A folyosón álldogálok, kissé unatkozom. Valamiért nem tudom kiverni a fejembõl azt a lányt. Mit akar Seichi-tõl? Hiszen látszik rajta, hogy csak azért van vele, mert az a liba mászik rá. De nagyot fog koppanni, ha beszélek vele.

• Namiko... - mikor meghallom a hangját meglepõdve fordulok felé.

• Seichi? - kezemet megragadva nyom a falhoz. Kezeit a fejem mellet támasztja a falnak. A fülemhez hajol. Valamiért tetszik a rámenõssége.

• Azt a csókot nem azért adtam mert te mondtad! - fejét visszahúzza. Nem igazán értem, hogy mit akar ezzel, így értetlenül nézek szemeibe.

• De akkor ki az a lány aki folyton veled van? És mit értesz azon, hogy nem azért adtad mert én mondtam? - kérdezem választ várva.

• Sachi nem a barátnõm csak szerelmes belém én meg nem tudom levakarni. A másodikra pedig magadtól is rájössz... - elindul a terem felé, de mielõtt bemenne vissza fordul felém. - Csókokat csak úgy érzelmek nélkül az ember nem dobál. - ezek szerint... Nem, nem dönthetek elhamarkodottan. Jobb, ha kiderítem.

• Szia Namiko... Holnap ugye megint együtt jövünk suliba? Mondani szeretnék majd valamit...

• Arra semmi szükség! Majd valamikor ma becsengetek hozzátok és akkor elmondhatod! - nem igazán szeretem, ha ugráltatnak. Ráadásul minek várjak holnapig?

• De türelmetlen valaki! Akkor majd csengess! - egy mosoly keretében megy vissza barátnõjéhez. Azt hiszem, hogy a délutánom el van döntve.

Amint haza érek a ruháim között kezdek kutakodni. Egy kockás inget veszek magamra, egy farmer nadrágot és ehhez a kabátot. A hajammal nem kell szenvednem, az már reggel megvolt. Egy köszönéssel hagyom magukra szüleimet. Nem is mondom el nekik, hogy hova is megyek. Már megszokták, hogy a délutánokat ritkán töltöm itthon. Végül is semmi rosszat nem teszek, csupán sétálok, vagy Koji-val vagyok. Bár most egy harmadik dolog jön képbe. Hamar megérkezem Seichi házához. Amint becsengetek egy idõsebb nõ nyit ajtót. Õ minden bizonnyal az anyja lehet. Bemutatkozás után beenged. Igazán kedves. Felmegyek a lépcsõn és benyitok az elsõ szobába.

• Szia! Anyukád engedett be.

• Szia. Nem is hallottam, hogy csengettél. Ülj le! - nem is kell invitálnia. Helyet foglalok.

• Mit akartál mondani? - kérdezem rögtön a lényegre térve.

• Folytatnám amit tegnap kezdtem el... Hazafele... Szóval! Tudod... Én azt hiszem... Azt hiszem kezdelek nagyon megkedvelni... - halkan beszél, de a szemeimbe néz. - Tudom. Még korai lenne bármit is érezni, de tudod én már régen találkoztam ilyen lánnyal mint te... És én egyébként se szeretem a túl vidám lányokat! - talán furcsa lehet, de nem lep meg, amit mond. Pont így terveztem. Viszont van valami, ami zavar.

• De akkor miért viselkedsz úgy Sachi-val mintha járnátok? - fejemet lehajtom kissé. Egyáltalán nem vagyok szomorú emiatt. - Szóval igaz? Ti jártok?

• Már mondtam, hogy õ nem a barátnõm! Ne kombinálgass! Amit én mondom az általában úgy is van... És amúgy se szoktam hazudni... Meg megmondtam amit megmondtam nem?! Az ember nem dobálja a csókokat érzelmek nélkül... Fõleg az utcán nem! - miért van az, hogy folyton meglep.

Ez az érzés, amit okoz eléggé furcsa. Nem érzek úgy, ahogyan õ, de az biztos, hogy összezavar. Nem voltam még szerelmes, nem is tudom, hogy milyen érzés is ez. Valamiért mégis zavar az õ kis barátnõje.

• Szia Seichi. - egy nyivákolós hang toppan be. Seichi visszaköszön, bár hallani a hangján, hogy nem szívesen látott vendégünk van. - De hát nem azt beszéltük meg hogy ma átjövök hozzátok?

