- Miért cipeltél haza? Talán félsz, hogy megint elrabolnak? – kérdi a csaj egy kis idő után.
- Nem szoktam félni. Ám a megmentésedért nekem is jár valami... – vigyorgom rá sejtelmesen.
- Mondjuk? – néz rám meglepetten, de nem hurrogja le rögtön a fejem. Ez jó jel.
- Mondjuk te. – vigyorgom tovább. - Csak a cuccaidért jöttünk be. Ma este nálam alszol – Na, erre mit lépsz?
- És ha nem? – Csak ennyit? Nem kérdést vártam… egy egyszerű mozdulattal a karjaimba kapom, és úgy megyek vele tovább. Ez nem választós dolog.
- De igen. – válaszolok egyszerűen, majd küldök egy helpet egy limuzinért, ami abban a pillanatban be is hajt az utcába. Helyes, én is erre gondoltam. Odaviszem Rost a limohoz, beültetem a hátsó ülésre,
- Óh... – pirul el a lány, mire én rávigyorgom, és a sofőrhöz battyogok.
- A legközelebbi hotelbe. Már foglaltam szobát – utasítom a férfit, aki csak bólint, és beindítja a motort. A kocsi elviharzik, Rosezal együtt. Én meg nagyot sóhajtva a háza felé indulok. Remélem nincsenek otthon a szülei.
És nincsenek. Hála Istennek. Így azért könnyebb. Felpakolok neki néhány ruhát, egy fogkefét, és… hmm, az ott a fehérneműs fiókja? Kilóg belőle egy melltartó. Csak innen gondoltam. Na de csak nem haragszik meg, ha szépen visszateszem…
Miután mindennel kész vagyok, fütyörészve elhagyom a házat, és a szálloda felé indulok. Haza nem vihetem, mert a szüleim eget-földet összehordanának. Különben is, én most egy barátomnál alszom. Vagyis ő alszik nálam, hehe… a részletek.
A hotel elé érve bejelentkezem, aztán a megadott szobába csörtetek, és halkan benyitok. Rose az ágyon fekszik, és alszik. A kis csóró, biztos fáradt volt már, a sofőr meg nem akarta felkelteni, ezért inkább felhozta. Nem kap érte plusz pénzt, de majd megköszönöm. Egy kis mosollyal az arcomon a lány mellé sétálok, és az ágyra könyökölve figyelni kezdem. Egyenletesen szuszog, és nagyon szép, még így alvás közben is. Édesen mosolyogva hajolok közelebb hozzá, és az egyik tincsével kezdek játszani. Erre már mocorogni kezd, és nagyot ásítva dörzsöli meg a szemeit.
- Hol… vagyok? – nyújtózik egyet az ágyon, aztán álmos szemei rám tévednek. Azonnal véget ér az édes kis style, és a lány gyanakvóan ugrik hátrébb tőlem.
- Nem kell félni. Nem eszlek meg! – nevetek, és mellé dőlök az ágyra. Nagy szemekkel bámul felém, én pedig a plafont szemlélve a kezeimet a fejem alá rakom.
- …miért hoztál ide? – szólal meg nagy sokára a mellettem fekvő.
- Túl sokat kérdezel.
- De én tudni akarom! – makacskodik tovább. Fáradtan sóhajtok, és felé fordulok. Nincs kedvem hallgatni a pattogását, úgyhogy…
- Csak úgy. Mert ehhez volt kedvem. – értetlen szemekkel bámul rám.
- Csak… ezért? – dadogja megrökönyödve.
- Aha… mért, talán valami mást is szeretnél csinálni? – villantom rá perverzen a szemeim, mire ő kis híján leken nekem egyet, de még időben elkapom a kezét.
- Azt hiszed, hogy, csak mert gazdag vagy, minden a tiéd lehet? – kiabálja felém dühösen, mire én felülök, és fölé magasodom.
- Igen, ezt hiszem. Mi is ezzel a baj? – nézek a szemébe ridegen, mire ő az idegtől remegve ellök magától, és az ágyról leugorva az ajtó felé csörtet. Menjen csak. Úgysem jut ki. Elektromos zár. Csak az én utasításomra nyitják ki. Mellesleg a hatodikon vagyunk, úgyhogy az ablakon kimászás is bajos.
- Én mindig ide járok. – mutatok egy gyönyörű épületre, ami a legdrágább italozók egyikéhez tartozik, de én megengedhetem ezt magamnak…
- De hisz ez csodálatos... – nyögi ámultan, mikor beérünk a kávézóba - Te... te mindig ide jársz? – néz rám kérdően, mire én elvigyorodom.
