|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2013. 05. 19. 19:56:25 | #25846 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)
- Jaj kérlek bocsásd meg faragatlanságom, még be se mutatkoztam. A nevem John Revenport. – mutatkozik be és meg kell hagyni, hogy tényleg hozzá illő neve van. – Akkor eljössz velem meg inni valamit ide a büfébe? – kérdésére bólintok, bár eléggé fáradt vagyok.
- John Revenport… ismerős nekem valahonnan ez a név, bár nem tudom honnan. – állapítom meg, majd végül megfogja a kezemet és magába karoltatva indulunk el.
- Ügyvéd vagyok, szóval lehet a hírekből ismerős. Kérlek, ne törd most ilyenen a buksid, inkább azt mond meg, mit szeretnél inni. – a mosolya olyan elragadó, de kár, hogy nem kezdhetek vele, mert ha anyám meg tudja, akkor a fejemet veszi.
- Nem is tudom… - eddig még soha senki nem hívott meg semmire. – Talán egy energia ital jót tenne nekem. – valamitől fel kéne ébrednem, mivel a kávét nem szeretem.
- Az energia ital tele van káros anyagokkal, amik nem tesznek jót a szervezetnek. Ha fáradt vagy és álmos, akkor inkább aludnod kellene nem ilyen vackokat inni. – bár ilyen egyszerű lenne a dolog, hogy csak akkor aludhatok, amikor szeretnék.
- Ha gondolod, kikérlek az órákról és kialudhatnád magad a gyengélkedőben.
- Nem, be kell mennem az órákra. – mondom egyből és eléggé meg is ijedek a kijelentésére. Ha anyám rájön, hogy nem voltam órán én fogom nagyon megbánni, még azt is, hogy megszülettem, bár azt már néha most is bánom.
- Molly… nem tesz jót neked, ha nem alszod ki magad… hiába mész be az órára, hogy ha nem tudsz figyelni, mert fáradt vagy és az órán alszol be. Az miből jobb? – tudom, hogy igaza van, de anyám, akkor is ott van, hogy mi van, ha meg tudja.
- Igazad van. – egyezek bele, végül abba, amit mond. – De a gyengélkedőn akkor se tudok pihenni.
- Nos, ez esetben felajánlhatom a saját lakásom erre a célra? – Ebbe főleg nem egyezhetek bele. Mi van anyu értem küld valakit, vagy ő maga jön értem, hogy elvigyen?
- Ne… nem is tudom… - nem akarom megbántani őt se, de még is félek, hogy ebből nagyobb galiba lesz, mint gondolom.
- Ugyan, nem teszek veled semmit, esküszöm!
Nagyon nehezen egyezek bele, mert félek, hogy mi lesz ha anyu megtudja, de még sem árulhatom el teljesen anyámat se főleg, hogy egy ügyvéddel van dolgom. Megiszunk egy csésze teát, majd végül szól a kollégájának, hogy tartsa a fontot, mert van egy kis dolga.
Tényleg elkér az órákról, bár ha erről anyám tudomást szerez nekem annyi lesz. Kimegyünk és kinyitja a kocsija ajtaját, majd be is ülök.
- Gyere, szállj be. Nem bántalak tényleg. – ha tudnád, hogy nem tőled tartok, hanem az anyámtól lehet nem ezt mondanád. – Figyelj… ha bántani akarnálak már a suli mosdójába is meg tehettem volna… ügyvéd vagyok és nem egy erőszakoló… - elhiszem, hogy rossz érzés lehet, de nem mondhatom el neki. – Nem eszem embert, se kislányokat. – erre a kijelentésére, azért csak elmosolyodok kicsit, mert aranyos, ahogy próbál rávenni a dolgokra.
- Nem is feltételeztem rólad, hogy embert eszel. – jegyzem meg neki, majd végül beszállok a kocsiba.
Becsukja az ajtót, majd megkerülve a kocsit ő is beszáll a vezetőfelőli oldalra és el is indulunk hozzá, már csak az a kérdés, hogy ez nekem mennyire lesz a halálom, ha kiderül.
- Esetleg van ahol szívesebben aludnál, mint nálam? – Most válaszoljam azt, hogy legszívesebben apám mellett aludnék, de az lehetetlen, mert ő a temetőben van?
- Nincs. – rázom meg a fejemet, majd kifelé nézek az ablakon és próbálok nem arra gondolni, hogy mi lesz ha ezt az anyám megtudja.
- Akkor megyünk hozzám. – mondja kedvesen.
Az út többi részében nem túl sokat beszélgetünk és hát kicsit magamba is fordulok, de ez pont elég ahhoz, hogy el is aludjak a kocsiban, mert a fáradság annyira erőt vett rajtam, amit nem csodálok, hiszen eléggé kimerültem a hét alatt, meg az egész életem alatt, amit anyám miatt kell végig szenvednem.
~*~
Nem tudom pontosan mikor kerülök vízszintesbe, de az biztos, hogy most a telefonom csörgése nem a legjobb ébresztő pláne, hogy úgy pattanok fel az ágyból, mintha szöges ágyról állnék fel. Megkeresem a telefonom, majd látom, hogy anya hív. Most még is mit csináljak? Mit mondjak neki? Remegve veszem fel a telefont.
- Igen? – szólok bele.
- Még is hol a fészkes fenébe vagy te lány? Nem jelensz meg a fotózáson és még a suliból is azt kell megtudnom, hogy ellógsz? Haszontalan kölyök. – üvölti anyám a telefonba. Ahogy az órára nézek meglátom, hogy már majdnem 5 óra van. Nagyon elaludtam az időt arról nem is beszélve, hogy 3-kor már a fotózáson kellett volna lennem.
- Ne haragudj anya kérlek mindjárt otthon vagyok. – mondom neki és már előre félek, hogy mi lesz.
- Még hogy ne haragudjak. De azon nyomban indulj haza fele, mert vár rád a feladat, ha már az egész napot ellógtad. Örülj neki, hogy meg tudtam beszélni a szerkesztőséggel, hogy majd holnap mész, de reggelre fogsz menni és nem fog érdekelni az iskolád. Mész fotózásra. Ebből fogsz megélni. – jelenti ki mérgesen.
- Értettem. – mondom nagyot sóhajtva.
- Na gyere haza fele most. – és ezzel le is vágja a telefont, én meg már félek, hogy mit talál ki. Nem leszek holnap se nagyon kipihentebb.
Rettegek haza menni. Nem akarok. Pokol az életem mióta apa meghalt, de haza kell mennem. Felveszem a cuccaimat, majd kimegyek, és a nappaliba ül John, aki hazahozott magához.
- Szia. Ki tudtad pihenni magad? – áll fel, én meg egyből a cipőmhöz sietek és veszem is fel.
- Ne haragudj, hogy a terhedre voltam. – mondom őszintén és aggodalmasan.
