|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Kita | 2012. 02. 03. 22:38:12 | #18940 |
Karakter: Luril
Megjegyzés: ~Elátkozott Kalózomnak~
Sóhajtva, remegve húzom össze magam… az agyam vadul gondolkodni kezd, hogy kerülhetnék ki kellemetlenül szorult helyzetemből. Pár nap és telihold, maximum kettő…
Nem tudhatják meg!
- Ez nem valószínű, szirén – mosolyog a kapitány és erős vágyat érzek rá, hogy beképzelt arcáról lenyúzza a bőrt, mint a farsangi maszkokat. – Ugyanis, ha nem engedelmeskedik, akkor rövid úton kibelezve fog lógni két fa között, a Nap pusztító sugarainak kitéve, a tengertől távol…
- Ócska szavak egy ócska fajtól – köpöm felé – Az Istennő úgysem fogja hagyni…
- Az Istennő? – kacag fel, a hangjától végigfut a hideg a hátamon, a baljós árnyak, suttog minden sötét lélek… de én csak az ő szemeit látom, pupilláim hegyesen mélyednek a tekintetébe. – Az Istennője nem fogja megmenteni, higgyen nekem.
A felháborító feltételezés, miszerint az úrnő a nyilvánvaló tudása ellenére engem hagyna a martalócok kezében senyvedni, holott tudja hogy ezzel mit vonhat a fejére?! Hazug!
Folyjék a véred, ostoba kutya, szánalmas halandó életed mocskolja a kezem, büszkén fogom viselni!
S még jobban bosszant, hogy a hangja gúnyos, elharapnám a torkod, nyelném a véred, hogy aztán a végtelen tenger mosson ismét tisztára, de én a vörös köpenyben is ragyogóbb, szebb lennék, mint a te életed és a megannyi kincs, amit láttál vagy otrombakezeiddel beszennyeztél! Felsikoltva kapok a kezéhez, amikor a hajamba markol, feljebb emel, a csuklóját fogom, hogy ne fájjon, marom az arcát a szemét keresve, a gyöngyfüzér a hajamban szétpattant és hangosan, édes hangon pattogva szóródnak szét a fedélzeten.
Eltaszít, fájdalmasan csapom a kezem a kemény, nedves fához,ujjaim alatt érzem a gyöngyeim, elkerekednek a szemeim. Nagyobb fájdalomnak érzem a dísz elveszítését, minthogy engem gyaláznak ezek a férgek… nem illő szavakkal kívánok neki mindent, fel és lemenőági halálozásokat, férgeket a beleibe, pestist, leprát, vízkórt… bármit, ami fájdalmat okoz neked!
Ismét dörren a csizmája, összébb húzom magam… undorodva pillantok fel rá.
- Jut is eszembe – vigyorodik el, amitől kiráz a hideg… de már fáj a levegővétel, hajam a mellkasomhoz tapad, érzem, hogy a hűvös-langyos esti szél lassan szárítja ki a bőröm a pikkelyeim, amitől az egész testemen tompa, nehéz fájdalom vesz erőt…- Üdvözlöm a Monstrencón! A hajón, mely átkozott vizeken siklik, s céltalanul bolyong, mjg el nem éri a világ peremét.
Sápadtan nézek rá, vizes tincseim alól, tagadón rázom a fejem. Nem… ilyen nem lehet, biztosan nem!
- Az csak mese… - nyüszítem összehúzva magam, karmom megcsikordul a deszkákon.
Nem hallom mit mondanak, csak motyogom, hogy ez nem lehet.. mint egy lidérces álom, s azon gondolatok csapnak a fejembe, hogy ez az az érzés, amit az emberek éreznek, mikor átfonom őket a víz alatt, ezt látják ők is, ahogy gyönyörű mosolyom nézik a haláluk előtti pillanatban, így rettegnek ők is, egy biztos tudattól, megcáfolhatatlanul.
Aztán megragadnak, érzem a mocskos kezüket, az alkoholbűzt, az… undort. Végigrángatnak a fedélzeten, uszonyom csapkodva töri a ládának, a hordókat… de levonszolnak, felsérül az uszonyom, ami kegyetlenül fáj. Lent volt egy hatalmas dézsa, abba fordítottak bele; mintha új erő szállt volna meg, lehúzom a fejem a víz alá, élvezve a simogatást… leszaggatom a köteleket, a fejükhöz vágom élesen kiabálva velük, az egyiknek mély sebet ejtek a karján, mert láttam, hogy elvett pár holmimat, és még meg is lengeti az orrom előtt…cserébe letéptem az ingató két ujját, felé vágva, és figyelem az orromig a vízbe merülve, ahogy kitakarodnak, maguk után hagyva alantas vérük minden bűzét.
Átkozom őket, körbeúszok a kis medencében, megtapogatva a fát, sikítva, követelve, könyörögve, ígérve… Semmi.
Érzéketlen parasztok…
Összegömbölyödök a víz alatt, legalább van annyira mély víz, de nem az igazi, érezni rajta a fa illatát… lassan engedek ki egy-egy buborékot az orromon, a számon, a hajam beteríti a vízfelszínt… sírnék kétségbeesett dühömben, ha lehetne. Nem tudom, meddig feküdtem itt, talán el is aludtam az oldalamra fordulva, tanácstalanul, hogy mégis mit akarnak tőlem… a hajam takart és kilóg a dézsa oldalán, ahogy a farkam vége is, néha loccsan a víz, de legalább ez a hang ismerős… most elvisznek, itt kell hagynom a kis otthonom, a kincseim… keserűen húzom össze magam a víz alatt.
Két dörrenés rázza meg a nyugodt vizet, ijedten nyitom ki a szemeim, lassan emelkedek ki a vízből, hogy a felszín meg sem rebben… mogorván, utálkozva nézek a kapitányra, felvonom a szemöldököm. Mit akarsz, te kis féreg? Te cápacsali…
- Mit akarsz? – morgom pár buborékot kiengedve – Nem tettél tönkre eléggé alantas céljaid érdekében?
- Ha rossz a kedved, ne engem hibáztass – mondja.
Nem válaszolok, nem figyelek rá. Nem érdekel. Az Úrnő biztos nem parancsolt olyat, hogy engem fogjanak meg ezek a disznók… tudja, mit kockáztat ezzel…
- Hallgatlak – szegem fel büszkén és igencsak sértetten a fejem rá sem nézve, de mellkasig kiemelkedve, magam felé fordítom az uszonyom, figyelve benne a megannyi aranyat, a gyöngydíszeket. – Bár a háttértörténeted ismerve… - nézek rá gúnyosan – rosszabb helyzetben vagy, mint én valaha is lehetek.
- Elhamarkodottak a szavaid, pont, mint az anyádnak.
- Hogy ki hasonlít a szüleire, nem hinném, hogy pont egy mocskos kalóz véleményét kellene meghallgatnom! – szisszenek fel kimeresztve hegyes fogaim. – Miért jöttél le sanyarú és mocskos börtönömbe? Mit akarsz tőlem megtudni, hogy átkozott lelked megkönnyebbüljön? Azt hiszed, mert elfogtál, teljesítem minden kívánságod, válaszolok?
- Nincs más választásod. És…
Felé fröcsölöm az vizet az uszonyommal és lebukok a víz alá, mélyen összekuporodva a sarokban. Menj a pokolba, fulladj meg, nem vagyok hajlandó egy szót sem váltani veled, nem könnyítem meg a dolgod!
Kidugom a fejem egy pillanatra.
- Ha egy apró lehetőségem is lesz… megöllek – ígérem neki jegesen, aztán csak a hajam mutatja, hogy ott ücsörgök, duzzogva. Ha akar valami, majd lesz szíves szépen megkérni. Kenyerezz le, vesztegess meg, hízelegj és esdekelj a bocsánatomért…
Két nap. Akkor talán annak a két girnyó féregnek, amit lábnak neveznek, hasznát fogom venni, mert szép lassan, mint egy lidérc suhanok majd végig a hajón, szétmarva a torkukat, vízbe fojtva őket aztán felégetem… igen, meghaltok mind, hogy megszenvedjétek az én szégyenem!
|
| Kita | 2011. 08. 30. 20:58:23 | #16423 |
Karakter: Luril
Megjegyzés: ~ádáz kalózomnak szeretettel~
Nyugodt lebegéssel a semmiben… ennél jobb nem is lehet. Figyelve a víz alatti homokon a napfény és a hullámok románcát… kuncogva lebbentem oldalra kusza tincsei hogy lassan hallom a gyöngyök és ékkövek koccanását.
Egy mozdulattal lököm el magam a moszatos szikláról és finoman magam elé tartva a kezeim csodálom meg az új, ékköves gyűrűt, amit találtam a homokban. Közel van egy város, néha hatalmas ünnepségeket szoktak tartani, olyankor valami csodálatosak a tüzijátékok…
Lassan úszok fel a felszínre, áttöröm a nehéz víztükröt és felnyomom magam a sziklapárkányra. Így még szebb ez a gyűrű, valami különleges vízszínű kővolt benne, fehér és áttetsző… szórja a fényt, csodálatos és milyen nagy! Majdnem mint az egyik finom karmom.
Előrenyújtva a kezem csodálom…
ÁÁá, csodálatos!!
