|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Onichi | 2011. 06. 26. 16:35:46 | #14543 |
 Karakter: Marion Flewine
Megjegyzés: ~ Lurekámnak
Marion:
Érzem ahogy mögém lép, ahogy ujjai a ruhámat tartó szalaghoz érnek. Arcom ég a szégyennel kevert zavartól. Minden szabállyal ütközik, amit most teszünk. Csak egy női szolágló lehetne itt. Csak a régi dadám bonthatná ki a masnit. Ő egy férfi, és egy kalóz ráadásul. Azt hittem... azt hittem az első férfi, aki majd ezt teszi velem, a férjem lesz. Azt hittem, ő lesz az első, aki így érinthet, aki finoman fejti le rólam az utolsó védőfalakat. De az a haramia keresztülvágta minden reményem, minden gyerekkori álmodozásom. Olyan, mintha hirtelen nőttem volna bele egy eddig ismeretlen, rideg világba. Annyi szól mentségére, hogy nem ér hozzám. Nem érinti durva kezével bőrömet, csupán a ruhát, és a szalagot fogja. Talán mégis van benne némi jó modor. Ha nem is sok, de van valamennyi.
- Csukja be a szemét! - akármennyire igyekszem, nem tudom kiölni hangomból a zavartságot. Képtelen vagyok határozott lennie ennyire kiszolgáltatott, ennyire ismeretlen helyzetben. Itt nem én irányítok. Azt tehetne velem, amit csak akarna. Bármit... Félek...
- Hm... most nincs kedvem hercegnő - hangja olyan halk, olyan közelről simogatja fülem, hogy az már bőven az ilyen határain belül van. Ennyire közel csak a férjem lehetne. Csak ő suttoghatna így fülembe, csak ő hozhatna ennyire zavarba. Nem tudok mit tenni. Szótlanul, rettegve rágcsálom ajkaim. Nem tudok visszavágni. Gondolataim cserben hagytak, csak a jeges, torkomat szorongató félelem maradt. Képtelen vagyok bármit is tenni. Halkan kuncog, tagjaim megfeszülnek. Mit fog tenni? Mit akar csinálni velem?
- Ejnye hercegnő… egy magamfajta mocskos kalóz zavarba hozza? - összerezzenek a riasztó szavaktól. Tagjaim mintha ólomból lennének, képtelen vagyok megmozdítani őket. Képtelen vagyok ellenkezni, de amúgy is hasztalan lenne. Nem érnék vele semmit. Erősebb, mint én. – Ezt szinte bóknak veszem öntől... - hirtelen mintha távolabb lépne, ruhám elkezd csúszni lefelé, s én zavart sikkantással kapok utána. El... elengedett? - remegve pillantok hátra, de valóban nem rám figyel. Elfordulva veszi figyelembe kérdésem. De kitudja meddig. Kapkodó mozdulatokkal engedem le a padlóra a drága anyagot, hogy aztán magamra vehessem a durvább, de legalább kényelmesebb öltözéket. Egyedül nehezebb. Sokkal könnyebbnek tűnik, ha van segítség, így viszont minden figyelmemet magára vonja. Ajkaimba harapva koncentrálok, hogy végre fölkerüljön vállamra a ruhadarab. Sikerülni fog. Tudok önálló is lenni, be kell bizonyítanom.
Mikor végre sikerül, kifulladva, de elégedetten emelem föl fejem. Remélem látta, hogy sikerült. Nem vagyok olyan ügyetlen, mint amilyennek ő gondolt. Biztosan lenéz, amiért úri hölgy vagyok, de nincs igaza. Több vagyok, mint egy nemes.
- Maga mégis mit csinál? - dühösen dobbantok egyet, ahogy meglátom az ágyon feküdni. Inge kigombolva, kalapja takarja arcát, mintha már alváshoz készülne. De ez lehetetlenség. Nem gondolhatja komolya, hogy ő az ágyban fog aludni, míg én a földön! Át kéne engednie a kényelmes helyet egy hölgynek, az illem ezt kívánja. Ez már tényleg minden határon túlmegy.
- Maga mégis mit csinál?! - csak lustán nyitja föl szemeim, úgy pillant rám, mint egy zavaró légyre, csak még jobban szítva a bennem fortyogó dühöt.
- Pihennek. Miért, másnak látszik hercegnő?
- Remélem ezt nem gondolta komolyan! - ismét egy dobbantással toldom meg szavaimat. Nem fogok egy ágyban aludni vele! Nem aludhatunk egy ágyban! Még az is mindennek ellentmond, hogy egy szobában hajtjuk álomra a fejünket, de ez már tényleg túlmegy minden határon! Nem, nem és nem!
- Valami probléma van hercegnő? - már megint mosolyog. Ez nem illő! Nem vigyoroghat így. - Bőven van még hely. Mindketten elférünk - még szám is tátva marad egy pillanatra, ekkora arcátlanság hallatán. A zavar, és a düh kettősség mély pírt varázsol arcomra. Nem lehet... Ezt nem hiszem el... Hogyan lehet ilyen nyugodt? Hogyan ejthet ki ekkora arcátlanságokat a száján? Hogy van mersze hozzá?
- Mégis hogy képzeli ezt?! Eddig is sejtettem, hogy a neveltetésében vannak hiányosságok, de eddig gondolni sem mertem volna, hogy egy egyszerű paraszton kívül bárki is lehet ilyen faragatlan és barbár! - még mindig nem hiszem el. Akármennyit kiabálok vele, dühöm nem csitul, főleg, hogy még nevet is. Gátlástalanul kinevet egy hölgyet, főleg úgy, hogy nekem van igazam. Már rég egy akasztófán lógna, ha az otthonomban lennénk. Semmi jó modor, semmi neveltetés! Már gyereknek is ilyen lehetett, valószínűleg ezért került a kalózokhoz. A szülei helyében én is lemondtam volna egy ilyen faragatlan, tiszteletlen ifjúról. Nincsenek rá szavak, hogy mennyire nem illő, amiket tesz.
Dühösen ragadok meg egy párnát, és hozzávágom. Úgy érzem, törnöm kell, hogy levezessem dühöm, de az nem lenne hölgyhöz méltó. Így maradt a párna dobálása. Sajnos úgy tűnik ez sem hatja meg. Rá már semmi sincs hatással. Annyira modortalan, hogy azon már nem lehet változtatni.
- Maga… - egy pillanatra elakadok, kezdek kifogyni a válogatott sértésekből. Nem lehetek túl durva, neveltetésem nem engedi, viszont... viszont az az arcátlan mosoly csak a legrosszabbat képes kihozni belőlem. Nyugalom Marion. - Magában nincs semmi tisztelet?! Egy kis jóindulat?! Hogy merészel egy hölggyel így bánni?!! Egy nővel, akit elrabolt és felvonszolt a mocskos hajójára, a mocskos emberei közé! Lefogadom, hogy maga is azért lett kalóz, mert a szülei kidobták. Még soha életemben nem láttam ilyen arrogáns, faragatlan tuskót mint maga! Hogy képzeli… - csak ömlenek belőlem a szavak. Képtelen vagyok megálljt parancsolni nekik. Minden feszültségem, minden dühöm beleadom. Most nem finomkodok, hisz úgyis csak ő hallja, Ő pedig megérdemli.
- Marion - hirtelen, határozottan szakít félbe. Ledermedve nézek rá, szemeiben olyan dühöt látok, mint eddig még soha. Ennyire eddig még nem sikerült kihoznom a sodrából. Ez az oldala... ijesztő. Félek tőle. Olyan, mintha megfagyott volna körülöttünk a levegő. Mi... mi fog történni? – Nem tűrőm, ha bárki a szájára vesz olyasmit amiről semmit se tud. Főleg nem egy magához hasonló nemesi kisasszony. Inkább örüljön, hogy nem a tömlöcben pihen, vagy épp az egyik matrózom karjaiban megszégyenítve - szavai hallatán összerezzenek. Komolyan megtenné? Komolyan, nyugodt szívvel odavetne a többiek közé? Ha most nézek rá, akkor biztosan azt válaszolnám, hogy igen. Megtenné. – Választhat. A földön alszik, vagy mellettem az ágyon - a félelem mintha egy pillanat alatt szállna el. Micsoda megjegyzés... már megint modortalanul viselkedik. Undorító kalóz! Műveletlen, faragatlan léhűtő!
- Inkább a jéghideg hajópadló, mint hogy maga mellett töltsem az éjszakát! - ezen fölösleges is gondolkodni. Nem fogom csak azért bemocskolni a nevem, hogy kényelmesen hajthassam álomra a fejem. Biztosan nem olyan rossz a padlón éjszakázni. Inkább, mint hogy feladjam becsületemet.
- Ahogy gondolja hercegnő. Ez esetben jó éjt - a beszélgetést mind a ketten lezártnak tekintünk. Szó nélkül vonulok a szoba legtávolabbi végébe, és óvatosan összekuporodom a padlón. Haragom még mindig nem csillapodott, de nincs kin kitöltenem. Csupán magamban tombolhatok, ahogy az egy finom hölgyhöz illik. Bár ahogyan észrevettem, ezen a hajón mindenkit hidegen hagynak az etikett szabályai. Mintha egy csapat paraszttal töltöttem volna napomat. Nem. Még egy egyszerű parasztba is több kultúra szorult, mint ebbe a faragatlan férfibe. Pár óra alatt megszegte a legfontosabb előírásokat, mind modorával, mind pedig viselkedésével. Hogy várhatja el, hogy szolgálók nélkül, egy férfivel együtt töltsem az éjszakámat? Példátlan ez a viselkedés. Ha az apám ezt megtudná...
Lehunyt szemhéjaim alól apró könnycseppek hullanak felhúzott térdeimre. Nem fogja megtudni. Sosem fog tudomást szerezni arról, hogy merre járok. A királynő támogatja, de még az uralkodó keze sem elég hosszú ahhoz, hogy utol érje a kalózokat. Tudom, milyen rég vadászik rájuk a teljes flotta, aprócska sikerekkel. Már biztosan messze járhatunk. Apám nem volt ilyesmire fölkészülve, így a legjobb esetben is csak órákkal később eredhettek a nyomunkba. Merre járhatok? Mi lesz velem?
Halkan szipogva engedek utat az újabb könnyeket szülő jeges félelemnek. Kilátástalan a helyzetem. Talán rabszolgaként fogom végezni, talán egyszerű ágyasként. Sokat hallottam ilyesmiről, de mindig csak nevettem rajta. Ezek a fenyegetések számomra annyira távolinak tűntek. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülhetek. Mindenkit elveszítettem. Anyám össze fog roppanni az aggodalomtól. Beteges, törékeny asszony, sosem viselte jól, ha aggódnia kellett. Ha pedig ő belehal, akkor apám utána fog veszni. Túlságosan szereti. Ha legalább testvérem lenne, aki átsegíti őket a nehéz időszakon... de nem számíthatnak senkire. Még a királynő sem enyhíthetné fájdalmukat, tudom jól. Tisztelem, és szeretem őket. Bárcsak itt lehetnének velem. Bárcsak ne lennék ennyire egyedül. Még sosem voltam ennyire magányos. Mindig volt velem valaki. A családom, udvarlók, vihorászó társalgó hölgyek. Talán nem becsültem meg eléggé eddigi életem. Túlságosan megszoktam a pompát. De eddig ez volt a természetes. Miért romlott el minden? A válasz egyszerű. Amiatt a faragatlan tuskó miatt. Műveletlen, barbár haramia. Miatta vagyok itt, miatta fogok elveszteni végleg mindent. Gyűlölöm.