• Hé kis csaj! Kapj már a fejedhez! Nem látod, hogy Seichi csak kényszerbõl van mindig veled? Miért nem akadsz le róla? - közelebb lépek hozzá. Hihetetlen, hogy ennyire irritáló legyen valaki. - Az nem jutott eszedbe, hogy van valaki aki tetszhet neki, de miattad nem jöhet össze neki?

• Ez eléggé úgy hangzott mintha féltékeny lennél. - ezt meg sem hallom. Nem kérek ilyen megjegyzéseket.

• Ohh bocsánat... Én... Én nem akartam!

• Hé Hé! Álljatok le! Elvégre Sachi nem tehet róla! Én nem voltam képes elmondani neki, hogy kicsit túlságosan is rajtam lógsz... Bocsi... - attól még felnyílhatott volna a szeme.

• De akkor is! - mondom már kissé feszülten. A lány felé fordulok. - Ahelyett, hogy itt bõgsz, inkább menj haza. Seichi sosem fog úgy rád nézni, mint egy nõre. Fogadd el a tényt és tûnj el! - durva szavak, de megérdemli. Még jobban elkezd sírni, de ezzel csak jobban dühít. - Azt hiszed, hogy ezzel sajnálni fog? - kérdezem hangomat felemelve.

• Hé, elég! Talán már érti. - megrázom a fejem. Seichi elé lépek és megcsókolom. Egy ideig csak csodálkozva áll, de rájön, hogy viszonoznia kell. Átkarol, egyik kezével gyengéden hajamba markol, másik kezével derekamat öleli át és jobban magához húz. Most valahogy szenvedélyesebben csókol, teljesen elkábít. El is pirulok. Miért ver ennyire a szívem? Mikor elenged kissé kábultan nézek a földre. Sírást nem hallok már. Hátrafordulok, így észreveszem, hogy csak ketten vagyunk. Végre... Leülök a földre. Érzem, hogy az arcom még mindig vörös.

• Mond... - szemeibe nézek. - Ha azt mondom, hogy a barátnõd leszek, elfelejted õt. És nem is beszélsz vele ezek után! - ez sokkal inkább tûnik parancsnak, mint kérésnek. Meg is lepõdik.

• Hát... - elgondolkodik. Miért hezitál ennyit, hiszen a csókkal mindent elárult. Vagy csak hazudik? - Rendben! - meglepetten nézek rá, majd elmosolyodom.

~*~
Reggel van ismét. Ma már jobb kedvvel kelek, mint eddig. A szokásos dolgaimat elvégezve megyek le a konyhába. Anyuék ott vannak és beszélgetnek. Leülök az asztalhoz és neki állok az evésnek. Hamar végzek, mire felállok csengetnek. Összepakolom a cuccaimat és felöltözve lépek ki az ajtón. Meglepõdöm, mikor meglátom, hogy nem egy ember vár. Láthatóan Koiji nem örül. Hozzájuk lépek.

• Jó reggelt! - köszönök mindkettejüknek.

• Jó reggelt! - egyszerre köszönnek vissza. Ezen halványan elmosolyodom. Közéjük lépek és így indulunk el.

Koiji, miközben sétálunk elmeséli, hogy tegnap megismerkedett egy lánnyal, aki irtó aranyos. Erre nem tudok sok mindent mondani, persze örülök ennek. Egy pillanatra megfogja a kezem és elhúz messzebb Seichi-tõl. Csodálkozva nézem, hogy mit is akarhat vajon.

• Mióta barátkozol vele? - kérdezi aggódva.

• Õ a barátom! - mondom egyszerûen, persze ez így is van. - Azt mondta, hogy kedvel, sõt talán többet is érezhet.

• Elpirultál... - csak szemeibe nézek. Csak nem... féltékeny? - Mindegy! Csinálj, amit akarsz!

• Csak nem féltékeny vagy? - kérdezem tõle, mielõtt elmenne. Félszemmel néz csak rám. Nem is kell mondania semmit. Hátat fordítva nekem megy elõre. Miért lenne féltékeny, hiszen épp az imént beszélt egy lányról, akivel összefog jönni. De kit érdekel. Csináljon amit akar! Seichi mellé lépek, megfogom a kezét. - Menjünk!

