Néhány pillanatig csak a szemeimet fürkészi, majd a nyakamra hajol, hogy aztán forró csókokkal borítsa be. Forróság árad szét a testemben, és önfeledten nyögdécselni kezdek, egyre csak a nevét hajtogatva. Fogalmam sincs, mi üt belém, de hirtelen csak egyetlen dolgot akarok..
Mocorogni kezdek, hogy felhívjam magamra a figyelmét, aztán megragadom a felsőjét. Magamhoz húzom és megcsókolom. Végre…
Azonban elkerekedett szemeit látva rögtön elbizonytalanodom. Lehet.. lehet, hogy ezt most nem szabadott volna? Úristen, hogy én mekkora hülye vagyok..
- Izé… Sajnálom… Nem tudom… Hogy lehetek… Hogy juthatott ez az eszembe?! – szorítom a fejemre a kezeimet zavaromban.
Annyira, annyira, de annyira idióta vagyok.. Hogy tehettem ezt?
- Nobuo.. – hallom suttogását a fülembe. Eltávolítja a fejemről a kezeimet, aztán beleharap a fülembe. Halk nyögés szalad ki a számon, először az apró, szúró fájdalomtól, aztán attól, hogy izgatóan végighúzza a nyelvét a fülcimpámon. – Olyan aranyos vagy…
Hogy mi? Aranyos..? Tehát… tetszett neki?
Nem tudok reagálni, mert visszafojtott lélegzettel érzékelem, hogy egyik kezével már gombolja ki a nadrágomat. Aztán lehúzza a sliccemet, és.. és.. körém kulcsolja az ujjait.. ott lent.. Úristen… Összerezzenek kezének hidegségétől, de pozitívan hat rám. Testemet ösztönösen az övének feszítem, és összeszorított szemekkel élvezem az érintését.
Aztán már csak azt veszem észre, hogy arca eltűnik az enyém fölül. Kinyitom a szemeimet, és látom, hogy lejjebb csúszott az ágyon. Kíváncsian figyelem, mire készül, és amikor az ágyékomhoz hajol, rögtön rá is jövök.
Elkerekednek a szemeim, és kétségbeesetten próbálom visszahúzni onnan, nem sok sikerrel. De.. ha.. ha megteszi… én belepusztulok a zavaromba..
- Sa-Saiki-san… – dadogom.
Ő azonban nem várja meg, mit akarok mondani. A következő pillanatban már a szájába is vesz.. Élvezet teljes sikolyomat nem tudom visszatartani, az ujjam gépiesen fúródnak a hajába. Mozgatni kezdi a fejét, én pedig úgy érzem, hogy menten apró darabkáimra hullok szét. Ez az érzés.. őrjítő…
Amikor megérzem magamon a nyelvét is, már biztos vagyok benne, hogy bele fogok pusztulni. Vagy ebbe a fantasztikus érzésbe, vagy a szégyenbe, de az egyikbe biztos..
Nem bírom sokáig, az élvezettől könnyes szemekkel megfeszül az egész testem, a hátam megemelkedik, és elélvezek.
Elködösült tekintettel nézek le rá, de a kábaság azonnal eltűnik a fejemből, amikor meglátom.. mit csináltam.. Azonnal felülök, és rémülten kapkodom ide-oda a fejem egy zsebkendő reményében.
- Saiki-san! Szörnyen sajnálom! – hadarom közben.
Elkapja a csuklómat, mire megdermedek, és hatalmas szemekkel nézek rá. Most.. most mit fog velem csinálni? De.. de ő.. elmosolyodik…
- Megbocsátok, ha te is nyújtasz nekem egy kis örömöt... – szólal meg.
Közben nagyokat nyeldesve figyelem, ahogy letörli az arcáról, ami.. ami odakerült.. aztán le is nyalja. Érzem, hogy az arcom színe a szokásos vörösről falfehérre vált, mikor pillantásom a nadrágjára esik.. Hogy én… én csináljam.. azt? De csak csalódást okoznék.. még soha nem csináltam…
De nem lehetek ennyire önző. Viszonoznom kell a szívességet. Ha ő megtette nekem, nekem is meg kell tennem…
Mély levegőt veszek, aztán egy aprót bólintok. Egy kicsit mintha meglepné a beleegyezés, de ezen nem is csodálkozom.. Az eddigi viselkedésemből ítélve nem éppen az a fajta vagyok, aki egykettőre belemegy egy ilyenbe… Ha csak feleannyira bíznék magamban, mint amennyire biztos vagyok a dolgomban! Nem tudom miért, de nem akarok csalódást okozni.
