhákban és kicsit úgy néznek rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Ez sem meglepõ, minden bizonnyal kilógok a sorból, szakadt nadrágommal és kócos tincseimmel. A séta eléggé kimerít és a nap is magasan jár már, mire egy csodás parkhoz érek. Láthatóan mesterségesen alakították ki, mindent alaposan megtervezve. Láttam már parkokat, de ilyen szépet még nem. A zöldellõ növényzet és a szebbnél szebb virágok, meghittséget és nyugalmat árasztanak. Nyoma sincs ezen a kõrnyéken a kikötõ negyed mocskának, mintha egy másik világ lenne. A távolban egy hatalmas torony magaslik, eltörpítve maga körül, az amúgy nem kis épületeket. Megállok és mélázva szemlélem a tornyot, és ami a fák takarásából kilátszik belõle. ~Mi lehet az a hely? Meg kellene néznem, nagyon érdekel és valami megmagyarázhatatlan erõ vonz hozzá.~ Gondolkodom el és észre sem veszem, hogy egy férfi áll mellém.
- Szia, mit nézel ilyen meredten? – szólít meg, amitõl még az ütõ is megáll bennem.
- Jesszus!! – ugrom arrébb, mint aki parázsba lépett és a táskám pántjába kapaszkodva próbálok észhez térni. Amint megpillantom a mellettem álló férfit még jobban megrémülök és teljesen ledermedek. ~ Allrhaune~ Ki sem kell mondanom, azonnal bólint.
- Én mondtam, hogy eljössz Norhynhoz… de Allrhaune szentélyébe ajándékot kell vinni. Ez a virág tökéletes lesz… - nyújtja ki kezét és egy csodás virág jelenik meg, díszes cserépben.
- Vedd el és menj szépséges Moyra… – megvagyok szeppenve, és kezem sem akar mozdulni, hiába a tetszetõs és igencsak ismerõs külsõ, amivel elõször fogadott. Elmosolyodva mutat a hatalmas épület felé. Odakapom tekintetem, majd azonnal vissza, de addigra eltûnik, mint ha ott sem lett volna, csak a virág marad utána, jelezve, hogy nem képzelõdtem. Uram atyám, minden bizonnyal megbolondultam, vagy tényleg létezik, találkoztam vele és?... Ott helyben pirulok a zoknimba, mert most teljes mértékig tudatosul bennem, hogy mit engedtem meg neki, és hogy nyílván valóan nem álom volt és nem is képzelgés. Kicsit kezdem magam úgy érezni, mintha egy áradat magával ragadna, és én hiába kapálózom, hogy kiússzam a partra, az csak egyre sodor egy bizonyos irányba. Ez az áradat, most Allrhaune temploma felé sodor, és csak remélni tudom, hogy Norhyn kiragad belõle, mielõtt bele fulladok. Kõrbe nézek, hogy ki vette észre ezt a furcsa jelenetet, de mivel úgy tûnik senki, nagyot nyelve, fölveszem a virágot és elindulok el az épület felé, lassú, de immár elég határozott léptekkel. Tudatosan haladok, így nem is meglepõ, hogy nem figyelem a parkot, de a virágocskát alaposan szemügyre veszem. Még sosem láttam ilyen csodaszép és különleges virágot. Mondjuk, ha figyelembe veszem, hogy kitõl kaptam, talán nem is annyira különleges, lehet csak én érzem ennyire különlegesnek. Még mindig tele vagyok kételyekkel, de belül érzem nincs igazán választásom, még akkor sem hagyna békén ez a tapadós isten, vagy mi, ha nem akarnék találkozni Norhynnal. Ami a legjobban bosszant, hogy nem értem a céljait. Láttam azokat a lányokat, akik körül vették, és én egy rút kiskacsa vagyok hozzájuk képest, akkor mégis mit akarhat tõlem. Azt hiszem, el kell mondanom Norhynnak, hogy ennek véget kell vetni. Nemcsak miattam, de a családom miatt is. Egyre határozottabban lépkedek, magamhoz ölelve a virágot, de amint elérem a templom kapuját, megtorpanva nézek föl. Sokkal nagyobb, így testközelbõl, és a díszítése, zavarba ejtõen pornográf. Õszintén elgondolkodom, hogy tovább menjek e, de hát, ha már itt vagyok, csak nem futamodom meg. Összekapom magam és belépek a hatalmas kapun. Belépve, egy oltár tárul szemem elé, egy szoborral a központban. Teljesen meztelen és hatalmas álló hímtaggal készítették. Minden bizonnyal Allrhaune egy ábrázolása, a lábánál rengeteg adomány hever. Hatalmas összegek, ékszerek… a kicsiny virágom elnézve, ez semmi, legalábbis az én szememben, de ha Allrhaune úgy gondolja ez épp elégséges, hát ki vagyok én, hogy vitatkozzam? Lerakom a virágot és, kõrbe kémlelve gondolkodom el, hogy most mit kellene tennem. Egy kis zsinórt pillantok meg és végig simítva kicsit meghúzom, mire harangjátékba kezdenek az oszlop tetején sorakozó csengettyûk. Megrémülök, ismét mikor a hangra egy hosszú fehér ruhába burkolt alak lép be.
- Szép napot, segíthetek kisasszony? – kérdezi nagyon kedvesen, egy csepp megvetés, vagy elõítélet sincs tekintetében, sem a hangjában.
- Jó napot… és igen, én… izé, Norhynt keresem… - felelem félénken.
- Értem… meg van beszélve?
- Nem, nemhiszem, habár említette, hogy jöjjek ide nyugodtan és keressem õt.. – elmosolyodva bólint.
- Kövessen… - indul el az egyik irányba. Szépen követem és igyekszem, minél kevesebbet tekintgetni, a zavarba ejtõbbnél, zavarba ejtõbb díszítések között, és leginkább a padlózatot figyelem, habár az is gyanús, hogyha egészében nézném, valami igazán zavarba ejtõ dolgot tapasztalnék. Egy hosszú folyosón vezet keresztül, de nem nézek kõrbe, jobb nekem a padlót szemlélni, majd mikor egy nagyobb ajtó kinyílik fölkapom tekintetem. Egy hatalmas terem tárul szemem elé, magas kupolával, díszes ablakokkal. A falakon festmények díszelegnek, különféle pornográf jelenetekkel, amik egyesek számára minden bizonnyal szemet gyönyörködtetõ látvány, de számomra egész egyszerûen rémisztõ és zavarba ejtõ. Persze egy bizonyos részem érdeklõdne, csak ugye a neveltetésem, a belém táplált gátlások nem engedik. A férfi megáll, és felém fordul.
- Maradjon itt kérem… Azonnal szólok a lovagnak.. – hajt mosolyogva fejet és kisétál a terembõl. Zavartan nézelõdöm, ujjaim morzsolgatom, és közben fel-feltör bennem az a bizonyos együttlét Allrhaunevel. A legrosszabb, hogy nem kifejezetten õ jut eszembe mikor az élmény újra éled testemben, hanem Norhyn. Allrhaune pontosan tudta, és valószínûleg tudja is, milyen nagy hatással van rám a lovag, amiért elég mérges vagyok rá. Ismeretlenül elmélyítette bennem a vágyakozást Norhynt. Zavartan mélázom a múlt eseményein, mikor lépteket hallok. Felemelem fejem és megpillantom õt. Norhyin sétál felém, nyugodt stílussal és olyan önbizalom sugárzik belõle, amit még sosem tapasztaltam. Izmai, délcegen domborodnak és feszülnek meg mozgásától és ahogy a lágy napfény beszûrõdve a díszes ablakokon megvilágítja bõrét. Teljesen belepirulok a látványba és zavarodottan kapkodom a fejem minden felé.
- Köszöntelek Allrhaune szentélyében! – lép mellém. Hangja, egész gerincemig hatol és megborzongatja érzékeim. Lesütöm pilláim, mert képtelen vagyok sokáig a szemébe nézni.
- Szép napot lovag! – suttogom. Nem tudom mit mondhatnék neki, valójában azt sem tudom, miért jöttem ide.
- Örülök, hogy látlak! – mosolyog kedvesen, ami most nem nyugtat meg. Tisztáznom kell vele néhány dolgot, hogy ne tapogatózzam teljes sötétségben. – Gyere, menjünk ki a parkba! Az a környezet talán kevéssé fog téged feszélyezni… - mintha a vesémbe látna, ez a hely hátborzongató, és nem a szó legjobb értelmében, persze nem is rosszban, de az biztos, hogy teljesen összezavar, így nehéz összeszedni a gondolataim.
- Az nagyon jó lenne… - felelem, kipirult pofival, de a szemkontaktust igyekszem kerülni, mintha attól tartanék, ha ránézek, elveszítem a fejem és a nyakába vetem magam. Azt hiszem, ez nem lenne helyes és jobban sem érezném magam tõle, hisz már így is jóval butábbnak és kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint amilyen valójában vagyok. Norhyn bólint és elindul ki a szabadba. Követem õt, és csak úgy mint mikor befele jöttem, most is csak a padlót bámulom. Jobb nekem, ha nem nézek túlságosan szét, a végén még beleélném magam ebbe a világba. A napfény melengetõ sugaraira emelem föl újra fejem, mikor már kiérünk a szabadba. Természetesen ez a kert is gyönyörû és gondozott, szobrokkal és buja zöld növényzettel. Ismét csak ámulni tudok, hogy mennyire más ez a világ, mint odalenn az én szintemen. Norhyn megáll, és egy padra mutat, hogy foglaljak helyet, csakhogy nem akarok ülni, ujjaim tördelem és még mindig kerülöm a szemkontaktust.
- Mi a baj Moyra? Nem nézel a szemembe, és miért tördeled a kezed? – simít karomra, de azonnal elkapom és egyet hátra lépve, riadtan nézek rá. Akár egy õzike, a csapdába esett és nem látja a kiutat. Zavartan pillázom, látom, hogy Norhyn nem tudja mire vélni a viselkedésem és talán illene mondanom valamit, csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Nagyot nyelek és mély levegõt véve, megpróbálom nem túl zagyván elmondani zavarom.
- Elég sok bajom van… kezdve  Allrhaunevel aki szórakozik velem.. Mond Norhyn az istened gyakran szemel ki magának embereket, hogy bolondot csináljon belõlük? Félre ne értsd, szerettelek volna látni, de már belenyugodtam, hogy nem szabad, hogy jobb nekem, ha csak úszom az árral és azt teszem, ami a családomnak a legjobb… – egyáltalán nem kiabálok, de hangomba kétségbeesés kúszik.
- Ezt, hogy érted pontosan? Allrhaune szórakozik veled? – kérdezi értetlenül és némi ejnye-bejnyével a hangjában, hogy lehetnék kicsit tisztelettudóbb az istenével szemben, csakhogy õ nem az én istenem és jelen pillanatban tiszteletet érzek a legkevésbé iránta. Össze vagyok zavarodva és kicsit talán félek is, mivel nem tudom mik a szándékai velem.
- Sajnálom… - sóhajtok és leülök a padra - összezavarodtam, csak még sosem éreztem úgy, hogy bárkinek is kellenék, most meg olyan érzésem van, mintha mindenki akarna belõlem egy darabot… és ez cseppet sem megnyugtatóbb… - lassan elkezdem mesélni, az elmúlt pár nap eseményeit, kezdve onnan, mikor elválltunk és apám kikelve magából szó szerint szíjat hasított a hátamból. Majd a különös találkozást Allrhaunevel, habár a nyalakodós részt kihagyom, mivel valami oknál fogva, rá gondolni is alig bírok, nemhogy elmesélni annak a személynek, akinek a külsejével megtette velem. A történet itt-ott zavarosra sikerül, de még így is elég érthetõ ahhoz, hogy Norhyn leszûrje mi is történhetett nagyjából. Elég furcsán néz rám, ami részben megrémít, részben megnyugtat, hisz nem csak én állok értetlenül a dolgok elõtt.
- Az istenem útjai kifürkészhetetlenek, és mi csak annyit tehetünk, hogy bízva bennük, hallgatunk azokra amiket sugallnak… Mondjuk nem is hiszem, hogy ellen tudnánk állni az akaratuknak… - feleli teljes nyugalommal. Meglepõdött ez tény, de fura mód, könnyen elfogadja a tudatot, hogy az õ istene valamiért kiszemelt engem.
- Ez neked talán elfogadható magyarázat, de nekem nem… Te hívõ vagy én meg ateista, miért akarna pont tõlem valamit? Arról nem is beszélve, hogy ha a családom nem hagyhatom figyelmen kívül, vagy sodorhatom õket bajba… - kicsit lehajtom fejem, mert úgy érzem muszáj elmondanom, mit tett velem az otthonában. Persze fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá, de végül csak kinyögöm.
- Ott … mikor odavitt magához… csinált valamit. Eddig nem éreztem annyira zavarónak, mivel meg voltam gyõzõdve, hogy csak álmodtam, de… - egyre jobban elpirulok, és ismét elfordítom tekintetem, remélve, hogy így képes leszek kimondani azt a bizonyos mondatot.
- A nyelvével ott len… - kezem, arcom elé rakom és teljesen eltakarva szemem pihegek, mint egy ártatlan kislány. Egy kisebb hallgatás ül közénk, csak a madarak éneke, halk vízcsobogás és a szél lágy lengedezése szakítja meg. Egyik ujjam elhúzom, és úgy kukkantok ki mögüle, ellenõrizve, hogy Norhyn nem hagyott e magamra.
- Nem mondasz semmit? – kérdezem zavartan, mire elmosolyodik.
- Igazán szerencsésnek érezheted magad… - teszi hozzá kedvesen. Kezem elveszem és tátott szájjal pislogok Norhynra. ~Ezt nem gondolhatja komolyan, mégis miért vagyok ettõl szerencsés?~ Gondolkodom el, majd felpattanok és elé lépve csípõmre teszem kezem.
- Szerinted szerencsés vagyok?? – pislogok rá zavartan.
- Szerintem igen… Nem sokunknak adatik meg, hogy halála elõtt találkozhat az istenével.. Idõvel pedig minden bizonnyal fény derül, valódi szándékaira. – feszültségem elég egyértelmû, és még mindig nem tartom elfogadható magyarázatnak a majd kiderül dolgot. Leülök mellé és egy darabig csak mélázok magam elé.
- Nyugodj meg Moyra, én itt leszek melletted és segíteni fogok…
- Köszönöm… - suttogom. Valahogy megbízom benne és valóban úgy van, ahogy Allrhaune mondta, valószínûleg azt is elhinném, ha azt állítaná a nap miatta kel föl reggelente. Nem tudom hová tenni ezt a nagy bizalmat, fõleg mivel én általában senkiben sem bízom. Ahogy mélázom egy nõ jelenik meg a kert kapujában és megpillantva minket elindul felénk. Csodaszép és azt a virágot fogja kezében, amit Allrhaune adott nekem.
- Elnézést lovag, hogy megzavarlak titeket.. – mondja nyugodt, légies hangon. Az öltözéke lenge, nem sok mindent takar, mégsem nevezném ízléstelennek, sõt ellenkezõleg csodás külsõt varázsol ennek a csodaszép nõnek.
- Semmi baj. Miben segíthetek? Miért hoztad ki a virágod? – az õ virágja? Már épp szólnék, hogy ezt a virágot én hoztam, mikor a lány megelõz.
- Ez nem az én virágom Norhyin.. – azzal felé fordul.
- Te hoztad ezt a virágot a szentéjbe? – hirtelen összezavarodom ismét. Eszembe ötlik, hogy talán bûnt követtem el azzal a virágocskával, és nem tudom be valljam e, hogy én hoztam, de végül az õszinteségem gyõz a józan eszem fölött.
- Igen… én hoztam – hajtom le fejem, majd mentegetõzve ugrom ismét föl. – de nem akartam vele semmi rosszat, azt a virágot Allrhaunetõl kaptam, azt mondta hozzam ide és tegyem az oltárára… én nem akartam bajt… bolond vagyok hogy idejöttem… - Norhyn és a lány sejtelmesen néznek egymásra, amitõl csak még inkább beleszáll a futás vágy lábaimba.

