Karakter: Alejandro Pravo
Megjegyzés: (Akirának)
- Ma új iskolába mész - jelenti ki apám, miközben az egyik rendezvénykönyvet bújja, én pedig az asztal túlsó felén, a tejturmixom szürcsölgetve pillantok felé.
- Nagyszerű. Megint új régióba költözünk? - helyezem magam elé a szívószálas poharat, apám pedig alig láthatóan bólint. Remek, nem új dolog ez már. Hányadik költözésünk is lesz? Négy-öt… persze egy sztár sosem bír egy helyen maradni. - Egyszer Tokióba is benézhetnénk már - veszek ki egy almát a tálból, és majszolni kezdem. Sok minden más is van még itt, amit ehetnék, de nem szeretem korán reggel elrontani a gyomrom.
Ugyanis ez egy közös reggeli lenne, bár apu mindent csinál, csak enni nem eszik, de fogjuk rá, hogy ez családi program. Végül is mindig így szoktuk.
- Nemsokára lesz ott egy koncerted, akkor majd úgyis láthatod - teszi le végre a könyvet, és ő is egy gyümölcsért nyúl. - Most a legfontosabb, hogy beilleszkedj az új suliba.
- Úgy ismersz engem, mint akinek ez nehézség lenne? - mosolygom felé kicsit se nagyképű fejjel, de ez tulajdonképpen családi vonás.
- Nem - húzza el apucim a száját. - Viszont ha kérhetem, innen ne mostanában rúgasd ki magad!
- Miről beszélsz? Nem én rúgattam ki magam - fordítom oldalra a fejem morcosan, mert hát tényleg nem én voltam. Csak kicsit lealáztam az iskola nagymenő srácát, akinek épp az igazgató volt az apja. Tehetek én róla? Na ugye, hogy nem!
- Nem lényeges - legyint az előttem ülő. - Csak most ne rúgjanak ki, mert nagyon nem vetsz jó fényt rám.
- Hát, a fényviszonyok nem lehetnek mindig előnyösek - vigyorgom magam elé, és már meg sem lepődök apám rosszalló krákogásán.
Jah, mi sztárok vagyunk, híres énekesek, meg miegymás, úgyhogy elvileg mi tökéletesek is vagyunk, nem szoktunk szitkozódni, veszekedni másokkal, sőt, még családi problémáink sincsenek, és csak úgy alapba nézünk ki ilyen jól, nem a három tonna sminktől, amit ránk kennek. Ennek a mondatnak talán az utolsó pontja igaz is, de csak rám, apura sajnos nem.
- Ma megbeszélésekre kell mennem - áll fel apu az asztaltól, mikor végzünk az evéssel. - A költöztetők nemsokára jönnek, addig foglald el magad valamivel. Este találkozunk - int nekem, aztán a könyvét felkapva kisiet az ebédlőből.
Hatalmas sóhajjal hajtom le a fejem, és az előttem sárgálló almacsutkát kezdem szemlélni. Akárhonnan is nézem, ez valahogy egyáltalán nem rendes apa-fia kapcsolat.
Bár ha így nézzük, soha nem is volt az. Na nem mintha hiányozna, vagy ilyesmi…
És ekkor a zsebemben lévő iphone-om megszólal. Érdeklődve halászom elő, és a kijelzőre pillantok. Egy csaj neve olvasható rajta, de valahogy egyáltalán nem emlékszem, ki is lehet.
Valószínűleg a múltkori bulin fektettem meg. Vigyorogva felveszem a készüléket, és mézesmázos hangon szólok bele. Apuci ugye azt mondta, hogy foglaljam el magam, amíg ő távol van… hát, mért ne tehetném azt így?
Egy kis élvezet sosem árt!
Másnap reggel már az új suli folyosóit járom, és keresem a tantermet, amibe végül is menni kellene. Oda van ugyan írva az órarendre, amit kaptam, hogy B2es terem, de könyörgöm, hol van az egyáltalán? Még csak táblákat sem látok, hogy melyik folyosó hova vezet. Így aztán igen nehéz tájékozódni.
Végre aztán találok egy biztos pontot, ahonnan már úgy, ahogy tudom, hol vagyok. Nem is csoda, hiszen ezen az ajtón jöttem be reggel… nem jó a helyzet.
Fájdalmasan sóhajtok egyet, és ezt már az ügyeletben ülő kiscsajok sem tudják tétlenül nézni: megkérdezik, segíthetnek-e, én meg persze bájosan közlöm velük, hogy persze, de csak ha van idejük rám…
Blee, tisztára, mint egy brazil szappanopera.
De végre a B2es terem előtt állok, és arcomon széles vigyorral indulok el az ajtó felé. Útközben elmegyek egy kisebb csapat diák mellett is, akik nagy valószínűséggel egymást szapulják, már ha a kihallható mondatfoszlányokra támaszkodom:
- Nat, ha még egyszer másik pasival látlak, ellátom a félnótás baját, legyen akárki! - dühöng a kör szélén álló barna hajú srác, a mellette lévő csaj meg picsásan nyávog, ahogy a szőke plasztikcicáim szoktak esténként.
