Yumichika:

Egy percig még néma csöndben, józanságomat gyászolva, állok jót magamért, mint egy bábu, akit épp egy erõteljes támadás szelt ketté... na jó... azt hiszem ez a mai este meghaladja a szépségemet... egyszer be kell mennem egy undorító, röfögõ félállatokkal teli kocsmába, aztán el kel hoznom egy részeg disznót, aki fél út után megcsókolja csodás személyem, aztán meg lemegy itt hagyva totális zavaromban, és izgatottságomban... ez sok... nagyon sok... ettõl a sok sokktól ráncos leszek...
Észbe kapva rázom meg fejemet, némileg mozgásra bírva magamat, ki még mindig félig zúgó kobakkal baktatok,jobban mondva sprintelek az épp kótyagosan, enyhe nyolcassal közlekedõ kugli fejû, orvul molesztáló egyén felé, ki hirtelen még indexelni is elfelejt a jó irányba... mi lenne ha itt hagynám? Egészen egyszerûen elveszne, és legközelebb szalámi méretûre vagdalva látnám... vagy fényjelzõ berendezésként használnák... vagy faltörõ kosnak...
De nem hagyhatom itt! Hiszen attól, hogy megcsókolt még a barátom, és minden bizonnyal annyit ivott, hogy még maga sem tudja fiú-e vagy lány, vagy hogy a birka merre béget...
Különben is... ha magára hagymám, utána nekem kéne összekaparni a még kétségbe ejtõbb állapotából, ami nem méltó az én gyönyörûségemhez.. nem szeretem a betonos rántottát... már pedig, ha arra megy, akkor Kurotsuchi Kaptány kísérletei után, már csak valami összeaprított valami marad belõle... szuvenír!
- IKKAKUUUUUUUU! – szólongatom teli torokból, mert általában részegségben süket is, mert általában ilyen illuminált állapotban, mg azt sem veszi fel, mikor valaki a fejét kezdi tükröcskének becézgetni... vagy lehet, hogy szimplán nem tudja csak melyik szemétkedõd csapja le a három közül? Fogadjunk, ha most egy ujjamat felmutatnám, tizenkettõt mondana? Sietve rém utol, s ahogy így közelebb érek hozzá, s rám pillant, felvillan elõttem ismét a két perccel ezelõtti esti mese zárójelenete, avagy a kopasz herceg láblovon felébreszti a Csodás csipkejózsikát, aki nem reagál túl fényesen... mg mindig érzem a számban a sake izét...ami...ami az övébõl... való...ááááááh! - Gyere! Erre kell menni!
Átkarolom vállát, s így segítve õt húzom magam után, mint egy csukló, öklendezõ zsákot, mely perceken belül olyan látvánnyal fog megörvendeztetni, ami már tényleg kiveri a szépségesség biztosítékait... ezért nem fizetnek eleget... tényleg! Ikkaku ezentúl vagy órabért fizet nekem, vagy minimum egyszer megmasszíroz naponta... rettentõen fárasztó tud lenin, mikor egyszer futok, egyszer harcolok, egyszer futok, utána meg õt hajkurászom, aztán megint futok, és végül meghalok.. és már csak azt veszem észre, hogy kikészültem, és még a hajam is tönkrement...
Azért remélem, itt mögöttem nem fog szökõkutat imitálni... a hajamnak az nem fog használni... és a gyomortartalom sem áll jól nekem... különben is. Ha ez megtörténik, akkor garantáltan búcsúzik az életétõl... MERT SZÉTSZAGGATOM! De addig is kedves vagyok és szép... hahh... magamba szeretek!
Mikor megérkezünk az osztag épületéhez, feltûnõen borzalmasan festõ bajtársamat kedvesen invitálom a kapitány szobájába, hogy egy elegáns, és enyhén nõies bökéssel és láb általi rugdosással tessékeljem be, melytõl õ úgy nyal kissé padlót, mint gyalogkakukk a farkas elõtt, s én inkább biztos távolból, arrébb húzódva húzom meg magam...