A nap, lenyugodóban van a tenger fölött. Mintha éppen elnyelni készülnék a sötét habok, és utolsó erejével, egy fájdalmasat nyögve véresre festi a vizet. Új kontinensre tartunk, családommal, egy újabb kõrutazás, apám nyughatatlan természete miatt. Persze az sem mellékes szempont, hogy testvéreim lába alatt forróvá vált a talaj. Mindig ez van, elég egy összezörrenés, és máris elõkerülnek a kések, és a veszett cigány természetük. Sokszor gondolkodom el, hogy vajon én miért nem örököltem ebbõl semmit, sem külsõ, sem belsõ tulajdonságaimban. A korláton ücsörgök, és a végtelenbe bámulok, talán azt gondolhatná egy külsõ szemlélõ, hogy az életen merengek, és csupa értelmes dolog jár a fejemben, valójában szó sincs, nagy gondolatokról, mindössze, a fantáziám ragad magával, és messzi tájakra repít, ahol nincsenek kötöttségek, vagy korlátozó szabályok. Hajamat az éjszaki szél összeborzolja, így kénytelen vagyok megigazgatni, és fél szemmel észlelek, néhány matrózt, akik összesugdolózva, engem néznek. Ebbõl balhé lesz, ezért inkább összekapom magam, hogy visszavonuljak, a kabinba. Sajnos már késõ, mert két idõsebb testvérem kint áll a fedélzeten és beszélgetnek. Innen nem lehet eldönteni, hogy nyugtatják vagy hergelik egymást. Mondjuk, az náluk majdnem egy és ugyanaz. Hevesen gesztikulálnak kezükkel, és összecsapva tenyerüket megindulnak a matrózok felé, majd lendületbõl kilöki az egyiket a társaságból. A többi támadna, de másik testvérem kést ránt, és feléjük mutat, hogy higgadjanak le. Ezek az állatok! Emiatt a viselkedés miatt kerülnek mindig bajba.

-A húgomat mocskolod morte?! – ripakodik, rá, majd cigány nyelven kezdi ócsárolni és szidni. Érzem közbe kell lépnem, ezért gyors léptekkel indulok el feléjük, hogy leállítsam õket.

- Maradj nyugton cigány, ritka, ha ilyen szépséget láthatunk a hajón, csak a szemünket legeltettük!

- Legeltesd máson… és a nyelved is máson köszörüld!! – egyre forróbb a hangulat, már-már robban, és a többi matróz is egyre idegesebb. Rájuk sem vonatkozik a nyugalom, és a megfontolt viselkedés.

- Mark, Tom, mit mûveltek?... Tedd el a kést, és menjünk be a kabinba… - lökdösöm õket. A matrózok, csak nevetgélve fordulnak el, mit sem törõdve a bolond cigókkal. Testvéreim, végül feladják, és elindulnak befelé. Mérges vagyok rájuk, hogy folyton ezt mûvelik, bárhová is megyünk. Az én felfogásom szerint mindenki szeme azért van, hogy használja a száját sem csak evésre találták ki az embernek, de persze ez az egyéni véleményem, és nem is oszthatom meg másokkal. Beérve, még mindig morognak, így apám is beszáll a vitába. Jómagam csak leülök az ágyra és a kis kerek ablakon keresztül nézek ki a semmibe. Nem szeretem a veszekedést és kiabálást, kiborít és teljesen kimerít, mintha nem is ebbõl a világból jönnék. Anyám hozzám lép és leül a hátam mögé.

- Merre járnak a gondolataid lányom? – kezét vállamra teszi, amitõl, halovány mosoly jelenik meg arcomon. Anyám igazi cigányasszony, kedves és hízelkedõ, de ha felhúzzák, jobban ordít, mint apám.

- Sehol, csak nem szeretem a vitát, és inkább igyekszem nem odafigyelni. – suttogom, és megsimogatva anyám kézfejét fordulok felé.

- A testvéreid téged védenek…

- Tudom, de kicsit túl hevesen… Azonnal torokra mennek, mint a veszett ebek… Mikor lesz végre nyugalom?

- A férjed mellett! – ettõl a mondattól, hányinger fog el, és lehajtom fejem. Nem tetszik a gondolat, hogy eladtak akár egy zsák krumplit. Felállok és megrázom hajam, mert mint mindig, most is szemembe lóg.

- Inkább megyek aludni a kicsikkel! – egy külön szobába megyek, ahol négy különbözõ korú fiúcska játszadozik. A legkisebb csak 5 éves, és mikor meglátnak, azonnal betámadva ugranak rám. Egy kicsit játszom velük, hisz igazi ördögök, és majd megvesznek, itt a hajón, hogy nincs igazi mozgási lehetõségük. Kimerülve, szépen elalszanak, és mint a kis libák fekszenek körülöttem. Szeretem a családom, még akkor is, ha olyanok amilyenek. Ismét fantáziámba mélyedek, és figyelem a plafonon himbálózó, olajlámpát, amint árnyjátékot játszik. Lassan elnyom engem is az álom, és olyan messzire repít innen, amennyire csak lehet. Még szerencse, hogy nem beszélek álmomban, különben biztos bajban lennék. Kiabálásra riadunk föl a gyerekekkel. Hajnalodik, és lassan megérkezünk az új kontinensre.  Ezen a vidéken még nem jártam, ezért némi izgatottsággal ugrom ki testvéreim mellõl, és szaladok a fedélzetre megnézni a közeledõ szárazföldet. A korlát állít meg, hogy ne zuhanjak a habok közé, és megtámaszkodva izgatottan figyelem, a hullámok által néha eltûnõ szárazföldet. Egy férfi lép mellém, torkát köszörülve.

- Ne örüljön annyira kisasszony, csak estére érünk oda… - odakapom tekintetem, de nem nézek a szemébe, az tilos, és rendesen belém nevelték. Ruházatáról, viszont tudom, hogy a kapitány az.

- De hogy lehet?... Olyan közelinek látszik… mintha ki lehetne úszni… - kicsit talán túllõttem a célon ennyi beszéddel, egy idegen férfival, de elõfordul, még nálam is, hogy megfeledkezem magamról.

- Pedig szörnyen messze van, de ne aggódjon, estére már partot érünk, ez biztos…

- Értem… köszönöm… - el akarok menni mellette, de megfogja karom és visszahúz. Abban a pillanatban furcsa érzés fut végig testemen, és akaratom ellenére a szemébe nézek. Azok a tengerkék szemek, és rideg, mégis férfias arcvonás. Beleborzong testem látványába, és szépen elpirulok, mocskos fantáziám miatt. Valamiért azonnal ajkaira vetem szemem, amitõl nagyot nyelek.

- Valami gond van? Hová siet… Nincs kedve beszélgetni? – kérdezget, és egyre közelebb húz magához. Tetszik ez a férfi, csodaszép szemei vannak, de nem hagyhatom, közel kerülni, vagy, hogy magával ragadjanak vágyaim.  Kezem kihúzom, és igyekszem elkerülni pillantását. A helyzetet apám menti meg, egy frappáns belépõvel, vagyis nemes egyszerûséggel megragadja a kezem és elhúz onnan.  Bent a kabinban egy szép pofont is kap tõle, amitõl anyám akad ki és szabadjára engedi hangját.

- Megbolondultál öreg?! Mióta vered a lányunk?!

- A lányunk odakinn hetyeg a kapitánnyal, a sírba visz ezzel a viselkedésével!! – szép ordibálás alakul ki, és csak figyelem õket, a kezem arcomra teszem. Biztos meg fog látszani. Könnyeim elerednek és berohanok a kabinomba, ahol az ágyra vetve magam, és a párnába fúrva fejem zokogok. A kicsik kedvesen vígasztalnak, de most nem segít. Nem tettem semmi rosszat, és mégis, folyton ezt kapom, ez már egyre nehezebben elviselhetõ számomra. A párnát a fejemre húzom és szépen álomba sírom magam. Jobb is, így legalább kimaradok a vitából, és telik az idõ. Néha szeretnék lelépni, de a családom cserbenhagyása nem oldaná meg gondjaim, és ártani sem akarok neki. Este bátyám ébreszt fel, hogy megérkeztünk és szedjem össze magam. Nyomottan ülök fel, és szedem össze cuccaim, majd kisétálva kézen fogom a kicsiket és rá se nézve senkire vonulok le a hajóról. A kapitány hangját még messzirõl hallom, ahogy a pallón végig sétálva talajt ér lábam.

- Sok sikert… - tudom, hogy nekem szól, érzem, de nem fordulok meg, és nem szólok semmit. Fölösleges lenne. A városban sétálva nagy a nyüzsgés. Finom péksütemény illatát hozza szél, és bánatom lassan elillan. Érdeklõdve figyelem az árusokat, miközben átsétálunk köztük. A kicsik ugrándoznak körülöttem, és nevetgélve mutogatják a tûznyelõt. Egy kicsit meg is állunk, hogy alaposan szemügyre vegyük. Régen láttam már ilyesmit, és a látvány magával ragad. Bátyám fogja meg vállam és egy almát nyújt elém.

- Ez mi?

- Minek látszik? Alma… - kuncogja el magát. Elveszem tõle és sanda pillantással illetem, hisz tudom, pénzünk nincs ilyesmire.

- Loptad?

- Mit számít? Szereted az almát, és rossz kedved volt, csak fel akartalak vidítani… Már ez is baj? – morran rám, mire elmosolyodom és megpuszilom homlokát.

- Jaj Tom, még csak most jöttünk, és te máris bajt akarsz hozni a fejünkre? Azért köszönöm… Tényleg szeretem a gyümölcsöt… - harapok bele és vállára hajtva fejem nézem tovább a mûsort. Apámék ez idõ alatt szállást igyekeznek keríteni, ami nem túl drága, vagy éppen a mi mûsorunkkal fizethetünk érte, hisz az sem elhanyagolandó, amit mi produkálunk. Ez a város tele van élettel, amitõl felpezsdül a vérem és nevetni kezdek. Nem értem mi is történik velem, de az utcai muzsikusok zenéje táncra csábít, persze nem engedek neki, és inkább odébb állva indulunk szüleink keresésére. Az egyik kicsi meglát valami számára, roppant érdekes dolgot, és kirántja kezét a kezembõl. Futásnak ered és pillanatok alatt eltûnik, a szemem elöl.

