- De ha nem ismered miért integetett volna? Michii, mesélj el mindent! – nyavalyog lelkendezve, s egy rövid, apró sóhaj után, halkan elmotyogom neki, hogy mi történt reggel.
Épp a sztori közepén tartok, mikor összerezzenek az ismerős hang hallatán.
- Sikerült megtalálni a termet? – kérdezi, s rögtön felé kapom a tekintetemet. Szívverésem felgyorsul, s szemeimmel követem, ahogy a velünk szembe lévő padra ül, majd rövid tétovázás után némán bólintok… nem lehetne egyszerűen elfelejteni az incidenst? Szégyellem magam, ahogy visszagondolok rá.
- Ennek örülök. Remélem, tetszik a kosármeccs, keresünk ám új tagokat, hehe… - felnevet, s én kezeimmel a pad szélét markolva sütöm le tekintetemet. Nem hiszem, hogy a kosárlabda nekem való, de azt tényleg jó nézni, ahogy ők csinálják. Végülis valahol meg lehet érteni a lányokat, akik ide járnak közönségnek. - Oh. Ő… csak nem a barátnőd? – kérdezi sugárzó mosollyal, s Ayumi felé biccent, s érzem, ahogy kipirul az arcom, még a füleim is, mintha felgyulladni készülnének. Hogy micsoda? Én és Ayumi? Nem, dehogyis…
- Jaj, dehogy, csak régi jó barátok vagyunk. – Ayumi sietve ment ki a kínos helyzetből, s nagyot nyelve teszem kezeimet az ölembe. Még soha nem gondoltam ÚGY Ayumira. – A nevem Ayumi. – folytatja bájos mosollyal, s felemelem tekintetemet. Annyit áradozott Muyoku-senpairól… biztos örül, hogy megismerheti.
- Ó igaz is, Bocsánat, be sem mutatkoztam. Tonogata Muyoku vagyok, bár szerintem te már hallottad, öhm… - rám néz várakozóan, s hirtelen leblokkolok. Mit is kérdezett? Miért néz rám? Most mondanom kéne valamit? Épp kinyitnám a számat, mikor Ayumi megelőz.
- Michi. – nevem hallatán rá pillantok. Hát persze… a nevem. Azt kérdezte. Tényleg.
Elmosolyodva pislogok újra Muyoku-senpaira, aki különös mosollyal néz vissza rám. Olyan kedvesnek tűnik. És én még attól tartottam, hogy a felsőbb évesek ellenségeskedők lesznek, és piszkálni fognak. De ő teljesen más, mint amilyennek elképzelnék egy harmadikost.
- Michi. Aranyos neved van. – először szinte fel sem fogom szavait, majd mikor eljut agyamig a jelentésük, elvörösödve hajtom le a fejemet. Ilyenkor mit kéne mondanom? Köszönöm? Vagy talán nekem is meg kéne dicsérnem az ő nevét? Mit mondjak? - Ha gondoljátok, edzés után körbevezethetlek titeket az iskolában, és akkor már a térkép sem kell. Nos? – érdeklődve pislogok rá, tekintetemet ismét felemelem a földről. Körbevezetés? Az nem lenne rossz… utána lehet, hogy még én sem tévednék el… de miért ajánlja fel?
Oldalra sandítva látom, hogy Ayuminak fülig ér a szája, és lelkesen bólogatva néz senpaira.
- Az nagyon jó lenne! Megköszönnénk! – nem értem Ayumit… hisz ő már így is tökéletesen ismeri az iskolát… miért akarja, hogy körbevezessék? … mindegy, azt hiszem jobb, ha ráhagyom.
Mikor látom, hogy mindketten engem néznek, és azt várják, hogy én is beleegyezzek az ajánlatba, érzem, hogy ismét elpirulok, s mivel tudom, hogy ha próbálkoznék, sem jönne ki egy hang sem a torkomon, hevesen bólogatni kezdek, és elmosolyodom. Nem hittem, hogy már az első nap összebarátkozom valakivel.
- Remek, akkor majd várjatok meg itt, rendben? – kérdezi miközben feláll a padról, s a törölközőjével ismét végigsimítja homlokát. A háttérből halljuk, hogy az edző a sípjába fújva jelzi, hogy a szünet ideje lejárt, s mikor mindketten bólintással válaszolunk a kérdésére, Muyoku-senpai mosolyogva int nekünk, majd csatlakozik társaihoz.
- Ááááá, Muyoku-senpai körbevezet a suliban. Ezt el sem hiszem. – lelkendezik rögtön Ayumi, amint senpai hallótávolságon kívülre ér, s én lassan pislogva fordulok felé.
- De hiszen te már ismered a sulit. Minek örülsz ennyire? – kérdezem értetlenkedve, hangot adva kíváncsiságomnak, s Ayumi felnevet.
