Ma este szüleim egy fogadást rendeznek. Barátok, ügyfelek között. Szívem szerint inkább
lennék barátaimmal, de a szüleim számítanak rám.
Épp piros nyakkendőmet kötöm be. Nem sokára kezdődik pari. Elegáns mozdulatokkal
lépdelek le a lépcsőn, hogy a halban fogadjam szüleimmel a vendégeket.
Ezt követeli az illem, és én befogom tartani, mert családom mindig arra tanított, hogy jó ember
legyek.
Anyám és apám már ott vannak. Apa, mint én szmokingban áll édesanyámat átölelve, aki egy
piros estéiben van.
Mikor leérnek mosolyogva üdvőzölnek, édesanyámat arcán puszilom meg.
- Akkor fogadjuk a vendégeket - szólal meg mély hangján apám, és én csak készségesen bólintok.
A vacsorát nem rég fejeztük be. Egy két pár táncol a halk zenére. Apám, épp ügyfeleivel tárgyal,
anyám meg barátnőivel fecseg.
Én meg itt ülök egyedül...már csak az öregasszonyok hiányoznak.
Egy kis levegő nem ártana ettől a tömegtől rosszul leszek. Az erkély felé veszem az irányt útközben
a család ismerőseivel kezet rázok, és érdektelen dolgokról beszélgetek velük.
De utálom én ezt, de az embernek vannak kötelessége. Nekem pedig ez a kötelességem.
Lehetne egy kicsivel izgalmasabb.
Na végre lerázom a vendégeket, és folytatom utamat az erkély felé. Már az ajtónál megcsap
a kellemes, hűs szellő. Ez kellett nekem.
A korláthoz sétálok, miközben leveszem az öltöny kabátot, és kigombolok pár gombot felül az
ingemen.
Oldalra pillantok, és észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Pont összetalálkozik tekintetünk.
Szép lány, nagyon is. Hosszú szőke haja körül öleli arcát, a halvány smink pedig kiemeli szép
arcát.
- Elnézést, remélem nem zavarok - mondom illedelmesen.
- Azt csinálsz amit akarsz - válaszol bunkón.
Kicsit meglepet ez a visszaszólás.
- Dante Goldwin, vagyok - csak normálissá válik, ha megtudja, hogy a vendéglátója vagyok.
A nevem hallatára felszisszen, rideg arc kifejezéssel nézz rám.
- Nem érdekel - figyelmen kívül hagyja, hogy kivel beszél.
Na látom nehéz esett ez a lány, pedig nagyon aranyos a külseje, és ilyen rideg belsőt takarna?
Vagy csak az egész látszat?
Kicsit körbe szaglászok, hogy van e valaki a közelbe, de szerencsére nincsen.
Zsebemből előveszek egy szál cigit, és egy gyújtót. Számba veszem, és már meg rá is gyújtottam.
Elfordítom a tekintetem a lányról, és az erkélynek háttal dőlve figyelem a csillagos eget.
Már egy ideje csendben vagyunk egymás mellett.
- Neked mi a neved? - kérdezem meg, de nem tekintek rá.
Nem válaszol. Végre találtam ezen az unalmas partin egy velem egykorút, aki egy lány...egy nagyon
szép lány, de nem valami jó társaság.
- Lynett Hagara - szólal meg egy kis idő elteltével.
Én csak biccentek. A vendégeknek kirakott hamutálban eloltom a cigit, és a lányhoz fordulok.
- Nem jössz sétálni a kertbe? - kérdezem meg kedvesen. Hatalmas kertünk van, és még egy kis
tavacskánk is van. Anya nagyon szereti a természetet, ezért csináltatta meg a kertet.
Nekem is nagyon tetszik, finom virág illat a patak csobogása. Amikor gyerek voltam, és
valaki bántott mindig odamenekültem hamar megtudtam nyugodni.
Az volt az én kis titkos helyem.
Nem válaszol semmit csak követni kezd. Persze a visszafelé út sem olyan könnyű.
Ismét végig köszönni, és mivel a lányra azt hitték, hogy a barátnőm volt egy kis magyarázat is.
Amit Lynett a bunkó stílusával elintézett.