- Ugyan hiszen én ajánlottam fel, hogy itt aludhatsz. Emiatt ne aggódj. – mondja, de ezzel engem cseppet sem nyugtat meg. – Elvigyelek esetleg?
- Nem kell. – vágom rá egyből. – Köszönöm, de nincs rá szükség. – vágom ki magam zavartan. – Köszönök mindent, de most már mennem kell. Szia. – köszönök el és már rohanok is ki a lakásból, de azt se tudom, hogy merre vagyok, bár ez most nem érdekel. Minél hamarabb haza kell jutnom.
Másfél órába telik, mire haza sietek, mert nem egyszer kétszer, de el is tévedtem. Mit fogok én ezért kapni. Nem akarok bemenni, félek, attól ami rám vár. Apa miért hagytál egyedül? Ám az ajtó kivágódik előttem és anyámmal találom szembe magam, aki nagyon pipa és egyből egy pofonnal kezd.
- Még is hol töltötted az egész napodat, te lusta dög? – kérdezi mérgesen és úgy beszél velem, mintha kb a kutyája lennék.
- Ne haragudj. – kérek tőle bocsánatot, de csak nem hagyja abba.
Addig faggat, amíg végül elmondom hol voltam, de nem tetszik neki cseppet sem. Meg tiltja, hogy találkozzak többet azzal a férfival és ki is osztja a feladatot, aminek köszönhetően egész éjszaka dolgozok és nem alszok semmit, amin nem lepődök meg. Ez anyám bosszúja és így is örüljek, hogy csak ennyi.
Másnap reggel Éppen az aktfotózásra tartok, amikor egy ismerős alakot látok meg a stúdió előtt. Még is mit keres itt? Mit akar itt? Légyszi mond, hogy nem engem keres. Ha ezt anyám is megtudja, hogy nála voltam, akkor vagy engem vagy a csávót fogja tönkre tenni, bár inkább tippelnék magamra.
Megállok, majd kiszállunk a kocsiból és próbálom takarni magam, de legnagyobb szerencsétlenségemre meglát.
- Molly. – Kiált nekem és integet is, amire anyám megragadja a karomat.
Arról faggat, hogy ki ez a fickó és kénytelen vagyok elmondani, hogy nála aludtam az este. Anyámnak több se kellett. Egyből felvette a bájvigyorát, majd megigazította a melltartóját is és megköszönte a fiatal prédát, akit lecsap a kezemről. Oda is megy hozzá és báj csevejbe kezdenek, de én nem akarom megvárni, amíg smárolásig jut a dolog, így fogom és bemegyek a céghez, akik már adják is az utasítást, amit nehezen, de még is megcsinálok.
|
| Leiran | 2013. 04. 14. 09:54:12 | #25589 |
Karakter: John Revenport
Megjegyzés: Ikertesómnak
Az iskolába ma állás börze van, így nekem is menni kell hirdetni az ügyvédi pályát, bár szerintem már épp elég ügyvéd palánta van az egyetemeken. Végül is ez teljesen mindegy jönni kell és kész. A folyosón állok, mikor hirtelen nekem jön valaki. Hirtelen kapom oda a tekintetem, meg fognám, de már késő. A szegény lány hanyatt esik, és a földön köt ki.
- Ne haragudj jól vagy? – kérdezem egyből és a kezem nyújtom neki, mire óvatosan emeli rám tekintetét, melyjel egyből megigéz.
- Igen, de én kérek bocsánatot nem figyeltem. – mondom nekem és végül elfogadja a kezem, aminek örülök. Könnyedén állítom fel a földről.
- Ugyan nem történt semmi gond, ha nem ütötted meg magad. – jelentem ki kedvesen és kicsit talán túl nagyra sikeredett a lendület, majdnem karjaimban köt ki a szépség, bár nem bántam volna.
- Tényleg jól vagyok. Sajnálom, hogy neked mentem. – kér tőlem még egyszer bocsánatot.
- Semmi gond, de ha még egyszer bocsánatot kérsz, akkor el kell velem jönnöd, meginni egy italt.
- Nem tudok elmenni, mert még órám lesz. Sajnálom. – hajtja le a fejét.
- Azt nem mondtam, hogy mikor és mivel megint bocsánatot kértél, ezért majd el kell velem jönnöd, még ha csak ide a büfébe is megyünk. – állapítom meg a helyzetet, és mosolyogva nézek rá.
- Re… rendben van. – egyezz bele, bár nagyon zavarba van és a haját is a füle mögé sepri. Nagyon jól áll neki a pír az arcán. Mosolyogva figyelem.
- Ezt akartam hallani. A nevedet megtudhatom, hogy tudjam egy szépséges arcot egy szépséges névhez kapcsolni? – kezdek el bókolni és látom, ahogy egyre vörösebb, de annyira szép így.
- Molly… Molly Wenstar. – mutatkozik be, amire nem kicsit lepődök meg.
- Te vagy az a Molly, akit olykor a plakátokon lehet látni? – kérdezem meglepődve, amire bólint. – Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is. – jegyzi meg édes csilingelő hangján és elvarázsolva, mosolyogva nézek le rá. Hirtelen kapok észbe.
-Jaj kérlek bocsásd meg faragatlanságom, még be se mutatkoztam. A nevem John Revenport. –Mutatkozok be én is. –Akkor eljösz velem meg inni valamit ide a büfébe? –Kérdem érdeklődőn, amire bólint.
- John Revenport… ismerős nekem valahonnan ez a név, bár nem tudom honnan. –Mondja kicsit elgondolkodva én pedig finoman magamba karoltatva vezetem az itteni büféhez.
- Ügyvéd vagyok, szóval lehet a hírekből ismerős. Kérlek, ne törd most ilyenen a buksid, inkább azt mond meg, mit szeretnél inni. –Mondom kedvesen mosolyogva.
- Nem is tudom…- mondja zavartan. – Talán egy energia ital jót tenne nekem. –Mondja, amire én meg rázom a fejem.
- Az energia ital tele van káros anyagokkal, amik nem tesznek jót a szervezetnek. Ha fáradt vagy és álmos, akkor inkább aludnod kellene nem ilyen vackokat inni. –Mondom mélyen szemeibe nézve.
–Ha gondolod, kikérlek az órákról és kialudhatnád magad a gyengélkedőben.
- Nem, be kell mennem az órákra. –jelenti ki kapásból fülig vörösödve, de látom szemében a riadalmat.
- Molly… nem tesz jót neked, ha nem alszod ki magad… hiába mész be az órára, hogy ha nem tudsz figyelni, mert fáradt vagy és az órán alszol be. Az miből jobb? –Kérdem érdeklődőn, amire látom, hogy elgondolkodik.
- Igazad van. –Mondja egyetértően. –De a gyengélkedőn akkor se tudok pihenni.
- Nos, ez esetben felajánlhatom a saját lakásom erre a célra? –Kérdem kedves mosollyal és minden féle hátsó szándék nélkül. Szeretnék segíteni neki.
- Ne… nem is tudom… - láthatóan hezitál valami, vagy valaki miatt.