- Michi, néha olyan lassú vagy. – rövid szünetet tart, tekintetével a kosarasokat pásztázza, s én is oda pillantok. Szemeim akaratlanul is Muyoku-senpait követik, s szám tátva marad, ahogy figyelem lendületes mozgását. Legszívesebben lerajzolnám, igazán jó teste van. Pont, mint egy modell. – Szerinted van esélyem nála? – nézi Ayumi is senpait, s ismét értetlenkedve pillantok előre. Esély? Mire? – Szerinted tetszem neki? Vajon azért hívott meg? – hirtelen leesik, hogy mire értette a kérdést, s szemeim tágra nyílnak. Tetszeni? Lehet, én ehhez nem értek… viszont még jó, hogy nem kérdeztem vissza az első kérdés után... Azt hiszem, eléggé sikerült volna lejáratnom magam.
- Nem tudom. Lehet. – válaszolom bátortalanul, alig hallhatóan, de valamiért furcsa érzés kerülget. Biztos csak fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap.
Mikor véget ér az edzés, a kosarasok az öltözőbe vonulnak zuhanyozni és átöltözni, mi pedig engedelmesen várjuk senpait.
- Én lehet, hogy hazamegyek. – dünnyögöm az orrom alatt, s Ayumi tekintete egyszerre tükröz örömöt és csalódottságot.
- De hát mindkettőnket hívott. Biztos csalódott lesz, ha hazamész. – félénken állok fel, majd felbátorodva mosolyodom el.
- Viszont kettesben lehet veled, és ez kárpótolni fogja. – látom, hogy Ayumi szemei felcsillannak, ő is elmosolyodik, és hálás tekintettel pillant rám.
- Köszi Michi, te vagy a legjobb barát a világon. – lelkendezve ölel át, érzem rajta, milyen izgatott… biztos sikerülni fog neki.
- Semmiség, amúgy is fáradt vagyok. – felveszem a táskámat a pad mellől, s a hátamra téve intek egy utolsót Ayuminak, és kisétálok a tornateremből. Remélem, megkedvelik egymást. Ayumi biztos nagyon boldog lesz vele… olyan kedves fiúnak tűnik. De valamiért mégis rossz érzésem van. Nem értem...
Másnap reggel egyedül battyogok az iskola felé, Ayumi korábban bement, mert találkozik Hinával, és együtt nézik a futókat reggel. Tényleg érthetetlenek. Korábban felkelni ezért. Mindegy, azt hiszem, meg sem próbálom megérteni a lányokat. Bár, ha Muyoku-senpai kosarazik, azt én is szívesen nézném. Vajon zavarná, ha lerajzolnám? Mindegy… úgysem merem megkérdezni. Majd talán, ha Ayumi barátja lesz, akkor megkérem Ayumit, hogy kérje meg… de mi ez a kellemetlen érzés megint? Azt hiszem, valami baj van velem. Eddig soha nem éreztem úgy, hogy zavarna, ha Ayumi összejönne valakivel… talán amiatt van, amit Muyoku-senpai kérdezett? Nem számít.
A töri könyvemet bújva próbálok felkészülni az első órára. Új suliban, év elején fontos, hogy jó benyomást tegyünk a tanárokra. Lassan veszem a magas lépcsőfokokat, mikor végre a suliba érek, s megtorpanok, ahogy hirtelen valamibe beleütközöm. A könyvem mögül kipillantva emelem fel tekintetemet, s mikor Muyoku-senpai barátját pillantom meg, hátrahőkölök. Megint le fog szidni? Nem hiszem el, hogy már megint vele ütközöm össze, ráadásul ez most teljesen az én hibám.
Ijedten hátrálok egy lépést, s épp bocsánatkérésre nyitnám ajkaimat, mikor érzem, hogy elvesztem egyensúlyomat. Csak akkor döbbenek rá, hogy épp egy lépcsőn mentem felfelé, mikor lábam nem találja a talajt, s érzem, ahogy testem hátradőlve kezd el zuhanni. Szemeim kitágulnak, felkiáltanék, de egy hang sem jön ki a torkomon, s kezemmel előre nyúlok, de ujjaim nem találnak semmit, amibe belekapaszkodhatnék. Ne. Nem akarom. Zuhanok.