Finoman gördülök a hasamra,uszonyom felemelve a vízből, csiklandoznak a vízcseppek, ahogy végigfutnak az aranyos pikkelyek között. Nálam szebb lény nem is él itt, élvetegen nosztalgiázok a megannyi földönjáró, girhes asszonyon, akik hajóra szálltak férjeikkel; ki szép volt, ki szebb, de nálam szebb egyikük sem.
A férjeik pedig… ó, voltak olyannyira jóképű urak is, akik meggyalázták szavaikkal a tengert, hatalmasságát és ezzel együtt az úrnőt és engem is!
S bár szívük… istenem milyen mócsing gondolat, undorító, mint kedvenc polipjaim táplálkozása – szeretett hölgyükért dobog, mégis, mikor megláttak, senki másra nem gondoltak, csak rám, az arcomra, hideg csókomra, ahogy lerántottam őket magammal a mélybe.
Hogy aztán a kedvenceim jót lakmározzanak a felfújt húsukból.
Finoman játszadozok a halacskákkal, ujjbegyeimmel cirógatva a hátukat.
Finom morajjal zúgolódnak a hullámok, felülök és kicsit paskolom a vizet, figyelve a hatalmas hajót. Ó, milyen nagy… és…
Csillog…
Elvarázsolt tekintettel követem az éles villanást, finoman elmosolyodva, Felülök, feltornyozom a hajam kéjes mozdulattal és a vízbe vetem magam gyorsabban szelve a hullámokat, mint a gondolat…
Micsoda monumentális hajó. Nem fog kikötni, majd csak miután leszállt az alkony, bár ebben a kikötőben minden hajó megfordul… Estig mégsem köt ki.
Ismerem a fajtájukat.
Lassan leereszkedem a víz aljáig és lassan úszok közelebb hozzá; kell az a medál, ami az egyik ember nyakában volt. Annyira csodálatos volt, igen…
***
Este már égtek a fáklyák, egy fürge ugráló kis majomszerű ember gyújtogatta meg őket, bár még mindig nem szálltak le a hajóról. Mérgesen csikorgatom a fogaim és halk csobbanással ismét a vízbe süllyedek.
Felnézek a holdra és dacosan tépem el tőle a pillantásom, holott egész lényem varázslatos ezüstfénybe burkolja, de duzzadó teste csak azt mutatja, hogy nemsokára ismét egy alantas kis pondró szintjére süllyedek. De addig is…
Kiülök a sziklára, a hold fényébe, előveszem ezüstfésűm, amit egy spanyol hajó elsüllyedésekor nyertem el, lassan kezdem el fésülni a tincseimet. Hagyom, hogy a fénye szikrázzon, és halkan énekelni kezdek – elég messze vagyok a parttól de elég közel a hajóhoz, hogy mindenki rám figyeljen.
- Kapitány…! – hallom a hangot és mintha oda sem figyelnék, csak hangosabbra veszem a földöntúli dalt; csak a csípőmig ér a víz, megannyi gyöngy és ezüst szikrázik rajtam, halkan csendülnek a hideg, sós illatú tengeri széltől… éneklek a nyelvemen, a tenger szavain, mintha csobogna a víz, felcsapódik a sziklák oldalára, ez az én énekem…
Finoman csobbanok a vízbe, közelebb úszva a felszín alatt, majd dalra fakadok, hogy minden tekintet elködösüljön. Csábítóan nyújtom feléjük a karomat, hívva minden földi lelket,
Ahogy a kiáltások a fedélzeten elhalnak, a fejek egymás mellett sorakoztak a korlát mentén és igen…
Elvarázsolva követem a fénylő pontot, kimeresztve a körmeim, vágyódóra váltva a dalt, hívva a földi szerelmet… és az egyik ember átbillen a magas korlát felett, hogy kiáltva zuhan le… abbahagyom a dalt, ahogy zuhan, karjaim közé zárom; fent kiáltások csattannak, fáklyák gyuladnak de csak a nevetésem visszhangzik ahogy csapva egyet az uszonyommal merülök le, a karjaim között fogva… megannyi levegőbuborék távozik a tüdejéből, próbál kiszabadulni, de karmaim a mellkasába mélyesztem… fogaim a nyakba, tépve a bőrét a ruháját…
Elengedem az üveges szemű férfit, ahogy süllyed vérfoltokat húzva maga után… ahogy a hatalmas cápák elkapják és szinte kettétépik… A hatalmas állatok fel-felbukkannak a vízfelszínen, mosolyogva akasztom a láncot a nyakamba csodálva a szépségét.
Olyan szépen csillog…
***
Másnap finoman napozok a sziklákon, mosolyogva forgatva az új medált. De az a nyamvadt hajó még mindig itt van… felmordulok és a karmaim nézem. Olyan szépen csillog a víz előtt.
A meleg olyan kellemesen kábít el, uszonyomnak több mint a fele finoman ringatózik a víz alatt. Lehunyom a szemeim, olyan kellemes…
Már hűvös van, kicsit fázósan csavarom magam köré az uszonyom, bágyadtan emelem fel a fejem, megdörzsölve az arcom.
Minden olyan hirtelen jött, a nehéz háló hirtelen csapódott a fejemre és a testemre, éles hangon felsikítok. Csapkodni kezdek a vízbe akarom vetni magam.
- Tartsd! Fogd erősen! – hallom a mély és öblös férfihangok kiabálásait ahogy szorosabbra fogják a hálót.
Csak sikítok kapálózok és sikerült a vízbe zuhannom, sebesen csapkodva tépem magamról a hálót, igyekszek minden haragomat és döbbenetemet erőbe fordítom, hogy lehúzzam őket a szemeim mérgesen villognak; ha a fejem a víz fölé kerül sikítok, repedjen be az agyatok is!
Hirtelen elszakadok a víztől, kétségbeesetten kapkodok a csillogó, zavarosan csobogó felület felé és sikoltozok.
Elszakadok mindentől, puha bőrömbe csupán a büdös kötelek vágódnak, mintha lebegnék… hintázok, és szóródik az értékes víz mindenfelé, a hajam az arcomba tapad ahogy kapálózok.
Erős dobbanással algaillatú fát érzek meg magam alatt, rámhullik a kötél, de nem enged el, csak csapkodok és az uszonyom magam köré csavarom, félve nézve fel a férfiakra, remegve, dideregve. A karpereceim, a gyöngyök, a megannyi korall és csillag a testemen… világos szemeimben megvillan a felgyújtott olajmécsesek fénye ahogy a kalózokat vizslatom.
Olyan messze van a korlát, és itt… itt nem tudok semmit tenni…
- Mennyi arany! – hördül fel az egyik és felém indulnának de a szemeim megvillanva vicsorítok, kimeresztve a karmaim zuhanok hasra, csapva egyet zúzok össze vizeshordókat.
- Takarodjatok! Alantas földi férgek! – sikítok mély árkokat vésve a karmaimmal a deszkákba. – Hogy merészeltétek?!
Micsoda hangzavar van a kezeim a fejemre szorítom és felvillannak a szemeim – most pedig elharapom valaki torkát és magammal rántom a mélybe…
De hirtelen elhallgatnak, a karjaimra durva kötelek hurkolódnak… nehéz dobbanások.
- Kapitány! – hallom a hangokat, de csak bosszúszomjas szemeimet tudom rá felmereszteni. Karizmatikus férfiarc, különös szemek… Ő itt a vezér? Milyen gyerekes…
- Engedj el ostoba ember – sziszegek rá hegyes fogaim felé villantva. – Különben ott fogod végezni ahol a hajóid!
Szinte lehajol hozzám, felnyögve húzódok hátra az érintése, a kisugárzása elől, oldalra fordítva a fejem szinte gyámoltalanul. A mellkasom pihegve emelkedik, a hajam az arcomra és a mellkasomra tapad… ne ne érj hozzám!
Mégis elkapja az állam és maga felé kényszeríti a tekintetem mire a fogaimmal próbálom elkapni; hátrahúzódok.
- Meg foglak ölni – sziszegek rá, majd erőtlenül pihegve zuhanok hátra, remegve. Az a sok tekintet, az a sok férfi…
A hold pont fölöttem ragyogott, lassan emelem fel rá a pillantásom, a mellkasom megfeszül.
Minden hullám gyöngyös tajtékjára, mindjárt telihold…
|
| makeme_real | 2010. 11. 25. 19:03:17 | #9492 |
Karakter: Damon von Le
Megjegyzés: (vége)
A játéknak vége.
|
| Andro | 2010. 10. 17. 20:57:01 | #8698 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Damon von Le'Blank-nak)
Bólint egy aprót, de úgy, mintha ő sem hinné el. Milyen édes kis teremtés. Bár táncolni meg kell tanítanom. Nekem köszönhető, hogy még nem lépett a lábamra. Az első zeneszám után nem hagyjuk abba. Ahogy látom, neki sincs kedve leülni. Sőt! Mintha kissé vidámabb lenne. Ennek örülök, mert az a célom, hogy jól érezze magát velem.
Hirtelen észreveszem, hogy Damon megmerevedik és a vér is kifut az arcából. Már fordulnék meg, mikor valaki kitépi Damont a kezeim közül és már csak egy pofon csattanását hallom. Felbőszült férfi áll a fiúval szemben. Egy pillantás rá és látszi, hogy az apja. Damon megsemmisülten áll, lehajtott fejjel, mint aki rosszat tett. Nem értem. Mi a baj?
- Legmélyebb bocsánatodért esedezem Marcus úrfi, az állítólagos fiam határtalan szemtelensége miatt. Nagyon sajnálom, hogy így rád erőltette magát, remélem, ki tudlak engesztelni valamivel – mondja férfi fejet hajtva.
