- El kell utaznom egy kis időre – hangom komoly. Seraphina zavarodott, nem ért semmit, bár ez nekem csak jó, olyan szép még így is. Közelebb lépek, kezemet arcára simítom.
- Csak pár nap – mondom halkan, majd kikerülöm.
Táskám után kap, értetlenül meredek rá.
- Hiro… - kezdi halkan - Nekem is… El kell mennem innen – nem értem mit akar ezzel - Ha itt maradok, az senkinek nem lesz jó. Főleg nem neked! – csak feszülten bámulok rá.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdem egy sötét pillantás társaságában.
- Sajnálom, de ennél többet nem mondhatok – fordul el, lábai készek az elfutásra, megragadom vállát, és szembe fordítom magammal. Ha ügyesen játszom ki a lapokat, akkor talán megtudok róla valamit.
- Mi ez az egész? – nézek rá mérgesen.
- Nem mondhatom el. De nyugodj meg, nem fog semmi sem történni – kezdek ideges lenni, ha nagyon felbosszant, akkor talán bántani is fogom.
Rezzenéstelenül tűri szorításomat.
- Mi vagy te? – hangom éles.
- És te? – kérdez vissza - egy normál ember rég kórházba került volna attól az elektrosokktól, amit a forrásnál okoztam, én már csak tudom! De neked semmi bajod nem lett! Hogy lehet ez? Ki… vagy inkább mi vagy te? – ehh óvatlan voltam!
Erősen szorítom a vállát, nagyon mérges vagyok, elrontottam, de vállának már szét kellett volna roppannia, vagy sikítoznia kéne a fájdalomtól. Nem ember eddig eljutottam józan paraszti ésszel is, de egyáltalán él? Van lelke, mint nekem?
Vállát elengedem, túl sok gondot okozott, nincsen vele több dolgom. Egészen megkedveltem bevallom, de veszélyezteti a küldetésem és az életemet is.
- Menj el és ne gyere vissza! – parancsolok rá.
Lassan elhagyom a falut. A kocsi már csak pár méterre van. Fényszóróit meglátva kifejezéstelenül nézek bele a vakító fénybe. Rosszul érzem magam.
Végig a vizes utat bámulom, az erdőből kijutni kicsit nehézkes de az úton már könnyebb.
- Álljunk meg – mondom halkan, a sofőr úgyszintén démon, mint én, tudom, hogy hallotta amit mondtam. Leáll az út szélére. Kiszállok a kocsiból és körbeszimatolok. Seraphinát érzem? Az nem lehet, kicsit messze van, és mélyen az erdőben, de a kisugárzás egyértelműen az övé.
A holdra pillantok, telihold, nem jó, de…
Seraphinának nagyon kemény a bőre, nem eshet baja, gondolom, de nem jó érzés, tudom, hogy egyedül van, csak egy szívet hallok, az mindig is kicsit gépiesen tökéletesen vert.
- Mindjárt jövök – ugatom a sofőrnek. Befutok az erdőbe már harci ruhámban, minden végtagomon páncéllap van néhol egy-egy fegyvertokkal, feszülős anyaggal és egy maszkkal az arcomon ami a szemeimig ér hogy kényelmesen lássak. Hajamat teljesen kiengedem, mindig összefogva hordtam a faluban.
Sebességem ember számára észrevehetetlen. Pár perc alatt megtalálom, egy fa ágáról nézem, ahogyan egymás után érinti meg a fák törzseit minden lépténél, biztosan fáradt, nem csodálom.
Leugrok a fáról, mögésétálok, meglepetten fordul hátra, szerintem azt hitte egy állat vagyok.
Szemei tágra nyílnak, maszkomat lehúzom.
- Ostoba vagy hogy egyedül indultál el más faluba – jegyzem meg mérgesen – de szerencsédre észrevettelek – üresen tekintettel nézek rá.
- Hiro? Te? Hogy? Miért? – kérdez egymás után.
- Most már úgy is mindegy – vonom meg a vállam – mi vagy? Az erőmnek szét kellett volna roppantania a válladat, de te meg sem mukkantál – lépek közelebb.
