Mikor kifizettem a vacsorát, a nő odalépett a pulthoz, hogy szobát kérjen, de a fogadós közölte, hogy már kiadta az összeset. Tanácstalannak tűnt, ahogy ott álldogált, valahogy arra gondoltam, hogy én egyedül úgy se használnám ki azt a nagy helyet, így közelebb léptem és megfogva a karját állítottam meg, mielőtt még elment volna.
- Az én szobámban alhatsz. - mondom. Már épp elakartam engedni, hisz megállt és felém fordult, de ehelyett kitépte kezét az enyémből. Heves reakció, de nem csodálkozom rajta, az előzőek után.
- Köszönöm, de nem. - Már épp indulna, mikor végül megtorpan és visszafordul. - Rendben... - mondja, mire biccentek és elkérek egy nagyobb szalmazsákot a fogadóstól. Mikor megkapom, elindulok vele felfelé a lépcsőn a szobába. Kinyitom, majd bemegyek, leteszem a zsákot az ággyal párhuzamosan, a szoba másik felébe. Nem kívánok teher lenni a hölgy hátán úgy, hogy idegenként a közelébe fekszem.
-A nevem Nelmon. - mutatkozom be, felé fordulva.
- Zafrina vagyok. - neve után a hölgy is körbe pillant, én pedig az ablakhoz lépek.
- Alhat az ágyon, nekem megfelel ez a zsák is. Az ajtót belülről bezárom, a biztonság kedvéért, de benne hagyom a kulcsot, hogy ki tudjon menni éjjel, ha akar. - mondom, s kinyitom az ablakot, ide bent kissé állott a levegő... Én nem gondolok bele abba, hogy később bekéne csukni, fajtám által is magasabb a testhőm, így nem szoktam fázni. Levetem a köpenyem, az akasztóra teszem, majd a zakóféleséget is leveszem magamról. Az inget, mi alatta megbújt, magamon hagyom, a nadrágot is, csupán a csizmát veszem még le a lábamról. Mindent rendbe teszek le a magam közelébe az asztalra, vagy székre. Kiengedem a lófarokból a hajamat, kicsit beletúrva ujjaimal lazítom meg hajszálaim és túrom egyben hátra, hogy ne lógjon az arcomba, majd elheveredek a zsákon.
- Ha bármi gond volna, szóljon. - mondom, miközben kezeimet a tarkóm alá téve alkotok belőle párnát magamnak, majd behunyom a szemeim. Neszezésre egyik szemem résnyire nyitom és a nőre pillantok.
- Nem lesz semmi gond. Oda lent, segítsége nélkül se lett volna semmi. - mondja határozottan a nő, miközben ő is kényelmesebbre veszi a ruházatát, s leveszi bőrből készült kabátját. Az alakja eddig is ki volt hangsúlyozva, de így a sötétben valahogy sokkal több misztikumot kap a nő, s ez megragadja egy pillanatra a tekintetem. Mintha megérezné, hátra néz rám, én pedig inkább újra becsukom a szemem.
- Elég határozott. Pedig szépsége által inkább tűnik nemesnek. A nemesek pedig nem gyakorta ismerik az utcai harcot, és egy ilyen gyönyörű nő valószínűleg nem is rettenti vissza a viaskodókat... talán épp ellenkezőleg. De még ha tévednék is, és még is képes volna meglepetést okozni nekik, akkor se hagyhattam, hogy becsületemen csorba essen és hagyjam, hogy piszkálják.
- A leskelődés is becsületes? - kérdezi, mire sóhajtok.
- Ha el akarnám rejteni a pillantásaim és konkrétan leskelődni kívánnék, nem venné észre. - mondom. Igazából nem fogok ma éjjel aludni, de ezt a nőnek nem kell tudnia. Csupán ki akarom várni, míg elalszik, hogy kimehessek. Ő jó alibi lenne arra, hogy "vele voltam egy szobában, szóval ő nem lehet az", ha esetleg meglátnak a vizek felett repülni.
Forró nyári nap volt, az eső már nagyon régóta nem esett, aszáj pusztított a falvakban. Az állatok többsége elpusztult a nagy szárazság miatt, a folyók és patakok elapadtak. Az emberek nagy része éhezik, s ha ez nem lenne elég rossz, háború dúl Naugen és Eliha között. Sokan elmenekültek, de annál is többen vesztették életüket. Egy-két éve történt az első sàrkánytojás rablás, azután pedig még többet loptak. Az emberek gonoszak és telhetetlenek, a sárkányok haragja pedig jogos. A háború első pár hónapjaiban próbáltam elkerülni a harcokat, de egy idő után lehetetlen volt. Szerencsére megtudom védeni magam, s elég jól vadászok, így nincs szükségem segítségre senkitől. Most épp egy faluba tartok, hogy találkozzam néhány ellenállóval s aztán csatlakozom hozzájuk.Már napok óta nem pihentem, így betérek egy útba eső fogadóba. Fáradt vagyok és még egy részeg disznó is idegesít.
-Gyere, ne kéresd magad. - tovább próbálkozik, pedig már kétszer elküldtem a fenébe.
-Köszönöm, de ezt most kihagynám. - utasítom el újra, mire ő elkapja a csuklóm. Már épp készülök beverni neki egyet, mikor egy nála vagy fél fejjel magasabb férfi lép hozzánk s a vállánál fogva maga felé fordítja.
-A hölgy nem kért a társaságodból. Kotródj innen.-utasítja mélyen csengő hangon. Az egész fogadóban síri csend lesz, s minden szempár ránk szegeződik. -Még csak tőröd sincs! Kicakkozom az arcodat, ha nem engedsz el! - fenyegetőzik a részeg férfi, s előránt egy elég életlennek tűnő kést, de a magasabb egy gyors mozdulattal kiveszi azt kezéből, hátra csavarja karját, s olyan erővel szorítja az asztalhoz, hogy a feje csak úgy koppan. -A helyedben én kétszer meggondolnám mit mondok most a hölgynek. - mondja neki szigorú hangon, összeráncolt szemöldökkel. -Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! - az ittas férfi annyira fél, hogy a hangja egészen vékony, s félelmében még a kést is elejti. A magas férfi rámpillant s biccent, majd elengedi a részeget, aki karját szorongatja, s amilyen gyorsan csak tudja, elhagyja a fogadót. Erre nem volt semmi szükség, az egész nem ért ennyit.
-Elnézést a kellemetlenségekért. - mondja a fogadósnak, majd odalép, hogy kifizesse amit megevett. Én pedig csak állok és azon agyalok, hogy mit is kellene tennem.... Talán megköszönni? Úgy döntök inkább annyiban hagyom a dolgot, s kérek egy szobát.
-Sajnos, az összes szoba foglalt. - mondja a fogadós, s közben kiszolgál egy vendéget. Remek. Épp kifelé tartok, mikor a,, megmentőm" utánam jön, s megfogja a kezem. -Az én szobámban alhatsz. - az ajánlata roppant kedves, de nem fogadhatom el.
-Köszönöm, de nem. - felelem, s aztán kirántom a kezem az övéből. Kint már kezd sötétedni, ahhoz, hogy tovább menjek meg fáradt vagyok.
-Rendben. - visszafordulok hozzá és elfogadom az ajánlatát. Hogy ebből mi fog kisülni nem tudom, de azért mégis csak követem fel a lépcsőn,s minden érzékem azt súgja legyek óvatos.
