Látom rajta, hogy gondolkozik, de mielőtt bármit is mondhatna Mac jelenik meg és be húz neki egyet, amitől már félek. Nem tudom, hogy miért teszi… vagyis tudom, de akkor sem akarom, hogy ezt csinálja. Soha nem szerettem, ha valakik miattam verekednek.
Nem látom teljesen, hogy mi történik, csak annyit, hogy a többiek hátrálnak és halom, hogy elég vészjósló hangon szólal meg Chika, miszerint ezt nem kellett volna csinálnia vele. Megértem, hogy a többiek hátrálnak, mert egy kicsit én is megijedtem még annak ellenére is, hogy tudom, engem szerintem nem bántana.
A fegyver is elő kerül, amit egyenesen megmentőnek szegez. Nem lehet ekkora marha, még Mac sem.
- Nem kellett volna megmentened. Elég nagy ahhoz, hogy vigyázzon magára! – jelenti ki. Szóval ennyire gyűlöl, hogy meg akar öletni mással… bár ő is azt csinálja.
- Te is elég nagy vagy ahhoz? – hallom a hangján, hogy vigyorog, de nem tudom, hogy tovább kéne húznia Mac agyát, hiszen ott van nála a fegyver. A többiek viszont Mac-et próbálják vissza tartani.
A fegyver meg sikeresen el is sül, amire én sikítva húzom össze magam, ahogy csak tudom. Mi történik itt? Azt hittem békés banda vagyunk.
- Hát nem. – jegyzi meg Chika, de nem értem, hogy miért ilyen nyugodt, én már réges régen frászt kaptam. Éppen a gatyámba nem csináltam be, de ha így folytatják, még oda is befogok.
Csak figyelem az eseményeket, ahogy pörögnek. Chika lábközépen rúgja Mac-et, aki erre összeesne, de ő meg fogja és felkapja:
- Rossz hírem van számodra Mac. Velem egyedül semmiképp se bírsz el.
Vannak, akik elfutnak, de a legtöbb ember, csak ott marad és figyeli, ahogy Mac-nek szinte teljesen vége lesz. Ám valami olyan is történik, aminek nagyon nem örülünk. Chika-nak fáj én meg megrémülök nem kicsit. Az egyik tag felvette a pisztolyt és lábon lőtte Chika-t, az én megmentőmet.
Most viszont, mikor felnéz, már mindenki tudja, hogy mekkora szarban vannak és már szaladnak is. Szinte mindenki elfutott annyira félnek tőle, amit meg is értek. Ha nem tudnám, hogy engem biztosra megvéd, meg ha nem lennék ennyire rosszul, akkor biztos, hogy elszaladnék én is.
- Chika… izé… Nagyon fáj? – kérdezem meg tőle hozzá lépve, amikor látom, hogy valamit nagyon keresgél a zsebébe. Nem akarom, hogy miattam legyen baja. Mondjuk azt mondja, hogy kicsit sem fáj a sebe, de ezt msot valahogy nem tudom teljesen elhinni.
- De… - folytatja tovább. – Azt megköszönném, ha hívnál segítséget.
Nyúlnék az övéért, de a meredező farka megállít benne. Nem kicsit elvörösödök, majd a telefonomat elővéve tárcsázom őket és hívom ki, mivel nem tudnánk bemenni. Én nem tudnám elcipelni Chikát legyek bármilyen hajlékony az nem elég hozzá.
Viszont azt nem értem, hogy miért reagált így a farka? Vajon ki tetszene neki ennyire?
- Chika! – amikor meglátom a lehajtott fejét, persze egyből megijedek. Odarohanok hozzá és arról faggatom minden rendben van-e. Erre viszont csak annyit reagál, hogy köszöni az életmentést.
Válaszolni viszont már nem nagyon tudok, mert megérkeznek a mentők, hogy felpakolva a hordágyra vigyék be és vizsgálhassák meg teljesen.
***
Az én hibám, hogy bent fekszik. Nem akartam, hogy ennyire elsúlyosbodjon a helyzete. Ezért minden féle kárpótolnom kell és mindent elfogok követni, hogy meg is tegyem. Minden nap benézek hozzá. Viszek egy kis enni valót olykor, hogy ne halljon éhen. Szeretek hozzá bejárni, mert akkor legalább van kivel beszélgetnem és ez nekem nagyon tetszik.
- Izé… Heló! – köszönök neki kicsit zavartan, amikor belépek. Rám vigyorog, amivel mindig zavarba tud hozni, de azért ő is köszön nekem. Remélem nincs vele semmi súlyosabb baj.
- Szia. Gyere csak be. – mondja vigyorogva.
- Hogy érzed magad? – lépek beljebb, majd az ágyához sétálok, ahol leülök a székre.
- Sokkal jobban. – érzem, hogy folytatná, de inkább nem teszi meg. Nem ismerem még, hogy milyen, de nem baj, majd csak megismerem egyszer… legalább is remélem.
- Örülök neki. – felemelem a szatyrot, ami a kezemben van. – Hoztam neked egy kis gyümölcsöt. Remélem szereted. – mondom kedvesen, majd átnyújtom neki.
- Köszike. – megnézi, majd az egyiket ki is vesz és már bele is harap – Nagyon finom. – válaszolja kicsit teli szájjal, de nem baj. Jó nézni, ahogy jó ízűen eszik.
Beszélgetünk egy keveset, ahogy mindig is szoktuk. Jó vele beszélgetni. Nagyon szeretek vele lenni, mert itt biztonságban érzem magam. Jó vele lenni, meg meghálálni is kell, amit értem tett, hogy megmentett és megvédett mindenkitől.
- El kéne mennem büfébe segítesz? – teszi fel a kérdés.
- Szólj, hogy mit hozzak és lemegyek neked. – mondom egyből.
- Szeretnék kicsit kimozdulni. – ebbe mondjuk lehet valami. Bólintok, hogy segítek, bár nem tudom, mi hasznomat fogja venni, hiszen eléggé gyenge vagyok. Magamat se tudom megvédeni.
Mielőtt viszont még elindulnánk egy telefon hívást kapok.
- Ne haragudj. – kérek bocsánatot, majd felveszem. – Igen tessék? – szólalok bele a telefonba.
- Dion Horace-val beszélek? Itt a városi rendőrkapitányság vezetője vagyok. – nem várom meg, amíg végig mondja a betanult szöveget.
- Mi történt? Miért hívtak? – kérdezem egyből, mert eléggé furcsa.
