|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2012. 02. 02. 20:17:15 | #18921 |
 Karakter: Migotona Toaya
Megjegyzés: ~ Onimnak
Toaya:
Visszaáll a pódiumra.
- Akkor gyerünk... csak igyekezzetek, mert nem érek rá egész nap – lezserül karba tett kezekkel mered unottan az osztályra.
Sorra záporoznak a kérdések, persze nem is vártam mást. A pletykaéhes osztálytársakat ismerem nem beszélve az átlag fiatalokról. Mindent tudni akarnak egy ismeretlenről aki nemsokára ismerősük lesz.
- Most már tényleg elég. Akinek még kérdése van, az írja föl egy cetlire, adja oda nekem és fél éven belül választ kap rá. Köszöntem – szemtelen hozzászólásához most nem fűzök hozzá semmit mert a tanár is egy véleményen van vele. Ha ez így folytatódna az egész órába beletelne, ismerem már ennyire őket.
~*~
A tanár befejezi az órát, mi a szokásos módon megköszönjük neki, hogy megtartotta majd kimegy és megkezdődik a duruzsolás, émbár meglep hogy nem gyűlnek körém ahogy szokás, ha egy új gyerek érkezik.
Mikor hátra fordulok meglátom, hogy mi az oka. A székben hintázva lába a padba dugva, és nagyban hortyog.
Ezt nem hiszem el.
Felállok, mindenki elcsendesül, csak engem figyelnek. Kihúzom lába alól az asztalt, hangos koppanással taccsol a földre a székkel együtt, és végre felébred.
- Ezt most miért kellett?! – és még neki áll feljebb. Beszarás.
- Nem az órát kell alvásra használni, jobb ha megérted – még csak az hiányozna, hogy ha a tanulmányi átlagunk pont miatta süllyedne le… na azt nem hagyom.
Felpattan a földről.
- Neked meg azt kell megértened, hogy én nem tartozom azok közé a kis puhapöcsűek közé, akik fölött eddig uralkodtál. Vége a fénykorodnak díszhuszár – megrándul a szemöldököm, de megszólalni nincs idő, mert kirohan a teremből. - Mosdóba azért kimehetek felügyelet nélkül ugye?
- Három perced van
- Hát én beszarok...
Én is…
~*~
A következő óra után megint abban a lezser testtartásban találom, de könnyedény seprem le piszkos lábát az asztalról.
- Kitűzted életcélnak, hogy felbaszd az agyam?
- Csak próbálok kulturált lényt faragni belőled.
- Sok sikert hozzá...
Majdnem így meg ez egész nap. Viszont elérem azt hogy szünetben ne hátra, hanem előre dőlve aludjon. Amíg a szünetben teszi engem egyáltalán nem érdekel.
Az viszont már kevésbé nyugtató tény hogy az iskola kapun úgy lép ki hogy a szájában cigaretta lóg.
- Képtelen vagy nyugodtan megmaradni a seggeden?! Remélem tudod, hogy jössz egy szállal! – még mit nem…
- Az iskola területén tilos rágyújtani. – nem mintha amúgy ilyen idősen egyáltalán tarthatna magánál cigarettát. De ez részletkérdés. Úgy teszi tönkre a testét ahogy akarja, de azt otthon tegye és ne itt.
- Ugye tudod, hogy rohadtul idegesítő vagy. Talán haza is akarsz kísérni?
- Csak egy darabig. Egy irányban lakunk.
Valóban egy jó ideig haladunk egymás mellett én egy könyvet tartva magam előtt amit reggel is olvastam.
Amikor elhagyjuk az iskola kerületét megint rágyújt, de innentől már nem érdekel. Csak akkor nézek rá sandán, amikor kekeckedésből felém fújja a füstöt.
- És mondd csak… ha már így együtt sétálgatunk… mióta vagy ilyen karót nyelt köcsög? – csak vigyorog diadalittasan nagyon értelmes beszólásán, mire meg sem rezzenek, csak ujjammal jelzem hol tartottam az olvasásban.
- Ha már itt sétálgatunk… elárulod te mióta vagy ilyen csökönyösen retardált?
- Chh – bosszúsan ciccen vissza, de nem reagálok semmit, választ sem kap. Gondolom ez kellő válasz volt neki. Ez után már úgysem hall mert ideáig hallom hogy tombol a zene a fülében.
Elérkezik az út azon szakasza, ahol elválnak útjaink és gondolom végre fellélegezve fordul be a sarkon.
- Holnap… - jegyzem meg míg hallótávolságon belül van, bár ha zenét hallgat úgy is mindegy.
- Alig várom – hallom még vissza a gúnnyal és teljes lelkesedéshiánnyal teli mondatot.
~*~
Reggel utolsóként érkezik, de még szerencséje hogy a tanár előtt ér be. Olyan nagyot ásít miközben leül, hogy azt a feelinget adja mintha mindjárt bekapna. Mikor hallom hogy kikapcsolta a zenét, csak akkor szólalok meg mert addig úgyis felesleges lenne.
- Be kéne szerezned egy ébresztőórát – jegyzem meg, majd lapozom a könyvben.
- Beértem nem? Akkor meg ne ugass nekem – megfeszülnek az ujjaim, halk sutyorgás támad az emberkék között.
Az óra elteltével fogom magam, felkapom a könyvemet és az emeletre indulok, ahova szinte csak én szoktam kijárni, mert kevesen tudják, hogy nincs lezárva. Persze azért is jó, ha felmegyek, mert a dohányozni készülők visszariadnak amikor meglátják, hogy fent vagyok az iskola rácsozott tetején.
Ha jól ismerem az osztálytársaimat… márpedig jól ismerem őket, akkor épp most támadják le vagy figyelmeztető vagy csak egyszerű tanácsokkal. Esetleg mesélnek arról amilyennek engem ismernek. Bármit ami elrettenthetni a srácot attól hogy ilyen merész legyen.
Kár, hogy semmi esélyük ezzel.
A második óra után hosszabb szünet következik így szintén felmegyek az emeletre, hogy nyugodtan olvashassak, így gyorsabban is telik az idő. Alig telik el öt perc, kattan a zár, három emberke jönne ki az emeletre, de mikor meglátnak sutyorogva vonulnak el. Gondolom én, mert pillantásra sem méltatom őket.
- Nocsak… - valahogy éreztem… de vajon honnan? – Csak nem máris letettél arról hogy evidens diákot faragj belőlem? – ujjamat megnyalva lapozok a könyvben.
- Amíg jó jegyeket szerzel nem érdekel mennyire vagy trehány – válaszolom egyszerűen, majd megtámasztom fejemet. Törökülésben nem mindig kényelmes huzamosabb ideig ülni.
Hallom hogy kattogtat valamit, s ahogy kipillantok szemüvegem mögül látom hogy a szélben nehezen tudja meggyújtani az öngyújtót, szájában egy szál lóg.
Egyenruhám belső zsebéből előkapok egy ceruzát, és felé dobva kicsapom szájából a szálat. Ijedten hőköl hátra, majd felbőszülten fordul felém.
- Mintha már mondtam volna, hogy az iskola területén tilos a dohányzás.
- De ez a dohányzó bazki! És most már két szállal jössz nekem! – förmed rám, felém állva. Mintha meg tudna félemlíteni – Nagyon a begyembe akarsz kerülni mi? Vagy csak verekedni akarsz?
Felemelem fejem hogy a napfényt eltakaró arcára nézzek. Feltolom kissé lecsúszott szemüvegem.
- Mintha lenne esélyed – jegyzem meg ahogy végigmérem közönyösen, majd figyelmemet újra a könyvemre fordítom, de nem sokáig van rá időm. Nyakamnál ragadja meg a ruhát és felránt, felnevet, majd mérgesen mered a szemeimbe.
- Tudod milyen drága a cigi? – morogja vicsorogva – Pláne ez a fajta.
- Biztos nem drágább, mint egy könyv – válaszolom még mindig egyhangúan mire kezd bepöccenni.
- Erre gondolsz? – lepillant a földre, épp készülne rálépni, amikor két markom csuklóján csattan, beroggyasztom a térdeimet és kisebb lendületet véve átcsapom a fejem felett, a földön landol de nem dobtam erősen épp csak annyira, hogy megérezze.
Csak pislog nagyokat, a ruhámat már nem fogja, habár sikerült összegyűrnie. Elengedem a csuklóját.
- Verekedni is tilos az iskola területén – leporolom kezemet majd felkapom a könyvemet. Felszisszenve próbál felülni.
- ’Nyád! Akkor ez mi volt? – kiált felém, kinyitom az ajtót és sunyi szám sarkában rejtőző mosollyal nézek még rá.
- Önvédelem – ráadásul a tanárok úgyse hinnék el, hogy bántalmaztam akárkit is… pláne nem hinnének egy új kölyöknek akit nem most először helyeztek át, ha jók az információim. – És a szünetnek mindjárt vége… ha nem érsz le két percen belül, délutáni órán kell maradnod velem kettesben. – választ sem várva bezárom magam mögött az ajtót.
|
| Onichi | 2011. 07. 19. 18:25:59 | #15194 |
 Karakter: Akechi Washi
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Washi:
- Washi, kicsim kelj föl kérlek. Nem késhetsz el az első napodon - anyám halk noszogatása rángat ki mély kóma szerű álmomból. A francért nem tud békén hagyni. Lüktet a fejem, alig aludtam valamit, erre itt próbál az iskolával életre kelteni. Eléggé elveszett ügy, tudhatná már. Eddig sem izgatott a suli, miért pont most kezdene el? Úgyis ma kezdenék... ha eddig megvolt nélkülem, akkor még kibír egy napot... vagy kettőt. Felesleges úgy elsietni.
Lelököm magamról kezét, másik oldalamra fordulok és magamra rántom a takarót. Engem aztán nem fog innen kiszedni. Ha nem vette volna észre, magasról leszarom az egész iskola dolgot, és mindent, ami hozzá tartozik. Hallom ahogy halkan sóhajt, és az ajtó felé lépked.
- Ha meggondolnád magad, lent vár egy nagy pohár kávé egy aszpirin az uzsonnád mellett - halkan kattan a zár, de... a picsába, ennek már nehezebb ellenállni. Főleg, hogy mióta fölkeltett, majd szétreped a fejem. Így nehéz lesz visszaaludni. Ez is az ő hibája. A francba az egésszel. Alig várom,hogy végre elhúzhassak innen a picsába. Még egy kis idő, és örökre viszlát idegesítő szülők. De addig nincs más lehetőség, mint együtt élni a faszságaikkal.
Morogva dobom le magamról a takarót, arcomat gyűrögetve tápászkodom ki az ágyból, de minden mozdulatra egy hatalmasat lüktet fejem. Kurvára utálom a másnaposságot. Ennél már csak az lehet szarabb, ha a suliban kell töltenem a másnapot. Na mindegy, majd a fejhallgató megóv a tanárok szarságaitól. Lassan, komótosan veszem magamra a ruhákat, vonakodva, de még a nyakkendőt is magamra akasztom. Mégiscsak az első nap, legyenek boldogok, kiteszek magamért. Fejhallgató a nyakamba, és már baktatok is le a konyhába. Üres az egész ház, csak az asztalon gőzölög a kávém. Feketén, ahogy szeretem. Felesleges telepakolni mindenféle szarsággal. Levetem magam a székre, lenyelem a gyógyszert, és lassan iszogatni kezdek. A tegnapi buliért megérte a dolog. Kíváncsi vagyok mi lett szegény kis csajjal. Még azelőtt elájult, mire a lényegre térhettünk volna... dehát istenem... minek iszik, aki nem bírja? Ha nem az ő műfaja, akkor nyugodtan otthon maradhatott volna. Attól még nem lesz menő kis csaj, ha minden este detoxra piálja magát valahol... chhh...
Fölpillantok az órára, és lassan az indulás mellett döntök. Mehetnék busszal, de azért annyira nem sietek. Jó nekem a séta, addig legalább kicsit kitisztul a fejem, és a rosszullét is elmúlik. Ilyenkor nincs jobb, mint egy kis friss levegő. Illetve van... de az most nem aktuális. Majd ha innen is kirúgnak, akkor jöhet az a szórakozási mód is. Vajon hány suliba akarnak még bedugni, mire rájönnek, hogy ez nem nekem való? Egyszerűbb lenne egy lovat megtanítani beszélni, mint engem tanulásra bírni. Nem is értem mit erőlködnek.
Séta közben elindítom a zenét, legalább annyira hangosan, hogy elnyomja a járókelők zaját. Egy jó kis dal sokkal elviselhetőbb, mint az óvodába igyekvő kis szarosok nyavalygása. Most komolyan... kit érdekel, hogy mit álmodtak, vagy hogy mit fognak ma rajzolni a többiekkel? Sosem értettem az embereket... minek csesznek ki magukkal azzal, hogy gyereket csinálnak? Egy idióta mind. Nem csodálom, hogy lassan elpusztítjuk a földet. Én is kiirtanám magunkat.
A sulihoz érve rápillantok órámra. Meglepő, de még nem késtem el teljesen. Azért elég ciki, hogy pont én érek ide időben. Ezen később mindenképpen változtatni kell. Főleg, hogy egy ilyen helyről van szó... Fintorogva pillantok föl az impozáns épületre. Hogy jut eszébe bárkinek is pont engem ide küldeni? Első pillantásra látszik, hogy ez nem nekem való. Mibe fogadunk, hogy tele van stréberekkel, akik még a mami pici fia kategóriába tartoznak? Szánalom... minél hamarabb ki el kell innen tűnnöm. De rajtam nem fog múlni.
Zsebre dugott kézzel baktatok föl a lépcsőkön, kérek egy kis útbaigazítást a tanárihoz, meghallgatom a szentbeszédet, majd visszateszem fejemre a fejhallgatót. Már ennyit nehéz volt kibírni visszapofázás nélkül. Itt kifejezetten idegesítő az emberek hangja. Mintha direkt arra szerződtették volna őket, hogy szétrepesszék a fejemet. Eléggé kellemetlen.
Hátat fordítok az ajtónak, és inkább szemügyre veszem az udvart. Hatalmas sportpálya, ápolt kert, csupa szépség. És a legfurább, hogy nincsenek rosszul maguktól. Tuti van jó pár izomagy, aki imádja mutogatni magát. Ha pedig van izomagy, akkor van szurkoló cica is... ők viszont már érdekesebbek. Jól néznek ki, csak szegénykéim mind hülyék... de ha esetleg sikerülne kinevelnem egyet-kettőt közülük, akkor még kellemes is lehetne az itt elvesztegetett idő. Ezt érdemes átgondolni azt hiszem. Talán majd holnap le is nézek... jobb az elején elkezdeni. Ha szerencsém van, akkor...