- Robot vagy? Nem lehetsz élőlény, képtelenség, de vannak érzelmeid. – szomorúan néz rám, szemei kicsit könnyeznek.
- Félreérted, én nem! Nem tudom miről beszélsz! – állítja sziklaszilárdan.
- Én démon vagyok. Bebizonyítsam? – értetlenül néz, de egy rejtély megoldásának kulcsa felcsillan szemében, szóval ennyire érdekelte mi vagyok? Vicces.
Odamegyek az egyik fához, erőm egy részét kiengedem, a közelben farkasok vonyítanak fel, a levegőfullasztó lesz. Meglegyintem kezemet a fa előtt. A föld megremeg, az iménti fa, és még körülötte jó néhány a levegőbe emelkedik, és porrá őrlődik.
Nem látom a meglepettséget az arcában. Egoista leszek, ha ennyire sugárzik belőlem az erőm.
- Nem tudsz beetetni azzal, hogy nem vagy ember, robot vagy és kész – sóhajt egy hatalmasat.
- Hiro ez, ez nem jó! Az apám megöl! Vagy elfog és kísérletezni fog rajtad! – kiáltja.
- Egy ember nem lehet erősebb nálam még sok követővel sem, Seraphina gyere velem, megmutatok neked néhány dolgot az én életemből, hogy milyen vagyok, és bevallom, megvetem az embereket, az állatokat, a földet! Az emberi naivitás egyszerűen szánalmas. – szememben a gonoszság szikrája fellángol.
- Gyere Seraphina velem! Vagy visszamész apádhoz ahol lekapcsolnak? Vagy életed végéig bujkálni fogsz a teremtőd elől? – egyik kezemet felé nyújtom a másaikkal pedig visszahelyezem a maszkot, éjfekete szemeimet mélyen az övéibe fúrom.
- Szia! – köszön, még csak rám sem emeli tekintetét.
- Szia! – mellé sétálok és leülök - Miről is akartál beszélni velem reggel? – kicsit elgondolkozik.
- Tudod… Az a múltkori itt a forrásnál… - hangja akadozik, bizonytalan - Én nagyon sajnálom, de… Véletlen a búvárkodásnál megsérült az órám. Mármint ez nem is igazi óra, hanem az édesapám egyik találmánya. – mutat rá karórájára - Még mindig nem értem a működését, de apám azt mondta, hogy mindig viseljem, és nagyon vigyázzak rá. Valami nagyfeszültségű szerkezet van beleszerelve, és az okozta az elektrosokkot. Tényleg rettentően sajnálom. Le kellett volna vennem, vagy jobban figyelnem. – szemeimbe néz végig. Nem hiszek neki… Nem vagy hülye.
- Értem – bököm rá végül.
- De ugye nem lett semmi komoly bajod? – a kezemről leégette a bőrt de, már nyoma sincs.
- Nem. Semmi – vonom meg a vállam.
- Akkor rendben. Örülök – boldogan mosolyog, de ott van az enyhe bizonytalanságapró ránca a homlokán.
- Váááh! – kicsit felpattanok, most meglepett a hírtelen kitörése. Lenyugszik, csak kíváncsian figyelem, ez a mozdulata vicces volt.
Kicsit zavartan néz rám, arckifejezésén elnevetem magam. Zavartan mosolyog, fejét ismét a víz felé fordítja, arcunk visszatükröződik a vízfelszínén.
Túl sokáig hallgat, nem bírom!
Kezemmel megcirógatom az egyik hajtincsét. Kérdőn pillant rám. Felállok, kezemet nyújtom neki. Gondolkodás nélkül elfogadja segítségem. Felrántom magamhoz, ajakainkat egybeolvasztom. Meghökken, érzem az illatán. Csak egy puszit nyomok a szájára, nem akarom elijeszteni.
Arca elpirul, majd ő kap ajkaim után, karjai nyakam köré fonódnak, szorosan ölelem magamhoz. Csókunk szenvedélyes, bár kicsit gépies.