- Tom… Fogd meg a kicsiket!!.. Benett elfutott !! – azonnal utána eredek, és csak úgy cikázom a tömegben a kicsi nevét kiabálva. Alig 6 éves, és ha baja lesz, azt sosem bocsátom meg magamnak. Egy sikátorba szalad, aminek a végén egy kisebb fogadó áll, az ajtó elõtt, pedig egy hatalmas férfi nézi a tátott szájú kisfiút. Egy pillanatra megtorpanok, de nem agyalok sokáig, odarohanok, és magam mögé vonom testvérem. Nem tudom, hogy a férfi, ártó szándékú e, de egy hatalmas kard van a hátára erõsítve, és még életemben nem láttam ilyen termetet, vagy izmokat. A szemébe nézek, de azonnal lesütöm tekintetem, de ez semmivel sem jobb. Teljesen elvörösödöm, mivel ruházata alig takarja testének intim részeit, így visszaemelem tekintetem, és gyorsan oldalra pillantok.

- Elnézést… - kezdek el hátrálni, mire a legidõsebb tesóm is befut. Még õ is megtorpan a látványtól.

- Dik a mufla csávó…  Mit ettél more, hogy ekkorára nõttél?? – mint mindig most is tiszteletlen, de a férfi csak elmosolyodik, és rám néz. Érzem a tekintetét, szinte simogat vele, de nem merek ránézni. A késztetés bennem, van, de meg kell állnom, a saját érdekemben. Mark megfogja a kezem és elindulunk kifele a sikátorból. Nem bírom megállni, hogy ne nézzek vissza rá. Jóképû és erõs, teljesen magával ragad a külseje és a mosolya. Lassan eltûnik a szemem elõl, és már csak arra eszmélek, hogy Mark, Benettel kiabál. Feléjük fordulok és leguggolok a kicsihez.

- Benett… nem szabad így elszaladni, bajod eshet… Te meg nem kiabálj vele, õ még kicsi, nem tudja, hogy mit szabad!!… Néha te sem tudod! – nézek fel Markra.

- Tiszteletlen vagy és bunkó… hogy lehet ilyesmit mondani valakinek? – szidom le akár egy kisgyereket.

- Há mié? Mekkora volt a gázsó? ? … - sóhajtok egyet és inkább leszállok a témáról, de valóban hatalmas volt, és különleges. Meg nem tudnám mondani, mit láttam benne, de valamiért nagyon különlegesnek éreztem. Még a gondolatba is belepirulok, mekkora méretei vannak, és hogy alig takargatja ezen adottságát, és ez alatt nem csak az intim testrészére gondolok.

- Inkább keressük meg anyáékat… - állok fel és leporolva magam felkapom Benettet, mivel a kis drága idõ közben elpityeredett Mark szidása miatt. A szüleink keresésére indulunk, és meglehetõsen gyorsan megtaláljuk õket, egy fogadóssal alkudoznak, hogy a mûsorunkat ingyen kapják a vendégeik, ha befogad minket. A fogadós vonakodva ugyan, de belemegy, hisz már rég nem jártak cigányok a városban, és a legutóbbi csapat is szép forgalmat hozott neki. Lepakolva, kicsit pihenünk, de nekem nem megy ki a fejembõl az a férfi, hanyatt fekve gondolkodom rajta, hogy vajon milyen lehet egy ilyen erõs ember karjai közt. Majd megrázom fejem, hogy miket gondolok, és elhessegetve a képet ülök fel. Összekapom magam, és nagyot nyújtózva sétálok le a halba, ahol testvéreim már szórakoztatják a vendégeket. Nagy a nyüzsi, és anyám már le is foglalt egy helyet, ahol a jóslás tudományom bemutathatom. Nagy a tömeg, és elég nehézkesen jutok el az asztalig. Leülök és, anyám pedig leülteti velem szembe az elsõ vendéget. Tenyérbõl fogok jósolni, de mikor felnézek, egy ismerõs arccal találom szembe magam.~ A férfi a sikátorból? Az nem lehet? Vagyis miért is ne lehetne? ~Kezd el forogni az agyam.

- Na, lányom, min mélázol? Mond meg a fiatalember jövõjét… - noszogat anyám.

- Igen… máris… - nyújtom ki kezem, és mikor kezembe helyezi hatalmas kezét, nagyot nyelek. Az én két tenyerem kisebb mint az õ tenyere.

- Látsz benne valamit? – kérdezi a férfi. Hangja lágy és simogató, elképesztõ hatással van rám. Ujjam végig siklatom tenyerén. Amit látok, talán még jobban lesokkol, mit maga a külleme. Sex vad és féktelen orgiák. Látomásomba belenyögök, amitõl anyám furcsán néz rám. Furcsa érzés fog el, odalenn. Bizsergetõ, és egyben zavarba ejtõ is.

- Igen… nagyon sok mindent… - sóhajtom, és elkapom kezem. Ajkaim megremegnek, anyám lehajol és szemembe néz.

- Mit láttál? – a férfi is érdeklõdve néz rám, mintha követelné, hogy mondjam ki.

- Szép jövõ… Boldog, kiegyensúlyozott… - hazudom zavartan, persze csak részben hazugság, hisz nem láttam szörnyûséget a jövõjében, de képtelen vagyok kimondani, amit láttam, fõleg anyám elõtt. Felállok az asztaltól.

- Ki kell mennem a levegõre… Kicsit rosszul érzem magam… - anyám bólint, én meg rá se nézve a férfire kirohanok, majd fellökve az embereket. Kint a ház háta mögött dõlök a falnak és mély levegõket véve igyekszem lenyugtatni magam. ~ Gyerünk Moyra… lélegezz, ez csak egy látomás volt… semmi több… ~ Magyarázom magamnak, de valamiért most nem válik be. Lecsusszanok a földre és térdemre hajtom fejecském. Valaki elém áll, de nem tudom ki lehet. Arra gondolok, hogy valamelyik tesóm az, ezért csak karom felemelem.

- Hagyj most egy kicsit… Nem érzem jól magam.

- Mi a baj? Fáj valamid? – guggol le hozzám, és hangját meghallva már tudom, hogy nem a testvérem egyike, hanem az a férfi. Felkapom fejem és riadtan nézek rá.

- Nem semmim…

- Mit láttál? A boldog jövõ elég sablonos szöveg! – néz rám, azokkal a kivesézõ szemeivel, és én megszólalni sem tudok. Mégis mit mondhatnék neki? Talán fejtsem ki, hogy milyen pózokban láttam, és kikkel? Ráadásul még én magam is benne voltam a jövõjében. Ez ijesztõ számomra, és annyira összezavar, hogy el sem tudom dönteni, vajon tényleg a jövõjét láttam, vagy csak ismét a fantáziám ûz gonosz tréfát érzékeimmel. Mégis itt van elõttem, és választ vár. Fizetett a jóslásért, de nem úgy tûnik, mintha emiatt akarná tudni a választ, sõt valójában szerintem õ teljesen tisztában van a jövõjével, de akkor mit akar tõlem? És miért, jött ide utánam? Válaszolnom kellene, de nekem vannak igazi kérdéseim, csak még azt nem tudom, hogyan tegyem fel õket. Végül csak erõt veszek magamon, és mint egy félbolond, egyszerre nyögöm ki ami bennem van.

- Szex… vad szex… Mégis ki vagy te, vagy mi vagy te? Honnan jöttél, és mitõl érzem úgy, hogy megveszek, ha rád nézek?... A hatalmas tested, és a még hatalmasabb… - ki sem mondom, de nyílván való mire gondolok, és ismételten színeket kezdek váltogatni. A fülem hegye lángol, és bár ki akarom mondani, mégsem megy. Megremegek, és lehunyom szemem.

- Már megint… Megtennéd, hogy eltakarod kicsit?... Vagy inkább menj el…  ha a szüleim meglátják, hogy beszélek egy idegen férfival, bajba kerülök…. – kezem, szemem elé teszem, és a másikkal mellkasánál fogva próbálom eltolni, de mint ha egy sziklát próbálnék megmozdítani. Izmos, és mégis puha. Bõrének érintésétõl, még inkább zavarba jövök. Mindig furán éreztem magam férfiak társaságában, de ez most teljesen más, ez a legfurább érzés, amit valaha tapasztaltam. Nem Merem elvenni a kezem arcom elõl, mert érzem, tudom a szemeim mindent elárulnak neki.

- Alex… - súgja ajkaimra, engem pedig majdnem elkap a hév, de akkor a tudatomba nyilall valami.

Az apja… meg akarja ölni. Ezért félti a családját. Neki viszont megadatott az, ami nekem nem. A szeretet. Mert õ egy átlagos ember életét élhette, nem menekült állandóan a fajtársai elõl, neki az apja is csak nemrég tûnt fel, engem viszont születésemtõl fogva fenyeget a halál. Õ még valahogy be tudott olvadni, de az én démoni tulajdonságaim megmaradtak, hiszen nem vagyok egy mágus, hogy el tudjam törölni õket… mellettem nem lenne biztonságban. Ha jobban belegondolok, csak egy teher lenne. Egyikünknek sincs szüksége erre.

Villámgyorsan elhúzódom tõle, és hátat fordítok neki. Nem akarom látni az arcát. Csak újra megkísértene.

- Alex? - mondja a nevem halkan. - Alex, én…

- Azt hiszem, jobb, ha most hazamész. - Nem engedem, hogy befejezze a mondatot, és nem is akarom ezt ragozni. Elmegy, tovább él békében, és minden a legnagyobb rendben lesz. Na persze. Az élet sajnos nem ilyen egyszerû… én sem lehetek mindig vidám. Csak mutathatom, hogy az vagyok.

- De…

Megfordulok, és hátranézek rá. A tekintetemtõl ledermed, de nem is csodálom. Sajnos akkor sem lehet. Így a legjobb. Persze nem engedem el ilyen könnyen… majd titokban figyelem még egy ideig. De minden szépségbõl ki lehet ábrándulni, ugye?

 Nem ellenkedik, csak szomorúan pillant rám, de aztán elmegy. Nagyot sóhajtva túrok a hajamba, és ledõlök az összegyûrt ágyra. Fenébe… mégis hogy felejtsem el most? Nem tudom… a terv csak odáig volt tökéletes, hogy elküldöm. De most… itt egy nagy bukta.

Jó pár órát szuszogok még, magam sem értem, hogy csinálom, hiszen nemrég keltem fel. Talán a rémálom miatt van, attól nem tudtam rendesen kipihenni magam. De az is lehet, hogy valami egészen más a ludas. Vagy valaki egészen más. Aiden… hát, részletezzem, mit álmodtam? Õ is benne volt. Meg sok más dolog is. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire elcsavarta a fejem. Ez a baj velem. Ha egyszer akarok valamit, akkor azt meg is szerzem. De itt most pont én voltam az, aki futni hagyta a prédát, és eldobta a díjnyertes zsákmányt, Ezek nem a legideillõbb hasonlatok… Csak az a baj, hogy Aident nem tudnám ilyen könnyen lerázni. Megszerezném magamnak, de utána darabokra törne, ha nem maradnék vele. Ha másról lenne szó, ez nem is érdekelne. De õ több szempontból is hasonlít rám. Fenébe…

Szóval miután felkelek, bemegyek a városba, hogy meglátogassam Bobot. Az öreg szívesen fogad, kapok tõle enni meg inni is, és talán kicsit túlzásba is viszem az ivást, mert hazafelé menet többször is látni vélem Aident, vagy két Aident, olyan is van, mikor kettõ megy egymás felé… ez azért ciki. Azt hiszem, megint aludnom kell egy kicsit…

***

Nem jutok el hazáig, egy fa ágán ébredek fel. Eh, na szuper… kellett nekem bepiálni. Na mindegy.

A fáról leugorva indulok haza. Útközben megcsonkítok pár bokrot, csak mert nagyon unalmasnak tûnik ez a random sétálgatás. Hoppá, vagy mégsem. Mivel valami szörnyû érzés hirtelen belém nyilallik, ezért meg kell állnom. Komor tekintettel meredek magam elé, míg az érzés szûnni nem kezd. Huh… mi is volt ez? Mintha már éreztem volna, de… de mégsem. Ez valami más volt. Valami ismeretlen. Vállat vonok, és újra elindulok. Talán nem is fontos.

A házam elé érve látom, hogy Aiden ott csövel az ajtóban. Heh. Akkor ezek szerint nem csak nekem voltak téves fóbiáim. Milyen aranyos, idáig eljött csak miattam… De sajnos nem köszönhetem meg neki. Még mindig fenn áll a „túl veszélyes, hogy együtt legyünk” szituáció.

- Aiden? - szólítom meg, mire ijedten felriad. Cuki… még szerencse, hogy senki nem jár erre. Akkor már régen meg lenne rontva.