Az iskolába beérve rögtön a terembe megyünk. Páran összesúgnak, ahogy elmegyünk elõttük. Engem egy kicsit sem zavar. Nem igazán tûröm, ha valaki beleszól abba, hogy mit teszek, vagy kivel vagyok. Ezt jogom van eldönteni saját magamnak. Mielõtt leülnék a helyemre Seichi-vel szembe állok. Egy puszit adok arcára, majd helyemre ülök.

Az órák elég lassan mennek, de párszor levelezünk egymással. Ezzel is elütve az idõt. Fél füllel persze figyelek a tanárra. Képtelen vagyok, hiszen nem vagyok rossz egyik tantárgyból sem, bár nem sok kedvem van írni, és jegyzetelni. Unalmas és sokszor nem is lényeges. Ebédszünetben felmegyek a tetõre, mert tudom, hogy Koiji ott szokott lenni. Ahogy felérek észre is veszem. Az egyik padon ül és csak unottan néz maga elé. Hozzá lépek, de nem ülök le.

• Hol van az új barátnõd? - kérdezem lehajolva hozzá, hogy a szemeibe tudjak nézni.

• A barátnõivel eszik. Miért érdekel ez téged? - egy sóhaj után foglalok helyet mellette. Felém fordul és így néz szemeimbe. - Mióta vagy vele?

• Lényegében tegnap óta. - itt furcsán néz rám. - Ne aggódj, nem hagyom magam, ha bántana. Hiszen ismersz.

• Igen, tudom, hogy milyen vagy. - hirtelen áll fel és magamra hagy. Ez kissé felbosszant, hiszen nem ezért jöttem ide. A padon megfordulva nézek le. A bejárati oldalt lehet innen látni. Még régebben itt zuhant le egy lány. Bár errõl nem tudnak sokan, vagy csak nem beszélnek errõl, ugyanis rajtam kívül senki sincs itt.

Unottan indulok vissza a terembe. Már mindenki itt van, kivéve Seichi. Hiába nézek körbe, nem látom sehol. Minden bizonnyal késik, így a tanár felé fordulok.

~*~

Az utolsó órámnak is vége, de Seichi azóta is eltûnt. Nem szokásom aggódni, de most ezt érzem. Hol lehet vajon? A bejárathoz sietek, mire odaérek észreveszem, hogy Sachi-val van. Az egyik szekrény mögé lépek, így hallom, hogy mirõl beszélnek.

Sok mindent nem tudok kivenni, de valamivel fenyegeti. Ezt pont nem nézném ki ebbõl a libából. Viszont az meglep, hogy vörös a szeme. Talán sírással tartotta fogva? Nem hagyhatom ennyiben, hiszen Seichi az enyém. Bár, már fogalmam sincs, hogy mit is érzek. Az utolsó órámon csak rá tudtam gondolni. Ez azért jelent valamit. Elõlépek a szekrény mögül és a lány elé állok.

• Mégis mi a fenét mûvelsz? - megszeppent képet vág. Seichi hirtelen fogja meg a vállam, amire rá nézek. - Mi történt? Miért vagytok együtt? - kérdezem idegesen.

• A tanár kérte, hogy legyek vele. Egy számára fontos személy ment el. - ledöbbenek egy idõre. Nem esik jól, hogy õ van vele, de nem szólhatok bele.

• Értem. Pá! - ennyivel hagyom õket magukra. Nincs kedvem egy síró libához. Bár rossz lehet, hogy nincs veled az, akit szeretsz. Mégis, miért pont Seichi vigasztalja? Nincsenek barátai vagy mi? Ez olyan felkavaró!

Haza felé sétálunk, bár eléggé idegesít, hogy nem egyedül vagyok, de sebaj. Pár percre nem halok bele, ha társaságom van. A házunk elé érünk. Az ajtó elõtt megállok, közben a kulcsomat kutatom.

• Namiko...

• Mi van már? - hangomban érezhetõ a gúny, de teszek rá.

• Áh semmi... Hagyjuk... Szia! - ekkora egy lúzert is rég láttam már. Belépek a házba. Rögtön anyámmal találom szemben magam. Az álarcot felvéve rámosolygok és a szobámba megyek. Délután összefutok barátommal.