- Ugyan, nem teszek veled semmit, esküszöm! –Mondom határozottan, amire nagy nehezen bele megy. Egy-egy csésze teát meg iszunk és az ügyvédi standnál lévő kollegának oda szólok, hogy elmentem. Eddig én voltam ott szóval most ő jön az egyedüli fronttartásba.
Kivezetem Mollyt az iskolából miután kikértem és a kocsimhoz vezetve nyitom ki neki az ajtót.
- Gyere, szállj be. Nem bántalak tényleg. –Mondom, mert látom rajta, hogy tart tőlem, pedig én igazán nem akarom bántani. – Figyelj… ha bántani akarnálak már a suli mosdójába is meg tehettem volna… ügyvéd vagyok és nem egy erőszakoló… - jegyzem meg kicsit csípősebben, mert már kezd zavarni a bizalmatlansága. – Nem eszem embert, se kislányokat. – teszem még hozzá, amire végre látok egy nagyon pici mosolyt szája szegletében.
- Nem is feltételeztem rólad, hogy embert eszel. –mondja kicsit talán oldottabban, aminek örülök.
Miután beszállt a kocsiba finoman zárom be mellette az ajtót és a kocsit megkerülve ülök be a volán mögé. Beindítva a kocsit indulok el hozzám.
- Esetleg van ahol szívesebben aludnál, mint nálam? –Kérdem érdeklődőn, de most az utat figyelem.
|
| oosakinana | 2013. 03. 16. 20:59:21 | #25370 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)
A mai napom is pont olyan, mint a többi. Anyám már megint sanyargatja az életemet, de ez még nem elég. Most egy olyan fotózásra is rákényszerít, amelyiket nem akarom. Kiderült, hogy a modellügynökségnél elvállalta az aktfotózást, mivel több pénzt hoz a házhoz, amit persze ő fog elkölteni és én semmit nem fogok belőle látni, mert az ő számlájára utalják a fizetésemet, amiért én alaposan megdolgozok.
Most viszont az iskolába kell mennem. Nem akarok, de még is be kéne menni, mert ha anyu meg tudja, hogy nem itt voltam, akkor nagyon ki lesz akadva, ráadásul karrier nap van a suliba és szét kéne nézni. Fáradtnak érzem magam, de igyekeznem kell hogy ezt ne vegye észre senki.
A termek között sétálgatok és nézelődök, amikor beleütközök egy férfiba. Nem nagy az ütközés, de a fáradtságom miatt hátra vágódok és a földön kötök ki.
- Ne haragudj jól vagy? – kérdezi egyből és a kezét nyújtja nekem, mire óvatosan nézek rá, de persze kipirult arccal.
- Igen, de én kérek bocsánatot nem figyeltem. – mondom neki, majd óvatosan elfogadom a kezét, így segít nekem felállni.
- Ugyan nem történt semmi gond, ha nem ütötted meg magad. – olyan könnyedén állít fel, hogy így már majdnem a karjaiba borulok, de még szerencsére időben meg tudtam állítani a testemet.
- Tényleg jól vagyok. Sajnálom, hogy neked mentem. – kérek tőle még egyszer bocsánatot.
- Semmi gond, de ha még egyszer bocsánatot kérsz, akkor el kell velem jönnöd, meginni egy italt.
- Nem tudok elmenni, mert még órám lesz. Sajnálom. – hajtom le a fejemet.
- Azt nem mondtam, hogy mikor és mivel megint bocsánatot kértél, ezért majd el kell velem jönnöd, még ha csak ide a büfébe is megyünk. – néz rám mosolyogva és menten elájulok olyan jól áll neki a mosoly, meg a ruha, ami rajta van.
- Re… rendben van. – egyezzek bele, bár nagyon zavarban vagyok és a hajamat is a fülem mögé seprem.
- Ezt akartam hallani. A nevedet megtudhatom, hogy tudjam egy szépséges arcot egy szépséges névhez kapcsolni? – kezd el bókolni én meg már teljesen felveszem egy ráknak a színét.
- Molly… Molly Wenstar. – mutatkozok be, amire mintha kicsit elkerekednének a szemei.
- Te vagy az a Molly, akit olykor a plakátokon lehet látni? – kérdezi meglepődve, amire bólintok. – Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is. – Bár én még a nevét nem tudom, de nem tudom, hogy miként kérdezhetnék rá, mert nem szeretnék neveletlen lenni, meg ha nem akarja elmondani azzal sincs semmi gond, hiszen nem tudhatom, hogy tényleg fogom-e látni vagy sem. Én meg inkább az utóbbira szavazok.
Mondjuk nem tudom, hogy mit várok az emberektől. Anyám nagyon jól megmutatta, hogy senkiben sem lehet bízni. Ezért sincsenek barátaim és ezért vagyok mindig egymagam…
|
| oosakinana | 2012. 07. 21. 15:04:15 | #22326 |
Karakter: Yuzu Haku
Megjegyzés: (Ren-nek)
Egy újabb napsütötte reggel, amikor végre nem kell egésznap a munkával foglalkozni. Ma úgy döntöttem, hogy egy kis szabad napot csinálok magamnak és szét nézek a városba. Régen vásárolgattam már csak úgy hobbyból, hogy ne kelljen valahova felvenni a ruhát. Lehet hogy most csak úgy kicsit felfrissítem a lakásnak az elemeit, vagy csak a ruhatáramat bővítem ki, vagy csak sétálok egyet a parton.... Úgy is régen voltam már ott. Lehet odamegyek. Mondjuk fürdő Ruhában kicsit érdekes lennék, főleg a tetoválással a hátamon, de csak simán kint lenni és élvezni a nap sugarait, meg esetleg megnézni a naplementét az jó lenne.
Meg is van Mi lesz a program. Elmegyek egy kicsit vásárolgatni, majd estére, meg szépen lemegyek a partra és egy fagyi kíséretében megnézem a naplementét, még ha egyedül is.... Hát igen. Nem mostanában volt szerencsém a párkapcsolatban, mondjuk annyira nem is lenne rá időm annyi a teendőm és az intézni való. Na de felveszem a kis ruhámat, majd irány a körutamra.
Este érek ki a partra, amikor már szépen vöröslik a naplemente. Veszek egy fagyit is az egyik árusnál, majd lejjebb sétálok. Leveszem a cipőmet és még a tengerbe is beleállok, hogy érezzem, amint a víz simogatja a lábamat.
Megeszem a fagyit, majd leülök a vízbe és úgy figyelem a naplementét. Nem vagyok egy romantikus alkat, de ezt mindenő eltudná viselni, ha egyszer egy olyan férfival állna itt, akinek ő jelenti a világot és mindent megtenne azért, hogy boldog legyen a párja....
Ahogy elkalandozok egyszer csak valaki keresztül esik rajtam és egy kisenn nyekkenéssek ér földet. Odanézek és egy eléggé érdekes srácot látok meg.