Ahogy érzem, hogy egyre mélyebben vagyok, rettegve várom a becsapódás fájdalmas pillanatát, s meglepetten pislogok fel, mikor nem jön. Megnyikkanni sem tudok a megkönnyebbültségtől, ahogy kezeket érzek a hónom alatt, s a puha landolásból tudom, hogy valaki elkapott. Összerezzenve nézek fel megmentőmre, s Muyoku-senpai ijedt arcát pillantom meg magam felett. Elvörösödve kapom el a tekintetemet, s megszólalni sem tudok. Vajon ő miért rémült meg ennyire? Hiszen én voltam az, aki zuhant… vagy lehet, hogy attól félt, hogy ráesem, és magammal sodrom? Nem tudom…
Ahogy bizonytalanul felállok karjai közül, hallom, ahogy Muyoku-senpai megkönnyebülten sóhajt fel, s értetlenségem tovább fokozódik.
- Michi, egy percre sem vehetem le rólad a szemem? – elmosolyodik, de hangja, s tekintete komoly marad, s érzem, hogy fülig pirulok a szégyentől. Igen… mindig is ilyen voltam. Folyton aggódniuk kellett az embereknek miattam… szörnyű vagyok. Szemeimet lesütve szorítom meg felkaromat.
- Bocsánat. – mondom ki egész halkan, de a torkomat szorongató gombóchoz képest egész jól hallhatóan. Mosolya kiszélesedik, tekintete is felvidul, s lehajol hozzám, hogy ujjait hajtincseim közé csúsztassa. Szívem hevesebben ver a szokásosnál, szinte füleimben visszhangzik dübörgése… vajon ez a zuhanás utóhatása miatt van?
- Ne kérj bocsánatot, Michi. Ilyenkor az kell mondani, hogy köszönöm. – megpaskolja az arcomat, s ahol ujjai hozzám értek, bőröm mintha lángra gyúlni készülne.
- Köszönöm, Senpai. – erőltetem ki magamhoz képest egész hangosan ajkaim közül, s haloványan elmosolyodva nézek fel félénken szemeibe.
El sem hiszem, hogy itt az utolsó év ideje. Sokak szerint húzós lesz, talán szerintem is, de csak alig lett vége a szünetnek, szeretnék nem ezen aggódni. Hanem inkább azon, hogy milyen napra fog esni az edzés. Mert persze ez mindig az első nap derül ki, hogy a tanár is hogyan ér rá, de ha minden igaz, és mázlim lesz, akkor minden marad úgy, ahogy tavaly.
Örülök, hogy nem vagyok elsős abból a szempontból, hogy nem kell korán bemenni az első napon, 1-2 órával tovább aludhatok. Vagyis aludhatnék, ha o-baa-chan hagyna. Lezuhanyozom, felkapom az egyenruhát, reggeli, és indulhatok is, persze csak kényelmesen.
A suliban azonnal Ken-el futok össze, kezes-pacsi után mehetünk fel, a termekhez. Míg a tanár nem jön, unottan ülök a padban, figyelve a társaságot. A lányok már egész elhidegültek az első nap óta, amit nem bánok. Jönnek majd az új elsős lányok, és még itt vannak a másodikosok is. Nem rossz érzés, hogy tetszem az embereknek, sőt… De sajnálom a rossz választásukat.
- Hé.. pszt! – Ken bököd oldalba folyamatosan, és lassan feleszmélve fordulok felé. Teli vigyorral lengeti orrom előtt a labdát.
- Komolyan behoztad? – vigyorodok el én is – Csak te lehetsz ilyen hülye.
- Inkább örülhetnél, na gyere.
- De ha a tanár jön…
- Hagyd már, úgyis késik vagy fél órát, mindig ezt csinálja az első napon – Hát… jó. Engem nem kell sokáig győzködni.
~*~
A folyosóra kiérve azonnal passzolgatni kezdünk, egyre távolodunk egymástól hátrálva, ide-oda dobálva a lasztit, lassan már a folyosó két szélére érünk, amikor Ken ugorva kapja el a labdát, és zakkan egyet a földön, nem egyedül.
Azonnal feléjük futok, és látom, hogy egy aprócska fiút zúdított magával ez a barom.
- Mit keresel itt, kis elsős? – elsős? Tényleg… Akkor ezért volt olyan idegen elsőre.
- Ken, ne legyél ilyen ingerült. Inkább kérj bocsánatot – mondom, miközben felhúzom őt a földről, majd a fiú felé fordulok. Kezemet nyújtom hogy felsegítsem, de ahogy látom nem meri megfogni a kezem. Rámosolygok, így lassan sikerül elérni, hogy megfogja kezem, és gyorsan két lábra is állítom Őt. Milyen édes… és milyen kicsi, és puha a keze.
- Arigato… - motyogja halkan, bár inkább csak a szája mozgását látom.
Dübb…
Mi ez a furcsa érzés?
- Tonogata-kun. Mondtam, hogy a folyosón nincs labdázás – afene, a tanár. Hehe… Tudtam, hogy ez lesz.