Felül az ágyon, hátát az ágytámlának támasztja, és úgy figyel vörös színű szemeivel. Öntök magamba némi önbizalmat és lélekerőt, aztán elhelyezkedem egy kicsit lejjebb, hogy a fejem a megfelelő helyzetben lehessen. Kiszabadítom nadrágjából már kőkemény férfiasságát… és egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Az előző alkalommal nem is figyeltem, hogy ennyire.. nagy. De megbirkózok vele.. muszáj lesz.
Egy utolsó bátorságot is magamba szívó mély lélegzet után nekikezdek. Először csak bátortalanul végighúzom rajta a nyelvem, de elégedett morranása ad némi bátorságot. Még párszor megismétlem a mozdulatot, egyre jobban fölbátorodva, aztán lassan a számba csúsztatom. A szám kapacitása nem elég nagy ahhoz, hogy az egész beleférjen, de igyekszem a lehető legtöbbet bevonni a szám forróságába. Nyögése zene füleimnek, újra fölbátorít, és lassan mozgatni kezdem a fejem.
Végig magamon érzem a tekintetét, ahogy merev farkát egyre ütemesebben csúsztatom ki-be a számban. Nyögései egyre sűrűbbé válnak, a fejemre simítja tenyerét, és egy ideig ő diktálja a tempót. Néhány másodperccel később viszont kiveszem a számból és nyelvemmel néhányszor végigsimogatom a makkját. Felhördülve markol erősen a hajamba, és ahogy visszaveszem a számba, már el is élvez.
Élvezetének minden cseppjét lenyelem, aztán felpislogok rá. Elmosolyodik, aztán egy mozdulattal fölránt az ölébe.
- Ha nem lettél volna olyan kis félős az elején, azt hinném, csináltad már korábban is – mormogja a nyakamba.
Nyelvét végigfuttatja a nyaki ütőerem mentén, és már várom, hogy mindjárt meg fog harapni… de semmi. Belecsókol a nyakamba, aztán újra az arcomra néz. Szemei még mindig ködösek egy kissé, és bár a légzése már megnyugodott, az előbbi ziháló mellkasa reményt ébresztett bennem. Ezek szerint sikerülhetett a kedvére tennem? Remélem…
Gondolataimat számra adott forró csókja szakítja félbe. Halkan felsóhajtok, és a nyakát átölelve viszonzom. Ujjaim akaratlanul is a hajához kerülnek, és egy belső ösztönnek engedelmeskedve kibontom a haját. A selymes, fekete tincsek a vállaira és a kezemre hullnak.
Amikor a csóknak vége szakad, elvörösödve bújtatom el a fejem a nyaka hajlatába. Nem akarom, hogy lássa, milyen hatással van rám..
- Hamarosan vissza kell mennem.. – súgja a fülembe néhány perc múlva.
- Én is lemegyek veled. Még úgy sem néztem igazán körül.. De persze most igyekszem elkerülni a hátsó folyosókat – teszem hozzá zavartan.
- Rendben – feleli, és mintha a szája sarka ismét felfelé görbülne.
***
Fél óra múlva már rendbe szedetten sétálunk le az alsó szintre. A nappalitól néhány lépésnyire megállunk a folyosón.
- Maradj itt egy kicsit, egy perc, és jövök. Aztán elmondom merre nem tanácsos elkóborolni.
- Rendben – bólogatok.
Kötelességtudóan megállok ott, ahol vagyok. Míg Saiki elmegy, szótlanul nézegetem a falra akasztott képeket, festményeket. Mind gyönyörű művészi alkotás.
Egészen addig nyugodtan nézelődöm, míg cipősarkak kopogását nem hallom. Amik felém közelednek. Reménykedve pillantok a hang irányába, hátha Yuki jön erre, de csalódnom kell.. A balszerencsém már megint mellém szegődött. Yumi lépdel egyenesen felém.