Hirtelen eltűnik a zene, fülembe kúszik a többi diák idegesítő zajongása, és még valami sokkal agyfelbaszóbb dolog.
- Ébresztő! - közvetlen közelről ordít a fülembe, ráadásul utána meg is ragadja. Mi a fasz van már? Talán a nagyanyám vagy, hogy a fülemet tépked? A picsába... milyen helyre kerültem én? Egy vadbarom áll neki, annak hogy megsüketítsen, mellette ráadásul még le is akarja tépni szegény testrészem.
Vonszol maga után, mintha csak egy rossz kölyök lennék, akit rajtakaptak, hogy a szomszéd szőlőjét lopja. Nem tudok mást tenni, csak halkan panaszkodni. Nem elég, hogy szétmegy a fejem, még ez is. Ez egy kibaszott összeesküvés ellenem. Valaki nagyon meg fogja bánni ezt a dolgot.
Mikor végre elenged, dühösen, fülemet dörzsölgetve meredek rá, a leggyilkosabb pillantásommal. Egyszer elég végigmérnem, hogy rájöjjek, a helyi fő stréberrel van dolgom. Ennyire gusztustalanul tiszta és rendezett embert rég nem láttam. Kb olyan magas lehet mint én, szemei komolyan csillognak, szemüvege olyan, mintha csak azért lenne, hogy még nagyobb tekintélyt adjon neki. Hát ez... borzalmas. Talán azt várja, hogy bocsánatot kérve rogyjak le elé? Mert akkor aztán álldogálhat itt egy darabig. Attól hogy kicsit megtépte a fülem, még nem fogok megfutamodni előle. Én nem vagyok olyan kis beszari, mint a többi ember errefelé.
- Ez most mire volt jó? - rámordulva dörzsölgetem tovább szegény fülemet. Ha ezek után fájni fog a fejhallgató viselése, akkor esküszöm beperelem bántalmazásért. Persze őt is kemény fából faragták. Nem lepte meg,hogy visszaszóltam. Próbálgathatjuk, hogy ki a fasza csávó, de azt hiszem előnyben vagyok díszhuszárkám.
- A nevem Migotona Toaya. Én vagyok az osztálytársad és az osztályelnököd. Hogy hívnak? - osztályelnök... chhh... sejtettem hogy valami hasonló buzgómócsing. Fogadjunk, hogy minden létező pillanatban a tanárok seggét nyalja. Ismerem én a fajtáját... már most tudom, hogy nem leszünk jóban. Lesz még egy-két problémánk egymással.
- Akechi Washi… - dünnyögöm csak a formalitás kedvéért. Így legalább tudja, hogy kitől kell majd félnie. Enyém lesz a trónod díszhuszár... csak időkérdése.
Pislogni is alig van időm, mikor nekiáll rendbe rakni a ruhámat. Mi a szar van már megint? Ez meg van húzatva? Nem engedtem én meg, hogy öltöztessen, mint egy rossz barbie babát! Ráadásul a kibaszott nyakkendőt is úgy meghúzza, hogy szinte fojtogat. Hékás, nem mindenkinek van egy nyakkendő alakú bemélyedés a torkában! Lehet, hogy te így születtél, de engem marhára zavar. Hamar föl fogja baszni az agyam ez a srác.
- Elég trehány vagy - te meg elég idegesítő, mégsem dörgölöm az orrod alá. Miért nem tudsz a seggeden maradni, és leszállni rólam? Túlbuzgó díszhuszár. Remélem jól viseli, ha lealázzák, ugyanis számítania kell rá.
- Siettem reggel - kergetett egy rózsaszín víziló, így nem értem rá kicsípni magam. Remélem elnézed nekem ó nagy fehér főnök.
- Remek. A bemutatkozás maradjon a többieknek. Ezt viszont elkobzom - már nyúlna fejhallgatóm felé, de félreugrok. Na azt már nem. A pofátlanságnak is van határa. Ha megpróbálja elvenni, egyesével tördelem a ujjait. Még a saját anyám sem nyúlhat hozzá, nemhogy egy ilyen alak.
- Nem veheted el, az enyém! - közlöm vele a tényeket, mire az orrom alá dug egy papírt. Nagy nehezen sikerül kivennem, hogy a házirend az. Ezt most nem gondolja komolyan. Sok helyen megfordultam már, de sehol nem olvastam el ezt a szart, és tuti, hogy nem itt fogom megszakítani ezt a szép hagyományt. Úgyis minden oltári baromság ami csak benne van. Még a tanárok sem tartják be.
- Ezt olvasd el… Ha órán mered használni, csak év végén kapod vissza - hogy oda ne rohanjak... tuti, hogy nem veszed el. Csak tanár teheti meg, ők meg általában félnek rám szólni. Szóval bukott ügy. Ez az enyém marad, te meg majd foghatod a fejed. Ez van szivi. - Most pedig irány befelé - kitárja az ajtót, és szinte várom, hogy a fenekemre ütve hajtson be, mint egy elkóborolt marhát a karámba. Csodálom, hogy még senki sem lökte le ezt a srácot a lépcsőn. Nehezen tudom elképzelni, hogy a többiek agyát nem tépázza. A sok birka nem tud neki nemet mondani. Na majd én.
Már indulnék is helyet keresni, mikor megszólal. Persze, hogy muszáj még fontoskodnia egy kicsit.
- Bemutatom nektek az új osztálytársat - hát ez remek. Leparkolok a tanár mellett, közben végigpillantok a társaságon. Mindenki legalább annyira ki van rittyentve mint a drága díszhuszárunk, bár legalább némelyikük arcán látszik, hogy nem élvezi a dolgot. Van egy olyan érzésem, hogy itt elég nagy diktatúra van. Szar lehet az életük.
- Hali, a nevem Akechi Washi - intek, közben már ki is szemeltem magamnak a helyet. Leghátsó sor. Tökéletes lesz. Mivel nem vagyok a szájtépés híve, már teszek is egy lépést a pad felé. - Ennyi lenne - már annak örülhetnek, hogy a nevem elmondtam. Sosem volt erősségem a jópofizás. Ha valaki többet akar, akkor majd szépen odajön hozzám, én pedig eldöntöm, hogy megérdemli e a figyelmet.
- Várj Washi, mesélj nekünk magadról - a tanárok mindig próbálkoznak, de leszarom. Mindenhol ugyanaz a forgatókönyv. Próbálnak kedvesek lenni, de ez tuti, hogy csak az álca.
- Nincs mit mesélnem - már épp veregetném meg a vállam, hogy gratuláljak magamnak, mikor buzgómócsingka ismét betolakszik a képbe. Könnyedén állít meg, én meg csak egy döbbent nyögésre vagyok képes. Komolyan mondom lemegyek hídba... honnan a picsából van ennek a srácnak ennyire ereje? A könyvlapozgatástól és a nyakkendőkötözéstől nem lesz ilyen izmos az ember. Valamit titkolt eddig előlem ez az alak. Anyám borogass...
- Pár szóba nem halsz bele - ezt mégis honnan tudja? Lehet, hogy valami ritka betegségem van. Fasz... - Kérdezzetek tőle, majd arra válaszol - ki mondta, hogy legyél a szóvivőm? Nem bírom ezt az alakot. Főleg, hogy még egy "csináld vagy baj lesz" felé pillantást is kapok. Hogy oda ne rohanjak. Most legszívesebben felképelném, de talán a tanár előtt nem lenne jó ötlet. Oké, hogy gyorsan el akarok tűnni innen, de egy napot még lehúzhatok. Amúgy is túlságosan fáj most a fejem a verekedéstől. Sóhajtva engedem el magam, vetek egy dühös pillantást a díszhuszárra, majd a többiek felé fordulok.
- Akkor gyerünk... csak igyekezzetek, mert nem érek rá egész nap - mellkasom előtt fonom össze karjaim, nekitámaszkodom a padnak, és várakozva nézek körbe. Lassan fel is élénkül a társaság, a szokásos sablonkérdésekkel. Család, hobby, előélet. Komolyan mondom, mintha valami kibaszott kihallgatáson lennék. Az alsógatyám mérete nem érdekli őket?
Mikor végül megunom, fölemelem kezeimet és levetődök a helyemre.
- Most már tényleg elég. Akinek még kérdése van, az írja föl egy cetlire, adja oda nekem és fél éven belül választ kap rá. Köszöntem - szerencsére a tanár is egy véleményen van velem, és végre elkezdődik az óra. Vagyis végre kipihenhetem a tegnap estét. Még azt sem nagyon sikerül felfognom, hogy milyen tantárgyról beszél, szinte azonnal elnyom az álom. Mindig is jól tudtam az asztalra támaszkodva aludni. Ha fekszem, azt hamarabb kiszúrják, így muszáj volt ezt is kifejleszteni. Most pedig kifejezetten jól jön. Már csak egy kis zene hiányzik. De azt most még nem. Majd holnap...
oOoOo
Hangos kiáltással koppanok a földön. Szemeim fölnyílnak, fölülök, és dühösen pillantok körbe a teremben. A tanár sehol, jó néhány diák rajtam kuncog, a díszhuszár pedig közvetlen előttem áll, mellette az asztalom. Beszarok... volt pofája kirántani alólam az asztalt, mikor olyan jól aludtam?! Esküszöm mindjárt bemosok neki egyet.
- Ezt most miért kellett?! - fölpattanva kiáltok rá, fejem csak még jobban lüktet a kellemetlen ébredéstől. Bezzeg az ő arca meg sem rezzen. Tuti pókerbajnok a srác. Ó hogy bassza meg. Talán végre találtam magamnak megfelelő ellenfelet. Elég gáz, hogy egy ilyen tökéletes kis osztályelnököcske az. Kezd leesni a szintem.
- Nem az órát kell alvásra használni, jobb ha megérted - megáll az eszem. Ez komolyan jó kisfiút akar nevelni belőlem. Jobb lesz ha tisztázzuk a dolgokat.
Felé lépek, hogy közvetlen közelről moroghassak az arcába.
- Neked meg azt kell megértened, hogy én nem tartozom azok közé a kis puhapöcsűek közé, akik fölött eddig uralkodtál. Vége a fénykorodnak díszhuszár - még mielőtt bármit is tehetne, elslisszolok az ajtó felé. Majd suli után összeverjük egymást. Jobb vigyázni, nem tudhatom mikor szakad el nála a cérna. - Mosdóba azért kimehetek felügyelet nélkül ugye? - vissza sem nézve lépek ki a folyosóra, de még hallom, hogy utánam kiált.
- Három perced van!
- Hát én beszarok... - röhögve indulok a mosdó keresésére. Vajon mit csinál, ha nem érek vissza? Kutatócsoportot küld utánam? Vagy személyesen jön, hogy a fülemnél fogva lerángasson a wc-ről? Röhej ez a srác. Toaya, ha jól emlékszem. Sosem találkoztam még olyannal, aki ennyire szembe mert volna szállni velem. Persze azt ne várja, hogy ennyitől tiszteljem. Ha szófogadó kutyust akr varázsolni belőlem, akkor ennél jóval többet kell mutatnia. Dehát arra úgysem lenne képes. Tipikus jófiú, aki engedély nélkül még engedélyt se mer kérni. Legalábbis ha a tanárokról van szó. Ha a többi diák kerül a képbe, akkor egy maximalista pöcs, aki eltipor bárkit. Hát cuki? Hová kerültem én...
Persze a három percet túllépem, de még sikerül a tanár előtt beérnem. Ne már, hogy ő mondja meg mennyi időt tölthetek a slozin. Mindennek van határa. Még mielőtt rám szólhatna, elkezdődik az óra, így legalább van egy kis nyugtom. Szinte percenként hátrapislog, hogy ébren vagyok e és ez kurvára zavaró. El is megy a kedvem az alvástól. Helyette inkább rajzolgatni kezdek a házirendre, amit a kezembe nyomott. Másra úgyse nagyon lehet használni. Esetleg repülőt hajthatnék belőle... vagy hajót. Utálom én ezt. Minek vagyok itt? Sokkal hasznosabb lenne otthon gyakorolni, hogy aztán legyen egy sikeres bandám. Ha egyszer eljuthatnék arra a szintre, hogy már turnézunk, akkor a szüleim is megértenék, hogy itt csak elfecséreltem egy csomó időt az életemből. Csak tudnám, hogy miért ilyen kibaszott nehéz a felfogásuk.
Amint vége az órának és kimegy a tanár, kényelmesen elnyúlok a széken, lábamat feldobom az asztalra, épp kezdeném jól érezni magam, mikor életem megkeserítője ismét közbejön. Lesöpri lábaimat, aminek egy kiadós egyensúly vesztés és egy majdnem asztal fejelés a következménye. Ennek komolyan az az életcélja, hogy maradandó sérülést szenvedjek.
- Kitűzted életcélnak, hogy felbaszd az agyam? - morogva helyezem ismét kényelembe magam, de ezúttal nem teszem föl a lábam. Túl fáradt vagyok én most a vitához.
- Csak próbálok kulturált lényt faragni belőled - szem forgatva teszem föl fejhallgatóm, bekapcsolom a zenét és lehunyom szemeim.
- Sok sikert hozzá...
Ezek után minden szünetet így kezdek. Fejhallgató fel, zene be, szemek lehunyva. Így legalább nem hallom, nem látom, sőt még csak nem is érzem díszhuszár Toayat. Majd holnap megindítom a bosszúhadjáratot ellene, de egyenlőre célom az életben maradás, és a másnaposság kipihenése. Ha tudtam volna, hogy ennyire túlbuzgó osztályelnököm lesz, akkor nem ittam volna annyit, és már ma kikészíthetném. De így sajnos várat magára a dolog. Nade ami késik, az egyáltalán nem múlik.
Mikor végre vége a napnak, elsőként lécelek le. Nem bírom én ezt. Ritkán gyújtok rá, de most igazán szükségem van egy szálra. Meg sem várom, míg kilépek a kapun, már számban van egy szál. Éppen gyújtóm után tapogatózom, mikor látóterembe úszik egy kéz, kikapja számból az életmentő cigit, és elhajítja. Ó a picsába, ez már mindennek a teteje!
- Képtelen vagy nyugodtan megmaradni a seggeden?! Remélem tudod, hogy jössz egy szállal! - dühösen kiáltok drága osztályelnökömre. Hogy mikor került ide, azt nem tudom, de kezdem úgy érezni, mintha nyomkövetőt szerelt volna rám. Pórázt nem akar a nyakamba akasztani? Faszom kivan vele.
- Az iskola területén tilos rágyújtani - mintha csak egy gépi hang olvasná föl a házirendet. Nem bírom.
