Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Suzuran:

Ahogy a parkettre vezet, már érzem a furcsa kisugárzást, a szikrát, ami csak akkor válik teljessé, amikor karjaiba kerülve vesszük fel a táncoló alaphelyzetet. Felcseng egy kedves dallam, és erre táncolva, szinte ringatózva szállva lépünk oda s vissza, és ha olykor rá téved tekintetem, elpirulok. Határozottan vezeti a lépéseket, s ahogy illik követem, hozzá illesztve minden mozdulatomat. Úgy érzem magam, akár egy hercegnõ, aki egy áhított herceg karjaiban keringõzik, de lassan eljön a pillanat amikor válniuk kell. Elhalkul a zene, lassan egy következõ cseng fel. Megállunk, s ahogy látom a fiatal úr komolyan vette az egy táncot, meghajolva köszöni meg a neki ajándékozott mai elsõ táncom, elmosolyodom lágyan. Karját ajánlja fel, amit elfogadok, és így vonulunk le a táncparkettrõl. Az este további részében, szinte nem is foglalkozom mással csak vele, lehet hogy pár rajongóm nem mer a közelbe jönni, ahogy látja milyen jól eltársalgunk hétköznapi dolgokról is.
Észre sem veszem hogy repül az idõ, de annyira jól érzem magam, az órák perceknek tûnnek.
- Oh… már ennyi az idõ? – nézek fel a falra – Nekem sajnos mennem kell – jelentem ki, csepp csalódottsággal hangomban. Még szívesen társalogtam vele, ritka, hogy ilyen fiatal férfival tudok ennyire kellemesen beszélgetni.
- megtiszteltetés lenne, ha elkísérhetném legalább egy darabig – ahogy rám mosolyog kedvesen, felszikrázik arcom.
- Rendben, szívesen fogadom a társaságát – válaszolok, és én is elmosolyodom.
Ahogy kiérünk az ajtón, a limuzinom már kint vár, teljesen meg is feledkeztem róla. Akkor… sajnos a szép estém, itt véget ér… Pedig örültem volna még egy kis társaságnak. De muszáj hazamennem, nagyon késõ van már.
- Hát akkor… Jó éjt! – mondom félénken, mert szívem szerint most nem hagynám itt. Kezem fogja ujjai közé, ajkaihoz emelve hint rá lágy csókot, belepirulok gesztusába. Még nem szoktam hozzá, hogy ilyen fiatal ismeretlen férfik is így köszönjenek nekem, pedig a színpadon is nem egyszer megtörénik…
De ez… ez a valóság.
- Jó éjszakát! – válaszol kedvesen, halvány mosollyal húzom vissza magamhoz kezemet. Fordulnék meg, hogy a kocsiba szálljak, amikor…
- Suzuran-san! – ebben a pillanatban fordulok vissza felé, szívem sokszoros sebességgel kezd el kalapálni.
- Igen? – kérdem álmosan pislogva rá. Közelebb lép hozzám, szinte érzem ahogyan felszikrázik a levegõ, azonnal felébreszt kábulatomból.
- Suzuran-san… van valami programja holnap este? – kérdi, hangjában izzó kíváncsisággal.
- Az igazat megvallva nincs – válaszolok egy csöpp gondolkodás után, de ahogy felfogom kérdését újra elpirulok.
- Esetleg nem lenne kedve velem vacsorázni? – kérdi újra már mosoly csillan arcán, még jobban zavarba hoz.
- Szíves örömest, Yasu-san! – válaszolok visszafogottan.
- Örülök – újra kezet csókol mosolyogva, annyira zavarba ejtõ – Mivel sajnos nem tudom hol lakik… megkérhetem, hogy itt találkozzunk? – kérdezi kedvesen.
- Persze – válaszolom halkan. Újra a búcsúzás pillanata következik – Jó éjt! – rózsás arccal köszönök el tõle, majd beszállok a kocsimba, az ajtó záródik mellettem, még egy utolsó pillantást vetek rá az üvegen keresztül, majd elindul a limuzin.
Már nem is vagyok álmos, egy cseppet sem. Izgatottan szorongatom ujjaimat, egész estét lepörgetve lelki szemeim elõtt, visszaemlékezve a kedves mosolyra, a beszédre, lágy hangra. Rég találkoztam már ilyen kedves férfivel.