Már a kertben vagyunk egy ideje, de nem nagyon beszélünk. Eddig én kezdeményeztem, de látom
rajta, hogy nem nagyon akar velem beszélgetni. Ami nem megy azt nem kell erőltetni.
- Nagyon szép - szólal meg, miközben a kertet dicséri.
- Egyet értek - válaszolom, miközben visszafelé sétálunk a házba. Hamarosan vége a partinak,
és biztos, hogy ők is hamarosan indulnak.
Már épp lépnék be a nagy terembe mikor egy házaspár lép elénk.
- Lynett indulunk - szól meg mély, parancsoló hangján a férfi, biztos az apja.
Mellettem a lány csak ridegen felszisszen.
- Örülök a találkozásnak, Dante Goldwin - a nevemet kiemeli, és az apjára tekint.
Én csak meghajolok, és a meglepődött férfira nézek.
- Elnézést be sem mutatkoztam, Mr. Hagara vagyok és a feleségem - mondja illedelmesen, és kezét emeli. Kezet rázunk egymással.
- Én is örülök a találkozásnak Hagara kisasszony - hangomban hallani a gúnyolódást, ami az
ő figyelmét sem kerüli el, mert egy gyilkos pillantással jutalmaz.
Tényleg egy aranyos lány. Távoznak is én végig követem minden egyes mozdulatát.
Visszatérek szüleimhez, és még elköszönök én is a távozó vendégektől.
Ismét egy hétfői nap, hogy én mennyire nem szeretem ezeket a napokat. Az iskolába tartok, legjobb barátommal Alexxal..
Rágyújtok még suli előtt egy cigire. A szüleim a mai napig nem tudják, hogy cigizek, és nem is a
akarom, hogy megtudják elég nagy trauma lenne a számukra.
A suli kapuja előtt pár méterre dobom el a cigit.
Az osztály felé tartunk mikor az igazgatói előtt egy ismerős alakot látok meg. Még nem láttam
a sulinkba akkor biztos ismerős lett volna a partin. Mellé lépek.
- Jó reggelt, Lynett - mondom neki sejtelmes hangon, miközben mosolyomat le sem lehetne szedni arcomról.
Karakter: Alexander Heavy Megjegyzés: (Silvanának)
Nagyvárosok, emberek, bűn. Fúj, utálom! Utálok olyan helyekre menni, amik tele vannak emberekkel. Nem érzem jól magam köztük, mert csak a bajnak vannak. Utálom őket, és utálom az építményeiket is. Viszont ez a felhőkarcoló épp kapóra jön. Itt jól belátni ezt az egész nagy betontömböt, sőt, még a szellő is kellemesen fújdogálja a hajam. Megnyugtató, így szinte már el is felejtem, hol vagyok. De sajnos nem sokáig lehetek ebben a boldog tudatlanságban, mivel alattam vagy 10 méterre valaki felsikolt. Démonérzékeimnek köszönhetően kiváló a hallásom, ezért hallom meg még innen föntről is. Egy csajt éppen most rabolnak ki egy sikátorban. Fiúbanda, ma már az ötödik. El sem hiszem, mért ennyire romlott ez a nép? Mindegy is, azt hiszem, ma nagy mészárlás lesz a bűnbandák részéről.
Csak lefelé nyújtom a kezem, és kilövellek egy nagyobb sötét energiát, amitől a banda atomjaira robban. A nő tiszta véres lesz, meg persze halálra is rémül (még jobban), így sikoltva elszalad. Megnyalom a szám szélét. Hm… vér.
Egy autó megy el alattam, és kiszáll belőle valami giccses ficsúr, akinek iszonyúan jó illata van. Azt hiszem, a karneválokon szokott ilyen lenni. Fincsi husika, ez sem fog sokáig élni…
Utána vetem magam, és egy nagy terembe állok meg. Mindenhol lányok, ruhák és… pasik. Eh, mi ez már, valami sztriptíz bár? Kétlem, mivel a rudak sehol. Husikám bemegy egy öltözőbe, én pedig követem. Sajnos túl sokan vannak körülötte, így nehéz közelebb férkőznöm hozzá. Egy ruhásállvány mögé bújok, és onnan várom ki a pillanatot, mikor végre egyedül lesz, és akkor… ajtókattanás, és én egyedül maradok. Nagy szemekkel bámulok magam elé: ez meg mi volt? Mindegy is, más szagot is megéreztem. Méghozzá egy csontváz szagát. Hmm… add istenem, hogy ne mű legyen! Újabb ruhák, székek, és egy kis pult, amin sminkek vannak. Pheh, gusztustalan, de hol van a csontvázam? Kutakodni kezdek a cuccok közül, mikor az ajtó kinyílik, és belép rajta egy lány. Meglepettnek tűnik, de vajon mért?
