Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yuri)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Dorcee2013. 03. 24. 23:34:49#25442
Karakter: Fujiwara Naomi
Megjegyzés: ~Ichinek~


 Bocsánat a késésért!! Azért remélem, tetszeni fog! 

- Naomi... – egy ideig hangtalanul révedünk egymás szemébe, aztán bólint - Persze, hogy bejöhetsz.
Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, és egy ideig csendben várok, nem is igazán tudom, mit kellene tennem. Majd elindulok, és mikor már az ágya mellé érek, lassan leereszkedem hozzá és magamhoz szorítom. Nem szól egyikőnk sem, de viszonozza ölelésem, és ahogy fejét nyakamba fúrja, érzem, ahogy sírni kezd.
- Ne sírj, nincs semmi baj. – próbálom nyugtatni, de valójában az én könnyeim is utat törtek maguknak.

Jobbommal a haját simogatom, mire csak bólint egyet.  Ezek igazából csak a megkönnyebbülés könnyei, hiszen végre beszélgethetünk egymással.

- Ugye nem haragszol rám? – kérdezi végül.
- Nem csináltál semmit, neked kéne haragudnod rám. Lényegében én rángattalak bele ebbe az egészbe.

- De...
- Shh, nem kell semmit sem mondanod! – akadályozom meg abban, hogy ellenkezzen, mire nem mond többet - Minden rendben? Kiderült valami?
- Pár nap múlva tudják meg az eredményeket. Egy kicsit félek...
- Nem kell. Itt vagyok én is.
- T-tényleg... a szemed... – komorodik el, majd kibújva szorításomból vizsgálgatni kezd.

 - Jól van, nyugi. Egy kis idő és semmi bajom nem lesz – mosolyodom el halványan.

- Biztos?
- Biztos.

Felsóhajt, de mielőtt bármit is mondhatnánk, nyílik az ajtó, és megérkeznek a szülei. Félreállok, mire megkapja az öleléseket. Szinte mindennek hálát adnak, hogy a lányuk ébren van, és épen.
- Még egyszer nagyon köszönjük Naomi – hálálkodik ismét az anyukája.

- Semmiség – mosolygok.

- Naomi végig vigyázott rád itt bent – nevet anyukája.
- T-tényleg? – kérdezi, mire bólintok - Köszönöm. – ismét elpirul, és felemeli kezét, hogy ezt valamennyire takarni tudja, de mind látjuk.
- Neked sem kell megköszönni.

Még egy kis beszélgetés, majd a szülők távoznak. Ölelés, puszi, majd az ajtó csukódásának hangja.
- Meddig maradhatsz bent nálam? – kérdezi, miközben ismételten elfoglalom helyemet az ágyon.
- Azt hiszem most, hogy ébren vagy már csak délután kettőtől hatig – arcán megjelenik a csalódottság - Ne legyél telhetetlen! – mosolyodom el, majd homlokom övéhez nyomom.

Levegővételei egyre sűrűbbek, és kipirult. Kicsit hátrébb húzódom és a szemeibe nézek. Balommal megtámaszkodom, jobb kezem pedig arcára simítom, és gyengéden megcsókolom. Kicsit mintha meglepődne, de azért viszonozza csókomat. Mintha újra visszatért volna belém az élet. Kezei hátamra csúsznak. Mikor elválunk egymástól, fejét vállamra hajtja. Legszívesebben sosem engedném el, hiszen én már…
- És most mennyi az idő? – kérdezi.
- Nem lehet olyan késő – mosolyodunk el mindketten.
- Sehogy sem tudjuk megoldani, hogy többet lehessünk együtt?
- Ami azt illeti nekem van egy ötletem – hallom meg Bátyám hangját az ajtó felől.
- Hayato! Legalább kopoghatnál! – korholom.

- Jó, jó, bocs. - morgolódik - Bejöhetek? – mindketten Yuira nézünk, aki bólogatni kezd.
- Szóval, mire gondoltál? – kérdezem, miközben elengedem a lányt.
- Nem olyan bonyolult. Csak egy két személyes szobát kell szerezni.
- Nem is hangzik lehetetlennek. – mosolyodik el Yui, miközben rám néz.
- Ha neked megfelel megpróbálhatjuk.
- Akkor majd utána kérdezek, hogy lehet-e ilyesmit. Nyugi, ha nem is engedik csak kikönyörgöm valahogy – nevet fel Hayato - Remélem sikerül. Viszont csak megnéztelek, nem is zavarok tovább – simogatja meg fejemet, és már el is indul.

- Naomi, - hallom meg Yui hangját, mire felé fordulok, és elpirul - Szeretlek...

Kissé meglepődöm, mikor meghallom, de elmosolyodom, majd gyengéden megcsókolom.

- Én is szeretlek - suttogom fülébe, mikor elválok tőle.

Kicsit megborzong, én pedig alsóajkamba harapok. Lassan végigsimítok arcán.

-          Jól vagy? Nem fáj semmid? – kérdezem.

-          Jól vagyok – mosolyog, majd mellkasomba fúrja fejét, én pedig simogatni kezdem – Csak… csak…

-          Csak mi? – mosolyodom el.

-          Ne hagyj itt. Ne hagyj el soha többé! – motyogja mellkasomba, amit alig hallok.

-          Ne félj – nyomok puszit feje búbjára – nem hagylak el soha.

-          Megígéred? – emelkedik fel és néz szemeimbe.

-          Ígérem – csókolom meg homlokát, mire elmosolyodik.

-          És ha… ha…

-          Semmi sem választhat el minket többé – nevetem el magam.

Kimondhatatlanul boldognak érzem magam. Ha most véget érne a világ, boldogan halnék meg, hiszen itt van a karjaimban az, akit teljes szívvel szeretek. Viszont lassan mintha…

- Yui – simogatom meg arcát – Ki kell mennem, de visszajövök, ígérem - mosolygom.

- Biztos? – kapaszkodik karjaimba.

- Ígérem – lehelek csókot ajkaira, majd felállok, és kimegyek a folyosóra.

Mielőtt elérném a mosdót, kisebb hangzavarra leszek figyelmes. Mikor az irányába fordulok, látom, ahogy Bátyám és Akari hadakozik egymással. Saját kórtermem ajtajának csukódását is hallom, ezért arra fordulok. Éppen Keiko jön ki onnan. Intek neki, mire halványan elmosolyodik, és felém indul.

- Szia, Naomi! – köszön halkan.

- Szia! Hát te? Vagyis… ti?

- Hallottam, mi történt és… gondoltam meggyőzöm, hogy bocsánatot kérjen tőletek, de… amint látod, Hayato még mindig nagyon félt téged.

- A jó öreg Hayato – mosolygom.

- Jól vagy egyébként?

- Túl fogom élni.

- És a barátnőd?

- Remélem, ő is – futtatom végig tekintetem a padlón.

Amíg öleltem, addig el is felejtettem, hogy még nincsenek meg az eredmények, és akár rossz hírt is kaphatunk.

- Naomi. Ha mindketten bemegyünk veled, és a bátyád is, akkor megengeded?

- Tessék? Micsodát?

- Hogy bocsánatot kérjen tőletek.

- Egy pillanat! – mosolyodom el – Csak szeretnék valamit elintézni – vakarom tarkómat, miközben ismét a mosdó felé fordulok – Próbáld megnyugtatni Hayatót, mindjárt jövök! – mosolygom, majd ténylegesen belépek a helyiségbe.

Dolgom végeztével megmosom kezeimet, és óvatosan – anélkül, hogy eláztatnám a szememen lévő kötést – arcomat is. A tükörbe nézek, majd a mosdókagylónak támaszkodom. Valamiért bízom Keikoban. Hozzájuk sétálok, majd Bátyám vállára teszem a kezem.

- Nyugodj már meg, fölösleges a balhé! – mosolygom – Gyere velünk, és higgy nekem, nem lesz semmi baj!

- Nao! De a… meg a… és… - kezdene el tiltakozni, és, mint általában, mikor nem megy neki, dadogni kezd.

- Nem lesz baj! Keikot ismered, Akarit meg… - igazából semmi pozitívat nem tudok rá mondani, így inkább belé karolok – Menjünk, na!

Lassan haladunk vissza, és én nyitok be az ajtón.

- Yui, látogatóink vannak.

Csodálkozva néz rám. A két lány belép, mire Yui kicsit megfeszül. Mellé lépek, majd vállára teszem kezét.

- Semmi baj – suttogom fülébe.

- Ki ez a lány Akari mellett? – motyogja, miközben továbbra is a párt vizslatja.

- Keiko.

Kissé eltávolodik tőlem, karjaimba kapaszkodik.

- Nem lesz baj – simogatom meg arcát, majd csókot nyomok homlokára.

- Lányok, kaptatok másik szobát, szóval lassan… - szólal meg Hayato, mire bólintok.

- Én… - kezd bele Akari, mire Keiko megböki – Sajnálom, oké? Elég ennyi?

- És? – néz rá Keiko.

- Többet nem fordul elő.

- És?

- Jövő hónaptól másik suliban folytatom.

- És?

- Ha még valamit megígérek, nem marad semmim!

- Pontosan tudod, mire gondolok!

- Bocsánat!

- Elnézést a kellemetlenségekért, lányok! – hajol meg Keiko – Kicsit összekuszálódtak a dolgok az évek alatt. Igazán sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk, Yui! – mosolyogja, mire Akari megrántja pólója ujját.

- Menjünk, jó? Megígérted, hogy bevásárolunk!

- Persze – sóhajtja – sziasztok! – int búcsút, majd elhagyják a szobát.

Egy ideig egyikőnk sem tud megszólalni, aztán pedig Hayato töri meg a csendet.

- Induljunk, lányok!

Kisegítjük Yuit az ágyából, majd átkísérjük az új, kétágyas szobába. Amint a lány ágyba kerül, Bátyám hozzám fordul.

- Ideje mennem! Meló van. Lehet, hogy holnap bejönnek apáék. Vigyázz magatokra! – nyom puszit homlokomra, majd távozik.

Lassan leülök Yui mellé, majd arcon csókolom.

- Szerinted mi volt ez az egész?

- Mire gondolsz?

- Mi történt Akarival?

- Oh, mondtam neked, vagy nem? Keiko mellett teljesen megváltozik.

