Már megint gyerekként kezel. Elütöttem a kezét a fejemről.
-És ki kérte meg, hogy segíts? Én ugyan nem. – fújtattam rá, de aztán eszembe jutott valami.
-Tulajdonképpen milyen kísérletet folytatsz az osztag épületében?
-
-Nem tudom, miről beszélsz! – próbálja el poénkodni, de cserébe csak arcon rúgom.
Lábnyomatommal az arcán próbál nekem valamit motyogni, de nem értem.
-Nem értem te idióta. – rendezve arcvonásait ismét elmondja, de már sokkal érthetőbben.
-Olyan kísérletet, amelyekről jobb, ha nem vesz tudomást egy olyan kislány, mint te. – vigyorogva rám. Amiért ismét csak megrúgom, majd fújtatva magára hagyom.
A nap hátralévő részében Shinjit piszkáltam. Urahara nem keresett így igen békés délutánnak néztem elébe addig, amíg a főkapitány magához nem hivatott egy küldetéssel kapcsolatban. Hollow vadászatra kell mennem pár shinigami kísérővel.Felspannolt a dolog hisz végre akciózhatok. Csak akkor még nem tudtam, hogy sorsdöntő változások elé nézek. És ezek a változások vissza fordíthatatlanok lesznek számomra.
Másnap úton voltam két kijelölt társammal. Tudatlanul boldog voltam, hogy végre én is tombolhatok miközben otthon Shinji azért küzdött, hogy megállítsa ezt a veszélyes küldetésemet. Azt hittem minden rendben lesz.
A harc nem volt nehéz eleinte. Nyerésre álltunk egészen addig a pontig míg Aizen meg nem jelent előttünk.
-Hiyori-chan! – a hang irányában fordultam. Ging hangját véltem felfedezni ki ismét róka vigyorával nézet rám. Utáltam ezt a nézését.
-Ég veled! – időm se volt reagálni a támadására a kard keresztüldöfte a hasamat. Vért köhögtem fel. Gin továbbra is csak mosolygott rám. Elvesztetem az egyensúly érzékem és a földre hanyatlottam. Kezemet a vérző sebemre szorítottam.
-Rohadék! – köptem neki ezt az egy szót mely körülírta mikét is gondolok rá. Aizen csendesen mellém sétált. Leguggolt elém majd hasamról a hátamra fordított. A tátongó sérülésembe csöpögtetett valami égető szert. Felsikítottam.
-Bocsáss meg, elfelejtettem szólni, hogy ez fájni fog. – felállt és távozott volna, amikor kiabálásra lettem figyelmes.
-Aizeeen!!!! – Shinji alakját véltem felfedezni, de a továbbiakra már nem emlékszem a tudatom szép lassan elhalványult.
Amikor ismét magamhoz tértem a megszokott szobám helyet ismeretlen közeg fogadott. Abban is biztos voltam, hogy nem Soul city- ben vagyok. Hisz lélekmentes volt minden körülöttem. Mégis hova kerültem?
-Áh, Hiyori magadhoz tértél? – Urahara lépet mellém. Kezében valami istenverte büdös lötty volt.
-Ezt meg kéne innod. A kezelésed még nem ért véget. – tolja felém azt a gyanús poharat. Kelletlenül, de elfogadtam.
-Hiyori most jól figyelj!Hollow DNS került a véredbe. Tehát más szóval már csak félig számítasz Shinigaminak. Ja, és valószínűleg soha többet nem térhetsz vissza Soul city be, de ez legyen a legkisebb gondod jelen helyzetedben.
A vér is megfagyott az ereimben a hallottak miatt. És ő ezt csak úgy lazán közli velem, mintha teljesen átlagos problémának számítana.
Már megint az egyik tombolásának a közepén találok rá. De kis méregzsák ez a csaj. Ugylátom nem lesz könnyü egy nyugodt légkörü, a kutatásaimnak alávetett kis bázissá formálnom ezt az osztagot.
Miután lecsillapitottam, közösen rendberaktuk a szobáját, pakolás közbe megszemléltem a dolgait, hm ugylátom van pár érdekes dolog a gyüjteményében.
- Na sajnos nem sikerült semmit sem összetörnöd, de remélem ennyi is elég volt ahoz, hogy kifejezd a hatalmas örömöd a levél iránt. Remélem tudod, hogy milyen nagy dolog volt ezt is megkapnod tőle, vagy csak hogy egyáltalán vmit is megtudhattál róla. Ha nem lennél a hadnagyom, még ennyit sem árulhattam volna el, bármennyire is szerettem volna.
Megsimogattam a buksiját, és elindultam az új laboromba, folytatni a munkám.
Éveknek tűntek a percek, amelyeket barangolással töltöttem a városban. Nem akartam őt se látni se a kutatásainak eredményeit. Egyszerűen csak a múltban akartam élni egyes egyedül.
Persze mikor megláttam Shinjit a kedvem máris visszatért. Végre van kit baszogatni. Ha ez nem jó életkedv csináló, akkor nem tudom, mi lehet!
-Hiyori! – hallok egy távoli kiabálást. Unottan fordultam el Shinjitől, hogy megnézhessem magamnak azt az illetőt, aki megzavarta a játékunkat.
Kazuki rohant felém és mikor végre elém ért fáradtan támaszkodott meg a térdein. Jó pár percig tartott mire összeszedte magát.
-Mit akarsz, nem érek rá. Dolgozom. – förmedtem rá nem túl barátságosan, d e ha rossz napom van akkor én már csak ilyen vagyok.
-Shinjivel való veszekedés nem számít munkának. – néz, rám majd hirtelen a szavamba vág mielőtt visszavághatnék neki.
-Lidérceket észleltek Karakura városában.
-Király! Melyik egység tart oda? - a szemeim csak úgy csillogtak.
-Egyik se , ha sietünk, még lecsaphatunk rá. – felei nekem. Kazukival egyszerre végeztünk az akadémián. Korban is megegyezünk. Talán ezért is jövünk ki olyan jól.
-Itt maradtok…. – kezdené Shinji, de egy jól irányzott arcon rúgással elhallgattatom legalább is arra az időre, amíg eliszkolunk.
Mielőtt végleg leléptünk volna még visszarohantam a kardomért a „ lakosztályomba” semmi extra. Ágy, szekrény, íróasztal. Kell ennél több? Nem.
Felkapva az ágyra hanyagon ledobva a kardomat szemem sarkából egy borítékra leszek figyelmes mely az íróasztalomon lett elhelyezve.
-Mi a…. – értetlenül torpanok meg és pár percig csak nézem az ártalmatlan borítékot. Végül felvéve kinyitottam. Nem kellett volna.
A külalak, a papír illata, a tapintása , rendezettsége mind Hikifunéra utalt, d e főleg a sorai….
Drága Hiyori!
Ha ezeket a sorokat olvasod én még élek.
( megint poénkodva akarja oldani a feszültséget ezt is , hogy szeretem benne)
De tényleg, ne aggódj értem.
