***

A mai nap ugyanolyan, mint a tegnapi... Nana tanácsát követve megint igyekeznék szabadulni Yui mellõl, de megfogja a kezem. Gyilkos tekintetemmel felé fordulok, és sikerül megütnöm azt a hangnemet, amirõl olyan sokan ismernek.
- Elengedsz vagy csak... – kezdem, de félbeszakít.
-  Szeretnék megint beszélni veled... – mondja szinte hallhatatlanul, mégis kihallom, amit motyog.
- Már nincs értelme. – huppanok vissza, mire elenged, kezeit ölébe fekteti, és inkább azokat vizslátja, mintsem, hogy rám nézzen, de én továbbra is szkennelem tekintetemmel – De meggondolom. – döntök végül, majd felpattanok, és brancsommal elmegyek ebédelni.

***

Utolsó órára sikerül döntenem. Egy beszélgetést csak megér a dolog.
- Yui. – szólalok meg végül – Elmegyek, csak siessünk... – jelentem ki, és néha riválisomra pillantok.
Bólint néhányat, majd visszafekszik, én pedig igyekszem kibírni a maradék idõt. Ahogy csengetnek, elég lassan kezdek pakolni. Nem kell senkinek sem tudni, hogy Yuival van dolgom. Mikor mindketten végzünk a pakolással, felmegyünk hozzá. Az ágyra ültet, azonban nem ül mellém.
- K... kérsz valamit inni? – kérdezi.
- Hát õ... ig-...
- Oké akkor hozok, kóla jó lesz? – ismét szavamba vág, mire csak bólintok, és el is illan.
Mikor vissza ér, csak félig nyitja ki az ajtót, és úgy kukucskál be.
- Hát a kólánk az elfogyott, de elmegyek a boltba, és hozok.
- Nem kell, annyira nem vagyok...
- Akkor sietek! – csukja be az ajtót, engem pedig ott hagy egyedül.
Igazándiból gyûlölök várni. Nézelõdök, jobbra-balra, de nem igazán tudom lekötni magam. Végül felállok és járkálni kezdek, jobb dolgom nem lévén. Hallom, ahogy vissza ér, kolomol, vissza ülök a helyemre, majd kinyitja az ajtót, a két poharat pedig az asztalra teszi, majd megint eltûnik. Kezd felettébb gyanús lenni az egész, de nincs mit tenni. Amikor újra nyílik az ajtó, Akari lép be, egy pillanat alatt elönt a méreg. Mégsem akarhatja az ennyire az orrom alá dörgölni. Villámsebességgel pattanok fel és lépek az ajtóhoz, és kezem a kilincsre helyezem, de Yui elém áll.
- Most itt van a lehetõség, és addig nem megyünk el innen, amíg nem beszéltük meg a dolgokat. – mondja. Valószínú annyira sugárzik arcomról a gyûlölet, mint Akariéról. Leveszem kezem a kilincsrõl, majd sóhajommal Yui felé fordulok.
- Mit kéne megbeszélnem ezzel? – bukok vetélytársamra.
- Nem csak vele, velem is.
- De mit, Yui? Nem érted, hogy bármennyire is meg akarnálak szerezni, õ nem engedné?! – idegességem fokozódik, és próbálom visszanyelni könnyeimet.
- Így igaz, Yui-chan. – lép elé, mire oda vezetem tekintetem.
A mocsok képes az ajtóhoz szorítani és... megcsókolja?! Hallom, ahogy Yui nyüszög egy sort, hogy ellenkezzen. Ennek nagyon nem lesz jó vége. Ha bennem elszakad valami, abból sok jó nem sül ki. Akari elégedetten felém fordul, majd elvigyirodik.
- Felfogtad, hogy veszítettél?
- Fogd be - sziszegem, és ökölbe szorul a kezem.
- Na mi az, nem hallottad tisztán? Megismételjem?
- Ha nem fogod be, bajod lesz...
-Miért nem fogod fel? Ellenem nem nyerhetsz! Képes vagyok mindent, és mindenkit megszerezni, amire és akire vágysz. Érted?
- Fogd be...
- És ismét én nyertem - mászik a képembe.