Ajkain elválnak egymástól, mosolyom levakarhatatlan arcomról, Seraphina viszont csak zavartan elfordítja arcát. Elengedem és hátrébb lépek, várakozóan nézek végig testén.
Gyönyörű.
- Amm… - nyögi de, közbevágok.
- Nyugi. – rákacsintok – én visszamegyek a faluba, jössz? – kérdem. Kis gondolkodás után rábólint.
Egy méteres távolságtartással követ, nem mond semmit. Meglephettem, de már nem bírtam ki.
A faluban elválnak útjaink. Seraphina elmegy a saját szállására és én is az enyémbe.Tudom hogy nem ember, biztosan ezért vonzódom hozzá. Kifekszem az ágyon. Hiányzik. Megrázom a fejemet. Ostoba emberi gondolkodás… Chh…
Felkapok egy tekercset, egy ősi mese, sokat lehet ezekből tanulni.
Végigolvasom az egyiket, ez a tekercs nem mindennapi, nem jó a vége, a gonosz győz a jó a porba hullik, testüket felemészti a tűz és a kín. Ez tetszik. Elképzelem a történetet a fejemben is.
Van egy ötletem…
Felkapok egy papaírt, rávésem gondolataimat.
- Tökéletes! – csettintek egyet, egy alantasabb démon jelenik meg azonnal és kézbesíti nekem az utasításaimat a hadvezéreim felé.
Előkapok egy táskát, néhány alapdolgot belehajítok és felkapom a vállamra. Hagyok egy cetlit az asztalomon és kimegyek az utcára, hogy elhagyjam a falut. Az alattvalóim kocsija hamarosan kint vár rám a falutól két kilométerre.
Megértik, ha eltűnök, nálam alap hogy pár havonta elhagyom a falut néhány éjszakára, ez nem újdonság.
Az utcán egy finom alak körvonalai rajzolódnak ki.
- Seraphina… - suttogom nevét, de biztos vagyok benne, hogy meghallotta.
- És a szüleid? Ők hol és merre vannak most? – kérdem kíváncsian. Ez nagyon érdekes, nem hiszem hogy ember lenne de az biztos hogy nem is démon. Nem látok a fejébe és az érzéseit, sem érzem, vannak feltételezéseim, hogy ki vagy mi is lehet ő de, nem követem el azt a hibát, amit apám is gyakran, hogy lebecsüli ellenfelét, vagy nem is tudom, hogy őt minek is hívjam…
- Hát… - mormolja halkan, - Mivel anyámat nem ismertem édesapámmal éltem egy kis házban. Pár hónapja költöztem el, hogy végre a saját lábamra álljak. Be akarom bizonyítani, hogy igenis nem vagyok már kisgyerek és meg tudok élni a segítsége nélkül is. – enyhén elmosolyodom válaszán. Ügyesen válaszol de, ad magának időt hogy gondolkozzon, nem mond igazat, vagyis részben nem.
- És a te szüleid? – teljesen kizökkent gondolataimból. Rémképek villannak, meg előttem mikor láttam apám fájdalmas arcát halálakor, és ez nyomaszt, hogy én is így végezhetem, de nem! Nem leszek olyan ostoba, mint a szüleim. Elkomorult arcom vonásait azonnal rendezem Seraphina arcát látva.
- Sajnálom. Nem akartam… - kezd el mentegetőzni de, megrázom a fejem.
- Ugyan. Semmi baj. – mondom halkan majd a vízre nézek, ami tükrözi arcképem. Elfintorodom saját arcom láttán. Elfelejtettem uralkodni magamon. Ez a nő teljesen kizökkent az életem szokásos menetéből, néha úgy érzem, mintha a gyomrom egy vasúton ülne, és ettől megzavarodom, de most már figyelni fogok, nem követem el kétszer ugyan azt a hibát!
Halkan úszkál körülöttem én meg csak kifejezéstelen arccal figyelem, amikor leugrik egy szikláról. Teste és mozdulatai kecsesek, nagyon csábító.