- Ugye tudod, hogy rohadtul idegesítő vagy - morogva vágom zsebre a dobozt, és elindulok. Ő persze jön mellettem. Tényleg azt akarja, hogy lecsapjam. - Talán haza is akarsz kísérni?
- Csak egy darabig. Egy irányban lakunk - dühös sóhajjal simítok hajamba. Inkább meg sem kérdezem honnan tudja hol lakok. Király kis séta lesz, már most látom...
|
| timcsiikee | 2011. 06. 23. 22:49:31 | #14507 |
Karakter: Migotona Toaya
Megjegyzés: ~ Onimnak
Toaya:
Cipő, rendben… egyenruha, szépen vasalva. Szemüveg, most töröltem le. Minden bepakolva. Remek. Kezdődhet, a második év.
Mivel nem lakom olyan borzasztóan messze a sulitól, így gyalog indulok el, vállamon átdobom a pántot, eligazítom, hogy ne gyűrje meg a ruházatomat, majd a berögzült úton haladva belemélyedek abba a könyvbe, amit előző tanév végén kezdem el. Érdekes és izgalmas.
Végig hallom a gyerekzsivajt, az utca zaját, a kocsik és lámpák zúgását, de egyik sem zökkent ki. Fel sem kell néznem a könyvből tudom mikor kell megállni, vagy épp továbbmenni, hogy hol kell elfordulni, hogy hamarosan megérkezzek. Teljesen belemerülök a könyv fantáziájába és magával ragad, de ki kell szakítanom magam, amint elérem az iskola kapuját.
Újabb év, újabb hajtás és idén jobban leszünk, mint az első évben voltunk, ezt garantálom.
A második év, első diáktanács ülése, ahol végre teljes jogú elnökként kezdek. Felemelő érzés a főasztalnál ülni, és vezetni az egész tanácskozást, valamint az embereket. Az egyik tanár szólt, hogy új diákot kapunk, aki problémás… természetes, hogy az én osztályomba kerül. Megbeszéljük az idei terveket alig egy tanóra elég rá, és mindenki mehet vissza az osztályába, az évnyitóra. Engem a tanárinál várnak, hogy bevezessem az újfiút az iskola rejtelmeibe.
Míg odaérek, tovább olvasom a könyvet, egyszer megigazítom szemüvegemet, majd mikor odaérek, jelzem, hogy hol jártam, és körbenézek. Csak egy egyenruhás kölyköt látok, aki fülhallgatóval a fején az ablakon néz kifelé és ütemre mozog. Elég hülye látványt nyújt.
- Helló – köszönök rá komoran, torkot köszörülve, de látszólag az sem veszi észre, hogy épp mögötte állok… na jó…
Előre hajolok egy könnyed mozdulattal leemelem és nyakába akasztom a fülhallgatót.
- Ébresztő! – kiabálok bele hangosan, majd egy egyszerű mozdulattal megcsípem fülcimpáját, és elkezdem húzni, időközben be is csöngetnek.
- Auauauauauauauauauauau – hajtogatja, de letojom magas ívből, egészen míg fel nem érünk a teremig egyik kezemben a könyvem, másikban az Ő füle.
A terem előtt megállok vele, elengedem végre, és masszírozni kezdi a megnyúzott testrészt.
- Ez most mire volt jó? – förmed rám, de csak megigazítom szemüvegemet, és szúrósan tekintek rá válaszként.
- A nevem Migotona Toaya. Én vagyok az osztálytársad és az osztályelnököd. Hogy hívnak? – kimérten, kissé egyhangúan beszélek.
- Akechi Washi… - motyogja duzzogva, még mindig a fülét fogva.
Megrántom rajta az egyenruhát, hogy ne álljon csálén, meghúzom a nyakkendőt, leporolom az egyenruha gallérját, amin volt egy szösz…
- Elég trehány vagy – mormogom az orrom alatt, mire villámokat szórnak felém szemei… Nem igazán hat meg.
- Siettem reggel… - magyarázkodik, de ez sem hat meg különösképpen.
- Remek. A bemutatkozás maradjon a többieknek. Ezt viszont elkobzom – nyúlnék a fülhallgató felé, de elrántja magát, csak összeráncolom szemöldökömet.
- Nem veheted el, az enyém! – tiltakozik mire a terem melletti külső faliújságról letépem a házirendet, és a kezébe nyomom.
- Ezt olvasd el… Ha órán mered használni, csak év végén kapod vissza – fenyegetem halkan. Látszik rajta, hogy nem lesz egyszerű eset a kölyök, de majd én hatással leszek rá. Most pedig irány befelé – kihúzom a terem ajtaját, és előre engedem, szorosan mögötte állok, és követem – Bemutatom nektek az új osztálytársat – vezetem fel, majd hátra megyek a helyemre, az utolsó előtti padba, az ablak mellett. Az utolsó üres, nyilván Ő fog ideülni, mivel ez az egyetlen hely. Nem baj, jó helyen lesz.
Mivel a tanár bent van nem állok neki olvasni, elteszem a padba és figyelem az új kölyök bemutatkozását.
- Hali, a nevem Akechi Washi – int lazán, majd a mögöttem lévő üres helyet pillantja meg – Ennyi lenne – hehh… még a rágózó csámcsogás kéne hozzá és tökéletes lenne a féleszű kép. Már épp indulna is meg, amikor az osztályfőnöknő megállítja, vagyis próbálkozik.
- Várj Washi, mesélj nekünk magadról. – mintha meg sem hallaná, indul tovább.
- Nincs mit mesélnem – reagálja le egyszerűen, majdnem az én padomhoz ér, amikor felállok, hóna alá nyúlva fogom le karját, és hátrálásra kényszerítve tolom visszafelé, meglepett nyögése nem zavar meg. Még nem is kellett sok erőt kifejtenem hozzá. Erősen fogom felkarját mellette állva, markolom és tartom meg, majd szigorú pillantással állok mellette, fenyegető tekintettel illetve.
- Pár szóba nem halsz bele – morgom felé, majd az osztályhoz fordulok. – Kérdezzetek tőle, majd arra válaszol – mondom hangosabban, s tekintetemmel utalok felé, hogy javaslom tegye amint mondok, vagy „szép” kis következményei lesznek.
|
| timcsiikee | 2011. 01. 31. 22:23:13 | #10988 |
 Karakter: Tonogata Muyoku
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Muyoku:
Csak a szemem mozdul el és figyelem ahogy a rajzaival végzettek távoznak, szinte csendben. Olyan halkan lépnek, hogy ha nem figyelnék oda, lehet észre sem venném. Az utolsó előtti Nana-san, és mikor kifelé halad, bíztatóan simít végig egyik felkaromon.
- Kitartást, úgy látszik nagyon belemerült – súgja, és hirtelen nem tudom, hogy sírjak-e, vagy…
de nem mondok semmit, Michire nézek, és egyszerűen elszáll minden gondolatom. Azok a csillogó szemek… az ujjai ahogy a palettán húzza végig az ecsetet. Arcán apró kis foltok, és…
Hová lett Nana-chan? Nah mindegy… azt hiszem, még egy kicsi ideig itt leszek. De nem baj, otthon úgyse lenne sok dolgom.
Alig telik ár per perc, sőt pillanatnak tűnik, ahogy arcát figyelem, - persze csak akkor, amikor nem figyel – hallom, hogy elejti az ecsetet, és felé fordulok. Aggódó tekintettel, sőt sajnálkozva pillog rám kicsit sápadtan.
- Se…Senpai… szólhattál volna, hogy menni akarsz… én… teljesen elfeledkeztem magamról… és csak miattam… - fehér kis arca kipirosodik, elkezdi arcát dörgölni, amivel csak még jobban szétkeni a foltocskákat arcán. Lassan ő maga is egy kis élő paletta lesz.
- Ugyan már Michi… amúgy sincs jobb dolgom, és olyan aranyosan belemerültél, hogy nem lett volna szívem félbeszakítani. – hupsz… azt hiszem kicsivel több csúszott ki a számon, mint szerettem volna. Hogy zavaromat elfedjem, kicsit fújtatva túrok hajamba, ezzel végre megmozgatva tagjaimat. – Befejezted? – kérdem kíváncsian.
Először csak kikerekednek szemecskéi, majd biccent. Felállok, benedvesítek egy tisztának tűnő rongyot, majd elé lépek.
- Megnézhetem a képet? – nem válaszol, csak biccent, végig arcomat figyelve, egy mosollyal próbálom őt is és magamat is nyugtatni. Csak ketten vagyunk a teremben.
Ahogy a festményére tekintek először eláll a lélegzetem, majd nem jutok szóhoz, de mégis próbálok kipréselni magamból pár szót. - Hűha… Nagyon szép lett! Jobban nézek ki rajta, mint élőben. – ezzel most lehet még Nana-chan sem tudta vitatkozni, igaz ahhoz neki is látnia kéne ezt a remekművet.
- Az nem lehetséges. – mondja halkan, mire zavartan nevetek fel, de csak halkan. Vajon csak véletlenül állt meg a szívem egy pillanatra?
- Aranyos vagy – főleg, ahogyan így elpirul, egy véletlenül kimondott rövid mondat után. Ahogy én is. Lehet, hogy lassan tényleg… túl közel kerülök? Én szeretném, de vajon… ő mit szeretne?
Álla alá csúsztatom ujjaimat, kicsit magam felé terelem arcát, majd a vizes ronggyal elkezdem letörölni róla kisebb mosollyal ajkaimon. Mellette nem is tudok mást, szerintem. Főleg ha így megérinthetem, akkor kicsit más érzések is kezdenek kavarogni bennem. Azt hiszem megszerettem… pedig még alig ismerem.
Arca után kezei következnek, a karcsú kis ujjak szinte eltűnnek tenyereimben. A kezét fogom… jó lenne máshogyan is, de… túl sokat remélek. Igaz ha egy kis esélyt sem hagyok arra, hogy megtudjam, akkor nulla lesz bármi esélyem. Ezt a bonyolult kis mondatot még azt hiszem anyu mondta… valamikor.
Mély levegő.
- Mond csak Michi, nincs kedved elmenni velem valahova? – csak egy pillanatra figyelem arcát, mintha attól félnék, hogy olyat látok majd rajta, amit nem szeretnék.
- M- most? Késő van é-és holnap péntek lesz… - nos… azt hiszem ezt mondják csalódásnak. De legalább már így az elején megtudtam. Jobb, mintha később történt volna, amikor már talán… túl sok reményt hagyok magamnak.
- Igazad van… itt az ideje, hogy hazamenjünk… - észre sem vettem mikor fagyott le a mosolyom, csak azon kapom magam, hogy már nem tudom az eredetire visszavarázsolni. De valami hasonlót mégis sikerül produkálnom. Pont végzek ujjaival, így el tudom fordulni tőle, hogy ezt elrejtsem, és visszasétálva előző helyemre, összeszedhessem táskámat.
- Senpai… mi lenne… ha… ha holnap megvárnálak edzés után? – hirtelen megállok a mozdulatban, és megint gyorsabban kezd mellkasom dobolni. Most… jól hallottam? Ugye?
Az előbb lehet, hogy túl sokat képzeltem volna a dologba? Akkor lehet, hogy mégis?
Egy egyszerű kis mondattól olyan boldog lettem… hihetetlen. A kellemetlen csalódás után a kellemes valahogy sokkal jobb érzés. Némás felsóhajtok, felcsapom vállamra a táskát, és végre újabb szélesebb mosollyal fordulok vissza, felé.
- Az nagyon jó lenne – válaszolok végül, arcán édes megkönnyebbülést látok a rózsaszín pír mellett. Ha nem tudnám magam türtőztetni, már nem is tudom, hogy mit tettem volna vele.
Csak mosolyogva biccent, majd felveszi ecsetét, és a helyére teszi. – Megvárjalak? Vagy itt hagyod a képet?
- Öhm… nem. De menj csak nyugodtan senpai, megleszek.
- Biztos? – kicsit aggódóba váltok, mert nem szeretném egyedül hagyni. Nem csak azért mert sötét van, igaz az is tény, hogy lassan már magamtól is féltem. – Mert már lassan kezd sötétedni, és…
- Biztos, és… és köszönöm. Már így is túl sokat raboltam az idődet – zavartan kezdi el egyenruhájának alját gyűrögetni lesütött szemekkel, és csak néha néz fel rám, mintha azt figyelné, hogy itt vagyok-e még.
- Hát jó – mosolyodom el újra – De vigyázz magadra – az ajtó felé lépek, végig őt figyelem, és alig pár centi választ el csak attól, hogy lefejeljem az ajtófélfát. Persze még időben kikerülöm – Akkor holnap – szinte érzem, ahogy felcsillannak szemeim már csak a gondolatra is. Még utoljára integetek neki, megvárom, hogy hasonlóképp válaszoljon, majd elindulok hazafelé. Lányos örömömben még ugrálni is kedvem lenne, de inkább csak gyorsabb léptekkel vezetem le a feszültséget.
~*~
Érzem, ahogy egy izzadtságcsepp gördül le homlokomon, ahogy a harmadik kört kezdjük az edzés végén. A kezdő ugrásnál szemben állok, örök ellenfelemmel, ugyanakkor barátommal, aki pályázott volna még a csapatkapitányi címre, de… sajnos csak a helyettesemként kötött ki. Farkasszemet nézünk, míg a bíróvá avanzsált edző felettünk áll, a magasba tartva a labdát. Elmosolyodom, ő csak egy vigyorral válaszol, amitől az én fogaim is elővillannak. Eddig két meccset játszottunk, és az eredmény döntetlen. Csak 3-3 ember játszik, így sokkal átláthatóbb nekünk is az egész. Még a rajongó-néző közönség is némán figyel, szinte harapni lehetne a feszültséget.
Megszólal a síp, nagy levegőt veszek, majd mikor feldobja a labdát, azonnal ugrom érte, és csapattársamnak könnyű szerrel csapom át. Ő megiramodik, kicselezi az előtte állót, én pedig utána futva követem, míg el nem érem a palánkot. Előttem máris kapálózik az ellenfél, de mikor látom, hogy felém dobják a labdát, gyorsan elé surranok, felugrok, elkapom, majd egy újabb szökelléssel könnyedén dobom be.
A kicsiny tömeg ujjong, a sikolyok visszaverődnek a falakról, de szerencsére már hozzászoktam ennyi idő alatt.
Így megy ez hosszú percekig, míg nem lassan eljön az utolsó pár perc, és még mindig döntetlen.
Na jó… utolsó menet. Ha mindent beleadok, akár egy rendes meccsen, akkor menni fog. Egyszerű hiúság az egész. Persze az is közrejátszik, hogy pontosan tudom, hogy Michi is itt van a sorok között, de most nem tudtam egy pillanatra sem oda figyelni. Csak az edzés elején láttam, hogy valahol szélen ül. Megmutatom, hogy jó vagyok…
Újra feldobásra kerül sor, pár oldalra sandítással felmérem a terepet, majd már le is pereg fejemben a stratégia.