- Szomorú hírt kell közölnöm önnel. – mondja én meg kezdek kicsit kétségbe esni. – A szüleit a lakásokban holtan találtuk…
Ez az a rész, ahonnan nem értek és nem hallok semmit. Kiejtem a telefont kezemből és összecsuklok egyenesen a földre… A szüleimet megölték. Ki tette és miért? Mit ártottak nekik? Észre sem veszem, hogy a könnyeim hullani kezdenek, csak nézek magam elé.
- Dion. – hallom meg Chika aggódó hangját. – Dion. Mi van veled? – kérdezi, de csak a fejemet rázom nem tudok válaszolni neki. – Dion. Mond el mi történt. – próbálja már parancsolva, de még így se tudom megtenni. Nem tudok megszólalni.
Nem tudom, hogy mi történik, de olyan sokkba kerülök, hogy még a rázására sem reagálok. Hívja az orvosokat, akik csak néznek és vizsgálnak, de semmire nem reagálok. Feltesznek egy ágyra és valami nyugtatót adnak nekem. Nem tudom, hogy Chika miként intézi el a dolgokat, de az ő szobájába kerülök, de még mindig nem tudok semmit sem csinálni, csak nézni ki a fejemből.
Egyszer csak az éjszaka folyamán felülök, mire Chika egyből felém kapja a fejét.
- Hova mész Dion? – teszi fel a kérdést.
- Haza. A Szüleim már várnak. – mondom, mint egy gép, ami betanulta a szöveget.
- Nem mehetsz az orvosok megfigyelés alatt tartanak, mert összeomlottál. – tájékoztat és ő is felül, de én már a cuccaimat veszem.
- Jól vagyok. – mondja inkább egy robot, mint én.
- Itt kell maradnod. – próbál győzködni.
- Haza kell mennem. Szia. – köszönök el és hiába mond még nekem akármit is, akkor is elmegyek. Elhagyom a kórházat és egyenesen megyek haza.
Nem tudom, hogy melyik úton mentem, vagy esetleg, hogy beszálltam-e taxiba, de az biztos, hogy valahogy hazajutottam. E van zárva minden, meg fel van dúlva, de nem érdekel. Kinyitom az ajtót, elém tárul a véres szőnyeg, ahol anyámék fekhettek. Odamegyek és elkezdek rendet pakolni. Nem érdekel, ha ezért kapni fogok, de én itt lakok. Nem lehet kupi. Rendet teszek és még a vérüket is én mosom fel a padlóról és valamennyire a szőnyegből is kitudom szedni, de az csak ott marad én meg elő ülve nézek a foltot és csak a könnyeim kezdenek el folyni, mint a patak. Egyedül maradtam ebben az életben és ez már így is marad. Örökre egyedül leszek.
Kornyikát nem úszod meg XD tess elképzelni ahogy mostani hangommal a füledbe kornyikálom a nótát miszerint nagyon boldog születésnapot előre is :D
- Ne aggódj nem fogunk. – vigyorog rám majdnem olyan szép mosollyal, mint amilyennel én tüntettem ki őt, látom rajta, azért teszi, mert szeretne velem szobára menni.
Pff…
Ezzel nem is lenne semmi gond, szívesen megfektetném őt, mert szép uke még akkor is, ha jelen pillanatban ezt lelki szemei előtt fordítva látja.
A baj ott kezdődne, hogy ha feldühíteném, akkor soha többé nem kerülhetnék kicsikéje közelébe. Pedig… Őt most akarom, és nem 3-4 hónap kergetőzés után.
- Hazamegyek. – nyafizik így is a drága csillagocska talán féltékenysége miatt, érdeklődő arccal fordulok felé, fel akarom neki a kíséretem, védelmem ajánlani.
- Még is minek? – sóhajtja azonban a vezér, hol egyikükre, hol másikukra nézek.
Érdekes a kapcsolatuk. Vagyis… Inkább lapos, ha szerencsém van, hamarosan nem fognak egymáson függeni.
- Rosszul vagyok. – cegény… Biztos tényleg nem kapott elég hőmérőzést.
- Kit érdekel? Nem mész te sehova. Szépen jössz velünk. Ne hagyjátok elmenni. – dörren Mac a többi srácra, aztán visszafordul felém, hogy mialatt tényleg elindulunk valamerre, előadhassa nekem a szépfiút.
Akkora egy seggfej… Úgy beverném a képét…
Muszáj magam elé képzelnem a kicsike meztelen testét, mialatt magához hív ahhoz, hogy visszafogjam magam. Máskülönben halálra verném.
- Dion! Még is mi a francos karika van veled? – lép egy váratlan pillanatba vissza vágyaim tárgyához a mellettem lépdelő.
- Mondtam, hogy rosszul vagyok. – feleli ő a szavaira.
- Akkor csinálj magaddal valamit, hogy jobban legyél, de ne lassítsd le a bandát. – cehh… Mindjárt én teszek ezzel a Mac illetővel valamit.
-Sajnálom. – törődik bele szitkaiba Dion, tényleg szeretheti, sóhajtva nézem meg magamnak még egyszer. Egyre jobban kívánom.
- Ugyan már Mac még is mi baj lenne, ha haza menne pihenni? – kérdi tőle egy másik srác, de megszólalásával azt éri el, hogy főnökpajti jobban bepipul:
- Menjen mit bánom én, de többet akkor ne merje vissza dugni a képét a bandába.
Ne már… Azért léptem be, hogy kidobja??!! Bosszúsan állok én is mellé, játszom el a hős védőt:
- Mac hagyd már békén. – dugni akarok őrületes éjszakákon keresztül, és nem az ő bandájának a tagjaival marhulni.
- Semmi gond minden rendben van. – motyogja a drága, viszont látszik már falfehér arcán is, hogy rám, és egy puha ágyra szorul…
- Chh. Komolyan úgy bántok, minthaőlenne a bandavezér, pedig csak egy kis görcs, akit magunkkal cipelünk. – de milyen kis görcs… Az egész banda legszebbje…
- Ne aggódjatok. Ég veletek. – indul el, még időm sincs arra, hogy utána lépjek.
- Dion! – kiáltok aztán rá, én már látom pár sráccal együtt, amit ő még nem. Azok a szemetek megint itt, ha arra folytatja az útját, amerre elindult, egyenesen a karjaik közé rohan.
Már késő…
- Most megvagytok. – közlik ők is velünk, mialatt pisztolyt nyomnak a drága fejéhez – Mac beszédünk van veled. – seggfejek…
- Nekem nincs. – intézi el az ellenséges bandát egy vállrándítással, menne is tovább.