Könnyes, dühödt tekintettel fordulok az ágyon fekvő mozdulatlan alak felé. Már biztosan elaludt. Hosszú éjszakája volt, ráadásul biztosan ivott is. Az alkohol hamar elaltatja az embereket. Sokszor tapasztaltam már, mikor egy-egy mulatságon a férfiak fölöntöttek a garatra. Először csak megfeledkeznek magukról, de utána lerogynak az első helyre, ami eléjük kerül, és már hortyognak is, tökéletesen lejáratva ezzel magukat, és partnerüket is. Nekem jelenesetben viszont pont megfelel ez a helyzet. Az ajtó kulcsa nála van, ha sikerülne megszereznem, akkor elmenekülhetnék. Sőt, ha a fegyverét is ellophatnám, nem lenne akadálya a szabadulásomnak. Bár, talán nem merném használni. Sosem fogtam fegyvert a kezemben, és nem is hiányzott. Most már viszont bánom. Nem hölgyhöz méltó dolog valaki másnak az életét kioltani, de ha a szükség úgy hozza, nem ártana, ha értene hozzá. Ha sikerül elmenekülnöm, biztosan megkérem apámat, hogy tanítson egy kicsit. Persze csak titokban. Tönkretenném a jó hírem, és elüldöznék minden udvarlót. Unalmasak lennének a bálok nélkülük. Bálok... soha nem lesz alkalmam újra részt venni a rajtuk, ha nem teszek valamit most azonnal. Marion, eddig minden feladatot mással végeztettél el, ideje neked is tenned valamit.
Kicsit összeszedve magam, elszántan kászálódom föl. Már most érzem, hogy hűl a levegő. Szörnyen fogok fázni az éjszaka. Majd igyekszem átvészelni. Ha már egy csónakban lehetek, távol innen, akkor nem lesz baj. Nem fog érdekelni más, csak hogy meneküljek. Ahhoz viszont a kulcsok kellenek. Remegve, félve pislogok az ágyon fekvő mozdulatlan alakra. Övén ott függ a kulcs. Csak egy karnyújtásnyira, és mégis olyan messze. Szívem vadul vergődik mellkasomban. Mindennek ellentmond, hogy közeledjek hozzá. Már az is tilos, hogy én itt vagyok. Egyedül, egy férfi szobájában. Egy haramia szobájában. Senki, soha nem tudhatja ezt meg. De bármennyire tiltakozik józan eszem, bármennyire ellentmond annak, amit eddigi életem folyamán próbáltak megtanítani nekem. De most egy hajón vagyok, itt semmissé válik az etikett... muszáj megszereznem. Ez az egyetlen esélyem.
Mély levegőt véve térdelek föl az ágyra. A puha matrac szerencsére hangtalanul süpped be alattam. Kezeim remegnek, ahogy közelebb araszolva nyújtom ki őket a cél felé. Arcom lángol, minden izmom megfeszül, de összeszorítom ajkaimat. Nem futamodhatok meg. Nem csak magamért teszem, hanem a szüleimért is. Bátorság Marion. Már szinte ujjaimon érzem a hideg fém érintését, mikor ujjak kulcsolódnak csuklómra. Rémült sikoly hagyja el ajkaim, ahogy a finom rántás következtében mellkasára zuhanok. Rémülten ugranék föl, de másik keze már derekamnál fogva szorít magához. Kétségbeesett zihálással, némán bámulok föl a vigyorgó arcba. Képtelen vagyok megszólalni. Torkom összeszorul, gyomrom egészen apróra zsugorodik, mintha megfagyott volna minden. Minden megfagyott, kivéve arcom. Az még mindig forrón lángol, és én nem tudok mit tenni ellene. Fejemben újabb és újabb szörnyűségek játszódnak le. Újabb és újabb lehetőségek, amiket könnyűszerrel megtehetne ha akarna. Nincs menekvés. Pedig ezt nem így képzeltem el. Amikor először egy ágyba kerülök egy férfivel, annak nem ilyennek kéne lennie. Nem így kéne magához szorítania. Tennem kéne valamit. Ám hiába próbálom mozgásra ösztönözni testemet, nem engedelmeskedik.
- Talán meggondolta magát hercegnő? Már nem annyira taszító a társaságom? Esetleg egy kis törődésre vágyik? - nem igazán tudom kivenni hangjából, hogy mi jár fejében, viszont... viszont szavai visszahozzák belém az életet. Illetve a forró gyűlölet, amit szültek bennem. Már a dühtől vöröslik arcom, a felháborodás erőt ad. Kirántom csuklómat szorításából, ellököm magamat tőle, esetlenül bár, de lemászok az ágyról, és felháborodva fordulok újra felé. Válogatott sértések sokasága fordul meg fejemben, de nem hagyhatom, hogy a düh elvegye eszem. Nem süllyedhetek le egy kalóz szintjére. Én ennél nemesebb vagyok.
- Öntelt, faragatlan alak! Nem maga körül forog világ! Ön sem gondolhatja komolyan, hogy magával tölteném az éjszakát! Csupán egy takaróért jöttem. Erre jobban vágyom, mint a maga társaságára. Jó éjt! - lerántom az ágyról az egyik takarót, és visszavonulok a sarokba. Ő nem szól semmit, de biztosan jól szórakozik. Őt nem szokták zavarni a sértéseim. Lepattannak róla, mint egy vastag páncélról a kardok. Pedig jobban illene hozzá, ha sértődötten esne nekem. De nem. Kettőnk közül én vagyok, aki sértődötten elvonul. De talán ez így is van rendjén. Végtére is egyáltalán nem úgy bánik egy hölggyel, ahogyan az megérdemelné. Szörnyű, botrányos, nincsenek rá szavak, hogy mennyire felháborító.
Beburkolom magam a puha anyagba és lehunyom szemeim. Közelébe sem érhet az otthoni takaróknak, de ez is több mint a semmi. Legalább nem fogja kellemetlen hideg karcolni bőrömet, és talán a padló sem lesz olyan kemény. Hová zuhantál Marion? Mi történt veled, hogy ilyeneken kell gondolkodnod? Szörnyűség...
oOoOo
Enyhe imbolygás, tompa fájdalom, kellemetlen hűvösség. Fintorogva, bágyadtan nyitom föl szemeimet, de nem sokat látok. Még félhomály uralkodik a szobában. Megpróbálom fölemelni fejem, de amint megmozdítom nyakam, fájdalom nyilall belé. Nyöszörögve, fájdalmas sóhajokkal igyekszem rend behozni elgémberedett tagjaimat. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kellemetlen lesz. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Olyan ez, mint maga a pokol. Mintha egy kínzókamrában próbálnám jól érezni magam. Talán ezek után meggondolom milyen lehet a királynő ellenségének lenni. Nem nekem való ez az élet. Túl finom hölgy vagyok ehhez.
Körbepillantva veszem észre, hogy egyedül vagyok. Nehéz megállapítani, hogy a nap melyik szakában járunk, de még elég korán lehet. Fáradtságom ezt jelzi. Sosem tudtam igazán mélyen aludni a hajókon. Megszoktam, hogy utazáskor korán kell ébrednem. Most mégis, talán a sok gondnak, a rengeteg hirtelen jött eseménynek köszönhetően kimerültebb vagyok mint általában. Egy pillanatra átfut fejemen a gondolat, hogy szolgálóm után kiáltsak, de rá kell jönnöm, hogy nem saját rezidenciánkon vagyok. Még csak nem is a saját hajónkon. Még csak nem is királynőnk támogatóival. Ennél ellenségesebb helyen nem is lehetnék. Olyan idegen számomra. Az egész helyzet. Sosem kellett még egyedül mosakodnom. Sosem kellett igazán gondoskodnom magamról. Persze hamar föltalálom magam, de... de ilyen helyzetek teljesen felkészületlenül is érhetnek. Ez pedig nem lenne túl szerencsés.
Mikor épp készülnék fölállni, nyílik az ajtó, s én gőgös arckifejezésemet magamra öltve meredek a belépő kapitányra. Kapitány... chh... ő hívja magát annak, pedig csupán egy maroknyi olyan embert vezet, akik országunk szégyenei. Tekintetem megkeményítem, és igyekszem nem gondolni a tegnapi esetekre. Nem szabad zavarba jönnöm. Bármennyire is igaz az, hogy egy férfi, a túlélés fontosabb, mint az etikett. Erre sajnos rá kellett jönnöm.
- Örömmel látom, hogy felébredt hercegnő. Hogy telt az éjszaka? - igyekszem figyelmen kívül hagyni a gúnyos hangnemet, de nehéz. Velem nem szokása így beszélni senkinek. Még a saját szüleim sem szidtak soha ilyen gúnnyal. De nem szabad éreznie, hogy nyeregben van. A szócsatákat nem nyerheti ő.
- Kifejezetten jól. Csak tudja nem bírom ezt a tömény kalóz szagot. Mindenhonnan ez árad, szükségem van egy kis friss levegőre. Föl akarok menni a fedélzetre - időközben fölkelek, és szigorú pillantással, talpammal aprót dobbantva állok meg előtte. Még elég korán lehet, így elkerülhetem az erős napsütést. Most nincs ami védene tőle, hisz kalapomat elvesztettem a támadásban. Annyit pedig a friss levegő sem ér, hogy megégessem magamat.
- Azt hiszem már megbeszéltük hercegnő, hogy ezen a hajón nem parancsolgat. A szavainak nincsen semmiféle súlya - szemei dühösen villannak, felém lép, de most nem hagyom magam. Felszegett fejjel, elszántan csillogó szemekkel nézek rá. Attól hogy férfi, és attól hogy kalóz, még engedelmeskednie kell nekem. Rangban fölötte állok, így jogom van követelni dolgokat. Ha hagyom, hogy nyeregben érezze magát, ha azt hiszi, hogy irányíthat, akkor el van tévedve. Bármennyire ijesztő is, én erős vagyok. Erős és határozott. Nincs esélye ellenem… egy darabig legalábbis biztosan nincs.
- A szavaimnak van súlya, csak ön ezt nem akarja megérteni. Ha azt akarja, hogy többre tartsam egyszerű haramiánál, akkor igazán megtehetné, hogy teljesíti pár igényem – igyekszem határozott hangon előadni magam. Nem láthatja gyengeség jeleit.