Síp, felugrom a labdáért, de most nem csapom el, hanem magamhoz rántom, és már rohanok is a palánk felé. Kikerülök mindenkit, nagyon dobbantok, szinte megremeg a parketta, majd alig pár milliméter választ el attól, hogy zsákoljak, ujjaim csak picit csúsznak meg a fém karika szélén, mintha hozzá sem érnék, de a labda nagyon szépen beleesett a kosárba. Vigyorogva futok társaim felé egy-egy pacsival, végül az én kemény ellenfelem is kezet fog vigyorogva. Ritkán szoktunk elmenni ennyire vérre menő küzdelemig, de néha jól esik egy kicsit így belehajtani magunkat, főleg a szezon előtt.
A törülközőt a nyakamba csapom, szinte egyszerre mozdulnak meg az emberek, ahogy vége az edzésnek, én pedig tekintetemmel Michit keresem.
Amikor megtalálom, csak mosolyogva intek neki párat lelkesen, mire félénk intést kapok, de egy édes mosollyal fűszerezve. EL sem hiszem, hogy ennyire… aranyos. Vajon hány jelzőt tudnék még rá találni?
Az öltözőben mindenki a zuhanyban dekkol, de megvárom míg páran végeznek, hogy ne tolongjunk annyit. Meg persze még néha zavar pár embert a másságom, de… nem zavartatom magam. Nem másznék rá akárkire, ugyan úgy, ahogy ők sem bármelyik lányra… vagy ez rossz hasonlat volt?
Már csak ketten maradnak bent, mikor én is csatlakozom, és az egyik Ken, aki mellett megállok a másik félfülkében.
- Ráérsz most? Elmehetnénk burkolni ennyi futkosás után. – elkezdem felkaromat dörgölni, majd mosolyogva, szinte boldog vigyorral csóválom meg a fejem.
- Bocs, de ma pont nem érek rá – ahogy felsandítok rá, látom, hogy szemöldökét magasan homlokára íveli, majd a meglepett arckifejezésből újra egy vigyor alakul.
- Oh… csak nem?
- Mi „csak nem”? – villantom vissza én is vigyoromat. Így már komolyan fedhetetlen a helyzet.
- Csak nem arról a babakék szemű fiúcskáról van szó? A kis elsős…
- Talán – fordulok el tőle, majd mikor végeztem, elzárom a csapot. – Majd jövő héten bepótoljuk.
Csak int egyet felém mindent tudó mosollyal, én pedig visszamegyek az öltözőmbe. Szerencsére péntekre nem maradt sok cuccom, igaz nem nehézség, de így is kevesebbet kell cipelnem.
Mikor kiérek, már csak egyedül ül a nézőtéren, és azonnal felkapja fejét, ahogy meghallja csoszogó lépteimet.
- Sokat vártál rám? – kérdem zsebre dugott kezekkel, és mosolyogva pattan fel, fejet csóválva.
- Dehogy… gyors voltál… - a mosoly picit lefagy, majd kíváncsian pislog fel rám. – Még vized a hajad? – oldalra sandítok ösztönösen, persze nem látom hajamat, majd kissé zavartan túrok bele.
- Áh, mindjárt megszárad – tarkómnál túrok bele, kicsit megrázom, így még kevésbé marad vizes. – Mehetünk?
- Ühüm – bólogat édesen kipirulva, és kisétálunk a suliból.
- És… hova szeretnél menni? – maga előtt feszítve kezecskéit, ujjait nyomorgatja. Istenem… annyira… tündéri… újabb jelzőt kell a listára írnom.
- Hmm… - államat simítgatva meredek előre, ahogy már az úton sétálunk. – Mit szólnál, ha előbb ennénk valamit, aztán kitalálom – arcán a pír egyre csak mélyebb és vörösebb lesz, bizonytalan hanggal pislog fel rám megint.
- De… most nem hoztam annyi pénzt.
- Ne aggódj, meghívlak. – válaszolok kedvesen mosolyogva.
- Biztos nem gond?
- Persze, hisz én hívtalak el. – pár pillanatnyi néma csend, csak biccent egyet mondatomra, majd egyik kezét arcához emeli, és egy ujját ajkára biggyesztve néz előre, megdobban megint a szívem. Hogy lehet ennyire… ártatlanul édes?
- Senpai… - mondja halkan, lesütött szemekkel, csak a lába elé nézve. – Miért pont engem hívtál el?
Dübb…
Jó kérdés… mármint én tudom a választ, de… ha így tette fel ezt a kérdést, akkor lehet, hogy… vagy nem érti, vagy… vagy nem érti. Valamit gyorsan ki kéne találni. Kíváncsian pillant fel rám.
- Hát… reméltem, hogy ráérsz, meg persze cserébe a tegnapi mozdulatlan időtöltésért – rákacsintok, mire fülig vörösödik, megáll, és picit meghajol.
- Sajnálom… tudtam, hogy tegnap, sok idődet vettem el – felkuncogok a reakcióra, és habár nem ezt akartam kiváltani belőle, valahogy mégis sejtettem, hogy ez lesz. Hajába borzolok, és érzem, ahogy megremeg, majd lassan felnéz rám. Különös… bizseregnek az ujjaim, ahogy hozzáérek. Szinte felforrósodik a bőröm.
- Csak vicceltem, Michi… ne aggódj. Igazából… csak jobban meg szeretnélek ismerni – kicsit hevesebben ver a szívem, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ezt most ki akartam e mondani, vagy sem. Leemelem róla kezemet, a tincsei úgy állnak, mintha hozzá sem nyúltam volna, de azért egyszer végigsimít rajtuk, és úgy pillog fel rám, végül bátortalanul elmosolyodik.
- Tényleg? – szinte csak suttogja a szavakat, mire bólintok, és mosolya kiszélesedik.
Tovább haladunk az úton, majd örömmel veszem észre, hogy megint ő szólal meg… szeretem hallgatni, szinte csilingel a hangja kellemesen. És úgy tűnik, ha feloldódik kicsivel bátrabb lesz… bár… még mindig nagyon bátortalan, de remélem ez már egy lépés.
- És… után merre szeretnél menni senpai? – már az étterem közelében járunk, én megállok a zebra előtt, de miközben kérdez nem veszi észre a piros lámpát, és gyorsan, felkarját megragadva rántom vissza magamhoz, amikor épp jön egy kocsi.
Nekem csapódik, én pedig reflex szerűen karolom át.
Ijedten pillant fel rám nagy szemekkel, főleg amikor meghallja a gyorsan elzúgó kocsit, én pedig csak mosolyogva nézek le rá.
- Arra gondoltam sétálhatnánk a főutcán… és benézhetnénk az egyik kedvenc manga boltomba – a végére már szinte súgom a szavakat, nagyon közel van, de nem hajolok közelebb hozzá… Már így is túl félreérthető a helyzet, de gyorsan el is ugrik mellőlem, mikor kékre vált a lámpa.
- Jo-jól hangzik – dadogja hadarva édesen, egy tincset a füle mögé tűr, majd átmegyünk a zebrán, az étteremben pedig előre engedem.
Amikor a rajzról kérdezem, és a klubról sokkal lelkesebben mesél, mintha megtalálta volna a helyét, de amikor az én lefestésemre esik szó, kicsit elakad, csak mosolyogva figyelem minden szavát akkor is, ha akadozik. Nem eszik sokat, szinte sejtettem is, hogy madárétkű, hisz látszik rajta, de azért mégis eltüntet mindent. Az italokat már kint sétálva fejezzük be, épp mielőtt elérnénk a mangaboltig. Elég nagy hely, és habár szeretem, nem járok sokat ide, de mindig jó érzés ide betévedni, ha unaloműzőt keresek. Mindent megtalálok, ami érdekelhet.
- Senpai, ezt nézd – megfordulok, és látom, hogy épp egy másikat tart a kezében. Leteszem ami nálam van, felé fordulok, majd háta mögött görnyedve hajolok a felé, amit mutatni akar. – Milyen szépen rajzolta meg… - mosolyogva figyeli a képeket… tényleg szép, de amit ő alkotott tegnap, az sokkal szebb volt… És nem azért mondom, mert én voltam azon a képen.
- Igen… de szerintem, de szebbet is tudnál alkotni – tetszik, ahogy még a fülei is kipirosodnak. Bár ilyenkor vészes gondolataim támadnak, ami miatt muszáj elhajolnom tőle.
Jó kis időt eltöltünk a nézelődéssel így végül veszek magamnak valamit, hogy ne a semmiért menjünk be. Mikor kilépünk az üzletből, már látom, hogy alkonyodik.
- Azt hiszem ideje lesz hazamennem – kicsit szomorkás a hangja, és ahogy látom, az arcán is jól észrevehető.
- Elkísérlek – ajánlom fel kisebb mosollyal.
- Biztos nem gond? Mert…
- Dehogy, útba esik – füllentem, de ezzel legalább megnyugtatom, és végre egy újabb mosolyt csalhatok ki belőle. Olyan, mint egy kincs. Bólintva egyezik bele, majd követem.
Így van szerencsém megjegyezni és látni, hogy hol is lakik. Félreértés ne essék, semmi különösebb hátsószándékom nincsen, csak… a kíváncsiság.
Míg egymás mellett haladunk az iskoláról mesélek, az éveimről, kikerülve a főbb kínos témákat. Kis kezei teste mellett ringnak alig mozdulva, és folyamatosan ujjait lesem, de… bármennyire is vonzz a gondolat, hogy megfogjam, és ujjai közé csúsztassam sajátomat, inkább erősen visszafogom magam, és zsebre dugott kezekkel battyogok mellette.
Olyan más mellette lenni… egyszerre vagyok feszült és felszabadult. Nem merek mindent elmondani vagy megmutatni, mégis próbálom. De ami biztos az még az, hogy… nem tudom, mit érzek. Remélem, hogy nem csak pillanatnyi dolog, hanem több. Bár amióta megláttam, nem is tudok másra gondolni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy… nagyon is megkedveltem. A kérdés már csak az, hogy vajon… mi a helyzet vele? Jó lenne minél hamarabb megtudni.
Mire a házukhoz érünk, szinte már a szürkület vakít, félhomály terül az utcára, de az utcalámpák hirtelen felkattannak, így végre újra minden tiszta.
- Nos… itt lakom – tarkóját simítva néz fel rám kisebb mosollyal.
A legnehezebb és legkínosabb pillanat a búcsúzkodás. Ebbe… bele sem gondoltam. Most mit is kéne tennem? Olyan egyszerű, mégis össze tud zavarni. – Köszönöm a délután, és… úgy mindent – annyi gondolat és kép fut át az agyamon, amit tudom, hogy nem kéne megtenni, végül… mégiscsak muszáj lesz megszólalnom.
- Köszönöm, hogy eljöttél. – egyik kezem kicsúszik zsebemből, s bár először eszem nem hagyná, most hagyok egy kicsit a szívemnek. Fejére simítom kezem, picit meg is simítom, ujjaim szinte elbújnak a tincsekben.
Most legszívesebben megcsókolnám.
Mosolyogva figyelem kipirult arcocskáját, hatalmas, kék, csillogó szemeit, és… finom ajkait.
Ujjam lecsúszik arcára, szívem a heves dübögésből mardosásba vált, majd halkan szusszanva csúszik le róla kezem. – Jó éjt, Michi – búcsúzom el végül egy boldogabb mosollyal, mert… igaz mégsem tehetném meg most azt, amit szeretnék, már épp elég öröm nekem az is, hogy a délutánt vele tölthettem. Meg tudtam, hogy aranyosabb, mint ahogy elsőre gondoltam.
Ahogy látom elakadt a lélegzete, bár ez gyakran előfordult már, így nem várom meg a válaszát, mert úgy érzem, úgy sem bírnám tovább. Lassan sarkon fordulok, majd újra zsebre dugott kezekkel indulok hazafelé.
|
| Silvery | 2010. 12. 30. 14:13:04 | #10144 |
Karakter: Hirayama Michi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
A következő pár nap unalmasan, magányosan telik. Ayumi szinte minden szünetben a harmadikosok szintjén lóg, a szavaiból és a lelkesedéséből ítélve talált magának egy fiút, aki nagyon tetszik neki. Folyton róla áradozik, és a szemében különös, boldog fény csillog. Nagyon aranyos. Remélem, összejön neki… hogy is hívják a fiút? Ken… igen… olyan ismerős a neve… de nem tudom miért… pedig mintha már hallottam volna valahol. Mindegy.
Viszont amiatt, hogy Ayumi egyfolytában vele van, engem egyedül hagy, s mivel soha nem voltam az a könnyen barátkozós fajta, inkább rajzolgatok a túlzott szabadidőmben. Már nem egyszer próbált engem is lerángatni, de a szívem nem engedi. Félek… a barátja Muyoku senpai osztálytársa… ha vele mennék, akkor úgy nézne ki, mintha utána kémkednék, vagy valami… nem akarom, hogy azt higgye, hogy rá akarok tapadni… nem akarom, hogy utáljon. Pedig olyan szívesen beszélgetnék vele… bár, Senpai elfoglalt ember. Harmadéves szóval készülnie kell a vizsgáira, és folyton edzése van…
Szinte észre sem veszem, hogy gondolkodás közben a kezemben tartott ceruza egy meleg, mosolygó szempárt vetett a papírra, s a vidám tekintet áthatóan pillant vissza rám. Túlságosan megszokták az ujjaim, hogy Senpait rajzolják… új modell kéne… vajon… vajon tényleg segít bejutni a rajz klubba?
Lehet, hogy csak azért mondta, hogy kedveskedjen, és igazából nem is gondolta komolyan… nem… Senpai nem olyan. Tudom.
Elmosolyodva ölelem át a dossziémat, benne a 10-15 képpel Senpairól, amit az utóbbi napok magányában alkottam. Haloványan elmosolyodva bambulok magam elé, gondolataimba feledkezve kizárok minden mást magam körül. Vajon mit szólna Senpai, ha elmennék egy edzésére? Végülis annyian nézik… egyel több vagy kevesebb… vagy lehet, hogy zavarná? Igen… biztos kényelmetlenül érezné magát… nem akarom, hogy azt higgye, hogy futok utána, csak azért mert egyszer-kétszer kedves volt velem.
Összerezzenek, mikor hátulról valaki óvatosan húzza ki ölelő kezeim közül az A3-as méretű rajzmappát, s tágra nyílt szemekkel pislogok párat, míg rájövök, hogy kezeim már csak testemet ölelik. Szívem kihagy egy ütemet, szemeim tágra nyílnak a kétségbeeséstől, s talpra ugorva fordulok meg.