- Értem – egyszerre mintha elment volna a kedve.

- Hey, minden rendben? – kérdezem aggódva.


Ichi-nii2012. 12. 30. 04:29:49#24715
Karakter: Keigo Yui
Megjegyzés: ~ Dorceenak


 Jó fél órába, vagy talán többe beletelik, mire végez mindennel. Egy ápolónő visszakísér a szobámba, próbál megnyugtatni egy kicsit, magam sem tudom, mennyire sikerült neki, hiszen egyikünk sem tudja a vizsgálatok eredményét, és valószínűleg csak napok múlva derül ki, hogy van-e nagyobb bajom, és ha igen, akkor mi. Legalábbis a doktor ezt mondta. Az ágyamig elkísér, aztán kilibben a szobából, ami mellesleg rettentően barátságtalan. Kicsi, egyszerű és túl üres. Egy közepes méretű ablak van az ágytól jobbra, fehér függönnyel. A bal oldalon, és szemben is van egy asztal, utóbbi felett egy kis tévé foglal helyet. Nincs mit tenni, meg kell szoknom ezt a környezetet. Szerintem egy ideig még itt maradok... ahogy Naomit is ide juttattam. Büszke lehetsz magadra, Yui.

 

Hátradőlök a párnákra, a takarómat a derekamig felhúzom, és az ablakon bámulok kifelé. Elvileg a szüleimnek telefonáltak, hogy felkeltem, ezért ma még számíthatok látogatókra, csak attól félek, hogy esetleg Akari is eljön valamikor... Istenem, máris ezen gondolkozok. Én egyáltalán nem ezt akartam.
- Bejöhetek, Yui? - hallok egy hangot az ajtó irányából. Gyorsan oda is fordulok, hiszen észre se vettem, hogy valaki kinyitotta.
- Naomi... - csúszik ki a számon a lány neve. Egy ideig csak némán nézünk egymás szemébe, aztán bólintok egyet. - Persze, hogy bejöhetsz.
Ezzel be is lép, és becsukja maga után az ajtót. Egy pár másodpercig hezitál, de szépen lassan elindul felém. A szívem már most hevesen ver, annyira örülök, hogy láthatom. Ahogy elér, lassan lejjebb ereszkedik, és szorosan magához ölel. Egy szót sem szólok, egyszerűen csak viszonozom a gesztust, arcomat a nyakába fúrom, és könnyezni kezdek.
- Ne sírj, nincs semmi baj. - motyogja, de hallani lehet, hogy ő is sírásba kezdett. Egyik kezével elkezdi simogatni a hajamat, én pedig újra csak bólintok egyet, de egy pillanatra sem engedem el. Attól független, hogy könnyek folynak végig az arcomon, teljesen megnyugodtam. Kicsit jobban elengedem magam, és becsukom a szemeim. Egy mély levegőt veszek, még az illatát is érzem...
- Ugye nem haragszol rám? - kérdezem egy kis idő elteltével.
- Nem csináltál semmit, neked kéne haragudnod rám. Lényegében én rángattalak bele ebbe az egészbe.

- De...
- Shh, nem kell semmit sem mondanod. - szakít félbe. Eleget teszek a kérésnek, aztán egy ideig csendben öleljük egymást tovább. - Minden rendben? Kiderült valami?
- Pár nap múlva tudják meg az eredményeket. - motyogom halkan. - Egy kicsit félek...
- Nem kell. Itt vagyok én is.
Újabb hallgatás közben gondolkozom el azon, hogy ő tulajdonképp csak miattam van itt. Ott van a kötés is a szemén...
- T-tényleg... a szemed... - szontyolodok el egy kicsit, és ki is bújok az öleléséből, hogy megnézzem.
- Jól van, nyugi. Egy kis idő és semmi bajom nem lesz. - ereszt el egy kicsi mosolyt.
- Biztos?
- Biztos. - sóhajtok egyet, de nincs sok időnk tovább folytatni az aggodalmaskodást, hiszen hirtelen kinyílik az ajtó, és a szüleimet pillantom meg. Akaratlanul is elmosolyodok ahogy meglátom anyát, Naomi félre is lép, hogy egy újabb ölelést fogadjak anyától. Apa is hamar megörvendeztet eggyel, aztán leülnek a szobában. Egy ideig anya csak szorongatja a kezem és százszor hálát ad az égnek, hogy itt vagyok, ébren és remélhetőleg nem túl nagy gonddal a fejemben.
- Még egyszer nagyon köszönjük Naomi. - fordul a mellettem álló lányhoz.

- Semmiség. - mosolyodik el. Én csak értetlenül nézek rájuk, nem igazán értem, hogy miről beszélnek.
- Naomi végig vigyázott rád itt bent. - neveti el magát anya, még apa is mosolyra húzz a a száját.
- T-tényleg? - Naomi bólint egyet. - Köszönöm. - megint elpirultam... Szabad kezemet felemelem, hogy ezt leplezni próbáljam, de mindhármójuk tökéletesen látta a vöröslő arcom.
- Neked sem kell megköszönni.
Egy kicsit beszélgetünk még, de nekik sajnos menniük kell. Mindketten ismét megölelnek, puszilkodunk és már hallani is az ajtó csukódását. Megígérték, hogy holnap is eljönnek, aminek nagyon örülök. Biztos, hogy Nao itt lesz velem, de azért mégis csak a szüleim.
- Meddig maradhatsz bent nálam? - kérdezem kicsit félénken miközben Naomi visszaül az ágyra. Hosszú ideig soha nem voltam kórházba, főleg nem úgy, hogy valaki itt van velem.
- Azt hiszem most, hogy ébren vagy már csak délután kettőtől hatig. - láthatóan kiül az arcomra a csalódottság, azt hittem többet... - Ne legyél telhetetlen! - mosoly ül az arcára, megemelkedik és homlokát az enyémhez nyomja. Valószínűleg észrevette, hogy rögtön sűrűbben kezdem venni a levegőt, és biztosra veszem, hogy az arcom is újfent kipirult valamennyire... pár centivel hátrébb húzza a fejét, a szemembe néz. Egyik kezével támaszkodik, a másikat pedig lassan az arcom jobb oldalára csúsztatja, majd lassan megcsókol. Meglepetten rezzenek össze, de lecsukom a szemeim és viszonozni kezdem. Kezeim ismét a hátára tévednek, megérzem hosszú és selymes haját a tenyerem alatt, bár már annyira nem szorítom magamhoz. Ahogy elválunk egymás ajkaitól, a fejemet a vállára hajtom, és mélyen magamba szívom az illatát. Én... tényleg szerelmes vagyok.
- És most mennyi az idő? - kérdezem kíváncsian, bár kicsit félve a választól.
- Nem lehet olyan késő. - mindketten elmosolyodunk.
- Sehogy sem tudjuk megoldani, hogy többet lehessünk együtt?
- Ami azt illeti nekem van egy ötletem. - lép be valaki ismét a szobába.
- Hayato! Legalább kopoghatnál! - szidja le a belépő fiút Naomi. Á, ő a bátyja, ha jól emlékszem.
- Jó, jó, bocs. - forgatja meg a szemeit. - Bejöhetek? - mindketten rám pillantanak, mire bőszen bólogatni kezdek.
- Szóval mire gondoltál? - kérdezi kíváncsian Naomi, miközben elenged az ölelésből. Tényleg, ez engem is érdekel.
- Nem olyan bonyolult. Csak egy két személyes szobát kell szerezni.
- Nem is hangzik lehetetlennek. - mosolyogva fordítom a tekintetem Naomi felé.
- Ha neked megfelel megpróbálhatjuk.
- Akkor majd utána kérdezek, hogy lehet-e ilyesmit. Nyugi, ha nem is engedik csak kikönyörgöm valahogy. - neveti el magát Hayato, látva, hogy Naomi is jobb kedvű lett. - Remélem sikerül. Viszont csak megnéztelek, nem is zavarok tovább. - ezzel megsimogatja Nao fejét, és már megy is az ajtó felé. Ha csak Naomira pillantok engem is boldogság tölt el. Akarva-akaratlanul csak mosolygok rá, hiába van kötés a szemén, szomorít el. Úgy érzem, hogy ki kell mondanom, hiába tudja...
- Naomi, - kezdek bele, kérdően felém fordul. Elpirulok egy kicsit, de az arckifejezésem nem változik. - Szeretlek...


Dorcee2012. 06. 29. 16:15:58#21803
Karakter: Fujiwara Naomi
Megjegyzés: ~Ichi-niinek~


 Viszonozza gesztusom, majd vállamra hajtja fejecskéjét és felsóhajt.
- Fáradt vagy? – kérdezem.
- Csak veled szeretnék lenni – mosolyog, és én is hasonlóképp cselekszem.
- Gyere, pihenj egy kicsit. Fenn biztos kényelmesebb. – helyezem hátára kezeimet, de megcsóválja fejét.
- Itt tökéletes.
- Ennek csak örülni tudok. – simítok végig a hátán – De talán oda is ülhetnénk, aztán nézhetünk valami filmet esetleg... – Bökök a kanapéra, amibe beleegyezik, így átheveredünk és bekapcsolja a tévét meg a DVD-t.
- Mutatom a filmeket, válassz te. – mosolyog majd feláll, megkeresi a lemezeket és mellé sétálok, egy darabig együtt nézelődünk, végül rám néz.
- Nem vagy éhes? - kérdezi.
- Egy kicsit.
- Akkor várj, csinálok valamit. – és máris elindul.
Hajamba túrok, folytatom a nézelődést, de egyszer tompa puffanásra leszek figyelmes. Ne... Amilyen gyorsan jelenleg tőlem telik, rögtön a konyha felé veszem az irányt, és rossz érzésem eléri a csúcspontot, mikor megpillantom Yuit eszméletlenül, a konyhakövön heverve. Azonnal tárcsázom bátyámat, majd próbálom magához téríteni Yuit, eredménytelenül.
Idegességem minden perccel fokozódik. A kórház bejáratánál még rosszul is leszek. Yuit beviszik, Hayato pedig próbál megtartani.
- Nao, mi lenne, ha haza...
- Eszedbe se jusson hazarángatni!
- De nem vagy jól, és...
- Csak vigyél be!
Lemondó sóhaja kíséretében kap ölbe, majd bevisz. Nagyon nehezen, de rábeszél, hogy még egyszer kivizsgáljanak. Teljesen feleslegesnek tartom, nem rég estem túl rajta. Bent akarnak tartani.... Egyre jobb a helyzet. Idegességem is csak fokozódik, elfoglalom a szobát, majd bátyám átvisz Yuihoz. Még mindig eszméletlen. Remegő tagokkal ülök ágya mellé.
- Mi van vele? - kérdezem, miközben megfogom kezét.
- Nao...
- Hayato, mi van vele?
- Kómában van. Egyelőre nincs sok esélye, hogy valaha magához tér. Ha mégis, nagy az esélye, hogy...
- Hogy?
- Ennek rengeteg szövődménye lehet. Elég kicsi az esélye annak, hogy ezek után teljes életet élhessen.
Lesokkol az, amit hallok, majd sírva fakadok. Bátyám vállamra helyezi kezét. Fogalmam sincs, meddig sírok, de addig sikerül, míg el nem alszom.