- Ez fordítva is igaz hercegnő. Én is többre tartanám, egy átlagos nemesnél, ha nem hisztériázna mindenen, és talán hajlandó lennék elővenni a porosodó jómódorom, hogy teljesítsem néhány igényét – a gúnyosan csillogó szemek, a modortalan vigyorgás… egyszerűen nincsenek rá szavak. Porosodó jó modor? Nehezen tudom elképzelni, hogy egyáltalán tudja mi az. Ha van is neki, akkor olyan régen használta, hogy már meg sem találná. De szükségem van a levegőzésre, és erre máskor nincs lehetőségem. Szinte fáj, de nem szabad ellent mondanom. Nem nyert, csupán szüneteltetjük a harcot. Nem fogom hagyni, hogy ő győzzön.
Fejemet meghajtva, mélyet sóhajtva szorítom ökölbe kezeimet. Minden porcikám sikít ez ellen, de muszáj megtennem. Most az egyszer.
- Kérem engedje meg, hogy fölmenjek a fedélzetre… Kapitány – szörnyülködve teszem hozzá az utolsó szót. Olyan, mint egy szörnyű orvosi kezelés. Fájdalmas, de hasznos. Legalábbis mindenki azt reméli, hogy lesz haszna a továbbiakban.
- Látja hercegnő? Nem is volt ez annyira nehéz – fölpillantva látom, hogy oldalra lépve nyitja ki az ajtót, arcán egy elégedett mosollyal. Hogy nézhet így egy hölgyre? Undorító. Ez a férfi semmivel sincs tisztában. Nem tudom, hogyan követheti bárki is. Ha ő ilyen, akkor bele sem merek gondolni, mire lehet képes a többi. Lassan kezdek hinni a pletykáknak. A kalózok borzalmasak. Ha valakit elragadnak, akkor azt sosem látják viszont. De én nem fogok beletartozni ebbe a sémába. Én haza fogok kerülni. Engem kiszabadítanak. Remélem...
Államat felszegve, ajkaimat összeszorítva lépek ki az ajtón, majd megvárom, hogy kövessen, elém lépjen, és mutassa az utat. Csodával határos módon nem szólal meg, így nekem sem kell fárasztanom magam. Most még gondolkodni sem szeretnék. Csupán nyomasztó gondolatok futnának át fejemen, így nem igazán van hozzá kedvem. Olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Olyan, mint a vándorénekesek szörnyűséges dalaiban. Nem tudom mit kezdjek a helyzettel.
Ahogy fölérünk, egy pillanatra hunyorognom kell, de boldogan szívom magamba a friss, sós levegőt. Mindig is szerettem hajózni. Amikor lehetett, akkor elkísértem... apámat... Szomorú tekintettel sétálok a fedélzet széléhez, ujjaimat a korlátra fonom, kicsit előre hajolva élvezem, ahogy a szél belekap tincseimbe. Kellemesen simogat, ugyanúgy, ahogy a felkelő nap sugarai. Napkeltekor és napnyugtakor a legszebb a tenger. Ilyenkor csillog a legszebben a víz. Olyan, mintha összeérne az ég és a föld. Gyönyörű.
Körbepillantok, de sehol sem látok szárazföldet. A szél erős, ha egész éjszaka így fújt, akkor már nagy távolságban vagyunk a hazai partoktól. Ha beleszámítjuk azt, amíg indulásra kész lesz apám hajója... szinte behozhatatlan a kalózok előnye. Ha nem történik valami igazán nagy bonyodalom, akkor sosem fognak minket utolérni.
Sóhajtva pillantok föl a vitorlákra, a fedélzeten munkálkodó matrózokra. Mindenki teszi a dolgát, remekül működnek együtt. Milyen kár.
- Még nem beszéltünk a kérése áráról, hercegnő - az oly gyűlölt, tenyérbe mászó hang szakítja meg bámészkodásom. Ár? Mégis mire gondol? Hogy képzeli, hogy egy egyszerű kérdésért árat szabjon föl? Dühösen fordulok felé, szikrázó szemekkel pillantva a gúnyosan mosolygó arcba.
- Ár?! Maga faragatlan, erkölcstelen barbár! Ilyenért nem szokás árat szabni, főleg nem egy hölgynek! Jobban teszi ha előkapja végre a nem létező jó modorát, és igyekszik használni is! - dühösen kiabálva húzom ki magam, nem törődve vele, hogy többen is felénk fordítják figyelmüket. - Mellesleg miért velem foglalkozik? Maga a kapitány, akkor miért nem a hajójával törődik ahelyett, hogy egy hölgyre szab ki ostoba dolgokat?! A maga helyében inkább azzal törődnék, hogy a fővitorla nincs eléggé meghúzva... csak hogy egy dolgot említsek! Gondolja át, hogy mi a fontosabb... a hajója, vagy hogy egy hölggyel játszadozzon! - dühös sóhajjal lépek közelebb hozzá, szinte az arcába sziszegem az utolsó szavakat. - A kabinjában leszek - sietős léptekkel, hullámzó mellkassal vonulok le a fedélzetről. Egyszerűen nem hiszem el. Mindenem forrong a dühtől, arcomon könnyek folynak végig, már nem is tudom, hogy mitől. Ekkora arcátlanságot... ekkora faragatlanságot... taszító viselkedés... Haza akarok menni...
|
| Lureka | 2011. 03. 11. 19:20:33 | #12176 |
 Karakter: Rhys Cornel
Megjegyzés: ~ Onimnak
Rhys:
A fedélzetre érve hangos ujjongással fogadnak és már elő is került néhány boros üveg, vagy esetleg pár jól elrejtett rumos hordó. Mindenki elégedetten vigyorog és folyamatosan a kis fogásunkról kérdezgetnek. De nekem nincs időm örömködi.
Tekintetem azonnal a part felé siklik, de a látvány eloszlat bennem minden aggodalmat. Elég messze vagyunk a parttól már most, és ahogy az elkényelmesedett katonákat ismerem, legalább félóra, mire felhúznak egy horgonyt és utánunk indulnak. Addigra mi már rég a nyílt tengeren leszünk, és a sötétben nem fognak megtalálni minket.
Elégedet mosoly szökik arcomra, és a fiúk felé fordulva lelkesítem őket még tovább. Persze mindenki tudja a dolgát. Aki ma éjjel soros az őrködésre az nem ihat egy kortyot sem. Ha mégis megteszi, nem túl szép jövőt jósolok neki. Ennek ellenére mosolyogva nézek végig az ünneplő legénységemen, ilyenkor olyanok, mint a rossz gyerekek. Na jó… lehet ez kicsit durva hasonlat, de akkor is jó őket is végre boldognak látni.
- Hé fiúk! Ideje számolni! – kiáltom el magam, és mindenki helyeslően indul el a konyha felé. Remek... már csak egy dolgot kell megtudnom és tényleg kezdődhet, a móka… és befejezésnek ott lesz a hercegnőm…
Sarkon fordulva sietek fel a kormányhoz, és mosolyogva lépek Nathan mellé. Talán ő az egyetlen, aki többet tud rólam ezen a hajón mint szeretném, de valamiért nem zavar a dolog.
Talán, mert ő is azok közé tartozik, akik látták, milyen voltam kölyökként…
- Jó estét kapitány. – köszön nekem mosolyogva, miközben a kormányt lazán tarja.
- Szép éjszakánk van Nathan. Milyen a szél? Meddig juthatunk ma éjjel? – térek azonnal a leglényegesebb dolgokra, és ő csak mosolyogva válaszol nekem.
- Ha minden jól megy, holnap reggelre talán elérjük az út felét. Ami azt jelenti, hogy három nap és elérjük az egyik kis szigetet. – mondja nyugodtan, és aprót mozdít a kormányon. 3 nap? Ez jobb mint reméltem. Az azt jelenti, hogy 5 nap múlva feltölthetjük a készleteinket és kicsit rendbe hozhatom a kicsikémet. Utána pedig mehetünk a városok felé újra és kirakhatom a piacra a kis házisárkányomat. Kíváncsi vagyok mennyit ér…
- Rhys.. ez a hajó nem való nőnek. – hallom meg hirtelen a komoly megjegyzést. Tekintettemet a legjobb emberem felé fordítom. Szinte érzem, hogy ereimben megfagy a vér. Már most tudom mire célzott evvel… és ő is tudja mennyire gyűlölőm ezt a témát…
- Gyereknek se való, mégis itt maradtam. – válaszolom nyugodtan. Ő az egyetlen a hajón, aki tudja mi is történt. Mégsem tudok ezért haragudni rá. Itt volt, amikor fellopóztam a hajóra és mellettem állt akkor is, amikor kapitányként indultam az első utamra.
- De te itt akartál maradni… és nem nő vagy… szét fogják szedni, ha csak kiteszi a lábát a kabinodból. - válaszolja, mintha én magam nem tudnám. Tudom még ha meg is tiltom, akkor is próbálkoznak majd. Viszont, ha bárki bántani meri…
Hidegen pillantok a nyugodt hullámokra. Lehet tényleg jobb lett volna visszalökni… de most már mindegy. A lényeg, hogy ne essen bántódása. Szóval újra elő kell vennem a jó nevelt díszhuszár stílust…
~*~
Elgondolkodva nézegetem a szekrényben lévő ruhákat, de tudom, hogy egyik se felelne meg ennek az arrogáns nőszemélynek. Kelletlenül kapom ki a legelsőt, majd becsapva az ajtót sétálok ki a kabinból és indulok el sajátom felé, ami a folyosó végén van. Szívesebben lennék kint én is és iszogatnék, de ha vendége van az embernek ezt nem engedheti meg magának… sajnos…
Halk sóhajjal veszem elő kulcsom és fordítom el a zárban, majd nyugodtan belépve nézek a kis hercegnőre. Feszes tartással ül az ágyam szélén, ahogy egy igazi nemesi kisasszonyhoz illik. Megvetően néz rám, mintha csak egy undorító folt lennék a cipőjén.
- Követelek egy saját, kényelmes szobát, és egy kényelmes ruhát – emeli fel a hangját is azonnal.
Arcomra mosoly szökik, ahogy a kis díva csilingelő hangocskáján követelődzik. Ez a nő vagy túl merész, vagy nagyon buta… vagy csak nem ismer még eléggé. Sebaj… pont itt az idő, hogy bepótoljuk ezt az elmaradást.
- Kisasszony, tisztázzunk, hogy ez az én hajóm. Itt nem követelhet, maximum kérése lehet hozzám – válaszolom nyugodtan és visszazárva az ajtót, dőlök neki. Szemeimet a könnyen szerzet házisárkányomra emelem, aki morcosan néz vissza rám. Szinte látom, ahogy egyre jobban dühítem, már csak a jelenlétemmel. Pedig még el se kezdtük a játékot… kíváncsi vagyok meddig bírja megtartani az arrogáns, felsőbbrendű álarcát.
- Tisztában van maga azzal, hogy ki vagyok? A nevem Marion Flewine, az apám...