- Persze. – válaszolom egyszerűen, és a megszokott asztalomhoz vezetem.
- És csak meginni valamit is ide jössz? – nevet fel nyersen, ami kissé irritál -Talán gazdag vagy? – kérdi cinikusan, és mennyire is eltalálta a dolgot!
- Tulajdonképpen igen. – hárítom el a kérdést - Mindjárt jövök, hozok két italt. – állok fel az asztaltól, és a pulthoz sietek. Választok két méregdrága shaket, aztán visszasétálok a csajhoz, és elé tolom. Látszik rajta, hogy még mindig furcsa neki ez a sok luxuscucc, gondolom ilyen téren nem az én fajtámból való. Végül egy beszélgetést kezdeményezek, amit ő fel is vesz, így találunk is közös témát. De sajna az idő hamar elmegy, és mire észbe kapok, már rég otthon kéne lennem.
- Gome, de most már indulnunk kell – állok fel az asztaltól – Hazakísérjelek?
- Ugyan, nem kell… hazatalálok! – vigyorog rám a lány, bár van egy olyan érzésem, hogy ő most nem haza fog menni.
- Akkor rendben! – mosolygom vissza rá, majd egyet biccentve a pulthoz indulok, hogy fizessek. Ez meg is történik, és elég sok pénzt hagyok ott. De kit érdekel? Megtehetem… hadd följön csak drága szüleimnek a feje azon, hogy hova költöm el ezt a sok lóvét… ha ők azt tudnák…
- Na szia! – intek Ros felé, mivel épp útba esik az ajtó, így már nem megyek vissza hozzá. Ha úgy vesszük, ez a lány elég aranyos, ráadásul még a stílusunk is megegyezik… ha a körülményeink nem is minden téren. Ettől függetlenül úgy érzem, ő megért! Legalábbis azt hiszem… lehet, hogy gyakrabban kéne temetőbe járnom.
Hazaérve a szüleim rögtön letámadnak, hogy hol voltam, mit csináltam, mért jöttem ilyen későn? Hát kérlek, már majdnem húsz éves egyetemista vagyok! Mért kell nekem mindenről beszámolnom?!
- Megyek a suliba… - indulok végül ismét az ajtó felé. Nincs kedvem a közelükben lenni…
- Este hatkor? – kiált utánam érdeklődve apám. Akkor bazzeg, mindenhol jobb, mint itt!
- Pontosan! Néhány haverommal gyakorlunk a holnapi zéhára. Majd jövök! – egyszer… vagy ha a kedvem úgy tartja, soha! Ideje lenne saját lakást beszerezni…
Elgondolkodva sétálok ismét az utcán, és eszem ágában sincs a haverjaimhoz menni. Ők most biztos buliznak… nekem meg nincs kedvem szórakozni. Inkább csak csavargok egy kicsit a városban, aztán amikor már lefekszik aludni az a két házisárkány, hazamegyek. Addig is felesleges lennék otthon…
Ásítozva kanyarodok egy másik utcába, mikor egy csapat fiút pillantok meg, amint egy körbe állva lökdösnek valakit. Először nem akarok közelíteni, nehogy én is belekeveredjek a dologba, de aztán egy hangos sikítást hallva megtorpanok. Ez a hang nagyon ismerős volt… csak nem?!
- Hagyjatok békén! – hallatszik Rosalie hangja a nevető fiúk csoportján át.
- Na és miért? Mondj egy jó érvet! – röhög egy fekete hajú srác, és a lányt a nyuszifüleinél elkapva kicsit megemeli. Még innen, több méterről is látni, hogy ez nagyon nem esik jól neki. Próbál ugyan védekezni, de az most már mit sem ér…
Na jó… itt telt be a pohár! Gyorsabbra véve lépteim a banda közé vágok, és a srácot ellökve Rosetól védelmezőn elé lépek. Ahogy a srácok meglátnak, hangos nevetésben törnek ki. Én meg legszívesebben hánynék… mivel felismertem, kik is ezek valójában.
- Áh, kit látnak szemeim? Csak nem a környék kő gazdag kis ficsúrját? – vigyorog felém gúnyosan a fekete hajú, mire én gyilkosan pillantok vissza rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben találkozom vele újra…
- De igen, őt látod. Viszont én is látok valakit… csak nem a gettó királyát? – vigyorgom vissza rá megvetően, mire a vonásai komolyra váltanak. Ugye nem szereted, ha a származásoddal gúnyolódnak, hm?