- Műugrónak készülsz? – kérdem elmosolyodva.
- Nem én – mondja édesen kacagva. - Régebben mondjuk gondoltam rá, hogy úszó szeretnék lenni, vagy valami, aki kapcsolatban van a vízzel, de édesapám lebeszélt. – Teljesen elmerül gondolataiban, csak nézem szép arcát majd halkan, megköszörülöm torkomat.
- Seraphina? - Ijedten kapja felém fejét.
- Jaj, elnézést! Csak kicsit elgondolkodtam. Mondtál valamit? – Néz rám kérdőn.
- Semmit – úgy látszik lényegtelen, lenne bármit is mondanom…
– Szeretnél még maradni? – kérdem, mert nekem lenne még néhány dolgom…
- Hát… Nagyon szép ez a hely – néz körbe. - De ha dolgod van, menjünk. Nem szeretném, ha miattam késnél le bármit is. – mosolyog rám kedvesen. Hát ez aranyos, de akkor is érdekel, hogy ki ő, zavar hogy nem látok a fejébe…!
- Nem, nincs semmi dolgom. – szempillái enyhén megrebbennek, zavart érzek rajta.
- Akkor még egy kicsit maradunk? – néz rám kérlelően.
- Ha szeretnél – vonom meg a vállam.
- Szeretnék – böki, rá majd lebukik a víz alá.
Sokáig úszkál, kicsit túlzottan is sokáig. Enyhe áram fut át a testemen, amitől megborzongok. Áram? Érdekes…
Seraphina ijedten jön fel a víz felszínére.
- Minden rendben? – szólalok meg háta mögül.
- Igen – vágja rá azonnal, és kifelé veszi irányát a vízből. Ezt meg kell magyaráznia. Sietősen úszik kifelé, de mikor vállára teszem kezem nagy sokkot, kap testem. Ez még nekem is sok volt, egy ember most eszméletlenül esne össze ebben biztos, vagyok. Elengedem, vállát ő meg kimenekül. Egy pillanatra hátranéz, majd eltűnik a fák között.
~§~
Miután visszamentem a faluba az emberek azonnal körbevesznek gondjaikkal, és hogy keressek megoldást. Bosszantó. Természetesen kedves mosolyommal megnyugtatok mindenkit így pár órán belül, végzek teendőimmel, viszont így is majdnem éjfél. Elkomorul arcom, mert megérzem egyik hű szolgám jelenlétét.
- Azt hittem nyilvánvalóan megmondtam, hogy ne gyertek a faluba! Néhány vén megérezheti a gonosz aurákat. – Enyhén elfintorodom. Letérdel elém lehajtott fejjel.
- Bocsásson meg Hiro-sama de, gondok adódtak… - Gondok? Remek…
- Kivele… Tudod jól, hogy nem harapok. – ördögi vigyor terül szét arcomon ahogy egyik démoni söpredékem félelmének kesernyés szagát megérzem.
- Az egyik csapatunkra lehet hogy rátaláltak, ha a démonok rájönnek, hogy életben van, lehet, hogy csapatokat küldenek ön ellen. Ha a fénydémonok is csatlakoznak észrevehetően rosszak, lesznek az esélyeink. – unottan sóhajtok egyet… Okos vagyok és jó hadvezér, kitalálok valamit ebben biztos, vagyok de, ez akkor is nyomaszt. Hát igen teher alatt nő a pálma… vagy is a taktikai terv… Uhh.
- Ne aggódjatok, csak bújjatok el alaposan, ha tényleg megtudták, hogy élek azzal nektek is végetek és azért ez gondolom elég ösztönző számotokra. – nyalintom meg szám sarkát majd kezemmel, intek, hogy elmehet.
Ez rossz de nem vészes, lágyan kifújom a levegőt és rendezem arcom vonásait, egy vén erre tart… már csak ez hiányzott.
A vén benyit az ajtón és elkezdjük a tanácskozást…
~§~
Vén szivar… egész este az ő megnyugtatásával kellett foglalkoznom… egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ma elég ingerlékeny leszek az biztos.