- Flewine kapitány? Ezt örömmel hallom – fejezem be helyette a mondatot.. Az öreg Flewine… ennél jobb nem is lehet. Mosolyom kiszélesedik és a nevetést alig bírom magamba fojtatni, amikor a kis hercegnőm meglepve bámul rám, arca egyik pillanatról a másikra lesz élénk piros és a szemeiben lévő düh… Hm… egyre jobban tetszik nekem ez a tüzes kislány. Főleg ilyen szép piros pozsgásan…
- Nem vágunk bele egy hölgy szavába! Főleg, ha rangban fölöttünk áll! Sohasem tanult egy kis jó modort? Talán vademberként nevelkedett? Ez egyszerűen...
- Csak nyugalom kisasszony. Öltözzön át, és higgadjon le egy kicsit. Mint már említettem, ezen a hajón nem méltányoljuk az efféle hisztiket – vágok újra szavába, mielőtt nagyon belemelegedne a kioktatásomba. A régi tanítómra emlékeztet, aki az illemszabályokat sulykolta belém minden nap… Ceh… valószínűleg ő is olyan szánalmas némber, akinek fogalma sincs milyen a világ.
A kezemben lévő ruhát, könnyed mozdulattal dobom felé, amit még a levegőben elkap, és de rá se néz, hanem újra nyitná a száját, hogy folytassa előbbi hisztijét. Jegesen pillantok rá, és száját egy pillanatra eltátva felejti, majd gyorsan összezárja és csak bámul rám. Látom arcán, hogy hevesen gondolkozik, de nem tud velem mit kezdeni. Furcsa… egyik pillanatban még jó modort akar belőlem kicsikarni, a következőben pedig, szinte tart tőlem.
Végül maga mellé teszi a ruhát és fintorogva néz végig rajta. Sejtettem, hogy nem lesz elég jó neki, de ez… inkább örülhetne, hogy hoztam valamit és nem meztelenül kell aludnia…
- Meddig szándékozik itt tartani engem? – töri meg újra a csendet és szemeimbe néz. Hangja nyugodt, de szemei elárulják mennyire dühös…
- Csak amíg feltétlenül muszáj.
- Értem.
Csend telepedik ránk. Úgy tűnik gondolkodik a kicsike, vagy csak nem akar több szót pazarolni, egy magamfajta kalózra. Bár nekem teljesen mindegy, legalább végre csöndben van. Tekintettemmel lopva mérem végig újra. Félhosszú hullámos tincsei, most kicsit kócosabbnak tűnnek, de így még vonzóbb. Finom vonásai is nemesi származásáról árulkodnak, dús keblei szinte vonzzák az ember szemeit. Karcsú testére, pedig teljesen rásimul a ruhája. Ez alatt biztos, nincs sokat takaró alsó… Szóval ha elcsábítanám ezt a tüzes kislányt és esetleg az ágyban kötnénk ki… Hehe… Viszont ahhoz előrébb kéne lépni. Mondjuk kezdhetné is a vetkőzéssel…
- Mondja csak Marion...
- Magának Marion kisasszony – vág a szavamba fenyegető hangot megütve. Gúnyos mosolyra húzva ajkaim biccentek. Hát persze… ahogy a kishercegnőm kéri.
- Marion kisasszony – nyomom meg az utolsó szót, ami szinte tocsog a gúnytól. - Nem óhajt végre átöltözni? – kérdezem kíváncsian szemlélve.
- Éppenséggel óhajtok, csupán azt várom, hogy elhagyja a kabint, és küldjön egy női tagot a legénységből, hogy segítségemre legyen.
- Nincsenek nők a hajón – válaszolom nyugodtan. Már csak az hiányozna… még egy ilyen hisztis liba lenne a hajómon… ceh..
Viszont döbbent arcát meglátva, muszáj mosolyognom. Hirtelen felpattanva lép felém egyet, mintha fenyegetni akarna és szürkéskék szemei is erről árulkodnak. Mint egy igazságosztó istennő, úgy szórja szemeiből a villámokat felém.
- Így mégis hogy gondolta az átöltözést?! Egyedül képtelenség levenni ezt a ruhát, benne pedig nem maradhatok! Álljunk meg valahol, és vegyünk föl egy nőt. Nekem szükségem van egy szolgálóra!- hangja olyan kétségbe esett, mintha épp a tömlöc felé hurcolnám. Arca dühös, de mégis látom mennyire aggódik szemeiben pedig ezeknek egyvelege kezd tombolni. Istenem… ez a nő lehetetlen.. Kezdek kételkedni benne, hogy egy igazi katona lányát kaptam el. Vagy az apja nem volt elég kemény, hogy megnevelje a lányát. - Nem várhatja el, hogy valamelyik matróza segítségével öltözködjek, és mosakodjak! Ez egyszerűen lehetetlen bánásmód! – kis magas sarkújával dobbant egyet a padlón, mintha toporzékolás első lépését mutatta volna be.
- Matrózom? Ugyan, én is örömmel segítek kisasszony – válaszolom halvány mosollyal, de ő megrázza fejét és dühösen pillant rám, de ez egy cseppet sem zavar. Úgy is én fogok győzni…
Látom, hogy mérlegek magában. Az üres buksija megtelik nagyon sok érvel, amivel biztos nem tud semmit se kezdeni. Nem is csoda… elkényeztetett hercegnő, akitől nem szabad sokat várni.
- Segítsen, de ne próbáljon visszaélni a helyzetével. Ha azt mondom, azonnal be kell hunynia a szemét, és ajánlom, hogy legyen annyira finom úriember, amennyire csak tud. - mondja csilingelő hangocskáján. Meglepve pislogok párat, majd hatalmas vigyor kúszik arcomra.
Úriember… hát persze…. Ez csak természetes egy elkényeztetett hárpiával szemben. Gonosz mosollyal lököm el magam az ajtótól és indulok el felé. Nem sietem el, kihasználok minden másodpercet, hogy megszemlélhessem karcsú derekát és hátának finom vonalát. Igaz a fűző belerondít a képbe, de ezen mindjárt segítünk…
Közvetlenül mögé lépve állok meg, és mosolyogva nézem a szorosan megkötött ruhát, ami törékeny testét tartja fogságban. Gondolom ez az egyik legújabb tervezésű ruha, csak nem épp az alvásra találták ki. Bár kitudja, milyen okból nem merte álomra hajtani a fejét az én ágyamban…
Mosolyogva fogom meg a szépen elrejtett csomót a fűző végén és kezdem el kibontani a lehető leglassabban a ruháját. Ügyesen játszok a vékony szalaggal és gyakorlottan bontom ki szép lassan egyre lejjebb haladva. Ujjaimmal még véletlenül se érek puha bőréhez, pedig nagyon csábító. De tudom lesz még bőven alkalmam megvizsgálni közelebbről a kis hercegnőm bőrét. Amúgy is, így lesz még egy dolog amin törheti a fejét.
Finom vonalai egyre jobban tárulnak fel előttem, ahogy lassan enged a fűző. Igaz a ruha még így is eltakarja, de az a pár centi is, amit láthatok…. Bőven elég, hogy elképzeljem a többit.
Mégis bármennyire is húztam az időt, végül elérek a fűző végéhez és már csak a két hosszú szalag maradt a kezemben ami a ruhájáról lóg le.
- Csukja be a szemét! – szólal meg kis hercegnőm. Próbál parancsoló lenni, de hangjából valami más is kicseng. Még csak nem is olyan felsőbbrendűen beszél. Inkább, mint egy zavart kislány… aki nem tud mit kezdeni egy tapasztalt férfi jelenlétével…
Arcomra gonosz mosoly szökik és egy apró lépést teszek felé, testünket így alig pár centi választja el egymástól.
- Hm… most nincs kedvem hercegnő. – búgom fürtjeinek és egészen közel hajolva hozzá. Szinte már várom, hogy csípősen visszavágjon, de csak a csönd sérti fülem. Kicsit előrébb dőlve hajolok arcához, hogy jobban láthassam, viszont a látványtól egy pillanatra meglepődöm.
Arca lángvörös, ajkát kissé görcsösen rágcsálja és szinte ordít róla a tanácstalanság és a hatalmas… zavar. Mintha a tüzes kislány eltűnt volna és bizonytalanul bámul maga elé. Milyen édes… Halkan kuncogva fürkészem arcát. Ez a nő… haláli…
- Ejnye hercegnő… egy magamfajta mocskos kalóz zavarba hozza? – suttogom neki. Törékeny teste egy pillanatra megrezzen, mintha valami nagyon rossztól tartana. – Ezt szinte bóknak veszem öntől… - búgom egészen közel hajolva füléhez. Finom illata orromba szökik, és már szinte mozdulnék, hogy a falhoz szorítsam és vele töltsem az éjszakát. Hiszen ha még ellenkezik is egy kézzel lefoghatnám és…
Ennek ellenére, mégis elhúzódom, és csupasz bőrén futtatom végig újra a tekintettem. Szívesen magamévá tenném. De tudom, hogy ahhoz bántanom kellene…
Halk sóhaj hagyja el a torkom, majd egy könnyed mozdulattal engedem el a szalagot és fordulok sarkon. Hallom a ruha suhogását, majd a hercegnő halk sikkantását, de nem törődök vele. Hajamból egy könnyed mozdulattal húzom ki a szalagot és rejtem el a zsebemben, majd az ágy felé veszem az irányt.
Ingemet egy kézzel gombolom ki félig, majd leveszem fejemről kalapom és hajamba túrva lesek hátra a kis hercegnőmre.
Marionon már a másik ruha van. Azaz félig rajta van. Ügyetlen mozdulattokkal, próbálja a vállára felhúzni, haját folyamatosan félresöpri és amikor egy pillanatra meglátom arcát, feltűnik mennyire koncentrál. Ez a nő még sosem öltözött egyedül? Ceh…
Gúnyos mosoly szökik az arcomra és az ágy mellett megállva teszem le kalapomat, leülve szabadulok meg gyorsan csizmáimtól és dőlök végig az ágyamban. Szemeimet nyugodtan hunyom le és vakon nyúlok kalapomért, amit a fejemre teszek újra, kicsit a szemeimre húzva. Hm… sokkal jobb. Már idejét se tudom mikor volt körülöttem ilyen nyugalom. Remélem a hercegnő nem bánja ha…
- Maga mégis mit csinál?! – töri meg a csendet a dühös kis hangocska. Mit is reméltem? Hogy ez a liba elnéz valamit?
Szemeimet lustán kinyitva nézek rá. Szinte lángol a dühtől. Arca újra kipirult, szemei szikráznak, mégis bennem nem épp a félelem kezd el motoszkálni ettől a látványtól. Ha így fojtatja tényleg nem fogom kibírni, hogy megkóstoljam…
- Pihennek. Miért, másnak látszik hercegnő?
- Remélem ezt nem gondolta komolyan! – csattan fel újra, és dühösen dobbant megint kis lábával.
Szemöldökömet felvonva nézek rá kérdően, mint aki nem érti mire akar kilyukadni. Pedig pontosan tudom, hogy mi zavarja a csőrét. Egy férfi és egy nő nem aludhat egy helyiségben, főleg nem egy ágyban a házasság napjáig. De hát… mióta is nem érdekel engem az etikett?