A nap úgy tűzött, akár csak a sivatagban. Az eső már rég nem esett, a fű száradt, az állatok tikkadtak voltak. Csak a fák élvezték ennyire a meleget és a napsütést, magasabbra és terebélyesebbre nőttek. Nyár közepe volt. A legnehezebb nyár, amit valaha megélt a férfi. Ha nem lenne aszáj, lehetne mondani, hogy a hullámok összecsaptak a Vidék feje felett. A két ország, Naugen és Ehila egymásnak feszült. Habár Naugen a nagyobb és serege is erősebb, az ehilaiak ravaszabbak.. Még talán egy, vagy két éve lopták el az első sárkány tojásokat a Fészekből. Nem tudni, hogyan jutottak el odáig, de kis termetüknek hála észrevétlenek maradtak. Az elrabolt tojásokat földjükön keltették ki és nevelték... hátassá, gyilkológéppé ellenségeik számára. Az első csatát, melyben szerepeltek, elsöprő sikerrel nyerték meg... Ekkor kezdtek újabb expedíciókat szervezni a Fészekbe, hogy még több tojást lopjanak. A sárkányok csak lassan eszméltek fel, hogy mi is történik. Az embereket eddig sem kedvelték, de most feketéllet szívük a gyűlölettől. Azok, kik még nem értek meg olyan kort, s eddig viszonylag békésen éltek, hirtelen fellázadtak, s tombolásba kezdtek mind a két királyság területén. A Tanács a Fészekben majdnem tehetetlen volt. Másokat küldtek társaik után, hogy állítság meg őket, de sajnos a tanácson belül is ellentétek alakultak ki. A heves vérmérsékletűek vérontást akartak azért a sértésért, amit az emberek tettek, s hagyták volna az Elszabadultakat, hogy tegyék, amit akarnak, míg a többiek visszavágyták a békés időket és tárgyalni akartak. Végül a tanácstagok is egymásnak estek, s belviszájok alakultak ki. A Fészek egy hatalmas csatatérré vált. Aki csak tudott, az végül menekült vagy a harc, vagy az őket vadászóak elől. Rengeteg sárkány sötétítette el aznap az emberi földek egét. Úgy röppentek szét, akár egy madárraj.
Nelmonnak is mennie kellett... Noha a vörösek, feketék nyerték meg a csatát, s ő maga is közéjük tartozott, álláspontját nem oszotta velük. Ezért jobbnak látta menekülni. Az elszabadult indulatok miatt az eddig is nagy gyűlölködés ember és sárkány között óriásira változott. Szinte a vadászatukra képeztek embereket. Ezért a férfi úgy látta jónak, ha inkább emberi alakban marad és tényked kicsit, titkos találkozókat és megbeszéléseket szervez a hozzá hasonlóan idős és átváltozásra képes sárkányokkal, hogy hogyan is lehetne megoldani a problémát.
Épp egy faluba tartott, amely a Vidék nyugati határán, a tengertől nem messze feküdt. Tudta, hogy errefelé sok Kékkel találkozhat, ha a szerencséje úgy hozza. Bement egy fogadóba, italt, ételt és szállást kért, majd leült egy asztalhoz és komor arccal merengett. Tekintete végig járta a fogadót, amely ránézésre akár kocsmaként is funkcionálhat, hisz rengetegen ittak, s talán volt egy-két túl bátor részeg is, aki a fogadós lányát és nejét is szájára vette, s ha tehették, mancsukat is kerekded alakjaikra emelték. Sosem nézte jó szemmel az ilyen embereket, de amíg többet nem tettek, nem akart bele avatkozni. Végül az egyik nagyszájú talált magának egy másik célpontot: egy másik nőt. Haja akár a fehérarany, fekete bőr ruhája kiválóan simult tökéletes testére. Nelmon nem az a bámulós fajta, de még ő is nehezen vette le tekintetét a nőről, s emelte át arra a férfire, aki éppen hozzá tartott, hogy "eltekerje" a fejét. Az alkoholtól és mocsoktól bűzös férfinek valószínűleg nem sok esélye van egy ilyen kaliberű nőnél. Onnan úgy tűnt, a nő már kétszer elutasította a férfit, aki erre megragadta a csuklóját. Több se kellett. Nelmon azonnal felkelt, s határozottan oda lépett. Magasabb volt a férfinél, vagy másfél fejjel, így fölé magasodva fordította magafelé, vállánál fogva. - A hölgy nem kért a társaságodból. Kotródj tőle. - mondja mély baritonján. Az eddig zsongó fogadó hirtelen elcsendesedik, s a szempárok rájuk tapadnak. A férfi végig méri a sárkányt. - Még csak egy tőröd sincs! Kicakkozom az arcodat, ha nem engedsz el! - fenyegetőzik a férfi és már kapja elő kését, amely ugyan már nem olyan éles, mint fénykorában, de sebezni még lehet vele. A sárkány egy gyors mozdulattal kapta el és tekerte hátra azon karját a férfinek, majd akkora erővel nyomta a szomszédos asztalnak, hogy a férfi feje nagyot koppant rajta. - A helyedben kétszer meggondolnám, mit mondok most a hölgynek. - mondja nyugodtan a férfi, szigorú hangnemben, összehúzott szemöldökkel. - Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat! - visítja a részeg, elejtve a kést. Nelmon a nőre pillant, majd elengedi a zsiványt, aki karját szorongatva siet ki a házból. A sárkány biccent a nőnek. - Elnézést a kellemetlenségekért. - mondja, s oda sétál a fogadóshoz, kifizeti saját étkét.
Ahogy sétálok, a világban egyre jobban kezdek kifáradni. Nagyon régen ettem és már a hasam is korog teljesen. Nem tudom, meddig fogok menni, de jó lenne, ha a következő városba legalább eljutnák, mert ott hátha megszán valaki. Ráadásul azt se tudom, melyik népnél vagyok, bár már az elmúlt időkben keverednek a népek és ez egy kicsit zavaró, de hát csak az egyensúlyt kell megtartanom és a békét, ami a világok között van, és ha házasság van, akkor csak béke lehet.
Mikor megérkezek, megállok, majd egyszer csak nekem jön valaki, amire erőtlenségem miatt elesek, és kicsit orra vágódok.
- Juj nagyon sajnálom. Kérem, ne haragudjon. – hallok meg egy csilingelő hangot, amire megfordulok és látszik, hogy az állam kicsit lehorzsolódott, mert kicsit vérzik.
- Nincs semmi baj. Nem történt semmi én is vigyázhattam volna. – mondom kedvesen, mire csak annyit látok, hogy elővesz, egy zsebkendőt vesz elő és az államra rakja. Felszisszenek kicsit.
- Tényleg annyira sajnálom. – mondja és látom, hogy aggódik kicsit. Megfogom gyengéden a kezét, amire csak elpirul.
- Nincs semmi baj én nem figyeltem. – mondom kedvesen, majd megkordul a hasam, amit nagyon nem akarok, hogy így legyen.
- Kérlek, engedd meg, hogy elhívjalak ebédelni. Had kárpótoljalak érte. – mondja és látom, hogy szinte kicsit könyörögve néz a szemembe.
- Egy feltétellel. – mondom neki kedvesen.
- Mi lenne az?
- Ha mesélsz egy kicsit magadról. – mondom neki, mert az igazat meg vallva nagyon tetszik ez a szépség és szeretném megismerni, hogy milyen is ő valójában, mert külsőről nem szeretek ítélni.
- Rendben. – egyezik bele kicsit vonakodva, de csak elmosolyodik ő is.
Elindulunk egy közeli kis étteremhez, ami inkább egy gyors kajálda, nem baj nekem ez is tökéletesen meg felel. Majd ha összeszedem magamat anyagilag, akkor majd én fogom meghívni a legdrágább étterembe.
Beülünk, rendelek egy kis kaját, de legolcsóbbikat, majd rá nézek és elkezdem kérdezgetni, hogy mit is mesélne el magáról, de csiki-csukit játszunk. Egyszer ő kérdez és én válaszolok, majd én kérdezek és ő válaszol. Tetszik ez a dolog, mert így megismerhetem jobban. Megtudom, hogy Senlin-nek hívják és ő is megtudja az én nevemet.