***

Napokig megy ez így. Egyik este már elaludtam, mikor arra kelek, hogy Yui hirtelen nagy levegőt vesz. Azonnal felkapom fejem és csak nézem, nem tudom, álmodom-e. Szinte tudat alatt esik ki a számon:
- Yui... – szinte el sem hiszem, hogy magához tért.
- Felébredt? – kérdezi az orvos, de nem vagyok képes válaszolni.
- Naomi, hol... – kezd bele, de a férfi félbeszakítja.
- Kórházban vagy, ez a harmadik nap. Fujiwara kisasszony, kérem távozzon.
- Az mégis... hogy lehet?...
Bátyám próbál kirángatni, de erősen ellenkezem. Nehezen kirángat a kórteremból, majd átvonszol a sajátomba és ágyba tuszkol.
- Ne spanold magad! A végén még tényleg megvakulsz az egyik szemedre!
- Nem érdekel! Én csak vele...
- Nao... - tuszkol vissza az ágyba, majd a kötéshez nyúl - Tartsd csukva, amíg lecserélem a kötést, oké? Ez hanyadik nap?
- Harmadik.
- Akkor haladunk.
Lecseréli a kötést, majd megpuszilja a homlokomat.
- Figyelj, Nao, be kellene ugranom dolgozni, de...
- Menj csak, megleszek - mosolygok halványan.
- Isten ments! Haza telefonálok, és jövök, oké?
Bólintok, majd áttörlöm arcom. Ismételten sírva fakadok. Nem tudom mi van velem, évek óta nem bőgtem ennyit. Próbálok lenyugodni, hiszen Hayato bármelyik percben visszatérhet. Sikerül abbahagynom a sírást, áttörlöm arcom, majd felállok és az ablakhoz sétálok. Csak bámulok kifelé. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni. Hirtelen üti meg fülemet bátyám hangja, még össze is rezzenek.
- Ide nézz, mit szereztem!
- Mit? - kérdezem anélkül, hogy megfordulnék.
- Csokitortát! 
- Most valahogy nincs kedvem hozzá - sóhajtok.
- Tudom, hogy ez a kedvenced! Na, gyere már! Együk meg odalent a parkban! Gyere! Kérlek, Naomi!
Teszek egy sóhajt, majd belékarolok és elindulunk. Lehuppanunk egy padra, majd eszegetni kezdünk. Sokáig nagy a csend, amit a végén Hayato tör meg. 
- Mihez fogsz kezdeni?
- Fogalmam sincs - bámulok magam elé - Van egy cigid?
- Van, de nem kapsz! Még az hiányzik, hogy rászokj!
- De...
- Tessék - nyújtja felém megadóan a dobozt, mire kiszolgálom magam.
- Ha szereted, mi a kérdés, Nao? - fújja ki a füstöt.
- Ki mondta, hogy szeretem?
- Mekkora hülyének nézel? Vak sem vagyok.
- De én...
- Megcsókoltad?
- Meg.
Csendben szívjuk el a cigit, majd mikor felállok, és elindulok felfelé, de Hayato vállamra teszi kezét.
- Tarts ki - suttogja - Felviszlek hozzá.
Csendben bólintok, bátyám az ajtónál megáll.
- Innentől a te dolgod, Nao. Okosan! - nyom csókot fejemre, majd elindul.
Utolsó, nagy levegő, majd benyitok, és bedugom fejem a résen.
- Bejöhetek, Yui? - kérdezem.



Ichi-nii2012. 04. 08. 23:34:22#20329
Karakter: Keigo Yui
Megjegyzés: ~ Dorceenak


Miután kellően kisírtam magam, érzem, hogy nem jön több könny, de így is többet sikerült kicsikarni magamból, mint gondoltam volna. Csak fekszek, és bambulok valamerre, a párnával fekve a nappaliban. Talán hívjam fel anyát? De nem akarom zavarni...
Pár perc kombinálás meg minden féle ötlet után csöngetést hallok. Anya lenne az? Ilyen hamar végzett? De neki van kulcsa. Akkor biztos valami szórólapos, vagy nem tudom. Felkászálódok, ledobom a kezemben szorongatott pihepuha dolgot eredeti helyére és több nehézség árán is elsétálok az ajtóig, és kinyitom. Meglepődni sincs időm, mert már érkezik a hang.
            - Szia. Mit szólnál, ha tartanánk egy terápiát? – mosolyog rám az oldalán Naomival a fiú. Hogy mi? - Egyébként Fujiwara Hayato vagyok, Naomi bátyja. – szóval a bátyja. Gondolhattam volna, de mégse tettem.
            - Keigo Yui, a...
            - Már hallottam rólad, és láttalak is. – szakít félbe. Jogosan...
            - Akkor talán... gyertek be. – állok odébb, ők pedig meg is teszik ezt, aztán a nappaliban kötünk ki.
            - Na, Nao, szépen mondd el Yuinek, mi a baj. – továbbra sem értem, mi akar ez lenni.
            - Muszáj ezt így? Nem... mennél el? – simogatja a tarkóját Naomi.
            - Jól van, megyek, de hívj, ha kellek, oké? Ma nem én dolgozom. Sziasztok! – egy puszival elköszön tőle, és már tova is száll. Ahogy ez megtörténik Naomi mint akit puskából lőttek ki ül mellém, és fogja meg a kezem.
            - Nagyon sajnálom. Tényleg. Nem akartam, hogy elmenj, én csak... Félek. – szerinted én nem?
            - Mitől? – kérdezem, de nem tekintek rá. Az a kötés... csak jobban ráébreszt, hogy miattam van, bármit is mond... és tudom, hogy akkor is haragszik rám...
            - Nem csak attól, hogy bajod esik, bár igen, ez a nagyobb baj. De mi lesz, ha tényleg megvakulok? Akkor... soha többé nem láthatnám a gyönyörű arcodat. – erre valahogy nem tudok válaszolni, ezt ő is észre veszi, szóval folytatja. - És tudod... Van valami, amit már egy ideje nagyon szeretnék megtenni.
Tekintetünk egymásra szegeződik, és gyengéden végig simít az arcomon. Már most totál zavarban vagyok! De annyira szeretném, ha egyre gondoltunk volna az előbb említett valami alatt. Nem tudom, miért, talán a vágy hajt, de közelebb hajolok hozzá, és végül ő is rásegít egy kicsit a tarkómnál átölelve, és megtörténik. El se tudom hinni, hogy ennyi minden után, ahányszor sikerült fájdalmat okoznom neki, és mégis. Ez a csók szinte azt sugallja, hogy tényleg meg tud bocsáltani. Olyan jó érzés... nem akarom, hogy baja essen Naominak.
            - Hát komolyan azt hiszed, hogy túlélném, ha soha többé nem láthatnám ezt az arcot? – simít végig az arcomon, újra.
            - Annyira azért nem lenne vészes szerintem.
            - Igaz. Sokkal vészesebb lenne, mint ahogy azt el tudnád képzelni.
            - Ugyan, azt nem hiszem. – ellenkezek továbbra is, már eléggé elpirulva.
            - Pedig jobb lenne, ha elhinnéd. – megpuszilja a homlokom. Most még ez is annyira más.
            - Miért?
            - Mert mindketten tudjuk, hogy ez az igazság. Egyébként, hogy vagy?
            - Jobban, azt hiszem.
            - Biztos ez?
            - Mitől ne lenne?
            - Ki tudja. – kicsit távolabb terelget, majd a szemeimbe néz - Az emberek mindenfélét mondanak, csak azért, hogy mások jobban érezzék magukat. De én az ilyen mellé beszélést nem igazán szeretem.
            - De én tényleg...
            - Hiszek neked. – mosolyog rám, mielőtt elkezdhetném a számomra is értelmetlen magyarázkodást. Vissza mosolygok, aztán a vállára hajtom a fejemet, és egy mélyet sóhajtok. Érzem az illatát is...
            - Fáradt vagy? – kérdezi meg egy kis idő múlva.
            - Csak veled szeretnék lenni. – mosolygok rá. Ő is mosolyra húzza a száját.
            - Gyere, pihenj egy kicsit. Fenn biztos kényelmesebb. – teszi hátamra a kezeit, de kicsit megcsóválom a fejem.
            - Itt tökéletes.
            - Ennek csak örülni tudok. – elkezdi simogatni a hátam – De talán oda is ülhetnénk, aztán nézhetünk valami filmet esetleg... – biccent a tévével szemben lévő kanapéra. Ebbe már belemegyek, és szépen átköltözünk, bekapcsolom a tévét, és a DVD lejátszót.
            - Mutatom a filmeket, válassz te. – mosolygok rá, aztán felállok és odasétálok a polchoz, ahol apa tartja a CD tokokat. Ő is odajön mellém, és egy ideig együtt nézegetjük a dolgokat, aztán eszembe jut valami.
            - Nem vagy éhes?
            - Egy kicsit.
            - Akkor várj, csinálok valamit. – és már megyek is a konyhába.
Minden rendben megy, egy ideig. Már kivettem a hűtőből szalámit, sajtot és a vajat, egy kést is szereztem, de valahogy nem megy a kenyér vágása. Olyan... gyengének érzem magam. Fura, nagyon fura... És még a fejem is elkezd fájni. Egyre jobb. Ahogy megindulok a gyógyszer felé sikerül teljesen elszédülni, azt se tudom, hogy merre van az előre. Ne... megint... megint elájulok?
Minden bizonnyal. Az utolsó dolog amit megint sikerül éreznem az, ahogy a konyha kissé hideg padlóján landolok, a kezeim nem mozdulnak, és csak azon remény ölel körül, hogy Naomi hamar megtalál...