- De hát Maaaaaaatt, ők csak a barátaiiim! - húzza el a szavakat, bár teljesen felesleges, akkor sem hazudik jól. Mivel én vagyok a hazugság mestere, tudnám, ha igaz lenne, amit mond, de nyilvánvalóan nem igaz, és a pasija sem elég hülye ahhoz, hogy bevegye.
- Lehet, de nem az enyéim! - morog a srác, aztán sarkon fordul, és elmegy a haverjaival.
A barátnője meg hisztisen fordul a többi csajhoz, köztük is egy szőkés hajú bigéhez, aki inkább hasonlít egy kiretusált fényképhez, mint a valósághoz.
- Majdnem lebuktam, és ez a ti hibátok! - Persze, a szokásos…
- Naaa Nat, ne mondj ilyet! - rinyálnak a többiek. - Viszont, ha már Matt így be van indulva, valakin le kellene vezetnie a feszültséget. Akkor majd nem fogja azokat bántani, akik tényleg fontosak neked! - A csaj elgondolkodva bólint, szinte túl hamar belemegy a hülyeségbe.
- Valóban. A volt pasim öccse például egész jó lenne erre. Úgyis odáig van értem, sose tudná meg, hogy direkt uszítottam rá!
Mindenki helyeslően bólogat, csak a szőke néz maga elé, mintha gondolkodna valamin.
- Szerinted, Maya? - fordul felé a Nat nevű ribanc, mire ő felnéz, és rámosolyog.
- Szerintem is jó ötlet. Csináljátok csak!
Elképedve nézek a szőke felé, mert azért nem biztos, hogy ilyen reakcióra számítottam tőle. Valami emberibbre, mert kedvesnek tűnt. De lehet, hogy csak a társaság miatt csinálja. Mindenesetre mélységesen elítélendő, hogy nem bír kiállni a saját véleménye mellett.
És akkor megszólal a csöngő. Én, aki eddig a falnak dőlve álltam, most ellököm magam onnan, és ténylegesen a terem felé indulok. Nat és a picsái elköszönnek Mayától, és elviharzanak, de azért még a szőke oldalán is marad pár talpnyaló. Megvető pillantással nézek rájuk, mikor elmegyek mellettük, ők meg persze nem tudják mire vélni, hiszen még soha nem is láttak. Hát kincseim, hosszú még ez az év… ki tudja, talán még meg is szerettek. Elvégre ágymelegítőnek mindegyikőtök tökéletes lenne.
A teremben aztán elfoglalok egy helyet, úgy az első sor felé, hogy ne kelljen sokat menni, mikor majd kihívnak bemutatkozni a táblához. Mikor mindenki beér a terembe, ez meg is történik. Bájos képet vágva nézek végig új osztályomon, köztük a nyafizós picsákon, és a szőke picsán. Hát, tökéletes osztályközösség lesz ez, az biztos…
Az óra végeztével a táskámmal a hátamon a suliboxom kezdem keresni, ami legalább olyan nehéz feladat, mint a B2es folyosó, úgyhogy elleszek vele a szünetbe. Éppen egy újabb folyosóra fordulok be, mikor meglátok egy kisebb tömeget, és a tömeg közepén fel is ismerem a Matt nevű srácot, körülötte meg a drágalátos barátnőjét, és a szőke picsát. Fintorogva nézem őket, már innen messziről is hányingert kapok tőlük. Még szerencse, hogy az a két barom nem az én osztályomba jár.
- Csinálok egy másik csinos heget az arcodra, hogy párban legyenek – fújja hangosan a srác egy jóval gyengébbnek tűnő fiú felé, aztán leken neki egy olyan szépet, hogy a gyerek fél métert esik hátra. Ez már valahogy nem nagyon tetszik, amúgy is utálom az iskolai verekedéseket, és bár nem érdekem, hogy a srác megússza, most mégis segíteni fogok neki. Már csak azért is, hogy a szőke picsának ne legyen jó műsora.
Így hát védelmezőn a fiú elé állok, és Matt persze rögtön meghátrál, mivel még sose találkozott velem. Még nem tudja felmérni, érdemes-e megütni, vagy nem. Hát nem, ebbe már most biztos lehet.
- Hé, hé – mondom erélyesen. - Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy, hogy a kisebbeket bántod? Ez csak a gyáva emberekre jellemző! Jobb lenne, ha visszafognád magad, mielőtt még ÉN látom el a bajod! - fenyegetem meg, bár azért nem lenne jó már az első nap bunyóba keveredni. Ez a kis hősködés már úgyis kísérteni fog. Majd meglátjuk, milyen értelemben.
A körülöttünk lévők szemei elkerekednek, és a menőgyerek se tud mit mondani. Persze, mivel ő olyan biztos magába, sose készült fel arra az eshetőségre, hogy valaki szembeszállhat vele. Pedig mindig mindenre gondolni kell, ha tényleg menő akarsz lenni, és nem csak egy szánalmas pózőr, mint ez itt. Könnyedén ellátnám a baját.
- E… Ezért még megfizetsz… - nyögi felém, mielőtt a barátnője elhúzná a tömegbe. Lenézően pillantok utána. Hát persze. A pénzem nem erre kell.