- Én… én csak… - felugrik a földrõl, és komolyan néz rám. Illetve, megpróbálja. És én tényleg nagyon hülye lehetek, mert még ezt is aranyosnak találom. Ó Alex, mi van már veled? Valami elhomályosította a szemed. Nyisd ki gyorsan, mert még nagy bajok történhetnek veled! - Eljöttem, mert… szerintem beszélnünk kellene.

- Beszélnünk? Mirõl? - Inkább már nem is nézek rá. A végén már az is cuki lesz, mikor leszúr a lábamról, hogy csak úgy elküldtem a fenébe. Végül is megtehetné, csak nem lenne tanácsos. Velem kötekedni többnyire az idióta emberek szoktak.

Közben bebaktatok a házba, Aiden pedig egy darabig követ, de az ajtóban megáll.

- Hát… többek közt errõl a reggeli dologról… - Mivel nem válaszolok, folytatja. - Alakváltó voltam. Az apám annak idején elrabolta anyát és megerõszakolta. Így lettem én. De szerencsés voltam.. Külsõmet-belsõmet anyától örököltem, a közösségünk elfogadott. Az apám viszont fellázadt és a király rajtam állt bosszút. Megfosztott az alakváltói képességemtõl és elszakított mindenkitõl… ide küldött. Azóta nem láttam senkit, aki azelõtt fontos volt. Nem tudom, hogy anya él-e még, vagy az apám megölte. Hiányzik… Apám viszont el akar tenni láb alól, mint ahogy mindig is akart, nem tudom, miért…

Csendben hallgatom végig a monológot, és nem tudom, mit mondhatnék erre. De komolyan, mit? Most meséljem el én is az életem, szembesítsem vele, hogy engem viszont klánok százai akarnak megölni, és nem csak egy bepöccent apuka? Mondjam el neki, hogy nekem a fajtársaim ölték meg az apám és az anyám, és, hogyha nem lenne egy kicsi hatalmam, már rég a sorsukra jutottam volna? Mondjam el, hogy ezért nem lehet köztünk semmi? Mondjam?

Nem. Nem lehet. Csak jobban fájna. Mindkettõnknek…

 - Köszönöm, hogy elmondtad. - Ennyire futja. Szomorú élete volt. És ha nagyon önsajnáló vagyok, azt mondom, nekem is. De két szomorú életbõl, két rossz múltból nem lehet hirtelen tökéletes jövõt alakítani. Ez a helyzet. És ez tény.

- Ennyi? Nem mondasz semmi mást?

Megrázom a fejem. Még mindig nem tudok a szemébe nézni. Elmegy. Tudja, hogy itt vége. És én szeretnék utána menni, megmondani, hogy én is átéltem azt, amit õ, de… de valami nem enged. Valami a végsõkig visszatart. Mígnem…

… a fura érzés ismét belém nyilall, és a lábaim szinte magától indulnak meg. Lehet, hogy nem Aiden miatt. Lehet, hogy csak magam miatt. De az is lehet, hogy tényleg érte. Nem tudom. De mire észbe kapok, már az erdõben rohanok.

***

Mikor megpillantom Aident, már ájult, felette pedig egy vörös hajú, rosszarcú pasas áll. Felmordulok, mikor ráismerek az energiájára. Francba. Ezzel már találkoztam, és akkor sem ért jól. Ez a fazon Aiden apja, bár ezt még magamnak sem hiszem el. Ugyanis ez a fickó mindennek tûnik, csak az apjának nem. Olyan állatias… hogy lehet egy olyan tündérhez köze, mint Aiden?

De túl sokat gondolkodtam, amit nem kellett volna, mivel az alak a másodperc törtrésze alatt termett elõttem, és jó erõsen a közelben lévõ fának tántorított, ami nem ért valami jól. Illetve… nem tántorodtam neki. Mert mielõtt még a fához csapódnék, mögöttem terem, és ismét rúg belém egy nagyot, ezzel megint repülésre bírva, de most a másik irányba. Így szépen eljátszik velem, mintha csak egy kis labda lennék, amit ide-oda lehet pattogtatni.

Na de ez rohadtul nem fair! Így hát megunva a folyamatos szárnyalást, egy jól irányzott mozdulattal a hapsi képébe ütök, mielõtt még újra szállni kezdenék.

Na igen, már ha ez ilyen könnyû lenne… mert, hogy a karját maga elé rakva állítja meg az ütésem, és ezzel a lendülettel el is kapja ökölbe szorított kezem, aztán a másikat is, mikor azzal ütnék.

Ellenséges képpel bámulok rá, morgom felé, és a sötét energia csak úgy árad belõlem, de Aiden apja nem hal meg. Sõt, még gúnyosan el is vigyorodik. Röhög rajtam a féreg! Grrr…

- Ennyire lennél képes? Különös. Egy démontól többet vártam - mondja felém szórakozott hangon, aztán megszorítja az egyik öklöm, de úgy, hogy még roppan is, és én felordítok a hirtelen fájdalomtól. Pih… picsába. Ez most komolyan eltörte a csuklóm, de legalább pár ujjam!

Ghh… Alex, te nyavajás, nagyobb bajaid is voltak már! Ez neked meg se kottyan!

De hiába is gyõzködöm magam, semmi hatása sincs a szavaimnak. A karom ugyanúgy fáj, mintha kést szúrtak volna belém. Az alakváltó ereje miatt lehet. És az én tapasztalatlanságom miatt, mivel még ilyen ellenféllel nem volt dolgom, csak másfajta lényekkel. De ez akkor is szánalmas…

Az meg még inkább, ami ezután történik. Merthogy a vörös hajút hirtelen fejbe vágja egy husáng, amitõl hátra tántorodik, és elengedi a kezem. Sziszegve emelem magamhoz eltört csuklóm. Ez így nagyon nem jó… pont a jobbot sebesített meg. És fél kézzel harcolni…

Most veszem csak észre, hogy a botos merénylõ az én kis Aidenem. Azzal a csúnya ággal a kezében teljesen máshogy fest, és szerencsére az apja is megilletõdik annyira, hogy ezt kihasználva neki tudjak ugorni. Ismét bevetem a sötét erõmet, és most már nem tudja kivédeni, kap belõle egy kicsit, és ha nem is nagyon, de hátratántorodik. Lihegve pillantok felé, mire õ unott képpel viszonozza a tekintetem.

- Untattok - mondja egyszerûen, majd hátat fordít nekünk, és egyszerûen eltûnik.

És ahogy ez megtörténik, én is elhagyom magam. Majdnem össze is esek, de Aiden elém lép, és igyekszik megtartani, így csak a földre csüccsenünk.

- Alex, jól vagy? - néz rám aggódva, mire csak megrázom a fejem. Nem vagyok jól. Ez már megint az én hibám, Ha nem utasítom el megint…

- Bocsáss meg - mondom halkan, hogy csak õ hallja, és magamnak sem akarom elhinni, hogy tényleg megbántam.

- Alex… - súgja felém a kis szépség, majd hirtelen, minden elõszó nélkül a nyakamba borul. Elõször csak óriási, döbbent szemekkel nézek magam elé, aztán lassan megértem a helyzetet, és én is visszaölelek.

A múltat nem lehet megváltoztatni, ugye? De a jelent még a saját döntéseid szerint alakíthatod. És ezáltal, ha szerencséd van, akár még a jövõd is jól alakulhat…

Néhány hosszú másodpercig úgy bámul rám, mintha arra kértem volna, hogy öljön meg. Bár... ha jobban belegondolok, majdnem azt kértem...

- Nem – jelenti ki végül.

Magabiztos tekintettel áll föl.

- Mi? Miért nem? – döbbenek meg.

- Mert nem – néz le rám. - Szó sem lehet róla. – Hirtelen a karjaiba ránt, és feláll velem. - Ha hozzád nem mehetünk, majd megyünk hozzám.

 Aztán elindul velem.

...

Mi van? Most tényleg... magához akar vinni? A kezében? A gondolatra rögtön elvörösödöm és kapálózni kezdek.

- Alex, erre semmi szükség, nem akarok a…

- Ha nem akarsz a terhemre lenni, akkor hagyd abba a kapálózást, mert mérges leszek! – vág a szavamba.

Megszeppenve pillantok rá, de végül befogom a számat és megnyugszom – szemeimet viszont rajta felejtem. Milyen jóképû és milyen jó érzés a karjaiban lenni... uramisten. Miket beszélek én itt?! Lehet, hogy teljesen megõrültem?

***

Egy aranyos kis viskóhoz érünk. Beérve Alex letesz az ágyra, aztán az ablakhoz megy, hogy becsukja. Nem igazán értem, miért, de ott is marad, és az ablakpárkányra ül. Pedig mellettem is lett volna helye... Felkönyökölök az ágyon, és ránézek. Úgy tûnik, fáradt..

- Én mondtam volna, hogy nem kell vinni, de te annyira ragaszkodtál hozzá... – pislogok rá ártatlanul.

- Na mi az, incselkedünk Csipkerózsika? – jelenik meg kaján vigyor az arcán, mire leszegem a fejem. - Szóóóval… milyen kapcsolatban is állsz azzal a zakkant hapsival?

Miért kell ennyire firtatni ezt a témát?

- Az apám… de ezt már mondtam! – felelem, de továbbra sem nézek rá.

- Eggen… tudom. De azon belül!

- Az… apám... – makogom.

Nem.. nem akarok errõl beszélni.. nem akarok emlékezni. De ezzel annyira... szánalmasnak tûnök. Így teljesen lejáratom magam.

- Eh... – Hallom, hogy Alex leugrik az ablakpárkányról. A következõ pillanatban már az állam alá nyúlva emeli föl a fejem, ezüstös tekintete az enyémbe mélyed. – Mért akar megölni téged? – Nem felelek. – Ne akard, hogy mérges legyek!

Parancsoló hangneme apámra emlékeztet, tudom, hogy nem akar rosszat, de akaratlanul is megremegek, és elfordulok. Az apám viselkedése és felbukkanása azt juttatja eszembe, aki a legjobban hiányzik... anya csodaszép arca, fekete szemei, és selymes, fekete hajzuhataga jelenik meg elõttem. Hiánya csak tetézi a helyzetet, és érzem, hogy a szemembe gyûlt könnyek egyike végigfolyik az arcomon.

- Aiden – suttogja Alex döbbenettel hangjában.

Nem tudok válaszolni. Reflexszerû mozdulattal fordulok vissza felé, ölelem át és engedem szabadjára könnyeimet.

- Egy csõdtömeg vagyok… Csak egy gyenge kis vesztes... – bújok hozzá.

Néhány perc némán telik el, de aztán – egy apró sóhajt követõen – õ is átölel.

- Ez nem igaz. Hidd el, tudom milyen az, amikor úgy érzed, csak a te hibád minden. Én sem voltam képes megmenteni az anyámat... – szólal meg.

Megmenteni? Érdeklõdve pillantok fel rá.

- Az anyád? – kérdezem. Bólint, aztán a vállamra hajtja fejét. - Majd elmondom… miután kipihentem magam…

A mondat végére hangja nem több halk suttogásnál. Most tényleg el fog aludni?

- Alex – szólítom meg, de már nem válaszol.

Légzése lassúvá és egyenletessé válik, még szerencse, hogy az ágyon feküdtem. Így anélkül mellém tud dõlni, hogy különösebben erõlködnöm kéne egy kényelmes pozíció eléréséhez.  Lassan, hogy ne keltsem föl, leengedem az ágyra, aztán fölszenvedem a lábait is. Az ágy végébe gyûrt takarót felhúzom, és betakarom vele. Hosszú percekig csak figyelem, ahogy békésen alszik. Most haza kéne mennem? Igen, kéne... de nem akarom itt hagyni. És.. amúgy sem merek kimenni most egyedül.

Gondolok egyet, és közelebb húzódva Alexhez én is bebújok mellé a takaró alá. Igen, ez a lehetõség sokkal jobban tetszik.. Elégedett sóhajjal hunyom le a szemeim, és lassan álomba merülök.

***

Furcsa érzés ébreszt föl. Olyan mintha... nem is tudom...

Szemeimet kinyitva Alex arcával találom szembe magam – alig egy-két centire az én arcomtól. Érthetetlen bizsergést érzek a hasamban, ahogy lassan elveszek ezüstös szempárjában. Istenem.. én most.. tényleg arra gondolok, hogy meg akarom csókolni?

- Alex... – suttogom ajkaira.

A következõ pillanatban hirtelen elhúzódik tõlem. Elhúzódik? Olyan lendülettel ugrik el, hogy majdnem megint az ablakban köt ki. Fülig vörösödve ismétlem el a fejemben az elõzõ jelentet. Lassan felülök, és látom, hogy még mindig ugyanott áll. Nekem háttal.

- Alex? – szólítom meg óvatosan. Most mit kéne mondanom? „Gyere vissza és fejezzük be”? – Alex, én...

- Azt hiszem, jobb, ha most hazamész – vág a szavamba.

Szavai hirtelen érnek. El akar küldeni? Felállok az ágyról, és óvatosan közelebb lépek.

- De...