Eleinte nehéz lesz, de bízok benne, hogy most is helytállsz, mint mindig, amikor valami feladat elé állítottalak.
Felejts el és könnyebb lesz tovább lépned.
Ég veled kis méregzsák!
Ennyi? Képes volt ezta pár sort lekörmölni nekem majd szótlanul lelépni? Egyáltalán minek fogott ezért papírt és tollat a kezébe? Annyira mérges voltam rá, hogy haragomban a szobámban kezdtem el vandálkodni. Le kellet vezetnem a feszültséget vagy valakin, vagy valamin. Tombolásomat egy férfikéz állította meg.
-Azt hiszem ennyi elég is lesz. A végén nagyobb kárt teszel és a pénzt inkább a kutatásaimba fektetném, ha nem bánod.
Már csak ő hiányzott.
Az ember ki bezárta életem egyik korszakát majd nyitott egyet melyről még azt se tudom, hogy egyáltalán érdemes belépnem.
Hikifune távozása után, én kaptam meg a 12. osztag kapitányi címét. Épp a beiktatási ceremóniára tartok....
Gondolataimba feledkezve folytatom az utam. Nem igazán örültem elsőre ennek a kapitányi poziciónak, főleg Yoruichitől való távozás miatt... komorodom el kicsit. Egy ilyen kapitány alatt bármikor örökké szolgálnák. Hmm, mondjuk ha folytatjuk a viszonyunk, még igyis lesz rá lehetőségem, hogy alatta legyek....
Mosolygok magamban mint egy marha, mikor észreveszem, hogy már be is értem a terembe. Egy kis gyors elnézés kérés és remélhetőleg utána gyorsan letudjuk ezt a cécót.
- Bocsi, elkéstem. - meghajolok a többi kapitány előtt, és utána elfoglalom a helyem a hadnagyom mellet. Rámosolyogtam, próbáltam barátságos lenni, és egy kis vicelődéssel eloszlatni a kezdeti feszültséget köztünk.
Kicsit morcosan reagált és volt egy kis kirohanása, de megértem, én se örülnék neki, ha egy nagyon közeli ismerősöm távozna hirtelen. Lehet ő nem is tudja, hogy miért és hova ment Hikifune, elvégre a 0. osztagról talán csak mi kapitányok ha tudhatunk... Megértően mosolyogtam rá és utána folytatódott a hivatalos ceremónia, ami szokásosan dög unalmas volt.
Pár nappal később, mikor már sikerült elhelyezkednem az új osztagomnál, gondoltam kicsit javítok a kapcsolatunkon a hadnagyommal. Igy hát az osztag főbejáratánál vártam rá, ide hivattam, és ahogy látom már meg is érkezett.
- Szia, Hiyori-chan, mutatni akarok neked valamit!
Egy jó kis meglepivel készültem neki, alig várom hogy megmutathassam neki.
Erre ő durcázni kezd és le lépne.... meglehetősen kellemetlen alak ugylátom, de macerás lesz kicsit megszeliditeni, kuncogom magamban, és egy villámlépéssel mögé kerülök és elkapom.
- Ugyan, mire ez a hiszti, tetszeni fog!
Ha nem jön önsztántából, kicsit rásegitek, ha tudná, hogy fog örülni ha végre megkapja az ajándékát!
Bevezetem a kapitányi szobámba, amit kicsit felspéciztem, hogy tudjam folytatni a fontos kutatásaim. Elvégre ez a 12. osztag, jobban illik hozzá az én gyönyörü kisérleti tárgyaimal diszített terme, mint Hikifune szinte üres terme.
Elkezd velem vitázni, de gyorsan próbálom ezt a vitát lezárni, hogy végre a tárgyra térhessünk.
Erre elkezd sírni, na erre nem számitottam, kicsit lefagyok, gondolkozok, hogy most mit is tegyek, erre hirtelen bemos nekem egyet és kirohan...
Hát mit ne mondjak, nem gondoltam, hogy igy indul majd a kapitányi pályafutásom...
Pár óra mulva Hiyori szobájában hagyom az ajándékát, amit nem tudtam átadni neki....
Nem kis munka volt elérnem a főkapitánynál, hogy csak miattam elküldjön egy üzenetet Hikifunénak a 0. osztaghoz.
És, hogy én is megkapjam azt a valamit amire vártam...
kapitányom és egyben édesanyám volt egy személyben.
Életem sorsdöntő időszaka kezdődött el azon a bizonyos meleg napon, melyre 100 év elteltével is tisztán emlékszem, minden egyes pillanatára melyben részem lehetett. Egy kapitány elhagyott, d e jött egy másik, aki a helyét kívánta volna betölteni. Sikertelenül, hisz egy kapitány rangot könnyen betölt egy shinigami nem úgy, mint egy anyai szerepet melyre csak az adott személy képes.
Már amikor megláttam akkor gyűlöltem. Megmondani nem tudnám miért? Egyszerűen gyűlöltem és kész. Ott állt a gyűlések és ceremóniák számára kialakított terem ajtajában tarkóra tett kézzel és csak vigyorgott idiótán miközben csak ennyit mondott.
- - Bocs elkéstem. – olyan megvetően néztem rá, ahogy csak tudtam. Valószínűleg érzékelte is, mert megpróbált felém küldeni egy békítő mosolyt. Tüntetőleg elfordultam tőle karba tett kézzel.
Shinji tekintetét végig magamon éreztem a ceremónia alatt. Ő volt az egyetlen, aki talán tudta mekkora fájdalmon megyek most keresztül. Hisz Hikifune kapitányra édesanyámként tekintettem, aki most csak úgy egyszerűen kilépet az életemből véglegesen.
- - Hiyori-chan örülök, hogy mostantól együtt dolgozhatunk. Igyekszek megfelelni majd az elvárásaidnak. –nevetett rám mintha már ezer éve jó barátok lennénk. A fenéket!
Kezét felém nyújtotta, de én abban a pillanatban dühösen elcsaptam.
- - Ne reménykedj. Soha se tudod majd elérni Hikifunét. Soha se foglak úgy tisztelni, mint őt, hisz csak egy idióta vagy.
Nem szólt semmit csak ugyan olyan idiótán mosolygott tovább, mintha nem aláztam volna meg mindenki előtt. Miért nem dühös?
Annyi éve nem láttuk egymást, de ő ugyan úgy mosolyog, mint találkozásunk legelején. Most itt állunk egymás mellett ismét egy közös cél érdekében méghozzá Aizen likvidálása miatt még se szól semmit. Valószínűleg ő is el van veszve az emlékekben akárcsak én. Ismét elönt egy régi emlék érzése. Az első pofon, amit tőlem kapott. Ma is megmosolyogtat, ha csak visszagondolok rá. Átadva az emléknek magamat elmélyültem benne akár csak egy hűsítő folyó vizében.
Eleinte sokat sírtam, kiabáltam dühöngtem aztán a kezdeti hullámvölgyeim átcsaptak undok érzelem kimutatásban. Nem érdekelt se senki se semmi. Utáltam az egész világot. Haragudtam rá!