Homlokomat ráncolva dörzsölgetem szemeimet de, nem megyek vele sokra.
Kopogtatnak a dolgozóm ajtaján.
- Jöhetsz – temetem egyik kezembe arcomat.
- Remélem nem zavarok. –hallom meg Seraphina lágy hangját.
- Nem zavarsz… Mit szeretnél. – nézek rá unottan. Kicsit kipirult arccal helyet foglal a kanapén.
- A tegnapiról szeretnék veled beszélni. – duruzsolja kicsit szégyenlősen. Szétrobban a fejem és még ez is.
- Seraphina nem tudom mi történt és most nem is, érdekel. Fáradt vagyok, szóval kérlek, ezzel várjunk holnap reggelig. – mondom félig kómásan. Muszáj aludnom vagy teljesen kikészülök, ilyen vagyok, nem tudok mit csinálni.
- Hát rendben… - mondja kicsit csalódottan.
Zavartan, sértődötten és kíváncsian hagyja el a szobát. Ez van, ha nem vagyok jó passzban, hát nem vagyok, és a tegnapi áram is kicsit megviselt. Azóta sajog a fejem és a kezemen is lett egy égési heg. Nem zavar annyira, ennél már ezerszer nagyobb pofont is kaptam az élettől.
Fájó homlokomra teszem pár percre hűs kezeimet, majd folytatom munkámat.
~§~
Végre kipihentem magam az este és beszélhetek a történtekről Seraphinával. Már ha megtalálom. Egy kis időbe telik, míg a forrásnál ahol a baleset történt meg nem találom.
Szótlanul a háta mögé kerülök de biztos vagyok benne hogy tudja hogy itt vagyok.
Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 02. 14. 13:53:27
Csak a falevelek susogását, lépteink zaját és saját zihálásomat hallani. Nem is értem miért vagyok ideges, semmi okom rá. Magamra erőszakolok egy kis nyugalmat, és megállás nélkül haladok előre a legközelebbi barlanghoz.
Az eső elkezd zuhogni, mint ahogy előre megjósoltam de nem nagyon zavar. Mint egy tisztító rituálé vagy a föld sírása, minden esetre ez a föld hamarosan úgy is az enyém lesz és a föld csak saját érdekében, fogja ontani könnyeit és nem a haszontalan emberek felelőtlensége miatt.
- És szabad megtudnom, hogy hogy hívják? – töri meg a csöndet a kislány.
- Hiro – felelem halkan. - És téged?
- Seraphina. De nyugodtan hívhat Zara-nak – Seraphina, Zara milyen különleges nevek.
Nyomozzunk egy kicsit:
- És mégis mért döntöttél úgy, hogy ide jössz? – kérdem kíváncsian, bár hangomból nem nagyon lehet kivenni.
- Hogy miért? – kérdez vissza majd pár másodperces csent és folytatja. - Talán azért, hogy kicsit kikapcsolódjak. A nagyváros túl… zsúfolt nekem.
Sokkal jobb lehet itt élni, mint a városban. Itt minden sokkal nyugisabb. – hmm.
- Ez igaz. – sokkal nehezebb lenne egy nyüzsgő várossal elfogadtatni magam, bár hogyha az irányításom alá kerülnének sokkal élvezetesebb, lenne a pofára ejtésük, mint egy ilyen kis faluval, viszont már a környéken több falunak is én vagyok a vezére.
Hirtelen megállok, mert megérkezünk a barlang bejáratához.
- Ez lenne az? – kérdezi meglepetten.
- Nem erre számítottál – mondom, hát igen ezek a barlangok feleslegesen túl vannak cicomázva mindenféle förtelmes és füstölgő vackokkal.
- Nem, nem csak… Meglepődtem – dadogja majd az ajtóban ácsorogva, néz a füst közé.
- Gyere! – szólalok meg és trappolásából ítélve beért. Meggyújtok néhány fáklyát, hogy jobban lásson bár így is túl jó a látása.