- Á, itt a kis emberünk – mosolyodik el gonoszan.
- Igen, itt – morgom válaszul.
Már csak ő hiányzott innen… Megáll előttem, és végigmér. Aztán látványosan a levegőbe szagol.
- Fogalmam sincs, mit eszik rajtad annyira az én Saikim, de van egy sejtésem. Ami minden bizonnyal igaz is.. De ebben az esetben muszáj nekem is megízlelnem, hogy tényleg vagy-e olyan finom, hogy ezt megérd – mondja végig a szemembe nézve gonosz pillantásával.
Hogy mi? Csak nem a véremet akarja? Na, arra aztán várhat… Viszont úgy tűnik, ő nem igazán akar várni. Már lendülne is felém, amikor én saját magamat is megdöbbentem… de teljes erőmből felpofozom.
Hűha. Ez jól esett... Mármint, tudom persze, hogy egy vámpírral szemben nem hatásos egy pofon, meg nem is ajánlatos, mert valószínűleg a halálos ítélettel egyenlő… De, valljuk be, valamennyire azért megérdemelte.
Önbizalmamat azonban egy pillanat alatt elveszítem, amikor látom, hogy Saiki döbbenten áll nem messze tőlünk. Remek, neki is pont ilyenkor kell visszajönnie, hogy lássa…
Kedvenc kis szőke libám egy ideig még hatalmasra nyílt szemekkel bámul rám, aztán már emeli is a kezét, hogy visszaüssön. De még mielőtt elérhetné az arcomat, valaki megállítja a kezét.. Történetesen Saiki.
- Ne merd bántani! – mordul rá Yumira.
Yumi titokzatosan elmosolyodik, szinte ijesztő a szemében megcsillanó gonoszság.
- Igen? Ne merjem? És mit gondolsz, mit szólna az uralkodónk, ha mindezt elpanaszolnám neki? Hogy szeretett férjem, az ő legkedvencebb nemese egy közönséges emberi halandót cipelt az otthonunkba, és itt is tartja? És hogy engem borzasztóan elhanyagol miatta, sőt, még azt is szó nélkül elviselné, hogy az az ember megüt engem? És hogy azt nem hagyja, hogy visszaadjam? Hm? Vajon mit mondana? Mert én nagyon kíváncsi lennék rá.. És tudod jól, hogy engem is nagyon szeret... – sorolja egyre szélesebb vigyorral.
Saiki megdermed, és szótlanul mered rá. Szorítása lassan elengedi Yumi karját, aki ezt kihasználva boldogan emeli fel újra. Saiki ezúttal meg sem moccan, és Yumi keze akadály nélkül csattan az arcomon.
Hát, nem mondom, van erő a vámpír nőkben… Bár nem a fal adja a másikat, nem sok kell, hogy megtántorodjak, de a nyakam így is figyelmeztető hanggal megroppan, amilyen erővel oldalra fordul a fejem.
Ekkor halk sikkantásra figyelek föl, és felemelve a tekintetemet látom, hogy Yuki száguld felénk, kezét a szájára szorítva.
- Yumi, te ostoba, hát mi a fenét csinálsz?! – kiáltja közben. Aztán mellénk ér, és vádlón mered a bátyjára. – És Saiki főleg te mit csinálsz? Eszedben sincs megvédeni ettől az elvetemülttől?
- Csak visszakapta, amit… megérdemelt – hangzik a felelet.
Kerüli a pillantásomat, pontosabban fogalmazva inkább egyszerűen elnéz fölöttem, miközben válaszol. Magamba roskadva hajtom le a fejem.
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 15. 20:44:09
Úgy tűnik, meglehetősen meglepi az indok, amiért nem akarom, hogy újra megtörténjen. De hát.. én ezt nem értem. Akinek felesége van, az a feleségével szokott lenni, nem?
- Nobuo – szólít meg. Milyen kellemes hangzással mondja ki a nevem.. Na ne, mikre gondolok már megint? A derekamnál fogva magához húz. – A házasság nem jár együtt hűséggel, főleg, ha belegondolsz, hogy átlagosan a mi fajtánk 500 évet él együtt. 500 éven keresztül nem kívánhatnék meg senkit?