- Valami probléma van hercegnő? – kérdezem, halvány mosollyal, majd oldalra pillantok megszemlélve mennyi helye van még. A hatalmas ágynak nagyjából a negyedét foglaltam el… szóval… - Bőven van még hely. Mindketten elférünk. – pillantok vissza rá, halálos nyugalommal, majd újra lehunyva a szemeimet, teszem kezeimet tarkóm alá.
5…4…3...2..
- Mégis hogy képzeli ezt?! – kiált rám dühösen. Kíváncsian nézek rá újra. Arca most is vörös de szinte látom, hogy belül fortyog a dühtől. - Eddig is sejtettem, hogy a neveltetésében vannak hiányosságok, de eddig gondolni sem mertem volna, hogy egy egyszerű paraszton kívül bárki is lehet ilyen faragatlan és barbár! – vágja fejemhez hirtelen. Szemei szikráznak és már-már kezdem azt hinni, hogy mindjárt ki kell magából is igazi hárpiává alakul át.
Lassan mosoly kúszik az arcomra, és ahogy meglátom hitetlenkedő arcát nem bírom tovább. Hangos nevetés tör ki belőlem. Sosem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz… és hogy ilyen naiv kis liba legyen valaki…. Haláli ez a nő.
Jókedvemnek egy arcomba vágódó párna vett véget. Mosolyogva fogom meg az egyetlen díszpárnát, ami a szobámba van és teszem arrébb.
A hercegnő dühösen pillant rám és kezdek aggódni, hogy mi minden történne velem, ha szemmel ölni lehetet és még a módszert is ő választaná..
- Maga… - kezdi dühösen, de látom rajta, hogy nem találja a szavakat. Szemöldökömet felhúzva kérdőn nézek rá. De arcomról képtelen vagyok letörölni mosolyom. Hihetetlen ez a kislány… ennyi bátorság és tűz, hogy szorulhat egy ilyen törékeny kis testbe?
- Magában nincs semmi tisztelet?! Egy kis jóindulat?! Hogy merészel egy hölggyel így bánni?!! Egy nővel, akit elrabolt és felvonszolt a mocskos hajójára, a mocskos emberei közé! Lefogadom, hogy maga is azért lett kalóz, mert a szülei kidobták. Még soha életemben nem láttam ilyen arrogáns, faragatlan tuskót mint maga! Hogy képzeli… - kiabálva folytatja, de szinte nem is hallom a folytatást. Szemeim összeszűkülnek és szinte érzem, mintha valami elszakadna bennem és minden türelmem és toleranciám szertefoszlik.
Tudatlan liba… ha tudná milyen neveltetést kaptam.. és hogy most kit vett a szájára.
- Marion! – emelem meg én is a hangom kissé. Azonnal elhallgat, mintha hangszálait elvágták volna. Szinte érzem, ahogy a levegő megfagy egy pillanat alatt és a feszült csend telepszik ránk. Szürkés íriszeiben látom a félelmet megcsillanni. – Nem tűrőm, ha bárki a szájára vesz olyasmit amiről semmit se tud. Főleg nem egy magához hasonló nemesi kisasszony. Inkább örüljön, hogy nem a tömlöcben pihen, vagy épp az egyik matrózom karjaiban megszégyenítve. – folytatom halálos nyugalommal és látom, hogy szavaim jeges hullámként terítik be testét. – Választhat. A földön alszik, vagy mellettem az ágyon. – fejezem be, és a vitát lezárottnak tekintve hunyom le újra szemeimet, ma már sokadjára.
Szerkesztve Lureka által @ 2011. 03. 11. 19:21:00
|
| Onichi | 2010. 12. 26. 18:02:01 | #10025 |
Karakter: Marion Flewine
Megjegyzés: ~ Lurekámnak
Marion:
- Szóval a kisasszony nincs megelégedve a bánásmóddal? - remekül megfogalmazta. De miért érzem úgy, hogy pusztán gúny cseng hangában. Vérlázító pimaszság így beszélni egy hölggyel. Mégis mit gondol magáról? Hogy ő a király?
- Rátapintott a lényegre... uram - az illem megkívánja, hogy ne kiabáljak, és hogy tiszteletteljes maradjak, de nehéz. Ez a férfi annyit sem érdemel meg, hogy beszéljek vele, nem hogy uramnak hívjak. Egy mocskos csirkefogó, akin csak az akasztás segíthet.
- Fiúk! Úgy tűnik a kisasszony nem tudja, milyen egy jól nevelt kalóz! - vigyorogva emeli meg hangját, de nem értem miért. Ez most mire volt jó? Valóban nem tudom. Miért kéne ismernem a kalózokat? Ráadásul kétlem, hogy köztük van olyan, hogy jól nevelt. Olyanok lehetnek, mint az egyszerű koldusok. Egy kicsit sem jobbak nála.
- Mutasd meg neki Rhys! - mi? Összerezzenve pillantok körbe, a hang forrását keresve. Megmutatni? Ne mutasson meg nekem semmit. Esetleg talán a visszautat a családomhoz. Mire készülnek? Túl sokan vannak, és mind olyan ijesztőek. Nem a finom vonású nemesek. Ridegek, kemények, és rendezetlen külsejűek. Ez már önmagában is elég taszító lenne, de a szemükben villanó kegyetlenség az igazán ijesztő.
Államnál fogva fordít szembe magával. A kapitány. De... hozzám ért? Mégis hogy gondolja ezt?! Ki tudja milyen betegségeket kapok el tőle? Egy koszos kalóz, egyáltalán nincs joga ahhoz, hogy engem taperoljon. Ezt még a legelőkelőbb udvarlóknak sem engedem meg. Miből gondolja, hogy akkor ő büntetlenül...
- Nyugalom hercegnő... itt csak tőlem kell tartania - minő nagyszerű hír, és ennek most örülnöm kéne? Remélem megbocsájtja, ha nem járok örömtáncot. A düh elborítja agyam, kiabálnék rá, de olyat tesz, amiben legrémesebb álmomban sem gondoltam volna. Utoljára talán az apám, még gyermekkoromban tehette ezt, de már akkor is gyűlöltem. Félek a magasban, és ez pont elég távolság ahhoz, hogy kezdjek kétségbeesni. Miért kell a vállára kapnia? Miért nem tud egyszerűen maga után rángatni?
- Maga... mégis mit képzel?! Tegyen le! Hallja?! Tegyen már le!!! - apró ökleimmel kezdem püfölni hátát, de ez sem tűnik hatásosnak. Düh, és félelem furcsa egyvelege kavarog bennem, főleg, ahogy látom, egy hajóra cipel föl. Nem. Nem fogok vele menni! Nincs joga ahhoz, hogy akaratom ellenére vigyen magával. Az életével fog fizetni ezért a pimaszságért. Maga a király fogja elítélni, és a legszörnyűbb kínokra ítélni.
Ám hiába ellenkezek, erősebb nálam. Könnyedén cipel be egy sötét hajókabinba, és az ágyra dob. Szerencséje. Ha keményen landolok, és megsérülök, akkor csak még inkább ront, amúgy sem túl rózsás helyzetén.
- Hogy merészelte ezt?! Magában nincs semmi tisztelet?! Na ide figyeljen maga… - vég nélkül sorolom, ami csak eszembe jut, nem lépve át az udvariasság határait. Akármennyire durva és modortalan, bennem van a jó nevelés. Csak olyan pillanatban vetkőzöm le neveltetésem, ha tényleg nincs más lehetőség. Mindaddig ezzel kell gazdálkodnom.
Hirtelen arca jelenik meg előttem, és én elakadok a zavarral kevert félelemtől. Szemei olyan hidegek, akár a hűvös acél, amikből a kardok készülnek. És legalább annyira halálos is. Ráadásul ez a közelség szokatlan. Az etikett tiltja az efféle viselkedést. Csak házasság után lehet ennyire közel egy férfi egy hölgyhöz.
Egyre csak közeledik, én pedig próbálok távol maradni tőle. Nincs más lehetőségem, mint hátra dőlni, hagyni hogy felém kerekedjen. A ruhám fájdalmasan szorít, szívem szaporán ver rémületében, hisz annyira szokatlan ez a helyzet. Mire készül? Mit szándékozik tenni? Ugye nem akar... ugye nem?!
- Kisasszony.. bármennyire is bántja a pici lelkét, maga az én hajómon csak egy díszes zsák, akit az embereim szívesen megkóstolnának. De nem fogom oda adni magát nekik. Megtartom magamnak. Viszont nekem se acélból vannak az idegeim. Szóval próbálja visszafogni a kényes énjét. Remélem eléggé világos voltam. - minden mondata hideg zuhanyként ér. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok kiemelt helyzetben, de nem hittem volna, hogy ennyire sötét jövő vár rám ezen a hajón. Abban pedig biztos vagyok, hogy nem hazudott. Ilyenben nem hazudna.
Mosolyogva kel föl végre rólam, én pedig azonnal fölülök, levegő után kapkodva. Szörnyen kényelmetlen feküdni ebben a ruhában. Ő mégis erre kényszerített. Elrabolt, fenyegetőzik, és rosszul bánik velem. Ezt nem tűröm senkitől.
- Maga… maga faragatlan tuskó! - félelmemen felülkerekedik a kényelem és a jó modor utáni vágyakozásom. Akkor is kicsikarom a lehető legtöbb udvariasságot ebből a tengeri patkányból.
- Ha meg akar sérteni hercegnő, elmésebb szitkokat vágjon a fejemhez. - reagálni sincs időm, már elhagyja a szobát, egyedül hagyva engem gondolataimmal.
Az ajtó becsukódik, halk kattanás jelzi, hogy a zár is elfordul. Ez a hang adja meg a biztosságot, hogy most már senki sem lát. Azonnal engedek a merev testtartásból, fáradtan összegörnyedve temetem tenyerembe arcomat. A néma kétségbeesés lassan úrrá lesz rajtam. A hajó kifutott, én pedig rajta vagyok, egy csapat kalóz társaságában. Miért pont velem kellett ennek megtörténnie? Anyám könnyen megbetegszik, nem fog jót tenni neki az aggodalom. Apám pedig... apám mindent föl fog kutatni utánam. Mindent meg fog tenni, hogy visszaszerezzen. Akár minden vagyonunkat odaadná értem. Utána sem lennének gondjaink, hisz a király támogatására és jószívűségére támaszkodhatnánk, de... mégis hogy képzelik ezek a koszos selejtek, hogy így beszennyezik családunk nevét?! Tűrhetetlen! Dühösen dobbantok egyet, és fölkapom fejem valami kiutat keresve. Persze semmi esélyem rá. Még egy ablak sincs ebben a kabinban. Nincs bajom a kis helyekkel, hisz sokszor utaztam apámmal, de ez hasonlítható azokhoz a hálókamrákhoz. Egy egyszerű olajlámpás világítja meg a kevés bútorzatot. Akármennyire is próbálták barátságossá tenni, látszik, hogy csak egy alsóbb osztályú hajó, alsóbb osztályú gazdával. Bár a méretéből, és berendezéséből ítélve, ez lehet a kapitányé. Nincs egy megfelelő vendég kabinjuk? Várjunk, ez egy kalóz hajó. Ha balszerencséjére itt vendégeskedik valaki, akkor az legfeljebb a hajó tömlöcben kaphat magának egy cellát. Ezeket is figyelembe véve, örülnöm kéne a jelenlegi helyzetemnek. De talán mindenki megérti, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog.
oOoOo
Az idő csak telik, sajnos nem tudom mennyire járhat későre. A fedélzetről nevetés, féktelen ünneplés hangjai szűrődnek le. El sem merem képzelni mi lehet odafönt. Sok szörnyűséget hallottam a tengeri haramiákról, de ha elönti agyukat az alkohol és az öröm köde, akkor még vadabb dolgokra lehetnek képesek. Szörnyű dolgokat művelhetnének, egy magam fajta finom hölggyel. Barbár népség.