- Állj meg vagy megölöm a kis ágyasodat. – kapja az újabb figyelmeztetést, látom, kijelentése miatt nem egy bandatag lepődött meg.
- Nyugodtan, már nem az. – mocsok rohadék.
- Azt hittem, hogy jobb banda vagytok, de inkább akkor állok be hozzájuk, minthogy ebben a bandában legyen. – így csak én bánhatok másokkal.
- Engem ne fenyegess. – pattog a szarzsák, simán le fogom ütni, de előtte mások kell elintéznem.
Azt a rohadt bandát, amelyik már megint csillagom próbálja tőlem elvenni mielőtt még megdugnám. Utána már azt tesznek vele, amit akarnak, de addig semmit.
- Ha még egy lépést jössz meghúzom a ravaszt. – fordítanak rám is fegyvert, vigyorogva megyek tovább feléjük. – Süket vagy? – remeg a keze, esélye sincs arra, hogy eltaláljon.
- Csak nem szeretem ha egy olyat bánotok, aki nem érdemli meg. – szavakkal nem megyek ellenük semmire, de ütésekkel annál többre. Főleg úgy, hogy pár srác is magába szállt, és segít.
Velük hamar totálkárosra verjük a béna idióták.
- Jól vagy? – faggatom a drágát, aki erre remegve biccent.
- Igen. Köszönöm szépen, hogy megint megmentettél.
Ezt mondja, de az arca teljesen sápadt, még mialatt azt kérdi is, hogy mivel tudná meghálálni a megmentését.
Olyan édes…
Vigyorral nyugtatnám azzal, hogy semmivel sem, ha nem kapnék megszólalásom előtt az őt kidobó bandavezértől egy pofont.
Seggfej…
Még a végén tönkreteszi az én gyönyörű bőrömet!
Villámló tekintettel fordulok felé, és simítom végig az arcomon azt a dudort, amit tenyere okozott, a banda tagjai vele ellentétben ebből is érzik, hogy gond van. Azt susogva, hogy nem kellett volna engem megütnie a nyomoroncnak hátrálnak el a közelünkből.
Bár… Ez a szarzsákot meg se hatja, enyves kezei között az a fegyver van, ami még az előbb Dion fejénél volt, úgyhogy most nagyon bátornak érzi magát.
- Nem kellett volna megmentened. Elég nagy ahhoz, hogy vigyázzon magára! – cehh értem… Féltékeny.
- Te is elég nagy vagy ahhoz? – vigyorgok felé higgadtan, ami miatt elsüti pisztolyát, holott pár bandatag arra kéri ne szórakozzon.
Dion felsikít, gondolom megijedt.
- Hát nem. – rázom meg a fejem. Ha eltalált volna, akkor azt már érezném. Ez az idióta elpuskázta az utolsó esélyét arra, hogy leszereljen.
Olyan mogyorónbillentést kap, hogy keresztbe állnak a szemei, és elejti a pisztolyt, viszont mielőtt a földre rogyna, a grabancánál rántom fel:
- Rossz hírem van számodra Mac. Velem egyedül semmiképp se bírsz el.
Páran elfutottak, viszont a banda maradéka, és persze Dion is kerek szemmel lesi azt, ahogy megalázom a főnökük. Nem is tehetnének mást.
Legalábbis… Ezt gondolom egészen addig, amíg el nem dördült újra a fegyver az egyik szarházi kezéből.
Az a golyó, amit most kilőtt el is találja a lábam, felszisszenve rogyok a földre, amíg támadóm, és a banda többi tagja elmenekülnek, mielőtt még ismét felállnék.
Mindenki…
Pff… Na mindegy… Majd pár nap múlva beszélek vele ismét…
Most a mobilom kell előbányásznom a nadrágzsebemből, és mentőket hívnom, hogy segítsenek függőleges helyzetbe…
- Chika… izé… Nagyon fáj? - hallom meg drága leendő áldozatom hangját, döbbenten hagyom abba a zsebembe kotorászását, és fordulok felé, majd amikor megbizonyosodom arról, hogy nem egy délibáb, vigyort erőltetve az arcomra közlöm, hogy egy kicsit sem.
- De… - beszélek tovább – Azt megköszönném, ha hívnál segítséget.
Úgy fordulok, hogy ki tudja venni telefonom, viszont ahelyett, hogy az enyém használná, vörös arccal, és remegő kezekkel nyúl a sajátjáért, tárcsáz majd beszél.
Ismét nadrágomra nézve már látom mi a baja, a közelségére farkam még fájdalmaim ellenére is reagált. Hogy ne lássa elégedett vigyorom, lehajtom a fejem a föld felé.
- Chika! – rohan persze erre vissza hozzám, még mindig ügyelve arra, hogy ne lássa vigyorom mondom neki, hogy köszönöm az életmentése viszonzását.
Erre már nem tud mit visszaszólni, mert befut a mentő, és pár srác bepakol.
***
Kurvára unalmas feküdni, és nem csinálni semmit, viszont még most, pár nap után sem engedtek ki. Azt mondták, súlyos a sebem…
De… Annak örülök, hogy a cukorka naponta benéz hozzám annak ellenére is, hogy jelenleg semmit nem tudok vele kezdeni.
Bár… Ki tudja…
Lehet, ha ma bejön, elrángatom egy eldugottabb sarokba.
- Izé… Heló! – köszön az emlegetett, vigyorogva viszonzom a köszönését.
Már biztos vagyok benne, hogy el kell rángatnom magammal valahová, ahol kettesben lehetünk…
- Semmit nem csinál. – sóhajtja helyettem megmentőm és ránéz mindenki. – Én se akarok semmit. Se tőle, se tőletek. – mondja, én meg kicsit elszomorodok, hiszen úgy látszott, mintha… de nem szabad ilyenekre gondolnom. - Csupán megmentettem attól a baromtól, és a bandájától, akik magukkal akarták vinni. Na csá.
Hátat fordít nekünk, majd elindul, de két emberét elé állítatja és azt az utasítást adja, hogy álljon meg. Vajon mit akar még vele?
- Lassabban mondjam? – fordul felénk, de ahogy folytatná, inkább belé reked a szó. Nem tudom és én sem értem, hogy most miért ölel ennyire magához Mac pedig soha nem szokta, de most mindenki az új fiúval van elfoglalva.
- Csak arra vagyok kíváncsi igazat beszélsz-e. – jelenti ki, de látom, hogy Chika-nak nem igazán szimpatikus ez a csávóka, vagy túlságosan is az és azért akarja, hogy a bandában legyen.