***

Szinte abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemem, és a meglepettségtől kicsit mélyebb levegőt veszek, az ágyon fekvő lány felkapja a fejét, és azonnal rám szegezi tekintetét. Naomi az... de nem otthon vagyunk.
            - Yui... – motyogja szinte csak magának, mintha nem hinné el, hogy felkeltem. Én pedig csak nézek rá, talán még egy cseppnyi félelem is tükröződik az arcomon. Van selytésem arról, hogy hol vagyok, de nem szeretném...
            - Felébredt? – hallok egy számomra teljesen ismeretlen embert. Naomi nem válaszol, továbbra is csak engem figyel. Egyre jobban nem értem, hogy mi van...
            - Naomi, hol... – kezdenék bele egy kérdésbe, de az előbb is megemlített férfi közbeszól.
            - Kórházban vagy, ez a harmadik nap. Fujiwara kisasszony, kérem távozzon. – ahogy sejtettem, kórházban vagyok... de három napja?
            - Az mégis... hogy lehet?... – csak ezeket a szavakat tudom kinyögni, szinte a sírás kerülget. Pedig kiskoromban se sírtam, ha kórházba kerültem. A körülöttem zajló eseményekből a nagy gondolkozás közben szinte csak annyit észlelek, hogy Naomit szépen lassan már a bátyjának kell kihurcolnia a szobából, aztán az orvos előkészül a megvizsgálásomra. Egy kicsit... tényleg félek...


Dorcee2012. 03. 03. 23:19:52#19599
Karakter: Fujiwara Naomi
Megjegyzés: ~Ichi-niinek~


- Persze  – válaszol alig hallhatóan, mire elmondom a történteket. Alapjáraton egy nyugodt ember vagyok, de már kezd idegesíteni, hogy a kölykök csak nyafognak, meg kérdezősködnek.
- Én... én sajnálom... – motyogja, de mielőtt bármi mást mondhatna, megjelenik az édesanyja, aki megfogja kezét és elvezeti röntgenre.
Közben Hayato is vissza ér, és mire felhajtjuk kávénkat,  én is sorra kerülök. Bátyám bevezet, majd az orvos megvizsgál, elég alaposan.
- Nem szolgálhatok sok jó hírrel abból, amit láttam, Naomi.
- M-mire céloz?
- Bár nincs sok esélye, de lehetséges, hogy a jobb szemére elveszíti a látását.
És ezt pont nekem mondja, aki a "lehetséges"-t is bebeszéli magának egy "több-mint-valószínű"-nek.
- Ez biztos, doktor úr? - áll fel bátyám, talán jobban aggódik, mint én.
- Nem, de az egyik eredményre néhány percet várni kell, egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani, de kérem, amíg felállítjuk a diagnózist, addig kérem, várakozzanak oda kint. Megindul az ajtó felé, mire Hayato felsegít, és kivezet a teremből.

- Akkor kint várjanak, kérem. – mondja még egyszer az orvos, majd bátyám leültet, amennyire jól kivettem fél szemmel, Yui mellé.
- Mit mondtak? – kérdezi, igen, ez ő.
- Veszek valami kaját, kérsz te is? – nem tudom, Hayato kinek célozta a kérdést, de én most érzem igazán, hogy félek. Hiszen ha tényleg megvakulok, akkor...
- Lehet... lehet, hogy... hogy meg vakulok... – nyögöm ki a szavakat.
- Lehet, hogy megvakulsz... – ha jól látom, ismét rá tört a sírás – De miért? – temeti kezeibe arcát, de most ugyan, engem cseppet sem az érdekel, velem mi lesz, akármennyire is félek, hogy talán a jobb szememmel sosem fogok látni, és nincs kizárva, hogy őt sem látom a gyönyörű arcát, sokkal nagyobb aggodalommal tölt el az, hogy neki sokkal nagyobb baja eshet.
- Hagyd már abba! – emelem fel hangom – Már úgy is mindegy, nem? Egy „lehet” senkiben sem tartja a lelket, inkább magad miatt aggódj! – folytatom emelt hangon, mire még egy kislány is sírni kezd. Egyre jobb lesz ez az egész.
- De miattam...
- Nem miattad! Tudod mi van miattad?! – fordulok felé – Az, hogy mindennél jobban aggódok miattad, te pedig egyre jobban hajszolod magad értem! Tudod, hogy mennyire félek, hogy neked valami bajod lesz?!
Nem tud megszólalni, és én is kifogytam az indokokból. Most valahogy... Nem bírok semmilyen következményre gondolni. Ígyis éppen eléggé félek.
- Menj el, légyszíves - kérem meg végül.
- De te...
- Menj már el! – emelem meg ismét a hangom, mire ismét elkapja a sírógörcs, és sietősen távozik.
Nem ezt akartam elérni, és bele gondolva nem volt jó ötlet így elengedni, hiszen bármi baja eshet, amíg haza ér. Hayato mellém ül, majd megsimogatja fejem.
- Nao... Mitől félsz jobban? Attól, hogy megvakulsz, vagy attól, hogy beleszerettél?
- Én nem... - tagadom a tagadhatatlant - csak nem akarom, hogy bármi baja essen, és...
- Elviszlek hozzá, rendben? - nyom puszit fejemre, de nem bírom, ha ezt nyilvános helyen csinálja, így csak lökök rajta egyet, majd jót nevetünk mindketten.
Végül vissza hív az orvos, leragasztotta a szememet, amit a fénytől szigorúan kímélni kell egy ideig, és csak fokazatosan vissza szoktatni, így a nap nagy részét kötéssel kell túlélnem. Egy hét múlva kontroll. Elbúcsúzunk az orvostól, vonakodva bár, de megadom bátyámnak Yui címét, majd eltámogat és becsenget.
Amennyit látok, azt hiszem, szegénynek teljesen ki van sírva a szeme.
- Szia - szólal meg bátyám - Mit szólnál, ha tartanánk egy terápiát? - mosolyodik el, majd kezet nyújt felé - Egyébként Fujiwara Hayato vagyok, Naomi bátyja.
- Keigo Yui, a...
- Már hallottam rólad, és láttalak is.
- Akkor talán... gyertek be - áll félre kicsit az ajtóból, majd belépdelünk, megszabadulunk cipőinktől, és helyet foglalunk a nappaliban.
- Na, Nao, szépen mondd el Yuinak, mi a baj.
- Muszáj ezt így? Nem... mennél el? - vakarom meg tarkómat zavaromban.
- Jól van, megyek, de hívj, ha kellek, oké? Ma nem én dolgozom. Sziasztok! - nyom puszit fejemre, mire dünnyögök egy sort, megvárom, míg ténylegesen távozik, majd átülök Yui mellé és megfogom kezét.
- Nagyon sajnálom. Tényleg. Nem akartam, hogy elmenj, én csak... Félek.
- Mitől? - tisztán érzékelem, hogy nem néz rám.
- Nem csak attól, hogy bajod esik, bár igen, ez a nagyobb baj. De mi lesz, ha tényleg megvakulok? Akkor... soha többé nem láthatnám a gyönyörű arcodat - kiveszem, hogy zavarban van, nem igen tud megszólalni, én pedig nem bírom tovább... - És tudod... - kezdem, mire felém fordul - Van valami, amit már egy ideje nagyon szeretnék megtenni - nézek rá, majd végigsimítok arcán.
Valamiért még én is feszült vagyok. Lehet, mégsem kellene erőltetnem a dolgot. De mire észbe kapok, közelebb húzódik hozzám. Tarkójánál óvatosan magamhoz húzom, majd gyengéden megcsókolom. Viszonozza gesztusom. Aaaaaahw, végem van!! ♥ Leírhatatlan, milyen boldogság és nyugalom tölt el, de erre vártam már nem is tudom, mióta. Mikor elválunk egymástól, végigsimítok arcán.
- Hát komolyan azt hiszed, hogy túlélném, ha soha többé nem láthatnám ezt az arcot?
- Annyira azért nem lenne vészes szerintem.
- Igaz. Sokkal vészesebb lenne, mint ahogy azt el tudnád képzelni - mosolyodom el.
- Ugyan, azt nem hiszem.
- Pedig jobb lenne, ha elhinnéd - húzom magamhoz, majd csókot lehelek homlokára.
- Miért?
- Mert mindketten tudjuk, hogy ez az igazság. Egyébként, hogy vagy?
- Jobban, azt hiszem.
- Biztos ez?
- Mitől ne lenne?
- Ki tudja - tolom el néhány centire magamtól, elég messze ahhoz, hogy szemébe nézhessek, de elég közel ahhoz, hogy ha úgy adódik, újra megcsókolhassam - Az emberek mindenfélét mondanak, csak azért, hogy mások jobban érezzék magukat. De én az ilyen mellé beszélést nem igazán szeretem.
- De én tényleg...
- Hiszek neked - mosolyodom el, majd kicsit közelebb hajolok hozzá, várom, mit lép. 