- Sotka, meg kérdezhetem, mit dolgozol? – kérdezi, amire csak elmosolyodok.
- Persze. – mondom kedvesen. – Én vagyok az Avatar. – válaszolom, mire megdöbbent arcával találom szembe magam. Most egy kicsit elkezdek aggódni, mert a beszélgetés alatt nagyon megkedveltem és nem szeretném, ha az avatárságom miatt ne találkozzunk többet, mert nagyon elszomorodnék tőle.
- Ööö, nem tudom, hogy ez jó ötlet e, Damien – szólal meg.
Ennyire új lenne neki a helyzet, hogy valaki érdeklődik iránta? Vagy… ennyire szörnyű a múltja? Esetleg nem bízik bennem? Akárhogyan is.. én nem fogom erőltetni.
- Csak akkor mondd, ha jónak látod! – igyekszem bátorítani.
Mélyet lélegzik, és néhány percre elgondolkozik, majd belekezd a történetbe.
- Szóval… előkelő királyi családban születtem, 8 testvéremmel együtt. Én voltam a 6. gyerek és ez valamilyen úton-módon ördögi számnak számított. A testvéreim mind szőkék és kékszeműek voltak, míg én sötét fekete hajú és szemem színe változott akaratom ellenére. A titkot csakis édesanyám tudhatta, ő azonban nem fedte fel soha. Ahogy egyre inkább felnőttem, csomó olyan dologban tértem el a többiektől, ami eléggé… hogy is mondjam… mutánsnak számított. Volt mikor nyers, véres húst ettem meg anélkül, hogy undorodtam volna az ízétől, vagy bármi. No meg feltűnt a többieknek az is, hogy remekül mászom fára, értek az emlős ragadozó állatok nyelvén és nem utolsó sorban 15-16 évesen szőrösebb voltam, mint kortársaim. Hatalmas erő birtokában voltam és visszagondolva, eléggé agresszív is voltam… – Egy kicsit elhallgat, gondolataiba merül. Az emlékei magukkal ragadták… Megfogom a kezét, ő pedig folyatja. – Apám egy idő után már kezdte furcsállni, hogy a 7 gyereke közül, csak én vagyok ennyire különböző, ezért egy laborvizsgálat alá vetettek anyámmal együtt. Anyám bizonyára tudta, hogy ha kiderül az igazság neki annyi, ezért még idejében bejelentette, hogy terhes a legkisebb testvéremmel… már ha nevezhetem így. Szóval, a laboreredmények egyértelműen kimutatták, hogy apám és az én hormonjaim között semmiféle egyezés nincs. Egyértelművé vált, hogy anyám félrekúrt…
Kezei ökölbe szorulnak.
- Aztán? – kérdezem szinte suttogva.
- Aztán, végül sikerült anyámnak kimagyaráznia egy olcsó hazugsággal… mégpedig, hogy összecseréltek minket. Nekem viszont mennem kellett a királyi udvarból, anyám pedig természetesen maradt. Áldott állapotban volt és nem utolsó sorban ő volt a lelkileg megsebzett királyné, akinek elvették a fiát, tudta nélkül… Azóta pedig egyedül élek. Érzelmeim alig vannak, és nem vezérel semmi csak a gyilkosság…
- Nincsenek érzelmeid? – kérdezem újra, megint csak halkan.
Keserű mosoly ül ki az arcára.
- Szerintem nincsenek. Bár kitudja… azok a nők, akikkel együtt voltam, nem kellett nekik más csak a pénz és én erre elég hamar rájöttem.
- Mi történt velük?
- Hogy mi történt?... Hm! Érzés nélkül megöltem őket…
Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Megölte őket…?
- És ők…
- Igen és ők, nem voltak alakváltók, sem pedig vérfarkasok. Emberek voltak, onnan is a legbutább fajtából. Bár… volt egy alakváltó lány az életemben… – Erre rögtön felcsillan a szemem. Egy alakváltó! Akárcsak én. – De őt is hamar elragadta a halál.
- Megölted? – riadok meg.
- Akaratom ellenére, mint később kiderült… a lány bagoly alakot váltott, és mindig a tornyom közelében huhogott. Abszolút romantikus gesztusnak tartotta, hogy éjt nappallá téve huhog a közelben. – Szélesen elvigyorodik. – De nem tudtam róla, így… lelőttem.
- Úristen!
Eleinte rémülten figyelem, de aztán… belegondolva a helyzetbe gyorsan rájövök, hogy igazándiból meglehetősen vicces helyzet lehetett. Ennek hatására ki is tör belőlem a harsány kacagás.
Remélem, Mattet nem sértem meg vele, de nem sokkal később ős is velem együtt kezd nevetni. Ez azt mutatja, hogy nem vette a lelkére.
Addig-addig dülöngélünk a nevetéstől, míg sikerül leesnem a kanapéról a padlóra. Matt értem nyúl, hogy felsegítsem, de a nevetéstől vissza is esek.
- Húzd fel magad, ne csak én húzzalak! – mondja nevetve. - Egy, két, há…
Ránt rajtam egyet, én pedig igyekszem húzni magam fölfelé. A hátamat fogva segít a mozdulatban, mire az arcunk vészesen közel kerül egymáshoz. A pulzusom azon nyomban az egekbe szökik, és elragad magával a pillanat, és a Matt iránti megmagyarázhatatlan érzéseim elhatalmasodnak rajtam.
Arcát végigsimítva nézek mélyen a szemébe.
- Ugye tudod, hogy én nem félek tőled? – suttogom, mire Matt csak nyel egy nagyot. – Nekem nem kell a pénzed sem, sőt a múltadat és a fajtád is elfogadom…
- Akkor?
- Nekem úgy kellesz, ahogy vagy – simítok végig ajkain az ujjammal.
Nem igazán ellenkezik… de úgy tűnik, ő sem tudja, mi tévő legyen, akárcsak én. Egyre csak ajkait figyelem, és ahogy elképzelem, amint engem csókol velük…
Beleharapok az alsóajkamba a gondolatra. Arca közelebb kerül az enyémhez, de még mindig bizonytalan. Én viszont nem bírom tovább, ajkaimat az övéire tapasztva forrón megcsókolom.
Érzem, hogy megilletődik, de aztán átöleli a hátamat, és így váltunk apró csókokat.
Az érzés egészen magával ragad, és nem csak engem… Alig telik el néhány perc, Matt nyelve utat tör a számba, ezzel elmélyítve a csókot. Halkan felsóhajtva csókolok vissza, mire ő egy elégedett morranással egy mozdulattal felránt magához a kanapéra. Egyenesen az ölében landolok, karjaimat a nyaka köré fonva simulok hozzá. Tenyere a derekamra simul, így csókoljuk egymást szinte kiéhezetten.
Lehet, hogy ő is vágyakozott már utánam…?
Rég nem volt részem ilyen vérpezsdítő élményben – vagy talán soha? Magam sem tudom már… Ujjaimat a selymes fekete tincsek közé fúrom, közben egy pillanatra sem engedjük el egymás ajkait.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik így el. Talán hosszú percek, talán órák… számomra szinte megáll az idő. Ez ám az őrületes vonzalom…
Mikor végül mégis elengedjük egymást, zihálva nézünk a másik szemeibe. Zavaromat a nyakához bújva rejtem el, és szinte érzem, ahogy mosolyog. Kezével finoman simogatni kezdi a hátamat.
- Hát ez elég váratlan volt.
- De annál jobb – felelem elmosolyodva.