Halk sóhajjal hunyom le szemeim, az ágyon üldögélve, és a hajó falának támaszkodva. Ez a legújabb tervezésű ruha, de nem alvásra találták ki. Hiába merített ki annyira ez a rengeteg szörnyűség, képtelen vagyok benne lefeküdni, és pihentető álomra hajtani fejemet. Egyszerű bóbiskolással kell beérnem, ráadásul a kényelmetlen póz miatt megfájdul a nyakam, a derekam, és a hátam is. Nem vagyok ehhez hozzá szokva. Szükségem van rá, hogy valaki foglalkozzon velem. Mi lenne, ha még nem utaztam volna hajón? Akkor most a tengeri betegséggel küszködve próbálnám megőrizni méltóságom, ők pedig még csak rám sem hederítenek. Micsoda tiszteletlenség egy hölgy vendéggel szemben. Vendég. Nem is értem, miért hitegetem magam. Én ezen a hajón nem vendég vagyok. Egy egyszerű fogoly, akit a jó pénz reményében hurcoltak magukkal. De ha legyengülök, és elkapok tőlük valami betegséget, akkor apám még dühösebb lesz. Lehet, akár, hogy a rengeteg vagyon, amit várnak nem fog hozzájuk állni. Csak legyek túl ezen az egészen, és...
Az ajtó kattanására kapom föl fejem, kezeimet az ölembe ejtem, kihúzom magam, és próbálok a leglesújtóbb pillantással nézni a kapitányra. Kicsit tartottam tőle, hogy ő is engedett az alkohol élvezetének, de félelmem alaptalannak bizonyult. Teljesen józannak tűnik, ez számomra jó hír. Így is veszélyes, hiszen nem tudok róla semmit.
- Követelek egy saját, kényelmes szobát, és egy kényelmes ruhát - kissé fölemelem hangom, meg sem várva, hogy ő szólaljon meg először. Egy ilyen embernek úgyis csak akkor lenne joga megszólalni, ha én megadom rá az engedélyt. Ennyire közel sem jöhetne hozzám, mert még elkapok valami fertőző bajt tőle.
- Kisasszony, tisztázzunk, hogy ez az én hajóm. Itt nem követelhet, maximum kérése lehet hozzám -mosolyogva csukja be maga után az ajtót, bezárja, és a kulcsot az övére akasztja. Ezt jó lesz megjegyezni. Még talán hasznát vehetem. De mi az, hogy csak kérésem lehet? Faragatlan söpredék, aki nincs tisztában a rangsorral.
- Tisztában van maga azzal, hogy ki vagyok? A nevem Marion Flewine, az apám...
- Flewine kapitány? Ezt örömmel hallom - csak még jobban kiszélesedik mosolya, de engem nem ez érdekel. Dühösen, kissé eltátott szájjal nézek rá, arcom kipirul ettől az arcátlanságtól. Hogy merészeli... hogy van bátorsága...
- Nem vágunk bele egy hölgy szavába! Főleg, ha rangban fölöttünk áll! Sohasem tanult egy kis jó modort? Talán vademberként nevelkedett? Ez egyszerűen...
- Csak nyugalom kisasszony. Öltözzön át, és higgadjon le egy kicsit. Mint már említettem, ezen a hajón nem méltányoljuk az efféle hisztiket - felém hajít egy ruhát, amit még a levegőben elkapok. Készülnék a visszavágásra, de szigorú tekintete megállásra késztet. Van valami igazán ijesztő ebben a férfiban. Pedig ha a mi köreinkben nőtt volna föl, ott élne, valószínűleg minden hölgynek elcsavarná a fejét. Igazán jóképű, és nem olyan koszos, mint a többi embere. Talán kicsit jobban ad magára. De ez még nem jogosítja föl arra, hogy így bánjon velem. Ám tudom, hogy hiába való minden próbálkozásom. Mély levegőt veszek, és a ruhát magam mellé teszem az ágyra. Egy pillanatra elfintorodom, hiszen sem az anyaga, sem a szabása nem túl előkelő. Még a kényelmes viseletem sem ennyire szegényes, mint ez. Nyugalom Marion, ne veszítsd el a fejed. Ne adj okot arra, hogy bánthasson. Mutasd meg, hogy sokkal előkelőbb vagy, mint ő.
- Meddig szándékozik itt tartani engem? - hűvös nyugalmat igyekszem hangomba csempészni, bár nem tudom mennyire sikerül. Tekintetemet a sötét szemekbe fúrom, és ő állja a pillantásom. Nem fogja hagyni, hogy egy nő győzzön felette. Arrogáns.
- Csak amíg feltétlenül muszáj.
- Értem - súlyos csend telepedik körénk. Nincs több mondani valóm, és láthatólag ő is gondolkodik. Talán azon merenghet, mennyi pénzt tudna kicsalni az apámból. Undorító. Végtelenül hosszúnak tűnő percekig ülünk így, végül ő töri meg a csendet.
- Mondja csak Marion...
- Magának Marion kisasszony - halk, fenyegető hangon vágok közbe, de nem nagyon hatja meg. Csak egy gúnyos kis biccentést kapok. Ez az alak szörnyen tenyérbe mászó. Olyan aljas, akár a király tanácsadóinak többsége. Nem szabad bízni benne.
- Marion kisasszony - olyan gúnyos éllel nyomja meg a második szót, hogy az már arcátlanság. Ha ilyen hangon beszélni egy hölggyel a nyilvánosság előtt, akkor súlyos büntetésre kéne számítania. Csak ismételni tudom magam. Barbár. - Nem óhajt végre átöltözni?
- Éppenséggel óhajtok, csupán azt várom, hogy elhagyja a kabint, és küldjön egy női tagot a legénységből, hogy segítségemre legyen - ha ő ilyen hangot üt meg velem szemben, akkor nekem is jogom van tiszteletlennek lenni. Nem kell lepleznem mennyire megvetem teljes valóját.
- Nincsenek nők a hajón - színtelen hangon közli, de láthatólag jól mulat az arcomra kiült döbbenet láttán. Hát persze, ezek kalózok. Gondolhattam volna rá. A ruhát is biztosan csak rabolták valahonnan. Viszont ha nincs a hajón, akkor...
- Így mégis hogy gondolta az átöltözést?! - fölpattanva teszek felé egy lépést, hangom a kétségbeeséstől magasabbra szökik, de nem törődök vele. - Egyedül képtelenség levenni ezt a ruhát, benne pedig nem maradhatok! Álljunk meg valahol, és vegyünk föl egy nőt. Nekem szükségem van egy szolgálóra! Nem várhatja el, hogy valamelyik matróza segítségével öltözködjek, és mosakodjak! Ez egyszerűen lehetetlen bánásmód! - nagyot szusszanva dobbantok nyomatékosítás képpen a padlón. Remélem megértette az öldöklésre állított csöppnyi elméjével a gondomat.
- Matrózom? Ugyan, én is örömmel segítek kisasszony - megrázom fejem, és dühösen meredek rá. Arcátlanság. Egy hölgy nem öltözhet egy helyiségben egy férfival. Ez minden erkölcsi és egyéb szabály ellen kihágás. Normális körülmények közt ezt... De nem vagyunk normális körülmények közt. Vagy engedek neki, vagy tűrnöm kell a kényelmetlenséget, és a kialvatlanságot. Gyűlölöm, ha választás elé állítanak.
Mély levegőt véve fordítok hátat neki, igyekszem elrejteni zavarom, tanácstalanságom, és leginkább félelmem. Nem tudom mire számítsak. Az az egy biztos, hogy semmi jóra. Ha ezt bárki megtudná, belehalnék a szégyenbe. Örökre meg lennék bélyegezve.
- Segítsen, de ne próbáljon visszaélni a helyzetével. Ha azt mondom, azonnal be kell hunynia a szemét, és ajánlom, hogy legyen annyira finom úriember, amennyire csak tud.
|
| Lureka | 2010. 11. 06. 23:57:07 | #9158 |
Karakter: Rhys Cornel
Megjegyzés: ~ Onimnak
Rhys:
A hullámok finoman mossák a hajó orrát és ez a moraj megnyugtat, mintha csak egy altató dal lenne. Hűvös szellő tépkedi néhány rakoncátlan tincsemet, de nem zavartatom magam. Most fontosabb dolgom van, mint a hajam rendezgetése. A tengerpart világos a fáklyáktól és a halk zenét még innen is hallom, pedig nem vagyunk közel. Még nem…
Halvány mosoly szökik az arcomra. Már nem kell sok… pár hosszú perc és kikötünk, pont az ünneplő tömeg mögött. Észre se veszik és már is miénk minden vagyonuk.
Imádom, amikor kifoszthatom ezeket az arrogáns senkiket. Azt hiszik ők a mindenhatók… a világ hatalmas közepe. Pedig az egész életük színjáték és buta vigyorgás. Mintha avval el lehetne bármit is intézni… Ceh… szánalmas.
Hideg tekintettel bámulom a nyugodtan sétálgató embereket. Mindenki boldog, vidám és kedves. Látszólag.
Kezemmel megszorítom kardom markolatát egy pillanatra. Remélem legalább mind gazdag és arrogáns… ki kéne forgatni őket mindenükből… de sajnos ezt nem tudom megtenni. Csak egy részét tudni elvenni tőlük.
- Rhys! Elértük a partot. – hallok meg egy izgatott hangot magam mögött, és elmosolyodom. Végre…
Azonnal megfordulok és a lépcsőhöz sétálok. Mindenki felkapja a fejét, és látom a élénk szemekben a vágyat. Igen.. már rég voltunk a parton. Bár most sem leszünk túl sokat, de végre egy kicsit..
- Mire vártok fiúk? Irány szórakozni! – kiáltom el magam vidáman, de nem túl hangosan. Nem buktathatom le magunkat. Akkor az egész terv felborul és menekülnünk kell.. és vége lenne ennek a szép estének, mielőtt lekezdhettük volna.