- Ne! – Halkan nyekkenek fel, mikor egy ismeretlen felsőévest pillantok meg magam előtt, s kinyújtanám kezemet, hogy visszavegyem magamhoz a dossziémat, de ekkorra már késő. Már kinyitotta. Nem hiszem el… miért? Nem akarom… nem akarom, hogy lássa. Istenem, most mi lesz? Ha elmondja Muyoku-senpainak, akkor gyűlölni fog. Nem akarom, hogy mérges legyen rám. Nem akarom, hogy utáljon.
Némán szorítom ökölbe kezeimet, szemeimen vékony könnyfátyol keletkezik, ahogy szívem összeszorul mellkasomban. Miért nézi őket ennyi ideig? Azok a képek… nem akartam, hogy bárki lássa őket.
- Hmm… Muyokunak senpainak igaza volt. Tényleg tudsz rajzolni! – Mosolyogva nyújtja vissza a mappát, s én értetlenkedve pislogok rá. Micsoda? Muyoku senpai azt mondta, hogy tudok rajzolni? Tehát… lehet, hogy… tényleg beajánlott a rajz klubba? Az azt jelenti, hogy ez a felsőéves… - Hishida Nanami vagyok. A rajz klub elnöke. Örülök, hogy megismerhetlek.
Remegő kezekkel, szótlanul bólintva veszem vissza a dossziémat, szemeim még mindig könnybe vannak lábadva… de… ez azt jelenti, hogy ismeri Senpait… el fogja mondani neki… látta…
- Úgy látszik nem csak én gondolom úgy, hogy Muyoku senpai tökéletes modell, nem igaz? – Felnevet, kedvesen, barátságosan pillant rám, s vidám, őszinte mosolya mintha oldaná a feszültséget. – Már rengetegszer próbáltam meggyőzni, hogy álljon modellt nekünk, de sosem ment bele. – Szemeiben különös fény csillan, ahogy rám pillant, s én még mindig értetlenkedve hallgatom szavait… tehát nem csak én érzem azt, hogy muszáj őt rajzolnom? Nem csak én látom minden másodpercben magam előtt azokat a vidám, mosolygó szemeket? Nem csak én gondolkodom folyton azon, hogy mikor találkozhatok vele legközelebb? Akkor… ez normális lenne?
Testemben egyszerre árad szét megkönnyebbülés és bizonytalan szorongás, ujjaim már-már görcsös erővel szorítják magamhoz a dossziét, s szótlanul pislogva meredek Nanami-senpaira. Valahogy kényelmetlen érzéssel tölt el a gondolat, hogy mások is így néznek Senpaira… nem értem… nem értem magamat. Olyan kavaros az egész.
- Ma délután ráérsz? – Megszeppenve zökkenek vissza a valóságba, válaszra nyitom ajkaimat, de nem jön ki hang a torkomon, ezért válaszom csupán egy visszafogott, alig észrevehető bólintás. – Szuper. Akkor órák után gyere el, még egy kis meglepetésem is lesz számodra. – Pislogva figyelem, ahogy kisétál a termünkből, s még hosszú-hosszú percekig mozdulatlanul meredek az ajtó irányába. Meglepetés? Miféle meglepetés? Lehet, hogy valami „üdvözlünk a rajz klubban” ajándék? Nem hiszem… akkor… mire gondolhat… nem értem… mindegy is.
Utolsó óra után tétovázva pakolászom össze a cuccaimat, miközben halk, visszafogott szavakkal mesélem Ayuminak Nanami-senpai látogatását… persze azt az egy apró részletet kihagyva, hogy látta a Senpairól készült képeket… kíváncsi lennék, hogy mit gondol…
Miután elválunk, Ayumi megy, hogy találkozzon a felsőéves barátjával, én pedig a rajzterem felé veszem az irányt. Lassú léptekkel sétálok, s legszívesebben lakatot tennék a dossziémra, nehogy úgy járjak, mint délelőtt.
Óvatosan, gyengén nyomom le a kilincset, fejemben felrémlik a legutóbbi látogatás… mikor Senpai hozott ide… olyan kedves volt, hogy felajánlotta a körbevezetést.
Szemeim tágra nyílnak, mikor belépek a terembe, az első személy, akit megpillantok, a terem közepén álló modell, s párat pislogva próbálok megbizonyosodni róla, hogy nem e csak a képzeletem játszik velem. Senpai? Mit keres itt? Ő lenne a… nem… az nem lehet…
- Á, végre itt vagy! – Fél füllel hallom Nanami-senpai lelkes hangját, de szememet egy percre sem tudom levenni Muyoku-senpai kedves mosolyáról. Engem néz… rám mosolyog… hirtelen… olyan forróság lett a teremben… nem értem… miért dobog így a szívem?
Mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel meredek Senpaira hosszú másodpercekig, csak akkor mozdulok meg újra, mikor Nanami-senpai óvatosan kezd tolni egy üres festőállvány mögé. Én… én… én… úgy érzem… mindjárt kiugrik a szívem. Nem értem… vajon azért izgulok ennyire, mert ez az első napom itt? Vagy azért mert most először rajzolhatom majd Senpait úgy, hogy nem kell titkolnom? Nem tudom.
- Senpai! Elmozdultál! – Látom, ahogy Senpai durcás, aranyos arccal fordul ismét előre, szívemben csalódottság árad szét, ahogy megszakítja a bűvös szemkontaktust, mégis mosolyt csal arcomra az energikus, életteli mozdulat, ahogy előre fordulva dünnyög valamit.
- Tudod, már régóta győzködöm, hogy álljon modellt nekünk. – Duruzsolja Nanami-senpai sugárzó, büszke mosollyal, s megkérdezném, hogy most miért sikerült meggyőznie, de mielőtt szólásra nyitnám ajkaimat, folytatja. – Most, hála neked, végre sikerült. – Csodálkozva, értetlenkedve pislogok rá, s ő csak halkan felnevet arcom láttán.
- Senpai… ezt… hogy érted? – Halkan, szinte suttogva erőltetek ki magamból pár szót, s percről percre egyre kényelmetlenebbül érzem magam… miről beszél? Miért beszél rejtélyekben? Nem értem…
- Semmi… nem érdekes, csak rajzolj nyugodtan. – Vigyorogva int le, majd rejtélyes, mindent tudó mosollyal sétál vissza a helyére, hogy folytassa a festményt.
Egy ideig megrökönyödve, értetlenül pislogok rá, igazán érdekel, hogy mire gondolt, de soha nem voltam az az erőszakos fajta, aki mindenáron kiszedi az emberekből, amire kíváncsi. Csalódott biggyesztéssel pillantok az előttem lévő üres, A3-as lapra, majd ahogy Senpai alakjára téved tekintetem, szinte rögtön elfelejtek minden negatív gondolatot. Hihetetlen… lefesthetem Senpait úgy, hogy nem kell titkolóznom.
Lassan sandítok körbe a teremben, a rajz klubosok létszáma nem túl nagy, csupán 6-7 tanulót látok magamon kívül, s mindenki az alkotásba merül. Ragyogó, csodálattal teli szemekkel nézem őket pár rövid másodpercig… végre… végre olyan emberek vesznek körül, akik ugyanazt érzik, mint én. Hihetetlen… annyira jó itt lenni.
Amint megfigyeltem, néhányan rajzolnak, mások festenek, tehát rajtunk múlik, melyiket választjuk. Hosszú percekig meredek a modellre, majd mosolyogva veszem elő a festékkészletet, hogy én is nekilássak a művemnek… már számtalanszor lerajzoltam Senpait, de festményem még nincs róla.
A percek, az órák gyorsan száguldanak el mellettünk, szinte észre sem veszem, ahogy szépen lassan kiürül a terem, s mikor már az utolsó simításokat végzem, egy kicsit kizökkenve pillantok a falon lévő órára. 6 óra múlt. Szemeim tágra nyílnak, agyam teljesen visszatér a valóságba, s kétségbeesett pillantással nézek körbe a teljesen üres teremben. Csak Senpai és én maradtunk.
Kezemben megremeg az ecset, halk koppanással esik a földre, s a hang hallatán látom, hogy Senpai felém kapja a tekintetét.
- Se…Senpai… szólhattál volna, hogy menni akarsz… én… teljesen elfeledkeztem magamról… és csak miattam… - Érzem, hogy elvörösödöm a szégyentől, és a bűntudattól, lesütött szemekkel meredek a padlóra, festékes ujjaimmal zavartan dörzsölöm meg arcomat. Annyira… annyira hülye vagyok. Hihetetlenül, orbitálisan nagy idióta. Nem akartam pazarolni Muyoku senpai idejét, mikor enélkül is olyan elfoglalt.
- Ugyan már Michi… amúgy sincs jobb dolgom, és olyan aranyosan belemerültél, hogy nem lett volna szívem félbeszakítani. – Halkan, zavarban lévő mosollyal duruzsolja a vidám szavakat, látom, ahogy ujjai hajába túrnak, s szívverésem egyik pillanatról a másikra ugrik az egekbe. Mi történik velem? – Befejezted? – Torkomban hatalmas gombóc keletkezik, s tudom, hogy ha akarnék se tudnék kinyögni egy árva szót sem, így bizonytalanul biccentek, s értetlenül követem szemeimmel, ahogy Senpai feláll, a csaphoz sétál, és enyhén benedvesít egy rongyot. De hát… ő nem is lett festékes…
Lassan sétál felém, szívem egyre hevesebben és hevesebben ver, lábaim ösztönösen hátrálnának, de szívem nem engedi nekik.
- Megnézhetem a képet? – Ismét csak egy rövid bólintással tudok felelni, ujjaim nadrágomba markolnak, mikor mellém sétál, s látom, hogy szemei tágra nyílnak, ahogy megpillantja a festményemet. Nagyot nyelve próbálom eltüntetni, vagy legalább kisebbé varázsolni a torkomat szorongató gombócot, s Senpai csodálattal teli szemekkel pillant hol rám, hol a festményre. – Hűha… Nagyon szép lett! Jobban nézek ki rajta, mint élőben.– Szívem kihagy egy hosszú ütemet, mellkasom megremeg, s tudom, hogy ha eddig nem voltam teljesen vörös, akkor most már biztosan. Senpai… Senpai megdicsérte egy képemet… nem hiszem el… nem tudom elhinni… tetszik neki… annyira boldog vagyok. Annyira nagyon boldog. És ahogy rám mosolyog… annyira gyönyörűek a szemei… és az arca… még hogy jobban néz ki a képemen? …
- Az nem lehetséges. – Halkan suttogok, szemeim tágra nyílnak, mikor rájövök, hogy hangosan mondtam ki a szavakat, ujjaim még jobban összeszorulnak nadrágom anyaga körül, színes festékkel összekenve a sötét egyenruhát. Hallom, ahogy őszinte, vidám, mégis kicsit zavart nevetés hagyja el ajkait, s szemeimet lesütve hajtom le arcomat is. Én… nem akartam kimondani… most mérges lesz? Vagy hülyének fog nézni? Igen… biztosan… nem akarom. Azt akarom, hogy mindig mosolyogjon. Látni akarom azt a vidám, önfeledt mosolyt.
- Aranyos vagy. – Halkan duruzsolja a szavakat, pulzusom ismét a duplájára ugrik, ahogy finoman emeli fel arcomat, s szemeim elkerekednek, ahogy finoman bőrömhöz érinti a nedves rongyot, hogy letörölgesse arcomról a festék foltokat. Hiába hűti bőrömet a ruha hideg nedves anyaga, mégis mintha égne, felgyulladni készülne arcom, ahogy közelről nézek Senpai szemeibe. Mosolyog. Rám mosolyog… Istenem… annyira boldog vagyok…
Leengedi karjait, mikor befejezte a tisztogatásomat, majd finoman veszi tenyerébe festékes ujjaimat, és azokat is finoman áttörölgeti. Szó nélkül hagyom, hogy folytassa, minden porcikám üvölt az izgatott boldogságtól, s azt kívánom, bár soha nem jönne le az a festék a bőrömről.
- Mond csak Michi, nincs kedved elmenni velem valahova? – Ismét zavartan túr a hajába, egy pillanatra néz csak az értetlenkedő szemeimbe, majd tekintetét a kezemet tisztogató ujjaira süti le.
- M- most? Késő van é-és holnap péntek lesz… - Halkan suttogok, értetlenkedve pislogok fel Senpai gyönyörű arcába… miért akarja, hogy elmenjek vele valahova? Nem értem… miért pont én? És hova?
- Igazad van… itt az ideje, hogy hazamenjünk…- Elengedi kezeimet, visszamegy a terem közepére, s lassú mozdulatokkal szedi össze a holmijait. Nem látom az arcát, de különös, kellemetlen érzés kerít hatalmába, s tekintetem az ujjaimra vándorol… amiket az előbb Senpai nagy, meleg ujjai tisztogattak.
Szívverésem már a gondolattól felgyorsul, s ajkaim tágra nyílnak, de egy hang sem jön ki a torkomon. Muszáj… muszáj megszólalnom… nem értem mi folyik itt, és saját magamat sem értem, de olyan érzésem van, hogy megbántottam őt. Nem akartam… nem akarom, hogy utáljon… nem bírnám, ha utálna.
- Senpai… mi lenne… ha… ha holnap megvárnálak edzés után? – Halkan, szinte alig hallhatóan suttogom a szavakat, szívem szinte a torkomban lüktet, s magam sem értem, hogy mi történik velem. Nem tudom, mit beszélek, csak azt, hogy Senpai mosolyát akarom látni… azt akarom, hogy örüljön… bármi áron…
|
| timcsiikee | 2010. 10. 03. 12:36:20 | #8360 |
Karakter: Tonogata Muyoku
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Muyoku:
Az utolsó pillanatban állok meg, ekkor is csak szavai hallatán.
- Se-senpai? – rebegi édes hangon, és pedig zúgó fejjel hajolok el tőle. fújtatva túrok hajamba. Fenébe… majdnem megcsókoltam szerencsétlent. Elment az eszem?
- Michi… én… sajnálom. – remélem nem ijesztettem el magamtól.
- Se-semmi nem történt… é-én is sajnálom. – hogy? De hát… ő mit? Megérzem, hogy a mappa még mindig a kezemben, ekkor leesik a tantusz, és elmosolyodom megnyugodva. Hál’ istennek. Azt hittem, hogy azt fogja hinni letámadom.
- Majd megmutatod, ha szeretnéd. – adom vissza, csak bólogat, és elveszi a mappát. - Mehetünk vagy szeretnél még körülnézni? – kérdem mosolyogva.