- Így igaz. De még jobb lenne, ha mondjuk fölemelnéd a fejed, és láthatnám azt az édesen piruló arcodat – vigyorog.
Teljesítem a kérését, és boldog mosollyal emelem föl a fejem. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalok.
- Ugye itt maradsz éjszakára? – Kell néhány másodperc, mire rájövök a kérdés kétértelműségére. Azonnal fülig vörösödöm és zavartan próbálom kimagyarázni magam. – Mármint… nem úgy értettem…
Matt aranyosan elneveti magát.
- Tudom, tudom. Ha szeretnéd, akkor szívesen…
- Még szép, hogy szeretném! – csillannak fel a szemeim.
- Akkor maradok – mosolyodik el, mire én egy ösztönös mozdulattal megpuszilom a száját.
***
Mikor kint már besötétedett, mi a hálószobámban fekszünk az ágyon, és nézzük a TV-t. Kényelmesen Matt karjaiba fészkelem magam, a fejemet a mellkasára hajtom, ő pedig átölel. Elmondhatatlan boldogság tombol most bennem… olyan jó, hogy velem van! Mikor mindketten érezzük, hogy kezdünk elálmosodni, a fejemet az övé mellé hajtom a párnára, de mielőtt kikapcsolnám a TV-t, még bezsebelek egy jóéjt-csókot, amit egy édes mosollyal együtt kapok meg.
Miután betakaróztunk, még sokáig csak nézem Őt. Hamar elalszik, én pedig felé fordulva figyelem határozott vonású, szép arcát. Ahogyan nyugodtan fekszik, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed… az ember nem is gondolná, milyen szörnyű sorsot szántak volna neki, ha nem szökik meg.
De nekem ő így kell, ahogy van.
Közelebb bújok hozzá, és lassan engem is elnyom az álom.
***
Furcsa érzésre kelek föl. Sajog a hátam…
A szemeim azonnal felpattannak. A hátam?! A sebhelyem… vámpír van a közelben! Azonnal Matthez akarok fordulni, de… nincs mellettem. Kiugrom az ágyból, és lerohanok a lépcsőn… egyenesen valakinek a karjaiba. Ha nem ismerném föl Matt illatát, biztos sikítanék.
- Matt! Vá…
- Tudom – feleli komoran, miközben átkarolja a derekam. – Bűzlik a levegő a szaguktól.
- Többen vannak? – nyelek egy nagyot.
- Ketten.
Matt karjába kapaszkodom, aztán a következő pillanatban nehéz léptek zaja szűrődik be az ajtó elől. Megtalálták a szagomat… értem jöttek.
- Matt, azonnal tűnj el innen! Téged nem bántanak!
Legnagyobb döbbenetemre Matt lehajol, és megcsókol. Aztán két keze közé veszi az arcomat és egyenesen a szemembe néz.
- Soha nem adnálak a vámpírok kezébe, Damien. Érted? Soha!
Ezúttal az én válaszom is egy szenvedélyes csók. Matt megfogja a kezem, és az ajtó felé indul, aztán tisztes távolságban tőle megállít.
- Maradj itt! – utasít, majd az ajtóhoz lép.
A meglepetés erejével nyitja ki az ajtót, a vámpír döbbenten bámul rá. Nem számított a lelepleződésére. Meg gondolom egy vérfarkasra sem…
- Nocsak, mit keres itt egy vérfarkas? – szólal meg a vámpír.
- Én inkább arra lennék kíváncsi, te mit keresel itt, vámpír – morogja Matt.
- Jöttem egy kis jutalomfalatért – vigyorodik el undorítóan, egyenesen rám nézve.
Matt egy kicsi arrébb lép, így eltakar a vámpír elől.
- Ez az alakváltó velem van. Ha őt bántod, engem bántasz, amivel megszeged fajunk és a ti fajotok közti egyezséget. Remélem érthető voltam.
A vámpír bosszankodva felmordul, Matt pedig megfordul, hogy becsukja az ajtót. De a vámpír felemeli a kezét, hogy rátámadjon!
- Matt! – kiáltom ijedten.
Valószínűleg számított a támadásra, mert éppen az utolsó pillanatban veszi fel farkas alakját, így a vámpír karmai csak a levegőbe marnak.
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 03. 10. 14:41:12
- Van kedved pancsolni? – kérdezi, miután befejeztem a puszi áradatot.
- Naná! Ennél jobb ötletet el sem tudnék képzelni!
A fürdés gondolata igencsak feldob, és már kezdem is levenni a ruháimat.
- Nem teljesen erre gondoltam! – állít meg a hangja.
- Hát akkor? – pillantok rá értetlenül.
Fölfelé néz, majd vissza rám. Követetem a tekintetét, és… A vízesés teteje?! Na neeem… a magasság nem nekem való… nagyon nem…
- Na, ezt remélem te sem gondoltad komolyan!
Válasz helyett átalakul, majd percek alatt eltűnik a szemem elől. A következő pillanatban pedig már a vízesés tetejéről zuhan a mélybe. Rémülten indulok meg a folyó felé, de a következő pillanatban Matt már kint is van a vízből.
Visszajön hozzám, és bundáját megrázva engem is összevizez. Aztán újra felém lép, jelezve, hogy én következem.
- Ez nem jó ötlet! – ellenkezem.
Ő viszont erre vicsorogni és morogni kezd. Csak nem akarja rám erőltetni…?!
- Nem kényszeríthetsz olyan dolgokra, amitől félek. Félek a magasságtól és félek a víztől is. Nem hiszem, hogy képes lennék megcsinálni! Főleg… így – mutatok magamra.
Az erdőbe trappolok, de nem visz rá a lélek, hogy tovább menjek. Végül is belehalni nem fogok…
Átalakulva elrohanok mellette, egyenesen föl a vízeséshez. Aztán – mielőtt még meggondolhatnám magam – rögvest a mélybe is vetem magam. Halálfélelemmel zuhanok, a szemeim összeszorítva… de átvészelem a zuhanást.
Épségben érkezem meg a vízbe, de úgy döntök, ideje egy kicsit megviccelni a kis farkasomat. Mozdulatlanul, csukott szemmel sodródok a vízben, és várom, vajon utánam jön-e.
Nem is kell csalódnom, hamarosan hallom, hogy valami felém evickél a vízben, és rövidesen Matt húz ki a partra. Nyalogatni kezdi az arcomat, hogy felébresszen vele, és én egy kis ideig még várok. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elfordítom a fejem és a nyelvemet kidugva azt nyalja meg. Meglepetten nyitja ki a szemeit, én pedig újra megnyalom a száját.
Hátrébb lép egyet, de nem is hibáztatom. Én magam sem tudom, miért tettem…
Remélem, azért nem haragszik, bocsánatkérésemet az oldalához dörgölőzve próbálom kifejezni. Matt viszont visszamegy a vízbe, hogy lemossa magáról a sarat. Leülök, és a mancsomat tisztogatva elgondolkozom. Ideje lenne már saját magamat is ráébresztenem, hogy mi folyik itt. Alig ismerem még, szinte semmit nem tudok róla a nevén és vérfarkas kilétén kívül.
Mégis… vonzódom hozzá. Kedvelem, élvezem a társaságát. És… még éppen jól meg is lehetnénk együtt, hiszen ő egy vérfarkas, így egyikünknek sem okozna gondot hozzászokni a másik életmódjához. Majdnem ugyanúgy élünk. Együtt vadászhatnánk, aztán otthon együtt nézhetnénk a tévét a nappaliban összebújva, mellettünk ropogna a tűz a kandallóban…
Azt hiszem, egy kissé elragadtattam magam.
Hiszen Matt egy erős férfi! Hogyan is képzelhetném, hogy leállna egy magamfajta nyápic, törékeny kis senkivel?!