- Jól vagy? – kérdezem tőle, mire rám emeli tekintetét.
- Igen. Bocsánat figyelemtlen voltam. – kér tőlem bocsánatot és ahogy feláll látni, hogy csurom vizes a ruhája, amin picit kuncogok.
- De kicsit eláztál. – állapítom meg, de erre most ő néz végig rajtam.
- De te még mindig a vízben ülsz.
- Tudom. – mosolyodok el. – Kellemes a víz hőmérsékelete így jó végig nézni benne a naplementét. – jegyzem meg mosolyogva.... mosolyogva... Nem is tudom mikor mosolyogtam utoljára, de msot nagyon jól esik.
Kicsit elgondolkozok, majd megint ránézek.
- Mi a neved? – érdeklődök megszakívta a kettőnk közé telepedett csendet is.
- Ren. – mondja akereszt nevét, amin elmosolyodok. Mintha kicsit bizalmatlan lenne, bár ami azt illetti velem szemben nem is csoda, hiszen ha megtudná mivel foglalkozok sikítva menekülne el tőlem. – És téged hogy hívnak? – néz rám, mire felállok, majd kezet nyújtok neki.
- Yuzu. – elfogadja a kéz fogásomat, majd most tudom igazán megnézni, hogy milyen helyes is az arca. A fekete haja körül öleli Karakteres arcát és olyan jól kiemeli a kék szemeit, hogy kicsit be kell hogy valljam.... Rabul ejtett.
- Nem láttalak még erre felé. – állapítja meg, amikor ő is megvizsgál kicsit jobban.
- Pedig itt lakok, csak rtkán járok ki ide. – mondom kicsit sejtelmesen. Nem tudom, hogy ebből az ismerkedésből még mi lehet, de nem is szabad bolygatni a jövőt, majd alakul, ahogy annak alakulnia kell....
|
| Kaori | 2012. 07. 03. 08:18:21 | #21908 |
Karakter: Fukuriko Namiko
Megjegyzés: vége
Sajnálom, de azt hiszem eleget vártam.
VÉGE
|
| Kaori | 2012. 02. 28. 06:33:50 | #19487 |
Karakter: Fukuriko Namiko
Megjegyzés: Akitának~Kira-channak
Amint rákérdez a bajomra kényszeredetten mondom el neki. Sachiko jobban szereti őt, nem nekem kéne most a karjaiban lenni, hanem neki. Egy sóhajtást enged ki magából és közelebb hajol. Jól tudom, hogy mit érez, mégsem vagyok elég biztos magamban. Sikerül megnyugodnom. Úgy dönt, hogy haza kísér, bár sétánk közben nem bírok semmit sem mondani. Túl reagálom a dolgokat. Nem is köszönök el tőle. Egy ideig az ajtó előtt állok, végül mégis bemegyek. Nem nézek a szüleimre, nem akarom, hogy velem foglalkozzanak, vagy hogy aggódjanak.
Reggel, ahogy mindig szoktam, pontosan kelek fel. Hamar elrendezem magam és már az ajtó előtt is vagyok. Koiji is itt van, de nem igazán szentelem neki a figyelmem. Seichi kap egy puszit tőlem, így indulunk el. Koiji megvádolja Seichi-t, de ő ügyesen rázza le magáról. Koiji-t ismerve, nem egy olyan, aki hamar feladja. Ezt be is bizonyítja. Nem viselné el, ha nem az övé az utolsó szó joga. Seichi egyáltalán nem paraszt. Emiatt a beszólása miatt ráförmedek. Sértődötten fut előre. Nem baj, úgysem érdekel. Az első óránk testnevelés. Nem tartozik épp a kedvenceim közé. Amint átöltözöm a terembe megyünk. Mi lányok az egyik felénél vagyunk. Gyakorlatokat végzünk, nem megerőltető. A fiúk kosaraznak, csak néha nézek oda, de Koiji viselkedése eléggé zavaró. Hirtelen kezdenek el veszekedni, majd egymásnak esnek. Komolyan, mi van a fiúkkal mostanság? Közéjük lépek, hogy leállítsam őket. Koiji egy szaktanárival büszkélkedhet, Seichi pedig az igazgatóhoz megy. Nem örülök egyiknek sem. Remélem, hogy nem rúgják ki emiatt.
Az óra végeztével, vissza öltözöm és a terembe sietek, ahol az óránk lesz. Seichi még nincs is. Koiji-val nem foglalkozom. Nem hiszem, hogy az én társaságom megfelelő lenne neki. Jól ismerem, így tudom, hogy most szívesebben van egyedül. Ahogy Seichi a terembe lép, a lányok sugdolózni kezdenek. Jellemző ez rájuk.
-
Mi volt bent? - kérdezem, miután az asztalához érek. Nem ül le, egymással szemben állunk.
-
Semmi különös. - mondja unottan.
-
Nem szeretném, ha kicsapnának.
-
Nyugi, nem fognak. - közelebb hajol hozzám. Félrenéz a többi lány felé. Amint visszanéz rám, a helyemre megyek. Mégis miért várom, hogy megcsókoljon?
Lassan kezdődik el az óra. Sértődöttnek érzem magam. Mégis miért néz más lányra? Élvezi a helyzetét vagy mi? Velem nem szórakozhat, az már biztos. Egyébként is, terveim vannak vele, jobb, ha ezt nem felejtem el. A szünetben inkább egyedül akarok lenni. Egy egyszerű fejfájásra fogom a dolgot. Idegesít a gondolat, hogy bízzak-e benne, vagy sem. Ahogy a lányokra nézett, az furcsa volt. Vajon, miért zavar ez engem ennyire? Végül is mindegy. Ahogy kinézek az ablakon, feltűnik Hachiko. Neki kórházban lenne a helye. Tekintetünk találkozik, de hamar elfordulok. Kezd elegem lenni, először Seichi félrenézése, most meg ez a liba. Inkább a terembe lépek. Seichi nincs itt, de nem is érdekel. Néhány lány pletykálása elég jól hallatszik. Amiket mondanak eléggé furcsa. Seichi és Hachiko jártak? Arról biztosan tudnék, ha így lenne. De nem is tartozik ez rám. Seichi is egy idióta.
~*~
Az iskola előtt várok. Seichi kért meg rá, az utolsó szünetünkben. Nem igazán adtam neki figyelmet, de ilyen pletykák után, mégis mit vár? Tudnám miért érzem magam becsapottnak.
-
Itt is vagyok! - mellém lép. Mosolyog, de nekem nincs kedvem.
-
Menjünk! - megfogja kezemet, de el veszem. - Nincs szükség arra, hogy megfogd a kezem!
-
Mi a baj? - kérdezi gyengéd hangon.
-
Sok minden! De a lényeg annyi, hogy hazug vagy!
-
Mi? - kérdezi meglepődve. Felé fordulok.