~*~

A másnap reggel hamar jön el, és szerencsémre mivel mára egész napra nincs még programom, van idõm bõven felkészülni az estére.
Randevúra… ha fogalmazhatok így. Hisz mi másnak nevezhetnénk egy vacsorát, ami két fiatal között történik kettesben? Ahogy ebbe belegondolok, szívem megint szaporán lüktet, izgatottan kezesem elõ ruháimat, de alig tudok választani, annyi van. vajon melyik lenne a legszebb? Mind olyan szolid, de legalább mind az én jellemem tükrözi.
Hamarosan becsenget hozzám, már a délután folyamán barátnõm, kerek szemekkel nézni, hogy vagy 10 fajta ruha van szépen kiterítve az ágyamra.
- Hét te mit csinálsz Su? – kérdi furcsállóan, de átkarolom karját.
- Tegnap este… - kezdek bele, de elakad a hangom. Jajj még mesélnem is nehéz.
Leülünk egy kellemes tea mellé, és elregélem az egész estét, amit õ a párjával töltött, és nem tudott róla. Felcsillanó szemekkel hallgatja az utolsó sorokat.
- Ez csodálatos! – mondja felviduló hangon, én is elmosolyodom. Igen… tényleg az – Gyere, segítek választani… olyan izgalmas – máris felállít ültõmbõl, együtt válogatjuk ki nekem estére a ruhát.
Nem szeretnék túl elegánsan öltözni, így az egy részes ruhákat vissza is teszem a szekrénybe, végül egy pántos rózsaszín blúz, rá egy erõsebb rózsaszín muszlin kabátka kerül, egy hozzá illõ, térd alattiig érõ szintén rózsaszín tetején passzol, alul lengõ szoknyával.
Nem tehetek róla, imádom a rózsaszínt.
- Csodaszép vagy… - mondja végignézve rajtam – hányra beszéltétek meg a találkozót? – észbe kapok, és tekintetem az órára téved, fülig pirulok.
- Nem emlékszem – szám elé teszem kezem. Már kezd besötétedni, lehet már ott vár rám.
- Akkor siess, el ne késs nekem – mosolyogva köszön el tõlem, és elmegy, én még gyorsan összepakolom a táskám, és egy limuzint hívatok magamnak.

~*~

Lassan hajt a limuzin a tegnap esti bál helyszíne elé, felcsillan a szemem, ahogyan meglátom markáns alakját a lépcsõn, utasítom a sofõrt hogy gyorsabban guruljon az épület elé. Megvárom míg kinyitja nekem az ajtót, majd lassan kiszállok, ahogy Yasu észrevesz, máris felém közelít. A kocsi elhajt, szóltam csak késõn végzek, így akkor jön, ha szólok neki, lassan én is felé közelítek.
- Bocsánat, hogy késtem. Remélem nem várt sokat rám – lesütve szemeimet állok elé.
- Dehogy… én is csak nem rég érkeztem – válaszol lágy hangon, szívem és arcom ellágyul bársonyos hangja hallatán, felemelem fejem. Megnyugtat a gondolat, hogy nem késtem sokat.
- Köszönöm a meghívást – mondom mosolyogva rá, viszonozza és karját nyújtja felém, amit elfogadok, így sétálunk tovább az utcán – És hol tervezte a vacsorát, - kíváncsiskodom tovább.
- A közelben van egy igazán hangulatos étterem. Nincs messze és csodás a kilátás az ablaknál ülve.
Fejemben pörögnek a gondolatok, hisz sok étteremben megfordultam már.
- Azt hiszem ismerem azt a helyet, kiváló választás – mondom egy kis csend után.
- Köszönöm – biccent, arcán mosollyal, majd pár pillanatnyi csend következik ismét, és õ töri meg az idillt – milyen modortalan vagyok… meg sem jegyeztem, milyen csodásan fest, pedig már akkor erre gondoltam amikor kiszáll a kocsiból – mondatára pír szökik arcomra, lesütöm hosszan szemeim, majd rá nézek, félénk mosollyal.
- Köszönöm…