Mark morranása zökkent ki a gondolataimból, és felé pillantva látom, hogy a barlangba indul. Érthető, hiszen sötétedik.
Maradjak itt vele, vagy tolakodásnak venné?
Bizonytalanul indulok el a nyomában, és legnagyobb megkönnyebbülésemre úgy tűnik, ő is szeretné, ha maradnék. Maga elé enged a barlangba, én pedig elfoglalok egy távolabbi sarkot, ahova beszűrődik egy kis fény.
Matt is letelepszik, a velem szemben lévő sarokba, én pedig teljes biztonságérzettel hajtom a fejem a mancsaimra, és perceken belül el is nyom az álom.
***
Felriadok. A levegő annyira lehűlt, hogy szinte reszketek, és a hold egyenesen a szemembe világít. Ez így nagyon kényelmetlen lesz…
Pillantásom Mattre esik, és eszembe is jut a megoldás. Ha nem tetszik neki, úgyis elüldöz…
Föltápászkodom, majd odasétálok a kis farkasom mellé. Halk dorombolással adom tudtára, hogy nem ellenséges állat vagyok. Mellé kuporodok, testemmel az övének simulok, és máris jobban érzem magam.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem taszít el magától, pedig érzem, hogy felébredt. Ezek szerint nem zavarja. A kellemes helyzetben hamarosan újra sikerül álomba merülnöm.
***
Valami furcsa, morgásszerű hangra ébredek föl, és egy különös, de jóleső érzésre a nyakamon. És… a kis ordasom testét szorosan magamon.
Azonnal rájövök, mi lehet a helyzet – egy kicsit zavarba ejt, egy kicsit megrémiszt, és egy kicsit felkelti a fantáziámat. Szégyellem magam az utolsó gondolat miatt… de nem tudok mit tenni ellene.
Végül a józanságom győz mindhárom érzés felett. Halk, megnyugtató dorombolásba kezdek, és óvatosan kezdek mocorogni a farkasom alatt. Ő erre még hangosabban morog, és még szorosabban tapad hozzám. Halkan felnyávogok, mire a morgás abbamarad. Aztán hirtelen felpattan, és a barlang legtávolabbi végébe ugrik. Felpislogok rá, és lassan fölállva felé lépek. A kis farkasom rémülettel vegyes undorral néz rám – vajon tőlem undorodik?
Aztán, mint derült égből a villámcsapás, rohanni kezd kifelé. Egy szempillantás alatt emberi alakot öltök, úgy próbálok meg utána menni.
- Matt! – kiáltom. – Matt!
De mintha meg se hallaná. Egyszerűen eltűnik az éjszaka sötétjében.
***
Már két nap is eltelt, és Matt még csak felém sem nézett. Egy kicsit aggódom érte… remélem nem érzi magát pocsékul a barlangban történtek miatt. Én a legkevésbé sem hibáztatom. Legszívesebben elmennék hozzá, de… nem vagyok biztos benne, hogy nem tőlem menekült-e…
Nagy sóhajjal dobom le magam a kanapéra, lábaimat magam alá húzva bámulok ki a fejemből. Miért ilyen rossz érzés, hogy nincs a közelemben? Miért… hiányzik? Ez nem normális… Mi van velem?!
Kopogás zökkent ki a gondolataimból. Úgy pattanok föl, mintha a fenekembe csíptek volna. Szinte őrültként rohanok az ajtóhoz, és a legjobb kifejezés az lenne, hogy feltépem. De amikor kilépek, nincs ott senki, csak a nemrég elállt eső illata. Kétségbeesettem fordulok jobba-balra, valahogy érzem, hogy Matt volt itt.
- Matt! – szólalok meg. – Matt, ha itt vagy… kérlek!
Eltelik néhány másodperc, aztán ágak recsegését hallom nem messze tőlem. Arra fordulok, és mérhetetlen öröm tölt el, amikor a pompás fekete farkasom lép ki a fák közül. Megkönnyebbülten felsóhajtok, ő pedig bizonytalanul indul el felém. Aztán emberalakot ölt, és megáll. Én viszont nem tudom visszafogni magam, egyszerűen odarohanok hozzá, és átölelem.
Érzem, hogy zavarba hozom, de végül ő is viszonozza az ölelést.
- Damien… én… ne haragudj amiatt, ami…
- Csss! – teszem a szája elé az ujjam. – Ne mondj semmit! Csak felejtsük el, rendben?
A szívemet őszintén megdobogtatja az a mosoly, ami felragyog jóképű arcán.
- Gyere, menjü… – kezdem, de félbeszakít a mellettem lévő fáról a fejemre zúduló víz.
Matt először csak elmosolyodik, aztán már vigyorog, majd kitör belőle a nevetés. Megsemmisítően nézek rá csurom vizes hajam függönye alól, mire még jobban kacag.
- Hát, ez bizony rendes volt!
- Nagyon vicces! – nyújtom ki a nyelvem. – Most öltözhetek át.
Betrappolok a házba, Matt pedig jön utánam. Út közben leveszem magamról a pólómat, mire Matt hirtelen megállít.
- Várj csak!
- Mi az? – pillantok hátra.
- Ez meg micsoda? – érinti meg a hátamat egy ponton. – Olyan, mintha valami beléd mart volna.
A heg már nem érzékeny, mégis pontosan tusom, mire céloz.
- Mert belém is mart… – motyogom.
Úgy teszek, mint akit nem érdekel a téma, és megyek tovább, de Matt ismét megállít, és szembefordít magával. Mivel továbbra is csak a padlót szuggerálom, az állam alá nyúlva emeli föl a fejem.
- Mi volt az?
- Egy vámpír – felelem tömören.
- Hogyan történt? – kérdezi valódi érdeklődéssel.
Csak néhány másodpercig gondolkozom, amikor már tisztázom is magamban, hogy megbízhatok benne. Leültetem egy székre, aztán én is leülök. Majd feltörlöm a vizet később…
- Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt történt. Teljesen átlagos, nemesi alakváltó család tagja voltam, és egy nagyon szerető közösségben nőttem fel, csak alakváltókkal körülvéve. Nem volt külön csoport, mindegyik alfajunkból volt egy-két család. Nyolcvan éves voltam akkor, amikor megtörtént a szörnyűség. Egy nyomorult vámpírklán ránk talált, és azonnal megtámadtak minket. Hatalmas mészárlást rendeztek, hiszen azok a dögök imádják a vérünket… A családommal is végeztek, de a bátyám, David kimenekített. Egy ideig együtt menekültünk, de két vámpír utánunk eredt. David átváltozott, de az egyik fattyú azonnal halálos sebet ejtett rajta. David ordított, hogy fussak, és én futottam… de a másik utánam ugrott, és megpróbált elkapni. Innen a sérülés. David utolsó erejével kapta el a vámpírt. Aztán meghalt… értem…
Néhány perc csöndben telik el, aztán Matt magához húz, és átölel. Ezzel a gesztussal mindenféle részvétnyilvánításnál többet segít. Hozzábújok, a nyakába temetem az arcomat, és lassacskán megnyugszom.
- Köszönöm – suttogom továbbra is a nyakának.
Matt erre csak megcsókolja a fejem búbját. Kibontakozok az ölelésből, aztán gyorsan elrohanok átöltözni. A hajamat is áttörlöm, majd már megyek is vissza Matthez. A nappaliba húzom magam után, hiszen a kanapé kényelmesebb.
Leülünk, és én rögtön hozzáfordulok.
- Most te jössz! Szinte semmit nem tudok rólad, a családodról, a múltadról. És nagyon kíváncsi vagyok – nézek rá csillogó szemekkel.