- Köszönöm! – suttogja majd pár perc séta és beérünk a barlang gyomrába. Minden arany díszítésű és az a gigantalmas aranyszobor, amit mellesleg nagyon utálok, foglalja itt nekem a helyt.
Elbűvölve nézelődik, körbe-körbe én meg leülök egy kanapéra és érzelemmentes arccal figyelem tevékenységét. Remélem, eltör valamit, egy vacakkal kevesebb lenne.
- Nagyon szép hely! – ámuldozik. Hát igen ez a hely a közembereknek szép de próbáljanak meg minden nap egy ilyen füstpöfékelő izében órákon keresztül csak írni és írni, unalmas.
- Az. – mondom unottan.
- Talán valami baj van? – néz rám kíváncsi arccal.
- Csak fáradt vagyok, sok volt ma a dolgom. – blablabla…
- Ohh sajnálom nem akartam gondot okozni.– mondja aggódva.
- Semmi baj, naponta kell ezt csinálnom- hirtelen mellette termek – felejtsd csak el.
Meglepődve kapja felém szép arcát.
- Ezt meg hogy csináltad?
- Vannak trükkjeim. – mosolyodom el kedvesen.
- Értem…
- Viszont már mennünk kéne. Holnap körbe vezetlek titeket a faluban, bár lehet, hogy másra bízok mindenkit. Esetleg ha akarod csak téged én is, körbevezethetlek. – kacsintok rá. Nos hát nem vagyok öreg emberévekben nézve, így hát úgy flörtölök, ahogy akarok
- Persze! – mondja mosolyogva, majd elbúcsúzik és visszamegy a faluba, undorodva nézek, vissze a szoborra, amit úgy utálok.
Nagy sóhajjal hagyom el ezt, a vacak helyet és indulok el éppen ellenkező irányba a faluval.
Telihold van… néhány farkaskutya vonyítását lehet hallani a távolban és éppen ellenkezőleg néhányat magam körül morogva de, nem támadnak meg, nem… az állatok nem hülyék, az ösztönük megmondja nekik, hogy erősebb vagyok náluk.
A hűs szél belekap hosszú hajamba, és lassan kinyitom szemeimet. Öt hadnagyom térdel előttem lehajtott fejjel engedélyemre várva.
- Felállhattok. – dörmögöm mély hangomon. – jelentés?
- Az emberek tiszták viszont a lánynál furcsán viselkedik, mint egy mágnes.
- Tudtam én, hogy nem normális a kis drága, ilyen szép arccal nem lehet születni. Van rajta fegyver vagy inkább milyen okból jött? – kérdem, és halkan összesutyorognak. Mérgesen ráncolom szemöldökeim.
- Sajnálom uram ilyeneket, nem tudunk. – hajtja meg félve fejét. Mérgesen fújom ki a levegőt, erőm szele felkeveri a földön lévő leveleket.
- Majd én kiderítem, nem akarok véletleneket. –intek kezemmel, hogy elmehetnek és pár pillanat és már a falu kapuja előtt, vagyok.
Remélem semmiről, nem tud a cicus, mert nem áll szándékomban megölni.
~§~
Másnap reggel nyűgösen kelek, sok volt a tegnapi és még a haditervet sem tudtam folytatni a falut, meg csak esténként hagyhatom el, fene essen ebbe a nyomorék helybe!
Kicsit morogva kelek ki ágyamból és a zuhany felé veszem az irányt. Igen… egy kellemes zuhany és mehetek is bébi csőszködni, a fonnyad emberekre és a cicuskámra.
Ahogy az utcákon végigmegyek mosolygós arccal, azt hiszem, belehalok a sok kedvességbe és majdnem minden egyes embernek a visszaköszönésébe.
Nyomi halandók, mire jók?! Semmire…
- Hiro – szólal meg egy kedves női hang.
- Seraphina? – fordulok hozzá mosolyogva.
- Azonnal kitaláltad. – mondja gyermeki ártatlansággal.
- Akkor körbevezetsz? – néz rám kérlelő szemekkel.
- Persze, hova szeretnél menni?