Megszeppenve nézek rá. De.. valóban. Igaza van... Ők nem olyanok, mint az emberek, nem évtizedekről, hanem évszázadokról van szó. És, ha némely embernek még az évtizedek is megerőltetőek… akkor az évszázadok tényleg nem lehetnek könnyűek.
Egy pillanatra úgy érzem, mintha újra közeledni akarna, de…
Kopogás zaja hallatszik.
Összerezzenek, és határozottan úgy tűnik, mintha Saikit felidegesítené a dolog. Ezzel éles ellentétben áll, hogy olyan gyengéden tartja a derekam.
- Saiki-sama, bent van? – hallok egy rekedtes hangot az ajtó túloldaláról. – Problémák adódtak. Koreában nőtt a vérfarkasok által megölt vámpírok száma.
Erre újra dühösen villannak meg a szemei. Én pedig megdöbbenek. Tehát várfarkasok is léteznek, és tényleg nem szívlelik egymást.. Istenem, mintha egy mondavilágba csöppentem volna bele. Pedig ez… nagyon is valódi.
- Velem jössz Koreába? – szegezi nekem a kérdést hirtelen.
Hogy mi? Én? Koreába? Vele? Vérfarkasok és vámpírok közé? Már éppen rávágnám, hogy nem.. de azért elgondolkozom. Ha elmegy, itt maradok egyedül. Yumival. Meg azzal a torzszülöttel.. Lehet, hogy még a másodikkal is könnyebben tartózkodnék egy légtérben. Nincs más választásom…
- A-azt hiszem... – felelem.
- Akkor mindjárt előkerítem Yukit. Menj el vele ruhát vásárolni.
Hálásan bólogatok. Erre ő.. istenem..
Tenyerét az arcomra simítva húz magához, és megcsókol. Érzem, hogy a szívem gyorsabb ütemre kapcsol. Eszemben sincs ellenkezni, az érzés túl jó ahhoz, hogy megszakítsam. Nyelve utat tör a számba, én pedig halkan felnyögök az ismeretlen élménytől.
- Nobuo... – suttogja az ajkaimra.
Aztán újra lecsap a számra, én pedig élvezkedve adom át magam a csókjainak. Már az sem érdekel, amikor kis idő múlva elfogy a levegőm. Csak arra tudok koncentrálni, hogy még, még, még…
Ő viszont elenged.
- Elintézek néhány dolgot, Yuki majd jön érted – mondja.
- Értem... – felelem kábán, kissé csalódottan.
- Szia – köszön el, aztán már ott sincs.
Lehuppanok az ágyra és csak nézek magam elé. Igyekszem helyreállítani a zavaros légzésemet és szívverésemet, na meg a dolgokat sem ártana tisztázni a fejemben…
Itt vagyok egy vámpírokkal teli kastélyban, az egyik nő meg akar ölni, a másik teljesen közömbös irántam, a harmadik pedig aranyos. És a ház ura.. fogalmam sincs, hogy mi ez, ami kettőnk között van. Mármint.. ő látja bennem a vért és a szexet.
De én… magam se tudom. Egyszerűen nem tudom benne meglátni az erőszakos vámpírt, aki a véremet és a testemet akarja. Vagy csak nem akarom..
Ajtónyitódás zavar fel a gondolataimból.
- Szia Nobuo! – csicsergi a belépő Yuki vidáman. – Készen állsz a nagy vásárkörútra?
- Öhm.. azt hiszem, igen.
- Naaa... – Leül mellém a ágyra és kíváncsian néz rám. – Mi ez a nagy mélabú? Még mindig amiatt a buta Yumi miatt emészted magad? Hidd el, nem éri meg! Csak féltékeny, de Saikit egy cseppet sem érdekli. Ezt elhiheted nekem, ismerem már őt! Viszont ahogy rád néz.. az már sokkal másabb.
Egy vidám kacsintással zárja le a mondandóját. Mosolyt erőltetek az arcomra, vagy nem is annyira erőltetek, mert megmosolyogtat, amiért ilyen lelkes.
- Köszönöm, Yuki. – Felállok az ágyról, aztán az órára pillantok. – Egyébként.. ilyenkor hol akarunk vásárolni?
- Ne aggódj, nekem mindig minden nyitva van – kacsint rám újra.