Nyomban elhallgatok, amikor megfordul. Tekintete szigorú és eltökélt. Tényleg azt akarja, hogy menjek... Rosszul esik, szomorúan pillantok rá, de nem akaratoskodok. Megfordulok, és lassan kisétálok a kis faházból.

Ahogy hazafelé indulok az erdõn keresztül, felrémlik bennem az elõzõ éjszaka. Apa... A szó sokáig visszhangzik a fejemben, és amikor az egyik bokorban hirtelen megmozdul valami, kis híján szívrohamot kapok és majdnem fel is sikítok. Sóhajtva rázom meg a fejem, amikor egy apró, szürke nyuszi ugrik elõ belõle és fut messzire.

Nem vagyok normális.

***

Eltart egy ideig, míg sikerül megnyugtatnom Amandát, hogy nem történt semmi baj. Szegénykém már agyon aggódta magát miattam, mire hazaértem... Amit nem csodálok. De a lényeg az, hogy végül sikerül megnyugtatnom.

A nap szokványosan telik – azt leszámítva, hogy egész nap Alex jár a fejemben. Ismét bemegyek Jasperrel a városba, hiszen a segítség és a pénz sosem jön rosszul, de nem tudom kiverni õt a fejembõl. Többször is azt képzelem, hogy õt látom, aztán rájövök, hogy egyszerûen csak menthetetlenül hülye vagyok. Mi a fene van velem?

Mit tettél velem, Alex...?

***

Délután döntöm el, hogy nem bírom tovább. Amandának azt mondom, hogy sétálni megyek – és valóban. Nehézkesen, de próbálok visszaemlékezni az útvonalra, ami Alex házához vezet. Kicsit hosszabb ideig bolyongok, mint amennyit az út egyébként igénybe venne, de végül sikerül rábukkannom a már jól ismert viskóra.

Nagyot nyelek, miközben az ajtó elé lépek, és egy nagy sóhajt követõen bekopogok. Várok egy kicsit, de semmi. Újból kopogok. Semmi.

- Alex? – kiáltok be.

Még mindig semmi. Lehet, hogy nincs itthon? Nem baj. Megvárom. Leülök az ajtó elé, hátammal nekidõlök, és hosszú, elgondolkozó várakozásba kezdek.

***

- Aiden?

Ijedten riadok fel. Felriadok?! Úristen... remek. Elaludtam. Már be is sötétedett. Alex pedig elõttem áll és engem néz.

- Én.. én csak... – Gyorsan feltápászkodok a földrõl és igyekszem magabiztosan ránézni. – Eljöttem, mert.. szerintem beszélnünk kellene.

- Beszélnünk? Mirõl? – kérdez vissza kerülve a tekintetem.

Közben az ajtóhoz lép, és bemegy a házba. Néhány másodperces fáziskéséssel, bátortalanul követem, de inkább megállok a küszöbön. Nem tudom, mennyire lát szívesen.

- Hát... többek közt errõl a reggeli dologról..

Várok, de nem reagál. Nagy levegõt veszek, és újra megszólalok.

- Alakváltó voltam – kezdek bele. Egész nap erre készítettem fel magam. Hogy tudjak beszélni errõl... – Az apám annak idején elrabolta anyát és megerõszakolta. Így lettem én. De szerencsés voltam.. Külsõmet-belsõmet anyától örököltem, a közösségünk elfogadott. Az apám viszont fellázadt és a király rajtam állt bosszút. Megfosztott az alakváltói képességemtõl és elszakított mindenkitõl... ide küldött. Azóta nem láttam senkit, aki azelõtt fontos volt. Nem tudom, hogy anya él-e még, vagy az apám megölte. Hiányzik... Apám viszont el akar tenni láb alól, mint ahogy mindig is akart, nem tudom, miért...

Pár másodpercnyi néma csend után szólal csak meg.

- Köszönöm, hogy elmondtad.

...

- Ennyi? – kérdezem. – Nem mondasz semmi mást?

Kerülve pillantásomat, némán rázza meg a fejét. Veszem az adást. Nem erõltetem tovább, inkább megfordulok, és elsétálok a házból. Már megint...

***

Talán a gyengeség jele, de ahogy hazafelé kullogok, szabad utat engedek a könnyeimnek. Még soha senkinek nem beszéltem a múltamról... Jó, Alexnek se mondtam el részletesen, csak címszavakban, de akkor is... még Amanda sem tud ennyit sem rólam.

Ennyire megrázta volna a ma reggel? Ennyire undorodik tõlem? Csak tudnám, miért támad még inkább sírhatnékom a gondolatra...

Gondolatmenetem hirtelen szakad meg, amikor vasmarok ragadja meg a felkaromat, és erõteljesen hátraránt, szinte nekicsapva egy fának. Az enyémhez abszolút nem hasonlító arc, vöröses haj, szinte szadista vigyor... és a haragos pillantásommal tökéletesen megegyezõ sárga szempár.

- A... apám... – nyögöm ki félelemtõl remegõ hangon.

Kulcscsontomnál fogva erõteljesen szorít a fának egyik kezével. Lepillantok, és szemeim tágra nyílnak, amikor megpillantok egy hatalmas követ a másik kezében.

- Tudod, az anyádnak nagyon hiányzik az arcod – közli vidáman. Mondatára újabb könnycseppek nyernek utat az arcomon. – Úgy gondoltam, a fejedet elviszem neki.

Még reagálni sincs idõm, kezét felemeli, és a kõ olyan erõvel találja el a halántékomat, hogy azonnal eszméletemet veszítem.

- Én… nem voltam mindig… ember - nyögi kis idõ múlva.

- De hát a családod… - nézem értetlenül.

- Õk nem az igazi családom. Nem voltak mindig… a családom. - Érdeklõdve hallgatom a szavait. Azt már biztosan kitalálhatta, hogy én nem vagyok ember, de vajon õ mi lehetett… régen?

- Akkor… mi voltál… ez elõtt? - teszem fel az agyamban motoszkáló kérdést.

- Én… én… a… - nyel egyet. Ilyen nagy stressz kimondani egy szót? Ne szórakozzon már velem!

- Sajnálom… nem megy… - suttogja az ágyára rogyva. Na jó… ez nekem már sok. Dühösen megfordulok, és pár pillanat múlva már a házuk elõtt állok. Szélsebesen futásnak eredek. Csak jó messzire akarok kerülni tõle…

***

Mikor visszaérek a bárhoz, Bob már az ajtó elõtt vár feszengve. Na igen… azért ennyire nem kellett volna elidõznöm.

- Szia - lépek oda mellé mosolyogva, mire õ az ijedtségtõl hátra szökken egyet.

- Alex… - fújja ki magát. - Hát te meg hol voltál ilyen sokáig? - rivall rám idegese.n - Már azt hittem… azt… - dadogja.

- Jaj már, Bob… - sóhajtok fel unottan. - Tudok vigyázni magamra.

- Azt tudom - sóhajt fel õ is. - Csak kicsit megijesztettél. Legközelebb ezt kérlek, hanyagold!

- Csak természetes - kacsintok vigyorogva, majd hátat fordítok neki, és elindulok a szobám felé. - Ledõlök egy kicsit. Ezek a barmok szépen kifárasztottak.

- Rendben! Jó éjt! - kiált utánam az öreg, mire én csak bólintok, majd már el is tûnök.

A szobámba érve az ajtónak dõlök, és kifújom magam. Megúsztam… nem kellett elmondanom, hol voltam. Remélem, nem is említi többet. Lehet, hogy csak álmodtam! Megcsípem magam… fáj. Szóval nem… Kényszeredetten felsóhajtok, majd az ágyamhoz sétálok, és ledõlök rá. Nehéz nap volt a mai… fárasztó és… nehéz…

- Aiden… - suttogom halkan, és az oldalamra fordulok. - Meg fogom tudni, mi vagy te… bármi áron, de kiderítem! - nézek elszántan magam elé, majd szépen lassan lecsukódnak a szemeim, és álomba merülök…

***

Reggel Bob keltegetésére ébredek. Sosem szokott felkelteni, mert tudja, hogy olyankor harapok! És most mégis. Nyomós érve legyen rá, mert különben megeszem!

- Mit mondtál, hova is megyünk? - ásítom fáradtan, miközben az öreg után baktatok kifelé a városból.

- Meglepetés! - nevet vidáman az említett. Nyûgösen morgom egyet. Utálom a kora reggeli meglepetéseket! De végül beletörõdöm a dologba, és egy mély sóhajtás közepette Bob mellé lépek. Így azért mégis jobban érezni lehet, hogy összetartozunk… vagy mi.

Ahogy a város széléhez érünk, Bob egy erdei ösvényre vezet. Egy darabig még figyelem, merre kanyargunk, de aztán a gondolataimba mélyedek.

Ez az Aiden gyerek rejtély számomra. Egy rejtély, amit meg kell oldanom. De sajnos nem vagyok nagy detektív, úgyhogy… azt hiszem, más eszközökhöz kell folyamodnom. Mikhez is? Kínzás? Az nem hiszem, hogy a megfelelõ mód lenne… cuki együtt érzõs gyerek? Azt meg ezek után, hogy a jó életbe venné be? Nagyot sóhajtok. Nehezebb lesz, mint gondoltam…

- Itt vagyunk - szólal meg hirtelen Bob, ezzel kizökkentve gondolatmenetembõl. Ködös szemekkel felpillantok. Egy kis faház áll pontosan elõttünk. Valami erdész kuckója lehetett régen, mostanra már úgy tûnik, senki sem lakja.

- Oké… ez nagyon szép, de miért is vagyunk mi itt? - nézek kérdõen a mellettem állóra. Az õ arcán erre széles mosoly jelenik meg.

- Mert eljött az ideje, hogy végre legyen egy saját lakásod! - A szemeim nagyra nyílnak.

- H-hogy? - dadogom értetlenül.

- Tudom, hogy a fogadóba már nem igazán érzed jól magad a sok vendég miatt… ezért úgy gondoltam, neked ajándékozom az apám egykori szállását. Elég régi, de még lakható… - mosolyog rám az öreg. A szemeim erre felcsillannak, és egy hirtelen mozdulattal átölelem a férfit.

- Köszönöm! - ujjongom boldogan.

- Ugyan-ugyan! - nevet. - Mindent az én kisfiamnak! - Erre sunyin rápillantok, és egy hatalmas vigyor közepette lenyomom a földre.

- Na mi az apuci, nem vagyunk már jó erõben? - incselkedem nevetve. Bob szintén nevet, majd még birkózunk egy kicsit, aztán felállunk, és leporoljuk magunkat.

- Szóval ez a ház mostantól az enyém? - nézek felé megerõsítést váróan.

- Igen - bólint. - A ház, és a benne lévõ bútorok. - Bútorok is vannak benne? Király! Nem kell még azokra is spórolnom!

- Te vagy a legjobb! - bokszolom vállon nevelõapám, de persze csak gyengéden, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki. Õ csak szeretetteljesen néz rám, majd felajánlja, hogy segít áthozni a cuccaim, de én elutasítom. Így is épp eleget tett már értem.

***

Estére sikerül mindent átvinnünk. Ha Bobot el is utasítottam, azt mégsem tûrte el, hogy egyedül cipekedjek, így összehívta pár fiatal ismerõsét, õk segítettek.

Mikor végre el tudom õket kergetni pár doboz sörrel, megkönnyebbülten lehuppanok az ágyamra, és a plafont kezdem bámulni. A ház maga tényleg otthonos, csak kicsit kicsi. Kicsit… két embernél több nem tudna benne rendesen elférni. És a fogadó után ez egy kicsit… de majd megszokom. Legalább azt már tudom, hogy Bob bízik bennem, és többé nem tart gyereknek. Különben nem adta volna nekem a házat.

De térjünk vissza erre az Aidenre. A kínzás nem használna nála. A tettetett kedvességben sem vagyok biztos. De akkor mégis mi? Menjek oda elé, és követeljem, hogy mesélje el a múltját? Ezt én sem gondolhatom komolyan!

Felsóhajtok, lassan feltápászkodok, és az ablak felé veszem az irányt. Kiülök a párkányra, és egy doboz sört a kezembe véve a csillagokat kezdem bámulni.

- Aiden… - sóhajtom halkan, aztán megrázom a fejem. - Megbolondultam. - Mikor újra kinyitom a szemem, az erdõ sûrûjében mintha egy sárga szempárt pillantanék meg. Hitetlenül dörzsölgetem a szemeim, majd újra felpillantok. A szempár már nincs ott. A földre huppanok, és már éppen azon vagyok, hogy becsukom az ablakot, mikor egy kiáltásra leszek figyelmes. Nyugtalanság fog el. Ismerõs ez a hang. Csak nem..? Kiugrom az ablakon, és az erdõbe iramodok.