De nem, mégsem… a sötétség sem akar megkönyörülni rajtam. Ébren maradva kell szenvednem. Néhány másodperc múlva a már jól ismert, gyönyörű farkas bukkan fel előttem. Nyalogatni kezdi a sebeimet, közben hol rám néz, hol a vadászokra, tanácstalan. Gondolom, az ő teste sem csordul ki az energiától… Megerőltetve magam fölemelem a kezem, és simogatni kezdem selymes szőrű buksiját.
- Még nem látom a kaszás bácsit, erősödj, amennyit tudsz – mondom neki.
Halvány mosollyal kezdem tolni a vadászok irányába. Táplálkoznia kell. Figyelem, ahogy elindul, de aztán megtorpan, és visszanéz. Majd odajön hozzám, és aranyosan megnyalva az arcom.
- Menj már, kis ordas – nevetek halkan.
Elmegy, és enni kezd. Én közben kíváncsian figyelem, ahogy a sebeim gyógyulása felgyorsult. Hát persze, a farkasoknak gyógyító hatású a nyáluk… Furcsa, de annyira felerősít, hogy annak ellenére, hogy megsérültem, képes vagyok átváltozni. A farkas visszatér, int a fejével, hogy kövessem.
Rejtett ösvényeken keresztül haladunk, és bár a tempó lassú, nagyon kimerít. Amikor egy hatalmas, modern épület elé érünk, ő visszaváltozik, de nekem már nincs hozzá erőm. Ő ezt látva a karjaiba vesz, és úgy visz be egy tágas helyiségbe, gondolom a nappaliba.
Kapok egy edényt, tele vízzel, és miközben jólesően lefetyelem a hűs folyadékot, ő kitisztítja, és ellátja a sebet a mellső lábamon. Hálásan csillogó szemekkel nézek rá.
- Most pedig felviszlek a szobába, ahol nyugodtan átaludhatod a napokat – kacsint rám.
Újra az ölében visz föl, én pedig szinte rögtön elalszom, már a karjaiban.
***
Mikor fölébredek, már jobban vagyok. És időközben vissza is változtam… Hát persze, nem voltam eszméletemnél, olyankor visszaváltozom. A karom már egyáltalán nem fáj, ami jó hír. Kíváncsian veszem le róla a kötést, és látom, hogy gyönyörűen begyógyult. Tökéletes.
A szoba, ahol vagyok, gyönyörű a maga merész ijesztőségében, de én most nem csak ezt akarom csodálni. Muszáj megtalálnom a férfit. Magamra kapok egy gyönyörű, fehér selyemköpenyt, aztán el is indulok a keresésére.
Már az egész házat bejárom, mire rábukkanok egy alagsorszerű lejáróra. A levegőben klóros szag terjeng, valószínűleg medence van itt. És talán a férfi is. Lemegyek, és benyitok a helyiségbe, ami valóban uszodaszerű. És meg is pillantom őt, amint a jacuzziban relaxál. Felpillant rám, én pedig rámosolygok.
- Csakhogy megtaláltalak! Már mindenhol kerestelek! – indulok el felé.
Odamegyek a jacuzzihoz, és leülök a mellette lévő székre.
- Jobban érzed már magad? – pillant a kezemre.
Boldogan bólogatok, és megmutatom neki immár kötésmentes kezemet. Mostanra már csak egy hosszú, rózsaszínes heg látszik, és néhány órán belül az is el fog tűnni. A gyors gyógyulás, és az ő gyógyító nyála felgyorsították a folyamatot.
- Sokkal jobban – felelem derűsen. Az energiám ugyan már a padló alatt van… de ezzel ráérek később is foglalkozni. Ugyanis eszembe jut az egyik legfontosabb dolog, amire nem volt időnk. – Egyébként a nevem Damien. Damien Le Torneau.
Elmosolyodik.
- Matthew von Stein – mutatkozik be ő is. – De szólíts nyugodtan csak Mattnek.
Ragyogó mosolyt villantok rá, aztán újra megszólalok.
- Szeretném megköszönni, amit értem tettél, Matt. Mindent… hogy kétszer is megmentettél a haláltól, és utána is segítettél. Nagyon hálás vagyok érte.
- Ez természetes. Öhm… Damien, megtennéd, hogy egy pillanatra elfordulsz? – Zavartan pislogok rá, mire ő legalább olyan zavartan válaszol. – Tudod, nincs rajtam semmi… nem akarlak megrémíteni, se megrontani.
- Oh, persze! – vágom rá.
Gyorsan háttal is fordulok neki, miközben érzem, hogy az összes vér az arcomba tódul. Hűha… ez elég zavarba ejtő helyzet volt… De legalább tudom róla, hogy egy igazi nemes lelkű férfi.
- Kész is vagyok – lép elém mosolyogva.
A derekán már ott díszeleg egy törölköző. Azonban vizes, izmos felsőteste így sem marad rejtve előttem…
Damien, fogd vissza magad!
- Azt hiszem, lassan ideje lenne hazatérnem, csak előtte mindenképpen meg akartalak találni, hogy megköszönhessem.
Matt arca elkomorul egy kissé.
- Biztos, hogy készen állsz rá? Nem biztos, hogy jó ötlet az erdőben kóricálni…
- Nem lesz semmi baj! Figyelni fogok, hidd el!
- Hát… jó, rendben.
Rámosolygok, majd az ajtó felé indulok. Már éppen rátenném a kezem a kilincsre, amikor megfordulok.
- Holnap meglátogathatlak? – kérdezem.
- Engem? – lepődik meg. Hát ennyire egyedül van? – Hát… hát persze, nyugodtan!
- Remek – vidulok fel. – Akkor holnap. Még egyszer köszönök mindent!
Kilibbenek az ajtón, és az időközben felfedezett bejárati ajtóhoz megyek. A gyönyörű köpenyt leveszem magamról, aztán gyorsan átváltozom, és kimegyek.
Rohanni kezdek, és meg sem állok hazáig – közben ébren figyelem az esetleges erre szaglászó vadászokat, de szerencsére eggyel sem találkozom.
***
Remek. A futás és a koncentrálás úgy leszívta az erőmet, hogy most már leginkább a pincében érzem az energiám szintjét… Ez így nem lesz jó, nagyon nem lesz jó.
Azonnal vadásznom kell.
A szobámba sietek, hogy rendesen felöltözzek, aztán, amint megvagyok, már megyek is a hátsó ajtóhoz, hogy minél hamarabb gondoskodhassak magamról. Ez már kezd veszélyessé válni.
Már alig néhány méter választ csak el az ajtótól, amikor a járásom kezd lelassulni, aztán végül teljesen megáll. Tovább akarok menni, de képtelen vagyok mozgásra bírni a testemet, és a látásom is elhomályosul. Remek, ennyi volt…
Úgy dőlök el, mint egy zsák.
***
Finom cirógatásra ébredek, ami az arcomat éri. Rövidesen egy kellemesen mély férfihang is csatlakozik hozzá.
- Damien… Ébresztő, kicsi leopárd…
Lassan kinyitom a szemem. A kép kezd kiélesedni, a mellettem térdelő alakja egyre jobban kirajzolódik. Izmos test, jóképű arc, fekete haj és szemek…
- Matt – jelentem ki ostobán.
Biztosan tisztában van vele, hogy ki önmaga. Hú, egy kicsit zavaros lett a gondolkozásom…
- Igen, én vagyok. Fel tudsz ülni?
- Remélem… – motyogom.
Lassan a hátamra fordulok, közben elkínzottan nyöszörgök. A testem szörnyen el van gémberedve. Mióta fekhetek itt?
- Amikor ma nem jöttél, rögtön eljöttem ide az illatodat követve – magyarázza, miközben kezével a hátamat támasztva ülőhelyzetbe segít. – Aggódtam, hogy esetleg valami baj van, és lám… tényleg baj volt.