- Elnézést Sensei. Többet nem fordul elő – vágom ki magam vigyorogva, szerencsére ennyi elég a meggyőzéséhez. Segítünk a fiúnak felszedni a papírjait, futó pillantást vetek a vonalakra, és az általuk alkotott alakokra. Csak nem rajzok? Igazán érdekesek.
Kezébe adjuk a lapokat, de mielőtt tovább indulna, leszólítom. Miért vagyok kicsit izgatott?
- Eltévedtél? Melyik termet keresed? Csak mert ez a harmadévesek emelete. Az elsősök termei a harmadikon vannak. – biztosan eltévedt, hisz térkép sincs nála. Pont ugyan az az eset, mint mikor én jöttem ide. Amikor elveszem az órarendjét, rápillantok arcára, ami rákvörös. Milyen aranyos, látszik, hogy nagyon félénk. Szívem picivel nagyobb fokozatra kapcsol, majd az órarendjét figyelem.
- Látod, itt van rajta, hogy a 311-es terem az osztálytermed, oda kell menned. – fülig pirulva biccent, majd úgy szalad el, mint akit ágyúból lőttek ki, csak pislogok a „porfelhők” láttán.
Talán megijesztettem volna?
Egy kéz csapódik vállamon, Ken vigyorog, hóna alatta labdával.
- Na mi van? Nem sikerült időben felfalni a kicsikét?
Vigyorral válaszolok, és lelököm magamról kezét.
- Sajnos nem, tudod a mai áldozatok elég gyorsan futnak – felnevet, majd együtt megyünk be a terembe, amikor a tanár int.
~*~
Hát persze, hogy ma van az edzés, délután. Még az a szerencse, hogy elhoztam a cuccomat, persze azt terveztem, hogy a szekrényben hagyom, de így legalább használhatom is.
Az edzésen sok az új arc, persze csak a nézőtéren, tagokat majd később toborzunk, az iskolai fesztiválon, az ősz közepén. Hiányzott már nagyon ez a környezet, és az edzés, a többiek. Szeretem ezt a hangulatot, ami mindig körüllengi az egészet.
Az edzés második felében mindig egymás ellen játszunk. Először mindig logikátlannak tartottam, hisz hamar kiismerjük a másik játékát, és egy idő után könnyű kicselezni, vagy felismerni a lépéseit. De rájöttem, hogy ez sokszor jó hatással van, főleg hosszú távon. Ha mindenki kiismeri a másikat, egy újjal kell mindig előrukkolnia, így fejlődnek a tagok. A sensei is erre hajt szerintem.
Egy nagy ugrással megkaparintom a labdát, halk sikolyfoszlányokat hallok a távolból, és ez persze csak buzdít. Fordulok, cselezek, majd cipőmet csikorgatva a parketten, a labdát pattogtatva indulok meg szlalomozva az emberkék között, hogy végül egy szépséges három pontosat dobhassak. Nekem sokat segített az, hogy nyáron apámmal jártam folyton, és a csapata is megtanított sok mindenre.
- Ez nem ér! Muyoku, te már megint túlnőttél minket – méltatlankodik Ken. Én mondtam, hogy nem veszi el tőlem a posztot.
- Nem véletlenül vagyok a csapatkapitány – egyik szemem alatt lehúzom arcomat, és nyelvet öltök rá, mire a többiek is felnevetnek.
- Szünet! – rikkantja el magát a tanár, és veszek egy mély levegőt. Észre sem vettem, hogy elkezdtem leizzadni. Felmérem a terepet, főleg a sok új arcot, és amikor a reggeli fiút pillantom meg megállok, elmosolyodom, és intek neki. Nem hittem volna, hogy érdekli a kosárlabda.
Megkerülöm a padokat, magamhoz veszek egy törülközőt, és a nyakamba akasztom, majd megközelítem őket. Mert úgy látom, egy lánnyal beszélget.
- Sikerült megtalálni a termet? – azonnal felém fordulnak, én pedig leülök velük szemben a másik padra. A fiú nem válaszol, csak bólint. Pedig, igazán szeretném hallani a hangját.
- Ennek örülök. Remélem tetszik a kosármeccs, keresünk ám új tagokat, hehe – zavartan felnevetek, de úgy érzem nem jókor jöttem, vagy megzavartam valamit.
- Oh. Ő… csak nem a barátnőd? – igyekszem eltakarni hangomból a csalódottságot, és inkább kedvesen mosolygok. Őszintén szólva… sajnálnám a dolgot. A fiú úgy elvörösödik, mint egy paradicsom.
- Jaj, dehogy, csak régi jó barátok vagyunk – szólal meg végre a lány hadarva, kedvesen és bájosan. – A nevem Ayumi – mutatkozik be megszeppenten. Valahogy megnyugszom, és izgatottan kezd verni a szívem.