-
Miért néztél a lányokra a teremben? - kérdőn, mégis mérgesen nézek rá. Vajon erre mit mondasz? Nehezen válaszol, ezért hátat fordítok neki. - Hagyjuk! Szia!
Egyenesen haza megyek. Anyuék még nincsenek itthon, így szabadon tehetem, amihez kedvem van. Hirtelen csengetnek. Ha Seichi az, akkor mehet is. Mikor kinyitom az ajtót, Koiji-val találom magam szembe. Ő meg mit akar? Beengedem és a szobámba megyünk.
-
Szóval miért is vagy itt? - kérdezem szemöldökömet felhúzva.
-
Csak gondoltam rád nézek. A szünetekben eléggé lehangoltnak tűntél. - na igen, de ez nem az ő hibája. - Egyébként, mit szólnál egy fogadáshoz? - kérdőn nézek rá.
Hosszasan magyaráz, de a lényeget a végére hagyja. Melyikünk fekszik le hamarabb azzal, akivel éppen van. Mégis miért menjek én bele, egy ilyen ostoba fogadásba? Csak megrázom a fejem. Ilyen dolgot nem lennék képes megcsinálni. Noha, csináltam már párszor, de valamiért Seichi más. Legalábbis eddig úgy volt. Most mégis kiderül, hogy ő is csak egy hazug. De talán beszélnem kellene vele. Majd holnap.
|
| Kira-chan | 2011. 12. 29. 12:14:10 | #18333 |
Karakter: Akita Seichi (kitalált)
Megjegyzés: Namiko-nak
Kezemet megfogva veszi gyorsabbra a tempót majd magához húz és megcsókol és elenged. A suliban pár lány sugdolózik, Namiko odamegy hozzájuk. Elég ijedt arcot vágnak.
- Sachi ma reggel rosszul lett, ezért kórházba került. Ráadásul...valamiért te is szóba kerültél Seichi.
- Én? Mégis miért? - Jaj ez annyira unalmas, és ráadásul pont most mikor Namiko ígyis eléggé utálja ha annak a lánynak a nevét az enyémmel emlegetik.
-Seichi!- vág közbe. - Menjünk! Vannak barátai akik meglátogassák őt.
Nem ellenkezek, elindulunk a terembe.
Az órákon akárhányszor hátrafordulok mindig csak Namiko ideges és nyugtalan tekintetét látom. Mintha a gondolataitól nem is látna semmit. Tesin se figyel. "Mi lehet a baja? Talán Sachi?"
Ebédnél párszor megetet. Valami féle fogorvosos hanggal jutalmazom ötletét, hogy legalább pár másodpercre a valóságban érezze magát.
- Nem szeretném ha elmennél hozzá!- kezd bele. Természetesen adom a hülye és tudatlan arcot. - Sachi..
- Ne aggódj! Már nem érdekel persze valamilyen szinten aggódok érte, de...- kezét arcomra teszi.
"Mi a..? Még sose láttam ilyennek. Mi baja lehet? Hisz én őt..őt szeretem! Miért nem bízik bennem? Ez annyira nyugtalanító!"
- Nem akarom, hogy így érezz! Csak engem láss, senki mást..Csak engem Seichi...- mondja könnyes szemekkel.
" Hűha...Nagy baj lehet..hiszen ő mindig olyan rideg.."
- Namiko...-ölelem magamhoz.
Vége az ebéd szünetnek. Lassan az óráknak is vége.
××××
Otthon vagyok. Legszivesebben Namiko mellett lennék, de amilyen állapotban van nem zargatom inkább.
Csörög a telefon: Sachi.
- Szia Seichi..
- Ne folytasd. Inkább ezzel a mondattal zárjuk is le a beszélgetést! Namiko miattad elég válságos helyzetben van. Szia!- teszem le. Egy igazi bunkó voltam most, de Namiko fontosabb nekem mint egy buta barátság.
Alig telik el 10-20 perc átmegyek Namikohoz. Csöngetek. Az anyukája nyit ajtót.
- Jó napot Namiko itthon van?
-Szia Seichi. Nincs itthon.
-Oh..Értem.-csukja be az ajtót.
Visszafele Namikot látom magam előtt. Könnyes szemekkel bújik hozzám.
"Mi baja?"
- Mi a baj? Miért sírsz?- szólok hozzá a leglágyabb hangomon.
-Sachi. Voltam.. a kórházban. Nem érdemellek meg.. ő őszintébb hozzád!
Sóhajtok és elengedem. Közel hajolok.
- Verd ki a fejedből Sachit! Mondtam téged szeretlek. Ezt jól vésd az eszedbe.- Megtörli szemét és lehajtja a fejét. - Ne mondj semmit. Menj haza.
Elkísérem. Egy darabig az ajtó előtt áll. Hagyom had legyen egyedül a gondolataival.
×××
Másnap ismét csak másodiknak érek Namikoék házához.
- Szaisztok. Szia Seichi..- ad egy puszit és elindulunk.
- Seichi. Mivel bántottad meg?!- mondja nyíltan Koiji.
- Én semmivel. És amúgy se a te dolgod.- válaszolok hűvösen.
- Akkor nem lenne ilyen!- támad nekem.- Namiko! Pont egy ilyen paraszttal jöttél össze?!
- Fogd be! Te foglalkozz a barátnőddel!- förmed a fiúra Namiko.
- Hát jó! Sziasztok!-fut előre.
-Sajnálom.
- Csak gyere. Engem nem érdekel az a fiú.
A suliban már nem mutatja ki érzéseit, de tudom, hogy mi lehet a baja.
Első óra a tesi.
Kosarazni kell. Ahogy vártam Koiji erővel ront nekem minden egyes alkalommal. Kapok pár találatot mire Namiko elég idegesen reagál.
-Hékás...Ezzel most nem lettél nagyobb a szemembe töpszli!- hordom le a valóban nálam sokkal alacsonyabb Koijit.
- Nem tehetek róla hogy létra lettél. Attól mert a lányok döglenek utánad nem vagy valami hű de jó pasi...
- Ennyire tudod? Langyi vagy vagy mi?- lököm meg. Amiből egy kis verekedés alakul ki. Namiko közbelép.
- Álljatok le!- simít végig melkasomon.
Koiji kap egy szaktanárit, engem meg az igazgatóiba visz a tesi tanár.
Az igazgató elkezdi a rizsáját.
- Seichi! Mi volt ez a verekedés megint? Tudod, hogy már csak 1 húzásod van és ki kell rúgnunk.
- Tudom jól. Többször nem fordul elő..
- Mindig ezt mondod. Na menj.
A teremben Namikor odajön az asztalomhoz.
- Mi volt bent?
- Semmi különös.
- Nem szeretném ha kicsapnának.
- Nyugi nem fognak.- hajolok közelebb.