Megragadja a kezem, aztán már húz is ki maga után a szobából. Elhaladunk egy nappalinak kinéző helyiség előtt, ahol mintha Yumit látnám bent kuksolni. Yuki tudomást sem vesz róla, lendületesen kitessékel az ajtón, aztán egy már előállt fekete, sötétített ablakú, igencsak drágának kinéző autóhoz vezet. Beülünk a hátsó ülésre, ő pedig valami mikrofonféleségbe bediktál egy címet. Sofőrünk is van... Aztán elindulunk.
***
Már legalább a negyvenharmadik boltba rángat be. A kocsi csomagtartóját, az első ülést, és a hátsó ülést is telepakoltuk szatyrokkal, nem értem, mi kellene még. Ráadásul egyetlen ruhadarabot sem fizethettem én, ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes darab – amiket magának vásárolt, azok is – a bátyja számláját terhelje. Kis hamis, de biztos vagyok benne, hogy Saiki is imádja.
Betérünk a boltba, és mire kettőt pislogok, máris egy köteg ruhával a kezében áll előttem.
- Hajrá, irány a próbafülke!
Felsóhajtok, de teljesítem a parancsot. Újra ugyanaz: szűkebbnél szűkebb szabású farmerek és pólók, amik.. hát.. kiemelik a kiemelnivalót..
Legutoljára egy sötétkék színű farmer marad. Ezt is fölveszem, aztán kilépek, hogy megmutassam neki.
- Hűűűűha! – elismerően néz végig rajtam, aztán kuncogni kezd. – Ha Saiki ebben meglát…
Elég csak erre gondolnom, hogy zavarba jöjjek. Mint mindig, ha szóba kerül.. Őrült vagyok, komolyan.
***
Yuki segít fölcipekedni Saiki szobájába, és – amilyen hatalmas az a szoba – könnyen el tudunk pakolni mindent. Valamit elkezd kotorászni az egyik papírzacskóban, aztán előhúzza a sötétkék nadrágot.
- Gyorsan, vedd fel! – utasít mosolyogva.
Megvonom a vállam, aztán átveszem a nadrágot. Sokat sejtetően vigyorog, és fogalmam sincs, mi ennyire vicces. Amikor aztán néhány másodperccel később kinyílik a szoba ajtaja, számomra is világossá válik. Ugyanis Saiki lép be rajta..
- Már meg is van, holnap este indu... – újságolja vidáman, de aztán, amikor tekintete rám téved, elhallgat.
Úristen, de ciki.. ennyire nem lehetek visszataszító…
Látom, hogy Yuki alig bír magával. Aztán Saiki újra megszólal.
- Yuki, volnál szíves magunkra hagyni minket?
Különösen zavarban érzem magam, ugyanis egy pillanatra sem veszi le rólam a szemeit. Yuki, még mindig kuncogva, sietve elhagyja a szobát.
Már éppen meg akarnám kérdezi, hogy tényleg ennyire szörnyű-e, de a hirtelen döbbenet megállít ebben. A következő pillanatban ugyanis máris az ágyon fekszem, Saiki fölöttem. Tekintetében félreérthetetlen vágy csillan. Istenem.. miért vágyom rá ennyire én is?
Egy ideig nem történik semmi. Mintha.. veszekednének. Két nő. Mi a fene történik itt? Az egyik hangját még soha nem hallottam. Aztán a tegnap „megismert” nő hangja megszűnik, és halk kopogás jelzi, hogy valaki távolodik. Azaz nem.. valakik. Kinyílik az ajtó, én pedig kis híján az ágy alá ugrok, amikor egy szőke hajkoronájú nő lép be. Aztán jobban megnézem, és látom, hogy nem a tegnapi az. Bár hasonlít rá..
- Szia! – köszön rám lelkesen.
Szélesen elmosolyodik, amitől kivillannak hosszú szemfogai. Elsápadok.. még egy?
- H-hello – viszonzom az üdvözlést kissé bizonytalanul.
A mosolya egész kedvesnek tűnik, ha levonom belőle a szemfogakat. Leül mellém az ágy szélére és rám nevet.
- Ugyan, ne félj már tőlem! Nem akarlak bántani.
- Akkor jó – lélegzem fel megkönnyebbülten.