***

Sötét árnyak suhannak el mellettem. És én csak futok, és futok… magam sem tudom, hová. Csak a hangot követem, ami most valamiért elhallgatott. Jaj ne…

- Aiden! - kiáltok bele a sötétségbe. Semmi válasz. Néma csönd. Ám az egyik bokorból hirtelen csaholás hangjára leszek figyelmes. Odapillantok. Egy vörös szemû farkas áll tõlem pár méterre. Ezt meg mégis hogy? Hiszen az elõbb… Elszántan elindulok felé, de ekkor hirtelen szertefoszlik. Lassan kezdem érteni, mi az ábra… Az állat helyén egy fiú alakja tûnik fel. Talán õ… - Aiden! - lépek közelebb hozzá. - Aiden, mi a fenét keresel itt? - térdelek le mellé, és a karjaimba emelem. Reszket, mint a nyárfalevél. És nagyon rosszul néz ki. - Jesszusom, Aiden, mi van veled?

- Alex… - nyöszörgi.

- Itt vagyok. Nincs… nincs semmi baj. - Én teljesen megõrültem. A vállaimba kapaszkodik. Kicsit aggódva, értetlenül figyelem. Hogy került õ ide? És a farkas… miért volt egy alakváltóval? Mozgást hallok az egyik közeli bokorból. Visszajött…

- Alex… - szólal meg a kis fekete, de a mutatóujjam a szája elé szorítom. Kizárt, hogy nem vett észre, de inkább nem kísértem a sorsot. Ez a dög már amúgy is kihívta maga ellen a sajátját! Mereven nézek a hang irányába. A fák közül erre kilép egy sötét alak. Veszett képpel vigyorog. Az igazi formája. Fúj… hányingerem van.

Lassan elengedném Aident, de õ erre még jobban belém kapaszkodik. Felé fordulok, és már éppen szólnék, mikor egy ördögi kacaj a szavamba vág. Visszapillantok az alakváltó felé. Már nincs ott. Eltûnt.

- A… a… - kérdõen nézek Aiden felé. - Az… apám… - Heh?!

- Az apád? De hiszen… hiszen az egy alakváltó volt! - mondom döbbenten.

- Tudom - suttogja. Ó, hogy ilyenkor mért nem látok belé?!

- Na jó, gyere, hazaviszlek, és ott mindent elmesélsz, rendben? - állnék föl, de az utolsó pillanatban visszaránt.

- Ne! - néz rám ijedten - Ne vigyél haza! Ha itt ólálkodik… ha itt ólálkodik, követni fog, és bántani fogja Amandáékat…

- Már miért bántaná? És akkor mit akarsz, mit csináljak? - kérdem értetlenül. Nehéz kiigazodni ezen a srácon!

- Itt… itt kellene hagynod. Akkor visszajönne, és hagynám, hogy megtegye, amit meg akar tenni… hogy megöljön - dermedt képpel bámulok rá. Ez most tényleg azt akarja… azt akarja, hogy a sorsára hagyjam, és megöljék?

- Nem - jelentem ki magabiztosan, és felállok mellõle.

- Mi? Miért nem? - néz rám döbbenten.

- Mert nem - pillantok le rá. - Szó sem lehet róla. - mondom ellenmondást nem tûrõen, majd egy hirtelen mozdulattal a karjaimba rántom, és felállok vele. - Ha hozzád nem mehetünk, majd megyünk hozzám - és elindulok vele. Elõször csak nagy szemekkel bámul rám, majd fülig elvörösödik, és kapálózni kezd.

- Alex, erre semmi szükség, nem akarok a…

- Ha nem akarsz a terhemre lenni, akkor hagyd abba a kapálózást, mert mérges leszek! - vágok a szavába figyelmeztetõen, mire õ kicsit megszeppen, és befogja a száját.

Vééégre… nyugalom. Csak el ne kiabáljam. Huh… minek van itt ilyen jó illata? Csak nem Aidennek? Áááh… tényleg megzakkantam… Gyorsítok a tempón, nehogy valami olyat tegyek a karjaimban heverõ kis szépséggel, amit utólag megbánnék…

***

Hamarosan haza is érünk viharverte kis viskómba. Bent fáradtan teszem le Aident az ágyra, majd az ablakhoz vánszorgok, becsukom (hogy ne legyen olyan „Déjà vu” a dolog), és helyet foglalok a párkányon. Kis feketém eközben felkönyököl az ágyon, és érdeklõdve figyel engem.

- Én mondtam volna, hogy nem kell vinni, de te annyira ragaszkodtál hozzá… - néz rám ártatlanul.

- Na mi az, incselkedünk Csipkerózsika? - vigyorodom el kajánul. Mi történt vele, hogy ennyire..? De le is szegi a fejét. Áh, nem olyan nagy legény a gyerek. - Szóóóval… milyen kapcsolatban is állsz azzal a zakkant hapsival? - dõlök neki az ablaküvegnek, de abban a szent pillanatban vissza is ugrom tõle. Hideg… nagyon!

- Az apám… de ezt már mondtam! - mered továbbra is maga elé a srác.

- Eggen… tudom. De azon belül! - fészkelõdök a párkányon. Miért ilyen rohadt kicsi ez a kecó?!

- Az… apám… - suttogja csüggedten. A kis szépség kezd kiborulni!

- Eh… - ugrom a földre, és elindulok a kis fekete felé. Mikor odaérek elé, felemelem a fejét, és a szemébe nézek. - Mért akar megölni téged? - Nagyra nyílnak a szemei, de nem válaszol. - Ne akard, hogy mérges legyek! - mondom figyelmeztetõen, mire õ megremeg, és elfordítja a fejét felõlem. Sokáig csak bámulom, majd éppen nyúlnék felé, mikor az arcán egy könnycsepp gördül le. Hátrakapom a kezem. Õ most tényleg… sír?

- Aiden - suttogom hitetlenül. Õ nem szól, csak egy hirtelen mozdulattal átölel, és zokogásban tör ki. Nagy szemekkel nézek magam elé.

- Egy csõdtömeg vagyok… Csak egy gyenge kis vesztes… - bújik a mellkasomhoz. Én még mindig csak magam elé meredek, majd felsóhajtok, és visszaölelek.

- Ez nem igaz. Hidd el, tudom milyen az, amikor úgy érzed, csak a te hibád minden. Én sem voltam képes megmenteni az anyámat… - érdeklõdve felpillant rám.

- Az anyád? - bólintok, majd a homlokom a vállára döntöm. - Majd elmondom… miután kipihentem magam… - suttogom halkan, és a szemeim lefelé kezdenek csukódni.

- Alex - hallom Aiden egyre távolodó hangját, de már nem tudok válaszolni. Csak zuhanok… és elnyel a sötétség…

***

Egy házban vagyok, valahol messze. A házban bútorok, szõnyegek és játékok. Mindent fehérség borít. Egy ismeretlen erõ egy másik helységbe kényszerít. A konyhába érek. Mindent betölt a fehér fény. Az asztalnál egy család ül. Esznek. Nevetnek. Boldogok…

- Apu, apu! Nézd mit csináltam! - szólal meg az asztal végében ülõ kisfiú, és egy rosszul sikerült, fából készült kisautót nyom a mellette ülõ férfi orra elé. Az érintett csak figyelmesen megnézi, majd megsimogatja fia fejét.

- Nagyon szép lett, ügyes vagy! - A gyerek boldogan visszaveszi az autót, és játszani kezd vele. A férfival szemben ülõ nõ csak melegen elmosolyodik, majd feláll, és összeszedi a tányérokat. A férfi visszamosolyog rá, majd mellé lépdel, és átöleli. A kisfiú erre hirtelen berobban közéjük, és mindkettõjüket magához ölelve felnevet. A szülõk nevetve felemelik, és megpörgetik a magasban.

Elmosolyodom. Én vagyok… és a régi családom…

De az idill sajna nem tart sokáig. A lakásban eluralkodik a sötétség. A tányérok összetörnek. A nõ felsikolt. A férfi eltûnik. A kép szertefoszlik. A semmi közepén pedig csak a kisgyerek marad. És sír… nagyon sír… Elindulnék felé, megérinteném, de valami visszatart. Nem enged. A gyerek felnéz rám. Vádló a tekintete.

- Te vagy a hibás! Mért nem voltál erõsebb? Miattad haltak meg! - dühösen elindul felém, de félúton megbotlik, és fájdalmasan elterül. Utána kapnék, de nem lehet… Még jobban sír… Könnyes szemmel bámul maga elé…

- Miért élek… miért élek…? - hajtogatja halkan. A földön ekkor egy kés jelenik meg. Elkerekedett szemekkel bámulja. Felveszi. A csuklójához tartja.

- NE! - kiáltom neki, de már nem hallja. Csak õrülten bámul maga elé. Elhúzza a kést. Minden elsötétül…

***

Zihálva riadok fel. Szememmel a szobát pásztázom. Minden csendes. Halvány fény süt be az ablakon. Már alkonyodik. Reggel hat körül járhat az idõ. Csak álom volt… Mélyet sóhajtva hátradõlök az ágyon, és a mellettem fekvõ Aiden felé fordulok… Aiden felé?!

Villámgyorsan felülök. Nagy szemekkel bámulom a kis feketét. Miért alszik ez mellettem? Addig oké, hogy idehoztam és beszélgettünk, és utána… utána… elaludtam volna a karjaiba? Ó ne már! Halkan morogva a halántékom kezdem masszírozni. Nekem tényleg elment az eszem! Végül beletörõdve a srác felé pillantok. A felkelõ nap sugarai éppen az arcán táncolnak, selymes haja lágyan terül el mellette. Akaratlanul is rajta felejtem a szemem. Hosszú másodperceken keresztül csak gyönyörködöm benne. Aztán szép lassan közeledni kezdek felé… Hé, hé! Állj már le! Tudod te, mit csinálsz?! Nem… nem tudom…  

Némán küzdök még egy kicsit magammal, majd feladom, és ismét fölé hajolok. Olyan szép így. Csendes… Nyugalmas… Gyönyörû…

Az ajkam már majdnem az övéhez ér, mikor a szemei hirtelen felpattannak. Még meglepõdni sincs idõm, már a kérdõ tekintetével találom szemben magam…

- Igen? – néz a szemembe.

Egy kicsit jobban szorítja a nyakamat, mire érzem, hogy remegni kezdek a félelemtõl.

- N… Ne ölj meg... – dadogom, mire felnevet.

- Most mentettelek meg édesem! Mi értelme lenne megölni?

Erre nem tudok mit válaszolni. Logikus a kérdés, de… a nyakamat szorító keze mást sugall. Végül sóhajt egyet, és elenged, mire én a földre esek elõtte.

- Na jó. Ezzel nem jutok elõbbre – fordul meg.

Elindul visszafelé, de én néhány másodpercnyi gondolkodás után utána kiáltok.

- Aiden vagyok!

- Örülök – fordul vissza elmosolyodva. – Én Alex…

Nagyot nyelek, aztán válaszolok a másik kérdésére is.

- Én… csak… éppen erre sétáltam, mikor ezek szembejöttek velem.

- Aha. Legközelebb inkább maradj otthon. – Egy ideig hallgatunk. Én újra a furcsa ruháját méregetem, õ pedig engem. – Akkor… Adios – int búcsút vállat vonva.

Elindulna, de én újra megállítom.

- Várj!

- Mire? – fordul vissza.

Látom rajta, hogy már eléggé un.

- Én... – hajtom le a fejem. Aztán erõt veszek magamon, és újra ránézek. – Meg akarom köszönni.

- Szívesen – morogja idegesen.

- De nem így! Én... – Idegességemben az ajkamba harapok. – Szeretném, ha ma nálam vacsoráznál.

- Heh?! – horkan fel. – Szó sem lehet róla.

- De kérlek! – Közelebb megyek hozzá. – Nincs más, amivel megköszönhetném!

- Nekem egy „Köszönöm” bõven elég lenne!

- Kérlek! – lépek elé, és bátran megfogom az egyik kezét. – Csak egy vacsora! Nincs semmilyen hátsó szándék mögötte!

Igyekszem minél magabiztosabbnak tûnni. Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem, komolyan néz a szemembe. Már nem is tûnik annyira félelmetesnek.

- Nem félsz, hogy én is rossz vagyok? – suttogja.

- Aki megmentette az életem, az nem lehet rossz! – mosolygok rá.

Lemondóan felsóhajt.

- Hát legyen. Essünk túl rajta – feleli végül, aminek nagyon megörülök.

- Rendben! – vidulok fel.

Sarkon fordulok, és intek, hogy kövessen. Az arcán unalom tükrözõdik, de már nem vonhatja vissza a meghívás elfogadását.

***

Pont vacsoraidõre érünk haza. Még oda sem érünk egészen a házikóhoz, amikor kivágódik az ajtó, és az ikrek rohannak ki rajta.

- Aideeeen! – kiáltják, és rögtön rám vetik magukat.

Elterülünk a földön, de én csak nevetve átölelem õket. Fölállunk, és leporoljuk a ruhánkat, de Lily és Rachel már nagy szemekkel bámulják a vendégemet.

- Ki ez a fiú Nii-san? – kérdezi Lily.

- Csak egy barátom. Majd bent beszélgethettek vele! – felelem mosolyogva.

Megfogom a kezüket, és bemegyünk.

***

Beérve Amanda mosolyogva jön elénk. Egy kicsit meglepõdik Alex láttán, de továbbra is mosolyogva fordul felém.