A többi lány kikerekedett szemmel néznek ránk. Odanézek mire elpirulnak.
|
| Kaori | 2011. 11. 28. 22:11:53 | #17930 |
Karakter: Fukuriko Namiko
Megjegyzés: Akitának~Kira-channak
Ha szerelemről van szó, abban nem vagyok jó. Nem tudom, hogy hogyan kell őszintén és tiszta szívből szeretni, de talán ő megtaníthatja. Igen, ha kérem biztos megteszi. Ha már kihúzta belőlem, hogy kedvelem-e, vagy sem, akkor biztosan nem dob el magától.
-
Én is kedvellek. De már közelebb járok a szeretethez, mint a kedveltséghez. - kerek szemekkel nézek rá. Nagyon remélem, hogy hihetek neki.
-
Akkor, most én kérdezek. Tudom, hogy dugtál mér meg érzések nélkül lányt. Velem is megtennéd? - egy egyszerű fiúnak, ezek durva szavak lennének, de ő nem hiszem, hogy ilyen lenne.
-
Neked mégis mi bajod? Az előbb mondtam, hogy... hogy szeretlek! Mégis milyen kérdés ez!? - talán feldühítettem volna? Kezemet elengedi és megáll. - Épp az, hogy te lennél képes rá. Hiszen az előbb mondtad, hogy csak kedvelsz. - kezeit lazán teszi zsebeibe. Közelebb megyek hozzá és egy puszival nyugtatom le.
-
Azt is mondtam, hogy másképp nem lennék veled... A részletekre is figyelj néha. - nem érzem úgy, hogy érthetetlenül beszélnék.
Lassan nyugszik le, amint ez sikerül újra sétálásba kezdünk. Jó pár helyen járunk, ahol eltöltöm az iskolán kívüli napjaim nagy részét. Végül a tengerparton kötünk ki. Ekkor veszem észre a szívemnek egyik legkedvesebb embert. Idős, de igazán bölcs és szeretetteljes. Odalépek hozzá.
-
Kayen nagyapa! Szükségem lenne a bikinimre.
-
Mi, de hát én nem hoztam semmit? - lép Seichi a hátam mögé. Ezzel biztosan alaposan meglepem.
-
Nyugi! - szájon csókolom és előveszem fürdő nadrágját, majd kezeibe adom. Az egyik öltöző fülkébe megyek, hogy magamra vegyem bikinimet.
Kilépve már a fehér bikinimben vagyok, Seichi kezét megragadva a vízbe megyünk. Bent átkarolom. Rögtön a lényegre térek. Csupán egy szívességről van szó. Koiji igen féltékeny, ezért jobb, ha tudja, hogy mit tegyen ellene. Talán az az oka, hogy a telefonos játékunkat félbeszakítottam, vagy talán más baja van, de nem igazán érdekel. Szerencsére hamar megérti, hogy miről is van szó, aminek igazán örülök. Egy darabig el vagyunk a vízben. Élvezem a vele töltött perceket.
Alapos szárítkozás után visszavesszük ruháinkat. Sötétedésig sétálunk egész közel házunkhoz, végül haza kísér.
Vacsora után, rögtön szobámba megyek, átöltözve bújok ágyamba és el is alszom.
~*~
Reggel anya ébreszt a szokásos mosolyával, amit kellően viszonzok. Furcsa, hogy most nem kell erőltetnem magam. Kiszállok ágyamból és a megszokott dolgaimat végzem el. Ruháimat magamra kapva, csupán egy-két falatot nyelek le és már megyek is ki. Koiji már itt van, mire elfordítom fejem, észre veszem Seichi-t is.
-
Szia Seichi! - egy puszival köszöntöm. Tudom, hogy Koiji mérges, de jobban tenné, ha a barátnőjével foglalkozna. Seichi kezét megérzem derekamnál, amire elmosolyodom. Kezéből forróság árad.
Az út alatt nem beszélgetünk, de ez csak a szavakra igaz. Seichi kezét megfogva veszem gyorsabbra a tempót, majd magamhoz húzom és szájon csókolom, végül elengedem. Az iskolába érve páran sugdolóznak, annyira unalmas ez már. Viszont, mikor meghallom Sachi nevét megtorpanok. A lányokhoz lépek, akik ijedten néznek rám. Nem förmedek rájuk, csupán kedvesen megkérdezem, hogy miről is van szó, közben Seichi a hátam mögé lép.
-
Sachi ma reggel rosszul lett, ezért kórházba került. - á, szóval csak ennyi. - Ráadásul... valamiért te is szóba kerültél... Seichi. - hogy mi?
-
Én? Mégis miért? - nem akarom ezt hallani! Az a hülye lány biztosan nem bírja elviselni, hogy nem ő van a középpontban. Azt hiszem... beszélnem kellene végre vele.
-
Seichi! - vágok közbe. Semmi kedvem ahhoz, hogy azt a libát istápolja. - Menjünk! Vannak barátai, akik meglátogassák őt. - féltékeny lennék? Talán... Meg van rá az okom, ezt biztosan tudom.
Nem ellenkezik, így a teremig meg sem állunk. A helyünkre ülünk. Remélem, hogy hamar vége lesz a napnak, hogy elmenjek a kórházba. Ha egyszer rossz érzésem van, akkor az számomra sosem hazudik. Seichi az enyém! Senki nem veheti el tőlem! Tudom... nem egy tárgy, mégis kedvelem annyira, hogy nem engedem át senkinek.
Az órák lassúsága idegesítő. Ráadásul a tesi órára sem tudok kellőképpen figyelni. Pár lány sikongása hív vissza a valóságba, de amint elmúlik ismét gondolkodóba esem. Mégis mit mondjak, amivel leállíthatnám? Úgy érzem, magammal sem vagyok túl őszinte. Az ebéd szünet alatt Seichi-vel vagyok. Párszor megetetem, persze mindezt, csak viccből. Ezzel csupán terelve a gondolataimat. Talán ő is tudja, miért ne tudná. Nem biztos, hogy sejti, de könnyen átlát rajtam.
-
Nem szeretném, ha elmennél hozzá! - kezdem bele. Kérdőn néz rám. - Sachi...
-
Ne aggódj! Már nem érdekel, persze, valamilyen szinten aggódok érte, de... - kezeimet arcára teszem és mélyen szemeibe nézek. A szívem hirtelen erős dobogásba kezd, amit biztosan érez.
-
Nem akarom, hogy így érezz! Csak engem láss, senki mást... csak engem Seichi... - nem értem magam. Tényleg ennyire önző lennék? Ráadásul, miért könnyes a szemem? Mit művelsz az érzéseimmel?
-
Namiko... - meglepem ezzel, de nem csak ő érez így. Szorosan ölel magához, amivel hibát követ el, és még csak nem is tud erről. Így... még a végén olyat fogok érezni iránta, amit eddig senki sem hozott ki belőlem.
Az ebéd szünet véget is ért. Nem tudok ennél többet mondani. Amint csengetnek, felállok és vissza sétálok a termünkbe. Kinevetném magam legszívesebben, de inkább magamba fojtom minden apró és nagyobb érzéseimet. Félek kimutatni, mert igen... nem olyan vagyok, amilyennek mutatom magam.