Na és akkor most gondolkodjunk... vezessük végig a történteket reálisan, és szépen... leitta magát a sárga földig, annyi alkohol van benne, mint másban a vér, és ha most vérvizsgálatot végeznének úgy párologna el, mint napon a fagyi, és ilyen kétségbeejtõ, gyönyörûtõl jóindulattal is csak messze levõ állapotban, bármi megtörténhet... nos... az is, hogy megcsókol... tudom, hogy Ikkaku milyen... szex mániás egy alkoholista disznó, aki bárkire ráveti magát, aki megtetszik neki, na de én..? Persze itt nem az a célzás, hogy nem lennék elég szépséges és csillogó hozzá – persze a feje fényességével fel sem érhetek-, de ilyen hosszú idõ után csak most fanyarodon rám?! MI AZ, HOGY RÁM FANYARODNI?! Rám nem lehet csak úgy „ha nincs más, jó ez is” módszerrel fanyarodni! ÉN AHHOZ TÚL TÜNDÖKLÕ VAGYOK! A helyes megfogalmazás tehát az, hogy ha eddig is voltam felém szögmérõvel mérhetetlen fokú cikkcakkos hajlamai, akkor miért csak most mutatja ki a foga fehérjét? Túl bonyolult... nos... miért most? Miért részegen? És mi van ha nem részeg csak annak tetteti magát? Hmm... ez elgondolkodtató... kinézném belõle... aljas kis kopasz emberke, aki ha valamilyen igényét kikívánja elégíteni, akkor még a bõrödbõl is kiforgat.. de szó szerint!
Hmm... na jó! Fölösleges ezen agyalnom, úgy sem fogok elõbbre jutni! Felejtsünk, akkor a legjobb! Véletlenül volt! Mondjuk, ha valaki egy ilyen kívánatos ajkat környékez meg, az nem véletlen, hanem a szépség mágneses vonzása... na jó... már én is kezdek elevezni a saját gondolataimban... most akkor zavar vagy nem zavar, hogy Ikkakugli megcsókolt?
- YUMICHIKAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA! – szakítja meg fontos önvallatásom egy ideges hang, melynek gazdáját még villanó buci nélkül is jól megismerek... JÉZUSOM! Most vagy megtudta az új becenevet, vagy csak szimplán úgy összeráztam, mint egy koktélt, és a végeredmény a földön végezte mini tóként... mindegy! Azért meneküljünk! MENKÜLJÖN, KI MERRE LÁT, ÉS HA FONTOS NEKI A SZÉPSÉGEM! -TEEEEEEEEEEEEEEEE!
És eme végszóra olyan sprintet vágok re, mint az emberi világban a gyors futok, ijedten, ugyan is Ikkakugli úgy spurizik utánam, mint egy tank... azon csodálkozom a fákon ne fut keresztül... csalfa módon, sikongatva menekülök a szép kis rétre, ahol is egy nyuszit megszégyenítõ mozdulatsorral haladok elõre, mit sem törõdve a vadul hörgõ, füstölgõ fejû, ijesztõ szadista vigyorral engem kipécézett Ikkakuval, ki lassan de biztosan be ér, és én nem örök neki...JAAAAAJ!!! MAMMIII!!! EZ MEGÕRÜLT! GYORSAN! VALAKI! VALAKI MENTSEN MEG! AZ ARCOMAT! CSAK AZT! JÉZUSOM!
S mikor már biztonságban érezném magam, csak egy pillanatra nézek fel, s a holdat eltakarva vetõdik fölém a kopasz, hogy fél perc múlva már rajtam landol játssza el a sodrófát, és gyûrjön bele a puha, nedves fûbe... azt hiszem... ezt... ezt holnap is érezni fogom... MILYEN EGY BÁLNA VAGY TE IKKAKU?
Ahogy végre megállapodunk, s bár ez lehet jó, de az már kevésbé, hogy kopaszkám felettem csont ropogtatva vigyorog, de bõszen, ami semmi jót nem jósol.. jajj...jajjj....SEGÍTSÉÉÉÉÉG!!!
Gyorsan! Mentsük, ami menthetõ! AZ ARCOMAT!
- NEE! NEE!! Csak az arcomat NEEEE! – sikkantom kétségbeesetten, alkarijaimmal csodás pofimat védve, mert az túl szép, hogy lila foltokkal legyen tarkítva... bár igaz, hogy az a szín jól áll nekem, de az arcom éretlenül szééép!
Félve, néha-néha kilesve kutatom õt, ara várva, mikor csap le, és páhol el úgy, ahogy azt általában tenni szokta... kell nekem, mindig beszélni! YUMICHIKA, FOGD BE VÉGRE A CSÕRÖD! De miért nem üt már? Nem mintha ara vágynék, hogy szétpüfölj, de nem kéne ennyi ideig húznia... miért nem szökök meg? Lehet, hogy bealudt! Igen! Ez jó! Hahh... már megint okos vagyok.... nem is várhattam volna magamtól mást!