- Nagy lett a pofád Nyuszikám. Én a te helyedben elállnék onnan, de ez csak egy jó tanács! – kacsint felém figyelmeztetően, mire én unottan megvonom a vállam. Ugyan… agyamra mennek az üres fenyegetőzései. Fel kéne már fognia, hogy a világ a „kő gazdagok” mellé áll…
- Hm, ez esetben én is adnék neked egy jó tanácsot, Nile… - az övemből egy pisztolyt húzok elő, és ré szegezem – Tűnj el innen, a talpnyalóiddal együtt, de sürgősen… - morgom felé fenyegetően, mire ő meghátrál. Hát hiába, Nile drága nagy bandavezér, de nem a rosszabb fajtából. Fosztogatni és bűnözni nem szoktak, inkább csak bandázni, és csajokat kritizálni, amihez ugye nem kell fegyver… tehát ő velem szemben védtelen.
- Mit akarsz te azzal..? – vizslat gyanakodva – Az nem is igazi!
- Miben fogadunk? – vigyorgom ördögien, és kattintok egyet a fegyveren, mire Nile megint hátrál egy lépést. Eközben a bandája is zúgolódni kezd, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, ami elég vicces…
- Hé! Nyugodjatok le! Nem igazi, ebben biztos vagyok! – szedi össze magát a fekete hajú, aztán „magabiztosan” visszalép felém egyet – Na, mi lesz? Lőj! – Naiv gyerek… annyira naiv…
- Hát rendben… te akartad! – az ujjam egyre beljebb csúszik a ravaszon, míg végül a fegyver már majdnem el is durran, de az utolsó pillanatban Nile megtántorodik, és futásnak ered. A bandája meg utána. Fejvesztve menekülnek előlem… de szánalmas.
Magamban kuncogva megfordulok, hogy megnézzem, jól van-e kis stílustársam. Ahogy nézem igen, csak nagyon meg van rémülve. Hm, fokozzuk egy kicsit az izgalmakat. A pisztolyom ismét felemelem, de ezúttal rá szegezem. Boci szemekkel bámul fel rám. Váratlan fordulat, nem de? Vigyorogva meghúzom a ravaszt, a fegyver elgördül, a hang után pedig egy kis, sárga műanyag golyó pattan a lány fejéhez. Hehe… Nile jól gondolta… ez csak játék.
A lány, mikor felfogja, mi is történt, morogva feláll, és egy akkorát üt a vállamba, hogy úgy érzem, menten leszakad.
- Ezt még egyszer ne csináld! – kiabálja nekem remegő hangon, még mindig az események sokkja alatt, én pedig csak hangosan kuncogni kezdek.
- Hát így kell bánni a megmentőddel? – kérdezem drámai hangon, és sértődötten elfordulok tőle. Egész jó kedvem lett hirtelen…
A lány erre csak suttog valamit az orra alá, aztán felsóhajt.
- Igaz. Bocs. És köszi, hogy megmentettél… - mondja immár nyugodt hangon, én pedig szélesen vigyorogva visszafordulok felé.
- Szívesen, épp nem volt jobb dolgom. Mellesleg mit is keresel te itt, szívi? – lépek hozzá közelebb, mire ő zavartan pillog rám. Na igen, ő még nem szokta meg, hogy nekem nincs két ugyanolyan oldalam… szívás…
- Én… csak… éppen haza indultam… - dadogja megszeppenten.
- Persze… úgy, ahogy az ivás után is? – húzom fel a szemöldököm hitetlenül, de a végén aztán csak felnevetek – Sok gond van veled, Rosa-san! – fogom meg a kezét, és elkezdem magam után húzni.
- Hová megyünk? – hallom pár lépés után kábult hangját. Na jah, nehéz lehet megszokni, hogy már nem az a depis, full udvarias gyerek vagyok, aki pár órával ezelőtt.
- Hát hozzád! – ugyan nem tudom, hol lakik, de csupán egy telefonomba kerül, hogy megtudjam. Nem hiába, a technika mellettem áll!
- Haza? Ne! Nem akarok haza menni! – kezd húzni a másik irányba, de én visszarántom magam elé.
- Akkor mégis mit akarsz drágám? Ismét egy eszelős banda áldozatává válni? – nézek rá ridegen, mire ő kicsit meghátrál.