Letegezett, mint egy utolsó kis kölyköt! Tűrhetetlen! Az meg még inkább, hogy új szorítja a fia kezét, mintha el akarná törni. Damon nem csinál semmit, egy szót sem szól, az arcát sem látom, de biztos vagyok benne, hogy fél és megalázottnak érzi magát. A zene megy tovább, de mindenki áll és minket bámul. Kellemetlen. Kínos. Odalépek a férfihoz és lefejtem a férfi szorító ujjait Damon karjáról. Gyengéden megérintem a karját, ahol valószínüleg fáj neki, majd keményen a férfira nézek. Gyűlölöm az ilyesmit. A férfi meglepődik.
- Inkább a táncunk goromba félbeszakításáért kellene elnézést kérnie. Amiatt pedig kiengesztelhetne azzal, hogy többé nem emel kezet Damonra! - mondom határozott hangon, mire szinte mindenki felszisszen körülöttünk.
- A fiam átkot bocsátott magára? Megbűvölte valamivel? – kérdi von Le'Blank úr pár perc kínos csend után. A hangja gyanakvó.
- Egészen biztos! – kontrázik valaki hátul.
- Így van!
- A démonok fattya minden további nélkül képes lenne ilyesmire! Szegény Marcus úrfi…
Körbenézek, a tekintetem kemény és ellenséges. Undorító banda! Damon reszket mellettem, így nyugtatólag átölelem a vállát, de nem szólok. Mérlegelem, mi lenne a legjobb válasz erre a kérdésre. Szívem szerint felgyújtanám az egész kócerájt a bennlevőkkel együtt, de ehhez még nekem sincs elég hatalmam. Végül higgadt és nyugodt arckifejezést erőltetek magamra.
- Mivel babonázott volna meg? - kérdem nyugodtan, mintha az időjárásról beszélgetnénk - Talán a szépségével? Mert tény, nagyon szép.
- Egy démon! - veti közbe von Le'Blank úr - Egy undorító nyomorék, akit meg kellett volna ölnöm, miután megszületett!
- Maga elhiszi? - kérdem a fejem csóválva. - Másrészt, mi jogon tegez engem, uram? Az én családom az öné fölött áll rangban. Lesz szíves vigyázni a nyelvére, vagy súlyos következményei lesznek!
- Marcus! - hallom meg apám hangját, aki anyámmal oldalán közelít hozzánk. - Ne legyen tiszteletlen!
- Nem én vagyok tiszteletlen apám, már engedelmével, hanem ezek itt! Vagy talán apám is elhiszi a szóbeszédeket? - kérdem apámra nézve. - Azt hittem, ön ennél műveltebb és tanultabb, semhogy bedőlne effajta dajkamesének. Damon éppúgy démon, mint ahogy jómagam halandó. Vagy apám talán halandó fiúgyermeket nemzett egykor? Ráadásul eme férfi engem és Damont is mélyen megsértett! Követelem, hogy tegye jóvá!
Látom a döbbent arcokat. Apám sem tud szólni, tudja, hogy jól érvelek. És tudom, ő sem hisz ebben a hülyeségben. Annál felvilágosultabb, különben már elrángatott volna Damon közeléből. Anyámra pillantok. Apám mindig ad az ő véleményére, hiába "csak" egy asszony. Viszont elég okos és művelt ahhoz, hogy tudja, mikor érdemes szólni.
- Alfred, kérem! - szólal meg végül anyám. - Talán nem kéne ekkora feneket keríteni neki. Hiszen a fiúnk meg tudja magát védeni.
- Talán igaza van, Miranda - bólint apám, majd von Le'Blank úrhoz fordul. - A fiam becsületén esett sérelmet tegye jóvá, uram, különben nem garantálom, hogy jót állok a következményekért! Értette? - aztán rám néz. - Remélem Marcus, tudja mit csinál. Ha hazaért, majd beszélünk. De viselkedjen!
***
Azzal elmegy. Tudom, hogy értette, hogy viselkedjek. Nem kell engem félteni, nem perzselek fel senkit, bár nagy kedvem lenne hozzá. Von Le'Blank úr nem győz elnézést kérni, de már elrontotta az estémet. Amúgysem akartam ma idejönni. Egy szó nélkül kézen fogom Damont és elindulunk a kijárat felé. Döbbenten jön mellettem, lehajtott fejjel, egyetlen szót sem szólva. Elkérem a köpenyeinket, majd ráterítem a sajátját és kimegyünk a kertbe. Dühös vagyok és undorodom ettől a népségtől. Hideg van kinn és észreveszem, hogy Damon reszket, így ráadom az én köpenyemet is. Döbbenten emeli fel a fejét és néz a szemembe. Arcán vörös tenyérnyom. Megérintem, mire felszisszen. Sérüléseket nem tudok gyógyítani, így nem lévén más mód, előveszem a zsebkendőmet és lehajolva havat lapátolok bele, majd összekötöm.
- Ezt tegye az arcára! - nyújtom oda - Ettől elmúlik a fájdalom.
- Miért... miért védett meg? - kérdi halkan, reszkető hangon.
- Mert nem ön a hibás - rázom a fejem. - Tőlem is félnek. Én sem vagyok hétköznapi, de igyekeznek ezt nem mutatni. Önnel más a helyzet. Ön nem mer visszavágni, Damon - a karom nyújtom. - Jöjjön, sétáljunk egyet! Gyönyörű az éjszaka.
- Nem fázik? - kérdi, mikor belémkarol és elindulunk egy ösvényen, amely a ház mögé vezet.
- Egyáltalán nem - rázom a fejem. Persze hazudok, de nem mondanám meg neki, hogy én sem bírom sokáig a hideget.
- Kérdezhetek valamit? - fordul felém, majd mikor bólintok, folytatja. - Hogy értette, hogy ön nem hétköznapi?
- Értek a mágiához - válaszolom, mire szemei elkerekednek. - Azon kívül sem a napfény, sem a tűz nem árt nekem. Érti már? Engem ugyanúgy démonnak csúfolnak a hátam mögött, de megvetni nem mernek. Félnek tőle, hogy álmukban porrá égetem a házukat - mosolygok halványan. - Bár, ahhoz nincs elég erőm. Most fél tőlem, igaz?
- Nem, csak... még sosem láttam ilyen vámpírt, mint ön - vallja be suttogva. Persze, hogy fél. - Az apja... nem bántotta?
- Apám és anyám felvilágosultak - magyarázom. - Őket nem érdekli, ha mágiát tanulok, amíg nem származik belőle komoly kár. Másrészt, ők nem hisznek az önről szóló dajkamesékben. Ha így lenne, nem sétálgatnék itt önnel. De apám biztosan megmossa a fejem a mai viselkedésem miatt. Nem is ön miatt, inkább mert nem kellett volna felemelnem a hangom. De nem tehetek róla, mert felbőszített, ahogy önnel bánnak. Ön nem ezt érdemli, Damon. Semmivel sem jobb, vagy rosszabb ennél a csőcseléknél. De én majd vigyázok önre, ne féljen, kedvesem.
Elpirul. Valószínüleg még soha senki nem bánt vele így, nem védték meg és nem bókoltak így neki. Igazán elbűvölő, és a társasága nagyon kellemes. Még sokáig sétálgatunk, beszélgetünk, és rá kell jönnöm, Damon von Le'Blank valójában nagyon is művelt és elragadó beszélgetőtárs. Valamint igen kíváncsi. Hagyom, hadd kérdezzen, amit szeretne, ő pedig szájtátva hallgatja, amikor franciaországi élményeimről mesélek. Különösen a párizsi kalandjaim érdeklik, azok közül is leginkább a Louvre-ban megesett eset, amikor egy démonnal találkoztam. Addig beszélgetünk, míg kis híján végetér az éjszaka. Damon reszketni kezd és tudom, hogy az apjától fél. Nem szívesen engedném el ezt a törékeny szépséget, így egyetlen megoldásként azt javaslom neki, töltse nálunk a nappalt. A vér is kifut az arcából és hevesen tiltakozik.
- Nem lehet! - rázza a fejét hevesen. - Apám agyonver, ha nem megyek haza!
- Nem hiszem, hogy az apja a történtek után ellenkezne velem - magyarázom kedvesen és magam után húzom. - Szeretném, ha megtisztelne a társaságával. Jó érzés önnel beszélgetni és talán folytathatjuk egy melegebb helyen.
Végül aprót bólint és hajlandó eleget tenni a kérésemnek. Fél kézzel átkarolom és úgy vezetem a kocsink felé. Fejét lehajtja, mikor meglátja apámat, aki félig bosszúsan, félig megadóan, félig pedig mosolyogva áll a kocsi mellett. Anyám csendesen szemléli Damont, nem tudva, mit gondoljon. De amikor odaérünk, anyáskodva igazítja meg rajta a köpenyemet. Damon megremeg anyám kezének érintésére, de nem mer felnézni. Anyám érintéséből tudom, hogy elfogadta Damont és valóban nem hisz a pletykáknak. Hálás vagyok neki és apámnak is. Damon azonban csak bújik hozzám, mint aki fél, hogy ez csak egy álom, amiből egyszer fel fog ébredni. Nem fogsz, kincsem, én vigyázok az álmodra. Megígérem.
|
| makeme_real | 2010. 10. 17. 20:53:57 | #8696 |
Karakter: Damon von Le
Megjegyzés: (Andronak)
Újabb szörnyű napot tudhatok magam mögött. Egész nap csak bezárva a padlásszobába, a sötétség és a családom rabjaként. Reggel, délben és este belöknek az ajtón egy tányér ételt, amikor szükségük van valamire – bár ez elég ritka – egy szolgálót küldenek.