- Szia, te mit keresel itt? - elgondolkodva bámulom. Most mondjam azt neki, hogy egy csontvázat? - Hallod, menj ki légy szíves! - vált kicsit erélyesebb hangnemre, amire magamban elmosolyodom. Úgy, parancsolgatunk, szivi?
- Miért mennék? - nézek rá ravaszul, ő meg csak bizonytalanul méreget. Barna haja és barna szemei vannak, akár egy őzikének. Nem néz ki többnek az én testemtől, pedig a rajta lévő ruhából ítélve van már 16 is.
- Mert ez a női öltöző - mondja sóhajtva, aztán a kezével kinyitja az ajtót, de úgy, hogy nem megy oda hozzá. Áh, ilyen erőm nekem is volt, csak az óta sokkal erősebb lettem. Különleges ez a lány. Talán jobb is, mint egy csontváz!
- Nekem nem kell az ajtó - vonom meg a vállam, és az erőm segítségével ki teleportálok a helyiségből. Még hallom, ahogy felsikolt. Hehe, édes így a hangja… azt hiszem, fog még sikítani a mai nap.
Ismét a felhőkarcoló tetején vagyok, és várom, hogy kis prédám kijöjjön az épületből. Már kezd sötétedni, így félhomály borul mindenre, de az én szememet ez nem veri át, tehát az idő pont kedvez nekem. Egy jó ideje bámulom a kijáratot, de még semmi. Aztán végre nyílik az ajtó, és kilép rajta őzi, és legnagyobb szerencséjére nincs vele senki. Gonoszul elvigyorodok, majd egyszerűen leugrok mellé (amire ismét felsikolt), majd megragadom a derekát, és el teleportálok vele. Egy erdőben tűnünk fel újra, ahol ellököm magamtól, és az előttünk lévő kis ház felé veszem az irányt. Mostanában ez az állandó otthonom. Itt fogok vele játszani egy kicsit, hacsak nem belezem ki még előtte. De nem, azt hiszem, nekrofil még nem lettem.
- Megint te? Ki vagy?! Mért hoztál ide?! Azonnal vigyél vissza! - hallom a heves kiabálásokat, de persze teljesen fölösleges, mivel itt senki sem hallja.
- Túl sokat kérdezel - morgom semlegesen, aztán berúgom a ház ajtaját, mivel kulcsot nem szoktam használni hozzá; könnyebb ez a megoldás.
- Legalább a nevedet mond meg! - kezdi újra kicsit rémültebben, amire már szélesen elvigyorodom. Azt hiszem, fel tudta mérni a helyzetet.
- A nevem Alex, de neked csak a Végzeted - sétálok elé, és ördögien rávigyorgom, mire ő meghátrál. Sötéten nézek rá, és megnyalom a szám szélét. Azt hiszem, nem fogja megköszönni az elkövetkező napokat…
Fáradtan esek be ajtómon, összecsukott napernyőmet a rögtön elém lépő szolgálóm kezébe nyomom a táskámmal együtt. Utálom a napfényt… túl hamar lebarnulok tőle, sőt inkább megéget, de… én a fehér bőrt szeretem. Miért kell ilyen hülye helyeken fotóznunk?
- Hozz inni – mondom morcosan Matthewnak, aki csak biccent, majd fordul is ki a szobából, én meg minden eleganciát eldobva vetem magam kedvenc kanapémba. Még jó, hogy senki nem lát, illúzió romboló lett volna. Szerencsére csak nagyon ritkán vagyok ilyen. Alig pár pillanat múlva már jön is vissza inasom, egy tálcán kedvenc frissítőm, mellette egy díszes boríték.