Urahara még se hagyta, hogy végleg ellökjem magamtól. Talán kötelességének érezte így, hogy Hikifune átadva a helyét vigyázzon rám ahogy Hikifune tette. DE Ő NEM PÓTOLHATJA ŐT. Nem csak azért, mert férfi és így anyai szerepet nem tud betölteni a szívemben csupán egyetlen ok miatt képtelen rá. Ő EGY IDEGEN!
- - Hiyori – chan, mutatni akarok neked valamit. – irodája ajtajában álltam, mint mindig most is kelletlenül. Annyira nem érdekelt, mint egy marék gané.
- - Nem érdekel. – vontam vállat és készültem volna faképnél hagyni, de ő ezt nem hagyta. Észre se vettem mikor kerülte meg az asztalt és tette meg közöttünk azt a 20 lépést, míg az ajtóhoz ért ahol háttal álltam neki, csupán már csak annyit érzékeltem, hogy elkapva a karomat maga után húz.
- - Mi a f*!! – kiabáltam vele és próbáltam kiszabadítani a karomat. Nem szorított nagyon, de épp elégé, hogy így gyermekként szabadulni ne tudjak tőle.
- - Ugyan tetszeni fog. - nevetet idiótán, ami szinte már a védjegye. Erre én csak a másik szabad kezemmel bemostam neki egyet. Így az út további részét én duzzogva ő pedig vérző orral tette meg.
A 12. osztag egykori kapitánynak a szobája felé vettük az irányt. Nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban.
- - Itt is vagyunk. – nyitotta ki a szoba ajtaját előttem nekem pedig elhűlt a vérem a látottak láttán. A szoba már nem volt önmaga. Sokkal inkább egy laborra emlékeztetett, mint sem egy szobára. Megragadtam a haoriját és dühösen megrángattam.
- - Mégis mit műveltél a kapitány szobájával? – kiabáltam vele kikelve magamból.
- - Hát, ööö ez már az én szobám nem? – kérdezte ártatlanul bennem pedig elpattant egy húr.
- - Nem, ez Hikifune kapitány szobája.
- - Ő már nincs köztünk, ez már az én szobám, d e ne aggódj csak ki dekoráltam.
- - Ki dekoráltad? Ez nem dekoráció ez botrány.
- - Ugyan csak egy két gépet hozattam be ez még nem a világ vége. – kezét fejemre téve össze borzolta a hajamat.
Szemeimben könnyek gyűltek. Én, aki sose sírt eddig egy férfi vagy nő előtt most megtört. Úgy éreztem minden ami Hikifuneval összekapcsolt egy nap alatt elvesztettem ennek a baromnak köszönhetően. Úgy éreztem mintha Hikifune jelenléte eltűnt volna végleg az osztag épületéből. Akkora pofont adtam neki amekkorát még Shinji se kapott tőlem, majd elfutottam olyan messzire amennyire csak bírtam. Látni se akartam. Hikifune emlékét senki nem veheti el tőlem még ő se. Mert nekem csak egy kapitányom van, aki nem más, mint Hikifune.
Akkor még nem sejtettem, hogy Hikifune egy nap újra megjelenik, de ez akkor még nagyon távoli jövő volt. Akkortájt még csak egy új kapcsolat bontakozott ki egy elveszett kislány és egy bizonyítani akaró kapitány között. A 12. osztag története velünk kezdődött el.
Azt hiszem kicsit elbóbiskoltam, mert Rukia enyhe remegése vonja magára figyelmem. Kéreti magát, de végül csak ki nyögi, hogy fázik. Végül is, hisz a nap is lement már.
Magamhoz ölelve húzom fel, és többet nem engedem. Még ha csak egy megfázás is az ellensége, akkor sem hagyom, hogy ledöntse a lábáról.
A szobában nem tudok mit kezdeni magammal. Egyszerre csinálnék mindent és semmit. Rukia töri meg a zavart csendet. Filmet szeretne nézni vagy legalábbis a tévét. Megint nem figyeltem eléggé oda, ezért is tart el egy pár percig mire keresek neki valamit. Engem annyira nem érdekel, úgy hogy amit lefekszem az ágyra szinte azonnal be is vágom a szunyát.
Reggel egy édesen törleszkedő kis cica nyomja mellkasomhoz hideg orrát. Félszemes értetlen pislogásom, megkönnyebbült mosolygós cirógatásba vált át. Rukia féloldalt fekszik, szinte hozzá simul óvatoskodó kezemhez. Percekkel később már csak nézem az ébredező hétalvót.
Reggeli mosolya az elmúlt napok legszebb pillanata. Élénken pattan ki az ágyból és spurizik a fürdőszoba felé, feledve a 2 perce még ismeretlen Csipkerózsika nevét. Mosolyom még mindig az arcomon van, amikor kimászom a paplan alól, de nem sietek utána.
Beágyazok és igyekszem érzéki ajkairól elterelni a gondolataimat, ami csúnya kudarca fullad, mikor megjelenik az ajtóban vizes hajjal egy törölközőbe csavarva. Na ne.
Eddig bírtam nem gondolni tökéletes, kissé törékeny alakjára. Rám se nézve lép szekrényéhez, alkalmat adva, hogy hátulról is megnézhessem. Eszemet félre téve, ösztöneimnek engedve lépek háta mögé, kezemet csípőjére téve csókolok nyakába.
-Ichi… - hallom meglepett hangocskáját.
Állánál meg fogva kényszerítem gyengéden, hogy felém forduljon és alsó ajkát megcsókolva terelem figyelmét. Lassan veszem birtokba teljesen száját, ő pedig semmit sem értve dermed kővé.
-Most én tanítok neked valamit. – suttogom, mire eltátja száját szabad utat hagyva nekem, amit gondolkodás nélkül használok ki.
Lassan körözve veszem rá nyelvét, hogy csatlakozzon az enyémhez. Bátortalanul és kicsit ügyetlenül követi le mozgásom. Ezek szerint kíváncsisága vagy csak az ismeretlen új érzés hatására még csak nem is tiltakozik ellene. Magam felé fordítom és szorosabban ölelem., miközben még jobban elmélyítem csókunkat. Egyik kezemet tarkójára simítom, míg másikkal hátát cirógatom. Nem tudom ő, hogy van vele, de engem meglep, amikor átkarolja nyakam és az eddig enyhén merev ajkak teljesen elengednek ezzel téve forróvá a már egyébként is szenvedélyes első csókot. Éledező férfiasságom ránt vissza eszemhez.
Gyorsan elengedem Rukiát és az éppen felnyíló szemekbe nézve sietősen bocsánatot kérek, azért mert kirohanok a szobából magára hagyva a megszeppent lányt.
Azonnal egy hideg zuhanyra van szükségem.