- Ha nem mászol ki az arcomból, akkor...
- Mi lesz?
Azt hiszem, elpattant bennem valami. Ellököm magamtól, és mielõtt felfoghatná, mi vár rá, ököllel mosok be neki egyet, mire hátratántorodik, végül seggre ül, és úgy tapogatja arcát.
- Megmondtam, hogy fogd be! - biztos vagyok benne, hogy tekintetemmel már-már villámokat szórok - Nagyon jól tudod, hogy nem jó kikezdeni velem! És! Semmi bajom azzal, ha egy tárgyat hamarabb szerzel meg, mint én. De nem fogod fel, hogy a lányok nem puszta objektumok?! Ezt mikor fogod fel?! Keiko kell? - veszek ki egy cetlit meg a telefonomat, és lekaparom a számot - Nesze, itt a száma, és ne ártsd magad az életembe, különben sokkal többet kapsz ettõl a kis simogatástól, megértetted?! - még mindig értetlenül ül elõttem, én pedig csak idegesebb leszek - Megértetted?!
- Meg... - motyogja, majd a cetliért nyúl, de elkapom elõle.
- Mit kell mondani?
- Kösz...
- Nem azt!
- Bocs.
- Normálisan, és ne tõlem!
- Bocsánat! - fordul - Yui felé, majd ismét hozzám - Ide adnád már a cetlit?
- Nesze! - hajítom oda neki, majd végre kisétál a szobából.
Én áttörlöm az arcom néhányszor, majd Yui felé fordulok.
- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni, én csak... Elkapott az ideggörcs. Nagyon sajnálom.
- S-semmi baj - motyogja, és mintha a könnyeivel küszködne.
Alsóajkamba harapok, majd tétován közelebb lépek felé, és megsimogatom vállát, mire mellkasomba fúrja fejét és magamhoz szorítom.
- Hogy lehettem ekkora hülye? - motyogja, miközben továbbra is próbálja elfojtani sírását.
- Ugyan már. Honnan tudtad volna? - húzok halvány mosolyt arcomra.
- De én... csak... sajnálom.
- Mégis micsodát? - tolom el egy kicsit magamtól, hogy szemébe nézhessek.
- Hát ezt az egészet. Hogy átvágtalak, meg hogy...
- Ugyan - mosolyodom el, majd letörlöm arcáról a könnycseppeket - Mindenki hibázik néha. Még én is.
Nem mond semmi többet, csak egymás szemeibe révedünk. Szinte végtelennek tûnik az idõ, de mégsem akarok kapkodni. Azt akarom, hogy õ lépjen, de csak akkor, ha készen áll a dolgokra...

***

Vége a tanításnak, Naomi már rég elviharzott, szóval úgy néz ki, hogy tényleg nem kellett volna hazudnom neki... Biztos rosszul esett neki, hogy megbízott bennem, én meg egy szemrebbenés nélkül átvertem. Szörnyû vagyok... Körülbellül ezen gondolatok járnak egész nap a fejemben. Felkapom a táskám és elindulok én is, de Akari valahogy rekord idõ alatt mellettem terem, és még véletlen se hazafelé sétál velem. Valamiért még úgy is nyomasztó a társasága, hogy abszolút nem kéne annak lennie! Kedves, közvetlen és még türelmes is,de mi a francért aggódok én Naomi miatt? Az igaz, hogy azt mondta, szeretne velem lenni, de ez a mai nap után kicsit sem jött le a viselkedésébõl...
            - Mi a baj, Yui-chan? – néz rám aggodalmas.
            - Ugyan, semmi. – ennyire látszik, hogy mégis van valami?
            - Nem vagy szomjas?
            - Hát... egy kicsit. – tekintek oldalra, Akari pedig egybõl belém karol, és turbó sebességre kapcsolva száguld be az elsõ helyre amit meglát. De várjunk csak... hisz itt Naomi dolgozik! Remélem ez csak a véletlen mûve lesz és Akari nem direkt, pont ide húzott be... és most következik, hogy mindjárt félre nyelek, szinte abban a pillanatan ahogy belljebb kerülunk Naomi lesmárolja azt a lányt, aki még délelõtt volt az osztályban. Ahogy Akarival a pult felé lépkedünk csak, és kizárólag õket tudom bambulni, sõt még akkor is amikor a másik lány már rég elválik tõle. Akari kér valamit, és a noszogatására leülök mellé, de nem tudom miért kell feltûnõen közel ülnünk hozzájuk. Naomi kissé kedvtelenül csapja le elénk amit kértünk, jé, ebben egy szívószál is van.