- Mehetünk.
Elindulunk a kijárat felé, és mindaddig nem veszem észre, hogy teljesen máshogy viselkedem vele, mint eddig, csak mikor megszólal. Egyre rosszabbnak érzem magam, valami nincs rendben. Zavaromból könnyedén kikászálódom, egyszerű iskolai történeteket mesélve tanárokról, és diákokról, volt diákokról. Sokkal gyorsabban repül az idő, hisz olyan, mintha egyik pillanatról a másikra értünk volna ki a kapuig. Ha jól tudom, ő az ellenkező irányba megy.
- Hazakísérhetlek? – kérdezem nagy mosollyal. Ha szerencsém van, akkor megtudom, hogy hol lakik.
- De… Senpai… az kerülő lenne, nem?
- Ugyan már. Szívesen csinálom. – beleborzolok hajába, szinte csak ezt csinálom, mert… valami belülről azt súgja, hogy érintenem kell… de csak így érhetek hozzá büntetlenül.
Tovább sétálunk, tehát elkísérem, majd eszembe jut valami.
- Amúgy, nem szeretnél járni a rajz klubba? Van pár ismerősöm ott, és ha szeretnéd, bemutatlak nekik.
- Az… az nagyon jó lenne. Ami azt illeti, már én is gondolkoztam rajta, hogy elmegyek, csak nem mertem, mert senkit nem ismerek ott. – olyan lelkesen kezd beszélni, mint még eddig soha, amikor én láttam, de a mondat végére már kicsit lelassul, és el is halkul, megint bátortalan lesz. Mosolyom kiszélesedik. Ez azt jelenti, hogy örül neki, nem is kicsit. Örömmel tölt el.
Egyre többször szólal meg, édes hangja zene füleimnek, de többnyire még én beszélek, néha kérdezgetem. Meg tudom azt is, hogy merre lakik, elköszönök tőle, majd mikor belép a házba, elindulok hazafelé. Na innen még legalább egy óra…
~*~
Pár nappal később, amikor több időm is jut rá, edzés előtt meglátogatom a rajzklubosokat. Nanami-chan nagy örömmel fogad, de sajna nem sokáig fog örülni, hisz nem azért jöttem, amit szeretne.
- Muyoku-senpai! Csak nem beadtad végre a derekad? – szalad elém az ajtóba, de megcsóválom fejem.
- Sajnálom, Nana-chan, más miatt jöttem. – kedves mosollyal hárítom lelkesedését.
- Hahh – sóhajt csalódottan. – Akkor mit szeretnél? Mert azt kétlem, hogy rajzolni – jegyzi meg mosolyogva.
- Nem-nem – nevetek fel halkan. – Csak megismertem egy elsőst, aki nagyon szeret rajzolni. Gondoltam beajánlom nálatok, mit szólsz?
- Hmm… - hosszan gondolkodik rajta, karba tett kezekkel, szemeit forgatva, állát simogatva, majd végül felcsillan szeme, csettint egyet, és megint boldogan mosolyog.
- Egy feltétellel. Ha vállalsz egy modellezést, amire már régóta vágyom, akkor megígérem, hogy megnézem mit tud a fiú. Mit szólsz? – teljes ledöbbenéssel fogadom a feltétel. Na erre aztán nem számítottam. Mi legyen? Már olyan régóta sikerült távol tartanom magamtól. Sosem tartottam magam elég jónak ahhoz, hogy engem rajzoljanak, vagy fessenek le.
- Muszáj? – játszom meg az ál nyafogást, de mindhiába, mert határozottan, komolyan bólint.
- Tudod, hogy ritkán veszünk fel elsősöket a klubba, úgy hogy nem tudjuk milyen szinten van.
- Hahh… - sóhajtok egyet, és most rajtam a gondolkodás sora. Ennyit talán megtehetek még Mishi kedvéért, biztos vagyok benne, hogy megéri majd a fáradozást, hisz… na jó, nem tudom hogyan rajzol, így nem vagyok mégsem annyira magabiztos – De ugye nem valami akt képről van szó? – kérdezem felriadva, de csak kinevet.
- Nem, dehogy… rendesen, ruhában. Szóval? – na így már megfelel.
- Rendben. Holnap jó lesz? Akkor nincs edzésem.
- Remek! És… hogy is hívják a fiút? Csak hogy tudjam, hol keressem, és kit.
- Michi, 311-es terem. Köszi! – kacsintok rá egyet, majd futok is az edzésre.
~*~
Kicsit… zavarban érzem magam… Azt még megértettem, hogy a modellkedés abból áll, hogy ülök, vagy állok, sokáig, mozdulatlanul, míg le nem rajzolnak. Épp ezért nem vállaltam el eddig, mert én nem bírok tíz percnél tovább, nyugodtan a seggemen ülni. Ez alól részben kivétel a tanóra, mert ott legalább feszenghetek a széken. Kínszenvedés lesz nekem ez a pár óra.
De erre még rátesz egy lapáttal az, hogy körbeültek engem palettákkal, és mindenki engem néz. Még szerencse, hogy van rajtam ruha.
- Senpai! Előre nézz! – szól rám Nana-chan, és tekintetem visszafordítom. Na mi van? Már a szemem sem állhat másképp? Még jó, hogy nem arra kér, hogy ne vegyek levegőt, mert azzal is mozgok.
Pár perccel később nyílik az ajtó, az érkező felé nézek, és azonnal mosoly terül el arcomon.
- Á, végre itt vagy! – Nanami-chan feláll a helyéről, és Michi elé siet, azonnal terelgetni kezdi, majd megmutatja, hogy a mai feladat én vagyok. Amikor felém néz, integetni kezdek mosolyogva, meglepett arca szélesebb mosolyra késztet.
- Senpai! Elmozdultál! – kiabál rám Nana-chan, és azonnal visszagörnyedek morcosan az előző pózba. Fehh. már nem is köszönhetek? Duzzogva csücsörítek, oldalra nézve.
- Esküszöm, hogy többet nem vállalok ilyet – dünnyögöm orrom alatt.
|
| Silvery | 2010. 10. 02. 19:38:04 | #8345 |
Karakter: Hirayama Michi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Remegő kézzel csukom be a mappát, a dosszié egy pillanatra majdnem kicsusszan az ujjaim közül, de kétségbeesetten kapok utána. Nem láthatja meg. Nem hagyhatom, hogy szétszóródjanak a lapok. Teljesen hülyének nézne, ha megtudná, hogy őt rajzoltam le. Szorosan fogom a mappát, úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. És úgy is van. Belehalnék a szégyenbe, ha Senpai meglátná.
- Érdekesen hangzik. Egyszer, majd megnézhetem őket? – Könnyed mosollyal pillant rám kérlelőn, s úgy érzem, nem tudok nemet mondani neki. Soha nem tudnék nemet mondani neki.
Megadóan biccentek a kérdésre, tekintetemet a földre sütve lépek felé, s mikor megkérdezi, hogy indulhatunk e, beleegyező hümmögéssel válaszolok neki.
Szeretek vele lenni. A frissítő jókedve levesz a lábamról, és nem várja el, hogy sokat beszéljek… beszél kettőnk helyett is, én pedig annyira szeretem hallgatni a hangját.
Figyelmesen hallgatom szavait, ahogy sorba megmutatja az emeleteket, s mosolyogva nézem a ragyogó tekintetét. Minek örül ennyire? Nem értem… de jó látni ezt a jókedvet sugárzó mosolyt.
Megállunk az egyik terem előtt, s ő sunyi mosollyal pillant rám.
- Ha jól tudom, jövőre fogsz festészetet tanulni… Szerintem ez a terem érdekelni fog. – Szemeim felragyognak szavai hallatán, s elmosolyodva bólogatok. Igaz, rajzolni jobban szeretek, de a festés is igazán közel áll a szívemhez.
Egy könnyed mozdulattal tolja el a terem ajtaját, s csodálattól csillogó szemekkel nézek végig a berendezésen. A terem alapvetően elég rumlisnak és lomosnak tűnik, de minden egyes tárgynak értéke van benne. A földre dobott, festékes rongydarabok, a falnak döntött, összecsukott festőállványok, a félkész művek az asztalokon és mindenhol festékfoltok. Eszméletlen.
- Nézz körbe, nyugodtan. – Hallom fél füllel Senpai hangját, de az agyam már egészen máshol jár. Rabul ejt a festékek és az akril tömény, bódító illata, s a terem mámorító hangulata. Varázslatos.
Végigsimítom ujjaimmal az egyik festékfoltoktól tarka asztalt, s egy képet a kezembe véve csodálom meg az alkotást. Gyönyörű. Én soha nem fogok tudni ennyire szépet festeni.
Két kézzel tartom magam előtt a képet, s ekkor veszem észre, hogy valami hiányzik. Valami, amit mindig a kezeimben tartok. Hát persze. A rajz mappám. Visszateszem az asztalra a képet, s tágra nyílt szemmel nézek körbe, hogy megtaláljam, hova tehettem le a szürke dossziét.
Szívem kihagy egy ütemet, mikor a terem másik végében, Senpai kezében pillantom meg a keresett tárgyat, s először megszólalni sem tudok a sokktól. Lábaim maguktól cselekszenek, s felé rohanva próbálom megakadályozni, hogy belenézzen.
- Ne! – Kiáltom olyan hangosan, amennyire csak tőlem telik, de még így is elég halkra sikerül. Végre odaérek, de Senpai a magasba emeli a dossziét, s akárhogy nyújtózkodom, nem érem el, hogy kivehessem a kezéből. Ne… nem akarom, hogy lássa. - Add ide! Kérlek! – A végén még kiesnek a rajzok.
Felugrom, hogy elérjem a magasban lévő mappát, ujjaim Senpai mellkasára simulnak, hogy megtámaszkodjam rajta, s csak arra koncentrálok, hogy megpróbáljam elkapni a papír szélét. Meg kell szereznem.
Hirtelen Senpai mintha ledermedne, s a mappáról az arcára kapom tekintetemet. Most nem mosolyog, meglepetten néz rám, s én is lefagyok. Túlzásba vittem? Túl erőszakos voltam és most mérges rám? Csalódott bennem, hogy nem olyan vagyok, amilyennek eddig tűntem? Miért nem mosolyog?
Hosszú ideig nézünk egymás tekintetébe, nem tudom miért, talán az aggodalomtól, hogy megnézi a rajzaimat, de szívem olyan hevesen ver, hogy majdnem kiugrik a mellkasomból, s nagyot nyelek, mikor érzem, hogy elvörösödöm. Miért van ilyen közel?
- Se-senpai? – Suttogom értetlenül, s nagy szemekkel meredek rá. Arca mintha másodpercről másodpercre közelebb lenne az enyémhez, s pulzusom elképesztő mértékben halad felfelé. Már majdnem összeérnek arcaink, érzem leheletének meleg fuvallatát bőrömön, s tudom, hogy egyre vörösebb vagyok. Szemeiben különös, eddig nem látott fény csillan, melytől úgy érzem, forróság önti el a testemet. Ez az arckifejezés. Még soha nem láttam így nézni Senpait. Mi folyik itt?
Hangom hallatán ledermed, tágra nyílt szemekkel egyenesedik fel, s hátrébb lép, majd zavarodottan túr a hajába.
- Michi… én… sajnálom. – Kezd el mentegetőzni, s egyre kevésbé értek mindent. Mit sajnál? Azt hogy elvette a rajz mappámat? Nem haragszom, végülis nem nézett bele még… és igazából azért sem tudnék mérges lenni rá… csak… elég kínos lenne. Nagyon kínos.
- Se-semmi nem történt… é-én is sajnálom. – Makogom olyannyira halkan, hogy szinte ki sem nyílik szám. Szemeimet a földre sütve tördelem az ujjaimat, s csak akkor nézek fel, mikor vidám mosollyal túr a hajamba, s átnyújtja a mappát.
- Majd megmutatod, ha szeretnéd. – Félénken elmosolyodva veszem el tőle, kezeim remegnek, szívem még mindig zihál a mellkasomban, s nagyot nyelve bólogatok, ahogy újra magamhoz ölelem a mappát. – Mehetünk vagy szeretnél még körülnézni? – Kérdezi, arcára visszatér a szokásos, kedves, ragyogó mosoly, s még mindig cérnavékony hangon válaszolok neki:
- Mehetünk. - Elindul az ajtó felé, kinyitja nekem, s én félénk mosollyal sétálok ki az ajtón. Valahogy… olyan furcsa lett a hangulat… feszült. Nem értem, mi történt odabent.
Egymás mellett sétálunk a folyosón, némaságba burkolózva, s én töröm meg az egyre kínosabbá váló csendet… pedig eddig olyan vidáman beszélt hozzám…
- Köszönöm a körbevezetést, Senpai. – Dünnyögöm halk, vékony hangon, s elmosolyodva nézem, ahogy rám pillant.
- Semmiség Michi. Én köszönöm a délutánt. – Furcsa tekintettel nézek rá, mire elhallgat, s először úgy tűnik, mintha zavarban lenne, majd a régi önmagához visszatérve kezd újra beszélni hozzám.
Már a suli udvarán vágunk át, a kapu felé haladva, s az eget kémlelve hallgatom Senpai meséit. Sulis sztorikat, érdekes, vicces történeteket mesél, s én élvezettel iszom szavait.
Mikor elérjük a kaput, szinte észre sem veszem, hogy mindketten megtorpanunk… még hallgatni akarom, amiket mond…
- Hazakísérhetlek? – Kérdezi elmosolyodva, s felcsillannak szemeim. Akkor addig is vele lehetnék… de… miért tesz meg ennyi mindent?
- De… Senpai… az kerülő lenne, nem? – Nagy szemekkel pislogok rá… nem akarom, hogy megint miattam fáradozzon. Már így is annyi mindent tett.
- Ugyan már. Szívesen csinálom. – Széles mosollyal borzolja össze hajamat, s elvörösödve bólogatok. Úgy érzem, nagyon jó barátok leszünk. Mindenkivel ilyen kedves? El sem tudom képzelni. – Amúgy, nem szeretnél járni a rajz klubba? Van pár ismerősöm ott, és ha szeretnéd, bemutatlak nekik. – Mondja vidáman, miközben elindulunk hazafelé, s megdöbbenten pislogok rá. A rajzklubba? Boldog mosoly húzódik ajkaimra, s hirtelen lelkesen kezdek bólogatni.
- Az… az nagyon jó lenne. Ami azt illeti, már én is gondolkoztam rajta, hogy elmegyek, csak nem mertem, mert senkit nem ismerek ott. – A mondat végére kicsit lehalkul a hangom, még magamat is meglepem a szokatlanul lelkes hálálkodással, s meglepetten pislogok… úgy látszik… Senpai valahogy kihozza belőlem, hogy jobban kimondjam, amit gondolok. Annyira megértőnek tűnik, hogy úgy érzem, bármit elmondanék neki.