- Dion… - szólal meg kicsit kedvesebb hangnem, hiszen még is csak a bandához tartozok, meg vannak titkaim, amik érdekesek lehetnek, ha kiderülnek. – Tényleg el akart vinni az ellenfél banda?!
Alig találok szavakat, mert nem akarom, hogy balhé legyen, de amikor elkezdik ropogtatni az ujjaikat, na meg Mac válaszadásra szólít fel erőteljesebben, akkor könnyes szemekkel nézek rá és kezdem el mondani az igazságot:
- Fegyver volt náluk. És… És… Azzal kényszerítettek volna. És azt hittem, hogy jössz, de még nem voltatok itt.
- Értem. Úgy néz ki, igazat mondtál – sóhajtja színpadiasan, ahogy szokta, majd egyik emberére bíz, hogy foglalkozzon ő velem, mert ő éppen üzletel. – Bár… Azt még mindig nem tudom, hogy tudtál egy fegyver ellen küzdeni puszta kézzel. Elárulod nekünk?
A kérdezett kicsit elgondolkozik, mert nem válaszol a „főnöknek”, de egy krákogással észhez téríti, csak tudnám, hogy mit bámul ennyire.
Egy kis idő múlva azonban tényleg válaszol.
- Azzal csak az embered fenyegették. – válaszolja egyszerűen. Hát igen én már csak sajnos egy ember leszek a sok közül.
Ám egy meglepetés is készülődik neki, ami az, hogy le is tesztelik. Az egyik embere akkorát ver be neki, hogy még nekem is fáj, pedig csak nézem.
Amint kicsit jobban lesz én is megnyugszok, majd elkezdi megfejelni és ütni, de persze nem kottyan meg nekik, mert eléggé edzettek. Ők pont arra vannak, hogy megvédjék a bandát, mert nehezen lehet kiütni őket, ám egy idő után még ők is feladják és vissza vonulót fújnak. Ennyire erős lenne? Akkor még lehet, hogy Mac-nek a kíváncsiságát is felkeltette.
- Látom, titeket keményebb fából faragtak, mint azokat a másikak. De… Még így is túl könnyű veletek küzdeni… - megjegyzését Mac csak elkezd röhögni, majd mindenki meglepetésére nem torolja meg emberit, pedig mindig megszokta. Ehelyett most inkább arra kéri meg, hogy csatlakozzon hozzánk.
Mindenki akik ismerik – bár nem tudom honnan -, egyből elkezdik mondani, hogy mekkora egy seggfej, meg a többi. Pedig engem megmentett.
- Csak egy feltétellel csatlakozom – szakítja félbe őket, mire én megremegek, a többiek meg már harcra készen állnak.
- Mi lenne az?! – int le mindenkit Mac, hogy ne tegyenek olyat, amit nagyon hamar megbánnának, mert simán szétveri őket ez a srác.
- Ne hagyjatok unatkozni.
- Ne aggódj nem fogunk. – nyújt kezet perverz mosollyal Mac, amire én már egyből tudom mit akar. Őt is meg fogja fektetni. Erre a gondolatra az én szívem, csak még jobban összefacsarodik.
- Hazamegyek. – mondom, amikor a srácok elengednek.
- Még is minek? – néz rám Mac a szokásos flegma stílusában, amikor már tudja, hogy nem vagyok bajban.
- Rosszul vagyok. – mondom lehajtott fejjel.
- Kit érdekel? Nem mész te sehova. Szépen jössz velünk. – miért is gondoltam volna, hogy haza enged. Hányszor volt olyan, hogy elengedett valaha? – Ne hagyjátok elmenni. – mondja, majd egyből visszafordul Chika-hoz és vele kezd el enyelegni, meg bájologni, hogy este az ágyába tudja vinni.
Leghátul kullogok, és ahogy elnézem őket, legszívesebben sírni volna kedvem. Inkább verjenek agyon, mint hogy ezt kelljen látnom. Szétszakít belül ez a szomorúság, ami bennem van és csak leginkább lehajtott fejjel kullogok lassítva az egész csoportot.
- Dion! – hallom Mac erőteljes hangját. – Még is mi a francos karika van veled? – jön közelebb hozzám.
- Mondtam, hogy rosszul vagyok. – mondom elcsukló hangon.
- Akkor csinálj magaddal valamit, hogy jobban legyél, de ne lassítsd le a bandát. – kezdek nagyon kiesni az öleb szerepből. Most hogy itt van Chika én már nem is kellek.
- Sajnálom. – mondom halkan, mire az egyik srác mellém lép.
- Ugyan már Mac még is mi baj lenne, ha haza menne pihenni? – kérdezi meg tőle.
- Menjen mit bánom én, de többet akkor ne merje vissza dugni a képét a bandába. – mondja kegyetlenül, amire nem bírom tovább és elkezdenek folyni a könnyeim. A fizikai kínzást örömmel viselem, de a lelkit nem szeretem. Az sokkal jobban fáj, mint bármi más.
- Mac hagyd már békén. – lép mellém Chika.
- Semmi gond minden rendben van. – próbálom összeszedni magam. Meg nem lenne neki jó, ha túlságosan is kiállna mellettem.
- Chh. Komolyan úgy bántok, mintha ő lenne a bandavezér, pedig csak egy kis görcs, akit magunkkal cipelünk. – tudtam, hogy ez a véleménye, de most már főleg tudom.
- Ne aggódjatok. – mondom elcsukló hangon. – Ég veletek. – mondom, majd megfordulva indulok és tartanának vissza, amit nem tesznek.
- Dion! – halom Chika kiáltását és visszafordulva nézek rá, ám ekkor megint fegyver szegeződik a fejemnek.
- Most megvagytok. – Ugyan az a banda, mint reggel és megint engem szemeztek ki pedig már felesleges inkább megölet, minthogy megmentsen. – Mac beszédünk van veled. – kezd bele ördögi vigyorral azt hiszi, hogy ő van nyeregben.
- Nekem nincs. – fordul meg és indulna el.
- Állj meg vagy megölöm a kis ágyasodat. – mondja, mire mindenki úgy tesz, mintha meglepődne, de mondjuk vannak, akik tényleg meg vannak lepődve.
- Nyugodtan, már nem az. – jelenti ki, majd elindul tovább, de Chika nem mozdul.
- Azt hittem, hogy jobb banda vagytok, de inkább akkor állok be hozzájuk, minthogy ebben a bandában legyen. – jegyzi meg olyan gúnyos hangon, amit már Mac sem tűr meg.
- Engem ne fenyegess. – próbál hatni rá, de úgy látom, hogy Chika-ról lepereg a fenyegetés és a band felé kezd el közeledni, de egy másik emberke rá fog fegyvert.