Percekig állok a víz alatt, záporoznak a hűs cseppek a nyakamba. Félig már megbántam, hogy ott hagytam, most kínosabb lesz, amikor visszamegyek, de ha ott maradtam volna nem biztos, hogy képes vagyok eléggé visszafogni magam, hogy ne tegyek semmit, már pedig már ezt sem lett volna szabad megtennem. De ahogy most se, úgy később sem fogom tudni elmagyarázni neki a történteket.
-Mekkora barom vagyok! – felkiáltással verem fejem a csempe falának.
Rukia szerencsére nincs a szobában, gondolom reggelizni ment. Kon a szokásos fenyegető pozíciójában áll az ágyon, tekintete vádlóbb, mint valaha. Röhejes.
-Ichigo! Már megint mit műveltél? – felhúzott szemöldökkel tekintek rá, hisz ő most többet tud, mint én. Póló keresés közben hallgatom tovább a plüss figura fenyegetéseit. – Ha meg tudom, hogy bántottad az én szegény Rukiámat, én rendesen ellátom majd a bajodat.
-Mi van Rukiával, inkább azt mondd, Kon. – kezdek ideges lenni.
-Én csak szerettem volna egy kicsit megölelni, két csodás keble közé bújni… - csodálkozik, hogy leütötte? Sose tanul? – de ő még a szokásosnál is durvábban rúgott el magától… - felzokog és óbégat tovább. Szerintem észre sem veszi, hogy már nem vagyok a szobában.
Teletömött arccal néz föl rám Rukia az étkező asztal mögül, mire én felkapva táskámat megállok előtte.
-Gyere Rukia, mennünk kell. – türelmesen megvárom, míg bekapja az utolsó falatot is és elindulunk az iskola felé.
Egész úton nem szólunk egymáshoz, én azért, mert nem tudom, mit mondhatnék, szerintem ő meg, mert azt várja, hogy én tegyem meg helyette. De hogy magyarázol el egy teljesen természetes dolgot egy olyan lánynak, aki még a szívószálat sem ismeri? Hát nem tudom.
Vidáman lép be a kis társaság a park területére. Mindenkire ráfér már a kikapcsolódás, de úgy látom mindannyiunk közül Rukia a legizgatottabb. Számára lesz ez a legnagyobb élmény. Azt se tudja merre kapja a fejét, hova szaladjon nagy kíváncsiságában.
Megállapítom, mennyire más, szinte már…
- Ichigoooo. Szerzel nekem egy olyan plüsst? -… igazi nő. Csak kihasznál. Húzom a szám, de hát ez most az ő napja. Ha attól az idióta nyuszitól lesz boldog, akkor megszerzem neki.
És igen, attól lett boldog, öleli, szorítja magához, arca szinte ragyog, hatalmas lila szemei boldogan csillognak. Mindenki nagyon jól érzi magát, még Chad is, pedig ő aztán ritkán nevet. Tekintetem újra Rukián állapodik meg, elgondolkodva szorítja magához a méretes fehér plüsst, szájába harapva koncentrál. Sejtem mi jár a fejében, de én arról nem akarok most beszélni, valamiért mégis rá akarok kérdezni.
- Mi az Rukia? Nagyon elgondolkodtál. – hangom kedves és barátságos, hát ilyen ritkán vagyok vele.
- Öhm nem. Bocsi. – mondja és elspurizik.
Ebben a minutumban lép mellém Ishida. Esküszöm várta már a percet.
- Nagyon boldoggá tetted, Kurosaki-kun. Talán csak nincs valami bajod? – kihallom ám a gúnyt a hangodból.
- Neem, csak gondolom neki sem lehet könnyű. Egy kis szabadnapot ő is megérdemel. – nem fordulok Ishida felé, nem is nézek rá, mégis látom, ahogy elmosolyodik, és szemüvegét feljebb tolja.
- Igen, ez igaz. Biztos nagyon örül neki.
- Igen. – bólintok, szememet még mindig a fekete hajú lányon tartva. A helyzet még néha nekem is meglepő, de jó okom van rá, Ishida nem érezte azt, amit én akkor, amikor azokat a puha ajkakat ízleltem.
***~~~***
Fárasztó és hosszú nap volt ez. Kész felüdülés, mikor végre az ágyamba dőlve behunyhatom a szemem. Mégsem vagyok teljesen nyugodt, tudva, hogy alig kétlépésnyire tőlem Rukia fekszik, hasonlóan kimerült állapotban, átadva testét a pihenésnek.
Nem túl jó dolog, ha egy egészséges kamasz fiú szobájába beköltözik egy… lány.
Csöndben neki állok átöltözni, mikor meghallom az ismerős pityegést a szekrényből. Gyorsan húzom fel nadrágom, de nem elég gyorsan.
- Ichigo! Ki az ágyból, dolgunk van. – hadarja Rukia miközben kiugrik a szobába. Arca élénkpirosra vált és gyorsan tovább hadarja.
- Lent megvárlak, de siess. – és kiugrik az ablakon. Mit kell most így pirulgatni, hisz semmi sem volt látható.
Utálom a lidérceket. Mért kell mindig a legrosszabbkor krll megjelenniük?!
És Rukiának mért kell megint az erőset játszania? Jó, nem vagyok jó a lélekenergia érzékelésében, de azt még így is tudom, hogy ő gyenge.
- Maradj hátra Rukia! – és előre lépek.
Felhúzott orrából tudom, hogy nem tetszik neki, de legalább nem tesz semmit ellene.
Sajnos nem egészen úgy történnek a dolgok, ahogy azt elterveztem. De hogy mi van velem? Valahogy nem figyelek oda eléggé, francba! Figyelem, ahogy Rukia ülő énem elé ugrik, és már járnak azok a kis piros ajkak.
- Ichigo hátrébb! – kapom a parancsszót, de ahogy mindig most sem teljesítem, sőt még csak nem is reagálok rá. Csak nézem tátott szájjal, hogy mi fog ebből kisülni. – 63. lekötés. Ikerlótusz börtön.
Hogy lehet valaki ennyire makacs? Már amikor kezéből útnak indult a fénysugár érezhető volt, hogy ez nem lesz elég.
És én hogy lehetek ekkora barom, hogy képes vagyok végig nézni az egészet, anélkül, hogy csinálnék valamit?
Rukia felsikolt és az agyam ebben a pillanatban ki is tisztul.
- Rukia! – kiáltom, és oda ugrom hozzá, hogy elkaphassam, mielőtt elesne. – Jól vagy?
Francba, Francba! Most azonnal elintézem ezt a rohadékot. Újult erővel vágom keresztül kardom a lidércen, önelégült pofájánál mélyebbre szegve benne Zangetsut.
Még el sem porladt teljesen ellenfelem, de én már Rukia mellett térdelek. El kell vinnem Uraharához.
- Rukia, gyere elmegyünk innen. – két karomat gyengécske teste alá csúsztatom és felemelem. Sajnos nem elég óvatosan.
- Ahh.
- Ne haragudj. Most sietnünk kell. – suttogom és amilyen gyorsan csak lehet rohanok is vele a kis kereskedésbe.