Ám, mikor már életbe léptetném menekülési tervemet, õ váratlanul szabadítja fel mellkasom kimonom fogságából, s kezemet elrángatva arcom elõl pillant le rám olyan fura tekintettel, amitõl még jobban kétségbeesek...
- Te meg mi a jó fenét csinálsz? – kérem számon, meglepõen magas hangon, ám mielõtt még tovább szapulhatnám ajkaimra tapad, belém folytja felháborodásom csodás hangjait, s szavak helyett nyelvét adja számba, mely vad, õrült táncba kezd számba, furcsa, izgatott bizsergést széthordozva meglepõdött személyemben...reflexszerûen fesztem kezeimet vállára, ám õt ez egy cseppet sem zavarja... sõt! Pofátlan módon kalandozik nyakam finom bõrére, s ajkaival kényeztetve vetkõzte tovább... nem hagy hidegen, mert nem, de akkor is...vele... vele azért nem...
Hiába ez a gyorsan éledõ meleg szikratenger, mely végig fut bõröm alatt, simogató érintései nyomán, attól még tiltakozni marad erõm és észbe tartani hogy ez nem jó ötlet, és hogy szabadulni kéne, mert olyat kapok, aminek egy hétig ületlensége marad...
- Ikkaku… mit csinálsz? – suttogom szinte, lila íriszeimmel kérdõen figyelve az említettet, ki magát egy cseppet sem zavartatva folytatja tovább tevékenységét, én pedig fekete kimonóját markolászva viaskodok azon, hogy hagyjam magam vagy ne... ha hagyom, akkor részegségében úgy meghúz, hogy azok után én is csak hûzni tudom majd a számat... ha nem hagyom, akkor viszont gyors sprintet kell levágnom, mert utánam jön, és az elõbbi esetbõl tanulva hamar elkap...
- Majd meglátod… - duruzsolja mély, rekedtes hangján, forró leheletével csiklandozza fülemet, s ahogy ujjai tiltott helyekre kalandoznak, és altájékon tapogatnak meg, egy csepped ijedt sikolyszerûség hagyja el számat, döbbent, nagyra nyílt szemeimmel összhangban feltûnve... olyan ragadozó vigyort villant, amitõl komolyan megrémülök, s gyengén hagyom, hogy elõször nyelve, majd fogai csiklandozzák fülemet, hogy búcsút intve kalandozzon mellkasomra... na...na jó.... Yumichika! Mozogj! Le kell állítod, vagy megõrül!
Mondjuk az õrültes dologgal kicsit elkésem már...
Forró, nedves nyelve egyik mellbimbómra siklik, lustán rajzol köré virág szirmomat hogy a következõ pillanatban, erõsen megszívva váltson ki belõlem egy döbbent nyögést, s ujjaim még erõsebb markolását izmos vállain... halk, elégedett kuncogással, s arcára fagyott vigyorával halad lejjebb, fénylõ csíkot szántva bõrömbe, mely útja során felszikrázva hevíti fel testemet, s kényszert arra, hogy hagyjam magam...
Ujjai ügyesen csusszannak hakamám alá, utat találva fehér nemûmhöz, melyen át simogatják lassan éledezõ vágyamat, amire én is csak meglepetten reagálok... mi a....? Na jó... menni kéne, mielõtt még olvasztóan forró lesz a hangulat...
hasamat harapdálja, ajkait bõrömre tapasztva szív bele vöröslõ foltot, amit már nem nézhetek szó nélkül... elcsúfítja a csodás hasfalam! Ne! Eddig hibátlan fényébe tündökölt, erre most meg százegy kiskutyát akar imitálni? Az úgy szép, ahogy van! Mássz le! Mássz le!
- Ikkaku, ha...hagyd abba...- nyögöm halkan, s összeszorított szemekkel veszítem minden erõmmel vállára kezeimet, ám nem úgy tûnik, hogy engedni kíván nekem... mi az , hogy nem! Gyerünk, csodás fényem tündökölni, akar ne vakítsd el!
- Dehogy hagyom... – jön a kedves válasz, amit egy újabb szép fognyommal jutalmaz, amit már tényleg nem nézhetek tétlenül... ez...ez...KICIFRÁZ! SZÉT AKAR SZAGAGTNI!