- Hű, te tényleg nagyon szép vagy – vesz jobban szemügyre, mire én zavartan lesütöm a szemeimet. Közelebb hajol, én pedig megdermedek. Csak nem akar ő is megharapni? De aztán mosolyogva vissza is húzódik. – És az illatod valami isteni. Nem csodálom, hogy Saiki meg akar tartani…
- Te-tessék?! – hüledezek.
- Semmi, semmi – legyint kecsesen a kezével. – Jut eszembe, még be sem mutatkoztam. A nevem Yuki, Saiki húga vagyok.
- Oh – lepődöm meg. Nem is tudtam, hogy van húga. – Én Nobuo vagyok.
- Örülök a találkozásnak, Nobuo – mosolyodik el újra. Milyen mosolygós.. biztosan ő hozza a felüdülést ebbe a házba.. vagy mibe. Izgatottan néz rám. – Most pedig gyere, lemegyünk vacsorázni.
Zavartan pislogok rá. Mennék én, de.. Aggódva nézek le a földön heverő ruháimra, amik nagyrészt két vagy több darabban vannak. Yuki fölkacag a látványra.
- Úgy látom, a bátyám nagyon heves volt.
- Öhm.. hát.. igen.. – fordulok el vörös arccal.
- Na, nem kell itt pironkodni, ismerem őt – kacsint rám. – Várj meg itt, egy perc, és hozok neked valami ruhát!
Aztán eltűnik. De nem amolyan sietve kimegy a szobából… Nem. Egyszerűen köddé válik. Döbbenten meredek a hűlt helyére, és még nem is térek magamhoz, már újra a szobában van. Ó, istenem… Már megint megkérdezem, hová kerültem?!
A kezében teljesen hétköznapi ruhákat tart, egy fekete farmer és egy póló van nála. Átadja őket, aztán megvárja, míg felöltözök. Hát a ruhák egy kissé szokatlanok.. én inkább bő ruhákban jártam eddig, de ezek.. hát.. tapadnak.
***
Az asztalnál Saiki mellett kapok helyet. Velünk szemben ül Yuki, és még egy lány, Maoko, aki mint kiderült szintén Saiki húga. Bár ezt rögtön ki is találtam, fekete hajával és szemeivel nagyon hasonlít rá. És mellettük van még egy gazdátlan teríték. Te jó ég, ugye nem kell egy asztalhoz ülnöm azzal a nővel?!
Egyébként is kissé feszélyezve érzem magam, amin az sem segít, hogy Yuki állandóan dicséri az állítólagos szépségemet. Felüdülésnek hangzik, amikor azt bizonygatja, hogy ne féljek Saikitól, mert igazából kedves.
- É-és az a nő… Aki ott ordibált az ki? – szólalok meg, minden figyelmemet a tányéron lévő ételnek szentelve.
- Jaj, ő Yumi, a nővérünk. Tudod, Saiki felesége. Egy féltékeny hárpia, de attól még ő is tud rendes lenni… Csak nem pont azokkal, akik Saiki ágyában kötnek ki – feleli Yuki.
Döbbenten meresztem a szemeimet. A.. a felesége? Felesége van, velem pedig nem is olyan rég még.. Úristen, nem elég, hogy akaratom ellenére vesztem el a szüzességem, de még egy nős ember is veszi el? Na jó, egy idő után már nem volt akaratom ellenére, de akkor is… Felesége van!
- É-értem – nyögöm ki nagy nehezen.
Elpirulva tördelem a kezeimet, és fogalmam sincs, mit kezdjek az imént hallott információval. És ezen nem segít, amikor Saiki keze a combomra siklik, és simogatni kezdi. Az arcom lángvörösre gyúl.
- Sa-saiki-san, nem eszik semmit? – dadogom, miközben igyekszem lefejteni magamról az ujjait.
A próbálkozásom persze sikertelen. A legrosszabb az, hogy még.. még jól is esik.. de nem az asztalnál, a húgai előtt.
- Szeretnéd ha ennék? – súgja a fülembe, közelebb hajolva. – Ha ilyen aranyos leszel, kénytelen leszek megint megkóstolni téged.