Akárcsak most is. Kopogás zavarja meg magányom néma csendjét, és néhány másodperc hatásszünetet követően az egyik fiatal szolgálólány lép be.
Természetesen nem néz rám, főleg nem a szemembe. A kezében tartott ruhát szuggerálja a tekintetével.
- Az úr azt kívánja, hogy te is tarts velük a ma éjjeli bálba. Nyolc órakor indulnak, addigra le kell menned.
A család tagjai közül egyedül engem tegezhet. Mint mindenki más is.
- Bálba? – lehelem. – Én?
- Igen.
Úgy látom, további magyarázatot nem kapok. Bólintanék, de mivel nem néz rám, muszáj megszólalnom.
- Rendben.
A szolgáló leteszi a kezében tartott ruhát a legközelebbi ülőalkalmatosságra, és szinte menekül kifelé. Mintha legalábbis le tudnám harapni a fejét…
A ruhához lépek, és vetek rá egy pillantást. Csupa dísz és giccs. Divatos, de az én szememben szörnyű.
***
Nyolc óra előtt két perccel érek le az előtérbe. Lehajtott fejjel, természetesen. Mikor lépteket hallok, jóformán csak a cipőt és a nadrágot látom. Az apám az.
- Bocsáss meg, apám – taglalom már reflexszerűen.
Minden alkalommal, amikor látom, elnézést kell kérnem tőle „démoni származásom” miatt. Amiből én még semmit nem vettem ugyan észre, de az apámnak mindig igaza van.
- Indulunk – jelenti ki ridegen.
Hozzám vág valami hosszú, vastag, palástszerű anyagot. Lehajtott fejjel lépkedek mögötte, aztán a kocsihoz érve megvárom, míg beszáll. Ezután már fölemelhetem a fejem, és a kocsi hátulján kialakított padra ülök fel. Magam köré tekerem a hidegtől valamelyest megóvó leplet, miközben a kocsis elindítja a lovakat.
***
Már jó ideje a bálteremben vagyunk. A helyiség legtávolabbi sarkába húzódva ülök egy kisebb kanapén, a gondolataimba merülve, természetesen lehajtott fejjel. Egyszer, néhány éve egy hasonló eseményen még kíváncsian szemléltem a táncoló sokaságot, de az egyik legelőkelőbb származás gyerek rám nézett, a szemeimbe. A szülei másnap az udvaron hagyták a napsugarak által elégni, mert meggyőződésük volt, hogy belé is küldtem a démonokból. Borzalmas volt…
Azóta nem vettem részt partikon.
Elmélázásomból csak az zökkent ki, hogy észreveszem, valaki előttem áll. Velem szemben. Fölnézek, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni.
Egy szőke hajú, karcsú termetű fiatalember áll előttem, nagyon szép arccal, és gyönyörű szürke szemekkel. Már éppen elkapnám róla a tekintetemet, hiszen biztosan összekevert valakivel, amikor megszólal.
- Jó estét! – hajol meg enyhén. – Marcus von Spitzberg vagyok. Ön pedig minden bizonnyal Damon von Le’Blank, ugye?
Hozzám… hozzám beszél? Meghajolt előttem… És magáz…
- I… igen – felelem bizonytalanul. – Üd… üdvözlöm… von Spitzberg úr!
- Marcus. Hívjon Marcusnak! Láttam, hogy egyedül üldögél itt. Nem bánja, ha leülök? – Megrázom a fejem, ő pedig valóban leül mellém. – Nem szomjas? Hoztam inni.
Felém nyújtja a poharat, én pedig illedelmesen elveszem. Nem tűnik gyilkos szándékúnak, sőt… még soha senki nem fogadott el engem, von Spitzberg úr… azaz Marcus most mégis itt ül mellettem, és beszélget velem.
- Köszönöm – hálálkodom halkan, és megiszom a pohár tartalmát.
Bor… egyszer régebben titokban megkóstoltam otthon. Finom.
- Van kedve táncolni? – kérdezi.
Minden vér kifut az arcomból. Velem akar táncolni?
- De én nem… ha apám… megtudja… én…
- Majd lerendezem – szakítja félbe értelmetlen dadogásom. – Ön pedig most táncolni fog Damon. Nem fogadok el nemleges választ!
Feláll, és a kezét nyújtja felém. Tényleg… komolyan gondolja… Félénken fogadom el az ajánlatot. A poharat leteszi egy kis asztalra, engem pedig a tánctérre vezet. Szinte mindenki utánunk bámul, összesúgnak mögöttünk, és hitetlenkedve néznek.
Szinte reszketek, mikor megállunk a tánctér közepén. A vállára csúsztatom szabad kezem, ő pedig a csípőmre az övét. Angol keringő szól a lejátszókból, és mi ennek megfelelően kezdünk táncolni. Igyekszem jól mozdulni, de nincs sok tapasztalatom… és még mindig minket néznek.
- Bá… bámulnak minket – suttogom.
- Hadd bámuljanak. Ne féljen Damon, én majd megvédem önt. Csak bízza rám magát, rendben?
Határozottsága egy kis erőt önt belém ezért bólintok. Remélem nem lesz semmi hátránya a velem való érintkezésből…
Az első zeneszámnak vége, de úgy tűnik, Marcus egyelőre nem szándékozik leülni. És ami a legfurcsább… hogy én sem. A társaságában… jól érzem magam, és feloldódom. Különös, de jó érzés.
Amikor azonban fölpillantok, azon nyomban megdermedek. Éppen Marcus háta mögött a tömeg szinte kettéválik az apám előtt… aki felbőszült vad módjára csörtet felénk. A tekintete semmi jót nem ígér… sőt…
Ahogy mellénk ér, egy erős mozdulattal elránt Marcus közeléből, és szinte ugyanabban a pillanatban csattan a tenyere az arcomon.
- Legmélyebb bocsánatodért esedezem Marcus úrfi, az állítólagos fiam határtalan szemtelensége miatt. Nagyon sajnálom, hogy így rád erőltette magát, remélem, ki tudlak engesztelni valamivel – mondja az apám fejet hajtva.
Vasmarka még mindig a karomat szorítja, perceken belül a csontomat is képes lenne eltörni, az arcom pedig sajog a tenyere nyomán. De megérdemeltem, legalább a pofon észhez térített. Hogyan is gondolhattam, hogy egy ennyire előkelő fiatalember kedvelné a társaságomat?
Megszégyenülten állok, újra lehorgasztott fejjel. A táncoló párok természetesen mind abbahagyták a keringőt, a beszélgetések is abbamaradtak, csak a zene szól kínosam a háttérben.
Mindenki minket figyel.
Éppen ezért döbbenek meg mélységesen, amikor a vasmarok szorítása kezd gyengülni, ahogyan Marcus lefejti apám szorító ujjait a karomról. Helyette csak egy pihekönnyű, gyengéd érintést érzek. Riadtsággal vegyes reménnyel pillantok újra föl, és azt látom, hogy Marcus elszánt tekintettel néz szintén döbbent apámra.
- Inkább a táncunk goromba félbeszakításáért kellene elnézést kérnie. Amiatt pedig kiengesztelhetne azzal, hogy többé nem emel kezet Damonra.
Szinte mindenki felszisszen körülöttünk. Soha senki nem szokott a nevemet szólítani, főleg nem emlegetni. Általában csak démon, szörnyeteg, esetleg nyomorék vagyok. Meg ki tudja mi más még…
- A fiam átkot bocsátott magára? Megbűvölte valamivel? – kérdezi apám gyanakodva, néhány perc feszült csönd után.
- Egészen biztos! – kontrázik valaki a hátam mögül.
- Így van!
- A démonok fattya minden további nélkül képes lenne ilyesmire! Szegény Marcus úrfi…
A továbbiakra inkább oda sem figyelek. Újra lesütöm a tekintetemet, és a padlót kezdem szuggerálni, miközben azért esedezem az égieknek, hogy nyíljon meg alattam, és nyeljen el a föld örökre.
|
| Andro | 2010. 10. 17. 20:29:23 | #8693 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Damon von Le'Blank-nak)
Újabb unalmas partit kell ma végigszenvednem. Mintha nem lenne jobb dolgom, ráadásul még jópofiznom is kell a gazdag családok gazdag kölykeivel. Nem mintha nem szeretnék a középpontban lenni, de azért néha jó lenne egy kis nyugi. Viszont, nekem még az sem jut. Nehéz a felsőosztálybeli nemes vámpírok élete. Néha azt kívánom, bár inkább közönséges, köznemesi, vagy közemberi halandónak születtem volna. De hát ez van, ezt kell szeretni.
Halk kopogás hallatszik szobám ajtaján, majd belép Nicholas, az inasom. Lustán felé fordulok. Eszem ágában sincs készülődni, pedig biztosan ezért jött.
- Marcus úrfi! - szólal meg mély, rekedtes hangján - Ideje készülődnie. Az édesapja nagyon mérges lesz, ha késik.
- Tudom Nicholas, tudom - bólintok és lassan ülő helyzetbe tornázom magam. - A fürdőm készen áll?