- Ez mi? – kérdezem kíváncsian. Most hogy kifújtam magam, már jobban érzem magam.
- Egy levél kisasszony. Nem rég hozta egy nem túl távoli szomszédos ház szolgálója – hmm… a közelben lakna? De vajon miért nem ő jött? Megvárhatott volna… De lehet hogy nem is ő.
- Köszönöm – leveszem a tálca tartalmát, majd magához veszi a fémlapot.
- Engedelmével – meghajol, és már vonul is ki, magamra hagyva, ahogyan kell.
Kortyintok egyet italomból, majd leteszem a mellettem lévő asztalkára, és a borítékra fordítom figyelmem. Egyszerű mégis szép darab. Ujjam beakasztva óvatosan nyitom ki, majd kicsúsztatom belőle a levelet.
A sorokat olvasva, elmosolyogom.
Ez Lucio… milyen egyszerű, nemes és régi gesztus… imádom az ilyet.
Éjjel 11, tökéletes időpont, ilyenkor a satnya emberek, nem zavarnak semmilyen munkával engem. Olyankor már mind alszik, nyugtom lehet.
Összehajtom a vékony lapot, majd mellkasomhoz szorítom. Végre egy férfi, aki tudja hogyan kell egy hölggyel bánni. Igazán lovagias, kedves és ha a mosolyára gondolok, szívem eltölti egy különös érzés. De vajon ő is jobban meg szeretne ismerni, vagy csak az unalmát akarja eloszlatni? Ezt még nem tudom, ezért nekem is óvatosnak kell lennem, nehogy a végén belé essek és koppanjak.
Nem illene hozzám. Inkább kéretem magam, minthogy én legyek az, akit elhanyagolnak.
- Matthew! – szólok inasomnak, újra italomat fogom meg.
- Igen kisasszony? – imádom hogy ilyen gyors, tökéletes szolga.
- Készíttess egyszerű vacsorát, és egy fürdőt nekem.
- Igenis – és… már el is indult. Jót fog tenni egy kis frissítő fürdő.
~*~
Stílusosan késve érkezem meg, természetesen limuzinnal megyek. A park elejében tesz le a kocsi negyed 12kor, megvárom míg elhajt az utasításom szerint, majd betipegek a park kapuján. Mivel a park és erdő keresztezését írta találkozóhelynek, felkészülve egy nagyon lapos tűsarkú cipőt vettem fel, szinte nem is látszik a sarok. Térdalattiig érő fekete ruhám feszesen simul testemhez, de nyakra akaszthatóságának „ előnye” hogy a dekoltázst sejtelmesen rejti el a kívánatos szemek elől. Kis táskámat magam előtt tartva sétálgatok, már nincs messze a cél, a park nem olyan nagy mint emlékeztem.
Fejemben mintha egy kis hívó szó csendülne fel, oldalra fordulok és az út végén meglátom daliás alakját. Itt van… vajon rég óta vár rám?
- Jó estét Lucio – biccentek mosolyogva, ahogy elé lépek, már automatikusan nyújtom felé kezem. Megfogja és picit előre hajolva húzza ajkaihoz már előre megremeg minden porcikám.
- Önnek is, kedves Josette – hangja olyan bársonyos, szinte mézként folyik hallójárataimba, és ahogy felfogom, ellágyul szívem. Mikor elengedi lassacskán kezem, magamhoz veszem, újra csak táskámat fogom meg.
- Mi a terve az estére? – kérdezem kíváncsian, de csak elmosolyodik, karját nyújtja felém, amit elfogadok, mellé állva csúsztatom saját karom az ő tartásába.
- Egyelőre csak sétáljunk – válaszol kedvesen.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 25. 10:39:26
Kényelmes halványkék selyem köntösömben, keresztbe tett lábakkal lapozgatom a külön lapomat. Az újságos fiúcska sosem érti, miért hozatom ezt a szennyet, de van, amit ő nem lát. Ő egyszerű bulvár sorokat olvas rajta, tudományos és egyéb híreket. De engem az érdekel, amit saját szememmel látok. Halványan vöröslő tekintettel nyalom meg ujjam végét, hogy egy újat lapozzak.