Ichi-nii2012. 03. 03. 17:33:34#19583
Karakter: Keigo Yui
Megjegyzés: ~ Dorceenak


Reggel viszonylag korán ébredek fel magamtól is, pedig ha bennem van az, hogy nem megyek suliba valahogy sosem sikerül ilyenkor felkelni. Még eléggé fáj a fejem ahoz, hogy valahogy kikászálódjak az ágyból és lebaktassak a konyhába egy gyógyszerért, márha így egyáltalán fel tudok állni.
Igazán hamar bebizonyosodik, hogy fel, tehát szorosan a fal mentén haladva, szépen lépcsőfokonként megállva jutok le az emeletről, egyenesen a nappaliba, ahonnan már szűrődnek fokozatosan a zajok. A fürdőből apa tér ki, és egy jó tíz másodpercig le se esik neki, hogy miért vagyok itthon, aztán kapcsol. Biztos késésben van, olyankor szokott ennyire kapkodni.
            - Minden rendben? – hallom meg a kérdését, miközben a nyakkendőjével hadakozik.
            - Fogjuk rá. – biccentek mosolyogva, és még mindig esetlenül indulok meg a konyha felé.
            - Ma mentek orvoshoz, ugye?
            - Igen, anya azt mondta, hogy még reggel. – válaszolok, közben előkerítek egy fájdalomcsillapítót, meg a poharamat is teleengedem vízzel, aztán leküzdöm a dolgot.
            - Gyere, visszakísérlek, aztán szólok anyádnak. – lép mellém apa, és a vállamnál karol át, én pedig valahogy megpróbálok kapaszkodni belé. Rekord idő alatt jutok vissza a szobámba, elköszönök és lassan visszadőlök az ágyra. Olyan félálomba merülhetek, mert érzem, hogy nem alszok igazán, de fenn sem vagyok. Szóval anya zökkent ki ebből az akármiből, mondván, hogy indulunk az orvoshoz. Igyekszek normálisan felöltözni, szóval fekete csőgatyát húzok fel meg egy kék kapucnis felsőt, és erre egy vékonyabb fehér kabát, mivel anya szerint nincs annyira hideg, még.

***

Gyalog megyünk, mert közel van a rendelő, de egész végig úgy kapaszkodok belé, mintha a lábam tört volna el. De nem kellemes, hogy minden hatodik lépésnél kicsit megszédülök, szóval inkább nézzenek hülyének, mint, hogy orra essek mindenki előtt. Ahogy beérünk a még ismeretlen rendelőbe az a látvány fogad, hogy egész sokan vannak itt, legtöbbjük viszont kisgyerek, saccra ovisok lehetnek, szóval nagy feltűnést kelt két nagyobb, talán velem egykorú ember.
            - Várj meg itt kint, el kell intézni pár dolgot, de sietek. – mosolyog rám anya, és miközben ő elmegy egy orvossal én csak egy irányba nézek, és szembesülnöm kell azzal, hogy a srác mellett ülő, napszemüveges fekete hajú lány egyenlő Naomival. De mit keres itt? Már rég elkezdődött a suli... Áh, biztos rosszul van. Gyorsan odamegyek hozzá, ismét elfeledkezve mindenről.
            - Szia Nao... Jól vagy? – nézek végig gyorsan rajta, de semmit nem tudok így következtetni.
            - Persze. – mosolyog a napszeműveg alól. Remélem ez tényleg egy őszinte mosoly volt... -  És te jobban vagy?
            - Mi történt veled?
            - Semmi, csak kicsit béna vagyok.
            - Veszek egy kávét. – jelenti ki a mellette ülő fiú, és ahogy feláll leülök Naomi mellé.
            - Én is kérek! – szól utána, de érzem, hogy még sincs rendben minden.
            - Ne csináld! Aggódom! – szólok rá.
            - Semmi bajom, tényleg! – mosolyog továbbra is. Talán pont ez a mosoly leplezi le, mert valahogy... Nem szokott ilyen sokáig csak mosolyogni. Vagy csak én nem láttam még így, de akkor is fura.
            - Akkor vedd ezt le!
            - Ne!
            - De! – kapom le a lehető leggyorsabban a fekete szemüveget, és a látvány ami elém tárul... el se tudom hinni... - Úristen! Jól vagy? Mi történt? – nézegetem az arcát, hiszen az a mosoly is eltünt, ami eddig volt.
            - Tényleg tudni akarod? – kezével támasztja meg a fejét.
            - Persze. – válaszolok halkan, ez az egyetlen szó amit most ki tudtam nyögni hirtelen. Ő is halkan meséli el a történteket, hiszen a kisgyerekek a hátunk mögött már kérdezgetik, hogy mégis mit csinálunk. Aztán megint elém áll a tény, hogy miattam bántották. De... miért ő kap azért, ami az én hibám? Nem értem...
            - Én... én sajnálom... – motyogom, de ha folytatni tudnám akkor se menne, mert anya már előttem áll, és nyújtja a kezét. Megfogom, aztán megint úgy lépkedek be ahogy érkeztünk. Csak egy röntgen kell a fejemről, és hiába mondom azt, hogy nem fáj, még a mellkasomról is készítenek, amihez le kell vennem mindent a melltartón meg a gatyámon kívül. Nem tudom, hogy miért, de ez még a saját anyám és egy egyszerű doktornő előtt is mérhetetlenül ciki.
Egy kicsit komolyabb agyrázkódás, meg egy zúzódás van a fejemen. Pedig mennyire fáj... Az orvos továbbra is azt mondja, hogy pihenjek, és egy hét múlva jöjjünk vissza kontrollra, ha rosszabban leszek akkor azonnal. Mikor kiérek Naomi nincs ott, ahol volt, gondolom őt is behívták.
            - Megvárhatom Naomit?- kérdezem anyára nézve, aki biccent, és odakísér a székekhez.
            - Figyelj, nekem sietnem kell, a kis barátnőd biztosan hazakísér majd. – mosolyog, és odaadja a kabátom. – Ha rosszul vagy feltétlen szólj valakinek, és ha hazaértél bármikor felhívhatsz. – bőszen bólogatok, aztán nyom egy puszit a homlokomra és elmegy. Kicsit szorongok, hogy mi van Naomival, és olyan tíz perc múlva kinyílik az egyik ajtó.
            - Akkor kint várjanak, kérem. – hallatszik egy öregebb bácsi hangja, és Naomi, meg a fiú akivel jött ballagnak ki az ajtó mögül. A srác errefele terelgeti, gonolom lejött neki, hogy megvártam.
            - Mit mondtak? – kérdezem amikor leülteti mellém.
            - Veszek valami kaját, kérsz te is? – néz rám a fiú, amire megcsóválom a fejem, ó pedig egy sóhaj keretében távozik. Naomit figyelem, de csak megrémülve néz maga elé.
            - Lehet... lehet, hogy... hogy meg vakulok... – esnek ki a szavak, amire úgy ledermedek, mint egy kőoszlop. Miattam...
            - Lehet, hogy megvakulsz... – motyogom mintha folytatnám a gondolatmenetem, közben őt nézve elkezdenek potyogni a könnyeim. Nem hiszem el! – De miért? – kezdek zokogni, és a tenyerembe temetem arcom. Ettől persze még a fejem is elkezd fájni, nem egy kellemes érzés. De akkor is, most nem magam miatt kéne siránkoznom!
            - Hagyd már abba! – kapom fel a fejem Naomi hangjára. – Már úgy is mindegy, nem? Egy „lehet” senkiben sem tartja a lelket, inkább magad miatt aggódj! – kiabál továbbra is, én pedig kezeimet magam elé tartva bámulok rá.
            - De miattam... – kezdenék bele valamibe, viszont azonnal közbevág.
            - Nem miattad! Tudod mi van miattad?! – fordul felém. – Az, hogy mindennél jobban aggódok miattad, te pedig egyre jobban hajszolod magad értem! – hangsúlyozza ki az „M” betűs szót - Tudod, hogy mennyire félek, hogy neked valami bajod lesz?!
Hozzá se tudok szólni a dolgokhoz, azóta is csak ugyan úgy ülök, és bámulok ugyan abba az irányba. Pár perc múlva, amikor a többi gyerek már nem csak rólunk beszél, és az a lány is abbahagyja a sírást, aki akkor kezdett bele, amikor Naomi is a kiabálásba, megint az ő hangja üti meg a fülem.
            - Menj el, légyszíves.
            - De te...
            - Menj már el! – szól újra sokkal erőteljesebben, így megint zokogni kezdek, és gyorsan felállok, majd szinte futólépésben távozok, amit elég nehézzé tesz az, hogy szédülök is, nem kicsit. Valakinek neki is megyek, aki utánam is fordul, ahogy hallom az a fiú aki őt vitte az orvoshoz.

***

Végül is csak háromszor szédültem el annyira, hogy orra is eshettem volna, de szerencsére csak egyszer sikerült ez a művelet. Valahogy még így is sikerült kiszakítani a nadrágomat, szerezve egy  szép horzsolást is. Egy négyzet alakú vattát ragasztok rá, és a kanapén hanyatt fekve egy párnával a kezemben sírok. Sírok, mert Naomi ilyen lett, miattam. Nem csak a szemére gondolok, engem még egy egyszerű „lehet” is meg tud győzni, inkább az bánt, hogy kiabált. Tudom, hogy nem szívesen csinálta, de mégis elértem ezt is. Hányszor kell még szenvednie az én dolgaim miatt?...


Dorcee2012. 03. 02. 22:42:52#19562
Karakter: Fujiwara Naomi
Megjegyzés: ~Ichi-niinek~