- Igen úrfi, és bátorkodtam előkészíteni a legújabb ruháját, amelyet a múlt héten varratott - hajol meg az inas.
- Rendben, elmehet - intek, mire távozik.
Komótosan felállok, majd a fürdőbe megyek. Most kicsit jobban sietek, majd hívom az inast hogy segítsen felöltözni és előhozni az ékszereimet. A mai ruhám egy fekete pantalló, fehér ing és lila mellény, természetesen a kor és rang szokásainak megfelelő összeállításban. Lábamra egy fekete csattos cipő kerül. Bár picit régimódi, én nagyon szeretem. Ékszerként természetesen drága aranygyűrűket és egy elegáns kis karkötőt viselek. Semmi extra, csak a szokásos.
Lassan elkészülök és lemegyek. Mindent hó borít, hiszen január közepén járunk, így egy vastag, fekete, családom címerével fémjelzett köpenyt is magamra terítek. A kabát túlzás lenne, azt a halandók hordják. Apám már vár és csak biccent, hogy induljunk. A kocsi már előállt. Beengedem apámat, majd én is beülök mellé, legvégén pedig anyám is bekászálódik. Ma igazán kitett magáért, jobban ragyog, mint valaha. A burgundivörös ruha, ami rajta van, nagyon szépen kiemeli zöld szemeit és szőke haját. Nem lennék meglepve, ha minden férfiszem rá szegeződne.
Hallom, ahogy a kocsis a lovak közé csap és elindulunk. Hideg van odakinn, de a magunkfajta vérszívóknak meg sem kottyan. Már előre unom magam, a mostani báli felhoztal nem éppen a legjobb. Talán túl sokáig voltam Franciaországban és Olaszországban. Elszoktam a londoni partiktól.
~*~
Lassan megérkezünk a helyszínre. Az egyik gazdag, előkelő, természetesen köreinkbe tartozó vámpírcsalád feje ad estélyt. Ez az egyetlen esemény, ahol a családok tagjai mutogathatják magukat és talán fiaik, lányaik számára is megfelelő házastársat találhatnak.
Ahogy belépünk, természetesen a tekintetek ránk szegeződnek és azonnal élénk sutyorgás indul meg. Kétség kívül, rólam beszélnek. Most tértem haza és amúgyis rengetegen tartanak tőlem, mert nem vagyok éppen hétköznapi. Ahogy látom, a házigazda már jön is elénk.
- Von Spitzberg úr! - hajol meg és fog kezet apámmal - Nagy megtiszteltetés, hogy elfogadta szerény meghívásomat. És von Spitzberg asszony is eljött? - csókol kezet anyámnak - Ő pedig bizonyára az ifjú Marcus úrfi. Üdvözlöm! - nyújt kezet és elfogadom - Érezzék jól magukat!
- Köszönjük! - biccent apám kimérten és beljebb lépünk.
Hamarosan elválok tőlük és egyedül indulok felderítő körútra. Ahogy megállapítom, vannak itt új arcok is, bár nem sok. A legtöbb családot tipegő korom óta ismerem, sok velem egykorúval együtt nőttem fel. Ám hirtelen észreveszek egy igencsak feltűnő személyt a terem egy távoli szegletében. Őt még biztosan nem láttam. A haja vörös és nagyon szép ruha van rajta. Igen díszes és látszik, hogy divatos.
- Ő kicsoda? - kérdem meg az egyik pincértől, miközben elveszek egy pohár bort az egyik tálcáról.
- A neve Damon - kapom a felvilágosítást. - A von Le'Blank család tagja.
Bólintok és veszek még egy poharat, majd a szépség felé igyekszem. Ő látszólag érdektelenül, talán kissé idegenkedve nézi a puccparádét. Ma nekem sincs nagy kedvem a társasághoz, holott máskor én vagyok a középpont. Egészen közel vagyok már hozzá, mikor eszembe jut, hol hallottam már a nevét. Hallottam, hogy azt beszélik, ő valamiféle nyomorék, a démonok küldték, de ez persze mesebeszéd lehet. Mindenesetre egyre jobban érdekel a fiú. Odamegyek hozzá és megállok vele szemben. Csak ekkor vesz észre és néz rám. A szemei felemásak. Már értem, miért gúnyolják és bántalmazzák. Hallottam mendemondákat erről is.
- Jó estét! - hajolok meg enyhén - Marcus von Spitzberg vagyok. Ön pedig minden bizonnyal Damon von Le'Blank, ugye?
- I... igen - szinte suttog, és látom, hogy kicsit meg van ijedve. - Üd... üdvözlöm... von Spitzberg úr!
- Marcus - mondom. - Hívjon Marcusnak! Láttam, hogy egyedül üldögél itt. Nem bánja, ha leülök? - kérdem, mire megrázza a fejét, én pedig lehuppanok mellé. - Nem szomjas? Hoztam inni - nyújtom felé a poharat.
- Köszönöm - mondja halkan. Milyen aranyos. Megissza.
- Van kedve táncolni? - kérdem, mire elsápad.
- De én nem... - tiltakozik - ha apám... megtudja... én...
- Majd lerendezem. Ön pedig most táncolni fog Damon. Nem fogadok el nemleges választ! - állok fel és a kezem nyújtom neki.
Félénken fogadja el. A poharat egy asztalkára pakolom és a tánctérre vezetem Damont. Sokan megbámulnak és összesúgnak mögöttünk, de nem érdekel. Damon reszket, ahogy megállunk a táncparkett közepén és megfogja a vállam, én pedig a csípőjére csúsztatom szabad kezem. A zene lágy angol keringő. Meg kell állapítanom, egészen jól táncol, bár pár táncóra elkéne neki.
- Bá... bámulnak minket - suttogja félve.
- Hadd bámuljanak. Ne féljen Damon, én majd megvédem önt - jelentem ki határozottan. - Csak bízza rám magát, rendben?
Aprót bólint. Szegénykém. Olyan kis ennivaló és csak bántást kap, semmi mást. De majd én megvédem őt. Majd én megtanítom mindenre, hogy erős vámpír legyen belőle.
|
| Rauko | 2010. 09. 23. 21:01:07 | #8048 |
Karakter: Naoki -Ao-chan-
Megjegyzés: VÉGE
Vége.
|
| Rauko | 2010. 08. 16. 17:10:56 | #6916 |
Karakter: Naoki -Ao-chan-
Megjegyzés: Arinak
- Már megint ez a név… - hangzik keserű válasza, én pedig most döbbenek rá, hogy ezt nem kellett volna.
- Én… - kezdeném a magyarázkodást, hogy nem úgy gondoltam, hogy ideges voltam, de megelőz.
- Csss… válaszolok a kérdésedre. – Na, ez érdekesnek hangzik. – Nem tudom, hogy te mit vettél észre, de elkezdtünk kötődni egymáshoz. - Igen, ezt én is észrevettem már. De nem kell a rizsa!
- Ne szórakozz, térj a lényegre! - szólítom fel, és felkelek az ágyról, hogy járkálhassak, de visszahúz.
- Hallgass végig… – Ahogy nyakamba csókol, elhagy minden erőm. Mindig tudja, hogy mivel vegyen le a lábamról, pedig alig pár napja ismer. – Te is vonzódsz hozzám, és már nem csak testileg te is tudod. Azt pedig nagyon jól tudom, hogy holnap letelik a harmadik nap. És… - Kicsit elhallgat, de engem már nagyon érdekelne, hogy mi jön.
- És?
- És nem akarom, hogy elmenj. Szeretném, ha velem maradnál, Naoki. – Elámulok. Megcsókol, én meg akarok, de nem tudok neki nemet mondani. – Szóval, hogy döntesz? Tényleg akarom, hogy maradj, Naoki. Nem süketelésből mondom, és nem csak a szex miatt.
- Ma… maradok. – Hazudtam neki. Nem szeretek hazudni, de nem maradhatok vele. El fogok menni innen, amint tudok és amint lesz elég erőm, hogy elhagyjam.
- Ennek végtelenül örülök, Cica… - Szemét állatnak érzem magam, de nem mondhatom el neki az igazat. Én jégdémon vagyok, ösztönösen mennem kell tovább a téllel. De ahogy kinyitom a szemem, már a fürdőben vagyunk.
- Miért kell mindent így, hirtelen? - kérdezem meglepetten.
- Mert élvezem… Élvezem mikor kiül a meglepettség arra a gyönyörű pofidra… - Megsimogat, én meg szinte dorombolva simulok tenyeréhez.
- Calistor - nyögöm vágytól elhaló hangon. Kikészít, hogy az elmúlt pár napot végigszeretkeztük, de ez most kell. Lehet, hogy nem bírnék magammal, ha nem lenne ő, hogy lecsitítsa vágyaimat.
- Engedd el magad.
- He? - Oké, tényleg nem értem, hogy mit akar.
- Csak tedd, amit mondok - szólal meg, majd megérzem, ahogy a levegőbe emel. Furcsa képességei vannak, és jelenleg fogalmam sincs, hogy miért csinálja.
- Calistor! Mit csinál?! Tegyél le!