Hatalmas seb szeli ketté Rukia oldalát. Nyakától húzódik le, nem tudom, hogy pontosan meddig, mert shinigami köpenye eltakarja, de az oldalánál ahol az egyik kezem fogja már véres a fekete anyag.
***~~~***
Azonnal Uraharához viszem és csak pár percet kell várnunk mire Inoue is megérkezik. Csak egy pillanatra suhan át az arcán az aggodalom, hogy aztán annál határozottabban hívja elő tündéreit és emeltessen velük egy burkot Rukia teste fölé. Pár percig tart csak, de nekem olyan mintha órák teltek volna el.
Végül kinyitja szemeit és bár kómásan, de már sokkal jobb színben néz fel rám. Nem marad sokáig ébren, hisz nagyon kimerült és szervezete még mindig csak gyógyulófélben van, de nekem már ennyi is elég volt. Legalább tudom, hogy most már jól van.
Urahara engedélyével nagyon óvatosan közepes tempóban viszem haza az alvó Rukiát, rá-rá pillantva a halvány rózsaszínes nyugodt arcra.
Kon aggodalmas képpel vár már minket az ablakban. Teljesen kitárja a két ablakszárnyat, hogy kényelmesen beléphessek rajta, anélkül, hogy a törékeny női testet csak egy centivel is megmozdítanám.
- Nii-saaaaan… - zokog fel a plüss oroszlán. – Mért nem vigyáztál rá, Ichigo??
- Pofa be Kon! – szólok vissza rá. Hangom csak egy árnyalattal magasabb a suttogásnál, mégis a határozottság keményen kicsap belőle. Talán még soha nem beszéltem így senkivel.
Finoman fektetem le Rukiát, majd a takaróval, amit az előbb Kon hozott az ágyhoz, szépen betakarom. Házi kedvencünk felugrik és egyből a mélyen alvó lányhoz fekszik.
Én viszont nem tudok megmaradni a szobában. Képtelen vagyok tovább itt állni és nézni az előttem fekvő sebesültet.
Nem térek vissza a testemben, pedig ott fekszek a padlón. Kiugrok az ablakon és megyek, amerre visz a lábam. Hogy lehettem ekkora barom??
Hogy nem tudtam jobban vigyázni rá?
Mért nem voltam erősebb??
Egész úton végig szidom magam. Ha néha a gondolataim kicsit tisztábbak lennének már biztos kardomat marokra fogva keresném a harcra való lehetőséget. Hogy voltam képes csak állni és nézni a hátát, amikor kötést tesz a lidércre?
Persze nincs olyan este, hogy ne jelenjen meg egy lidérc, de mintha a legtermészetesebb dolog lenne, úgy fogok rá Zangetsu markolatára és csak éppen oldalra vágok, mire az ártó szellem füsté foszlik.
Nem vagyok fáradt, lábaimra mégis ólomsúly nehezedik. Muszáj vagyok ha nem is megállni, de legalább lassítani a tempón. Végül már csak sétálok. A Karakura melletti dombon vagyok. A másik oldalán van a temető és a házunk is. Körbe futottam az egész várost. Leülök a fűbe és csak úgy merengek. Mostanra teljesen üres lett a fejem, az elmúlt órák, pedig úgy ahogy voltak ki maradtak. És hogy honnan tudom, hogy órák teltek el? Hát amint leültem észrevettem, hogy az ég alja fehér színnel simogatja a föld felszínét. Pár perccel később pedig a hajam színét idéző sugarak nyújtóznak fel felé, hogy a felhőkből elcsippenthessenek egy-egy kis pamacsot. Felkel a nap. Az izzó gömb csak két árnyalattal intenzívebb narancs, mint az én hajam. Nem is tudom, hogy láttam-e valaha a nap felkeltét. Talán egyszer…
Gondterhelten tápászkodom fel és elindulok hazafelé, még mielőtt a suliba mennék.
Ahogy mentem, úgy érkezem. Az ablakon át.
Rukia a testem felett éppen feláll, és villám gyorsan megfordul, mikor végre megérzi lélekenergiámat.
- Ichigo… - suttogja, szemei tágra nyílnak. – Hol voltál?
Visszaszállok testemben és úgy válaszolok neki. Bár inkább terelésnek mondanám.
- Jobban vagy? – nézek rá szelíden, mire ő csak bólint, várva, hogy válaszoljak a kérdésére, de nekem eszem ágába sincsen. – Akkor jó. – mosolyodom el fáradtan és kezemet a fejére téve simítok fekete hajába.
- Ichigo…
- Még feküdj vissza egy kicsit. Majd azt mondom a suliban, hogy nem érezted jól magad. – egész végig nem nézek rá, fájdalmasan csillogó szeme így is lyukat éget bőrömbe. – Kon vigyázz rád. A lidércekkel pedig nem kell foglalkoznod, majd én elintézem őket. – mondom neki, miután táskámat a vállamra csapva fogom és visszafordulva ránézek. Még mindig ugyan ott áll, kétségbe esett ábrázattal. Kon az ágyon figyeli az eseményeket, és látom kettejük közül ő érti, hogy mi történik.
- Menj csak Ichigo! Én itt maradok nii-saaannal és vigyázok rá!! – mancsát felemelve mutatja, hogy minden rendben lesz. És bár tudom, hogy semmit nem tud tenni, mégis bízom benne, hogy akár az élete árán is Rukia mellett marad.
Meg fordulok és kimegyek a szobámból, ki a házból is. Lent már várnak Keigoék. Elindulok és én még utoljára visszanézek ablakomba, Rukia pedig visszanéz rám. Szemei szomorúan csillognak, rá mosolygok, hátha kicsit feldobja, mire az ő arcán is megjelenik egy halvány mosoly, és leinteget nekem vékonyka csuklója izgatottan mozog. Visszaintek és elindulok.
***~~~***
Unalmas nap. Suli után pedig három kisebb csata. Szóval csak a szokásos.
Hazafelé már gyorsan szedem a lábam, látni akarom Rukiát, hiányzott egész nap. És tudni szeretném, hogy, hogy van. De a szobámba nincs senki. Csak a szekrényemből jön némi zaj. Pont mikor kinyitom az ajtaját, repül ki rajta Kon lábát előre tartva ninja rúgással szeli ketté a szobát és érkezik magabiztosan az ágyra.
- Hol van Rukia? –
- Mi? – körbe-körbe kapkodja a fejét. – Nincs itt? Niii-saaaaan… - és már bőmből is. Ennyit Konról.
Gondolva egyet, sarkon fordulok, és ott hagyom.
- Tudtam, hogy itt leszel! – Rukia háttal ül nekem, némán, én pedig folytatom. - Jól vagy rukia? Mit csinálsz itt fenn? – valahogy éreztem, hogy a tetőre menekül. Én is ide jönnék.
- Igen, jobban vagyok már, Ichigo. – felém fordul, kedves mosollyal az arcán.