- Új barát? – kérdezi.

- Igen, Alexnek hívják. Szeretne ma nálunk vacsorázni!

Az a legkevésbé sem érdekel, hogy úgy kellett kikönyörögnöm, és örömmel látom, hogy az õ arcán is mosoly bujkál.

- Hát persze, szívesen látjuk! – nevet Amanda. Közelebb megy Alexhez, és jobban megnézi magának. – Furcsa ruházatos van neked, fiam!

- Mondták már – mosolyodik el.

- Amanda vagyok – mutatkozik be, és követik az ikrek is.

- Én Lily!

- Rachel!

A két buzgó mócsing. Õrület lehet most nekik, hogy egy új fiú van a házban.

- A vacsora már kész, csak rád vártunk – fordul vissza hozzám Amanda.

Bólintok, majd megragadom Alex csuklóját, és magam után húzom az étkezõbe.

***

Alex mellettem kap helyet, és Amanda máris hoz neki terítéket. Aztán már jön is az ínycsiklandozó illatú étel. Közben látom, hogy az ikrek nagyon elemükben vannak, lelkesen pillantgatnak Alexre, hogy aztán kuncogva sugdolózzanak.

Amanda is leül az asztalhoz, és máris Alexhez fordul.

- Na és van munkád, Alex?

- És hány éves vagy? – hangzik rögtön Rachel kérdése.

- Ez az igazi hajszíned? – replikázik Lily

Amanda rosszalló pillantást vet rájuk, én meg alig bírom megállni nevetés nélkül, amikor meglátom Alex arckifejezését.

- Igen, egy fogadóban szoktam dolgozni apámmal. 18 éves vagyok, és igen – felel minden kérdésre.

18? Ekkora erõvel inkább 118…

- Értem – szólal meg újra Amanda. – És az édesanyádnak van munkája?

- Õ halott – hajtja le a fejét.

Összerezzenek. Halott az édesanyja? Istenem, szegény… Vajon hogy bírja? Én mindannyiszor meg akarok halni, amikor eszembe jut, hogy talán az én anyám is…

- Óh, nagyon sajnálom – szólal meg halkan Amanda.

- Ugyan, semmi baj! – mosolyog rá kedvesen Alex. Mivel már végzett is az ebéddel, feláll, és betolja a székét. – Köszönöm a vacsorát!

Meghajol, és távozik. Meglepve hallom, hogy nem megy ki az ajtón, hanem fölmegy a lépcsõn. Hm… Ezek szerint marad még.

De jobb is, ezer meg ezer kérdésem van még hozzá. Kíváncsi vagyok, mi történt az anyjával. És vajon honnan örökölte ezt a hatalmas erõt?

***

Igyekszem minél hamarabb megenni a vacsorát, aztán gyorsan Alex után sietek. A szobámba belépve látom, hogy lehunyt szemekkel ül az ablakban. Néhány pillanattal késõbb kinyitja a szemeit, és rám néz. Becsukom az ajtót magam mögött, és mosolyogva felé fordulok.

- Ízlett a vacsora?

- Igen, finom volt – bólint.

Csak néhány másodperccel késõbb szólalok meg.

- Alex, az anyád…

- Mondd, mégis mit akarsz még tõlem? – mordul rám. – Itt maradtam vacsorázni. Megköszönted. Útjaink ezzel elválnak!

- Akkor miért maradtál itt? – kérdezek vissza.

Rövid csönd következik.

- Mi vagy te? – szólal meg végül. Ne… ezt… ezt ne… – Na így nem játszunk!

Idegesen fordul vissza az ablak felé, tekintetével az ablak és a talaj távolságát méregeti. De én… nem akarom, hogy elmenjen. El kell… el kell mondanom neki…

Kikergetek magamból minden érzést, hogy csak az emlékek maradjanak. Kiûzöm a vele járó fájdalmat és szenvedést, teljesen érzelemmentesítem magam.

Mögé lépek, és még mielõtt végrehajthatná az ugrást, a vállára teszem a kezem.

- Ne menj még – szólalok meg, mikor megfordul.

Látom, hogy megretten a tekintetemtõl. Hiába, ilyen vagyok, amikor nem akarok érezni. Õ akarta… Csak az a baj, hogy nem tudom meddig tart. Nem vagyok benne biztos, hogy hatásos lesz.

- Én… nem voltam mindig… ember – nyögöm ki nagy nehezen.

- De hát a családod... – értetlenkedik.

- Õk nem az igazi családom. Nem voltak mindig… a családom.

Érdeklõdve, de egyben értetlenül is mered rám.

- Akkor… mi voltál… ez elõtt?

Nagyot nyelek. Most jön a holtpont.

- Én… én… a… – kezdem.

Nem. Nem lesz jó… már a szó gondolatára is visszatérnek az érzések. Visszatérnek? Valósággal megrohannak. Összeszorított szemekkel roskadok le az ágyamra.

- Sajnálom… nem megy… – suttogom.

Pár másodperc múlva halk, tompa puffanást hallok. Mikor fölnézek, Alex már nincs az ablakban.

Eldõlök az ágyon, és a párnába fúrom a fejem. Ahogy az érzelmek elöntenek, hangtalan zokogásba kezdek. Mint mindig, amikor ezzel a módszerrel próbálkozom. Mindig ez van. És ilyenkor az álmaim a szokásosabbnál is szörnyûbbek.

***

Szinte zombiként sétálok be a szobámba. Már három nap is eltelt azóta, és egy szemhunyásnyit sem aludtam. Távol akarom tartani a múltamat. Muszáj…

Többször is jártam az erdõben, hátha megtalálom Alexet. Most biztosan valami nyápic idiótának gondol, és szeretném neki megmagyarázni. Fájdalommal, vagy anélkül, de… el kell neki mondanom, ha nem akarom, hogy röhögjön rajtam.

Bár megérdemelném.

A szemeim le akarnak ragadni. De nem szabad. Nem szabad! Ébren kell maradnom. Nem álmodhatok. Nem! Ébren… kell… maradnom…

Elvágódom az ágyon, és elborít a sötétség.

***

Egy kövekkel kirakott úton megyek. Az út két oldalán házak, elõttük emberek. Rengeteg ember. Rengeteg alakváltó. A nép, ahová tartoztam. Nevetnek rajtam. Nevetnek, ahogy szánalmasan, magányosan sétálok ezen a végtelen kõösvényen, megfosztva az erõmtõl, és az életemtõl. Nevetnek rajtam, amiért az apám fia vagyok. Tudják, hogy az apám büntetlenül él tovább, hogy rajtam csattant az ostor. Nevetnek, mert tudják, hogy az út végén, mindkét végén, ott vár az apám, hogy megöljön.

- Aiden! – hallok egy tompa kiáltást. Ismerõs ez a hang… de mit keres itt? Az utamon? – Aiden!

Felriadok. Újra. Az erdõben. Egész testemet ellepi a hideg veríték, és úgy reszketek, mint a kocsonya.

- Aiden, mi a fenét keresel itt? – térdel le mellém valaki. A karjaiba emel, és maga felé fordít. A szemei döbbenten nyílnak tágra, amikor meglátja, milyen állapotban vagyok. – Jesszusom, Aiden, mi van veled?

- Alex... – nyöszörgöm.

- Itt vagyok. Nincs… nincs semmi baj.

A vállaiba kapaszkodom és próbálok megnyugodni. Hát mégis elaludtam… De még sötét van. És megint az erdõben vagyok. Alex értetlenül, és kissé ijedten figyel. Nem csodálom, ilyenkor elég szánalmasan festek…

- Alex... – kezdeném, de az ajkamra szorítja az ujját.

Mogorva tekintettel figyel valahova mellénk. Követem a pillantását, és az egyik fa mellett hamarosan felbukkan valaki. Istenem… ez az õrült vigyor… a sötét, rémisztõen villogó szemek…

Majdnem felsikítok, fõleg, amikor érzem, hogy Alex el akar engedni. Rémülten kapaszkodok belé még erõsebben. Szólásra nyitja a száját, de ekkor az alak egy ijesztõ, õrült nevetéssel eltûnik.

- A… a… – próbálok megszólalni. Alex kérdõn néz rám – Az… apám…

Újra megdöbben.

- Az apád? De hiszen… hiszen az egy alakváltó volt!

- Tudom – suttogom.

- Na jó, gyere, hazaviszlek, és ott mindent elmesélsz, rendben?

Már éppen állna föl, amikor megállítom.

- Ne! – rémülök meg. – Ne vigyél haza! Ha itt ólálkodik… ha itt ólálkodik, követni fog, és bántani fogja Amandáékat…

- Már miért bántaná? És akkor mit akarsz, mit csináljak? – kérdezi értetlenül.

- Itt… itt kellene hagynod. Akkor visszajönne, és hagynám, hogy megtegye, amit meg akar tenni… hogy megöljön.

Nyugodtan sétálgatok a következõ városban. Mivel késõ van, már senki sem jár az utcán. De én érzem, hogy rossz erõ van a közelben. Az utcasarkon befordulva egy kocsmát pillantok meg. Innen jön a baljós energia. Lassan elindulok felé, majd mikor odaérek, belépek. Benn nagy mulatság van. Szuper. Tömérdek berúgott ember, és… az egyik sarokban meghúzódva három személy. Beszélgetnek. Az egyiknek vörös haja és hegyes fülei vannak, mint nekem is. Démon. Hm… közelebb megyek hozzájuk, hogy halljam, mit beszélnek.

- Szóval, mennyit kérsz? - hajol közelebb a vöröshöz egy kissé szakadt ruhájú pasas.

- Egy félévi kereseted elég lesz - válaszol a démon vigyorogva.

- Mi? De akkor mégis mibõl fogunk enni? - hûl el a férfi.

- Az már nem az én dolgom, majd megoldod. Viszont ha nem fizetsz, a drága kis családodnak annyi… - néz rá ridegen a vörös, majd feláll, az övébõl egy pisztolyt húz elõ, és a pasi társának a fejéhez nyomja. - És õ lesz az elsõ, aki meghal közülük - vigyorog a fiúra gonoszan, és az ujját a ravaszra csúsztatja.

- Chh… ez kezd unalmas lenni - mordulok fel halkan, majd odabaktatok hozzájuk, és egy mozdulattal hátracsavarom a démon kezét. Õ meghökkenten pillant hátra rám, majd elmosolyodik.

- Áh, te vagy az… Alex Heavy, nemde? Heh - becsukja a szemét, majd újra kinyitja, és most már sárgán világítanak rám. - Apád egy csaló volt, és te sem vagy más. Mekkora jutalmat kapnék érte, ha kinyírnám a Heavy család selejt kis hibrid kölkét? - röhög fel gúnyosan, majd ellökve magától a pisztolyt nekem szegezi. Gyilkosan nézek rá.

- Dögölj meg, marha! - suttogom halkan, majd a kezem magam elé emelem, és egy sötét energiahullámmal végzek a gyerekkel.

Csak szánni tudom… mekkora egy seggfej volt.

***

Másnap délutánra haza is érek a fogadóba. Az egyetlen hely, ahova visszatérõ vendég vagyok. És az egyetlen város, ahol eddig nyugtom volt. Fáradtan battyogok le az elõtérbe, és álmos szemeimmel valami ennivaló után kezdek kutatni.

- Na mi az Xander, megint elfelejtettél ételt vinni az útra? - jön ki a konyhából egy idõs férfi, kezében egy pezsgõspohárral, amit épp fényesre próbál törölni. Õ Bob, a jelenlegi legjobb és legmegbízhatóbb barátom, valamint a gyámom.

- Nem, csak odafelé menet mindent megettem - mosolygom rá a férfira. Õ kedvesen visszamosolyog, majd az egyik szekrénybõl egy tál ételt vesz elõ.

- Neked tettem félre. Az ebéded! - bólintok, majd hihetetlen gyorsasággal tömni kezdem magamba az ételt. Az itteni vendégek már megszokták, hogy én más vagyok, és nem is nagyon törõdnek velem. Még 2 perce sem eszem, mikor a fogadó ajtaját valakik berúgják. A bent lévõ emberek és én rögtön odakapjuk a fejünket. Öt srác az. Vagyis nem srác, arkangyal. Sajna nem jó szándékkal… ki gondolná, hiszen angyalok, Isten szolgái. Legalábbis azok lehettek valamikor. Heh, ma már tényleg semmi sem szent?

- Nos, drága kis halandóim! - lép ki közülük a legerõsebb muksó, feltehetõen õ a góré. - Öt percet kaptok rá, hogy minden értéketeket ideadjátok, különben az egész kecó a magasba repül!

Akaratlanul is majdnem elröhögöm magam. Fegyveres fenyegetések és robbantás, hová süllyedt ez a világ? Felállok, és a székemet betolva elindulok feléjük. Érzem magamon az aggódó tekinteteket, de ügyet sem vetek rájuk. Megállok az öt hülye elõtt, és reagálok a kis fenyegetésükre:

- Nos, kedves angyalkáim, ti meg két percet kaptok rá, hogy szépen elhúzzátok a beleteket, különben a szaros kis életeteknek ezzel vége! - mordulok rájuk, és õk szemlátomást meg is lepõdnek. Aztán felismernek…

- Áh, rólad már hallottunk. A félvér Heavy srác vagy, nemde? - mosolyodik el semlegesen a fõnök. Sötéten nézek rá.