- Nyugi. Lazíts. Ha nem teszed fájni fognak az izmaid, ha ellenkezel… - Hangja megnyugtat, de a tény, hogy a levegőben lógok, még mindig feszélyez. Ekkor elindul felém, beáll a lábaim közé és lassan ráenged férfiasságára. Én felnyögök az érzésre, most sem kell előkészítés vagy síkosító, a telihold miatt olyan vagyok, mint egy tüzelő macska. De remélem, hamarosan elmúlik, ez a három nap vele fárasztóbb, mint egy edzés. Meglep, hogy nem kezd azonnal eszeveszett tempóba, hanem finoman mozgat, és kényeztet, elöl is, közben csókolgat. Nagyon tetszik ez az új Calistor… Csak hangosan nyögök, sóhajtozom a nevét, és kérem, hogy csinálja gyorsabban, de ő mégis finom és gyengéd marad velem. Iszonyatosan jó érzés, ahogy kitölti a testem. Ahogy bennem lüktet, közben masszírozza férfiasságomat és csókolgatja az ajkaimat, a nyakamat, a mellkasomat… beleborzongok abba is, ha a közelemben van!
Ez volt az eddig legjobb együttlétünk. Fáradtan ölelem nyakát, miközben folyik rajtunk a víz. Finoman megcsókolom, ezzel jelezve neki, hogy mennünk kellene, és a következő pillanatban már az ágyon fekszünk. Nem alszunk el, csak pihenünk, egészen addig, amíg tekintetem nem réved az ablak felé. Megint olyan szépen esik a hó.
- Calistor, nem mehetnénk ki? Hiányzik a havazás, a hideg… - Fáradtan emeli meg a fejét, rám pillant, majd felsóhajt és visszaejti a párnára.
- Cica, nem vagy fáradt? - kérdezi reménykedve.
- Őszintén szólva, egy kicsit az vagyok, de olyan szép idő van, és mióta nálad vagyok, nem voltam kint. Börtönben érzem magam. - Megint rám pillant.
- Oké, keress valami ruhát magadnak. A másik szobában van a szekrény. - Mosolyogva csókolom meg, és indulok el a szoba felé. Ez is olyan, mint a másik, de reggel csak futólag láttam. Hatalmas, tükrös szekrény fedi az egyik falat, előtte egy asztal, két székkel, és egy paraván. Utóbbira semmi szükségem nem lesz, úgyis meztelen vagyok Calistor előtt, már megszokta.
Ahogy kutatok valami kényelmes ruha után, idegen energiát érzek. Tudom, hogy Cal is észrevette, hiszen azonnal átjön.
- Menjünk ki később - közli ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem. Én most akarok kimenni, és egy idegen nem fog eltántorítani. Erős vagyok, te is az vagy. Gondolom csak egy újabb démonvadász jött értem. - Felkapok egy fehér pulcsit. - Csak azt tudnám, hogy hogy jött rá, hogy itt kell keresnie… - gondolkodom hangosan.
- Kiderítem. De akkor is később kellene mennünk, ki tudja, hányan vannak. Emberszagot is érzek.
- Én is érzem, de nem gondoltam, hogy egy démonvadász és pár szerencsétlen halandó fejtörést okoz neked, Calistor - mondom, majd közelebb lépek, és megölelem a nyakát. - Ne félj. Nekem kedvez az időjárás - győzködöm, miközben megcsókolom. Ő megöleli a derekam, és percekig nem szól. Csak a néma csend ölel minket, kintről a szél süvítő hangja hallatszik be a lakásba.
- Oké, menjünk. De ha valami bajod lesz, nagyon mérges leszek. - Mosolyogva bólintok, és már megyünk is. Egy vastagabb, fekete nadrágot és egy fehér pulcsit találtam, Cal egy fekete kabátot és egy, szintén fekete nadrágot vett fel.
Kint tényleg csodás az idő. Gyönyörűen hull a hó, kedvemre szórakozhatok hát, kiengedhetem erőmet. Calistor a teraszon áll, és néz. Én kicsit sem vagyok ideges, de ő láthatóan az. Nem tudom, miért fél, egy ellenfél van, akivel nem tudok elbánni, de kétlem, hogy őt küldték volna.
Fél óra telhet el, mikor túl közel érzem magamhoz az idegen energiát. Lassan rájövök, hogy annyira nem is idegen, így hátrálni kezdek. Calistor elindul felém, de ekkor megjelenik Naoto, a démonvadász. Évtizedek óta üldöz, és sosem tudom legyőzni, mindig menekülök előle. De most nem rám céloz, hanem egyenesen Calistorra szegezi a nyílpuskát. Megrémülök, és lábaim automatikusan mozdulnak, ahogy a nyílvessző elindul félvérem felé.
- Calistor, vigyázz! - kiabálom neki, de már csak azt tudom tenni, hogy elé lépek, megölelem, és hagyom, hogy a nyílvessző egyenesen a hátamba fúródjon. Mérgezett, érzem, hogy égeti a húsom. Felkiáltok, és Calistorra pillantok, de a következő pillanatban már csak azt érzem, hogy az egész testem elernyed, és meghallom a hátam mögött Naoto eszeveszett röhögését.
- Megvagy végre, jégdémon! - szólal meg hátborzongató hangján, én pedig csak kapaszkodom Calistorba, és a szemébe nézek, talán utoljára.
- Cal… Calistor… - nyögöm fájdalomtól elhaló hangon, majd minden megszűnik körülöttem.
|
| Rauko | 2010. 07. 18. 22:50:08 | #6182 |
Karakter: Naoki -Ao-chan-
Megjegyzés: Ay-chanomnak
Amikor felkelek, furcsa látvány fogad. Valahol álcában jelent meg, mert ez itt csak a teste… Hm… Gonosz gondolatok kúsznak reggeli merevedésemtől zavart elmémbe, mire gyorsan cselekszem is. Ráülök, majd az ágyékán ülve kezdem kényeztetni őt is, és magamat is. Egyre hangosabban sóhajtozik, majd végre kinyitja a szemeit. Hát, üdv itthon, édes!
- Hmm… cica… ez … kellemes meglepetés… - mondja morcosan, de van egy olyan érzésem, hogy csak amiatt morci, hogy megzavartam. - Csak az az egy problémám, hogy éppen egy tárgyaláson voltam… - Ugye, mondtam? Na, akkor bájos, kisfiús tekintet elő, ártatlan, szűzies mosoly bevetésre kész, és tessék! Úgy a matracba dönt, hogy alig kapok levegőt, de a java ekkor következik. Végignyal gerincem vonalán, majd nyelvével kényeztet és tágít. Én csak sikítozni és nyögdécselni tudok, ez valami fergetegesen jó! Aztán egyszer csak, hirtelen váltással megérzem magamban merevedését. Ohh, imádom, amikor ilyen! Imádom, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk az ágyban! De… Mi van?! Kihúzódik belőlem?!
- Nyugi cica, mindjárt megkapod a magadét! - Csak nyögdécselni és vergődni tudok alatta, nevét sóhajtozva. Egyszerre élvezünk el, szinte robban bennünk a gyönyör. Imádok vele lenni, minden szex jobb lesz. Ez lehet, hogy baj… De most nem érdekel.
- Bocs cica, de az üzletet tényleg le kell rendeznem - mondja, majd visszafekszik, és megy az álca.
Ahogy fekszik mellettem, furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Első felindulásomban ágyékát kezdem simogatni, de mikor azon kapom magam, hogy mosolyogva, szinte csodálattal nézem nyugodt arcát, hirtelen elrántom a kezem. Nem értem magamat, és őt sem. Tudja, hogy meg akarom ölni, mégis magára hagyja a testét. Oké, hogy képes lenne mozogni, de azt tudja ő is, hogy egyenlők csak akkor vagyunk, ha a saját testében van. Könnyedén megölhetném, akár az előtt is, hogy visszatérhetne. De ami a nagyobb baj, hogy nem tudnám bántani. Képtelen lennék neki szándékosan fájdalmat okozni. Csak simogatom combjait, hasát, mellkasát, csókolgatom nyakát és ajkait.
Eszembe jut Kain. Egyszer adott egy könyvet, valami idióta szerelmes regény volt. Azt mondta, hogy olvassam el, és ha azt érzem, mint a főhős, akkor szerelmes leszek. A baj ott kezdődik, hogy pontosan azt érzem, amik a könyvben le voltak írna. Az, hogy egy férfi iránt érzek így, nem lep meg, a nők soha nem tudtak felizgatni. Felállok az ágyról, és úgy döntök, keresek valami jobb elfoglaltságot, amíg Calistor tárgyal. Addig sem járatom az agyam hülyeségeken.
Viszonylag hamar meg is találom a célomat, ami egy edzőterem. Tökéletes hely ez nekem, csak kicsit hűteni kell rajta, hogy használhassam a saját felszerelésemet az íjászkodáshoz. Régen csináltam már, kezdek kijönni a gyakorlatból, és ez az első lövésnél ki is derül, így nem is tudom, meddig szórakozom ezzel. Arra eszmélek fel, hogy valaki bámul. Hátrapillantok, és Calistor mosolyog rám.
- Folytasd, kérlek. Nagyon vadítóan mozogsz, miközben megfeszíted az íjat. - Hogy honnan jött az érzés, hogy a nyakába kell vetnem magam, és meg kell csókolnom, fogalmam sincs, de megtettem. Ő viszonozta a csókot és megölelt.
- Sikerült a tárgyalás? - Bólint. - Ne haragudj, hogy használtam az edzőtermedet, csak unatkoztam.
- Inkább azért vagyok morcos, hogy nem voltál mellettem, mikor felkeltem. - Valahogy… MI?! Neki is későn esik le, hogy mit mondott, így inkább nem reagál, ő sem, én sem. Ezt nagyon jó volt hallani, ezért mosolyomat nem tudom visszafogni. De akkor sem akarom olyan helyzetbe hozni, hogy magyarázkodnia kelljen.