Nem mondok semmit, csak mögé ülök, közvetlenül a hátának mögé. Átkarolom, kezeim felhúzott térdeit fogják, fejemet vállára támasztom. Elengedi magát és belesimul ölelésembe. Egy röpke pillanatra elcsodálkozom magamon, hogy mit csinálok és mennyire természetesen csinálom, de annyira jó most ez így, hogy nem akarok ezzel foglalkozni vagy ezen gondolkozni.
Tudom, érzem, hogy kérdezne valamit, de szerintem ő sem akarja megszakítani ezt a pillanatot. Ahogy én sem.
Vajon mért vált ki belőlem ilyen érzéseket? Mi történik?
Iszonyatos rémálom kerülget. Illetve nem is… nem tudom megfogalmazni, fenn vagyok, ébren, de még sem. Nehezemre esik akár csak a szememet kinyitni. Érzem, hogy mindenem vizes, tudom, hogy miattam, hogy lázam van. De szólni nem tudok róla, még a kezem sem tudom felemelni. Mit csináljak, hogy ez abba maradjon, nem bírom tovább. Egyszerűen rossz.
- Na Ichigo, ne játszd meg magad. Kelj fel végre. – Rukia fülembe harsogva hoz vissza a való világba. Hideg keze enyhülés lángoló testemnek.
- Bolond – próbálom enyhíteni a helyzetet, ráadásul rémült arcát látva rám tör férfiúi ösztönöm, hogy megnyugtassam.
Aranyos, ahogy így bíbelődik velem, és ha nem lennék, ilyen szarul most még élvezném is, de sajnos minden egyes mozdulata most kellemetlen. Felültet és a pólómat rángatja, segítenék, de semmi erő nincs bennem, hogy akár csak félig felemeljem a karom.
- Bocsi. Jövök neked egy új pólóval. – és leszaggatja rólam a ruhám. Nem is tudtam, hogy ilyen erőben van. Megsérti a sebem melletti érzékeny területet, ahogy az anyagot rántja, ezzel egy apró szösszenet hangot kiváltva belőlem. Összeszorított fogakkal várom, hogy múljon a fájdalom.
Csöndben figyelem, ahogy óvatosan tisztogatja a sebet. Vékony ujjai gyengéden érintik meleg bőrömet. Amióta elkezdte jobban vagyok, tisztában látok, és az agyam sem zsong már annyira, gondolom lejjebb ment a lázam is, bár felállni még mindig csak rásegítéssel lennék képes.
- Na kész. Ezt vedd be. – tenyerében egy fehér tabletta fekszik. Próbálok méretére koncentrálni, hogy gondolhatja, hogy én ezt le tudom nyelni? Összemorzsolja és egy pohár vízbe szórva itatja meg velem, mind az utolsó kortyig.
Vízszintes helyzetbe kerülök újra és nem kell sok, csak pár perc, hogy érezzem, hogy ha most lecsukom a szemem, legközelebb csak minimum 10 óra múlva nyitom ki újra. Gyógyító álom ereszkedik szemeimre.
A reggeli ébredésemet szinte hasonlítani sem lehet az órákkal ezelőtti állapotomhoz. Nyugodtan aludtam, vagy legalábbis én annak éreztem. Az egyetlen ennek ellent mondó bizonyíték az a párnám tapintása, nyirkos. Szóval kiizzadtam magamból a ”betegségem”.
Percekkel később aztán észbe kapok, hogy valami még mindig nem stimmel velem.
Lehet, hogy a láz beszél még mindig belőlem, mert szinte ég az egész testem. De még sem lehet az, hisz tisztábban látok, mint eddig bármikor. Rukia cseresznye piros ajkai résnyire nyitva hívogatnak magukhoz, hogy leteszteljem mennyire ízletesek. Őrjítően sexy látvány, ahogy fekszik mellettem kissé oldalra fordulva, feltárulkozó pózban. Kis kerek mellének hamvas bőre szemérmesen kukucskál ki hálóinge alól. Számára észrevétlenül simítok végig a vékony anyagon melle domborulata felé elhaladva, de önkínzóan nem érintem meg jobban, nem használom ki a helyzetet. Számára nem történt semmi, nekem viszont annál többet jelentet ez.
- Mi a francot akarsz? – kissé dühös tekintete inkább vicces, mint elrettentő. Lemászom fölüle és a meg maradt pólóm maradványait használva ürügynek terelem arra a beszélgetést, ami testem egy bizonyos pontjának a legkedvezőbb.
- Tudod, hogy tartozol nekem?
- Már miért is?
- Az a kedvenc pólóm volt. – bizony, az ott lent. – Kénytelen leszek behajtani rajtad. – ennyit arról, hogy nme teszek semmit. Nem tehetek róla, azok a cseresznye ajkak vonzóbbak a kerekded melleinél. Most őszintén, mondjon nekem valaki egy olyan épeszű normális kamasz srácot, aki képes lenne megállni, hogy a mellette fekvő igen csak vonzó és kívánatos Rukia lányt ne csókolja meg. Ne hát, ennyi. Én se tudok ilyet.
- Ichigo… ez… ezt hagyd abba.
- Tényleg? Az arcodra nem ez van írva. – rákontráztam és ő nem tud mit mondani rá.
- Akkor mi legyen? Csak egy szavadba kerül.
Nem felel, viszont látom, hogy tépelődik rajta. Nem tudja mit tegyen, valószínűleg még soha nem volt ilyen helyzetben. Ahogy ez a gondolat végig fut a fejemben, egyből rájövök, hogy mekkora egy idióta vagyok. Nem támadhatom le csak így. Ichigo te barom! Mi ütött beléd? Én nem így szoktam viselkedni.
Elhúzódom tőle.
- Ne haragudj rukia… Nem tudom mi ütött belém. Azt hiszem most jobb ha elmegyek. – kiszállok mellőle az ágyból és elindulok ki a szobámból.
- De Ichigo… én… - félénk hangja keserűen cseng fülemben. Nem gondolhatja, hogy rosszat tett.
- Nincs semmi baj. – visszafordulok és bátorítóan rámosolygok. – Éhes vagyok. – és kimegyek a szobából.
És a házból is. Ki kell szellőztetnem a fejem, legalább egy kicsit.
Mire visszaérek Rukia már békésen alszik… az ágyamban. Ahogy közelebb lépek el fog a mosolyoghatnék.
Gyermekdeden összekuporodva, Kont magához ölelve szuszog halkan. Az egész ágyat befoglalta. Kiveszem a szekrényből a takarót és óvatosan beterítem vele, ügyelve, hogy Kon is kapjon levegőt, aki erre érdekes módon fel is ébred.
- Ichigo…
- Sssh… - ujjamat szám elé tartva suttogok. – Aludjatok tovább, ne ébreszd fel Rukiát.
Nem is olyan hülye ez a vakarék, mint amennyire mutatja magát. Beleegyezően bólint és műszőrös mancsát Rukia karjára téve próbálja átölelni a lányt.