~*~
Hát tényleg itt vagyok. A kórház előtt, ahol Sachi fekszik. Miért is vagyok itt? Talán azért, hogy megmondjam neki, hogy hagyja végre békén, aki nem az övé. Lassú léptekkel indulok a recepció felé. Amint megtudom, hogy hol fekszik, gyorsabb tempóra váltok. A harmadik emeleten van, egyedül. Nem lehet kellemes, de nem érdekel. Önző leszek, amennyire csak lehet. Az ajtó előtt megállok. Az ablakon néz kifelé. Belépek.
-
Sachi... - rám néz. Az arca szomorú. Lelombozhatna, de nem, nem engedek egy cseppnyi érzelmet sem. Most nem tehetem. - Azt hiszem sejted, hogy miért vagyok itt.
-
Hogy leállíts... igaz? - szemeimbe néz. Komor tekintettel bólintok. - Te nem tudod, hogy milyen elveszíteni valakit, így ne kérj tőlem semmit. - szavai sértőek számomra. De vajon miért... Seichi jut eszembe, pont most? Ismét egy újabb érzés... sajog a szívem...
-
Igazad lehet, de... ha még magamnak sem ismerem be, van valaki, aki egyre fontosabbá válik! Ha őt veszíteném el... fájna. - olyan szavak, amiktől még én is félek.
-
Én régebb óta ismerem, és szeretem is! - csak egy kicsit emeli feljebb hangját, mégis teljesen más érzés kerít hatalmába. Mintha felpofoztak volna. De nem az arcom, hanem a szívem fáj. Képtelen vagyok sóhajtani egyet, és mintha látná rajtam, gyengédebben szól hozzám. - De, persze ez csak egy dolog. Ilyennel nem láncolhatom magamhoz. Ő űzött el, így nem tudok mit tenni. - az ablak felé fordítja arcát. - De, ha egyszer is megbántod... nem érdekel mit érzel, közétek állok!
Kerek szemekkel meredek rá. Mire észbe kapok, mellettem áll jelezve, hogy menjek. Így is teszek. Köszönés nélkül hagyom magára. Nem is fordulok vissza. Pont neki mutattam meg az érzékeny oldalamat. Lassan megyek, szinte sétálok, mégis házunk előtt találom magam. Szükségem lenne egy ölelésre. Igen... pont nekem, aki a hűvösségéről ismert. Ahogy erre gondolok, Seichi áll meg előttem. Kíváncsi szemekkel néz rám. Már nem bírom visszatartani, így könnyeimnek szabad utat engedek. Nem az ő hibájából sírok... illetve, de igen... az ő hibája, hiszen beleszerettem. Szó nélkül bújok karjaiba. Átölel, mégis nem érti, hogy mi a bajom. Talán csak annyi, hogy szeretem...
|
| Kira-chan | 2011. 11. 26. 14:25:48 | #17869 |
Karakter: Akita Seichi (kitalált)
Megjegyzés: Namiko-nak
Ledönt az ágyra és derekamra ül. "Hm...ez tetszik" Megcsókol amit hevesen viszonzok. Aztán nyakamhoz hajol és csókjai nyomokat hagynak maguk után. Átveszem az irányítást és rögtön meg is csókolom. Szinte simogatom nyelvemmel. Kicsit ellök magától.
-Mi a baj?-kérdezem türelmetlenül. Felül.
-Csináljuk meg a leckét.-mondja mintha misem történt volna.
"Hogy mi van? Most, hogy felizgattál rögtön vissza is utasítasz?"-bólogatok miközben próbálok urrá lenni magamon nehogy leteperjem.
×××
Kis idő múlva Namiko hozzám dobja újabb ötletét. Nem ellenkezek csak vele tartok. Ahogy kiérünk a házból egyből megfogja a kezemet. Pár percig némán sétálunk. Mi ez a csend? Csak nem azt akarja, hogy hagyjam békén? Mielőtt kimondja ezt a mondatot jobb lesz megkérdezni.
-Mond... mit érzel irántam?-kezdem a kis mondanivalómat. Hagyom had vegye a bátorságot hogy igazat válaszoljon.
-Nos...- kezd el habozni. "Mi van szóval valóban...?"-Szóval, már tudok rólad egy ideje egy-két dolgot. Nem vagyok egy tisztességes, és ártatlan lány. Ezt jobb ha tudod! Érdekelsz, különben nem lennék veled... - mégis miket tud rólam?-Kedvellek Akita Seichi!
"Azta rohadt!"-lepődök meg."Már kezdtem félni...De végül is jól alakult a dolog."
Csak a szemem sarkából nézem ahogy elpirul. Felemelem a fejemet kicsit félrebiccentve és becsukom a szemem.
- Én is kedvellek. De már közelebb járok a szeretethez mint a kedveltséghez.-nyitom ki a szememet.
Kikerekedett szemekket fordul felém. "Mégis mi baja? Nemértem én a nőket."-vágok undok arcot.
- Akkor most én kérdezek.-hogy mi?- Tudom, hogy dugtál már meg érzések nélkül lányt. Velem is megtennéd?
-Neked mégis mibajod!? Az előbb mondtam, hogy...hogy szeretlek! Mégis milyen kérdés ez!?- kezdek dühös lenni.
Eleresztem a kezét és megállok.
- Épp az, hogy te lennél képes rá. Hiszen az előbb mondtad, hogy csak kedvelsz.- teszem zsebre a kezemet.
Hozzám lép és ad egy puszit.
- Azt is mondtam, hogy másképp nem lennék veled...A részletekre is figyelj néha.- oktat ki kacéran.
" Igaz..De ez a kérdés most kissé felbaszott."-nyugodok le és újra sétálni kezdünk.
Mindenféle helyen járkálunk végül a tengerparton kötünk ki. Odamegy egy papókához.
- Kayen nagyapa! Szükségem lenne a bikinimre.
- Mi dehát én nem hoztam semmit!- lépek a háta mögé.
- Nyugi..- csókol szájon és vesz elő egy úszónadrágot. "Mi a? Dehát ez az enyém!!"
Bemegy egy öltözőbe. Én is egy másikba és átveszem a nadrágot.
A vízbe vezet majd mikor nyakig érünk átkarol.
- Lenne mégegy kérdésem.
- Hm...?-adok hangot meglepettségemnek.
- Holnap tesin kosarazni fogunk igaz? Megtennél nekem egy szivességet?
-Mit?
- Holnap ne Koiji csapatában légy. Ha lehet minden alkalommal próbáld elvenni tőle a labdát.
-Ennek mi értelme van? Talán féltékeny rám?
- Igen.-magyarázza.
-Értem. Szóval be kell bizonyítanom neki, hogy nem vagyok valami nagyszájú fogpiszkáló hanem tulajdonképpen megérdemlem, hogy velem jársz?- rágom körbe a történetet.