            - Tessék Yui-chan, igyál. – mosolyog Akari és elém tolja a poharat. Kicsit bátortalanul kapom be a szívószálat, aztán iszok valamennyit, nem is rossz ez a cucc... de nem tudok nagyon sokat inni belõle.
            - Finom volt, azt hiszem ez bõven elég. – bólint egyet, aztán elveszi elõlem a poharat és minden nemû hezitálás nélkül kortyolja ugyan abból a szívószálból a maradékot.
            - Nyaa, ez már majdnem olyan volt, mintha megcsókoltalak volna. – fordul felém pár másodpercnyi Naomival való szemezés után, én pedig egybõl elpirulok és kicsit olalra fordulok. Miért vagyok ilyen béna? Miért nem tudom egyszerûen elmondani nekik, hogy mind a kettõjük... Áh, ez lehetetlen! Az is tesz egy lapáttal a dologra, hogy, hogy is mondjam, õk ketten riválisok, és egy rivális pár minden lehetõséget megragad a rivalizálásra, legalábbis szerintem ez így van. Lehet, hogy én is csak egy ilyen lehetõség vagyok, és csak azért ilyen kedves velem Akari, és azért mondott ilyeneket Naomi? Mi lenne... ha valahogy hármasban megbeszélnénk ezt az egészet? Igen, ez talán megoldás lehet. Amúgy is a sarkamra kéne már állnom, mert ez így nem mondható kifejezetten állapotnak. Akari kifizeti az italt aztán kiráncigál a helyrõl, és valamiért ragaszkodik ahoz, hogy hazakísérjen. Oké, ha muszály... De úgy érzem, hogy a közeljövõben mindenképpen benn is tesz egy kis látogatást...

***

Minden úgy megy, ahogy tegnap is. Ebédszünet van, és Naomi megint gyorsan szeretne távozni mellõlem, de valamiért, magam sem tudom miért, de megfogom a kezét. Akari már elment, lehet, hogy most kéne elhívnom, õt úgy is bármikor megkérhetem, szerintem szíves örömest elfogadná a meghívást. Ahogy szinte átdöf a tekintetével mikor felém fordul, tova száll a kezdeti „önbizalmam” ezzel az egész lerendezéssel kapcsolatban. Csak kavarom magamnak tovább ezt az egészet, nem mintha nem lennék nyakig benne...
            - Elengedsz vagy csak... – érzem a hangjában, hogy most inkább lekezelõ és az a nagymenõ lány, akinek itt mindenki hiszi, és cseppet sem olyan, aki akkor és ott volt a szobámban, velem, egyedül. De nem akarom, hogy valami megjegyzést tegyen, ezért inkább a szavába vágok.
            -  Szeretnék megint beszélni veled... – motyogom halkan, alig hallhatóan, de hozzá mégis eljutottak a szavaim.
            - Már nincs értelme. – ül vissza a székre, én pedig elengedem és az ölembe rakom a kezeim, inkább azokat bambulom, minthogy a szemeibe nézzek, ugyanis nyilvánvaló, hogy most engem méreget. – De meggondolom. – volt Naomi, nincs Naomi. Meggondolja... ez közel sem jelenti azt, hogy eljön, de azt se, hogy nem.

***

Utolsó óra, most nem tesi, tehát esélyünk is lenne úgy elmenni hozzám, hogy Akari nem lát semmit. De még mindig nem mondta el, hogy jön vagy sem.