- Ha még egy lépést jössz meghúzom a ravaszt. – mint aki nem hallja vagy nem akarja sétál tovább. – Süket vagy? – kérdezi az emberke.
- Csak nem szeretem ha egy olyat bánotok, aki nem érdemli meg. – mondja és olyan keményen közeledik és már csatlakozik hozzájuk a banda verőlegényei is és már így együtt simán letudják győzni az ellenfelet engem újra megmentve.
Oda is sétál hozzám.
- Jól vagy? – néz rám, mire bólintok.
- Igen. Köszönöm szépen, hogy megint megmentettél. – nézek rá, bár látszik, hogy nem vagyok jól. – Mivel tudnám meghálálni? – kérdezem meg és bármit megteszek, amit csak kér.
Kurva unalmas egy nap a mai. Balhét kéne keresnem. Vagy… Egyszerűbb lenne kirobbantanom egyet?
Hmm… Az utóbbi jobban vonz, a főtér felé indulok. Ott mindig csövezik pár olyan kis önérzetes bandatag, akibe beleköthetek.
Áldozatnak való bábot egyet se látok, viszont sajnálkozásra nincs okom, olyan srácot pillantok meg, akit érdemes lenne ágyba vinnem.
Rövid, barna a haja, hozzá hasonló színű a szeme, vékony, törékeny az alkata, és lefogadom, hogy a segge, amit most ülő helyzete miatt nem látok kerek, és feszes.
Érdeklem is, úgyhogy bízok abban, könnyű dolog lesz az elcsábítása, mosolyogva lépek közelebb hozzá, feltett szándékom leszólítani, de pár szarházi ugrik elő a semmiből, és fog fegyvert a fejéhez, hogy arról faggassák, hol a kis gazdája.
- Még… még nem ért ide. – motyogja remegő hangon a drága, egyre jobban tetszik.
- Akkor remélem, téged nagyon is szeret a bandád, mert azt hiszem, párnapig most velünk leszel. – cehh… ÉN tartok igényt rá, más még hozzá se nyúlhat addig, amíg nem végeztem vele, nem vihetik csak úgy el.
- Szerintem meg engedjétek el. – a horda előtt akarom széjjelkúrni a seggét.
- Ne szólj bele kölyök. – oszt le az egyikük, muszáj mosolyognom azon, hogy az arcát tegnap már láttam.
Az anyukája mutatta egy képen, miután jó alaposan csillapítottam a fejfájását…
- Miért mi lesz. Még a végén engem fogtok lelőni? – kérdezem érdeklődve.
- Chika. Mit keresel itt? Meg egyáltalán miért ellenem harcolsz? Csatlakozz inkább hozzánk. – töri derékba hősködésem az osztálytársam, hidegvérrel keverem le:
- Fogd be Edmond. Inkább engedjétek el. – ki akarom ütni az összeset, és itt, a padon akarom magamévá tenni törékenykét, ha sokáig húzzák az agyam még, azzal a tudattal is nekik esem, és őket is megkefélem, hogy áldozatom egy életre kiábrándul belőlem. .
- Nem jó a bemutatkozásod. – csóválja a fejét egy másik ökör - Ilyenkor azt kell mondani, hogy vigyük és öljük meg. – számolj tízig… Ne legyen rólad rossz véleménye már most, mert azt mondod, a kurva nénikéjével szórakozzon… Nyugalom…
- Kit érdekel? – lépek végül melléjük, és tekerem ki a kezét, erre persze egyből elengedi áldozatom - Most pedig húzzatok innen, mielőtt két ujjal eltöröm mindenkinek a kezét. – én élvezném, de ez a gyáva bagázs. Együtt erősek, viszont külön külön, vagy egy kis megfélemlítésre már pucolnak is el.
- Köszi. – sóhajtja nyárfalevélke - De miért segítettél? – vissza is ül, sóhajtva adok magyarázatot a kérdésére:
- Miért ne. Meg nem tudtál volna elszabadulni tőlük. Igyál. – nyomok a kezébe vizet - Jót fog tenni. – nekem is jót tett volna, ha hátulról láthatom, viszont úgy néz ki, egyenlőre be kell érnem a képes felével.
- Köszönöm. – mosolyog rám - Dion Horace-nak hívnak.
- Zumoshi Chika. – legalább tudja, mit kell sikítania, éhes tekintettel figyelem azt, ahogy iszik. Még ez is felemelő látvány.
- Dion. Mit csinálsz? – szakítja félbe romantikus randink egy újabb hólyag, idegesen nézem, ahogy megöleli a srácot. Azonban…
Mielőtt arról faggatnám, mégis ki ő, és mit képzel magáról, hogy ezt teszi vele kérdezi meg, hogy ki vagyok, és mit akarok most fülét-farkát behúzva ülő ölebétől.
- Semmit nem csinál. – sóhajtom helyette, hogy rám nézzen – Én se akarok semmit. Se tőle, se tőletek. - talán kibírom addig a kicsike nélkül, amíg szakít vele - Csupán megmentettem attól a baromtól, és a bandájától, akik magukkal akarták vinni. Na csá.
Hátat fordítva neki indulok is el egy irányba, hogy ne kelljen tovább fontoskodó pofáját néznem, viszont két embere elém ugrik amint azt az utasítást adja ki, hogy álljak meg.
Szarházi… Pattog itt, de igen pöszén nézne, ha leütném.
- Lassabban mondjam? – fordulok újra felé, viszont mielőtt folytathatnám a beszédet lép elém, még mindig szorosan magához ölelve a szemrevaló kis drágát. Több embere is körbevesz minket, viszont nem tudnak meghatni, nagyobb erőkifejtés nélkül legyűröm az összeset, ha jobban felmérgesítenek.
- Csak arra vagyok kíváncsi igazat beszélsz-e. – jelenti ki, gyomrom már a hangjától is forog, pedig eddigi mozgásához elég volt rá néznem.
- Dion… - szólítja a maga mellé kényszerítettet még nyájasabb hangon, mint ahogy engem – Tényleg el akart vinni az ellenfél banda?!
Talán azért, mert pár erős hímegyed, edzeni, és ropogtatni kezdi az ujjait, vagy talán azért, mert gazdája újra válaszadásra szólítja fel, könnyezve néz rá, és kezd el beszélni:
- Fegyver volt náluk. És… És… Azzal kényszerítettek volna. És azt hittem, hogy jössz, de még nem voltatok itt.