De én ezt nem engedhetem! Túl szép vagyok én ahhoz, hogy csak úgy kedvére harapdáljon! Ez a bõr, olyan akár a baba popsi, gondosan kezelt, testápolózott, és gyógyfürdõzött, valamint olyan vakítóan gyönyörûséges, hogy az már bán... az az egy szerencsém, hogy Ragiku-san nem vetet észre, hogy én kedvesen csórom a cuccait... el kéne kezdeni kémkedni.. vagy minimum megkérdezni, is az amit használ, mert fincsi az illata de mg a bõröm is bársonyos tõle! Hahh... csak is ez méltó szépségem szintéjhez!
Minden erõmet összeszedve, erõsen rákoncentrálva, egyre gyûlõ dühvel húzom fel egyik térdem, s õ mit sem észelve ebbõl, kezdi bontani obimat, s mielõtt még ügyködõ kezei valóban tat találnának a tiltott paradicsom felé, úgy taposom képen, hogy csak úgy zuhan hátra felé...
Vicsorogva, ruhámat szorongatva kelek fel, s olyan gyilkos tekintettel, és ideg rohammal meredek a földön elterülõ, füstölgõ lábnyommal díszített képû Ikkakura, mint aki épp fel akarja szelni, mint a szalámit...

- AZT MONDTAM, HOGY NEM! A NEM AZ NEM! – rivallok rá enyhén magas és hangos hanglejtéssel, egyik kezemet ökölbe szorítva, fejem felett lóbálva, ezzel jelezve, hogy szépségem ilyen irányú eltapossa, most megbosszulta önmagát! Milyen csodálatos aláírás! Illik a szemfestékéhez!
Úgy kell neki! Legközelebb, majd ha egészen véletlenül részegesen akar rám mászni, eszébe jut, milyen kellemetlen és ronda látván egy giga nagy lábnyommal képén járkálni...MERT HA KELL AKKOR AKÁR EZERSZER FOGOK UTAT JÁRNI A KÉPÉRE!!!
Dühösen trappolok el, ruhámat idegesen igazgatatva, magamba fortyogva, kis esõfelhõket eregetve, melyek bár lehet, hogy ártanak makulátlan gyönyörûségemnek, attól még kellenek oda, hogy meg legyen a tökéletes drámai kép... ha ez... ha ez még egyszer megtörténik, én.... ÉN MEGÖLÖM!!!
Azt hiszem ma este az alvás szépségében fogok hinni... remélem, azért holnapra nem fogok száz évet öregedni egy éjszaka alatt.. bár lehet, hogy azzal elijeszthetném Ikkakut. Hahh... miért kell a szépség után is szenvedni?

*

Yumichika:


Fáradt túrok bele lilás, csodálatos hajzuhatagomba, s ahogy ujjaim között lágyan siklanak pompás tincseim, felsóhajtani lenne kedvem... micsoda tapintás! Még harc után is! Azt hiszem ezentúl egészen biztosan Rangiku-san hajbalzsamát fogom használni... el kéne csórni tõle az egész tubussal, és akkor az amúgy is tökéletes hajkoronán, még szebb lehetne... ohhh hát olyan szépséges vagyok, hogy a nap is elvakul a fényemtõl! Fõleg egy ilyen hollow vadászat után... milyen régen is volt mikor úgy kaszabolhattam õket, mint rotációs kapa a kukacokat... pedig a harc – magam mellett- a mindenem... egy jó küzdelem, csak még szebbé varázsol! Pedig az ember azt hinné, ennél gyönyörûbb már nem is lehetnék... de igen! Minden egyes reggellel csodásabban nézek ki a tükörben!
Ikkaku mellettem sétálva vakargatja meg halántékát kardjának markolatával, unott arckifejezéssel... ohh.. látom, hogy õt nem elégette ki ez a kis hollow irtás... pedig hullottak a keze alatt, mint chemoitoxtól a legyek... nem tehetünk róla. Egy ideje már nincs ellenfél, aki ki tudná elégíteni a harc és a küzdelem iránti lelkesedését... és persze a vér irántit is... néha komolyan kezdem azt hinni, hogy vérszegény és ezért kell neki annyi. Mondjuk ennyibõl egyszerûbb lenne, ha elmenne a 4. osztagoz vámpírnak álcázva magát... és ha nem ismerném ennyire, azt hinném, hogy egy szadista állat, aki csak arra jó, hogy kaszaboljon, és tar koponyája mögött semmi sincs, csak háromszoros vákuum, ami beszippantotta a haját.... de mivel régóta a kegyeimbe fogadtam,. Így tudom, hogy csak egy rendkívül hiperaktív egyén, aki jobb szórakozás nem lévén laposra ver másokat vagy laposra vereti magát.. én pedig nézem, és kommentálom... hát mit tehet az ember, ha nem engedi küzdeni! Talán félti a szépségem! Ohh.... milyen kedves tõle...