A fürdõbe megyek, ahol gyorsan lezuhanyzom, egy fehér szoknyát és egy hozzá illõ csíkos felsõt veszek magamra. A telefont a kezembe veszem és indulok is. Kilépve a házból észreveszem barátomat. Egy lágy mosollyal üdvözöl, amit viszonzok is. Melléérek és lassan el is indulunk. Nem beszélek neki a suli utáni dolgokról. Igaz, hogy mindent elmondok neki, de talán errõl jobb, ha hallgatok. Elég sokáig elvagyunk. A telefont most õ kapja meg. Estére érünk csak haza házunk elõtt köszönünk el egymástól. A házba lépve a konyhába megyek. Vacsora idõ van. Hamar megeszek mindent. Egy köszönöm után felállok és a szobámba zárkózom. Pizsamára öltözve fekszem be ágyamba és el is alszom.

~*~

Az óra csörgésére nyílnak ki szemeim. Kissé rossz a kedvem, de ennek most nem fektetek hangsúlyt. Ahogy a fürdõben mosom fogamat eszembe jut Seichi. Milyen kár, hogy egy béna alak, de ezen nem biztos, hogy tud változtatni. Hirtelen ötletem támad, amire csak egy gúnyos mosoly jelenik meg arcomon. A szobámba lépek, az iskolai egyenruhát felveszem. Táskámat a kezembe kapom és már megyek is a házunk elé. Ahogy kilépek észreveszem osztálytársamat.

• Hello! - köszönök rá és megérintem vállát. Enyhén elpirulva néz rám. Nahát... ez érdekes...

• Szia! - lassú lépésekkel elindul elõre, követem õt.

• Ha nem gond, veled mennék ma suliba! - mondom inkább parancsként, mint kérésképpen. Fél szemmel rá nézek. Még mindig vörös az arca. Hmm... bizonyára tetszem neki. Akkor nem is kell erõlködnöm. - Mond csak... van barátnõd?

• Barátnõ? - megrázza a fejét. - Miért?

• Csak kérdeztem, persze úgy igazán nem is érdekel. - megállok, erre felém néz. Mosolygok, hiszen ha minden jól megy, akkor terveim szerint csak két nap és Seichi belém szeret. Nem is tudom, hogy miért is pont õ, de ha már összehozott a sors vele, akkor ki kell használni. Közelebb lépek hozzá. Közvetlenül elõtte állok meg. - Csókolj meg!

Bambán tekint rám. Így közelrõl szép szemei vannak. Zavartnak látszik, elõször a földre néz, majd vissza rám. Már éppen indulnék, de megragadja kezeivel arcomat és száját ajkaimra tapasztja. Ahogy nyelvével simogatja az enyémet valamiért elgyengülök. Úgy kapaszkodom belé és szorítom magamhoz. Elválik tõlem és azonnal el siet. Vajon mit gondolhat most? Csak nem zavartam össze? Bár, ezt inkább õ tette velem. Egy pillanatra megdobbant a szívem is. De nem! Semmi pénzért nem szeretek bele. Hiszen van egy tervem, és csupán ahhoz kell.

Az iskolába lépve barátommal futok össze. Elmeséli, hogy mi történt az edzés alatt, amit örömmel hallgatok. Seichi párszor a szemem elé kerül, de vajon ki lehet az a lány mellette? Kérdõn nézek rá, amit észrevesz. Zavartan fordul el, szembe a lánnyal, így csak Seichi hátát láthatom. Valamiért ez idegesít.

Reggel van, ezt onnan állapítom meg, hogy kitekintek az ablakomon. Hamarabb ébredek, mint az órám, de ez mostanában jellemzõ, teljesen hozzászokom. Ahogy kikelek ágyamból a mosdóba megyek. A hajam most is zilált és kissé kócos, de a színe virít és igazán figyelemfelkeltõ. Egy fésût veszek kezembe és alapos fésülködésnek esek neki. Hamar kócmentes a hajam, így vissza megyek szobámba és egyenruhámat veszem fel. Sosem fogom megszeretni, ráadásul utálom a kék színt, nem illik hozzám. Bepakolok táskámba és lemegyek szüleimhez. Illõen köszönök nekik, ahogy elvárják tõlem, persze ez csak színészkedés a részemrõl. Nem tagadom, egy makacs és önfejû lány vagyok, és legtöbbször rideg másokkal, de nekem így a jó. Csak itthon vagyok más, amilyennek sosem akarom magam látni. Hiszen ez nem én vagyok. Leülök az asztalhoz és beszélgetés nélkül állok neki az evésnek.

