Karakter: Akana (zsebinek)
- Kicsikém. Az Ő klánja nem olyan, mint a miénk. Nálunk nem nagyon van összetartás. Hiába fogjuk el, nem érünk el vele semmit. – ebben, hogy elfogásommal nem ér el semmit igaza van, de hogy nincs köztünk összetartás... Hát ez sértő. Igenis van, csak önös érdekeinket, mint például egy-egy rokon élete, vagy a saját életünk, velük ellentétben háttérbe szorítjuk a klán érdekeihez képest.
Mérgesen nézek felé, de a nyakamon lévő kardtól még csak esélyem sincs rá, hogy megtámadjam, vagy hogy ezt tisztázzam vele... Legalábbis... Egy-egy jól irányzott ütés közben...
- Könyörgöm öljetek már meg!!!- fohászkodom alig hallhatóan az őröknek, akik erre fejbevernek, és a kardjuk elhúzva nyakamtól a földnek szorítanak.
Pont akkor, amikor már inkább meghalnék, minthogy ezt az álszent beszédet hallgassam, amivel a kis Mangora hercegecskét apja áltatja, valamint a szobájába küldi.
Igen, igen. Arra szükség van, hogy elmenjen innen. Hiszen a kicsike még csak véletlenül se láthatja azt ahogy apuci nekem fog esni az egyik őrtől kölcsönkért karddal.
El tudom képzelni, hogy most hosszú ideig a bőrömből készült szőnyegen fog ugrálni, amikor le akarja vezetni valamin klánom egy-egy sérelmét.
- Nem! – hogy mii??? A kicsike ellenkezik ilyen fennhangon?? Hihi... Hova szorult belé ennyi hang???
Kíváncsian nézek arra, és megdöbbenve látom, hogy igen. Ez még mindig ő, habár most ökölbe szorított kézzel, hátracsapott fülecskéivel, és könnyes szemecskéivel, hiába akar talán haragosnak látszani, ez nem jött neki össze. Így is ugyanolyan kis cukor. És még nagyobb késztetést érzek arra, hogy eljátszadozzak vele.
Mindenképp elviszem magammal, ha nem ölnek meg, és kiszabadulok. Eddig is akartam, de most... Talán jobban is, mint eddig bármit.
- Kérlek szépen, hadd legyen az enyém. Ígérem, hogy nem kérek semmit karácsonyra. – miii vaan??? Én az mint valami karácsonyi ajándék?!
Dühösen horkanok fel, az egyik őr ezért megint belém is rúg, de most akkor se érdekel. MI AZ, HOGY ÉN AZ ÖVÉ??? A seme én vagyok!!! Kis takony...
De... Legalább apuci a könyörgése miatt elnapolta a kivégzésem. Hmm... Eszes kis krapek. Jól manipulált.
Mondjuk mindegy, mert vas helyett vasat kapok. Csak nem a nyakamba, hanem kezeimre.
És... Amíg nézem, ahogy a kis Mangora továbbra is enyeleg szüleivel, majd lefekszik aludni, engem rúgnak, szidnak, ütnek. Mindegy... Lesz ez még máshogy...
Igen... Hogy tudtam. Amikor fia már egy ideje alszik, bejön hozzám maga a király is, úgymond „bájcsevegni”, egészen addig, amíg a szemébe nem vágom, hogy én bizony nem a fiacskája vagyok, velem szépen beszéljen, és hogy belőlem aztán nem fogja kihúzni azt, hogy hol van most a klánunk törzshelye.
Kapok is bátorságomért, mert még jobban megvernek, és biztosítanak arról is, hogy se ételt, se vizet nem adnak, valamint holnap is csak akkor, ha beszélek, de csak ásítok egyet fenyegetésükön.
Nem tudják ezek, mennyire hozzá is vagyok szokva az éhezéshez, mert kényelemben élnek, de mindegy is. Ez nekem csak előny.
Nem merek elaludni, de reggel mégiscsak lehunyom a szemem egy pár pillanatra. Elfáradtam... Viszont... Amikor berobog a kisherceg, és a ruhái alá nézek, egyből kipattannak szemeim, és érdeklődve, vagyis füleim hegyezve, és farkammal a hátam mögötti falat csapkodva hallgatom, ahogy beszél az őrökkel, majd győz, és bejön hozzám.
Őrségváltáskor pedig... Elenged a kis naiv...
Amit alig akarok elhinni, olyan szép. De mindegy is. Most vége a kis hősnek...
Felállok, és épp fel akarom kapni, hogy elrobogjak vele, amikor döbbenetemben a mozdulatot félbe hagyva kell rá odafigyelnem.
- Gyere, menjünk játszani. Van a kert végében egy szép tavacska. Az a kedvenc helyem. – ennyire naiv már nem létezik, hogy legyen... Mondjuk a tekitetében lévő ártatlanság... Arra utal, hogy nem hazudik.
Hmm... Mindegy... Az egyszerűség kedvéért megfogom a kezét, és belemegyek a kisded játékába. Hiszen a kert... A mi odúink felé útbaesik. Innen látom...