            - Yui. – szólít meg úgy az óra közepe felé Naomi, rögtön felé fordulok – Elmegyek, csak siessünk... – elég halkan beszél, és néha nem is felém, hanem Akari felé szegezi a tekintetét. Bólitok párat, aztán visszafekszek a padra, semmi kedvem sincs az órára figyelni, és így nem is tudnék. Akari azt mondta, hogy ma neki kell vásárolnia, szóval valahogy össze lehetne hozni, hogy õt is felhozom, és megbeszéljük hármasban a dolgot. Akari a kicsöngetés után szinte eltûnik, de Naomi is elég lassan pakol, hasonlóan hozzám. Kicsit talán döcögõsen de elindulunk hozzám, valahogy meg kellene játszanom, hogy boltba kéne menni. Ez talán még sikerülhet... Amikor már a szobámban vagyunk leültetem az ágyra, de nem ülök mellé.
            - K... kérsz valamit inni? – pislogok rá nagyokat.
            - Hát õ... ig-...
            - Oké akkor hozok, kóla jó lesz? – vágok gyorsan a szavába, már most biztos gyanús vagyok. Értetlenül bólint egyet, én pedig gyorsan lefutok a konyhába, anya vizsgálatra ment, tegnap mondta, hogy napközben nem lesz otthon. Kinyitom a hûtõt, és pechemre van itthon kóla. De amirõl nem tud, az nem fáj neki. Visszabaktatok és kinyitom félig az ajtót, majd behajolok rajta.
            - Hát a kólánk az elfogyott, de elmegyek a boltba, és hozok.
            - Nem kell, annyira nem vagyok...
            - Akkor sietek! – csukom be az ajtót, kellemetlen már, hogy egy mondatot sem tud befejezni mellettem. De ennek most ez az ára. Szinte futok a boltba, hogy összefussak Akarival, amit valahogy sikerül is megejteni.
            - Szia Akari! – döcögök oda hozzá, eléggé meglepõdik, hogy itt találkozunk.
            - Nahát Yui-chan! Csak nem vásárolsz?
            - Csak innivalóért jöttem. – mosolyodok el. De most nem enyelegni jöttem ide, el kell hívnom! – Mond csak, nem lenne kedved feljönni hozzám?
            - J... jól hallottam? Yui-chan, te elhívtál magadhoz?! – még a kosarát is kidobja a kezébõl, és már engem ölelget. Oké Yui, gondolj arra, hogy csak bizonyítani akar a vetélytársa elõtt. Igen, csak bizonyítani.
            - Szóval eljössz?
            - Hogy mondhatnék nemet neked? – felveszi a kosarát, és elindul a pénztár felé. Utána megyek, közben gyorsan lekapom az egyik polcról azt amiért jöttem, mind ketten fizetünk aztán hazafelé veszem az irányt, õ pedig szépen mellettem halad. Arra is ki kéne találni valamit, hogy ne legyen túl hangos amikor bejövünk. Speciel õ sem tudja, hogy anya nincs otthon...
            - Majd legyünk csendben, mert anyukám alszik. – fordulok felé, õ pedig bõszen bólogat, a homlokára van írva, hogy már alig fér a bõrébe. Jajj, mi lesz ebbõl... Nem soká hazaérünk, a konyhapultra teszem a kólát, és azt a két zacskót amit õ hozott, gyorsan öntök két pohár kólát és elindulok a szobámba, hiszen Naomi már vár rám... de csak rám. Már most el se tudom képzelni, hogy és mint lesz ez a dolog, de olyan elõérzetem van, hogy megint inkább csendben kellett volna maradnom. Kinyitom az ajtót, és gyorsan leteszem az asztalra azt a két poharat, és máris vissza szaladok Akariért, ahogy látom a szobámban ücsörgõ lány most mégjobban elvesztette a fonalat. Amint belép Akari becsukom az ajtót, de talán késõ volt, mert Naomi már itt is van, és a kilincs felé nyúl, de gyorsan az ajtóba lépek.
            - Most itt van a lehetõség, és addig nem megyünk el innen, amíg nem beszéltük meg a dolgokat. – jelentem ki, de kettõjük arcára csak az egymás iránt érzett gyûlölet és egy cseppnyi értetlenkedés ült ki, Naomi elengedi a kilincset egy sóhaj keretében és szinte szemrehányó pillantást vet felém.