Hangtalanul megyek ki a szobából, magukra hagyva a gyerekeket. Az egyik szomszéd vendégszobát választom ideiglenes alvó helyemül. De igazából nem nagyon tudok aludni. Folyamatosan Rukia jár a fejemben, az, ami alig egy órája történt köztünk. Vajon haragudni fog? Vagy egyáltalán szóba hozza? Neki is jó volt vagy ez csak az én perverz fantáziámnak egy kis ízelítő? Mit mondjak neki…? Vagy inkább semmit? Óh, a francba. Oldalra fordulok és a fejemre húzva a párnát ráerőltetem agyamra a kikapcsolás üzemmódot. Mára legyen elég ennyi.
Holnap szombat, tehát a hollow irtáson más elkötelezettségünk nincsen. Ki kéne találnom valami jó programot, hogy elfoglalja magát. Talán elmehetnénk a vidám parkba.
~0~
Még reggeli előtt első dolgom felhívni Chadot, Ishidát és Orihimét, hogy mit szólnának egy kis délutáni kiruccanáshoz. Eredetileg ötfős csoportra gondoltam, de Orihimével Tatsuki is jött, majd Keigo és Mizuru is csatlakozik. Most már csak Rukiával kell megbeszélnem. Bár ahogy ismerem neki biztos tetszeni fog az ötlet.
Mire leérek az étkezőbe már mindenki az asztalnál ül. Rukia szomorú szemekkel néz rám, de amikor felé fordulok lehajtja a fejét és az eddig érintetlen reggelibe bele túrva kezd neki az evésnek.
- Jó reggelt! – köszönök, és leülök. Yuzu mint mindig most is sündörög körülöttünk, apa meg meg folyamatosan marhaságokat mond. Mindenki ugyan olyan, mint mindig, kivéve Rukiát.
Reggeli után felállok és a lépcső aljához érve oda szólok Rukiának.
- Gyere Rukia, szedd magad! Vegyél valami kényelmeset. Elmegyünk a vidámparkba. – természetes hangom csak azért nem hihető, mert a még mindig az asztalnál ülő leányzó elkerekedett szemei azt mutatják, hogy ez bizony a ritka dolgok egyike, és hogy még most se akarja elhinni, hogy tényleg így van. – Gyere, nem szeretnék elkésni, a többiek már nem sokára ott lesznek. – megsürgetem egy kicsit, és biztatásul rá mosolygok. Szemei felragyognak és boldog arca csak úgy sugárzik az örömtől.
Jó ötlet volt ez a program. Ezért a vidám pofiért már megérte.
Éktelen sipítozásra ébredek. Fülembe rikácsol ez a nem normális. Hát én ezt nem hiszem el..
- … csak frissen és fiatalosan. Indulunk az iskolába. – mmrrrr…
- Megvesztél? – Bumm… tudtam, hogy ilyen harcias, de hogy már korán reggel kezdi…
- A suliban találkozunk, - menekülj csak, fogsz te még velem találkozni.
Neki állok a reggeli készülődésnek. Folyamatosan száll el a haragom Rukia iránt. Meg kell hagyni, szorult egy csepp erő ebbe a 30 dekás lányba. Oldalamat vörösen díszíti lábának kecses nyoma, ahogy ráhúzom a pólómat. Szerencséje, hogy jó nő.
Egyből kiszúrom, ahogy a suliban trécsel a barátnőivel, bár rám pillantani nem mer, de én azért örülök, hogy jól beilleszkedett, legalább nem lóg folyamatosan a nyakamon.
Néha mégis azon kapom magam, hogy őt nézem, hát nem tehetek róla, nem vagyok fából. Mögöttem ül, így legalább az órán oda tudok figyelni, már amikor nem érzem tekintetét rajtam.
…áúúú… hát ez meg? Felkiáltok. Ha még egyszer eljátssza, hogy megüt, én esküszöm leszarom, hogy ő egy lány.
- Ichigo rosszul van. Kikísérem az orvosiba. – csodálkozunk rajta, hogy rosszul vagyok? Ez itt egy veszélyes nőszemély és én rá vagyok bízva… a gondolat is fejfájást okoz. Meg se várja, hogy a tanár mit mond, vagy én…. A következő pillanatban már a folyóson futunk ki az iskola elé.
- Minek kellett így rohanni? – förmedek rá. Meg nem is értem, hogy tényleg minek.
- Van egy hollow a közelünkben. – aha, így már értem. Felém ugrik, piros kesztyűjét arcomnak tartva. Szó szerint kihúz a saját testemből, tényleg olyan mintha kettészakadnék magamtól. De a képzelttel ellentétben ez egyáltalán nem fájdalmas dolog, inkább csal furcsa. És én még mindig nem szoktam meg. Üres testem szög egyenesen dől előre engedve a gravitáció bűvös vonzásának. Hogy az a...ez most fájt!
- Ezt most muszáj volt??
- Fogd be a szád és gyere már. – hát persze, hiszen most nem a te tested hever maga tehetetlenül, összetörve a földön. Látva az elégedetlenségemet az arcomon végül arrébb húzunk, hogy legalább útban ne legyek.
Két percért volt ez a nagy sietség, pedig teljesen felspannoltam magam. Nem elég, hogy egyszerű és pikk-pakk gyorsan meg voltam vele, de még élvezem is.
- Azért nem kéne minden hollowra ajtóstul rárontani. – most csak irigykedsz, mert te még csak hozzá sem tudtál piszmogni. Naposcsibe.
- Láttad, hogy tök könnyen kiirtottam. – sőt lesöpörtem, mint egy piszkot.
- Jah egy ilyen gyengécske darabot még egy kezdő is simán kinyírt volna. – csak féltékeny vagy. Egyébként meg én nem vagyok kezdő? Még csak két napja csinálom ezt a szart…de azért köszi a megtiszteltetést, hogy már magaddal egy szinten emlegetsz.
Egész úton hazafelé ezt játsszuk.
Nagyon bosszantó, legszívesebben már kirúgtam volna otthonról, de nem tehetem.
Jézusom, soha nem lesz vége, száll meg a felismerés mikor már a szobámban vagyunk. A legszörnyűbb, hogy direkt csinálja, hogy idegesítsen, hát tudom én. Kedvelem Rukiát és tetszik is ez a törékeny nagyszájú lány, de ilyenkor olyan dühös vagyok rá. A mai napfény pontját, pedig a vetkőzős jelenetével réi el. Háttal fordul és leveszi a pólóját, legalább ennyi volt benne, hogy elforduljon. Mintha talán direkt lassan is csinálná. Hófehérbőre szinte világítva jelenik meg előttem. Melltartója piciny csatjának vékonyka sikítását hallom, ahogy azért kiállt, hogy oldjam fel két felének szorítását. Szó nélkül rontok ki a szobából. Orromból szivárogni kezd a vér. Nem is tudja milyen vékony jégen játszik, ha ezt így folytatja…állandóan elfelejti, hogy egészséges kamasz fiú vagyok… És egyáltalán mégis kinek képzeli magát? Örüljön, hogy van hol laknia, nem hogy még erőszakos bűncselekményekre is ösztökéljen.