- Lassan hivatalosan is a védőangyalommá fogadlak – mosolygok rá halványan.
- Rendben – kacsint rám édesen. Aztán az arcomat kezdi fürkészni. – Nincs benned elég táplálék és kimerültél, ugye?
- Igen, biztosan ez lehetett az oka.
- Gondoltam. Mit gondolsz, át tudsz most változni?
- Biztosan. Miért? – kérdezem értetlenül.
- Majd meglátod. Gyere velem, van számodra egy meglepetésem.
- Nem biztos, hogy jó ötlet… így semmire nem tudok figyelni, és téged is bajba sodornálak.
- Emiatt ne aggódj, semmi bajunk nem lesz! Se neked, se nekem. Csak bízz bennem!
Néhány másodpercig figyelem az arcát, aztán mosolyogva bólintok.
- Menjünk!
Visszamosolyog, én pedig még a földön ülve átváltozom, hogy ne kelljen fölállnom. Matt is felveszi gyönyörű farkas alakját, aztán elindul, én pedig követem. Csak lassú tempóban haladunk, és ő szorosa mellettem jön, ha esetleg valami baj adódna.
***
Egy gyönyörű vízeséshez érünk. Matt céltudatosan lépked előre, már biztosan ismeri a helyet. A vízesés mögé megyünk egy kis kőösvényen, majd néhány másodperc múlva egy félhomályba burkolózó barlanghoz érünk. Matt előre megy, és egy ponton megáll, majd int a fejével, hogy menjek oda.
Meglepettségemben kisebb morgás tör föl a mellkasomból, de cseppet sem barátságtalan, sőt – hálás. Matt előtt egy hatalmas ejtett vad fekszik a földön. A vére szagából ítélve alig fél órája vadászhatták le. Hálásan pillantok a gyönyörű farkasomra, aki kedvesen vonyít egyet, majd a barlang falához megy, visszaveszi emberi alakját, és onnan figyel.
Úgy esek neki a tápláléknak, mint az árva gyerek… khm, leopárd. Ínycsiklandó, friss, bőséges – pont erre van most szükségem.
***
Mikor az utolsó falatot is elpusztítottam, körbenyalom a számat, hogy ne legyen véres, aztán Matthez sétálok. Mosolyogva vakargatja meg a fülem tövét, mire én elégedett morgással a tenyerébe dörgölőzöm. Elfekszem, az ölébe hajtom a fejem, ő pedig tovább simogat. Néhány percig lehunyt szemmel fekszek, kiélvezve, ahogy a testem és a szervezetem feltöltődik energiával.
Kinyitom a szemeimet, felkelve emberi alakot öltök, aztán mielőtt meggondolhatnám magam, hálásan átölelem Mattet, és arcon csókolom.
- Köszönöm!
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 01. 25. 21:50:05
Fel-alá járkálok a házamban, várva, hogy a nap kezdjen lemenni. Szeretek itt lakni, közel az erdőhöz, egy takaros kis házikóban. Jobb is, ha nem hívom fel magamra a figyelmet. Túl sokan vágynak a fejemre ezüsttálcán. Bár ez a gondolat inkább megmosolyogtat…
Fáradt ásítással figyelem a napot. Az a nyomorult vámpír… még ennek a szónak a gondolatára is a hátamba hasít a fájdalom. Egy hétig nem tudtam miatta hazajönni, állandóan kicsúszott valahogy a kezeim közül. De végül csak sikerült megölni a senkiházit…
De egy hete nem jutottam táplálékhoz, és fáradt is vagyok. Veszélyes lesz így kimennem… fokozottan veszélyes, de muszáj. Csak meg kell várnom, míg a nap lemenő állásba kerül. Azok a semmirekellő prémvadászok már egy ideje itt ólálkodnak az erdőben, és újabban nagy kedvenceik a nagymacskák. És így sokkal nehezebb lesz észrevennem őket. Márpedig ha engem megsebesítenek… annak nagyon-nagyon rossz vége lesz.
Ez a rohadt sebhely a hátamon, olyan, mint egy elátkozott pecsét. Amíg rajtam van, legyengít. És ez a gyengeség abban mutatkozik meg, hogy ha állati alakban megsérülök, vagy elvesztem az eszméletem, rögtön visszaváltozok. Állati alakban ugyanis nem képesek begyógyulni a sebeim, csak emberi alakban. És ha a vadászok rám találnak, és ez meglátják… onnantól kezdve mehetek a cirkuszba főattrakciónak.
És ezt nem szeretném.
***
Végre eljött az én időm. Kilépek a házamból, és futásnak eredek, majd egy magas ugrással a levegőben átváltozom. Itt az ideje némi zsákmányszerzésnek, ha nem akarom éhen pusztulni.
Egy óra múlva még mindig hiába keresgélek. Olyan, mintha az erdő állatállománya kihalt volna… Sehol semmi. A vadászok műve lenne? Fogalmam sincs.
Már egy ideje ezen gondolkozva fekszem a magas fűben, amikor érzékeny füleim mozgást érzékelnek. Még nem mozdulok meg, csak az orromra hagyatkozom. Hmm… Egy gazella. És felém tart. Tökéletes.
Meglapulok a fűben, és egy résen keresztül figyelem, ahogy felém ugrándozik. Még kicsi… Na sebaj, a maradék energiát majd emberi alakban bepótolom. Amikor már elég közel van, egy nagy ugrással felé vetem magam. Gyorsan kapcsol a kicsike, megcsúszva kapar el a földön, és fordul meg, hogy elrohanjon. De engem nem ráz le ilyen könnyen. Ragadozó gyorsaságommal két ugrással rajta termek, és leterítem. Aztán már csak egy hangos roppanás hallatszik, ahogy átharapom a nyakát, és nem mozdul többet.
Na, ezzel is megvolnánk. Már éppen hozzálátnék a lakmározáshoz, amikor újra mozgást érzékelek. És egy idegen szagot… olyan, mint egy… farkas? Ellenséges morgással kapom föl a fejemet. Valóban, egy igen termetes, sűrű, fekete bundájú farkas közeledik felém. Lassú a mozgása, de egyértelműen felém tart. Furcsa, nagyon furcsa. Ebben az erdőben élnek ugyan farkasok, de csak kistermetűek, és majdnem mind szürke vagy rozsdabarna. De ez nem… és a szaga is más, nem ismerős.
Nem támadok fölöslegesen, most túl kimerült vagyok ahhoz. Nyugodtan figyelem, de a morgást nem hagyom abba. Védelmező állásba helyezkedem zsákmányom fölött, ezzel mutatva neki, hogy nem kívánok osztozkodni.
Tovább közelít, aztán fejével a gazella felé int. Hangosabban morgok, hátha végre észreveszi, hogy eszemben sincs adni belőle. Mikor vele szembe ér, kivár néhány másodpercig, aztán a gazella felé kap. A kis számító dög… Ebből bizony nem eszel, pajtikám!
Rátámadok, és egész testemmel arrébb lököm. De… nem védekezik. Mi a fene? Megtorpanok, és nem folytatom a támadást, ahogy eredetileg terveztem. De úgy tűnik, nem is kéne… sikerült egy kőszirtre löknöm a szerencsétlent. Nyüszítve súrolja végig az éles szélét, aztán a feje koppan egyet, és nem mozdul.
Eredetileg állatbarát vagyok, és ez az ösztön most fel is ébred bennem. Óvatosan odaszökkenek a farkas mellé, és megbököm az orrommal. Nem mozdul, a szemei csukva vannak. De lélegzik. Helyes.