- Rendet rakok magam után, és utánad megyek.
- Miért, hova kellene mennem? - kérdezi vigyorogva.
- Ja, nekem mindegy. Csak azt gondoltam, hogy nem szívesen nézed, ahogy romjaiból helyreállítom a termet.
- De, nagyon szívesen megnézném. - Bólintok, majd elengedem. A terem közepére állok, erőm körülöttem örvénylik, jég és hópihék formájában, miközben hajam és hálóruhám vadul próbálja követni a levegő mozgását. Pár perc múlva minden olyan, mint korábban, egyedül a falhoz támasztott íj és nyílvessző árulkodik korábbi tevékenységemről. Odasétálok, végigsimítok rajtuk, mire mindkettő eltűnik. Calistorra pillantok, aki furcsa arckifejezéssel méreget. Már várnám, hogy rám veti magát, kihasználva, hogy jelenleg bármelyik pillanatban kész vagyok a szexre. De nem teszi. Csak közelebb sétál, megcsókol, és megölel. Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést, de nagyon jól esik.
Ezt követően kapom reggelimet, ami lassan inkább ebédnek illene be, de nem számít. Nem vagyok különösebben éhes, inkább a vérveszteséget pótolom, hogy annyit ihasson, amennyit szeretne. Amíg én falatozom, ő az ágyon ül, és olvas valamit. Mikor végzek, halkan oda lépek, mögé térdelek, és megölelem.
- Zavarlak? - kérdezem, miközben belecsókolok nyakába, tenyeremmel pedig mellkasát simogatom.
- Kikészítesz az idióta kérdéseiddel. - Megfordul, ledönt az ágyon, és fölém mászik. Megcsókol, miközben már ágyékomat simogatja. - Te sosem zavarsz. - Furcsa fény csillan a szemében, megint eltűnik rólam a ruha, mint mikor idejöttünk, majd elkezdi végignyalogatni, csókolgatni a testemet. Soha nem éreztem még hasonlót, de minden érintésére megborzongok. Ahogy ajkai merevedésemet érintik, ahogy ujjait magamban érzem, minden pillanat, amikor ujjai a bőrömhöz érnek, csodálatos. Képes lennék pusztán attól elélvezni, ahogy simogat. Rajta is érzem, hogy élvezi. Amikor fel akarok kelni, hogy én is kényeztessem, visszanyom az ágyra, és most ő fogad teljes hosszomban ajkai közé. Hangosan nyögdécselek, ahogy kényeztet, és majdnem elélvezek, mikor hirtelen elenged, felrántja csípőmet és belém hatol. Hát, nem gond, a telihold miatt, mint már említettem, bármikor kész vagyok a szexre. De ez most más. Most nem megkefél. Most… Szeretkezik velem. Lehetséges ez? A mennyekben érzem magam, ez az alkalom jobb, mint előtte bármelyik. Ő is másképp mozog, másképpen simogat. Minden érintésében gondoskodást érzek, és fogalmam sincs, hogy ez akaratos-e, de sokkal kellemesebb az orgazmus, mint eddig.
A mellkasára hajtom fejem, és így pihegek. Úgy érzem, lassan itt lenne az ideje tisztázni néhány dolgot. Ahogy leperegnek előttem kérdéseimre adott lehetséges válaszai, összeszorul a torkom, idegességemre pedig azonnal lehűlik a szoba levegője is.
- Cica, gond van? - Megsimogatja hajam, mire én felemelem a fejem. Tekintetem mélyen az övébe fúrom, majd felteszem a kérdést, ami jelenlegi és jövőbeli életemet is nagyban befolyásolhatja.
- Calistor. Mit akarsz tőlem? - Nagyra nyitja a szemeit, de mosolyog, ami nekem nem tetszik. - Őszinte választ várok, félvér!
|
| Rauko | 2010. 07. 13. 13:58:22 | #6039 |
Karakter: Naoki -Ao-chan-
Megjegyzés: Calistornak és Ary-chanomnak
Csak ülök előtte, és szinte remegve várom a válaszát. Ha nem érdekel, akkor miért érzem, hogy menten szétszakad a mellkasom…? Amikor meghallom hangját, egy egész hegynyi kő esik le a szívemről. Valami nem stimmel velem.
- Hmmm… minket az isten is egymásnak teremtett, cicus… - Megfogja az állam, közelebb hajol és az ajkaimra suttog. - Tudtommal a telihold 3 napig tart…. - Ha belegondolok, hogy három teljes napig ez lesz velem, beleremegek, de közelsége valahogy megnyugtat. - Nem hagyhatom, hogy kielégületlen legyen ezeken a napokon az én cicuskám… - Hogy… Mi? Akkor most arra célozgat, hogy menjek vele?
Válaszra sem vár, a következő pillanatban már egy számomra ismeretlen helyen vagyunk, egy hatalmas ágyon. A berendezésből ítélve ez Cal szobája lehet.
- Mi? Te most elraboltál?
- Cseppet sem, cicám. Ha akarsz, elmehetsz. - Miért érzem, hogy nem akarok távol lenni tőle…? - Egyébként van hol laknod? - Na bumm. Telibe. A szokott fölényeskedő mosoly azonban most is elmarad.
- Nem… nincs… - Miért hazudjak neki? Semmi értelme, úgyis rájönne.
- Akkor túl van tárgyalva. - Csak nézem, ahogy felpattan, közelebb lép, és megemel.
- Hová viszel? - kérdezem meglepetten, miközben engedelmesen kapaszkodom nyakába.
- A fürdőbe. Mocskos volt az a raktár. És mivel valaki nem hagyta, hogy hasra vágjam, koszos lett a popsim. - Persze, hogy nem engedtem! Örülj, hogy megdughattál, édes! Belül persze nevetek rajta. Most, ahogy nevet, kifejezetten aranyos. Neki ezt természetesen nem kell észrevennie, ezért…
- Egyedül is tudok fürdeni - mondom durcásan.
- Abban nem is kételkedek, de most velem fürdesz. - Oh, jaj… Már most érzem, hogy ebből nem fürdés lesz, ebben pedig megerősít, hogy leszaggatja rólam a ruháimat.
- Mit csináltál a ruháimmal??? - Oké, hogy szemmel vetkőztetni, meg gondolatban. De gondolattal letépni a kedvenc gönceimet…
- Csss… - Ujjai ajkaimhoz érnek. - Kapsz másikat. - De valamiért úgy érzem, pár napig nem lesz rá szükségem. Megcsókol, én pedig megint érzem, hogy az egész testem tűzben ég. Megőrülök, ha nem érezhetem magamban újra! Akarom, és csak vele… Csak neki akarom odaadni a testem! Fogalmam sincs, hogy miért, de remélem, hogy csak a telihold miatt. Gondolataimra, közelségére a csókba nyögök, mire érzem, hogy ő is megremeg egy pillanatra. A következő pillanatban már háttal állok neki. Ahogy egyik ujja végigsimít gerincem vonalán, engedelmesen pucsítok, hogy jobban hozzám férhessen. Úgy érzem magam, mint régen, Han karmai között. Illetve… dehogy. Hant nem éreztem ennyire… fontosnak számomra. Ahogy kényeztet, nyalogat és tágít, szinte megőrülök, mikor pedig megérzem magamban ujjait, azonnal elélvezek. Fogalmam sincs, hogy a testem miért lesz ennyire kéjsóvár a közelében, de ahogy belém hatol, újra kőkemény vagyok, és csak nyögni vagyok képes. Most nem siet el semmit, lassan jár ki és be testemben, amire nem csak én, de ő is hangosan nyög. Mindketten nagyon élvezzük kis játékát, de egyszer megelégeli, és mélyen testembe hatol, egyenesen eltalálva azt a bizonyos pontot. Hangosan sikítok fel a gyönyörre, ami végigszáguld testemen.
- Ahh, Calistor… Még… Akarlak… - nyögöm, majd érzem, hogy valami megváltozik. Teste megremeg egy pillanatra, majd a nyakamhoz hajol, és újra belém mélyeszti szemfogait. Nem lenne gond, hihetetlenül izgató, ahogy szívja a vérem, de egyre gyengébb vagyok. Nem halok bele, csak nagyon legyengülök, rengeteg véremet kiszívta már. A testemben munkálkodó szenvedély és gyönyör azonban erősebb, hangosan nyögöm nevét, mire minden alkalommal mélyen, mégis nagyon gyengéden hatol a testembe. Nem tudom, miért lett ilyen figyelmes, biztos voltam benne, hogy ki fogja használni, hogy most nem tud elégszer kielégíteni ahhoz, hogy a testem ne reagáljon azonnal a legkisebb érintésre is.
A zuhanyzó az én nyögéseimtől, sikolyaimtól, és az ő sóhajaitól hangos, mikor nevét kiáltva ér utol a kéj. Ő még mozog bennem, megint tovább bírja, én pedig engedelmesen mozgatom csípőmet, segítve neki is átlibbenni azon a bizonyos határon. Hihetetlenül meglep, hogy a nevemet nyögi, miközben elélvez. Annyira erotikusan, mégis … Nem is találok jó szót. Érzelmesen? Mindegy. Szóval, ahogy a nevem nyögi, valami megint megmozdul bennem. A szívem ki akar törni mellkasom börtönéből, mégis annyira nyugodtan szuszogok, miközben ölel, hogy magamra sem ismerek. Ez a félvér teljesen felforgatta az életemet.