Alig, hogy kimondom a szavakat már is mozdul mindenki. Szinte azonnal ki kerül a deszka, amin páran már le is rohannak. Halvány mosollyal figyelem, az apró hangyabojt. Mindegyiket ismerem. Tudom milyen… és ilyenkor mégis megtudnak lepni. Olyanok, mint a gyerekek, akik édességet kapnak, de az eszük a helyén van mindig. Mintha születésük óta kalózok lennének. Soha semmi sem tudja elvonni a figyelmüket, ha a tengerről van szó.. vagy esetleg egy izgalmas fosztogatásról…
Mosolyom kiszélesedik, a gondolatra, majd én is megindulok és utolsóként hagyom el a hajót. Persze, nem hagyjuk üresen. Maradnak itt jó páran, de nekem most a többiekkel lennem.
Nyugodtan sétálok a többiekhez, akik már elrejtőzve figyelik a tömeget, és csak a jelemre várnak.
Szemmel én is az ünneplő bagázsra tekintek és halványan elmosolyodom. Természetesen néhány katona is itt van… ennél jobb már nem is lehetne. Imádom megszégyeníteni, ezeket a díszes idiótákat. Hozzánk legközelebb egy kis csapat katona áll. Néhányukat ismerem is közelebbről. Igazán élvezetes volt, megalázni ezeket az öntelt barmokat. Bár elismerem néha menekülnünk kellett, de általában mi győzünk. Mi mindenre nem jó a hátba támadás…
Váratlanul egy szőke kisasszony is csatlakozik a társasághoz és felvonom a szemöldököm. Úgy köszönnek neki, mintha régóta ismernék.. Hm… ez érdekes.
Fejemben már is megfogalmazódik a tökéletes menekülési terv is. Ez a babarcú hercegnő pont kapóra jön nekünk, somolygok magamba, majd a többiekhez fordulva intek, a kis hölgyemény felé, és már is mindenki megérti a lényeget. Helyes. Ideje lesz nekünk is ünnepelnünk!
Vigyorogva adom meg a jelet és nem is kell több. Azonnal kiugranak a kövek mögül ordítozva, mintha a karácsonyi ajándékukért rohannának.
Amint meghallom az első pengék csattanását, én is felállok és a kis szőke dívámat keresgélve vetem bele magam a tömegbe. Halvány mosollyal szúrom ki a piros ruhácskába rejtet testét, és finom kis magas sarkújában próbálja elérni a tömeget. Nem.. nem hercegnő… te velünk jössz!
Kicsit meggyorsítva lépteimet kerülöm ki könnyedén a csatázókat és elkapva vékony kis karját rántom vissza. Kis teste engedelmesen esik mellkasomnak és szinte meg se érzem pihe könnyű súlyát. Hm… legalább nem kell nagyon etetni majd a hajón a kis drágát. Lefogadom, hogy két falatnál többet nem eszik soha egy nap.
Könnyedén kapom elő késemet és szorítom nyakához, közben derekát átkarolva bilincselem magamhoz törékeny kis valóját. Hangosan sikít fel és én félig megsüketülve indulok el hátra felé, könnyedén húzva magammal. Te jó ég! Megvan 30 kiló az a nő? Vagy ő is csont és bőr mint a többi ilyen bájos kislányka? Lefogadom, hogy egy nap csak kétszer eszik két morzsát nehogy elhízzon szegénykém…
Nyugodtan lépkedek, hátra felé, de amikor megindul néhány ideges katona felé, rájuk kiáltok.
- Még egy lépés és halott! – dörgöm, és azonnal megállnak. Még a harcolók is megrezzenek, és a csata kimenetele, azonnal eldől.
Egészen a fiúkig hátrálok és mire odaérek már egyik katonánál sincs fegyver. Az egyik idősebb tiszt fegyver letételre szólította fel őket, és mint a jó kisfiúk szót is fogadtak. Magamba mosolyogva nézek végig rajtuk, de kívülről, hűvös tekintettel méregetem mind. Nem érnek annyit, hogy rájuk pazaroljam a mosolyom…. Amúgy is… ők is csak azért jelentenek valamit a világban mert van vagyonuk.. szóval… ideje barmokat kopasztani.
- Nos, most hogy mindenki idefigyel, hölgyeim és uraim, minden értéket adjanak oda az embereimnek. Ékszerek, pénz, ami csak van önöknél – engedem ki újra a hangom, és a fiúk már veszik is le a kalapjukat. Néhányan kis szütyőjüket is előveszik és elindulnak a tömeg felé. Nem is kell sokáig unszolni őket. Úgy válnak meg a drágaköveiktől és nehéz aranyoktól, mintha semmit se jelentenének. Hm… ilyen fontos kis személy lenne ez a drága itt a karjaimban? Ez esetben hosszú időt fog velünk tölteni, és majd a legszebb árnál fogom visszaszolgáltatni. Addig más szolgáltatásokat fogok neki adni.. akár szeretné, akár nem… lehet, hogy még meg is kóstolgatom. Bár amilyen hisztis mindegyik… lehet még attól is elvenné a kedvem. Ő se több mint ezek… csak a szépség, a dísz és a látszat. Belül viszont nincs semmi… és soha nem is volt… egyik se…
Hosszú percekig várakozok, és kezem meglazul késem markolatán, de még mindig ugrásara készen figyelek mindenkit. A gyűlölködő szemek szinte felnyársalnának, ha hideg szemeimtől nem rettennének vissza. Szánalmas… Csak a katonák néznek rám dühösen, de egy cseppet sem zavar az a pár morcos szempár. Utáljanak csak! Annál nagyobb élvezet kifosztani őket minden egyes alkalommal.
Mikor sajnos körbeérnek a fiúk, szép lassan elindulnak visszafelé, végül már csak páran maradnak mellettem, és én újra felszólalok.
- Nos, köszönöm az együttműködést. A hölgyet magammal viszem, arra az esetre, ha követnének, vagy idő előtt értesítenék valakit. További jó szórakozást – fejezem be színpadiasan, majd tovább hátrálok, és még egy hangos női sikoly se állít meg. Marion… vagy mi a jó eget visítozik. Lehet, hogy az én szőke dívámat hívnák így? Hm… na majd egyszer kiderítem… de most fontosabb dolgom van ennél a hercegnőnél.
A fiúk már vidáman csevegnek és én a parton megállva teszem vissza késem a helyére a kis hölgyet pedig egy könnyed mozdulattal lököm Jack karjaiba. Ő nem fogja azonnal fel falni… és másnak se adja oda. A lényeg megvan, majd utána törődök a többivel…
- Hozzátok, és keressetek neki valami helyet – mondom és már fordulok is, hogy elinduljak a fedélzetre. Minél gyorsabban elmegyünk innen annál, nagyobb az előnyünk. Minden perc számít! Utána még számolnunk is kell.. aztán majd jöhet a…
- Már elnézést, de legalább egy bocsánatot megérdemelnék! Nem vagyok holmi zsák, hogy magával vonszoljon, és dobálgasson. Kérem... nem, követelem, hogy azonnal engedjen el! – hallok meg egy dühösen csilingelő hangocskát és megtorpanva nézek hátra a vállam felett. Ohh szóval a kis hercegnő nem elégedett a viselkedésemmel? Pedig most még vissza is fogtam magam. De ha ő akarja…
Lassan megfordulva nézek rá jegesen és újra végig mérem törékeny kis testét. Félhosszú szőke tincsek, vékony derék, finom dús keblek… és morcos szemek. De mégis… mintha egy kis félelem és bujkálna bájos arcocskáján. Ejnye… ilyen kis ijedősek lennénk?
Halvány mosoly kúszik arcomra a látványtól és a kis hercegnőm elé lépve nézek le rá.
- Szóval a kisasszony nincs megelégedve a bánásmóddal? – mondom lágy hangon, és arcát fürkészem. Szemébe azonnal megjelenik az a heves düh, amit alig egy perce egy pillantással eltűntettem. Hm.. érdekes..
- Rátapintott a lényegre… uram. – válaszol dühösen, de már nem kiabál. Csak morcosan néz fel rám, kis kezei még mindig csípőjén pihennek. Azt hiszem érdekes lesz az a pár hónap, amit együtt töltünk…
- Fiúk! Úgy tűnik a kisasszony nem tudja, milyen egy jól nevelt kalóz! – mondom, és hatalmas mosollyal bámulok rá, mintha csak a vacsorámat látnám. A többiek és elvigyorodnak, fel se kell néznem. Néhányukat így is látom, de amúgy is ismerem mindegyiküket. Egy ilyen ajánlatot, egyikük se hagyna ki…
- Mutasd meg neki Rhys! – hallok egy hangos bíztatást, majd néhányan felnevetnek. A kis dívám összerezzenve néz körül, és látom, hogy szemében egyre gyűlik a félelem. Pedig nincs rá oka… néha több jó modor van ezekben a fiúkban, mint azokban a katonákban ott kint.
Lehajolva hozzá fogom meg kis állát és magam felé fordítom két szép íriszét.
- Nyugalom hercegnő.. itt csak tőlem kell tartania… - mosolygok rá csábítóan, és válaszát meg se várva kapom fel könnyedén és dobom a vállamra könnyű kis testét.
- Maga… mégis mit képzel?! Tegyen le! Hallja?! Tegyen már le!!! – mondja dühösen és hátamat kezdi verni makacsul, és csak most kezdem érezni, hogy cipelek is valamit. Ejnye… de hisztis lett hirtelen valaki… Halvány mosollyal sétálok fel a fedélzetre, ahol taps vihar fogad, de nem foglalkozom vele. Azonnal fordulok a kabinom felé és pár perc múlva a kis hölgyet egy könnyed mozdulattal dobom az ágyra.
- Hogy merészelte ezt?! Magában nincs semmi tisztelet?! Na ide figyeljen maga… - vágja a fejemhez a lehető legtapintatosabban sérelmeit. Istenem… elkényeztetet házisárkány… na majd én megnevelem.
Hűvösen hallgatva nézek le rá pár percig várva, hogy befejezze, de szinte levegőt se vesz, csak hisztizik és beszél. Ceh… kíváncsi vagyok hol állhat a ranglétrán… a hisztijét elnézve tényleg hercegnő lehet…
Hidegen nézek végig rajta, de ezt ő észre se veszi. A ruhája a legújabb divatnak megfelelő. Nyakába ékszer, de ujján nincs gyűrű. Hm… ideje lesz, megmutatni neki, milyen is egy igazi férfi, ha mérges…
Leghidegebb arcomat fölvéve, hajolok le hozzá, mire felkapja fejét és végre abba hagyja a drámázást. Remek.. egy probléma megoldva.. Arcához egészen közel hajolok és kezemmel megtámaszkodva közelítek hozzá egészen addig amíg fölötte nem térdelek, ő pedig az ágamon lapul és ijedt szemekkel néz fel rám.