És... Majd otthon is, és a föld alatti kis tavacskáknál is „játszhatunk” kedvünkre. Még akkor is, ha már most tudom, hogy ő ott nem fog olyan jól szórakozni, mint én.
Végre kint. És... Kapóra is jön, hogy kis őrültem, valamint az én eltűnésem miatt az egész őrség már most felbolydult. Hiszen ezek szerint nem tudják merre vagyunk, és ha a mai nap szerencsésebb, mint a tegnapi, nem is fognak minket pont itt keresni.
Mire visszanézek rá, már pucéran lubickol a vízben, ezzel szabad rálátást engedve kicsiny testére. És... Egy pár pillanatig még a körülöttünk lévő világról is megfeledkezem, annyira belemerülök a látványba. Pedig ez az ellenség területén egy kissé talán életveszélyes.
Még jó, hogy magamhoz térít azzal, hogy beleránt a hideg vízbe. Így, ezután igaz, hogy vele együtt pancsolok, nevetek, de közben már figyelem a többi Mangorát is.
Akik... Egy kis idő után, mintha csak meghallották volna nevetésünk, szervezett csoportokban kezdenek errefelé jönni.
- Tudok egy érdekes játékot. Mit gondolsz, kipróbáljuk? – kérdem meg kis áldozatom, hiszen amilyen kis lökött, nem érdemes tovább húznom az időt. Ilyennel még nem találkoztam, bízik bennem. Ami most még jól is jön.
Bólint, ezért tovább folytatom csalogatását:
- Rendben, de akkor öltözz fel. Ki kell jutnunk a kastélyból. Ez az izgalmas játék a várfalon kívül van. – nem kéne felöltöznie, de meztelenül hívnám, lehet, gyanút fogna.
- De nekem nem szabad kimennem. Apáék megtiltották. – kezd el hezitálni, pont a leg rosszabbkor. A kutatócsapatok elindultak felénk. Ha most felkapnám, elfognának minket.
- Akkor, sajnos egyedül kell szórakoznom. – rántom meg vállaimat, majd nyugalmat erőltetve magamra kezdek el felmászni a falon.
Tudom, hogy utánam fog jönni, de valahogy nyugodtabb lennék már, ha túl ezen az egészen az egyik föld alatti tóban, vagy az ágyamon szórakoznék vele.
- Ne! Várj...veled megyek. – hallom meg végre nyafogását, amikor a falon átérek, majd a hanggal szinte egy időben a kis drága is leereszkedik mellém. Pont amikor már azon gondolkodtam, mikor jöjjek érte vissza. Hiszen családja is leért már a tavacskához.
- Akkor, hova megyünk? – zökkent ki gondolataimból, azzal, hogy elém áll, és kezét kezem felé nyújtva néz rám gyönyörű, kék szemecskéivel.
Ésss igen... Meghallották kérdését. Két őr már úton is van errefelé, látom, hogy elindultak. Nem értem, hogy hogy lehet valaki olyan lökött, mint ez a kicsike, hogy még mindig bízik bennem, de majd megtanítom egy-két dologra, úgy érzem. Csak érjünk haza.
Túl sokáig élt a szülei oltalmában, kizárva tudatából a külvilágot.
Mérgesen kapom a vállamra, és kezdek el vele rohanni az erdő felé. És mivel klánunkban apám után én vagyok az egyik leggyorsabb futó, hamar eltűnünk a még mindig csak pár főből álló, kaput már átmászó Mangora őrök szeme elől. A király, vagyis a kicsike apja elkeseredetten ül a fal tövében, a többiekkel ellentétben ő meg se próbálkozik a falmászással.
Még mérgesebb leszek ettől, és így, haragomban jobban szorítom meg a kicsikét, a kelleténél. Aztán, amikor megérzem, hogy emiatt felreped érzékeny bőre, és elájul, lágyabban ölelem magamhoz.
Én idióta... Arról, hogy az apja hülye, nem ő tehet.
Ahogy arról se, hogy gyenge idegrendszere miatt csak most, hogy elértünk az odúinkig, és áthaladtam két előőrsünkön is kezd el éledezni.
Viszont... Ez a lustaság csúcsa, hogy csak akkor ébred fel teljesen, amikor ledobom szegényes fekhelyemre. Nem mintha baj lenne ez, de azért nem kellett volna minden útba esőnek azt hinnie, hogy kis terhem halott, és hogy már a holtakat se hagyom.
Ha most látták volna, amit én, vagyis azt ahogy az állítólagos hulla a földre esett, mert meg akart támadni... Egyből tudnák, hogy mégiscsak elég tüzes egy jószágot fogtam. De mindegy is...
Most nem kell látniuk. Elég, ha én látom a kicsikét miközben az enyém lesz.
Megszabadulok pólómtól, miközben hallgatom, ahogy valami olyasmit emleget sírása közben, hogy a szüleit akarja.