Szeretem ezt a kiadót egy igazán nemes vámpír az igazgatója, s a bent dolgozók is mind a fajtám, ezért olvasom csak. Az embereknek összehordja a felszínen lévő híreket, pletykákat és egyéb mocskokat, míg nekünk vámpíroknak ó betűkkel teleírt híreket, újdonságokat, s olyan helyeket, ahol fajtáink találkozói szoktak folyni.
Egy érdekes cikken akad meg tekintetem. Egy feltörekvő bár, mely igazán nagy hírnévre tett szert a gazdagabb réteg körében. Tökéletes, pont nekem való.
- Matthew – szólok inasomnak, aki robosztus léptekkel jön be, egyenruhájában. Csak azóta szólítom a keresztnevén, mióta teljesen vámpírt csináltam belőle. Azelőtt tökéletes kém volt, igazi ínyenc falat. ár mikor először láttam tudtam, hogy jobb az embereknél, tudom használni valamire.
- Igen kisasszony? – biccen kicsit előre.
- Látod ezt? – tartom felé az újságot, ujjammal a cikkre mutatva, elvileg neki is látnia kéne.
- Igen kisasszony – imádom amikor így hív, és azóta ilyen engedelmes amióta nem ember.
- Mit tudsz róla?
- Igazán elegáns hely, a nemesek legjobbjai fordulnak meg ezen a helyen. Időnként szoktak plusz programok is szórakoztatni a helyen… - hmm
- És mégis mi?
- Ezt pontosan nem tudom, talán csak annyit, hogy viadalok – ígéretesen hangzik – A tulajdonos Lucio Monero Vito de Luca.
- Oh – mosolyodom el, ismerős a neve – Köszönöm, elmehetsz – intek neki.
Azt hiszem ma ellátogatok ide.
~*~
Kedvenc kék ruhám veszem fel a ma esti alkalomra, s ha még nem odaillő lenne az öltözékem, se baj, bár ebben nem kételkedem. Imádom ezt az anyagot, ahogy hozzám simulva követi minden mozdulatomat. Kis táskámat veszem magamhoz, még locsolok egy-egy pötty parfümöt fülem mögé, és már indulhatok is. A limuziba szállva adom meg az irányt sofőrömnek.
Kiszállok, és utasítom, hogy álljon meg félre valahol, ha lát engem kijönni, azonnal jöjjön ide. Így is tesz, én pedig bátran indulok be a helyiségbe.
Bíbor színben pompázik szinte minden előttem. Nemes-fémes illat terjeng, tükrök, ó-dísztárgyak puha, nemes anyagok díszítik a termet mindenütt, kiválóan előkelő helynek tűnik számomra, lehet hogy többet fogok ide járni. Vajon milyen viadalok lehetnek itt és hol? Kíváncsi vagyok már. Leülök egy eldugottabb üres asztalhoz, majd rendelek magamnak vérbort, kellemesen iszogatva, kortyolgatva nézek körbe. Legtöbbjük idősebb, akár ezer évesek is lehetnek itt körülöttem, de egyáltalán nem zavar. Sokkalta kellemesebb és jobb az emberek társaságánál. Hamarosan egy gong szólal meg, felkapom fejem, látom hogy megindul a tömeg hátra, egy ajtó felé, így sodródva velük én is felkelek helyemről, indulok hátra. Lassú kecses léptekkel nézek továbbra is körbe, ismerős arcok után kutatva, de ha meg is látok egyet, azt is csak hírből ismerem, nem személyesen.
Ketrec, korlátok, s egy lepel takar mindent, majd ahogy a vámpírok körbe gyűlnek megmutatkozik a két démoni alak, leláncolva őrjöngve. Már értem a viadal lényegét, de számomra nem valami jó szórakozást kecsegtető esemény. Kicsit megnézem, s lehet tovább is megyek, ha erről szól az este.
Egy idősebb vámpír lépeget mellém, egy ideig nem figyelek rá, majd feltűnik tekintetében az érdeklődés számomra.
- Segíthetek? – kérdem kedvesen, nem tudom mire vélni közelségét.