Levegőt is elfelejtek venni, amikor érzem, hogy a kezét egy bizonyos pontra helyezi.. ott lent.. Istenem, végem van. Hát egy csepp szemérem sem szorult belé? Már éppen szólásra nyitnám a számat, amikor más dolog vonja el a figyelmem. Valaki bejön.. Valaki? Az a nő.. mi is a neve? Ja, igen. Yumi. Egek, ez az este percről percre rosszabb lesz.
Minden szempár felé fordul. Ő először engem tüntet ki a figyelmével, pillantása egyértelműen azt tükrözi, hogy menten kitekeri a nyakamat. Aztán bájosan elmosolyodik, és Saiki mellé libben.
- Saiki, kedvesem! – Mosolya lehervaszthatatlan. De nem túl őszinte.. – Remélem, velem is megosztod majd legújabb zsákmányodat. Mint férj és feleség, ez kötelességed.. ráadásul a vére illata fenséges.
Még a válaszadásra sem hagy időt, előrehajol, és röpke csókot nyom Saiki ajkaira. Akaratom ellenére is összerezzenek. Nem túl lelkesítő a gondolat, hogy egy férfi, akivel nemrég még egy ágyban feküdtem, most mást csókolgat közvetlenül mellettem. Annak a gondolata, hogy Yumi minden csepp véremet kiszívja, szinte mellékesnek tűnik.
Kihasználva az alkalmat eltávolítom magamról a kezét, amit valószínűleg csak ott felejtett. Aztán halkan hátratolom a székem.
- Elnézést – mondom halkan.
Nem vagyok kíváncsi a reakciókra, csak arra koncentrálok, hogy minél gyorsabban elhúzzam onnan a csíkot. Kisietek az ajtón, és miközben elindulok egy irányba, megkönnyebbülten veszem észre, hogy senki nem jön utánam. Csak megyek, megyek és megyek… Aztán rájövök, hogy meglehetősen eltévedtem. Hatalmas ez a ház, vagy kastély, vagy tudom is én mi. Rengeteg kis folyosólabirintussal, aminek nagyon úgy tűnik, hogy én is a csapdájába estem. Bolyongok még egy kicsit, aztán feladom a reményt, hogy valaha is megtalálom a helyes irányt. Jut eszembe.. mégis hova akarok menni? Saiki szobájába semmiképpen.. lehet, hogy Yumi is ott lakik vele.. Még a gondolatra is kiráz a hideg. De akkor hova? A kijárathoz. Bár van egy olyan érzésem, hogy attól nagyon messze vagyok.
Sóhajtva leülök a kőpadlóra, hátamat a falnak támasztom. Remek. Hogy vagyok képes mindig a lehető legnagyobb slamasztikába keverni magam? Ezt már tanítani lehetne..
Valami mozgásra leszek figyelmes a folyosó egyik kanyarjában. Reménykedve kapom fel a fejem. Lehet, hogy Saiki az? Mármint.. sajnos. Természetesen nem örülnék neki… annyira. Megborzongok, a levegő hirtelen mintha fagyossá vált volna. Igen, ez lesz a legjobb indok, hogy vigyen a szobájába. Az, hogy fázom.
A mozgás szokatlanul lassú, de aztán csak mellém ér. Rápillantok, de még a hangom is a torkomon akad. Ez a legkevésbé sem Saiki, de még csak vámpírnak sem néz ki. Sokkal inkább, mint valami.. szörnyeteg. Vagy torzszülött. Meglehetősen hatalmas darab, szélességben és magasságban egyaránt. És olyan, mint egy.. mint egy púpos hátú vízi hulla. A bőre olyan fehér, mint a papír, és a szája határozottan kék színű. És a szemei.. mintha vak lenne. Nincs is írisze, csak a szeme fehérje és a pupillája látszik. Furcsa torokhangon mintha mondani akarna valamit, amivel végleg halálra rémít. A falhoz lapulok, mire ő vakon tapogatózva felém nyújtja mancsszerű kezét. Összeszorítom a szemeimet, és úgy várom, hogy mit fog velem csinálni..
- Tünés innen! – hallok meg egy kiáltást magam mellől.
Félve nyitom ki a szemeimet, és nagyokat pislogva figyelem, ahogy a valami nyüszítve elrohan. Vagy inkább dülöngél.. Aztán lassan felnézek, és Saikival találom szembe magam.