Kissé ingerülten megyek vissza mikor BEHÍV a saját szobámba. Számonkérésemre csak kis idióta mosollyal az arcán húzza még jobban fel az agyam. És meguntam a hülyeségeit.
Határozott mozdulattal penderítem be a helyére, majd elégedetten rázárom az ajtót. Egyáltalán nem tetszik neki előkelő lakosztálya, engem pedig ez egyáltalán nem érdekel.
- Ichigoooo. Kinyírlak, kinyírlak, engedj ki Ichigoooo!!! – nézd már a kis bolha, hogy fenyegetőzik.
- Aludj jól Rukia! – válaszolom és lezártnak tekintem a mai beszélgetésünket.
A következő napok kb mind ugyan így telnek. Rukia valami számomra igencsak zavaró megnyilvánulással vesz rá mindenre. Hogy vásárolni menjek vele, meg fagyizni, kalauzoljam a városban, amikor éppen nem hollow irtáson vagyunk. Sok mindenre jövök rá shinigami képességeimmel kapcsolatban, és ő is sokat tanít nekem. Megismerem Uraharát is. Kezd egyre izgalmasabbá válni minden, annak ellenére, hogy ez mégis teher számomra. Ez a helyettes shinigami dolog, nem az én világom, de mégis van benne valami, ami arra ösztönöz, hogy felderítsem az erőt, ami bennem lakozik. Idővel Rukia társasága is természetesnek számít már. Annak ellenére, hogy folyton idegesít, gondolataim azt sugallják, hogy kezdem megszeretni a kis vakarcsot. Már nevetünk egymás piszkálódásain, vagy legalábbis tudjuk, hogy a másik csak viccel. Ennek ellenére még most is van, hogy bezárom a szekrénybe, sőt kedvenc plüssállatát, Kont is ezer örömmel dobom utána, hagy szeretgessék egymást.
Reggel még kicsit kábán kelek, ismét a kakasszó előtt ébredek.
Halkan lépek a szekrényhez és lassan nyitom ki az ajtaját, ha már én ébren vagyok, akkor ő se aludjon tovább. Ám a benn alvó törékeny lány láttán megtorpanok. Rukia felém fordulva alszik összekuporodva. Pár pillanatig úgy érzem, mintha a szívem erősebben dobbanna, vagy mintha pont kihagyna egy ütemet. Feléje nyúló kezem lelassul és megáll, amikor hajához ér. Egyenletes szuszogása arról árulkodik, hogy még alszik és én ennek szívből örülök, ismerem már annyira, hogy tudjam nem állná meg, hogy ne tegye szóvá ezeket a pillanatokat. Gyorsan taktikát váltok, feledve az előbbi szokatlan megnyilvánulásomat. Vállánál fogva rántom ki az ágyból és magamban igencsak jól szórakozva hallgatom válogatott szép nőies káromkodásait.
- Két percet kapsz, hogy felöltözz! Aztán itt hagylak. – vetem hátra a vállam fölött, miközben elindulok a fürdőszoba felé.
- Várj Ichigo! Hova mész?
- A fürdőszobába. Szedd össze magad, Yuzu már készen van a reggelivel. – nem fordultam hátra, főleg azért mert pizsamáját nem gombolta be rendesen és már mikor esett láttam, hogy a nyílás túl mély, a belátás pedig nagy. Lemerem fogadni, hogy meglepődött arca már kétszer akkorára dagadt a méregtől. Gyorsan bekapom a kikészített szendvicset és már megyünk is.
Rukiának egész úton be nem áll a szája, de most nem tudok rá figyelni. Csak foszlányokban hallom, hogy a hollowkról, Orihime főztjéről, meg hogy valami bátyról beszél. De nekem most valami teljesen már vonja el a figyelmemet róla.
Engem ez a reggeli szekrényben édesen pihenő lányka sokkal jobban érdekel. Most kapok csak észbe, hogy tulajdonképpen kit is nevezek én édesnek, és hogy egyáltalán Rukiáról van szó! Elhessegetve a gondolatokat próbálok a mellettem még mindig nagyban csacsogó lányra figyelni, több-kevesebb sikerrel. Szerencsém, hogy időközben a sulihoz érünk…
Chadékhoz megyek, hogy köszönjek nekik, Rukiát pedig szó nélkül ott hagyom. Eleinte megszeppenve áll a terem közepén, majd Inoueékhoz lépve kezd el velük beszélgetni. Ma sem maradunk sokáig benn. És egyre fejlődő érzékeimnek köszönhetően már Rukiának sem kell leütnie. Egyszerűen kikéredzkedünk a wc-re. Ahogy becsukódik az ajtó mögöttünk már szaladunk is végig a folyosón, Rukiával ketten elől, mögöttünk pedig Sado, Inoue, és Ishida rohan. Érezhetően erősebb ellenféllel állunk szemben. Rukián pedig érthetetlen okból úrrá lesz a bizonyítási vágy, látom a szemében, hogy nagyon meg akarja mutatni. Csak úgy gondolom, nem a legmegfelelőbb ellenfelet választotta magának erre.
- Állj arrébb Ichigo!
- De Rukia… - most minek nagyzol?
Kezét maga elé tartja, ujjaival háromszöget formáz, és már mondja is a parancsszavakat. Ezt a lekötési módszert próbálja, amióta harcolunk, ismét sikertelenül. Erősen zihál és a térde is remeg már. Nem tudok rendesen koncentrálni így, és ezért én is kapok egy nagyobb csapást a vállamra. Ishida húz ki szorult helyzetemből.
Végzünk a hollowval és Rukia harmat gengén hullik az ölembe. Felkapom, de még felig ájult állapotban is ellenkezni próbál.
- Tegyél le Ichigo! Tudok menni egyedül is. - dühösen villannak rá szemeim.
- Fogd be és maradj nyugton! – rivallok rá. Megszeppenve pislog fel rám, majd tekintete megnyugszik. Behunyt szemekkel hagyja, hogy haza vigyem.
Berontok a szobámba és óvatosan az ágyra fektettem. Nem igazán értek az elsősegélyhez, de azt bizton tudom, hogy egy borogatás és a meleg takaró jót fog neki tenni. Benedvesítem az egyik törülközőt és letörölgetem nedves homlokáról az izzadság cseppeket. Hálásan néznek a nagy lilás árnyalatú szemei. Elfordulnék, hogy egy széket húzzak az ágy mellé, de elhaló, szinte suttogó hangja visszahív magához.
- Ne menj el. – kérlel és gyengécske kezét felém nyújtja.
- Nem megyek. – felelem, és kezét megfogva mászom be mellé az ágyba.
Vállamba felsajdul a fájdalom, amikor lefekszem. Hozzám kuporodik, én pedig hátát simogatva várom, hogy elaludjon. Nekem sem kell már sok, hogy csukott szemeimet végleg lezárjam ebben a meghit pillanatban.
Elaszom Rukiával a karjaimba.