- Értem. Úgy néz ki, igazat mondtál – sóhajtja erre színpadiasan, de nem kerüli el a figyelmem az, hogy a már szabályosan síró Diont egyik emberére bízza, mielőtt folytatná a beszélést:
– Bár… Azt még mindig nem tudom, hogy tudtál egy fegyver ellen küzdeni puszta kézzel. Elárulod nekünk?
Úgy néz ki, nem lesz vele már sokáig a drága. Vagy vajon a banda nem tud kapcsolatukról? Mindenképp ki kell derítenem…
Jaahh… Hogy azért krákog, mert feltett valami hülye kérdést, amire válaszolnom kéne ahelyett, hogy Dion végre látszódó seggében gyönyörködök?
Na jó… Kegyes kedvemben vagyok a feszes popsitól, legyen:
- Azzal csak az embered fenyegették. – mégse mondhatom azt neki, hogy az ölebed.
Szerintem az a banda jobban tisztában van a viszonyukkal, mint ez.
Számítottam arra, hogy ha meghallja a sztorit, akkor tesztelni is akar, mégis váratlanul ért a kör belsejébe lépő embere ütése, rendesen betalált vele a bordáim közé.
De… Legalább már tudom, hogy kivel kell elbánnom, amint kapok levegőt vigyorogva fejelem is meg, hogy elkerülhesse a sántulást.
Edzett harcos, ez meg se kottyan neki, még pár másik ütést is be kell vinnem a testébe, mielőtt vinnyogva mondaná gazdájának, hogy feladja.
- Látom, titeket keményebb fából faragtak, mint azokat a másikak. De… Még így is túl könnyű veletek küzdeni…
A csapat feje nevet megjegyzésemen, és jópofának ítéli sajnálatomra ahelyett, hogy bedühödve rajta támadna nekem, és arra kér, csatlakozzak hozzájuk, én, és társai legnagyobb döbbenetére.
Páran azok közül, akik ismernek, rombolják is a jó hírnevem, azt magyarázzák főnöküknek, hogy egy igazi seggfej vagyok.
- Csak egy feltétellel csatlakozom – szakítom félbe bosszantó sápítozásuk végül, pár srác megint idegesítő hangok kezd el kiadni az ujjaival, nyárfalevélke is ismét összerezzen.
- Mi lenne az?! – inti le embereit a vezér, mielőtt még meggondolatlanul rám támadnának, vigyorogva folytatom azt, amit az előbb elkezdtem:
Álmosan és fájdalmak között ébredek fel az ágyamban. Az éjszaka egy kicsit megkínzott Cain. Tudom, hogy én vagyok vele, de vele már amennyire biztonságban vagyok, hiszen amíg az ő ágyasa vagyok, addig nem hagyja, hogy bárki bántson vagy hozzám érjen. Szeretem végül is, ahogy ő viselkedik velem, de nem vagyok belé szerelmes. Régen nem voltam és nem hiszem, hogy valaha lehetek is, hiszen én már csak ilyen aberrált vagyok. Szeretem a fájdalmat, és szeretem ha bántanak.
Ahogy ki kelek az ágyból már veszem is a telefont, hiszen le kell jelentkeznem a főnöknél.
Csörög.
- Dion. Minden rendben? – hallom meg álmos hangját és még ásít is egyet.
- Persze, csak szólok, hogy felkeltem. És mondtad, hogy hívjalak. – mondom neki vissza szavait.
- Jól van ügyes vagy. – már megint úgy bánik velem, mint ha szófogadó kis kutyus lennék. – Egy óra múlva találkozunk a többiekkel a főtéren. Gyere te is oda. – hallom, hogy feláll az ágyról.
- Cain. Kivel beszélsz már kora reggel? – hallok meg egy másik hangot a háttérben. Elszomorodok és lehajtom a fejemet.
Ezért nem tudok belé szeretni, mert tudom, hogy mindig megcsal és talál helyettem mást. Arról ne is beszéljünk, hogy a banda se tud rólunk. Senki nem tudja, hogy Cain meg én együtt lennénk.
- Rendben. – mondom szomorúan, majd inkább nem várom, hogy folytassa, vagy megkérdezze, mi bajon van és kinyomom a telefont.
Felveszem a ruháimat, majd szépen lemegyek a konyhába, ahol anyámék vannak. Örülnének, ha egyszer egy munkával állítanék haza és nem sérülésekkel, de már megtanultam elrejteni előlük, bár még így is tudják, hogy olykor sérüléseim vannak.
Mikor nagy nehezen letudom a szülőket és a reggelit, szomorúan búslakodva megyek a főtérre, ahol van a találkahely.
Megérkezek és még senki nincs ott, ezért leülök az egyik padra és csak várok. Szép idő van. Igaz, hogy melegem van a hosszú ruhában, de csak nem járhatok a sérüléseimmel rövid ruhában. Egyszer csak egy elég érdekes srác megy el mellettem. Végig is néz alaposan. Ahogy meg nézem én is alaposabban nagyon is jó alkata van arról nem is beszélve, hogy különleges frizurával áldotta meg a sors, mert fehér haja van. Az arca egyáltalán nem franciás, inkább olyan japánosnak tudnám mondani, de nagyon szimpatikusnak tűnik, és ahogy most így elnézem, annyira nem is lehet szadista, mondjuk bármire meg lehet tanítani az embert ha, akarják. Csak szemezünk, amíg elhalad mellettem.
A szemezésünket az zavarja meg, hogy egy fegyvert fognak a fejemhez és felállítanak.
- Merre van a kis gazdád? – kérdezi az ellenfél banda vezére.
- Még… még nem ért ide. – mondom kicsit remegve. Oké, hogy mazoista vagyok, de meghalni nem akarok és félek is a fegyvertől. Cain, merre vagy már???
- Akkor remélem, téged nagyon is szeret a bandád, mert azt hiszem, párnapig most velünk leszel. – mondja ördögien, amitől már előre félek.
- Szerintem meg engedjétek el. – hallok egy ismeretlen hangot, majd amikor meglátom az ismeretlent magam előtt, akivel az előbb szemeztem azért fohászkodok, hogy inkább menjen innen.
- Ne szólj bele kölyök. – förmed rá Bernadt.
- Miért mi lesz. Még a végén engem fogtok lelőni? – kérdezi teljes nyugodtsággal.
- Chika. – hallok meg egy másik hangot az ellenfél bandából. – Mit keresel itt? Meg egyáltalán miért ellenem harcolsz? Csatlakozz inkább hozzánk. – ajánlja fel az egyik banda. Gondolom osztálytársak akkor ezek szerint.