            - Mit kéne megbeszélnem ezzel? – mutat Akarira.
            - Nem csak vele, velem is.
            - De mit, Yui? Nem érted, hogy bármennyire is meg akarnálak szerezni, õ nem engedné?! – istenem, most még jobban felidegesítettem, ahogy látom még... sír is...
            - Így igaz, Yui-chan. – lép elém Akari, mind a ketten felkapjuk a fejünket. Hírtelen az ajtónak nyom a vállamnál fogva, és lassan felém hajol. A szívem már zakatol, és ha tippelnem kéne, az egész fejem vörös lehet... Nincs sok idõm gondolkozni, hiszen Akari megcsókol. Még nyüszörgök is ellenkezés képp, de nem érdekli.
Egyszer hiszem azt, hogy meg tudok oldani valamit, és ez lesz belõle. Sikerült mindent a feje tetejére fordítanom, lehetetlen, hogy ebbõl normális megoldást hozzak ki. És még azt se tudtam meg, hogy mi is vagyok én nekik, hogy egyáltalán nem csak egy kis civakodásra alkalmas ok vagyok, vagy ilyesmi.
Szóval összegezzük: Akari alig egy perce megcsókolt, Naomit sikerült teljesen kiidegelnem, most pedig a néma csend uralkodik ebben a már rettenetesen nyomasztó légkörû szobában. Én nem tudok semmit, és a legrosszabb, hogy azt sem tudom, hogy örölnöm kéne-e ennek, vagy sem.

Majd este felhívok valakit, vagy hétfõ reggel megkérdezem az embereket. Végülis lényegtelen.
Suli után még gyorsan beugrom kajáért, aztán már szaladok is Bátyóhoz. Beérek a klubba, gyorsan csókot nyomok arcára, bemegyek a raktárba, megkajálok, majd átöltözöm és szólok tesómnak, hogy mehet õ is enni. Unalmas ez a délután, meg kell hagyni, szokásos emberek, néha egy-két arc a suliból, de ennyiben kimerül az "izgalmas" péntek estém. Viszont fordulat áll be. Hayato, miközben valamit éppen kever, rám szól:
- Nao, várnak!
- Jó, bocs!
Megfordulok, mire az új lánnyal találom szemben magam. Teljesen ledöbbenek, nem is értem, hogy került ide. Egy pillanatra megbabonáz, de most nem eshetek ki a szerepembõl.
- Mit adhatok? – kérdezem végül, semlegesen. Végülis õ is vendég.
Gyorsan keres valamit, majd kiszolgálom.
- Egészségedre. – teszem elé a poharat, majd Bátyóhoz sétálok.
- Hayato! Hayato! Õ az! - suttogom.
- Ki? Mi?
- Az új lány.
- Wow, Hugi, ha neked nem kell, akkor majd...
- Kuss! - ütöm meg kicsit karját.
- Szerintem ahelyett, hogy õt is megfélemlítenéd, inkább... Tudod...
- Van egy fogadalmam, nagyon jól tudod!
- Felejtsd el! Csak mára, oké?
Dünnyögök egy sort, folytatom a melót, majd közlöm Hayatoval, hogy lelépek, lehet vissza jövök besegíteni, de majd rá csörgök. Csak fejet csóvál, már tudja, mire készülök. Összeszedem magam, megkeresem a kedves énem, majd Yui mellé állok, és megfogom vállát, mire felkapja fejét.
- Hé, nincs kedved sétálni valamerre? – kérdezem, és még számomra is meglepõ, milyen kedves hangot sikerült megütnöm.
- Hát még nem igazán ismerem a környéket... – látom, hogy kicsit zavarba jött, de pont ezt szeretem.
- Na, akkor mutatok pár jó helyet, aztán út közben beszélgethetünk is. – mosolyodom el, majd elindulok, mire szépen jön utánam.
Megmutatom neki a helyeket, ahová én is eljárok, ha éppen nem Bátyónak segítek, de néha felhívom figyelmét olyan helyekre is, ahol nem érdemes megpihenni, még egy sörre sem. Kérdezgetem, türelmesen válaszol, s néha visszakérdez. Bírja a kiképzést a kishölgy, az biztos... Hirtelen megállok, hiszen meglátok két osztálytársat, így az új lány nem csak, hogy nekem jön, de nekem simul, sõt, megfogja derekam. Nocsak, mit titkolsz, mondd?