Eszembe jutnak a róla készült képek, amiket még mindig a kezemben szorongatok, s érzem, hogy még jobban elvörösödöm… Majdnem bármit…
Lassú mozdulattal csukom be a bejárati ajtót, majd nekidőlve veszek egy mély levegőt. Annyira jó volt ez a délután.
Gyors léptekkel szaladok fel a szobámba, és az ablakhoz vágódva pillantok ki. Már nincs itt. Tovább ment. Nem baj… majd holnap látom. Gondolom… vagyis… nem tudom. Végülis, igazából semmi közös nincs bennünk. Az egyetlen kapocs az volt, hogy azt mondta, hogy körbevezet. Akkor most ennyi? Vajon most már semmi közünk nem lesz egymáshoz? Nem tudom…
|
| timcsiikee | 2010. 09. 29. 21:15:03 | #8268 |
Karakter: Tonogata Muyoku
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Muyoku:
- Kyááá! Muyoku-senpai?
- Jé tényleg, nézd! – egyre több és több kislány hangját hallom, tumultus keletkezik előttem, és egyre több csillogó szempárral találom szemben magam, sóhajtások keretében. Húha… erre aztán egyáltalán nem számítottam! Hátrálok másfél lépést, mielőtt fellöknék egymást, és ezzel együtt engem is.
- Mi van itt? Engedjetek ki! Táncra kell mennem! – furcsa… vajon honnan ismerős nekem ez a hang? – Jé! Muyoku-senpai. Mit keresel itt? – amikor felismerem a hanghoz tartozó arcot, mély levegőt kifújva mosolyodom el.
- Szia, Ayumi-chan. – a többi lány csalódott sóhaját hallom, mikor már csak az előttem állóra figyelek – Michit keresem. Itt van? – szép arcáról a széles mosoly hirtelen eltűnik, helyére pár pillanatnyi zavarodottság kerül.
- Ő… hazament, az utolsó óra után nagyon sietett – hirtelen meghűl bennem a vér, és ezer meg egy gondolat fut át agyamon. De csalódottságom egy mosoly mögé rejtem, mint mindig.
- Ohh… értem… - azt hiszem ilyenkor kéne elterelni a szót. Lassan elindul, én pedig mellette haladok.
- Táncra mész? –kérdezem, miközben haladunk lefelé a lépcsőn.
- Igen – válaszol enyhe arcpírral – Megnézed? Bár még elég kezdő vagyok – bájosan mosolyog, arca egyre jobban hasonlít a pipacsra, de… bármennyire kedves, és nem illene visszautasítanom, most valahogy úgy érzem nincs kedvem.
- Ne haragudj, majd legközelebb – megállunk a lépcső alján – szia! – gyorsan el is köszönök, és a kijárat felé veszem az irányt, ő pedig a másik irányban a tornaterem felé.
Ahogy egyre távolodom a sulitól, lépteim lassulnak, és úgy érzem, inkább sétálok egy nagyot hazafelé. Kissé furcsán ért, hogy hazament. Sőt Ayumi azt mondta, hogy sietett. Lehet, hogy túl erőszakos voltam vele? Túlságosan nyomultam és ezzel elriasztottam. Olyan egy idióta vagyok. Nem is akár mekkora. Újabb csalódott sóhaj, lehajtott fejjel ballagok tovább. Talán jobb lesz, ha elfelejtem az egészet. Ha ezek után megint én szólítanám meg, vagy elhívnám, vagy bármi, az több lenne, mint tolakodó. Nem akarom, hogy zaklatónak higgyen.
Amikor felidézem lelki szemeim előtt az aranyos arcot, akaratlanul is elmosolyodom, a ragyogó szempár csak engem néz vágyálmaimban, majd mikor fel is fogom mit csinálok, hirtelen melegem lesz. Basszus… Mi lelt engem? Most komolyan…?
Lépteim felgyorsulnak, egyik kezemet számra tapasztom, mielőtt a városi tömegben kimondanék valamit, amit nem kéne.
~*~
Másnap szinte utolsóként érkezem az osztályba, becsengetése előtt alig öt perccel, és levágódom a padba, Ken és Shinji azonnal mellém vetődik.
- Na mizu? „Körbevezetted” a kicsikét? És milyen volt? – incselkedik Ken, elfancsalodva rázom meg a fejem, hátra dőlök a pad székében, majd sóhajtok egyet.
- Hazament, nem is láttam – elhúzom a szám, vállat vonok, és az ő arcukról is lefagy a mosoly. Persze pár rövid poén, és újra visszaáll a rend, egész napos ökörködssel és órán odafigyeléssel igyekszek felejteni.
Utolsó óra végén nem sietek a táskámba pakolásával, hisz délután jön a jó kis edzés, már alig várom. Annál jobb talán nincs is. Shinji hirtelen az ajtóhoz lép, és megáll, csak szemem sarkából látom, hogy beszél hozzá valaki. Pár másodperc telik csak el, hátra fordul, és amikor felegyenesedem, pont felém néz.
- Muyoku, egy kiskutya szemű elsős keres téged. – ahogy ezt meghallom, mint egy félőrült rohanni kezdek az ajtó felé, egy másodperc alatt ott termek, s végre okot nyer szívem heves dübögése.
- Szia, Michi – köszönök azonnal. Vajon miért van itt? Furcsa számomra, mégis nagy örömmel tölt el.
- Senpai… sajnálom, hogy tegnap elmentem… az az igazság… hogy… én… kiment a fejemből. – nagyot sóhajtok, és olyan érzésem van, mintha mellkasomról egy nagy szikla gurult volna le. Tényleg? Valóban csak ennyi lenne? Ha ez igaz… akkor… Talán még lehetne esélyem.
Apró, zavarodott nevetést hallatok, majd mikor nagy szemekkel, értetlenül pislog rám, csak széles mosollyal borzolom meg haját örömömben.
- Semmi baj. Tehát csak elfelejtetted. Azt hittem, le akarsz rázni, mert túlságosan rád erőltettem a társaságomat. – vallom be, bár fogalmam sincs, miért mondom ezt el neki, de már úgy is mindegy. Kicsúszott a számon, nem tehetek róla, hogy mellette kissé zavarba kerülök.
- Ne-nem… ez nem igaz! Örülök, hogy megismerhettem Senpait… annyira kedves… - mentegetőzik, kezeit feltartva, arca pirosabbá válik, igazán édes.
- Ezt boldogan hallom – valóban sokkal jobban érzem magam tőle, már csak attól is, hogy megjelent - Most edzésem lesz, de ha van időd, megvárhatod és bepótoljuk a tegnapit. – Heves bólogatással válaszol, mosolyom egyre csak szélesedik, és végre érzem magamban újra a reménysugarakat.
~*~
Az egész edzés gyorsan elszalad, és úgy érzem legyőzhetetlen vagyok. Mindent és mindenkit kicselezek, lelkesedésem határtalan, már csak attól is, hogy tudom Ő itt van és néz. Ezért a legjobban akarom kihozni magamból. Ha a sensei ezt tudná, Michit használná nekem az edzéseken doppingként, vicces lenne.
A zuhanyozás után próbálok halkan, meglepetésszerűen felé sétálni, amikor látom, hogy nagyban rajzol. Szemei szinte ragyognak, észre sem vesz, csak amikor elteszi a papírt. Milyen bájos…
- Mit rajzoltál? Olyan ragyogó tekintettel mélyedtél bele, ahogy csináltad. – nagyon tetszett ez a látvány, persze ezt már nem teszem hozzá.
- S-semmi konkrétat… csak… csak firkálmányok – zavartan kapkodni kezd, majdnem kiesik kezéből a mappa, de még idejében elkapja, és magához szorítva áll fel a székből.
- Érdekesen hangzik. Egyszer, majd megnézhetem őket? – remegő tekintettel néz rám, majd szép, hosszú pilláit lesüti, és elpirulva biccent. – Akkor, mehetünk?
Felkapja fejét, apró mosollyal, és bólogat.
- Ühüm!
~*~
Végig mutatom neki az első szintet, a másodikat, a harmadikra már nincs szükség. A tornatermek felé nem vezetem, csak a menzához, viszont… a végére, ahogy azt, ami számára talán a legérdekesebb lehet.
- Ha jól tudom, jövőre fogsz festészetet tanulni… Szerintem ez a terem érdekelni fog – oldalra nézek, vállam fölött tekintek le rám és látom a szép zafírkék szemekben. Szeretném mindig ilyennek látni, gyönyörű.
Kezemet beakasztom az ajtó fogantyújába, majd oldalra tolva tárul fel előttünk a festőterem. Tele képekkel, modellekkel, szobrokkal és persze állványokkal, bármi ami kellhet.
- Hű… - előre engedem, hisz látom elvarázsolt arcán a kíváncsiságot, a csodálatot. Bár lehet, hogy volt már ilyen teremben, nem tudhatom, de reakciójából látva még nem. Örülök.
- Nézz körbe, nyugodtan – ha jól látom a szakkörösök nem rég vonultak el innen, a rajzklub mindig sokáig itt van, tovább, mint mi. Csak lassan lépkedek mögötte, kicsit lemaradok ,hagyom, hogy szabadon nézelődjön. Látom nagyon szeret rajzolni, így lehet hogy a rajzklub lenne számára a legjobb. ismerek onnan egy-két embert, talán beajánlhatom majd.
Az egyik széken hagyja a mappáját, amit mindig szorongat, és tovább sétálva, ujjaival simítgatva tipeg körbe a termen. Csak megmosolygom, majd sunyin az elhagyott szék felé lépek. Ujjaim közé veszem a mappát, és kíváncsiságomnak engedve már épp nyitnám ki, amikor…
- Ne! – rikkantja, és máris fut felém, reflex szerűen felemelem magasra a mappát, és mosolyogni kezdek. Vajon mit félt benne ennyire? Hisz azt mondta, hogy majd megnézhetem, bár azt nem mondta, hogy mikor. – Add ide! Kérlek! – szemeiben cseppnyi aggodalom csillog, viszont amikor ugrálgatás közben a ruhámba markol, olykor megtámasztja kis kezét mellkasomon, egész testem bizseregni kezd, arcomról lefagy a mosoly, kissé meglepett kifejezés terül el helyén. Hirtelen ő is megáll, amikor karom magától mozdul, de mielőtt derekára simulna mancsom, megállok.
Olyan közel van, olyan finom az illata, és olyan furcsa ez a pillanat. Valamiért nagyon izgatott vagyok. Mellkasom csak úgy dübörög, nehezebben veszem a levegőt, kicsi adagokban.
Ha csak egy kicsit hajolnék le… csak egy kicsit… akkor…
|
| Silvery | 2010. 09. 28. 20:24:20 | #8225 |
Karakter: Hirayama Michi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Furcsán pislog le rám, mintha szellemet látott volna, egy pillanatra eltűnik arcáról a mosoly, s szokatlan tekintettel fürkészi arcvonásaimat. Hirtelen különös érzés kerít hatalmába, s legszívesebben hátrálnék egy lépést.
- Senpai… jól vagy? – kérdezem bizonytalan hangon, s szavaim hallatán arcára egy szemvillanás alatt költözik vissza a szokásos mosoly.
- Persze, de te vigyázz jobban magadra… - Érzem, hogy még jobban elvörösödöm, a rajz mappámat szorosan a mellkasomhoz húzva ölelem át, s ujjaimmal a sarkát piszkálva próbálom elterelni a figyelmemet, hogy kevésbé piruljak el, de tudom, hogy minden próbálkozás felesleges. - Tegnap… miért nem maradtál még? – tágra nyílt szemekkel állok meg, kezeim remegni kezdenek, s hirtelen bűntudatom támad, hogy értelmes indok nélkül mondtam le… nem kellett volna lemondanom… el kellett volna mennem. Most mit mondjak? Az igazság olyan hülyén hangzik.
- Én csak… fáradt voltam. Ennyi. – A lelkiismeret furdalásommal harcolva szegezem a földre a tekintetemet… biztos csalódott, hogy ennyi miatt utasítottam vissza a kedvességét… nem akarom, hogy csalódjon bennem.
- Értem. – Hangja halk, de nem tűnik mérgesnek. Tekintetemet arcára siklatva követem, mikor újra elindul a lépcsőn. - Ha… szeretnéd… Ma délután nincs edzésem, így van időm megint körbemutatni neked. Tegnap Ayumi barátnődet már körbevezettem. – folytatja, s szemeim tágra nyílnak. Miért ilyen kedves és odaadó? Nem értem. Vajon minden elsőévessel ilyen kedves? … elég elfoglalt délutánjai lehetnek, ha akárkinek felajánlja a segítségét…
- Hát… Még meggondolom. – Szememmel most a cipőm orrát bambulom meredten, valamiért nem merek rá nézni… nem merek igent mondani… nem akarom, hogy rám pocsékolja az idejét… az én hibám, hogy nem jöttem el tegnap… túl kedves.
- Rendben. Akkor… Az óráim után felmegyek a termetekhez megkérdezni jó? Na szia. – bizonytalanul elmosolyodva bólintok, majd szemeimmel követem, ahogy befordul a folyosón.
Hevesen dobogó szívvel rohanok egészen a termünkig, csak az ajtóban torpanok meg, lelassítok, majd úgy sétálok a helyemre. Senpai tényleg nagyon kedves. Nem hittem volna, hogy ennyire figyelmes lesz… ha ezt tudom, nem mentem volna haza tegnap… tényleg nem akartam, hogy emiatt két délutánját áldozza fel.
A nap lassan és unalmasan telik, minden óra végtelen hosszúnak tűnik, s megkönnyebbülve állok fel, mikor kicsengetnek matekról. Végre vége…
Lassú mozdulatokkal pakolom össze a cuccaimat, de valahogy mintha hiányérzetem lenne… mintha kiment volna valami a fejemből… mindegy, inkább hazamegyek és lepihenek egy kicsit. Ha fontos volt, úgyis eszembe jut később.
A szobámba érve dőlök végig a puha ágyon, s a párnát átölelve kezdek el gondolkodni… mitől van ez az érzés? Biztos, hogy elfelejtettem valamit… de mit?
Mindegy… azt hiszem, inkább rajzolok.
A rajztáblát az ölembe húzva ülök fel, s elkezdek egy vázlatot firkálgatni. Kezeim maguktól mozognak, s alig egy fél óra múlva egy könnyedén felismerhető arc rajzolódik ki előttem, s mosolyogva pillant vissza rám Senpai az ölemből.