- Hallottam hogy van egy forrás a környéken egy kis vízeséssel. Hoztam bikinit… - hmm
- Nos, ha így állunk benne vagyok. – mosolyodom el.
- De meg kell várnod. Egy perc és jövök.
- Rendben! – szól utánam.
~§~
Elsétálunk a forrásig és mind, a ketten átöltözünk. Mikor egymás elé állunk elakad mindkettőnknek a szava. Gyönyörű és hibátlan teste van, és persze ezt magamról is tudom.
Mind a ketten elnevetjük magunkat és bemegyünk a forrásba, közben kérdezgetünk egymástól, és jobban megismerjük a másikat. Persze közben megejtek néhány leugrást a forrás szikláiról. Nagyon szimpatikus és gyanús is, nem tudom mit kéne tennem, teljesen elcsavarja az agyam, pedig mindig szilárdan álltam a talajon de most mintha a lábaim meginognának és közeledne a föld, de mégsem esem el. A személyesebb kérdéseimet ügyesen elkerüli de, ha ő nem válaszol, akkor én sem.
Az égő gyertyák, és a füstölők fűszeres illata belengi a termet. A ködös levegő csak az égő gyertyák fényét engedik szabadon áramlani. Lehunyt szemekkel koncentrálok feladatomra de, most valahogy nem megy…
Lassan nyitom ki a szemeim, a ködös levegő kicsit csípi de, már hozzászoktam.
Új vendégek a faluban, ilyenkor a szokásosnál is jobban kell figyelnem az álcámra.
~§~
A turisták megérkeztek ebbe a kicsiny faluba. Mind nőnemű és öreg, nagyon kevés a fiatalabb emberi lény.
- Üdvözöllek benneteket – tárom szélesre karjaimat – mint ahogy tudjátok ez egy szerzetes falu, tehát csendet és komolyságot igényel, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet szórakozni – mondom mosolygós arccal.
Az emberek elmosolyodnak, és útjukra mennek, hogy megnézhessék új szállásukat.
Megfordulok, hogy és is a szobámba mehessek de az újonnan érkezet vendégek egyike két méterre bizonyára rám vár.
Illedelmesen meghajolok előtte és ő is követi a példámat.
- Miben lehetek a szolgálatodra? – kérdezem.
- Szeretnék itt maradni. – hmm
- A falu mindenkit befogad de, ez áldozatokkal jár.
- Mindent vállalok! – mondja magabiztosan.
- Hát rendben. – elsétálok mellette, és magára hagyom.
~§~
Kint sötét és nyirkos az idő, ami szokatlan errefelé. Kisétálok az utcára, és kellemes sétát teszek. Ahogy a faleveleket a szél megzörgeti, tudom, hogy van valaki mögöttem.
Megfordulok és az előbbi lány az. Szemeiben visszatükröződik a hold fénye, ez a lány nagyon furcsa, lehet hogy nem is ember, vagy csak nagy a szellemi energiája, nem tudom, majd ha lesz időm, kiderítem.
- Mit csinál kint ilyen későn? – sétál mellém.
- Csak sétálgatok, nagyon… kellemes az idő, de eső közeledik, így nem sokáig lehet élvezni.
Beleszív a levegőbe és hagyja szétáradni testében az eső előtti tisztátlan illatokat.
- Mit kell ezen élvezni? – néz mélyen a szemeimbe.
- Érezni, hogy milyen volt és milyen lesz… nagyon érdekes jelenség.
- Ez csak eső.
- Tényleg így gondolod? – arcomon őszinte gyengédség és kíváncsiság van… de szimplán nem érdekel az egész, ezért inkább ezt tükrözöm, mint az unottságot.
- Azt hiszem. – mélyen magamban elmosolyodom, olyan, mint én.
- Gondolj, amit akarsz. – duruzsolom mély hangomon.
- Szeretném megnézni a szent hegy egyik szerzetesbarlangját, lehetséges? – olyan kérlelően néz rám, hogy nem tudok ellen állni.
- Rendben van, kövess.– elindulok és érzem, hogy követ. Nagyon furcsa… kíváncsivá tesz.