- Cica, sápadt vagy. - Megsimogatja arcom, én pedig fogalmam sincs, hogy miért, de belecsókolok a tenyerébe. Meglepődik, de mosolyog, amikor rápillantok.
- Kicsit sokat ittál belőlem, kezdek kimerülni. - Ahogy ezt kimondom, megint az ölébe kap, és vizesen megyünk vissza a szobába. Az ágyra fektet, én pedig gyengéden engedem ki erőmet, mely így hűvös fuvallatként szárítja mindkettőnk testét. Ahogy mellettem áll, az enyhe szellő az arcát simogatja, lehunyt szemekkel mosolyog. Csak nézem, és annyira furcsán érzem maga a közelében…
- Cica, mit hozzak? - kérdezi pár perc múlva.
- Ennék valamit. - Elnevetem magam, ahogy hirtelen rám pillant. - Nem téged, nyugi. Valami emberi étel is megteszi. - Feltérdelek az ágyon, közelebb húzódom hozzá és egyik kezemmel végigsimítok meztelen testén, nyakától egészen a köldökéig. - Téged csak később akarlak felfalni - mondom, majd lehajolok kissé, és gyengéd csókot nyomok félkemény férfiasságára, ami azonnal megremeg érintésemről. Csak nézem, és nem tudok neki ellenállni. Közelebb hajolok, egyik kezemmel derekát ölelem, másikkal combját simogatom, miközben ajkaim újra birtokba veszik legnemesebb testrészét. Felnyög az érzésre, majd megérzem kezét hajamban. Engedem, hogy vezessen, annyira mélyen fogadom számba farkát, amennyire csak tudom. Felpillantok, igyekszem a lehető legártatlanabb szemekkel nézni rá, hiszen tudom, hogy ez mennyire felizgatja az olyan seméket, mint ő. Gyermekien ártatlan, szinte szűzies tekintetemre felmorran, és számba löki magát. Én mosolyogva engedem torkomba, majd húzom kicsit vissza magam, hogy végignyalhassak egész hosszán.
- Imádom, mikor ahhm… ezt csinálod, cicám… - nyögi elégedetten, mire hirtelen újra az egészet számba fogadom. Közben egyik kezemet saját merevedésemre vezetem, és így segítek szinte fájdalmasan feszülő tagomnak. Olyan tempóban mozgatom kezem farkamon, ahogy őt kényeztetem ajkaimmal. Mindketten nyögünk, az én nyögéseim pedig újra végigszántanak merevedésén, mire újra hangosan felmorran. Megpróbál lerántani magáról, mikor érzem, hogy megremeg a teste, de nem engedem neki. Hagyom, hogy a számba élvezzen. Érezni akarom az ízét. Szinte egyszerre élvezünk el, majd, mikor kinyitom a szeme, furcsa látvány fogad. Csak áll előttem, és engem néz. Mintha valamin gondolkodna.
- Mi a baj, Calistor? Nem tetszett? - kérdezem mosolyogva, kissé gúnyosan, hiszen tudom, hogy imádta.
- Ja, nem, semmi baj. Megyek, hozok neked valami ételt. - Mint akit álmából ébresztettek. Még pár pillanatig bámul, majd magára kapja az ajtó melletti, fekete köntöst, és kimegy. Egyedül maradok, így hátradőlök az ágyon, és várok rá. Közben azon járatom az agyam, hogy miért Calistor váltotta ki ezt belőlem. Han miért nem? Hosszú évszázadok óta járom a világot, mégsem találtam soha, sehol olyan valakit, aki ezt kiváltotta volna belőlem. Miért érzem magam olyan furcsán, mikor a közelemben van? Egyszerre nyugszom meg tőle, és izgulok fel. Mellette valahogy… Otthon érzem magam, ha vele vagyok. Megrémít ez az érzés, de nem tudok, és nem is akarok küzdeni ellene.
Nem tudom, mikor jön vissza, azt hiszem, tíz perc telhetett el. Én ekkorra az ablakban állok, és nézem a hóesést. Ez mindig megnyugtatja háborgó lelkemet. Ezért vándorlok mindig a téllel. Ezért szorul össze a torkom, ha arra gondolok, hogy a tavasz közeledtével el kell mennem Calistortól, ha ki nem dob korábban…
- Cica, látom, nagyon belemerültél az időjárásba - mondja, miközben hátulról megölel. - Gyere, hoztam neked kaját. - Megfordulok, minden félelmemet és kétségbeesésemet igyekszem elrejteni előle. Szeretném, ha az az idő, amit együtt töltünk, tényleg jó lenne. Három nap múlva úgyis el fogok menni innen.
Miközben eszek, ő megint eltűnik, de most sokkal hamarabb tér vissza. Egy hosszú, fehér valamit tart a kezében. Kérdőn nézek rá, mire egy elégedett, gúnyos mosolyt kapok válaszul.
- Csak, hogy legyen mit leszaggatnom rólad alvás után… - mondja, majd mellém lép, felemeli a fejem és megcsókol.
- Nem zavar, hogy épp ennék? - kérdezem műdurcával az arcomon.
- Kicsit sem. Így is nagyon tetszel. - Leül az ágyra, ont velem szembe, és le sem veszi rólam a szemét. Kezdek zavarban lenni, de ennem kell, hogy bírjam az iramot.
Mikor befejezem, megtörlöm az arcomat és székre dobott ruhára pillantok. Egy hosszú, fehér hálóing, vagy valami ilyesmi. Nőies, és fogalmam sincs, hogy miért ezt hozta, de nekem megfelel, legalább nem vagyok teljesen meztelen. Magamra húzom és elindulok felé, az ágyra. Ahogy odaérek, valahogy ösztönösen ülök az ölébe, és kezdem a lehető legvadabbul marni ajkait.
- Gyönyörű vagy ebben a ruhában. Csak még jobban felizgat, hogy van mit letépnem arról az eszeveszettül kívánatos testedről… - Érzem, hogy megint kemény vagyok odalent, és ezt neki is bebizonyítom, mikor hozzásimítom ágyékomat az övéhez. Meglepve tapasztalom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki folytatást szeretne.
- Hány menetet bírsz, cicus? - kérdezi, miközben nyakamat kényezteti.
- Egyet még biztosan… - mondom sokat sejtetően vigyorogva. A következő pillanatban már a hasamon fekszem, a hálóing felhajtva a fenekemen, ő pedig fölöttem térdel az ágyon. Előre hajol, majd a fülembe suttog.
- Ennyi után nem kell tágítás, igaz? - Be sem fejezi a mondatot, már magamban is érzem méretes büszkeségét. Annyira imádom, ahogy bennem feszül! Bele tudnék bolondulni az érzésbe, és mindig csak többre és még többre vágyom belőle! Egy percig sem finomkodik, mégis, mozdulatai vadságának ellenére valahol érzem bennük azt, hogy nem akar bántani.
- Naoki… Mozgasd…ahh… - Nem kell befejeznie, amennyire a helyzettől telik, mozgatni kezdem csípőmet. Nem is kérés miatt, inkább az, hogy a nevemen szólított. Eddig csak cicusnak hívott. Most mégis… Ez olyan örömmel tölt el, hogy nem is figyelek összefüggéstelen nyögéseim mögött rejlő szavaimra.
- Calistor… Még… Imádom ezt… Imádok veled lenni… Ha bennem vagy… Imádom…- Hát valami ilyesmi lehet. Nem tudom, hallott-e valamit, de megérzem egyik kezét kőkemény farkamnál, majd segítségével elélvezek. Ő most is később követ, de a nevemet nyögve éri utol a gyönyör, már nem először.
Ahogy pihegünk egymás mellett az ágyon, én a fejemet mellkasára hajtottam. Valahogy megnyugtat a szívverése. Nem tudom, hogy akarattal-e, de ő hajamat simogatja. Mikor felpillantok, hogy alszik-e, kaján vigyort látok az arcán.
- Mi ilyen mulatságos? - kérdezem.
- Semmi, csak az jutott eszembe, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen lény a földön, aki elmondhatja magáról, hogy akkor dughat meg egy jégdémont, amikor csak akar… - mondja, majd felhúz magához és megcsókol. Mikor elválnak ajkaink, száját nyakamhoz tapasztja, majd felteszi azt a kérdést, amire egy ideje már várok.
- Kiszolgálhatom magam? - kérdezi, de már érzem, ahogy fogai nyakam bőrét simogatják.
- Ha nekem mondok, akkor is megteszed igaz? - Nem szól, ezért megsimogatom tarkóját, és fejét magam felé tolom, ezzel szemfogai nyakamba mélyednek. Felnyögök az érzésre, egyik kezemmel még mindig haját simogatom, a másikkal erős karját ölelem. Ő a derekamat, a combomat simogatja, majd pár perc elteltével elválik nyakamtól.
- Köszönöm a vacsorát. Igazán laktató véred van, cicus. - Hangja kellemesen szánt végig kissé elernyedt testemen, így hagyom, hogy lefektessen az ágyra, lágyan megcsókoljon, majd elragadnak az álmaim. Mielőtt teljesen kizárnám a külvilágot, megérzem ajkait nyakamnál, de most nem szív, csak megcsókol, és hallom, hogy valamit mond… De nem értem, már túl fáradt vagyok… Majd reggel megkérdezem tőle.
|
|