Már lassan végzek, amikor csengetnek. Megtörlöm számat és az ajtóhoz lépek. Ahogy kinyitom barátom mosolyog rám, amit viszonzok. Csupán egy egyszerû barát, de számomra olyan, mintha a testvérem lenne. Egyedül õ ismer igazán.

• Itt a telefon! - a kezembe nyújtja közös mobilunkat. - Majd ha nem együtt vagyunk olvasd el, amit írtam!

• Rendben! - mondom és táskámba teszem a készüléket.

Szüleimtõl elköszönök és lassan megyünk az iskolába. Pár sarokra lakok az épülettõl, így nem buszozok. Barátommal együtt sokat nevetek, ahogy megszoktuk már. Az iskolába érve elválunk egymástól. Általában a teremnél szoktunk elköszönni, de megbeszélése lesz, így magamra hagy. Egy sóhajtással indulok termemhez. Ahogy belépek, rám néznek. Nem lepõdöm meg, hiszen mindig ez van. Furcsának tartanak, de csak azért, mert a hajam különleges színû. Leülök helyemre és az ablakon bambulok kifelé. A hátam mögött sugdolózást hallok, persze most nem rólam. Az ajtó felé fordulok. Megérkezett az iskola rossz fiúja, vagyis ezt mondják rá. De talán csak ez mendemonda. Leül elém és egy könyvet lapozgat, már éppen mondani akarnék neki valamit, de hirtelen fordul hátra. A székem támlájának döntöm hátam és õt figyelem. Vajon mit akar?

• Az iskola rideg királynõje ugye? - szemöldökömet felhúzva nézek szemeibe.

• Nem hinném, hogy ezt neked kellene elmondanom! - csak egy mosollyal fordul elõre. Mi járhat a fejében? Végül is mindegy, és nem igazán érdekel. Telefonomat elõveszem és megnézem az üzenetet. Mire a sorok végére érek egy mosolyt engedek el ajkaimon. Felnézek a tanári asztal felé, de csak néhány osztálytársam van ott. Felállok és kilépek a terembõl. Az egyik ablakhoz lépek és az udvart nézem. Koiji nincs sehol, valamiért hiányzik, de a délutánt együtt töltjük, ahogy általában szoktuk. Ahogy visszafordulok a folyosó felé, az elõttem ülõvel találom szemben magam. Kérdõ szemekkel meredek rá.

• Észrevettem, hogy mosolyogtál, igazán jól áll neked! - csak szúrós tekintettemmel válaszolok. Elmegyek mellette, de megállít, egyik karomat megragadja.

• Mit akarsz már? - ingerültnek érzem magam, de ahogy szemeibe nézek, meglepõdök. Olyan furcsán néz rám. Egy pillanatra elveszek bennük, de hamar térek vissza a valóságba. Kezemet kirántom és visszamegyek a terembe.

~*~

Végre vége az utolsó órámnak is. Koiji nemrég szólt, hogy tovább marad, így egyedül megyek haza, amit nem bánok, de ezzel lõttek a délutáni programomnak. Egy pár sóhaj kijön ajkaim közül. Lassú léptekkel megyek, hiszen nem akarok hamar hazaérni és eljátszani egy szerepet a szüleim kedvéért. Teljesen elbambulok, így nekimegyek valakinek, ahogy az illetõre nézek, ledöbbenek. Õ mit keres itt? Hiszen már 3 hete végeztem vele.

• Végre találkozunk! - magához ölel, de próbálom ellökni magamtól, ami nem megy, hiszen erõsebb nálam. - Ugyan már! Tudom, hogy hiányoztam!

• Egy fenét! Engedj el! - kiabálok rá és egy pofonnal jutalmazom. Erre kezét emeli a magasba, szemeimet gyorsan csukom le és várom az ütést.

• Hagyd békén! - az ismerõs hangra nyílik ki szemem. Aki délelõtt zaklatott, most megment? Bántom elenged és pár morgás után távozik. Utálok hálálkodni, de talán egy köszönömöt ki tudok mondani.

• Köszönöm! - halkan mondom, de nem nézek rá. Nincs kedvem barátkozni. Hátat fordítok neki és elindulok, de hirtelen állít meg.

• Akita Seichi vagyok! - nem mintha nem tudnám. Felé fordulok és alig észrevehetõen meghajlok.

• Fukuriko Namiko! - mondom ki gyorsan nevemet. Elmennék, de van egy olyan érzésem, hogy nem szabadulok meg tõle egy könnyen, pedig semmi kedvem pont hozzá.