- O igaz is, Bocsánat, be sem mutatkoztam. Tonogata Muyoku vagyok, bár szerintem te már hallottad, öhm…
- Michi – válaszol a lány. Azt hiszem, nagyjából feladhatom a reményt, hogy hallhassam a fiút is. Pedig…
- Michi. Aranyos neved van – jegyzem meg mosolyogva – Ha gondoljátok, edzés után körbevezethetlek titeket az iskolában, és akkor már a térkép sem kellesz. Nos?
Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, ahogy az ablakhoz sétálok, s a függönyt elhúzva engedem be a napfényt a sötét szobába. Hát, ez a nyár is véget ért. Új iskola, új kezdet. A szekrényhez sétálva veszem elő a vadonatúj egyenruhát, s büszkén nézek végig rajta. Olyan gyönyörű. Elmosolyodva, izgatottan bújok bele a frissen vasalt fekete vászonnadrágba, s a zakót magamra öltve indulok el az ajtó felé.
Tíz perc múlva már a kertajtót nyitom ki, hogy vidám, rugalmas léptekkel sétáljak át a szomszéd házhoz, és megnyomjam a csengőt. Pár perc várakozás után Ayumi fut ki a bejárati ajtón, s rajta is az enyémhez hasonló, csak női egyenruha díszeleg.
- Jó reggelt, Michi. – széles mosolyra húzza ajkait, s én is elmosolyodom, ahogy ránézek. Ayumi kisgyerek korunk óta a legjobb barátom. Vele mindent meg tudok beszélni, bár az együtt töltött idő jelentős részében inkább ő mesél, én pedig hallgatom.
Miután én is elhadarok egy gyors üdvözlést, Ayumi fecsegését hallgatom, miközben elindulunk az iskola felé.
Az elsőéveseknek a tanév első napján korábban kell menni az eligazítás és a tanévkezdési ceremónia miatt… Kíváncsi vagyok milyen lesz… vajon kedvesek lesznek az emberek? Új iskola… új tanárok… új osztálytársak… minden új.
- Figyelsz rám, Michi? – nevet fel mellettem Ayumi, s egy gyors bólintással jelzem, hogy igen… de mit is mondott az előbb? – Na, szóval… Hina mesélte, hogy bemutat engem egy csomó idősebb diáknak, tök izgi, nem? – nem értem mi ebben annyira izgalmas, de az a lényeg, hogy ő örül neki. Jó lehet, hogy már ismer egy senpait az iskolásból… így könnyebben fog beilleszkedni.
Mikor végre elérjük a hatalmas épületet, az udvaron átvágva indulunk el a bejárati ajtó felé. Ayumi megy elöl, ő jobban ismeri az épületet, mint én, hiszen ő járt előkészítőre. Némán követem az aula felé, s kitágult szemekkel csodálom a hatalmas légterű termet. Szép iskola, az egyszer biztos.
Mikor kezdetét veszi az ünnepség, figyelmesen hallgatom az igazgató üdvözlését, a köszöntő szavakat, s még mindig nem tudok betelni a gyönyörű aula látványával. Egy lapot előkapva kezdek el rajzolgatni, felvázolom a falak és a mennyezet főbb vonalait, s utána áttérek a részletekre. Észre sem veszem, és a ceremónia véget ér, s csak akkor zökkenek ki a rajzolásból, mikor körülöttem a diákok felállnak a székükről, s szállingózni kezdenek.
- Mit is mondott? – kérdezem a mellettem ülő Ayumit, s ő hadarva válaszol.
- Oda kell menni, hogy megkapjuk az órarendet és egy térképet a suliról. Viszont én most megyek és megkeresem Hinát, elvileg már a felsőbb évesek is megjöttek. – beleegyezően bólintok, s szemeimmel követem, ahogy eltűnik a diákok sűrűjében. A tömegen keresztül, nagy nehezen előre verekszem magam egy órarendért, de amint látom, a térképeket gyorsan elkapkodták. Nagyot pislogva nézek végig az asztalon… mindegy… annyira nem lehet nehéz megtalálni. Tudom, hoooogy… aaa… mi is az osztálytermünk száma? Nem emlékszem… azt hiszem a 113-as volt.
A lépcsőhöz érve megtorpanok, majd egy emelettel feljebb sétálva megpillantom a kiírást. 101-109-ig jobbra, 110-115-ig balra. Balra fordulva indulok meg a folyosón, s közben a rajzaimat a dossziéból kivéve nézem át az újabbakat… na ugye. Nem kell ide térkép.
Hirtelen egy óriási lökést érzek, ahogy a sarkon befordulok, s fenékre esve ejtem el a lapokat, melyek a folyosón szanaszét repülve szóródnak szét. Nagyokat pislogok a megdöbbentségtől, s magam elé meredek. Egy idősebb fiú fekszik nem messze tőlem a földön, kezében a rögbi labdával, láthatóan ő is fenékre esett.