Hamarosan megérkezünk az étteremhez, illedelmesen nyitja ki nekem az ajtót, és elõre enged, bent lágy halk zene szól, kitûnõ hangulatot adva a helyiségnek. Yasu elõre megy, ahogy látom már foglalt asztalt, és csak félénken követem, majd mikor a pincér vezet minket hátra, megint maga elé enged.
Az ablak mellett foglalunk helyet, amint leültünk rögtön a kinti már sötét tájra téved tekintetem. Igazán csodás a kilátás, tényleg… nagyon szép így a város, éjszakai fényekben.
Rendelünk, de én az este folyamán csak vizet kérek, most ez esik jól nekem. Ha lassan is, de feloldódom a vacsora folyamán, újra beszélgetésbe kezdünk, s hogy nincs a sok rajongó tömeg körülöttünk, valahogy jobban érzem magam. Nem érzem azt a sok pillantást magamon. Az utolsó fogásnál viszont megint érzem azt a borzongató pillanatot. Körbenézek, látom ahogy olykor ide-ide pillant egy ember, majd a másikkal súg össze, nem tudtam, hogy az ilyen arisztokraták is ennyire pletykásak tudnak lenni.
- Kezdem kényelmetlenül érezni magam – suttogom halkan, már üres tányérom felett ülve. Yasu elõször nem kérdez semmit, csak körbe néz õ is a termen, ahogy én tettem az elõbb.
- Értem… - válaszolja kedvesen, bár látok valami más érzelmet is a szemében, amit nem tudok kivenni. Fizet, majd kivezet az étterembõl, ahogy kiérünk a hûvös szellõ csap meg. Nem fázom, de hirtelen jött ez a szél, még szerencse hogy van rajtam egy kabátka.
- Kicsit hamarabb lett vége az estének mint vártam – mondja ismét maga mellé karolva, hangjában csalódottságot érzek. Én is másra számítottam…
- Igen… - felelem halkan, lassan sétálgatunk az utcán, de halk ciripelést hallok, felkapom a fejem – nincs kedve egyet sétálni még? – fordulok felé kedves mosollyal, kérdõ pillantásával találkozom, majd a közeli park bejárata felé mutatok.
- Persze, szívesen… - mondja, és felderül arca, örömmel látom, hogy sikerült eltüntetnem róla a csalódást.
A park felé vesszük az irányt. Sötét van, így senki nincs már ott, sokkal kellemesebb mint az a rengeteg kisilabizáló szempár. A harmatos fû illata terjeng a levegõben, csak a tücskök ciripelése töri meg a csendet és cipõm kopogása. Nem jártam még este a parkban, így kíváncsiskodva nézek körbe, igazán izgalmas és nagyon szép. Csendben haladunk olykor egymás arcára nézve mosolygunk, nem tudom hogy a gyér lámpák fényénél mennyire látszik arcomon a pír. Patak csobogása hallatszik a közelbõl, fejemmel intve, majd magam után húzva vezetem arra õt is, kislányos izgatottsággal állok fel a hídra, elõre sietve, lassan õ is utolér, mellém áll, de felém lévõ keze derekamnál karol át, úgy támaszkodik meg a korláton, kicsire összehúzom magam.
Kellemes frissítõ illatot ad a patak vize, a fû ezt csak fûszerezi, kellemes és igazán bódító kavalkád. Lassan úgy húz magához hogy már nem mellettem, mögöttem áll szinte, vállamhoz közel hajolva. Megborzongok érintésétõl, de nem riadok el. Szívem majd’ kiugrik helyérõl, annyira izgatott vagyok. Megérzem kellemes fanyar illatát ahogy közelebb van hozzám, és még ez is csak még jobban elbódít.
A lágy esti szellõ a fák lombjait cirógatja, susogásuk csendül fel a közelben, majd kijózanít ahogy Yasu-san nagyon halk kuncogását hallom.
- Mi olyan vicces? – kérdezem kíváncsian halk hangomon, szeretném tudni min nevet.
- Csak… eszembe jutott egy dallam… Valószínûleg ön is ismeri – nem tudom mi volt ezen olyan mulatságos.
- És mi lenne az? Énekelje el nekem – mondom mosolyogva kissé hátra fordulva, de megint csak nagyon halkan felkuncog.
- Nem… én nem tudok énekelni – rázza meg halványan fejét, még jobban elmosolyodom. Már értem.
- Kérem… - mondom kedvesen kérlelve, kezem az övére teszem ami a híd korlátján támaszkodik. Hátra nézek rá vállam felett, tekintete ellágyul, zavart mosoly siklik arcára. nem hittem volna, hogy zavarba hozok egy férfit.
- Na jó… de csak mert ön kérte – válaszol halkan, még szélesebben mosolyodom el.