- Elnézést a modortalanságomért… Lucio de Luca vagyok, a bár tulajdonosa – oh mily szerencse, pont rá voltam kíváncsi – Még nem láttam itt, ezért is jöttem ide, hogy vendéglátói szerepemet betöltsem – milyen kedves tőle, azonnal észrevett. Nem tudtam, hogy ennyire „zártkörű” szokott lenni ez az esemény.
- Josette Clair – kacsóm nyújtom felé, azonnal fogadja a gesztust. Milyen helyes, és jól nevelt személy. Felcsillan szemem, ahogy kézfejemre csókot hint, elmosolyodom arcát látva, furcsa érzés fog el.
- Minek köszönhetem kedves látogatását Josette? – kérdi kedvesen tőlem.
- Hallottam ezekről a ketrec harcokról. Gondoltam megnézek egyet, bár ez nekem talán kicsit brutális – mondom ki bátran gondolataim, bár nem a teljes igazságot árultam el. Nem tűnhetek előtte informálatlannak, mégsem mondhattam hogy csak most hallottam erről a helyről egy újságból.
- Igen, a nők általában kihagyják ezeket a harcokat. Viszont cserébe nekik fél áron adjuk a vérbort. Bár… maga most először van itt, legyen az é vendégem… - előre biccen miközben ajánlatát mondja, s ennek a mély bűvös hangnak nem tudok ellenállni.
Ahogy karját nyújtja nekem, becsúsztatom saját karom, hogy úgy tartsa meg.
- Örömmel elfogadom… - válaszom szolid mosollyal, és a tömegből kikerülve megyünk vissza a bár részlegbe. Leülünk egy külön részre, kényelmesen foglalok vele szembe helyet, ujjaimat fel-le végigfuttatva a pohár vonalán amiben haloványan leledzik a vöröses vérbor.
- Ha szabad érdeklődnöm – ül le ő is utánam – mivel foglalkozik.
- Modellkedem – válaszolok egyszerűen – S habár olykor sok emberrel kell együtt dolgoznom, élvezem, valamennyire megéri.
- Az ön szépségét vétek lenne nem megörökíteni, jó szakmát választott.
- Köszönöm – mosolyodom el bókjától, s talán már a pír is fut arcomon, hiába takar kevéske smink – Igazán kedves – felelem még, majd felemelem poharam, velem együtt teszi ő is ezt, így mélyen nézek különleges szemeibe.
- Örülök, hogy megismerhetem – apró mozdulattal emeli még meg poharát, én is így teszek, majd pici koccintással pecsételjük meg a beszélgetést.
- Úgy szintén – válaszolom, majd beleiszom poharam tartalmába. Igazán finom, de csak kicsiket kortyolgatok.
- És ön? Mit csinál a szabadidejében? Gondolom nem itt tölti az egész napját.
- Nem – mosolyodik el végre ő is, nagyon jól áll neki – általában olvasok, ilyen dolgokkal foglalom el magam.
- Én is szeretem a könyveket, manapság a régi példányokat gyűjtöm, van pár a gyűjteményemben, ami még óangol nyelven készült – érdeklődve hallgatja végig lelkes mondandómat.
- Jól hangzik, talán egyszer kölcsön kérek egy példányt, hogy tudjam milyen az ízlése – mosolyogva kortyol újat italából, én is így teszek.
- Széles nálam a választék, bármikor szívesen látom – megfogok egy szalvétát, végigsimítva felületén égetem bele szép dőlt betűkkel a címemet, majd odacsúsztatom neki – remélem nem bánja, hamarosan mennem kell, sajnos holnap egy fotózásra vagyok hivatalos – fogalmazom meg szépen munkám egyik lényegét, biccent egyet.
- Sajnos bánom, hogy nélkülöznöm kell társaságát, de megértem, a nappali munka fárasztó tud lenni – amint felállok helyemről, rögtön ő is követ.
- Köszönöm a meghívását, szerintem gyakrabban fogom ezt a bárt látogatni.
- Annak igazán örülnék – újra karját nyújtja illedelmesen, egészen a kijáratig kísér, épp hogy az ajtóba lépek, a limuzin már ott is áll a járdánál.
- Viszlát – intek utoljára, kedves mosollyal, majd beszállok az autómba.
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 13. 12:17:48