- Hah... nem hiszem el, hogy nincs már egy olyan küldetés, ami megizzaszt egy kicsit... – morgolódik halkan, szemeit az ég felé terelve közömbösen és csalódottan... tudom, mi az ami bánt téged... egyszer végre megúsztál valamit anélkül, hogy összetört magad, vagy épp önjelölt száz egy kiskutya imitátor légy, és ég minden végtagod is a helyén van... már régóta sejtem, hogy egy mazochista veszett el benne, és lassan eme feltevésem is beigazolódni látszik... hahh Ikkaku... csak nehogy ostort találjak egyszer a futonodban... nem illene hozzád, mellesleg olyan rondaságot a csodás kezeim nem fognának meg...
Mondjuk több mint valószínû, hogy ez is nemes kapitányunk, Zaraki Kenpachi érdeme, aki úgy terjeszti magából a szadista sugarakat, mint háromlábú kecske a radioaktív sugarakat... persze én tisztelem érte, mert én is imádom a jó vére és nehéz küzdelmeket, de a röhögést, és az egyéb viselkedésben és arcban megnyilvánuló hatásokat ki kéne hagyni... aprópopó... nekem ma még dokumentumokat is kell rendezgetnem... jaj ne már! Még egy óra, mit nem magam csodálásával töltök... sokan mondták már, hogyha egyszer szabadjára engedném az egómat, akkor Soul Society össze lakója kiszorulna innen... nos... az egyezer biztos, hogy kicsit, nagy picit több van bennem, mint az egészséges önimádat... de hát ez csak természetes! Ilyen pofival mindenki ilyen lenne!
- Ne panaszkodj, mert lehet, hogy legközelebb ilyet sem kapsz! Inkább örülj a csodás gyõzelmünknek! – vetem oda bájos mosollyal, ismét csodás hajzuhatagom meglebegtetve, magamba szívva csodás levendula illatát... ohh... Rangiku-san a szaglásod, legalább olyan jó, mint az ízlésed... persze nem olyan ó mint az enyém,mert annál nincs is jobb... és ha lenne is, akkor sem tárnám a publikum elé.. hiszen... akkor az önbecsülésem hullna porba, ami sosem történhet meg! Következésképp nekem még a nõknél is jobb stílusérzékem van... hahh... szobrot kéne állítani nekem...
Rám emeli szemeit, s tekintetét végig vezetve rajtam mélyül el fixírozásban, mely végül értetlen arcomon állapodik meg... majd mikor észbe kap és látja, hogyan nézem totális hülyének, szemöldökét összeráncolva csapja arcon magáét halk szitokszavakat mormolva... mi lehet baja.. Mostanában nagyon furcsán viselkedik! Úgy pár napja... nem értem... lehet, hogy velem van a baj? Ahh ugyan már... az kizárt! Ki is röhöghetném magam az ilyen idióta feltételezések miatt! Még hogy bennem a hiba!? Ugyan már! Fizikai és biológia képtelenség!
- Jól vagy Ikkaku? Furcsán vörös a fejed... – említem meg elõzékenyen, s ahogy ismét rám pillant egy fáradt sóhajjal hunyja be szemeit, s vakargatja meg tarkóját... ohh... akkor most jön az, hogy sokat fog beszélni egyszerre, ráadásul olyan dolgokat, melyek nyilván valóan hidegen agynak szépségem sziporkázásának fénye mellett...
Érdeklõdve tapogatom meg hajamat, és ahogy egy göndörnek tûnõ tincs simul tenyerem alá, összeráncolt homlokkal, kancsalítva szemlélem meg a kis aranyost... hát ez meg? Hogyan kunkorodhat fel? Neeeee!!!! Annyit veszõdök vele erre! Aljas kis hollow...HA LEGKÖZELEBB MEGLÁTOM SZÉT SZAGGATOM, ÉS A DARABJAIBÓL KÉSZÍTEK HAJKONDÍCIONÁLÓT!