- Én… nem…
- Akkor meg gyere. – kezdem magam után vonszolni ismét, és ha kelletlenül is, de követ.
- Ki volt az a fiú? – kérdezi kis csend után.
- Hosszú. Legyen elég annyi, hogy egy régi ismerős! – kacsintok hátra, mire a lány kelletlenül elhúzza a száját. Na ja, Nile régen a legeslegjobb barátom szerepét töltötte be, vagy legalábbis azt hittem… de nem így volt. Csupán addig kellettem neki, míg fizettem helyette a dolgokat, aztán mikor kijelentettem, hogy nem vagyok a személyes bankja, még ő sértődött meg, és szépen kiadta az utam. Szívás, de jobban járt vele, mintha én küldtem volna el…
- Olyan más vagy… - jegyzi meg Rosa pár perc múlva. Hát igen Nyuszikám, én skizofrén vagyok.
- Jah. És számíts még az ilyen személyiségváltozásokra! – kacsintok rá vigyorogva. Megmentettem az életét… vajon mit is kérjek érte cserébe, hmm..?
Néha azon gondolkodom, hogy vajon mit kéne tennem ahhoz, hogy mindenkinek jó legyek. Hanyagoljam a gothos stílust, ne járjak nyuszi füllel a fejemen, dobjam el a kontaktlencséim. Ezek a szüleim vágyai. A barátaimé pedig: legyek ott minden partin, usáról váltsak át nekora, fessem be a hajam kékre, mert a lila már nem menő. Na akkor kérdem én, most kinek kéne megfelelnem? Ez a kérdés már régóta foglalkoztat…
Ahogy itt állok a nagymamán sírja előtt, mindig ilyen dolgok jutnak az eszembe. A nagyim kedves volt, megértő, és hihetetlenül szeretett, ahogy én is őt. Mikor vele voltam, valahogy elfelejtettem minden bánatom. De aztán ő meghalt, és az életem a feje tetejére fordult. Már nem tudok különbséget tenni jó és rossz között, nekem minden ugyanolyan szintű, és csak úgy vagyok. Szomorú... de igaz.
Egy szál sárga rózsát teszek a nagyi sírjára, és megigazítom a mellette lévő, kicsit már elhervadt virágokat. A sárga rózsa volt a kedvenc növénye. Azt mondta, ez a szín a barátság jelképe, és mindig ilyen színekben vett nekem ajándékot a szülinapomra, hogy sok barátom legyen. Azóta egyetlen sárga ajándékot sem kapok, és minden egyéb ajándék is értékét vesztette…
Estefelé jár már az idő, kezd sötétedni. Ilyenkor szeretek én itt lenni. Amikor senki sem zavar, senki sem köt belém. Csak állok, és egyedül vagyok a nagyival. Mindig is szerettem egyedül lenni…
- Szép fülek. – lép mellém egy fekete ruhás lány, és meggyújtja a mamám sírján lévő gyertyákat. Fél szemmel nézek csak rá. Nem nagyon szeretek szóba állni senkivel, főleg a temetőben nem, de ez a lány most különlegesnek tűnik. Ugyanúgy nyuszi füleket visel, ahogy én, és a ruhája is nagyon hasonló.
- Köszi. – mondom halkan, majd tekintetem ismét a sírra emelem – Még sose láttalak itt téged. – ami viszont meglepő, mivel majdnem minden héten benézek ide.
- Én viszont már elég sokszor láttalak téged. Mindig ide jössz péntekenként és vasárnaponként este, és hozol pár szál sárga rózsát erre a sírra. – kezét a hideg kőre teszi, és végigsimít rajta – Dieter Rose. Nagyon fontos személy lehet neked. – bólintok. Nem is tudod, mennyire fontos…
Ezután pár perc csend következik. Némán állunk a nagyim sírját nézve, közben az esti szél cirógatja az arcunkat, és lágyan fújja szét a hajunkat. Milyen érdekes látvány lehet, két sötétbe öltözött, nyuszi füles alak a temetőben. Ha valaki meglát minket, biztosan szellemnek néz…
- Nem lenne kedved meginni valamit? – nézek fel egy idő után a lányra. Nálam elég ritka, hogy valakit csak úgy elhívjak, de ez a lány érdekesnek tűnik. És nem csak azért, mert fullra ugyanolyan a stílusunk…
- De, mért is ne? – mosolyog rám a csaj, és hátat fordítva elindul ki a temetőből. Kis idő múlva követem is - Mi a neved? – kérdi, mikor mellé lépek.