Mielőtt megszólalhatna, belép az anyukája. Biztosan ő is aggódik.
- Yui, jól vagy? Nagyon fáj még a fejed? – lépdel az ágyhoz, és tekintetét rögtön végigvezeti lányán.
- Nyugi, megvagyok. Még fáj, de sokkal jobb. – mosolyodik el, mire édesanyja is megkönnyebbül egy kicsit.
- Felhívom a közeli rendelőt,és kérek egy időpontot. Naomi, egy kicsit tudsz segíteni?
- Persze, szívesen. – állok fel Yui mellől, majd követem anyukáját a konyhába. Keres fájdalomcsillapítót, enged egy pohár vizet, majd felém fordul.
- Felvinnéd neki, amíg elintézem a telefont?
Bólintok, majd megfogom a poharat és a gyógyszert, majd ismételten felbaktatok. Belépek szobájába, majd leteszek az éjjeliszekrényre mindent és mosolyogva kezet nyújtok Yui felé.
- Gyere, segítek felülni. – megfogja kezem, és amint megemelkedik, hátára helyezem kezem, de rögtön hátratolja magát. Megfogom a poharat és a gyógyszert, majd a kezébe nyomom – Fájdalom csillapító. – és máris beveszi, majd a poharat visszahelyezi az éjjeliszekrényre. Visszaülök, és szemeibe nézek, lehet, hogy valamit tennem kellene, de nem vagyok benne biztos, így csa szemeibe révedej, amíg meg nem szólal.
- T... tényleg komolyan gondoltad? 
- Igen. Nem szeretném ha megint bajod lenne. – ismételten kissé zavarba jövök és oldalra vezetem tekintetem, ám a nagyobb meglepetés az, hogy megölel. Annyira... Ahw!! ♥
- Örülök, hogy te vigyázol rám. – suttogja halkan, de még ígyis hallom.
- Én örülök, hogy vigyázhatok rád. – simogatom haját, majd a takaró alá terelem – De most egyenlőre pihenj, hamarosan hatni fog a gyógyszer és aludni is tudsz majd. – mosolyodom el, és nem megyek el addig, amíg el nem alszik, egyébként sem tehetném, hiszen mindkét kezével fogja az enyéimet, eszem ágában sincs elengedni őt! Még mindig szeretek vele lenni. Mikor elalszik, óvatosan elengedem kezeit, majd apró csókot lehelek homlokára. Felkapom táskámat, leballagok, elköszönök az anyukájától, majd haza megyek, ahol nem túl kellemes meglepetés fogad. Anyám, apám és a bátyám a nappaliban vár, ami rossz előjel.
- Sziasztok - köszönök felvont szemöldökömmel, majd indulnék is tovább a szobámba, ha nem torpannék meg apám hangjára.
- Naomi - sosem hív így, csak ha baj van - kérlek gyere ide és ülj le.
- Mi az? - huppanok le sóhajom kíséretében - Várjunk csak, senki sem dolgozik? De akkor...
- Van fontosabb dolog is - vág szavamba bátyám. Ha most Yuival jön, esküszöm, lecsapom...
- Akari szülei megkerestek - kezdi anya - És elmondták, hogy felfüggesztették miattad.
- Miattam?! - pattanok fel - Ez nem igaz anya, hiszen ő kezdte, meg egyébként is, hagynom kellett, volna, hogy úgy kiüsse, hogy...
- Nincs meló egy hónapig, és iskola után egyből haza jössz! Érthető voltam? - apám már a mutatóujját használja, remek.
- De én... - téved bátyámra tekintetem és elcsuklik hangom.
- Miatta tetted, Nao? - lép közelebb hozzám, de én csak könnyeimmel küzdve bólintok - Mondd el, mi történt, jó?
Lassan belekezdek, a végére csak hadarok, és még a sírógörcs is elkap, nagyszerű.
- Na - simogatja meg a fejemet Hayato - Látjátok, hogy ártatlan? - fordul szüleink felé.
- De ez még nem ok arra, hogy megverjen valakit és...
- De hiszen Akari kezdte, nem? Önvédelem volt, másrészről szerelemért. Így ártatlan, nem?
- Hayato....
- Ugyan apa, hagyd már békén! Menj be - fordul felém és rám mosolyog, mire lassan felállok és szobámba sétálok.
Aznap már nem megyek ki, és hallom, hogy a bátyám és a szüleim még hosszú ideig vitatkoznak egymással. Keveset tanulok, majd ágyba vetem magam és elalszom.

***

Reggel elalszom, bátyám kelteget. Felriadok és futok zuhanyozni, és összevakarom magam, már lassan fél tíz. Szinte kiugrok az ajtón, majd futni kezdek az iskola felé, de az egyik sarkot bevéve hatalmasat hasalok valamiben.
- Most megvagy! - franc, ez Akari...
- Figyelj! - állok fel, majd felé fordulok - Nem kaptál eleget? - és máris hátat fordítok neki, de szinte egyből elkapja a vállam, és máris megüt, eléggé rossz helyet találva el. Lehet, hogy oda lesz a szemem...
- Na, remélem megvakulsz! - neveti el magát, én meg csak térdelek ott, és kezemet szememre tapasztva szenvedek.
Nehezen kikutatom a telómat, és igyekszem bátyámat hívni.
- Nao? - siker! - baj van?
- Eléggé - nyögöm ki.
- Hol vagy?
- Nem látom...
- Mi?
- Nem látom, hol vagyok... De meg fogsz találni szerintem...
- Megyek!
Visszacsúsztatom táskámba telefonomat, de látásom egyre csak homályosul. Valaki mellém ér.
- Nao! Jól vagy? - szerencsére ez a bátyám, aki felsegít, majd lefejti kezem a szememről - Öhm, na jó, elmegyünk az orvoshoz. Ezt tedd fel - nyújt felém valamit, ami azt hiszem, egy napszemüveg - Mi történt?
- Lényegtelen - teszem fel, de kicsit megszédülök.
- Ölbe ne kapjalak?
- Hülye...
- Na! - fogja meg karom, majd elvezet a rendelőig.
Leültet, majd intézni kezdi a dolgokat. Mikor végez, leül mellém.
- Jól vagy?
- Mondhatni.
- Nézd már, az nem a barátnőd?
- Mi?! - próbálom kivenni, de már közel semmit sem látok - Rejts el!
- Ne gyerekeskedj már!
- Kérlek!
Hayato akármennyire is igyekszik, Yui kiszúrt magának.
- Szia Nao... Jól vagy?
- Persze - húzok mosolyt arcomra minden fájdalmam ellenére - És te jobban vagy?
- Mi történt veled? - aggodalmaskodik, análkül, hogy válaszolna a kérdésemre.
- Semmi, csak kicsit béna vagyok.
- Veszek egy kávét - áll fel bátyám mellőlem, mire Yui rögtön elfoglalja helyét.
- Én is kérek! - szólok utána.
- Ne csináld! Aggódom! - feszegeti tovább a húrokat Yui.
- Semmi bajom, tényleg! - mosolygok továbbra is.
- Akkor vedd ezt le!
- Ne!
- De! - és máris leveszi szemüvegemet, de elhűl - Úristen! Jól vagy? Mi történt?
- Tényleg tudni akarod? - eresztem le fejem kezeimbe.



Ichi-nii2012. 02. 26. 23:26:36#19461
Karakter: Keigo Yui
Megjegyzés: ~ Dorceenak


Igen, ez az én szobám. Akkor tényleg haza kerültem. Egy akkora ütás után nem is csodálom, hogy hazahoztak, még mindig hasogat a fejem. Talán le kéne menni, hogy valaki azért legyen velem. De felülni sem lehet túl egyszerű így.
Hírtelen valaki benyit. Ahogy lassan oldalra fordítom a fejem Naomit látom, eléggé megviselt állapotban, és ezzel a lendülettel el is feletkezem arról, hogy nekem fáj bármim is, és rögtön felülök az ágyon a legkisebb nehézség nélkül.
          - Úristen, jól vagy? – intézem hozzá az első értelmes gondolatot ami eszembe jut. Azonban szinte egyből, határozottan de mégis gyengéden nyom vissza az ágyra. - Mi a baj?
           - Csak... nagyon siettem. – hallom a nehézkes választ a mosolya mögül, hiszen még most is kapkod a levegőért.
           - Biztosan jól vagy? – teszek még egy próbát, de ugyan ott kötök ki, viszont most a vállamon marad a keze. - Ha kapsz levegőt, kérlek mondd el, mi történt. Rendben? – bólint. - Legalább ülj le.
Leül az ágyra, és majdnem egy szusszra elmond mindent. Akarit felfüggesztették?... Miattam? N... nem, ez nem az én hibám. Magának keverte a málnaszörpöt, semmi közöm nincs a dologhoz. De azért,  egy cseppet talán sajnálom. Nem tudom, hogy reagálna anya vagy apa ha úgy jönnék haza, hogy felfüggesztettek a suliból. Magamat ismerve nem nézné ki belőlem az ember, meg első látásra Akariból sem. De most, hogy tudom milyen is tényleges valójában, kicsit tartok tőle.
           - És jól vagy? – tekintetét fürkészem.
           - Jól.
           - Biztos?
          - Ne aggódj. A suliban melletted leszek. Oda nem jöhet egy ideig. De minden nap reggel érted jövök és délután haza kísérlek. Persze csak akkor, ha neked is jó így. – kissé zavarba jött, látszik rajta, hiszen a padlóval szemez. De inkább arra fokuszálok, amit mondott. Én se jöttem kevésbé zavarba, de mihelyst kinyitom a számat és egy árva hangocska bukna ki rajta társaságunkat gazdagítja anya. Gondolom hallotta, hogy beszélgetünk, tehát feljött megnézni, hogy vagyok. Végül is biztos aggódik.
           - Yui, jól vagy? Nagyon fáj még a fejed? – siet az ágyhoz, és tekintetével végigfut rajtam.
           - Nyugi, megvagyok. Még fáj, de sokkal jobb. – mosolygok rá. Látszik, hogy nagy kő esik le a szívéről, de még mindig árad belőle az aggodalom.
           - Felhívom a közeli rendelőt,és kérek egy időpontot. Naomi, egy kicsit tudsz segíteni?
           - Persze, szívesen. – és elindulnak. Pár perc múlva Naomi baktat vissza hozzám, egy pohár vízzel meg valami mással a kezében, ezeket le is teszi az éjjeliszekrényre.
           - Gyere, segítek felülni. – mosolyog, és a kezét nyújtja, amit azonnal meg is fogok, és ahogy megemelkedek egy picit is rögtön a hátamra teszi a másik kezét, hogy megtartson. Kicsit hátrébb tolom magam a lábammal, hogy ha elenged azért tartson valami. A kezébe veszi a vizet, meg a mellé letett kis tablettát, és a kezembe nyomja. – Fájdalom csillapító. – ezzel be is veszem, és visszateszem a szekrényre a poharat. Ő visszaül mellém, és mivel már egy vonalban vagyunk mélyen a szemeimbe néz, én pedig vissza az övébe. Már amennyire tudok, mert ez nekem eléggé zavarba ejtő. De tényleg, még mielőtt anya betoppant mondott valamit.
           - T... tényleg komolyan gondoltad? – teszem fel bátortalanul a kérdést.
           - Igen. Nem szeretném ha megint bajod lenne. – pillant oldalra, én pedig ismételten meglepődök, és nem tudom miért, de egy kicsit esetlenül közelítek hozzá, majd ahogy elérem a tökéletes pozíciót szorosan átölelem. Hogy is mondjam... Valahogy úgy érzem, hogy szükségem van a közelségére. És olyan jó érzés... És az illata is olyan finom.
           - Örülök, hogy te vigyázol rám. – jelentem ki elég hallkan, de csak eljut a füléhez.
           - Én örülök, hogy vigyázhatok rád. – a hajamat simogatja, aztán szépen lassan visszaterelget a takaróm alá. – De most egyenlőre pihenj, hamarosan hatni fog a gyógyszer és aludni is tudsz majd. – mosolyog rám, és mivel mint kéz kezemmel fogom az övét meg se fordul a fejében a gondolat, hogy elmegy mellőlem. Nem is lenne jó egyedül feküdni most, de tény, hogy az se lenne túl felemelő érzés, ha valaki más ülne itt. Aztán Naomit nézegetve csak hamar elalszok.