Oh... most jut csak eszembe, hogy nem fogok vele többé találkozni, mert megöltem... nos... akkor a dolog letudva... rendezzük a hajkoronát, hogy újra hibátlan megjelenésünk lehessen... kéne egy tükör...
- Az az igazság, hogy mostanában nem érzem túl jól magam... sõt, egyre szarabbul és furcsábban vagyok... a gyomrom megremeg, ha csak ránézek egy bizonyos illetõre, megfordul velem a világ, és úgy érzem legszívesebben úgy meg dugnám, hogy lábra sem tudna majd állni utána... – kezd bele, s én halkan bólogatva, oda sem figyelve hajolok hozzá közelebb, s tökéletesen sima, és fényes, tükörként szuperáló fején, kezdem elé tanulmányozni magam, s nyelvemet enyhén kidugva, egyre nagyobb ideggörccsel simítgatom azt a köcsög kis szálat mai nem hogy lelapulna, de még jobban feláll, mintha önkéntes villámhárítóvá akarna válni... MI A NÉNIKÉM VAN VELED? LAPULJ LE! LEPULJ LE, MINTHA A BOCI NYALNA!- de akár hányszor akarom megtenni, legszívesebben pofán vágnám magam...Yumichika... azt hiszem te vagy... Yumichika? YUMICHIKA? MI A FRÁSZT CSINÁLSZ TE?
- Tollászkodom a fejed türkén... LAPULJ LE, LAPULJ LE, LAPULJ LE, LAPULJ LEEE!!!! MEGÕRÜLÖK!!! LAPULJ LEEEEEE!!!!! – kiabálom elmebeteg hangsúllyal, eszeveszettül simítgatva az az egy szerencsétlen hajtincset, ám ahogy az eddig tükörként csevegõ Ikkaku kezd bedühödni, már elvonja a figyelmemet magamról... fõleg mikor méregtõl vöröslõ fejjel magasodik felém, s elsötétül arccal ropogtatja meg ökleit... ohh... tudnom kellett volna, hogy érzékeny erre... tudtam is, csak hogy nem érdekelt... hát... hoppá...
- YUMICHIKAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!- rázza meg egész Soul Societyt éktelen ordítása legjobb barátomnak, s én ijedne, arcomra fagyott mosollyal próbálok elhátrálni, ám kugli golyó méretû bucija elõl nincs menekvés... egy perc és már egy fejes eredményeképp terülök el a földön... áááúú.... ebbe belesajdul a csodás homlokom... áááuu.... tanulság... ne használ tükörnek egy kopasz fejét... hátha zokon veszi... jaaaajjjj....

*

Fáradt sóhajjal törlöm meg homlokom, s halántékomat masszírozva támasztom hátamat a poros dokumentumokkal teli szekrénynek... nem hiszem el, hogy ennyi rohadt papír van itt... MINEK HALMOZZUK FEL, GRILL PARTIT AKARUNK RENDEZNI A TÜZÜKBÕL?
Ááuu... jajj nekem... még mindig fáj a feje, Ikkaku fejestõl... nem csak kopasz, de még kemény is.. mint egy kugli golyó...ha...hahahaa... jajj... kuglikkaku... hehh... ez de jó.. tiszta poénos vagyok... miért ne lennék az? Jól van... nagyon fáradt vagyok...
Halkan felnevetve szorítom szám elé kezemet, s jókedvûen rázom meg a fejemet fáradt viccességem következményeképp... és ahogy szemeim elé úszik, ahogy Ikkaku fejét kis golyóvá alakítva gurgatom a bábuk felé, miközben hangosan nevetgél, olyan hangon, mint ahogy a hadnagy szokott, ráadásul lassan rózsaszín haja is lesz és...A HADNAGY ITT ÁLL MELLETTEM???? Mióta? ÉS ÉN MIÉRT NEM VETTEM ÉSZRE?
azt hiszem az itteni por elnyomta a gondolkozókám... ugyan is az szent igaz hogy ide száz évente egyszer téved be valaki, és az is én vagyok... általában sivatag effektus köszönt, mert olyan a por mint a szaharában a homok, és ha még nyár is van, akkor a hõmérséklet is meg van... de persze, mindig az én szépséges személyemet küldik ide... hogy profosodjak... PEDIG A BÕRÖMNEK NEM TESZ JÓ!