Lassan hátra pillantok, teljesen elvörösödik és hátrébb lép.
- Nagyon sajnálom! – nyögi ki nagy' nehezen, mire elmosolyodom, majd visszafordulok, hiszen idõközben a két csaj is ide ért. Alig váltunk néhány szót, néha sugdolózunk, majd szépen állnak is tovább. Õszintén szólva gyûlölöm, ha hálószövögetés és cserkészés közben zavarnak, gondolom õk is észrevették, mennyire rosszkor éppen ezért vették ilyen sietõsre a figurát.
Végül kerül, amibe kerül, úgy döntök, hazakísérem Yuit, az este hátralévõ része pedig legyen spontán.
- Mutasd meg merre laksz. – kérem, mire bólint, és elindul.
Mikor elérünk a lakáshoz, rájöb, hogy nem hozott kulcsot. Valamiért tetszik, hogy ennyire szétszórt tud lenni. Becsenget, mire az anyukája nyit ajtót.
- Szia, csak nem Yui barátja vagy? – kérdezi, mire bólintok – Á, akkor gyere csak be, vacsorázz velünk. – mosolyodik el és megindul, én pedig követem.
Remélem, mostmár kezd megcsömörleni a kisasszony a kiképzésemtõl. Én így tesztelem az embereket. Kíváncsi leszek, mi lesz a vége. Illedelmesen bemutatkozom, majd megvacsorázunk, és felállok, hogy elbúcsúzzam, az anyukája azonban marasztal. Ez engem megdöbbent, majd Yuira nézek, aki megindul elõttem, én pedig szépen ballagok utána. A szobájába vezet. Na de hölgyem, mit képzel rólam, az elsõ nap megfektetem a csajokat? Na jó... a ribancokat megfektetem, de a hölgyeket... Lehuppan ágyára, elmosolyodom.
- Mondd csak, Yui... - máris mézes-mázosan kezdem, sikerült eltalálnom a csábító hangnememet.
- I-igen?
- Mi volt ez a kis... "botlás" ma este?
- Botlás?
- Talán rekonstruáljam? - vigyorgok továbbra is, majd felállítom és magamnak háttal állítom.
Már most érzem zavarát, majd hozzá simulok, ahogy õ hozzám, és derekára helyezem kezeimet. Nem látom arcát, de így is tisztán kiveszem zavarát. 
- Mondd, mit akarsz tõlem? - hajtom vállára fejem, majd megcsókolom nyakát.
- É-én?
- Dehogyis, összetévesztettelek a szomszéd lánnyal... - vonom fel szemöldököm, de mire szólásra nyithatná száját, megszólal mobilom.
Idegesen veszem fel. Hayato az. Muszáj bemennem dolgozni, legalább ezren vannak, legalábbis Bátyó elmondása szerint. Áttörlöm arcom, majd Yui felé fordulok.
- Ne haragudj, de vissza kell mennem dolgozni.
- S-semmi baj - pásztázza a padlót.
Teszek egy sóhajt, megfogom kezeit.
- Megbántottalak? Nagyon sajnálom. Ígérem, többé nem lesz ilyen. Szia! - nyomok puszit arcára, majd kisétálok.
Elköszönök szüleitõl is, majd visszamegyek a klubba. Akármennyire is faggat a Bátyám, belõlem ezúttal egy szót sem húz ki. Egész hétvégén melózom, maximum egy órát, ha tanultam. Hétfõ reggel... Hétfõ... Ahj... Most hogy nézzek Yui szemébe? Megint nem gondolkodtam... És ha mindenkinek elmondja, mit tettem vele? Nyúzottan felkelek, majd összeszedem magam. Szokás szerint ballagok a terembe, le a táskát, majd a másik padra ülök, és hallgatom, ki mit csinált a hétvégén, vagy éppen mennyire csodálnak. Egyébként is unom, de mikor Yui belép az ajtón, szó szerint megáll bennem az ütõ...