***


Mikor felkelek nincs mellettem, sőt már sötét van az egész szobában. Jó sokáig aludhattam, talán fél tiizenegy lehetett amikor bealudtam. Egyszer csak anya nyit be, és észreveszi, hogy fenn vagyok. Felkapcsolja a lámpát, visszacsukja az ajtót és leül mellém az ágyra, már gyanakszok.
           - Mond csak Yui, Naomi egy barátnőd, - itt kisebb szünetet tart. – vagy a barátnőd? – hangsúlyozza ki azt az egy betűt.
           - Heh? – ennél értelmesebbet nem tudok kinyögni egy ilyen kérdésre. Naomi? Barátnőm? Nekem? Ezen én nem gondolkoztam soha... – J... ja... hát inkább csak egy barátnőm. – mondom elég nagy zavarban, és mégtöbb bizonytalansággal a hangomban.
           - Oké. – ezzel fel is áll. – Nyitva hagyom az ajtódat, majd felnézek néha. Ha jobban érzed magad, nyugodtan kapcsold be a géped, és nézz meg egy filmet. Holnap tízre kaptunk időpontot, majd felkeltelek, ha esetleg nem ébredsz fel. – fel se fogom igazán, hogy mit mond, leragadtam az előző kérdésénél. Csak bőszen bólogatok, tőle is kapok egy fejsimogatást, aztán kimegy.
Naomi... már a legelején azt mondta, hogy szeretne velem lenni. És azóta – bármennyire is rövid időt foglal magába ez a kifejezés – rengeteg dolgot tett. Ez... valamiért olyan jó érzés. Az már kevésbé, hogy én semmit sem tudtam adni neki...
Bárcsak azt mondhattam volna anyának, hogy ő a barátnőm...


Dorcee2012. 02. 22. 20:16:28#19370
Karakter: Fujiwara Naomi
Megjegyzés: ~Ichi-niinek~


- Nem mondott semmit... – nyögi ki, majd italába kortyol, de látom rajta, hogy nem mond igazat.
 - Biztos?
- Nem tudom, hogy fogalmazzam meg. Mintha direkt bántani akart volna.
Hát igen, ez abszolút Akarira vall. Mesés, igazán. Tekintetemmel továbbra is csak Yuit vizslatom, hátha mond még valamit, de ezúttal tévedtem. Mikor kiürül pohara, kedvesen próbálom életben tartani a beszélgetést.
- Kérsz még?
- Nem, köszi. – mosolyodik el.
Elsétálunk a pultig, és ugyanúgy fekszik el rajta, ahogy suliban is szokott. Én dolgozom, persze, nem akarom, hogy unatkozzon, de úgy tűnik, el is aludt. Olyan cuki! Aaahw! ♥
Úgy döntök, inkább nem ébresztem fel, de ez pont egy olyan nap, mikor elvileg korán zárunk. Miután mindenki elment, Hayato felém fordul, áttörli arcát, majd szó szerint hozzám vágja a kulcsokat.
- Takaríts ki, és zárj be, ha végeztél! És időben gyere haza, megértetted?
- Meg - vonom fel szemöldököm, majd zsebembe csúsztatom a kulcsokat és takarítani kezdek.
Mikor végzek, leülök Yui mellé, aki épp akkor ébred fel.
 - Felébredtél? – gratulálok Naomi, valami kevésbé egyértelműt is kérdezhettél volna. Mindegy, azért húzok egy mosolyt az arcomra.
- Szóval tényleg elaludtam? – ásít, majd megvakarja fejét – Bocsi, nem direkt volt...
- Ugyan már, semmi baj.
- És mennyi az idő?
- Pár percel múlt nyolc.
- Nyolc?! – szinte azonnal kiegyenesedik – Te mindig ilyen sokáig dolgozol?
- Nem vetted észre, hogy csak ketten vagyunk itt? – nevetek, mire körbenéz.
- De miért nem keltettél fel? – fordulok vissza.
- Olyan aranyosan aludtál, hogy inkább megvártam amíg felkelsz. - tartom mosolyom.
- Kö... köszi. – mondja alig hallhatóan, sőt, kicsit még el is vörösödik.
- Haza tudsz menni ilyen sötétben?
Kérdésemre bólogat, majd összeszedi magát, lámpákat lekapcsolom, majd bezárok. De persze, nem egy irányba megyünk. Elköszönünk egymástól, majd hazamegyek. Mikor beérek, lerakom az asztalra a kulcsot, villámgyorsan lezuhanyzom, majd ágyba zuhanok.


***

Reggel egykedvűen lépkedek a "börtönbe." Mikor belépek, nagyjából a szokásos kép fogad, leszámítva, hogy úgy öt perc múlva csengetnek, és általában nem csinálok ilyet. Akarihoz egyelőre egy ujjal sem nyúlok, de ha Yuiban kárt tesz, nos... Én figyelmeztettem, hogy a múltkori simogatástól csak többet kaphat. Leülök, padtársam nagyon olvasgatja az anyagot, kissé idegesnek is tűnik. Órán már szinte a hasát fogja, biztosan fokozódik idegessége.
- Valami baj van? – kérdezem.
- Csak a felelés.
- Nyugi, én se szeretem. De csak tanulni kell, és kész. – tehát pont ez a baj, úgy látom, hogy elfelejtett, vagy nem volt ideje tanulni – Ááá, szóval pont ez a baj.
- Eltaláltad. – mondja egész halkan.
Oh, Drágaságom, ne kerüljön sor rá, de ha mégis... Az óra utolsó tíz percében a tanár mégis kinyitja a naplót. Pech, pont Yuinál sikerült. De lássa, milyen jó vagyok.
- Sensei – jelentkezek – Múlt héten óra után megbeszéltük, hogy ma én felelek.
- Tényleg? Akkor biztos ezt is elfelejtettem, gyere ki.
Mákja van a kisasszonynak, nem is kicsi, mert irodalomból mindig sikerül remekelnem. Lefelelek, megkapom az ötösömet, nem is vártam mást persze. Visszatrappolok helyemre,
és mikor meglátom Yui furcsálló arckifejezését, megsimogatom fejecskéjét, miközen helyet fogalok.
- Igen, miattad. De nem lesz több ilyen. – mosolygok, miközben táskába vágom cuccaim.
- Köszi. – viszonozza mosolyom, majd felkészül tesire.
Végre, egy kis mozgás, muszáj is kicsit levezetnem végre a stresszt. Átöltözöm, összefogom hajam, majd komótosan kikocogok, kicsit melegítek, majd jöhet a szokásos futás. Aztán a játék. Foci, vagy röpi, szerintem ez elég egyértelmű. Yui is és Akari is a röpisekhez csatlakoznak. Különösebben egy ideig nem hat meg. Még két csapathoz is sokan vagyunk, és Akari, meg néhány csaj külön játszik. Nem megy rosszul, de tudhattam volna, hogy a bonyodalom utol ér ezúttal is. Egy elég nagy sebességű labda süvít el mellettem, és ha jól láttam, hogy kitől jött... Azonnal a labda után kapom a fejem, ami sikeresen eltalálta Yuit. Egy pillanat alatt felforrt az agyvizem. A lány elfekszik, illetve esik, így csak fájdalma fokozódik, és kezeit fejére tapasztja, elég messze vagyok, de úgy látom, mintha sírna. Rögtön megindulok, de Akari hamarabb jut közelebb, és máris megszólal az önelégült hangján.
- Teli találat! Valaki vissza adhatná a labdát? Hátha sikerül megint fejbedobnom.
Mikor elérem, magam felé fordítom, és szinte a képébe mászok.
- Nem figyelmeztettelek a múltkor?
- Mire? - vigyorog.
- Hogy sokkal többet fogsz kapni!
- Komolyan? Akkor gyere! Te is tudod, hogy akkor innen repülsz!
- Ne vegyél rá mérget - vigyorgok vissza, de még nem üthetem meg.Úgy kell intéznem, hogy ő kezdje.
- Miért is?
- Miért ne? Egyébként még jössz egy ütéssel, cica...
- Engem ne cicázz! - és máris vérben forog a szeme.
- Miért ne? Tudod mi a te bajod? - hajolok füléhez - Hogy igazából engem akarsz, és ezért teszed ezt velem.
És siker! Lök rajtam egyet, de csak tovább vigyorgok, mire végleg nekem esik, és végre üthetem, ahol érem. Ez nagyjából sikerül is, és míg én nagyjából pár napon belül megjelenő kék foltokkal megúsztam, sikerült betörnöm az orrát, és ha jól látom, egy fogától is megszbadítottam. A tanár szedett szét minket, mi az igazgatóhoz mentünk, Yui pedig a gyengélkedőre. Nos, szemtanúim vannak, hogy nem én kezdtem. Végülis, amit akartam, nagyjából akartam: Akarit felfüggesztették. Még meghajolok az igazgató előtt, majd futok a gyengélkedőre, de Yui már nincs ott. Áttörölve arcom rohanok vissza az öltözőbe, összevakarom magam, majd futok, amíg el nem érem Yui házát. Alig kapok levegőt, mikor bekopogok, és az anyukája ajtót nyit, nem tudom, elmondani, mit szeretnék, de úgy tűnik, tudja, így beenged, én pedig feltrappolok a lány szobájába, de még mindig alig kapok levegőt, ösztönösen mellkasomhoz kapok, és úgy látom, Yui is kezd magához térni. Lassan vezeti rám tekintetét.
- Úristen, jól vagy? - ül fel azonnal, mire visszanyomom az ágyba, és elmosolydom - Mi a baj?
- Csak... nagyon siettem - lihegem.
- Biztosan jól vagy? - próbálkozna ismét a felüléssel, de csakugyan visszanyomom, és vállán tartom kezeimet - Ha kapsz levegőt, kérlek mondd el, mi történt. Rendben?
Elmosolyodom, majd bólintok egyet, majd megfogja kezem.
- Legalább ülj le.
Óvatosan leülök mellé, majd nagy levegő, és elmondom neki a történteket.
- És jól vagy? - vizsgálgatja arcom.
- Jól.
- Biztos?
- Ne aggódj. A suliban melletted leszek. Oda nem jöhet egy ideig. De minden nap reggel érted jövök és délután haza kísérlek. Persze csak akkor, ha neked is jó így - jövök teljesen zavarba, hiszen mégsem erőltethetem rá az akaratom, akármennyire is féltem. Tekintetemmel a padlót pásztázom, így, zavarban várom, mit reagál.