- Ha...hadnagy... te mit keresel itt? – érdeklõdöm a pöttöm, rózsaszín hajú kislányt végig mérve, kis szokásos széles mosolyosával és tündérien TÛNÕ arckifejezéssel pislog fel rám halkan nevetgélve... kisördögfajzat.... pokoli kölyök... és az ereje is legalább olyan... lehet, hogy senki sem tudja róla, de nagyon erõs... mondjuk, mit vár az ember, ha az a pótapja, aki kapitányként hívtatva magát megy kaszabolni hévégén pihenésként...
- Ken-chan küldött, hogy keresd Kuglikkakut! – rikkantja vidáman, és én nagy szemekkel, felvont szemöldökkel figyelem... hogy mit mondott??!! Honnan tudja, hogy hogyan neveztem el Ikkakut? Nem is ez a lényeg... ahogy õt ismerem, fél percen belül fél Soul Society tudni fogja, hogy ki az a kugli meg Ikkaku is egyszerre... egyébként, meg nem tudom miért csinálom ezt... hát nem szoktam én õt cikizni... vagyis a fejével szekálni... vagyis a hajatlanságával... na jó...- naaaaa Tollacska! Menj és keresd Kuglikkakut!
- Tollacska?! – vonom fel egyik szemöldököm elförmedve, ám ahogy a kislány a nyakamba ugrik, és ugrálva kezd tovább ösztönözni, inkább lemondok azon ötletrõl, miszerint én itt, most komoly bosszút fogok állni... hahh... hogy egy ilyen szépségnek mint én ennyit kell szenvednie... papírmunka, egy kopasz és ingerlékeny jó barát,egy szadista kapitány, és egy ilyen hadnagy... szörnyû... nah menjünk keressük meg azt a részeg disznót, mielõtt Yachori-chan átrendezi azt az angyalian szép pofimat...

*

Karba font kezekkel szemlélem meg a kocsmácska részeg férfi emberkéit, akik erre-arra dülöngélve nyújtanak egy kissé kétségbeejtõ képet, az én gyönyörûségemhez egyáltalán nem méltót... ráadásul olyan pia szag van, hogy bele fog ivódni a hajamba, a ruhámba, és a bõrömbe, és úgy fogok bûzleni mint egy járkáló sakés üveg... a többi pasas meg majd jön rám, mint gyöngytyúk a takonyra... így is néhány úgy méreget, mintha fincsi is falatka lennék,a kit nyál csorgatva esznek meg... na de fiúk! Én nem látok olyat, aki megérdemelné azt hogy rápillantsak... úgyhogy... oszolj, és engedjetek... túl jó vagyok én ahhoz, hogy itt rendezzenek fölöttem kicsiarakást...
A levegõbe szagolva rézem mega tömény alkohol szag mellette Ikkaku és még két másik emberke erõsen mámoros reiatsuját, és nyomra találva indulok el a kocsma egyik privát szobácskája felé... ahogy érzem, csont részeg már...hahh... már megint én támogassam haza? Fájni fog a vállam.. Yachiru-chan meg lehet, hogy könnyû de olyanokat tud taposni, hogy tragikus hirtelenséggel öregszem tõle 200 évet...
Mondjuk nagyon kutatni se kell, hogy tudjam Ikkaku hol van... egy éktelen ordítás, és hangos nevetés, káromkodás mellett... ezek után, csak akkor nem tudnám, hogy ki az, ha értelmi fogyatékos lennék... de mivel én egyszerre vagyok szép és okos, ezért tudom, hogy ki az és hogy hol találom...
Ebben a hitben húzom el az egyik ajtót, s mikor a három, földön fetrengõ kicsit részeg emberke feltárul szemeim elõtt, komoly képpel méregetem õket... na jó... ez már több mint sok... ez már tényleg nem az én szépségemhez mért...

És ráadásul sértõ módon beletelik nekik két percbe mire észrevesznek, a háromszázadik, félig fulladós köhögésem után, s mikor a felfigyelés megtörténik, Hisagi-san széles mosollyal mutat rám, bárgyú arccal... ne mutogass! Nem szép dolog.. én szebb vagyok...
- Nézzétek! Itt van Ayasegawa! – küzdi magát ülõ helyzetbe drága tetovált barátom, de mielõtt hozzám érhetne, biztos távban lépek egyet... ki tudja, mit akar csinálni, ha egyszer megkaparint... nem akarom tudni...