- Mit keresel itt, kis elsős? – kérdezi rám sandítva, s szemeim még az előbbinél is tágabbra nyílnak. Mi az, hogy mit keresek itt? Itt a termem. És ő az, aki fellökött.
- Én… - kezdem el nagyon halkan, félénk hangon, mikor egy másik fiú sétál oda, s nevetve húzza föl társát, majd kezét felém nyújtja.
- Ken, ne legyél ilyen ingerült. Inkább kérj bocsánatot. – mosolyogva pillant rám, s mikor nem moccanok bátorítóan biccent felém. Lassú, félénk mozdulatokkal csúsztatom kezemet tenyerébe, s egy határozott, de óvatos rántással húz fel. Elmakogok egy köszönöm félét, bár nem hiszem, hogy rajtam kívül akárki hallotta volna, majd lehajolva kezdem el felszedegetni a rajzaimat.
- Tonogata-kun. Mondtam, hogy a folyosón nincs labdázás. – sétál oda egy tanár, s a fiú a hajába túrva vigyorodik el.
- Elnézést Sensei. Többet nem fordul elő. – a tanár csak elmosolyodik, s a két fiú lehajolva kezdik el felszedegetni a rajzaimat. Mikor minden lapot összeszedtünk, a kezembe nyomják, s már iszkolnék is el, mikor az egyikőjük megállít.
- Eltévedtél? Melyik termet keresed? Csak mert ez a harmadévesek emelete. Az elsősök termei a harmadikon vannak. – kedves mosollyal hajol le hozzám, s én ajkamra harapva fordítom el tekintetemet, s érzem, hogy elvörösödöm. Kiveszi a kezemből az órarendet, s beleolvasva mutat rá az egyik számra.
- Látod, itt van rajta, hogy a 311-es terem az osztálytermed, oda kell menned. – nagyot nyelve nézek a papírra, s mintha a füleim is felgyulladni készülnének. Hogy lehetek ilyen buta? Hát persze, hogy rajta van az órarenden, hogy melyik a termünk… már az első nap leégetem magam. Mivel nem jön ki egy hang sem a torkomon, egy biccentéssel köszönöm meg, s hátat fordítva eredek futásnak. Hol a lyuk, amibe beleugorhatok és eláshatom magam?
Az utolsó óra után épp hazafelé indulok, mikor Ayumi lelkesen jön oda, hogy magával rángasson. Szokásomhoz híven, hagyom, hogy a csuklómnál fogva vonszoljon maga után, és közben hallgatom, ahogy arról áradozik, hogy ma van a kosárcsapat edzése, és be lehet ülni a tornaterembe nézni őket. Nem igazán érdekel, de otthon úgysem lenne jobb dolgom.
- És holnap pedig a focistáknak lesz edzés az udvaron… holnapután pedig a baseball csapatnak, de az annyira nem érdekel. Hétfőnként pedig az úszókat lehet nézni. Máár most úgy imádom ezt a sulit. – sugárzó vigyorral néz előre, miközben áradozik, s én megadó sóhajjal követem a tornaterembe. Nem értem miért jó a lányoknak nézni a sportot. Bezzeg mikor focimeccsek vannak a tévében, ennyire nincsenek oda érte. Nem lehet rajtuk kiigazodni.
Leülünk a terem szélén lévő padra, s a falnak dőlve hallgatom a további lelkendezést. Az edzés elejéről lemaradtunk, már meccset játszanak, s szemeimmel követem az ide-oda rohangáló felsőbb éveseket, s szemem megakad az egyik fiún… ő… ő volt ott ma reggel. Hirtelen mintha melegebbnek érezném a terem hőmérsékletét, nyakamat behúzva próbálok észrevehetetlen maradni... abban profi vagyok.
Mikor rövid szünetet tartanak, az ismerős fiú egy pillanatra megtorpan, ahogy elsétál mellettünk, majd elmosolyodva int felém, s nagyot nyelve fordítom el tekintetemet.
- Michi… jól láttam, hogy Muyoku-senpai neked intett??? – kérdezi szinte kitörő lelkesedéssel Ayumi, s némán bólintok. – honnan ismered???
- Nem mondanám, hogy ismerem… - motyogom halkan, s legszívesebben eltűnnék. Miért nem tett úgy egyszerűen mintha soha nem találkoztunk volna?...
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 09. 14. 20:47:45
Utálom ezt az iskolát! Itt mindenki úgy néz rám, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna közéjük. Én vagyok minden piszkálódás céltáblája, sőt, gyakran a veréseké is, pedig alig egy hete vagyok itt, és ráadásul még csak hétfő van! Remélem, azért élve megúszom ezt az évet! Érzem, hogy könnyítenem kell magamon, és befordulok a fiú wcbe, ahol már vár rám életem három megkeserítője.