Ichi-nii2012. 02. 20. 21:39:57#19338
Karakter: Keigo Yui
Megjegyzés: ~ Dorceenak


             - Na jó, gyere!
             - Hova?
            - Nem hiszem, hogy ez rajtunk kívül bárki másra is tartozna.
És kisétálnak a teremből. Szépen lassan bent is minden visszatér a szokásos kerékvágásba, szóval én is inkább csak leülök a helyemre, és várok. De csak Akari jön be a terembe olyan tíz perc elteltével, még mindig könnyes egy cseppet az arca. Odasietek hozzá, mert még mindig mások miatt aggódok leginkább.
            - Jobban vagy? – kérdezem miközben leül a helyére.
            - Miért érdekel téged? – válaszol kicsit durván.
            - Csak aggódok mia...
            - Nem kell a te aggodalmad! – most miért ilyen velem? Jó, Yui, legyél erős, nem sírhatod el magad csak ennyi miatt. De akkor sem tehetek róla, hogy ő rám mászott. De nem akarok semmi rosszat. Biztos csak rossz kedve van ezek után.
            - És Naomi hol van?
            - Mit tudom én. – vonja meg a vállát, és elfordul felőlem. Most úgy állok itt, mint egy idióta. Majdnem mindenki minket néz, ez olyan zavraba ejtő. Inkább nem bonyolírom tovább a dolgokat... De mi lehet Naomival? Már csengő is volt, és nincs sehol. Úgy néz ki, hogy nem is lesz... Remélem nincs semmi baja.

***


Ahogy vége a tanításnak a klub felé veszem az irányt, lehet, hogy ott lesz, vagy nem tudom. De remélem. Benyitok, majd a pulthoz sétálok. Igen, itt van. Mekkora kő esett le a szívemről...
            - Szia. – mosolyog rám.
            - Jól vagy? – kérdezem meg azonnal.
            - Miért ne lennék?
            - Hát csak... eltűntél...
            - Sajnálom, nem akartam, hogy idegeskedj miattam. Van kedved meginni egy teát? – rábólintok, ő megcsinálja, és leülünk valahova.
Örülök, hogy semmi baja, tényleg azt hittem, hogy történt valami, és biztos magamat okoltam volna érte. Így is eléggé felelős vagyok azért, ami eddig történt.
            - Remélem, jól vagy – pillant felém Naomi.
            - Persze, csak egy kicsit... aggódtam – és megint túl őszinte vagyok, de mellette valamiért mindig sikerül.
            - Akari mondott valamit? – már megint egy fogós kérdés, és megint Akarival kapcsolatban...
            - Nem mondott semmit... – makogom aztán kortyolok párat a teából.
            - Biztos? –gondolom az arcomra van írva, hogy ez megint nem igaz.
            - Nem tudom, hogy fogalmazzam meg. Mintha direkt bántani akart volna.
Tulajdonképpen azzal telik el az idő, hogy ő engem néz, én pedig a pohárban vergődő teát. Nem is tudom, olyan hírtelen jön most minden. Sose volt ilyen, és nem is mertem volna arra gondolni, hogy lesz. Egy álomnak nézett ki az is, hogy egyszer esetleg csak elmegyek sétálni egy lánnyal, most pedig már mennyi minden történt alig néhány nap alatt. De talán örülök is ennek.
            - Kérsz még? – kérdezi. Máris megittam volna az összeset? Hű... fura.
            - Nem, köszi. – mosolygok rá. Visszamegyünk a pulthoz, amin valahogy úgy fekszek el mint a suliban, és valahogy elaludni is sikerül rajta. Grautolálok magamnak, ismét.

***


Ahogy felkelek azt se tudom hirtelen, hogy hol is lehetek.Aztán ahogy bambán pislogok magam elé rájövök, hogy még mindig Naomi munkahelyén félig a bárpultra feküdve tartózkodok.
            - Felébredtél? – hallok egy kedves hangot tőlem jobbra, amikor oda fordulok Naomit látom rám mosolyogni.
            - Szóval tényleg elaludtam? – ásítok egyet, és a fejemet kezdem vakargatni – Bocsi, nem direkt volt...
            - Ugyan már, semmi baj.
            - És mennyi az idő?
            - Pár percel múlt nyolc.
            - Nyolc?! – kapom fel azonnal magamat a fekvő pózból – Te mindig ilyen sokáig dolgozol?
            - Nem vetted észre, hogy csak ketten vagyunk itt? – neveti el magát, én pedig a másik irányba forgolódok, és tényleg egy árva lélek nincs itt.
            - De miért nem keltettél fel? – fordulok vissza.
            - Olyan aranyosan aludtál, hogy inkább megvártam amíg felkelsz. – mosolyog még mindig. Szóval... megvárt?
            - Kö... köszi. – motyogom halkan, szerintem még bele is pirultam a dolgba...
            - Haza tudsz menni ilyen sötétben? – bólintok párat. Nagyjából összekapom magam, ő lekapcsolja a világítást aztán bezárja a bejáratot. És pont a másik irányba indulunk meg. Köszönés, aztán spurizok haza, anyu már biztos betegre aggódta magát. Meg, hideg van...

***


Másnap reggel az első dolgom, miután beesek a terembe és elfoglalom a helyemet az az, hogy előveszem az első órán használatos tankönyvet és a strébereket megszégyenítő gyorsassággal olvasom újra és újra a legutóbbi anyagot, mivel egy szót nem tanultam, és feleltetni fognak. Úgy kell nekem. Jajj, de nem tudok így tanulni, olyan fáradt vagyok még mindig... Már csak abban bízhatok, hogy nem engem szúr ki a tanár. Valamiért meg se fordul a fejemben, hogy tegnap mi történt, hiszen Naomi és Akari is teljesen úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. Tényleg ilyen egyszerűen megbeszélték a dolgokat? De akkor miért nem beszéltek előbb? Áh, nem az én dolgom, örülök, hogy minden rendben van. De nem tudom, hogy miért „utál” most Akari.
Óra közben végig görcsöl a hasam, az alapot az adja meg, hogy eleve utálok felelni, mert ha esetleg valami oltári nagy butaságot mondok mindenki kinevet, és nincs is olyan sok időm gondolkozni mint egy dolgozatnál. Meg olyan gyorsan megfogalmazni sem tudom azt, amit éppen mondani szeretnék és csak eldadogom mint a mondanivalóim nagy részét. A másik meg az, hogy nem is tudok mit mondani.
            - Valami baj van? – kérdezi Naomi, mert már a hasamat fogom. Pedig nem szoktam így parázni ha ilyen fordul elő...
            - Csak a felelés.
            - Nyugi, én se szeretem. De csak tanulni kell, és kész. – nem segít ez most sokat a helyzetemen, sajnos. És ezt ő is megérzi – Ááá, szóval pont ez a baj.
            - Eltaláltad. – motyogom, valahogy olyan érzés kerülget, hogy most csalódást fogok neki okozni. Vagy valami hasonló, mert semmit se szól hozzá a helyzethez. És végül a tanár is felcsapja a naplót, sajnos még nagyjából 10 perc van az órából, tehát valakit biztos ki hív. És miért ne lennék pont én? Amúgy se hoztam túl fényes jegyeket ebből a tantárgyból.
            - Sensei – emeli fel a kezét Naomi – Múlt héten óra után megbeszéltük, hogy ma én felelek.
            - Tényleg? Akkor biztos ezt is elfelejtettem, gyere ki. – ez... fura. Naomi nem mondta az előbb, hogy ő fog felelni. Azért csinálta, hogy ne nekem kelljen? N...nem, biztos csak véletlen egybe esés... de ha még is, akkor azt se tudom, hogyan köszönjem meg.
Ő tényleg tanult, hiszen perceken át úgy tud beszélni, hogy a tanárnak kérdeznie sem kell tőle. Meg is kapja a lehető legjobb jegyet, és miközben visszaül egy kicsit megsimogatja a buksim, mivel eléggé kérdően nézek rá, magam sem tudom miért. Talán meghatódtam?
            - Igen, miattad. De nem lesz több ilyen. – mosolyog rám, és elteszi a cuccait.
            - Köszi. – mosolygok vissza, és én is előkészülök a következő órára. De tesi jön. Ahj, tesi. A másik, amit kifejezetten nem szeretek.
Az öltözőben gyorsan kapom át a cuccaim, amíg csak páran vagyunk benn. Az órán a szokásos futás után két játék közül lehet választani, foci és röplabda. Mivel Naomi az utóbbit választja én is, bár édes mindegy. De Akari is ide jön. És mivel két csapathoz sokan vagyunk ő és egy pár másik lány külön játszik.
Nem vagyok a legjobb, de talán sikerül párszor pontot szereznem. Minden tökéletes addig a pillanatig, amígy nem talál fejbe egy teljes erőből dobott labda, amitől még el is vágódok, plusz fájdalmat okozva ezzel magamnak. A földön a fejemet szorongatva fekszek, és még a könnyeim is utat törnek a fájdalom miatt. Biztos csak egy baleset volt, megesik, de akkor is fáj... És ahogy szokás, majdnem mindenki körénk gyűlik. Megint egy zavarba ejtő dolog...
            - Teli találat! – lépked közelebb Akari, nagy büszkeséggel a hangjában – Valaki vissza adhatná a labdát? Hátha sikerül megint fejbedobnom. – folytatja ebben a stílusban. De miért ilyen?... Ha azt akarta, hogy még jobban sírjak, akkor elérte.
És innen minden kiesik, csak Naomi és Akari hangjára emlékszem, de arra, hogy mit mondanak nem. Au, még mindig fáj a fejem. De már be is van kötözve. És valami ágyon fekhetek. Otthon vagyok?


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).