Érzem, ahogy elvörösödöm, s hirtelen mozdulattal dobom a papírt az ágy másik végébe. Miért rajzoltam őt? Észre sem vettem…
Villámcsapásként hasít belém a felismerés, ahogy eszembe jutnak a reggel történtek, s egy másodperc alatt értelmet nyer a különös megérzés hazafelé jövet. De… de hogy felejthettem el?! Hogy mehetett ki a fejemből egy ilyen fontos dolog? Vajon feljött Senpai a termünkhöz, ahogy ígérte? Vajon várt rám? Ugye nem?
Bűntudatosan húzom az ölembe a rajzot, s ismét Senpai mosolygó arcára pillantok. Vajon mérges lesz? Többet biztos nem fogja felajánlani… sőt… gondolom, látni sem akar. Először egy olyan hülye indok miatt mondtam le… most meg egyszerűen elfelejtettem. Azt sem tudom eldönteni, hogy melyik a kínosabb… szörnyű vagyok. Bocsánatot kéne kérnem… igaz? De mivan, ha mérges lesz? Hiszen ő olyan kedves volt, én pedig ezzel hálálom meg…
Elmerengve bámulom a falat rajzórán, s mikor körbenézek, látom, hogy mindenki az alkotásába mélyed. Általában én is ezt szoktam tenni… de most nem megy. Még mindig azon töröm a fejemet, hogy vajon bocsánatot kéne e kérnem tőle… de az azt jelentené, hogy megint végig kéne mennem a felsősök folyosóján… és azt… nem akarom.
Tekintetem az udvarra téved, s fejemet szinte az ablaknak döntve figyelem a tesizők focimeccsét. Elmosolyodom, mikor Senpait pillantom meg az egyik csapat csatárjaként, s fel sem tűnik, hogy rajta felejtem tekintetemet. Szeretem nézni, ahogy mozog… valahogy szokatlanul lendületes és energikus minden mozdulata.
Kezeim ismét mozogni kezdenek, bőröm halkan sistereg a papír puha felszínén, s egy futó testet vázolok az üres lapra. Miért érzem mindig úgy, hogy őt kell lerajzolnom?
Ijedten kapom vissza a tekintetemet, mikor úgy látom, mintha Senpai az én ablakom irányába pillantana, s nyakamat behúzva bújok meg az ablakpárkány mögött. Vajon észrevette, hogy őt bámultam? Ezt nem hiszem el… ennél rosszabb helyzetbe már akarva sem kerülhetnék… most mit gondolhat rólam?
Utolsó óra után bizonytalanul toporogva gondolkozom, hogy mit tegyek… normális esetben Ayumitól kérnék tanácsot, de most inkább nem hozom szóba Senpait… ráadásul Ayuminak ma délután táncórája van, és nem akarom, hogy a hülye tétovázásom miatt késsen el. Mindenkinek csak bajt okozok.
Mikor végre elég erőt gyűjtök, az első emeletre sietek Senpai terme elé… gyorsan le kell tudnom, még mielőtt elszállna a pillanatnyi bátorság… azt hiszem, ez az ő terme… ugye ez az? Ha jól emlékszem ez előtt a terem előtt dobálták a labdát… akkor gondolom ez az.
Látom, ahogy egy ismeretlen alak lép ki az ajtón, s félénken állítom meg.
- El-elnézést… ki tudnád hívni… Muyoku-senpait, ha itt van? – szavaim olyan halkak, hogy meglepődöm, hogy megérti, amit mondok, s úgy érzem, mindjárt leég az arcomról a bőr. Ugye itt lesz? Nem szeretném ezt még egyszer végigcsinálni… vajon Senpai is ilyen kényelmetlenül érezhette magát, mikor feljött tegnap a mi termünkbe? Nem… biztos nem. Ő bátrabb, mint én... ráadásul az elsősök biztos rajonganak érte. Megértem… remélem nem érezte kényelmetlenül magát.
- Muyoku, egy kiskutya szemű elsős keres téged. – Üvölt be a terembe a fiú, s érzem, hogy arcom egyre jobban hasonlít egy óriási paradicsomhoz… de legalább itt van.
Alig egy másodperc múlva Senpai vágódik ki az ajtón, s vidámat köszön nekem. Szívverésem felgyorsul, szemeim tágra nyílnak, s a ragyogó mosoly láttán, egy röpke pillanatig majdnem elfelejtem, hogy miért jöttem ide… lehet, hogy nem haragszik?
- Senpai… sajnálom, hogy tegnap elmentem… az az igazság… - szavaim olyannyira halkak, hogy szinte csak a szám mozog, s mikor közelebb hajol, úgy érzem, szívem mindjárt kiugrik a helyéről, de nagyot nyelve folytatom. – hogy… én… kiment a fejemből. – bököm ki vége, s ajkaimat összeszorítva várom, hogy teljesen hülyének nézzen… jogosan. Hogy lehetek ekkora idióta? Ilyet elfelejteni…
Meglepődve kapom fel az eddig földre szegezett tekintetemet, mikor megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait, majd vidáman nevet fel… mivan? Most akkor nem néz hülyének?
Értetlenül pislogok rá, mikor hajamat összeborzolva néz szemeimbe, s sugárzó mosollyal válaszol.
- Semmi baj. Tehát csak elfelejtetted. Azt hittem, le akarsz rázni, mert túlságosan rád erőltettem a társaságomat. – szemeim tágra nyílnak, s hebegve kezdek el mentegetőzni.
- Ne-nem… ez nem igaz! Örülök, hogy megismerhettem Senpait… annyira kedves… - Nem akarom, hogy ilyet gondoljon. Én tényleg nem… lerázni? Miért tennék olyat? Ő az, aki szívességeket tesz nekem.
- Ezt boldogan hallom. –mosolyodik el még szélesebben, s pulzusom villámgyorsan kezd emelkedni, érzem, hogy újra elpirulok. – Most edzésem lesz, de ha van időd, megvárhatod és bepótoljuk a tegnapit. – Lelkesen bólogatva jelzem beleegyezésemet, s én is elmosolyodok.
Úgy érzem, mintha óriási kő esett volna le a szívemről… annyira jó, hogy nem mérges. És úgysincs sok tanulnivalóm. Szerencsére év elején még kímélnek minket a tanárok.
A rajz dossziéval az ölemben ülve nézem a kosármeccset, szemeim ösztönösen egyvalakit követnek a rohangáló emberek között, s most tudatosan döntök úgy, hogy lerajzolom. Sietve vázolom fel az alapokat, s néha elmosolyodva bámulom a modellemet.
Szinte észre sem veszem, és elrepül az edzés ideje, s Senpai mosolyogva siet felém, miután lezuhanyozott. Mikor megpillantom, gyors mozdulatokkal csúsztatom a harmadik róla készült rajzomat a dossziéba… nem láthatja meg őket.
- Mit rajzoltál? – kérdezi kedvesen elmosolyodva, ahogy mellém lép. – Olyan ragyogó tekintettel mélyedtél bele, ahogy csináltad. – Szemeim tágra nyílnak, s kétségbeesetten próbálok kitalálni egy értelmes választ.
- S-semmi konkrétat… csak… csak firkálmányok. – Remek… hát ez nagyon értelmesre sikerült.
|
| timcsiikee | 2010. 09. 17. 23:35:10 | #7885 |
Karakter: Tonogata Muyoku
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Muyoku:
Michi nem rám néz, hanem a lányra, mintha tőle várna tanácsot, és ahogy Ayumi –azt hiszem- felé nézek, látom, hogy mosolyog.
- Az nagyon jó lenne! Megköszönnénk! – csodás.
- Remek, akkor majd várjatok meg itt, rendben? – beleegyezően bólintanak, elköszönök, és visszamegyek játszani az edzés végéig. Most sokkal lendületesebbnek érzem magam, és még a kedvem is jobb.
~*~
Mire visszaérek felöltözve, csak a lányt látom a padon ülve, és amikor észrevesz, sugárzó mosollyal siet felém. Mosolyom arcomra fagy, vállamra csapom a táskát.
- Michi? Merre van? – kérdezem azonnal.
- Ő… azt mondta, hogy haza kell mennie – oh. Milyen kár. Pedig… Csak miatta találtam ki az egész körbevezetős dolgot. – Akkor? Mehetünk? – kérdezi boldogan. Nos… nem utasíthatom vissza, nem illene, hisz őt is elhívtam, és… ha bár a célszemély nincs is itt, illetlenség lenne egy hölgynek azt mondani, hogy nem.
- Persze – előre megyek, és arra felé sétálok, ami útba esik.
Próbálok kedves, mégis távolság tartó lenni, hisz még véletlenül se akarom, hogy akaratlanul utalást tegyek. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy a túlzott kedvesség félrevezető a lányoknak, akik minden félre értenek. Már az is érdekes, hogy kettesben sétálunk a suliban.
- Ez a kémia szertár, de ide csak majd másodikban kellesz jönnöd – ecsetelem mosolyogva, és azt veszem észre, hogy egyre közelebb állva hozzám sétál mellettem. Ez így nem lesz jó. De hogy utasítsam vissza a nélkül, hogy mondanék valamit?
- Értem – már szinte karomhoz simul karja, így igyekszem fél lépéssel elkerülni mellőle. Már majdnem végig mutattam mindent, így kifelé haladunk a folyosón, de a kínos csend kezd zavarni, közelsége mellett.
- És… választottál már klubot? – töröm meg a csendet.
- Még nem gondolkodtam ezen, csak ez volt az első nap – kuncog aranyosan. Tényleg kedves lány, de… sajnos…
- Értem, igaz – zavart, halk nevetésbe kezdek én is, végre kiérünk az iskola elé – Nos… remélem élvezted az idegenvezetésem – jegyzem meg kedves, széles mosollyal, mire hevesen bólogat.
- Igen, nagyon. Köszönöm – vajon… miért csillog ennyire a szeme?
- Merre mész? – érdeklődöm halkan, mire elmutat jobbra.
- Erre felé.
- Nos, én pedig arra – mutatok az ellenkező irányba – vigyázz magadra – intek mosolyogva – majd még találkozunk – végül magára hagyom. Kezdett számomra feszültté válni a helyzet. Sajnálom nagyon, hogy Michi nem jött el, pedig… a fordított helyzetnek jobban örültem volna.
~*~
Reggel van, kóma van, és suli. A földszintről épp a lépcsőn baktatok fel az első emeletre, már a kanyarban járok, amikor furcsa hang üti meg fülem, felemelve tekintetem azonnal kikerekednek szemeim, Ugrok egy nagyot, szívem majd kipattan a torkomból olyan erősen ver, de azonnal elkapom Őt az utolsó pillanatban a lépcső alján, s ahogy felfogom végre, hogy biztonságban van, egy mély levegőt fújok ki.
- Michi, egy percre sem vehetem le rólad a szemem? – jegyzem meg viccesen, rózsás arccal süti le szemeit.
- Bocsánat – makogja Ne kérj bocsánatot, Michi. Ilyenkor az kell mondani, hogy köszönöm. halkan, kuncogva túrok hajába.
- Köszönöm, Senpai – ahogy mondja… és ez a mosoly… Kitágult szemekkel lepődöm meg, elakad a lélegzetem, és szívverésem felgyorsul. Ez… ez a fiú…
- Senpai… jól vagy? – kérdezi halkan, a mosoly eltűnt arcáról, inkább nyugtalanság ül rajta. Visszacsalom mosolyomat, hogy megnyugtassam, felegyenesedem, és felnézek egy pillanatra a lépcső tetejére. Jól van, Ken már eltűnt.
- Persze, de te vigyázz jobban magadra – mondom kedves mosollyal, majd egymás mellett sétálunk fel a lépcsőn. – Tegnap… miért nem maradtál még? – kérdezem kedvesen mégis kíváncsian, megtorpan a lépcsőfokon, én pedig mellette.
- Én csak… fáradt voltam. Ennyi – válaszol halkan, előre biccentett fejjel, mintha sajnálkozna. Nos én is sajnálom, de… ha csak ennyi történt, akkor. Megértem.
- Értem – tovább indulok, és lassan ő is mellettem, egészen a lépcső tetejéig. Talán még nem késő – Ha… szeretnéd… Ma délután nincs edzésem, így van időm megint körbemutatni neked. Tegnap Ayumi barátnődet már körbevezettem – mosolyom mögé rejtem izgatottságomat, lezserül fogom a táskámat ami fél vállamra van dobva.
- Hát… - édesen piszkálja lábával a földet, cipője orrát lesve, megmosolygom látványát, hisz annyira édes. – Még meggondolom – nos… ez is egy szép módja a lekoptatásnak, de… de nem adom fel, a remény hal meg utoljára. Nem de?
- Rendben. Akkor… Az óráim után felmegyek a termetekhez megkérdezni jó? Na szia – intek még utoljára, majd elindulok saját termem felé, hisz’ mindjárt be is csengetnek. Remélem ma végre összejön.
~*~
Az utolsó óra után mindenki sietősen pakol, hogy minél hamarabb hazajuthasson, én viszont ráérősen teszem el a füzetem, és a tollaimat.
- Na mi van Muyoku? Csak nem randira mész? Ú-ú – billegeti magát incselkedve, de csak vigyorogva tűröm piszkálódását. Mindig ilyen, már megszoktam.
- Talán – válaszolok sejtetően, felkapom vállamra a táskát, ő pedig mellém áll, és kuncogva suttog rekedtes hangon szavakat.
- Fald feel. Fald feeel! Hörr! – csak felnevetek, majd egy nagy barackot nyomok ököllel a fejébe, satuszorításomból nehezen szabadul meg, sőt csak akkor, amikor elengedem, és ujjaival kezdi igazgatni haját. – Hé!
- Ha felfalom, kit molesztálok? – jegyzem meg viccesen.
- Jogos – nevet fel, majd kimegyünk a teremből. Ő lefelé indul, én pedig felfelé. 311-es terem… ha jól emlékszem.
Lassan felbattyogok, megállok az ajtó előtt, és mivel nagy a zsibongás, gondolom én nincs bent tanár, hisz szünet van. Az ajtó, résnyire van kitolva, beállok arra a kis résre, majd belesve szuggerálok pár tekintetet, hátha észrevesz valaki.
Ezt persze gyorsan meg is bánom, amikor hangos sikolyban törnek ki páran, és azonnal az ajtóba csődülve, hatalmas csillogó szemekkel merednek rám. Ha így folytatják, nagyon zavarban leszek.
- Kyáá! Muyoku-senpai! – visítja az egyik.
- Mi-mit keresel itt? – kérdezi a másik, kicsivel halkabban.
- Sziasztok – vakargatom meg zavaromban tarkómat, mosolyogva. – Michit keresem. Itt van még? Beszélni szeretnék vele.
|
|