- Kisasszony.. bármennyire is bántja a pici lelkét, maga az én hajómon csak egy díszes zsák, akit az embereim szívesen megkóstolnának. De nem fogom oda adni magát nekik. Megtartom magamnak. Viszont nekem se acélból vannak az idegeim. Szóval próbálja visszafogni a kényes énjét. Remélem eléggé világos voltam. – mondom hidegen a szemibe nézve és látom, hogy összerezzen a szavaimtól. Helyes… így legalább nem lesz sok bajom vele.
Halványan elmosolyodva nézek le rá és újra megvizsgálom szép kis arcát. Kár, hogy még ártatlan… szívesen kipróbáltam volna, mennyire heves az ágyban…
Egy könnyed mozdulattal lököm fel magam és fordítok hátat neki. Eljött az ideje, hogy csináljunk is valami hasznosat. Majd utána visszatérek ehhez a kis tüzes szépséges.
- Maga… maga faragatlan tuskó! – hallom meg a dühös hangot és mosolyom kiszélesedik. Ez a nő... ki hitte volna, hogy ezek után is, még megpróbál megsérteni.
- Ha meg akar sérteni hercegnő, elmésebb szitkokat vágjon a fejemhez. – mondom a vállam felett visszanézve, majd becsukom az ajtót és kulcsra zárom. Akkor… ideje számolgatni és megünnepelni ezt a szép estét…
|
| Onichi | 2010. 11. 04. 16:50:03 | #9086 |
Karakter: Marion Flewine
Megjegyzés: ~ Lurekámnak
Marion:
Finom, légy zene szól, már a zenekar is fáradt, hallani a játékukon. Habár későre jár, rég a csillagok vették át az uralmat a sötét égen, még minden vendég vidáman társalog. Látszik, hogy néhányuknak a kelleténél talán jobb a kedve, köszönhetően a rengeteg finom pezsgőnek, de senki sincs hangulatromboló állapotban. Már csak elvétve látni táncoló párokat. Akik megtehették rég elvonultak egy csendes sétára, mások inkább nagy csoportokban beszélgetnek. Kezd eléggé unalmassá válni. Ha tehetném, indulnék haza, de ehhez kell apám engedélye is. A gond, hogy nem látom merre lehet.
A színes forgatagot pásztázva próbálom megtalálni, de sem a sötét, sem az állandó mozgás nincsenek segítségemre. Anyámat sem látom. Valakit a keresésükre kéne küldenem.
- Marion kisasszony, egyszerűen gyönyörű ma este. A legutóbbi ünnepségen azt hittem ön már nem lehet szebb, de tévednem kellett - hízelgő hang szakít ki a keresésből, egy pillanatra megrezzenek, de máris fölöltöm mosolyomat, és a dicsérő szavak gazdája felé fordulok. Fiatal, öntelt, gazdag ficsúr. A nevére nem emlékszem, pedig láttam már, és szinte minden találkozásunkkor megpróbálta elcsavarni a fejem. Sajnos azt hiszem nem fog neki összejönni. De a neveltetés nem hagyja, hogy udvariatlan legyek, még ha ilyen kis lényegtelen, kis emberekről van is szó.
- Nagyon köszönöm. Igazán hálás vagyok a bókjaiért - mosolyogva nyújtom ki oldalra kezem, benne az üres pezsgős pohárral. Pár másodperc, és egy szolgáló el is veszi. - Remélem megbocsájt, de most meg kell keresnem a szüleim. Még biztosan látjuk egymást, további szép estét - kedvesen mosolyogva intek búcsút, és elindulok végig a parton sétálva. Gyönyörű ez a tenger. A kellemes esti szél végigcirógatja bőröm, egy pillanatra lehunyom szemem, de közben nem állok le. Még így is folyamatosan megállítanak, nem kell hogy magamat is lassítsam. Egész este ez volt. Bókok, hízelgések, felszínes társalgások. Minden összejövetel ugyanolyan. Remélem a későbbiekben többet utazhatok majd, és kevesebbet kell itt töltenem. Néha már bosszantó, ha egy-egy túlságosan rámenős udvarló nem ért a szép szóból. Ingerem támad felképelni őket, de ilyet sajnos nem tehetek. Amúgy sem érdemlik meg, hogy akár a kesztyűmet bemocskoljam velük.
Már kezdek fáradni, mire végre megpillantom apámat. A többi teszttel beszélget, láthatólag jókedvűen. Meg is értem. Habár itt is akadnak bosszantó személyek, a többségük érdekes, szórakoztató férfi. Sokkal inkább kedvelem az ő társaságukat, mint bárki másét. Igazán érdekes történeteket tudnak mesélni csatákról, távoli helyekről. Csak azt nem szabad megvárni, mikor szóba kerülnek a stratégiák. Az egy nő számára bonyolult, és unalmas téma.
- Jó estét! - hangosan köszönök, hogy észrevegyenek. Egy pillanatra minden tekintet rám terelődik, de már ismernek, így hamar visszakanyarodnak eredeti témáikhoz. Nem bánom, hisz nem azért jöttem, hogy velem törődjön az egész sereg.
- Marion, kedvesem! Hogy tetszik az ünnepség? - mosolyogva sétálok apám mellé, biccentve köszönök beszélgető partnereinek.
- Nagyon élvezetes, de kicsit elfáradtam, és az idő is kezd hűvös lenni. Úgy gondoltam, lassan elindulnék haza, ha nem nagy probléma - oldalra biccentett fejjel várom válaszát, de egy váratlan esemény félbeszakítja a dolgot.
Kiáltozás, fegyverek zörgése, sikoltozás. Mindenki egy emberként fordul a hang irányába, a közeli sziklás partszakasz felé. A hatalmas, sötét kövek mögül emberek ugrálnak elő, kardjaik csillognak a holdfényben. A vendégek ijedten rohannának a másik irányba, de be vagyunk kerítve. Nagy a zűrzavar. Apám hangját hallom, hogy utasításokat osztogat a katonáknak.
- Marion, menj vissza a többiekhez, keresd meg anyádat, és vigyázz magadra! - nem ellenkezem, hiszen ő tudja mi a teendő. Megfordulva kezdek futni a többi vendég közé, akiik egy nagy ijedt kupacba gyűlve várnak, ijedten sikoltoznak, vagy sírnak. A legtöbben gyerekek, és nők. Akinél volt kard, az most a támadók ellen harcol. Hiába ütöttek rajtunk hirtelen, sokkal többen vagyunk, így esélyük sincsen.
A csatazajt lassan elnyomja a sikoltozás, ahogy egyre közelebb érek. Tekintetemmel már anyámat keresem, de most sokkal nehezebb a helyzet. Pedig ahogy látom, kevesebben vagyunk. Talán néhány embernek sikerült időben elmenekülni, és értesíteni valakit.
Alig pár lépés választ el a tömegtől, mikor valaki megragadja karom, és hátraránt. Elvesztem egyensúlyom, és kis híján elborulok. Mi ez? Én... Hátam valami keménynek csapódik, egy erős kar fonódik derekamra, szorosan magához húzva, nyakamhoz valami hűvös nyomódik. Egy... kés? Mi folyik itt?! Engedjen el! Fölsikítva próbálok ellenkezni, de csak vonszol magával. Kalapom leesik, hajamba csak még jobban belekap a szél. Elegem van! Nem vagyok holmi rongybábú!
Újra közel érünk a harcolókhoz. Pár katona észre vesz minket, felénk indulnának, de fogva tartóm hangosan rájuk kiált. Innentől olyan gyorsan kezdenek peregni az események, hogy alig bírom követni. Nem merek megszólalni, félek, hogy megvágná torkomat. Ez csak egy bűnöző, lelkifurdalás nélkül megtenné.
Nem telik sok időbe, már mindenki észreveszi, hogy mi a helyzet. Apámat hallom, ahogy a fegyver letételére utasítja katonáit. Összeszorított fogakkal, kényszerítik magukat, de a kardok a földre hullanak. Mindenki dühös, és rémült. De miért nekem kell itt lennem?! Egyre közelebb állok a tehetetlen síráshoz. Nem szabad itt mindenki előtt, de... de szinte már a dühtől gyűlnek könnyek a szemembe.
- Nos, most hogy mindenki idefigyel, hölgyeim és uraim, minden értéket adjanak oda az embereimnek. Ékszerek, pénz, ami csak van önöknél - szóval az emberei. Akkor ez a patkány a vezérük. Lehet, hogy... kalózok? Apa már annyit mesélt róluk, és most még a parthoz is közel vagyunk. Előfordulhat. Viszont róluk csak rosszat hallottam. Nagyon nem jó ez így. Egy ilyen undorító ember, már ha lehet annak nevezni, hogyan veszi a bátorságot, hogy kést nyomjon a torkomhoz. Ha nem lennék jól nevelt, és nem félnék ennyire, akkor most csúnya dolgokat vágnék a fejéhez.
- Nos, köszönöm az együttműködést. A hölgyet magammal viszem, arra az esetre, ha követnének, vagy idő előtt értesítenék valakit. További jó szórakozást - mi? Ne... ne vigyen magával. Én nem akarok vele menni! Elcipel a hajóig, és utána ott vízbe fojt? Nem akarom így végezni, egyáltalán nem érdemlek ilyen sorsot.
Valaki a nevemet sikítja, valószínűleg az anyám. Szegény. Mostanában amúgy is sokat betegeskedik, nem fog neki jót tenni ez az aggódás. És azt hiszem nekem sem fog jót tenni ez a kis séta... legalábbis a vége, biztosan nem.
Körülöttünk az emberek beszélgetnek, láthatóan jó a kedvük, de fogva tartóm egy szót sem szól. Én meg nem tehetek mást, csak követem, valószínűleg a halálba.
Egy idő után már fáj a lábam, a nyaka, mindenem. A ruhámat nem az ilyen használatra készítették, ráadásul ha elesek, meg van rá az esély, hogy saját magamat nyársalom föl. Ezt egyáltalán nem szeretném. Bármit megadnék ha az a kés eltűnne a nyakamtól, és én végre visszamehetnék a családomhoz.
Pár lépés, és félig összejön a dolog. A kés eltűnik, engem pedig löknek, így egy másik férfi karjaiba zuhanok. Egyáltalán nem olyan szép, mint amilyennek hangzik.
- Hozzátok, és keressetek neki valami helyet - hallom a hűvös hangot, de már csak azt látom, ahogy hátat fordít nekem. Na itt telt be a pohár. Fölkecmergek, kihúzom magam, hangosan, dühösen szólok utána.
- Már elnézést, de legalább egy bocsánatot megérdemelnék! Nem vagyok holmi zsák, hogy magával vonszoljon, és dobálgasson. Kérem... nem, követelem, hogy azonnal engedjen el! - csípőre vágom kezeim, rövid tincseimet arcomba fújja a szél, de most nem ez a lényeg. Remélem fölfogta amit mondtam. Annyira nem lehet primitív, hogy ne jusson el az agyáig.
Végre hátrapillant válla fölött, de bár ne tette volna. Fagyos tekintetétől összerezzenek, és máris kisebbnek érzem magam. Mibe csöppentem én bele?
Szerkesztve Onichi által @ 2010. 11. 04. 16:53:47
|
|