Már éppen megfordulnék, hogy ott hagyjam, amikor eszembe jutnak a prémvadászok. Francba! Ez a farkas nagyon gyönyörű példány, nem hagyhatom így itt, kiszolgáltatva. Szomorúan pillantok felfalásra váró zsákmányomra, de a farkas felől is vérszagot érzek. Ennyit erről. Kénytelen leszek emberi táplálékkal gondoskodni magamról…
Meggyőződöm róla, hogy senki és semmi nincs a közelben, aztán gyorsan visszaváltozok. Óvatosan a karjaimba veszem a farkast, és kis híján vissza is ejtem. Felnyögök a súlya alatt, ahogy megerőltetve magam mégis sikerül fölemelnem. Hogyan pazaroljunk még több energiát, mint kellene…
***
Hazaérve ideiglenesen egy használaton kívüli munkaasztalra fektetem. A bal mellső mancsa vérzik, valószínűleg a kőszirt széle sértette föl. Elmosolyodva fedezem föl, hogy a jobb mellső mancsán fehér a szőr. Milyen aranyos, mindenhol máshol fekete. Mintha zokni lenne rajta.
Állatorvosi diplomát ugyan nem szereztem, de a társaim sebeinek ellátásban sokszor segédkeztem… annak idején. A megfelelő eszközöket beszerezve kitisztítom a sebet a mancsán, aztán bekenem egy gyógykenőccsel. Amikor ezzel megvagyok, óvatosan bekötözöm a sérülést, majd a nappaliba sietek. A kandallóban ropog a tűz, kellemes meleg van mellette. Néhány törölközőből és takaróból kellemes, puha fekhelyet készítek oda, majd visszamegyek a farkasért. Lefektetem újonnan készített fekhelyére, és megsimogatom fején a selymes, puha szőrt. Most már rendbe fog jönni.
Kimerülten zuhanok én is az ágyamba. A fejem lüktet a fáradtságtól és az éhségtől, de ezzel holnap is ráérek foglalkozni.
***
Másnap reggel első utam a nappaliba vezet. A fekhelyet viszont üresen találom. Hm… elég önálló farkassal van dolgom, úgy tűnik. De furcsa… egy ajtó sincs nyitva. Márpedig egy farkas nehezen csukhatná be az ajtót… na mindegy.
De mi van, ha még mindig nincs teljesen jól? Csúnyán beverte a fejét, nagyon könnyű préda lenne a vadászoknak… A francba, muszáj utána mennem.
***
Már három nap is eltelt azóta, hogy a farkas eltűnt. Minden nap kétszer is átkutattam az erdőt, de semmi nyoma. Néhány helyen éreztem ugyan a szagát, de nem találtam meg. Remélem, nem kapták el a prémvadászok…
Már megesküdtem magamnak, hogy ma megyek megkeresni utoljára. Ha most sem találom meg, feladom a keresést.
A házamat elhagyva rögtön átváltozom, és alaposan körülnézek az erdőben. Kellemetlen, hogy az éhség még mindig ott vájkál bennem. Amit emberi alakban vettem magamhoz táplálékot, seperc alatt megemésztődött. De most nem ez a fontos.
Első utam arra a helyre vezet, ahol először találkoztunk, mint minden alkalommal. De ezúttal szerencsével járok. Megpillantom a pompás, fekete bundát, és megérzem a furcsa szagot is. Ő is megpillant engem, és furcsa módon azonnal rohanni kezd előlem. Mi a fene…? Ezt nevezem én hálának! Bár lehet, hogy nem tudja, hogy alakváltó vagyok, és én segítettem rajta? Igen. Könnyen lehet.
A nyomába eredek, és különös kis fogócskát rendezünk ketten az erdőben. Nem tudom, mennyi ideig rohanunk így, de érzem, hogy egyre több energiát fogyasztok el, amire vészesen szükségem lenne most.
A farkas hirtelen megtorpan, és szembefordul velem. Lelassítok, és úgy állok meg előtte, hogy lássa, ezúttal nem akarom bántani. Bizalmatlanul néz rám. Ez így nem lesz jó. Beletörődően morgok egyet, csak halkan, aztán visszaváltozom emberi formámba. Hátha így már megérti. Látom a szemein a pillanatnyi döbbenetet, és már éppen hozzá akarnék szólni, amikor... Amikor ő is átváltozik. A gyönyörű farkas helyett most egy gyönyörű férfi áll előttem. Hát persze… ezért nem ismertem a szagát… mert egy vérfarkas.
Nagyon magas, az én fejem a mellkasával van egyvonalban, és hihetetlenül izmos. Az az érzésem támad a testére nézve, hogy egy mozdulattal összeroppanthatna. Tekintetemet lassan fölemelem, hogy lássam az arcát. Úristen… milyen jóképű! És a haja… gyönyörű, fekete, és félhosszú. Szemei olyan feketék, hogy el tudnék veszni bennük – ezúttal azonban ellenségesen méregetnek engem.
- Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezi mély hangján, ridegen.
- Én… én… s-semmit... – dadogom.
- Akkor meg miért követsz?
- Én csak… biztos akartam lenni benne, hogy jól vagy… Még sosem láttalak itt, és olyan… magányosnak tűntél.
Megvetően nevet föl.
- És gondolod, hogy pont a te társaságodra vágytam? Egyszer kerültem a közeledbe, amikor figyelmeztetni próbáltalak, hogy ezek a nyomorult vadászok minden állatot megmérgeztek az erdőben, hogy könnyebben találjanak maguknak áldozatot, de te erre rám támadtál. Ezek után…?
Ó… szóval ezért akarta elvenni…
- Én… sajnálom – motyogom.
Néhány másodpercig csak méreget, nem szólal meg.
- Még valami? – kérdezi végül.
Némán megrázom a fejem, a földet fixírozva. Még egyszer rám néz, aztán sarkon fordul és eltűnik a fák között. Megsemmisülten állok ott. Persze, nem figyeltem oda, mit is akar, elvette az eszem az éhség. Foghatnám erre, de nem az éhségem és nem a fáradtságom lökte a kőre, innentől kezdve pedig az én hibám.
Szomorú sóhajjal fordulok meg én is, visszaveszem leopárd alakomat, és elindulok vissza a házam felé. Milyen furcsa… eleve nem hallottam még arról, hogy a közelben élnének vérfarkasok, arról főleg nem, hogy ebben az erdőben. Nagyon ritkák, és általában inkább hordákban élnek, hogy megvédhessék egymást, így fenntartva a fajukat. Vagy legalábbis én így hallottam… De ez a farkas… egyedül van. Vajon miért ilyen ma…
Hirtelen dörrenés szakítja félbe a gondolataimat, és az égető fájdalom, ahogy valami mélyen súrolja a mellső lábam teljes hosszát. Közvetlenül ezután valami szúró fájdalom nyilall az oldalamba. Fájdalmas üvöltéssel esek neki a mellettem lévő fának, aztán begurulok mögé, messze a magas fűbe. Érzem a saját vérem szagát. A testem zsibbadni kezd… kábító lövedék.
Jaj ne! A vadászok… Én hülye, nem figyeltem… És most a heg a hátamon is munkához lát a sérülésem miatt. A testem remegni kezd, és lassan visszaváltozom. Gusztustalan röhögést hallok, aztán kb. 40 méterre tőlem lépések indulnak meg felém. Ennyi, kész, vége… Mehetek a cirkuszba, onnan meg az orvosokhoz…
A testem egyre jobban elnehezül, a szemeim készülnek lecsukódni, de halványan még elképesztően gyors rohanást érzékelek. Aztán csak egy elmosódott fekete foltot látok, amint valami dühösen, hangosan morogva a felém tartó vadászokra veti magát.
Ő lenne az…? Nem tudom… Fájdalmas nyögéssel adom át magam a sötétségnek.