- Pontosan. Seiji neméppen szívlel téged. De ennyit erről a témáról...- mondja majd egy darabig a vízben maradunk.
×××
Sötétedésig még a környéken maradunk aztán hazakísérem.
- Jó éjszakát.- mondom a házuknál és megcsókolom.- Holnap reggel jövök.
- Rendben.- mondja majd bemegy.
Otthon csak furkálódnak, hogy mi ez a nagy szerelem de nem törődök vele.
××
Másnap reggel ismét 3:00-kor kelek és első utam a munkahelyemre vezet.
- Miért mész folyton dolgozni?
- Csak. Kell a pénz. Így legalább annyim van amennyit keresek magamnak és ez sokkal több mint a zsebpénz.- indulok el.
- Seichi! Gyere!- hallom az alap rizsát.
- Már jövök is. Tudom mi a dolgom.- mondom mielőtt megint elkezdené.
7:00-re hazaérek megmosakszom és megvárom a 7:20-at. Namikohoz indulok.
Ott van az a fiú is.
- Szia Seichi!- ad egy puszit mire a fiú gyilkoló tekintete szinte átdöfik a szivemet. Átkarolom Namiko derekát és a fiúra nézek tudomására adva, hogy Namiko az én barátnőm szóval csak ne nézzen rám ilyen szúrós tekintettel.
|
| Kaori | 2011. 11. 23. 14:53:41 | #17823 |
Karakter: Fukuriko Namiko
Megjegyzés: Akitának~Kira-channak
Sértődötten lépkedek, de mivel tudom, hogy utánam jön, nem sietek. Hirtelen érzem meg forró kezét, amint megérinti enyémet.
-
Namiko. - megállok és felé fordulok.
-
Mégis mi volt ez? Megígérted! - talán jogos a sértődöttségem, sőt! De nem engedi, hogy folytassam. Egy csókkal tartja bennem a ki nem mondott szavaimat.
-
Nem érdekel. Megmondtam neki, hogy hagyjon békén... Kérlek bocsáss meg! - ahogy szemeimbe néz, csak most döbbenek rá, hogy könnyen megenyhülök. Valamiért nem tudok rá haragudni.
-
Hm. - egyik kezemmel végigsimítok arcán, majd egy csókot nyomok ajkaira. - Rendben, de ha többet meglátlak vele akkor... Mindennek vége.
Látom rajta a megkönnyebbülést. Remélem, hogy hihetek neki. Különösen most, hogy kezdek érezni iránta valamit. Pedig nem ez a célom. Viszont nem tagadhatom, hogy jól néz ki. Kézen fogva sétálunk a házunkhoz. Jól esik, hogy hazakísér. Az ajtó előtt állunk meg. Szembe fordulok vele.
-
Gyere majd át. - egy puszit adok arcára.
-
Alap… - ezzel hátat fordít nekem. Szememmel addig követem, amíg el nem tűnik. Belépve a házba azzal kezdem, hogy Seichi átjön. Látszik szüleimen, hogy meglepődnek, de nem ellenkeznek.
Valamiért izgatottnak érzem magam, így rögtön a fürdőbe megyek. Gyorsan letussolok és visszasietek a szobámba. Levetkőzöm, hogy az itthoni ruháimat vegyem magamra. Egy szoknyát veszek magamra. Mielőtt felvenném a pólómat, egy melltartót veszek alá. Ekkor veszem észre, hogy Seichi az ajtómban áll.
-
Bocsánat! Én nem tudtam! - lehajtja fejét, bár én semmi zavarót nem érzek.
-
Jajj nyugi már. - hozzá lépek. - Sokszor fogsz még így látni... Sőt lehet hogy... - mosolyra húzódik ajkam, majd egy csókot adok, amit lelkesen viszonoz. Csókunk végén közel maradok, szinte össze érnek ajkaink. - Lehet, hogy még sokkal... sokkal kevesebb ruhában is fogsz látni párszor... - teljesen a gondolataira bízom a többit. Nagyon könnyű ingerelni egy pasit, vele sem lehet másképp.
-
Nem csak lehet... Biztos... - magabiztosan hangzik, amit mond. Átkarolja derekamat. Nem tagadhatom, ez jól esik. Leülünk az ágyamra, közben magamra veszem a pólómat. Amiatt nem aggódom, hogy a szüleim benyitnak, ilyenkor, ha vendégem van nem zavarnak. - Arra gondoltam, hogy hétvégén nálunk aludhatnál.
-
Benne vagyok. - vágom rá rögtön. Seichi eléggé elvörösödött. Mi lenne, ha kipróbálnák valamit?
Kérdezés nélkül döntöm le ágyamra és ülök derekára. Meglepetten néz rám, az arca még mindig vörös. Közel hajolok hozzá és megcsókolom, amit viszonoz, de most mintha mohóbb lenne. Elválok tőle és a nyakához hajolok. Nem csak csókokkal jutalmazom, hanem hagyok rajta pár foltot. Hirtelen veszi át az irányítást. Most ő van felettem. Gyorsan tapad ajkaimra, mintha valakit üldöznének. Olyan szenvedélyes, mintha nyelvével a sajátomat simogatná. Párszor belenyögök. Talán emiatt tolom el magamtól, de nem tagadhatom, hogy fel is izgatott.
-
Mi a baj? - kérdezi kissé mérgesen. Felülök és, mintha semmi sem történt volna az imént, szemeibe nézek.
-
Csináljuk meg a leckét. - csak bólogat, viszont tudom, hogy többet is elviselt volna. Nem feküdhetek le vele. Ennek több oka is van.
~*~
Nem sokáig ülünk a feladatok felett. Hirtelen ötletem támad, így sétálni megyünk. Kilépve a házból, rögtön megfogom Seichi kezét. Furcsa érzéseket vált ki belőlem, még ez a kézfogás is, nem csak ő. Egy darabig némán sétálunk egymás mellett. Eléggé zavar ez a csend, de fogalmam sincs, hogy mit hozzak fel témának. Ahogy elgondolkodom, eszembe jut pár dolog, de mielőtt kérdezhetnék, Seichi kérdez valamit.
-
Mond... mit érzel irántam? - mi? Ezt a kérdést nem értem. Hazudni nem akarok, noha nem vagyok olyan tisztességes, ezt mégsem teszem.
-
Nos... - egy kicsit habozok. A fenébe, még a végén kihúzza belőlem az igazat. Az érzéseim kiülhetnek arcomra, ugyanis morcosan néz rám. Sóhajtok egyet. - Szóval, már tudok rólad egy ideje egy-két dolgot. Nem vagyok egy tisztességes, és ártatlan lány. Ezt jobb ha tudod! Érdekelsz, különben nem lennék veled... - szemeibe nézek. - Kedvellek Akita Seichi!
Régen voltam ilyen fene őszinte, de minden szavam igaz. Kedvelem ezt a fiút, bár ez messze áll még a szerelemtől. Vajon... mit gondol most? Ha egyszer is megríkat, megölöm!
|
|