-Á.. na végre. Azt hittük, már sosem találsz ide. Nagyon unatkoztunk ám! –közli vigyorogva, és mire észbe kapok, már a sarokba is szorítottak, és egymás után kapom a gyomrosokat. Ekkor nyílik az ajtó, és egy számomra idegen fiú sétál be rajta. Én nem ismerem, de a többiek jól ismerhetik, mert alázatos pudlikként zsongják körbe. Szavaiktól elönti a nyál a padlót. Fúj… mindig is utáltam a kétszínű embereket. Hozzánk lép, s mély, zengő hangján vonja kérdőre a falkavázért.
-Kageyama, mit akartok ettől a piperkőctől? –piperkőc? Ezt ki is kérném magamnak, ha meg tudnék szólalni, de így csak gyilkos pillantásokkal bombázom. Miért van itt mindenkinek baja velem? Jó, eddig egy elit iskolába jártam, de most már kénytelen vagyok közéjük tartozni. Nem is értem, miért piszkálom a csőrüket.
-Áh, Nakamura-sempai! Csak szórakozunk egy kicsit Mimasuya-kunnal –most meg mit mentegetőzik? Vállaja, amit csinál. Tehát nem csak kétszínű, hanem gerinctelen is. Igazi aljadék. Legszívesebben hánynék tőle, és szedett-vedett kis bandájától. Most, hogy megjelent a vezérhím, mind a cipője talpát nyalják.
-Szóval csak szórakoztok? –rántja elő a fegyverét. Jézusom… kezdek félni ettől az alaktól. Pont, mint valami félresikerült gengszterfilmben. Milyen iskola ez, hogy csak így behoznak egy fegyvert? Falhoz nyomja a szerencsétlent, szinte a levegőt is kipréseli a tüdejéből
-Mi..mmiit...csii..csinááálsz..? –alig bírja kipréselni a szavakat. Valószínűleg tele a liberója… meg is értem.
-Mit szólnál hozzá, ha most én szórakoznék veled? –kérdezi, látom rajta, mennyire élvezi az egész helyzetet. Kissé beteg fazon, az biztos.
-Könyörgöm, ne tedd meg! –na… ez újdonság. Kiállnak a másik mellet? Végül megszabadulnak, és kihúznak, mintha ott sem lettek volna.
Ketten maradunk, és én rettegve lapulok a falhoz. Vajon mit tervezhet? Remélem azért nem akar megölni, hiszen semmit nem ártottam neki. Elém sétál, és úgy néz végig rajtam, mintha én lennék a suli menza mai ajánlata.
-Ne legyél már ennyire megrémülve, én nem bántalak – közli, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ezek után, hogy feltétel nélkül megbízok benne.
-Kö... köszönöm! –suttogom.
-Ne köszönj semmit... Amúgy is a bögyömben volt már ez a három csávó. –ezzel otthagy, de én nem hagyom magam lerázni. Valahogy meg kell köszönnöm neki, hogy megvédett.
-Nakamura-sempai!
-Mit akarsz? –mordul rám.
-Szeretném meghálálni valahogy, hogy segítettél rajtam. –hajtom le a fejem szégyenlősen.
-Hajj. Legyen, te kis ficsúr, de először hazaviszlek.
-De... de én... várj már.... nekem még órám lesz.. –hogy venné ki magát, ha már a kezdetek kezdetén lógnék? Amúgy sem szokásom.
-Hol élsz te, ember?!...Ez az Irezumi... Itt senkit sem érdekel, ha nem vagy bent órán... –ott eltátom a számat, de nincs időm válaszolni, mert megállunk egy kocsi mellett, és rám parancsol:
-Szállj be!
-Már van jogsid? –vajon hány éves lehet? Furcsa egy fazon, annyi szent! Kérdésemre lekezelően válaszol:
-Dehogyis... Az autó benzinnel működik, nem jogosítvánnyal. Kapaszkodj, indulunk –rémülten igyekszem az ülésbe olvadni, miközben sűrűn imádkozom. Észre sem veszem, hogy nem az én otthonom felé megyünk, csak amikor már számomra ismeretlen környéken autózunk.
-Én nem erre felé lakom.
-Te kis csacsi, azt mondtam, hogy hazaviszlek. Azt már nem, hogy hozzátok haza. –hupsz, ez igaz. Most bajban vagyok, de innen már nem fordulhatok vissza. Azzal örökre elásnám magam a szemében. Megállunk egy nagy ház előtt. Szó nélkül leparkol majd elindul a csigalépcsőn. A szobájában tanácstalanul ácsorgok, amíg nem szólít föl a leülésre.