- Fogd be Edmond. – szól rá. – Inkább engedjétek el. – néz rájuk kicsit mintha gyilkos tekintettel.
- Nem jó a bemutatkozásod. – mondja Bernadt. – Ilyenkor azt kell mondani, hogy vigyük és öljük meg.
- Kit érdekel? – lép közelebb és úgy kitekeri a csávóka kezét, hogy az még fel is kiált egy kicsit. – Most pedig húzzatok innen, mielőtt két ujjal eltöröm mindenkinek a kezét. – mondja komolyan, miközben elém áll.
A többiek nem is pazarolják az idejüket és már mennek is elfele, de még jó párszor visszanéznek ránk.
- Köszi. – mondom halkan, még kicsit remegve a félelemtől. – De miért segítettél? – kérdezem, miközben leülök a padra.
- Miért ne. Meg nem tudtál volna elszabadulni tőlük. – állapítja meg, majd a táskájából egy kis vizet vesz elő. – igyál. Jót fog tenni. – nyújtja felém a flakont.
- Köszönöm. Dion Horace-nak hívnak. – mutatkozok be a szemeibe nézve.
- Zumoshi Chika. – tudom meg az ő teljes nevét is, majd kinyitom az üveget és elkezdek inni belőle, de pont ekkor jelenik meg Cain is.
- Dion. Mit csinálsz? – kérdezi eléggé féltékenyen. Ő bezzeg féltékeny lehet, miközben másokat is megfektet. Oda ér mellém és egyből szorosan chika elé áll. – Te meg ki vagy és mit akarsz Dion-tól? – kérdezi egyből vádaskodva, ami nekem nem tetszik, de nem szólhatok, mert akkor ki lesz rakva a szűröm a bandából.
Tanácstalanul álldogálok az asztal mellett. Valami nem stimmel ezzel a képlettel. Emlékszem rá, mintha csak tegnap írtam volna meg, mégis.. azaz pont ez az hogy mégsem egyeznek az értékek.
Bosszúsan fordulok a táblához, amire a számításaimat írtam, majd az előttem álló lombikra nézek, amiben a kék folyadék gőzölög. Ha emlékezetem nem csal, ennél sokkal világosabb színűnek kéne lennie. Számat dühösen összeszorítva teszem el a tollat, és a hajamba túrva igyekszem elgondolkozni rajta.. mit ronthattam el.
Sosem szoktam hibázni.
Halálosan pontos vagyok. Mindig.
Annak is kell lennem.
Ez az idegméreg egyfajta tetszhalott állapotot idéz elő, ami pár órával a szer bevétele után magától „újraéleszti” az élő szervezetet, aminek a létfolyamatait olyannyira lelassítja, hogy igazából bárki azt hinné halott. Még a műszerek sem mutatnak.. semmit. Már teszteltem egyszer.. régen.. de új módosítások kellettek hozzá, hogy a tetszhalott állapot tovább tartson. Így viszont.. kétséges hogy egyáltalán túléli-e az illető. Nagyon nem így kéne kinéznie.
Bosszúsan fújok egyet, és lefirkantom az eredményt egy papírra.
***
Az ajtó halkan szisszen egyet, ahogy kilépek a sterilizáló helységből. A fotocellák bezárják mögöttem a labor ajtóit.
Fekete, hosszú kabátom szinte repül utánam ahogy sietve végiglépdelek a folyosón.
Ha ez igaz.. szükségem lesz néhány új kísérleti alanyra. Hogy tesztelni tudjam a szert. Ehhez pedig.. meg kell szereznem a fejesek belegyezését is. Elvégre a kutatáshoz szükséges pénzt ők adják.
***
Nem sokkal később gonosz vigyorral lépek ki az ajtón.
Próbáltak meggyőzni hogy ingyen és bérmentve leszállítanak nekem az állami börtönből pár elítéltet akiken nem baj ha kísérletezem, nem fognak senkinek sem hiányozni. El is fogadtam, azzal a feltétellel hogy a további, finom teszteléshez szabad kezet adnak nekem, ahhoz én szerzek alanyokat.
De végülis, nekik csak az eredmény számít.
Ujjaim ráfonódnak a kabát zsebébe rejtett, hangtompítós kábító pisztolyra.
Gonosz mosoly játszik ajkaimon ahogy intek a portásnak.
Hát akkor.. irány az utca. Lássuk mit találunk.
***
Kicsit idegenkedve lépdelek a sok ember között. Ilyenkor mindenki éppen haza igyekszik, az otthon szentimentális melegébe, ki a házastárshoz, szeretőhöz, gyerekekhez. Idősebb és fiatalabb emberek sietnek el mellettem, tudomást sem véve rólam.
Mindig is így volt. Sosem vettek tudomást rólam. Gyermekkoromban sem.. levegő voltam.. mintha ott sem lennék.
Ha meg nem, akkor meg csúfoltak és kinevettek. Nagyon gyorsan rájöttem hogy a gyerekek még kegyetlenebbek a felnőtteknél. Bűntudat nélkül bántanak, olyat is, aki nem érdemli meg. Az életem eddigi huszonnyolc éve alatt, én mindig kilógtam a sorból, sosem tartoztam sehová, senkihez.
Viszont megtanultam hogyha valamit akarok nekem kell küzdenem érte, megszerezni és megtartani. Addig használni amíg meg nem unom, és egy könnycseppet sem ejteni érte, amikor elveszítem.
Ilyen ez élet. Kegyetlen.
És énis ilyenné váltam.
Kegyetlenné és könyörtelenné. Közömbössé minden és mindenki iránt.
***
Színes kirakatok mindenfelé.. bámészkodók.
Alkalmas tesztalanyt keresve figyelem az embereket. Úgy tűnhet hogy énis a kirakatokat bámulom, de igazából.. én őket figyelem.. mint a vadász a prédát.
Ha a kísérletek durva része befejeződött, jöhet a finom tesztelés.. amihez viszont már kedvemre való tesztalany kell.
Valaki, aki még szenvedései közepette is csodaszép.. akit nézhetek az unalmas órák alatt, míg az eredményekre várok, és akit aztán, ha életben marad.. megtarthatok magamnak.
Egy időre..
***
Csak bámulom őt.
Hihetetlen.
Szőke.. szélfútta haj.. bizonyára olyan selymes mint amilyennek innen tűnik. A szemeit innen nem látom, de ehhez a hajszínhez a biológia kék vagy zöld szemet párosítana. Termete karcsú.. hozzám képest alacsony fiúcska.. éppen a kirakatot bámulja. Valamiféle ajándékbolt.. ahogy látom.. sütőformák..??