Hátrafordulok a mögöttem ülő feketehajú felé, és közel hajolok hozzá, mire ő az arcához kapja a kezét, mintha védene valamit.
- Szia, te fiú! A nevem Alejandro - mutatkozom be jókedvűen. - Miért nem védted meg magad ettől a nagyszájú balfasztól? Szerintem simán elbánnál vele! - rángatom fel a földről, ő meg látványosan egyre zavarba jön. Az első baj ezzel a sráccal: túlságosan kimutatja az érzéseit!
- Szia… Akira - hallok egy ismerős hangot a hátunk mögül, és nem kifejezetten örülök neki. Az Akira nevű srác annál inkább, mivel mintha még az alapnál is hullaszínűbb lenne hirtelen, és már csak azt csodálom, hogy nem ájul vissza a földre.
- M… Maya – nyögi idegesen, mintha már nem lenne így is nyilvánvaló mindenkinek, mennyire odavan a csajért.
- Jól vagy? Ez a Matt nagyon állat volt veled - színészkedik teljes átérzéssel, szinte már ömlik belőle a hazugság, amitől csak még jobban hányingerem lesz. Milyen jó, hogy nem engem tapiz épp.
- Jól vagyok… tényleg, egy kis karcolás… - szerencsétlenkedik tovább a mellettem álló, a csajozás valahogy nem az ő reszortja.
- Akkor jó… De azért menj le az orvosiba, és nézesd meg az állad… Csúnyán fel van dagadva…
- Semmi pánik, majd én elkísérem… - vágok a plasztikcica szavába, akit láthatóan zavar a felé sugárzott megvetésem, gondolom még senki sem éreztette ezt vele. Szegény kis gyöngyöm!
- Rendben – mondja a szöszke csöppet sem kedvesen. – Nos, nekem mennem kell az órára. Szia Akira - köszön el, persze tőlem nem, csak a mellettem állótól. Illem, édeskincsem. Ennyi vagy te.
– Irány az orvosi… - kezdem húzni a feketehajút, mikor már csak mi vagyunk a folyosón.
- De az orvos még nincs itt ilyenkor…
- Nem baj, akkor majd én ellátom a sebeidet.
Végül is tényleg konyítok az ilyesmihez. Lassan az orvosiba ballagunk, ahol tényleg nincs még senki. Nem is baj, az orvosik majdnem mindenhol ugyanolyanok. Így is tudom, mi hol van.
Akirát leültetem az egyik ágyra, én meg a szekrényhez megyek, és előszedem a fertőtlenítőt, meg néhány vattát, utána visszalépek a fekete elé, és felemelem a fejét. Rögtön kapná el, de így elég nehéz lenne ellátni a szája szélén éktelenkedő repedést, na meg az állát sem látom így jól.
Gondolom az arcán lévő heget próbálná takarni.
- Nyugi, nem érek hozzá - mosolygom bíztatóan felé, és bár így sem teljesen nyugodtan, de elveszi onnan a kezét. Nekilátok a sebek ellátásának.
- Mért védtél meg? - kérdi a fekete, de rögtön fel is szisszen, mikor a fertőtlenítős vattával a szájához érek.
- Mért ne? Nem szeretem, ha valakit ok nélkül bántanak - válaszolok egy sebtapaszt nyomva a szája szélére, aztán megint körbenézek a szobába, hátha van itt esetleg egy kis jég is, amivel levihetnénk az álla dagadását. Ehhez végül is nem kell nagy dokinak lenni.
- Nem láttalak még itt - folytatja Akira halkabb hangra váltva, mintha félne, hogy valaki kihallgat minket.
- Új vagyok, ma jöttem - sétálok oda egy másik szekrényhez, amiben a jeget vélem, és tényleg ott van. Kiveszek egy zacskót, majd visszasétálok Akihoz, és odanyújtom neki.
Elveszi tőlem, és az arcához nyomja, de nem kell sok idő, és felnyüszít a hideg érintésre. A fejemet ingatva ülök le mellé, és rá szegezem a szemeim.
- Egyébként te bele vagy esve abba a csajba, ugye? - kérdem sunyi vigyorral az arcomon, mire ő meglepett képpel néz fel rám.
- Ho… honnan veszed? - dadogja, és magabiztosnak akar tűnni, de nem nagyon megy neki.
- Megérzés - vonok vállat. - De igazam van, ugye?
- Semmi közöd hozzá - morog. Ez felér egy igennel.
- Persze-persze - kuncogom oldalba bökve, de nem veszi jó néven, úgy tűnik, veszélyezettebb, mint gondoltam. - Figyelj Aki-san, mi lenne, ha körbevezetnél engem suli után, amiért segítettem neked? - pislogok rá bájos képpel, mire ő kissé elpirulva hajol hátrébb, és mintha elgondolkodna.
Végül is nem világmegváltó dolgot kértem, úgyhogy semmi oka sincs visszautasítani. Zsarolhattam is volna, de nem teszem, mert túl cuki hozzá. A végén még elkergetném magam mellől. És azt senki sem akarja, ugye?
|