- Ne félj kicsi, legkésőbb holnap, vagy holnapután, ha nem tartanak rád a barátaim is igényt, hazaviszlek. – kezdem el neki nyugtatósra mímelt hangon, miközben közelebb lépve hozzá megsimogatom buksiját.
Amire sajnos válaszként füleit hátra feszítve, morogva karmol meg.
Fájdalmasan szisszenek fel. Óvatlan voltam. Már megint... Ezért meg is érdemeltem. Túlságosan is barátaimra koncentráltam, akik épp most figyelmeztettek, az ajtó túloldaláról, hogy apám tudja, hazaértem.
Ahogy azt is, hogy hol tartottak fogva, ezért nem túl rózsás a hangulata.
- Rám csak senki ne tartson igényt, főleg ne te. Haza akarok menni! – vernyog itt nekem, amint meghallja, hogy társaim arrébb mentek. De most nem tudom megnevelni ezért a szemtelenségéért.
El kell tüntetnem valamerre, mert ha apám rájön, hogy kit is hoztam el portyázásomkor, elveszi tőlem azért, hogy hadititkokat szedjen ki belőle.
Még akkor is, ha tisztáznám vele azt, hogy a kicsike annyira burokban nevelkedett, hogy a kicsike a jó fürdővíz mibenléténél nem tudna neki többet mondani. Nem hinne nekem.
Vagy... Ami még rosszabb lenne... Visszaadná egy újabb földdarabért apjának. Vagy helyettem ő nézegetné kis érzéki popiját, miközben a drága alatta nyög...
Brrr... Neeem... Ki kell találnom valamit gyorsan, hogy ne vegye észre. Mindenképp.
- Oké, oké. Egyenlőre nem is. – morgom neki, vérző csuklóm nyalogatva. És ekkor be is ugrik valami... Egy hely, amit apám, és a klánunkból más se nagyon látogat.
Igen. Ott ellesz, amíg apámmal „elbeszélgetek”.
Egy kicsit biztatóbb hangon folytatom neki.
- De most... Itt az ideje annak, hogy megmutassam neked azt az izgalmas játékot, amit ígértem. Látod azt a szobámból kiinduló barlangot? - még mindig morcosan néz rám, de farkincáját ahogy mozgatja... Biztos izgatott is lett egy egészen kicsit.
- Menj előre, bújj el előlem. – fokozom tovább érdeklődését. - Ha sokáig nem talállak meg te nyertél jó?
Bólint egyet, és még azt is hagyja, hogy könnyeit letöröljem. Majd, amikor apám bemorog, hogy bejön, és én arrafelé fordulok, kihasználja az időt, és eltűnik.
Nem tudja a kis naív, és egyenlőre nem is kell tudnia, hogy látom, a barlangi tavacskáim felé fut. Ráadásul, még ha szemeim nem is használnám is könnyű lenne megtalálnom finom illata alapján. Maajd rájön...
Nevetve fordulok vissza apám felé, és térek ki a pofonja útjából, ami így a falat súrolja. De most nem törődik ezzel. Túlontúl ideges.
- Észnél vagy te nyomorult?! Hogy merészeltél már megint betörni az ellenség területére?! – ismerős szöveg, unom. És... Mintha nem hallotta volna már 1000-szer rá a válaszom...
- Úgy, hogy te tanítottál arra, hogy amire szükségem van, vegyem el. – és mint mindig, ehhez nem is tud többet hozzászólni.
Bosszúsan csóválva farkát, enyhültebben, vagyis... Talán egy kissé fásultabban folytatja, azzal, hogy reméli, amit akartam megszereztem, és hogy most emiatt egy ideig itthon maradok, amiatt, hogy tudjon tanítani.
Bólintok neki, majd meg se várva, hogy kimenjen, áldozatom után indulok.
- Holnap várlak a szokott helyen! – ordítja még utánam, de már nem is szólok neki vissza. Mivel nem akarom, hogy rájöjjön, szállóvendégem van, holnap úgyis meglátogatom a trónteremben.
- Hool vaaagy??? – kiáltom a barlangba mászva, amire az egyik mélyedésben eddig kucorgó kis mangora összerezzen, és tovább is indul.
Lehet, szemét dolog, hogy így játszok vele, de ezt a fajta játékot mindig naagyon élvezem.
Jó párszor elgáncsolom, és jó párszor meg is rémítem, annak érdekében, hogy arra menjen, amerre én akarom, de végre elér kedvenc alagutamba.
Ahonnan egy megvagy kiáltással belelökhetem az alattunk lévő tóba.
Nagyot sikítva esik a vízbe, én pedig nevetve ugrok utána, magamhoz szorítva pici testét, ügyet sem vetve közben az ilyen játékból nem kérek többet, és a haza akarok menni követelésével.
Amikor pedig kitör kezeim közül, és kimászik a vízből... Nagyobb lelkesedéssel ugrok hátára, és szorítom a földre, mint eddig bármelyik áldozatom.
Itt jött el az a pillanat, amikor vissza kell térnie a földre, a valóságba.
|