(Zene)

Egy ideig még csak a fák susogását hallom, lehunyja szemeit, úgy kezd el énekelni. hangja megborzongat, szívem csordultig tölti kellemes érzelmekkel, és ellágyul arcom, ahogy felismerem a dallamot, karjai között szinte olvadozok miközben hallgatom, mintha csak nekem énekelne. Amikor a dalban a nõi hang következik, átveszem az éneklést neki segítve ezzel, felnyitja szemeit, mosolyogva hallgatja, hogy igen, felismertem azt a zenét, amire gondolt. Megfordulok, így vele szembe kerülök, kicsit hátrébb lép, hogy nagyobb terem legyen, de ekkor felé lépek egyet. Újra õ énekel, mosolyogva hallgatom, szívet melengetõ ez a szám, nekem is egyik kedvencem, soha nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom énekelni valakivel, szinte mesébe illõ pillanat. Ahogy együtt énekelünk a megfelelõ pillanatnál, megborzongok, ahogy hangunk egymást keresztezi, szinte összeolvad egy dallammá az egész, kezem az övére simítom ismét ujjamat bátran fonom össze az övével, érzem hogy arcom közben a félénk pír teríti be újra, már sokadszorra az este folyamán. Felfigyel érintésemre, meglepõdve néz, de énekel tovább velem, elmosolyodik közben, segít összefûzni ujjainkat. Szinte már megint olyan helyzet alakul ki, mintha táncolni szeretnénk, ringatózni is kezdek, keze derekamra simul, egyre közelebb kerül hozzám, majd a dallamunknak is pont akkor van vége, mikor már vészesen közel hajolt arcomhoz.
Megszeppenve nézek rá, bizsereg a bõröm, szívem már torkomban dobog szinte, borzong a lelkem is, nem tudom mire vélni ezt a közelséget.
- Nem tudom… miért szerénykedett annyira, igazán csodás hangja van – mondom halkan, a mondat végére felbátorodottabb hangon. Kicsit elhajol tõlem, elmosolyodom, még hosszú pillanatokig csak néz rám, majd õ is zavarodottan mosolyodik el.
- Köszönöm… - mondja halkan – de az ön hangjához, sosem fogok feléri – bókjától mosolyom csak kiszélesedik, lassan lecsúsztatja derekamról kezét, de ujjunk még összefûzve marad.
- Kérem… tegezõdjünk, az sokkal kényelmesebb mindkettõnknek – ajánlom fel kedvesen, és mint aki csak erre várt, úgy fogadja el biccentve válaszként.