- Közöd? - Felnevet.

- Kölyök, nekünk semmi bajunk egymással! Nem lenne egyszerûbb simán kisétálnod innen, és átengedni a terepet? - Hitetlenkedve nézek rá, mire hirtelen hátulról átfogják a nyakam. Hát persze… egyik a hátam mögé osont, miközben én ezzel a barommal csevegtem. Túlságosan kiszámítható lépés. „Beszélgetõpartnerem” lassan elindul felém, majd mikor odaér elém, gúnyosan rám vigyorog.

- Vagy inkább így mondom: két percet kapsz rá, hogy szépen elhúzd a beled, különben a szaros kis életednek ezzel vége! - Nevetséges. Azt hiszi, megzsarolhat. Körülöttünk már mindenki totál kész van. Pedig nem kéne… Lehajtom a fejem, és halkan kuncogni kezdek. Az öt fickó értetlenül bámul rám. Én erre elkapom a nyakamat szorító krapek kezét, felé fordulok, és egy egyszerû energiahullámmal cafatjaira oszlatom. A társai elhûlve bámulnak rám. Visszafordulok hozzájuk.

- Nos, nem ismétlem meg még egyszer. Tûnés! - mondom most már kiabálva, és a szemeim vörösen fényleni kezdenek. A négybõl három erre meg is hátrál, de a vezetõ csak nem akar engedni. Elõttem terem, és a nadrágzsebembõl kihúz egy kinyithatós medált. Ez fontos nekem. Pánikszerûen kapok utána, de már nem tudom elérni. A négy angyal már az ajtó elõtt áll.

- Hát, akkor viszlát! - röhögik, és futásnak erednek.

- NE! Azonnal adjátok vissza! - ordítok kikelve magamból, és utánuk eredek. A hátam mögül még hallom Bob ellenkezõ kiáltását, de nem érdekel. Ezt muszáj visszaszereznem! Egy darabig még látom a menekülõket, aztán elnyeli õket az erdõ sûrûje.

***

Árkon-bokron át szaladok, mikor aztán végre újra meghallom a négy senkiházi röhögését.

- Na, mit gondoltok, srácok? - vihog föl a vezetõ. - Azt a nyomorult féldémont már úgyis leráztuk… Mit szólnátok egy kis szórakozáshoz?

Egy fa mögé lapulok, de már látom, mi a helyzet. Ezek a barmok egy gyenge fiút próbálnak becserkészni. Heh… ez már tényleg szánalomra méltó!

- Én benne vagyok - egyezik bele röhögve egy másik is, és elindulnak a gyerek felé.

Haj… annyira nem akartam ártatlanokat is belekeverni. De nincs más választásom. A fa mögül elõrenyúlok hozzá, és berántom magam mellé.

- Maradj nyugton a seggeden! - morgom neki, majd kisétálok a fa mögül.

- Á, itt vagy, te szerencsétlen? - köszönt kedvesen az a degenerált, aki elvette tõlem a medálom.

- Hiányoztam? Hát, nem sokáig lesz alkalmad szomorkodni - nézek rá sötéten, majd a kezemet magam elé emelem, és a lehetõ legnagyobb energiahullámot irányítom feléjük. Azonnal meghalnak. Nem kár értük. Odamegyek a volt vezetõ hamvaihoz, és kiveszem belõle a medálom. Semmi baja. Hála.

Eközben a gyerek, akit megmentettem, éppen kiles a fa mögül. Nem akarom, hogy meglássa a medált, így villámgyorsan elõtte termek, a nyakánál fogva felemelem, és a fának szorítom. De könnyû.

- Ki vele, ki vagy te? - kérdem hidegen, majd jobban végigmérem a srácot. Hm, tényleg nagyon helyes. Nem csoda, hogy azok a szemetek rátapadtak. - Meglehetõsen szemrevaló teremtés vagy, az biztos… De volnál szíves elárulni, mégis mit keresel ezen a területen?! - Megdermedve néz rám.

- Én… én… - dadogja félénken. Édes.

- Igen? - nézek a szemébe kérdõen, és kicsit megszorítom a nyakát, mire õ még jobban remegni kezd.

- N… Ne ölj meg… - hebegi. Én erre felnevetek.

- Most mentettelek meg, édesem! Mi értelme lenne megölni? - Hallgat. Bátor egyéniség. Végül csak sóhajtok, és elengedem a ruháját, mire õ tehetetlenül a földre rogy elõttem. Nem árthat nekem. Csak az idõmet vesztegetem vele.

- Na jó - dünnyögöm. - Ezzel nem jutok elõbbre - megfordulok, és már éppen indulnék vissza, mikor utánam kiált.

- Aiden vagyok! - visszafordulok felé, és elmosolyodom.

- Örülök. Én Alex… - nyel egyet. Mit akarhat? Õ olyan más…

- Én… csak… éppen erre sétáltam, mikor ezek szembejöttek velem - nyögi ki a válasz a második kérdésemre is. Fejlõdõképes.

- Aha - bólintok. - Legközelebb inkább maradj otthon. - Erre nem válaszol, csak mereven néz. Hát persze, a ruhámat sokan szokták csodálni… nem lep meg. - Akkor… - méregetem sejtelmesen, majd vállat vonok. - Adios - intek, és mennék, de õ nem hagyja.

- Várj!

- Mire? - nézek rá unottan. Már tényleg kezdem unni, amit csinál!

- Én… - lehajtja a fejét, és mintha valamin erõsen gondolkodna, aztán visszanéz rám fekete szemeivel. - Meg akarom köszönni.

- Szívesen. - morgom idegesen toporogva. A fogadóba már biztosan halálra aggódják magukat miattam!

- De nem így! Én… - beharapja az alsó ajkát, az arcára némi idegesség ül ki. - Szeretném, ha ma nálam vacsoráznál.

- Heh?! - horkanok fel. Mit gondol ez az Aiden? - Szó sem lehet róla - jelentem ki komoran.

- De kérlek! - jön közelebb hozzám. - Nincs más, amivel megköszönhetném!

- Nekem egy „Köszönöm” bõven elég lenne! - mondom makacsul.

- Kérlek! - lép oda elém, és megfogja az egyik kezem. - Csak egy vacsora! Nincs semmilyen hátsó szándék mögötte! - próbál magabiztos lenni, de valahogy nem sikerül neki. Komolyra váltom arcvonásaim. Felemelem az állát, és mélyen a szemébe nézek. Õ kicsit félve pillant vissza rám, de már nem annyira, mint elsõre.

- Nem félsz, hogy én is rossz vagyok? - suttogom neki. Halványan rám mosolyog.

- Aki megmentette az életem, az nem lehet rossz! - Megadóan sóhajtok egyet. Addig nem fog békén hagyni, míg el nem megyek arra a vacsorára… Bob meg csak nem adja el a házat miattam.

- Hát legyen. Essünk túl rajta. - Erre a szemei kicsit felcsillannak.

- Rendben! - mondja vidáman, majd hátat fordít nekem, int, és elindul.

Unott képpel követem. Én bolond… miért is mentem bele?

***

Estére egy kis viskóhoz érünk. Nem túl nagy, de elég otthonosnak tûnik. Mikor még jó pár méterre vagyunk a háztól, az ajtó hirtelen kicsapódik, és két lány szalad ki rajta. Azt hiszem, ikrek.

- Aideeeen! - visítják, és a tõlem nem messze álló feketehajúra vetik magukat. A fiú csak nevet, és átöleli õket. Nagy szemekkel bámulom az eseményeket. Ez háremet tart otthon?

Végül a három „gyerek” feláll, és nevetgélve elkezdik leporolni magukat. A két csaj ekkor nagyra nyílt szemekkel kezd méregetni engem.

- Ki ez a fiú, Onii-san? - kérdi az egyik kíváncsian.

Akkor ezek a testvérei. Pompás! Még több teher.

- Csak egy barátom. Majd bent beszélgethettek vele! - legyint mosolyogva a fekete, és az ikreket kézen fogva a házba kezdi vezetni.

Némán ballagok utánuk. Nem is tudom, hányadszorra bánom már meg, hogy beleegyeztem ebbe az egészbe. Más se hiányzik nekem, mint még pár kolonc a nyakamba!

***

Bent egy nõ kedvesen mosolyogva fogad minket. Gondolom, õ az anyjuk. Engem meglátva elõször kicsit meglepõdik, majd még szélesebb mosollyal az arcán Aiden felé fordul.

- Új barát?

- Igen, Alexnek hívják. Szeretne ma nálunk vacsorázni! - Szeretnék? Szeretnéd! De inkább továbbra is csak hallgatok, és egy mosolyt próbálok erõltetni magamra.

- Hát persze, szívesen látjuk! - nevet az anyja, majd elém jön, és jobban végigmér. - Furcsa ruházatod van neked, fiam!

- Mondták már - sikerül végre visszamosolyognom, bár hogy hogyan, azt nem tudom. Érdekes hatással van rám ez a család.

- Amanda vagyok - mutatkozik be.

- Én Lily!

- Rachel!

Mutatkoznak be a lányok is. Mosolyogva bólintok. Eközben Amanda visszafordul Aiden felé.

- A vacsora már kész, csak rád vártunk. - A fekete bólint, majd a csuklómat megfogva az ebédlõbe vezet. Annyira furcsa érzésem van tõle… Tudom, hogy nem ember, de valahogy… nem tudom eldönteni, micsoda.

***

Az ebédlõbe érve Amanda terítéket rak elém, majd behozza az ételt. Az illatát már messzirõl érzem. Hm, finom! Aiden mellett foglalok helyet. Lily és Rachel néha rám pillant, majd nevetgélve súgnak össze. Idegesítõ. Hogy bírja ezt ki Aiden? Egy pillanatra rápillantok, majd gyorsan vissza is kapom a fejem. Nem akarom, hogy észrevegye.

- Na és van munkád, Alex? - ül le az asztalhoz Amanda is.

- És hány éves vagy?

- Ez az igazi hajszíned?

Tesznek fel újabb kérdéseket az ikrek, amikre csak egy rosszalló pillantást kapnak vissza anyjuktól.

- Igen, egy fogadóban szoktam dolgozni apámmal. Tizennyolc éves vagyok, és igen - válaszolok a kérdésekre, és megpróbálok viszonylag jó képet vágni.

A tizennyolcra Aiden gyanakodva pillant rám. Valahogy nem ér váratlanul. Csak nem sejt valamit?

- Értem. És az édesanyádnak van munkája? - folytatja a kérdezést Amanda.

- Õ halott - hajtom le a fejem. Együttértõ szemekkel találom körbevéve magam.

- Óh, nagyon sajnálom - mondja a nõ halkan. Rámosolygok.

- Ugyan, semmi baj! - felállok, és betolom magam mögött a széket, mivel idõközben már mindent megettem. - Köszönöm a vacsorát! - hajolok meg, majd elindulok fel, Aiden szobájába. Nem volt nehéz megtalálni, csak követni kellett a furcsa energiát. Azért csak úgy mégsem mehetek el, az gyanús lenne…

***

Felérve alaposan körülnézek. A szobában semmi különös sincs. Csak egy ágy, asztal, szekrény és hasonlók. Tipikus szoba, semmi extra cuccal. Még egyszer végigmérek mindent, majd az ablakhoz poroszkálok, kinyitom, és kiülök a párkányra. A szél játékosan kap bele a hajamba, jólesõ érzést biztosítva. Becsukom a szemem, és hallgatom, amit lent a kis család beszél. Érteni nem értem, csak hallgatom. Az olyan megnyugtató érzés… végül nyílik az ajtó, és a szobába Aiden lép be. Kinyitom a szemem, és rápillantok. Némán becsukja maga mögött az ajtót, és felém fordul.

- Ízlett a vacsora? - mosolyog rám.

- Igen, finom volt - bólintok semlegesen. Õ továbbra is csak mosolyog.

- Alex, az anyád…

- Mond, mégis mit akarsz még tõlem? - mordulok rá idegesen. - Itt maradtam vacsorázni. Megköszönted. Útjaink ezzel elválnak!

- Akkor miért maradtál itt? - Magam elé bámulok. Kis csend következik. Végül megszólalok.

- Mi vagy te? - Nem válaszol, csak hallgat. - Na így nem játszunk! - morgom idegesen, majd megfordulok, és lefelé bámulok, hogy felmérjem a terepet az ablakból leugráshoz. De mielõtt még megvalósíthatnám ezt a tervem, Aiden az egyik kezét a vállamra helyezi. Kiráz a hideg. Hátrapillantok rá. A szemei most egészen másak…

- Ne menj még.

Értetlenül bámulok rá. Õ pedig visszanéz rám… komolyan… és bár semmi ridegség sincs a tekintetében, mégis megborzongok. Mit akarhat még tõlem?

Fenyegetõ, rideg tekintete megrémít. Meg… meg fog ölni?