-Még nem is tudom, hogy hívnak.
-Mimasuya Mamoru.
-Én Reito vagyok. Erre innunk kell.
-Köszönöm, de nem bírom az alkoholt. –kapok egy megrovó tekintete. Pedig tényleg nem bírom… legtöbbször rosszul leszek tőle.
-Egy kis szaké nem árthat meg. Nesze, húzd le. Ne sérts meg azzal, hogy nem iszol velem. –jól van. Talán egy pohártól még nem lesz semmi bajom. Először csak belenyalok, majd egy húzásra végzek vele. Reito is megissza a magáét, és közelebb ül hozzám.
-Igazán helyes pofid van.Mégis mit keresel az Irezumiban? Egy felsőosztálybelinek nem itt van a helye. – alig bírok a kérdésre koncentrálni, hírtelen elönt a melegség, és… tőlem szokatlanul megered a nyelvem, és elmesélek mindent. Kezdve az anyagi csődünktől, a költözésen át az új iskoláig, és az is megjegyzem, nem értem, hogy miért utál mindenki, hiszen nem is ismernek. Nem is figyelem meddig mesélek, de egyszer csak azt veszem észre, hogy Reito nagyon közel hajol, majd egyszer csak rámar ajkaimra, erőszakkal feszítve szét őket. Megmerevedek, igazából fel sem fogom, hogy mit csinál. Uram atyám! Az első csókom, és egy fiútól kaptam! Amint ez eljut tudatomig, felkapom a táskám, és kirohanok a házukból. Nagyon… furcsán érzem magam, teljesen összezavarodtam Észre sem veszem, hogyan jutottam haza, csak arra eszmélek, hogy az előszobában állok, és gépiesen válaszolgatok szüleim aggódó kérdéseire. Mindig is nagyon féltettek, így most szinte pánikba estek, mert jóval később értem haza, mint szoktam, de sikerül megnyugtatnom őket, és felmegyek a szobámba.
Reggel iszonyú fejfájással és gyomorgörccsel ébredek. Minden eddiginél jobban érzem, hogy ma nem kéne iskolába menni. Ha tehetném, azonnal nevet és lakcímet változtatnék, sőt, egy jó plasztikai sebészt is fontolóra vennék. Mivel ezekre esélyem sincs, így levánszorgok a konyhába, és magamba erőltetek egy pirítóst. Szokásomtól eltérően nagyon eltollászkodtam az időt, majdnem lekésem a buszt is, de még épp,m az utolsó pillanatban kiérek.
Bent az a hír fogad, hogy össze leszünk vonva a végzősökkel, ami csak egyet jelenthet…Reito! Végszóra meg is jelenik, és kimondhatatlanul elégedett képet vág. Bent gyorsan keresek egy helyet, és a füzetembe meredek. Azzal biztatom magam, hogy ezt a 45 percet majdcsak kibírom valahogy vele egy légtérben. Valaki leül mellém, és ahogy felé sandítok, balsejtelmem beigazolódik. Van olya pofátlan, hogy mellém ül! Na jól van, nagy levegő…a zsúfolásig telt tanteremben csak nem tehet vele semmit.
Sajnos, ez is csak szép álom, hiszen percek múlva megérzem tenyerét combomra siklani. Először csak azt a kb. kéttenyérnyi területet járja be, majd felbátorodik, és fentebb merészkedik, egészen… odáig. Érzem, hogy a fejem paprika vörös, és alig kapok levegőt. Érzem, hogy elájulok, ha nem szabadulok ki a bűvköréből. Férfias, friss illata az orromba kúszik, felbolygatva amúgy is igen élénk érzékeim.Muszáj kijutnom innen, és erre csak egyetlen utat látok.
-Tanár úr kérem, rosszul vagyok! Kimehetnék a gyengélkedőbe? –szerencsére kienged, látva vörös arcom, és szabálytalan lélegzetem. Amilyen gyorsan csak tudok, kiiszkolok, de még meghallom azt a mondatot, amitől rettegtem.
-Jobb lesz, ha kikísérem, nehogy rosszul legyen a folyosón –indul meg utánam minden bajom okozója.
A gyengélkedőben a nővér megállapítja, hogy kimerültem, és azt tanácsolja, pihenjek nyugodtan, majd kimegy. Már érzem is, ahogy az álom lassan magával ragad, de akkor megérzem, hogy valaki felettem térdel az ágyon, és éhes tekintettel fixíroz. Végigsimít a mellkasomon, amitől kiráz a hideg. Mire észbe kapok, már ki is kötöz az ágy rácsához. Soha nem gondoltam volna, hogy az egyenruha nyakkendője erre is alkalmas…