Erre már Ikkaku is fel kel, s száját törölgetve mér végig, majd hogy felfogja, ki áll elõtte nagyra tágult szemekkel nyel félre, s kezd köhögi rohamnak szép síndarabjába, melynek következtében erõs öklével veri félmeztelen mellkasát lelkesen... ennek meg mi baja? Kezdek attól félni beteg... holnap eltámogatom a 4. osztagig... ez egyszer súlyosabb.. . a végén még bele hal az örömbe, hogy láthat... én is belehalnék az örömbe... át minden reggel elájulok a szépségemtõl....hehe...
- Yu...YUMICHIKA?- kiált rám, s mintha nem hinné el, hogy én vagyok térden csúszva mászik hozzám, s hakamámat megragadva pislog fel rám értetlenül... szebb mint a jó tündér...
- Ikkaku... Zaraki kapitány akar veled beszélni, ezért vissza kell jönnöd. Most. – mondom neki lassan tagoltan, s mikor összehúzott szemekkel kiveszi mit akarok, és fáradt sóhajjal bólint, behunyom szemeim... menjünk innen... könyörgöm... már most alkohol szagom van.... már megint el kell csórnom Rangiku-san balzsamját...
- Jól van már, megyek, megyek! – áll fel egy cseppet imbolyogva, kis híján az asztalra ájulva, amit én villám gyorsan mellette teremve akadályozok meg...mire nem jó, hogy shunpo is létezik...? És ha már ilyen csodásan használom... Kezét át vetem vállam felett, s kitámasztva indulok el vele az ajtó felé, míg õ vígan búcsúzkodik...
- Ikkaku... menjünk már! Fáradt vagyok! Te meg bûzlesz az alkoholtól... – morgom halkan, legyezgetve magamat karcsú kezemmel, ám ö csak halkan motyogva forgatja meg szemeit, s próbál talpon maradni, míg elérünk az ajtóig, ahol is kisebb küszöb manõver után, már könnyedén tipegünk 1méter/ 10 perc tempóval... na jó, így nem fogunk elérni az osztagig... amint elérünk a sarokig, feladom, s elengedve kopasz bajtársam hátat fordítok neki, s kissé lehajolva intek neki, hogy pattanjon hátamra... elbírom... mert nem csak szép és okos,d erõs is vagyok...ohhh... tökéletes gyönyörûség...
- Mire vársz? Ugorj, és menjünk! – pillantok hátra vállam fölött, ám nem hogy azt csinálná amit mondok, hanem csuklómat megragadva penderít meg, amit én csupán meglepett zavart arccal jutalmazok... 

Értetlenül pillantok fel rá, komoly arcára, s ahogy erõs kezeivel közre fog, csapdába zár, csak még értetlenebbé válik a helyzet... mi a nénikém a baja? Sietnünk kéne! Ikkakugliii!!!!
Mielõtt még megszólalhatnék, lehajol hozzám, vészes és zavaró közelségbe kerül, s ahogy forró lehelete végig csiklandozza ajkaim, egy perc alatt szökik mély pír csodás pofimra... mi az anyám kínja van ezzel?
Bizsereg a szám, ahogy nyelve hegye hozzá és, s ahogy pirosra festett szemeit lehunyja, s izmos testével a falhoz présel menekülési utamat elzárva kezeimet mellkasára feszítve próbálom ellökni, ám õ könnyedén taszítja õket a kõfalhoz... felszisszenve förmednék rá ingerülten, hogy hagyja már abba, mert totál részeg, ám egy másodperc sem kell, szája az enyémre simul, közötte csusszan nedves nyelve, s forrón, éhesen falja ajkaim, nyelve köröz számban, megcirógatja az enyémet, s egy erõs szívással akar ösztönözni engem is.... számban érzem az alkohol kesernyés aromáját, és az õ ízét... gyomrom ugrik egyet, izgalom lesz rajtam úrrá, s megdermedek egy pillanatra...
Ahogy megszakítja, s meglepett arcomra pillant, én csak nagy szemekkel pislogok rá, elnyit ajkakkal, és totálisan kipirult, vöröslõ képpel... szinte ég a fejem... Ikkaku meg csókolt... megcsókolt...meg... JÉZUSOM! MEGCSÓKOLT!

- Menjünk. – morogja, majd megfordulva indul egyedül... ebbe meg mi ütött.... aarrggg....Ikkaku...IKKAKU!!! SZÉT RÚGOM A HÁTSÓD EZÉRT!!!! MEGÖLLEK! HOGY MERSZ ITT HAGYNI ENGEM!?