Kicsit közelebb megyek hogy szemügyre tudjam venni mit néz.. úgy téve mintha a felém közeledő járókelőket kerülném ki.
Valóban..azokat bámulja. Valamiféle díszített sütőformákat. Szívecske.. virágocska.. talán ajándékba lesz. Blöö.. milyen érzelgős.
Viszont.. azt hiszem.. nem is keresek tovább. Ő pont megfelelő lesz.
***
Halkan szisszen egyet a kábító pisztoly, ahogy a vállához tartom, észrevesz a kirakat üvegében, de már csak későn.
Kezem a háta mögé téve kapom el mikor összeesik. Gonoszan vigyorogva figyelem ahogy lecsukódnak a szemei. Kékek.
Ahogy sejtettem.
Gyönyörű...
***
Az elítéletek ketrecekben.. a szert már beadtam nekik.. most épp a tetszhalott állapotukat élik.
Kezemben a stopperórával járkálok közöttük, időről-időre, a fém asztalra szíjazott kis áldozatom felé pillantva.
Még nem tért magához. De..lássuk csak.. hmm..asszem jobb neki amíg nem is fog.
***
A hét elitéltből..csak egy halott. A többi visszatér az életbe, ahogy letelik az idő.
Az az egy...gyenge volt a szíve.. valószínűleg.
Mosolyogva jegyzem le az adatokat egy papírra. A méreg hatásos.
Éljen.
Nem is igazán érdekel mire használják fel ezután. Hírhedt gyilkosok, bűnözők kiszabadítására a börtönökből.. a kormány hatalmának megdöntésére.. fenyegetésként..? Bánom is én. Amíg megfizetnek..ez már nem az én dolgom.
***
Éles kiáltás, miközben a ketrecnek feszülő borotvált fejű elítélteket figyelem.
Nocsak.. felébredtél?
Elégedetten vigyorogva sétálok közelebb.
Ködös kék tekintet.. ami rám mered ahogy fölé hajolok.. haja kusza összevisszaságban.. mellkasának sápadt bőre (levettem róla a pólót) csillog a lámpafényben.
- Hát felébredtél... - jegyzem meg kurtán, mély hangom visszhangozzák az üres.. csempézett pince falai.
- Ki maga? És mit akar??? Hol vagyok?
- Szerintem addig jó amíg nem tudod. - felelem, a jegyzeteimet tanulmányozva.
Remek. Ő pedig a szer gyengített változatát fogja megkapni, 1/3 arányban higítva. Elméletileg akkor.. csak másfél óráig lesz tetszhalott és a fájdalmai sem lesznek olyan hatalmasak. Ha a szer beválik, akkor ezzel az összetétellel kell tovább próbálkozni. Remek.
Gonosz mosollyal simogatom meg az arcát, miközben megkeresem a tűmet.
- Ne félj nem öllek meg.. ahhoz túlságosan szép vagy. Ahogy a gyönyörű pillangók.. kell egy.. a gyűjteményembe.
- Én... maga... maga őrült.
- Mondták már. - vonom meg a vállam jókedvűen.
Hmm hogy is volt.. jah igen 1/3 arányban.
***
Megpróbálja elrántani a karját, mielőtt beledöfném a tűt.
Elmosolyodom.
Hát legyen.. ha nem adod a karod.
Megfeszülnek a bőrszíjak, ahogy felkiált mikor a nyakába szúrom. Innen a méreg gyorsabban eljut a szívig.
- Mi... mié..rt..? - kérdezi elhaló hangon.
Az utolsó amit láthat, az az én sápadt arcom, és aranysárga szemeim.
Miért kedvesem? Mert kellesz nekem. Ilyen egyszerű.
***
Virrasztok mellette míg „halott”, akár egy jó gazda a beteg kiskutyája mellett. Hehe ez jó hasonlat.
Tíz percenként feljegyzem ha újabb változás áll be az állapotában. Már egy órája nem mozdul, szóval hamarosan fel kell ébrednie.
Remélem.
Mert... kár volna elveszíteni.
***
Az ébredése nem éppen kellemes. Ilyenkor jelentkezik a legtöbb mellékhatás. Homályos látás.. egyensúlyzavarok.. fájdalmak a test minden részén. Ő mégis derekasan viseli.. csak halkan nyöszörög magában.
Micsoda kitartó egy fiú.
Nem akar meghalni. Helyes.
Nem is akarom hogy meghalj.
***
A hajnal mellette talál, az asztalra borulva alszom el..egy rakás jegyzeten.
Arra ébredek hogy valami összetörik. Üvegcsörömpölés.
Dühösen pattanok fel, hajam szinte repül utánam a mozdulattól.
Nahát... máris ilyen élénk vagy?
Kék szemek pillantanak rám, félelemmel vegyes düh-vel.
- Örülök hogy élsz. Sokkal izgalmasabb lesz. - vigyorodom el.
Átlépek az üvegcserepeken - levert egy lombikot, amit az asztalon hagytam - és hozzá sétálok.
Bőrén hideg veretékcseppek csillognak.. hajam hozzátapad a bőréhez ahogy lehajolok hozzá.
Nem tud megmozdulni.. ahhoz a szíjak túl erősek. Élveteg vigyorral simítok végig a testén.. mellkasán.. hasán.. egészen az ágyékáig.. amit most még takar az a szűk farmer.. amit visel.
Ahh igeen.. ha az nem lenne.. itt helyben ezen a boncasztalon..
Na de.. ne rohanjuk úgy előre.. egyenlőre nem a játékszerem..csak a kísérleti alanyom....
Még..
Gonoszan felkuncogva veszem tudomásul, hogy bár szinte a halálból jött vissza..akkor is hatással van rá az érintésem.
Micsoda kis kéjenc..
Megnyalom a számat.. alig néhány centire az övétől.
- Nagyon jól fogunk szórakozni. Te meg én.. - jegyzem meg halkan.
- Oh haza is viszlek. Hozzám. - vigyorgok rá. Ujjaim végigsimítanak a haján. Valóban.. olyan selymes mint gondoltam. És a testének illata.. mint valami habos édesség.. cukor.. édes máz..
- Nehm..
- Oh dehogynem.
Végigsimítok az arcán, mielőtt elaltatnám.
- Ha majd felébredsz.. meglátod. - vigyorodom el.
***
Nyílik az ajtó.. bejönnek.
Öltönyben.. nem érnek semmihez..csak az eredményekre kíváncsiak.
Őt már a kocsimba zártam.. egy takaróba bugyolálva.. viszem is haza..ha itt végzek.