- Saiki-san.. – suttogom megkönnyebbülve.
Egy határozott mozdulattal felránt a földről.
- Jól vagy? – kérdezi. Még mielőtt bármit is mondhatnék, tekintete rideggé válik, és rám förmed. – Mégis mi a fenét keresel itt?!
- É-én… el.. eltévedtem – vallom be elpirulva, lehajtott fejjel.
Fölsóhajt, és nem fűz semmit a dologhoz.
- Mi volt.. ez? – kérdezem.
- Az egyik szolgáló fia. Elképzelésünk sincs, ki lehet az apja egy ilyen.. nem is tudom minek. Az anyja sem tudja.. állítólag. Azzal a feltétellel engedtem meg, hogy itt maradjon, ha nem engedi ki. Csak ezeken az eldugott folyosókon járkálhat, tehát szeretném, ha nem kószálnál erre – néz rám szigorúan.
Bólogatok, aztán kézen fog, és visszavezet a szobájához. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, már érzem is karjait a derekam köré fonódni.
- Most pedig jóváteheted az elcsatangolást.. – suttogja a nyakamba.
Forró lehelete szinte égeti érzékeny bőrömet. Bármennyire is szívesen maradék így, gyorsan kibontakozom az öleléséből.
- Ne..
- Már megint ellenkezni akarsz? – vonja fel a szemöldökét.
- Igen.. vagyis nem.. mármint.. nem azért.. – Lemondóan felsóhajtok. Már beszélni sem tudok normálisan.. Lesütött szemekkel, halkan bököm ki, hogy mi a bajom. – Hiszen.. hiszen felesége van..
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 14. 13:55:52
Nem, nem, nem, nem… Ilyen nincs.. Nem léteznek.. vámpírok..
- Félsz? – kérdezi.
Egy hang sem jön ki a torkomon, de azt hiszem a válaszra magától is rájön, rémült arckifejezésemet látva. Jobb kezét a hátamra csúsztatva szorít egészen magához, míg másik kezével a tarkómnál fogva oldalra billenti a fejem. Hiába próbálok ellenkezni, sokkal erősebb nálam, moccanni sem tudok.
Nyelvét végighúzza a nyakamon, én pedig remegni kezdek a rémülettől. Ne.. Nem akarom..
Még kigondolni sincs időm, már érzem is, ahogy belém mélyeszti a fogait. Nem tudom visszatartani a hangomat, felordítok, annyira fáj. Igyekszem ellökni magamtól, de mintha egy kősziklát próbálnék megmozdítani. Esélyem sincs..
Amikor nyel egyet, mintha extázisba esne. Egyetlen mozdulattal letépi rólam a pólómat, aztán a nadrágot is. A könnyeim is utat törnek magamnak, és a fájdalomtól nyöszörögve könyörgök neki, hogy engedjen el. De mintha a falnak beszélnék, sőt.. Ahelyett, hogy elengedne, fölnyalábol a földről, és egyenesen az ágyhoz visz. Lefektet a takaróra, de a nyakamat egy pillanatra sem engedi el. Nem adom fel a reményt, tovább kérlelem..
Néhány pillanat múlva hirtelen elmúlik a szúró fájdalom a nyakamban. Elengedett.. Lehet, hogy.. lehet, hogy meggondolta magát? Végignyalja a bőrömet azon a helyen, ahol az előbb még a fogai voltak. Már éppen megkönnyebbülten felsóhajtanék, hogy ennyi volt, vége, és elmehetek, de.. elkezdi levenni magáról a felsőjét.
Halálra váltan meredek rá. Ugye nem azt akarja, hogy…? Úristen…
Lassan megszabadul minden egyes ruhadarabjától, és hamarosan teljesen meztelenül van fölöttem. Érzem, hogy az arcom lángolni kezd, és zavaromban elfordulok, miközben eltakarom a szemeimet a kezeimmel.
Eltelik néhány pillanat, aztán érzem, hogy közeledik hozzám. Újra reszketni kezdek, előre félek attól, ami történni fog.. Bármi legyen is az.. Aztán érzem, hogy valami csiklandozva végigsimít az arcomon, majd a vállaimon. Utána pedig puha ajkak csókolják végig a karomat. Na jó, én ezt ár nem értem.. az előbb majdnem megölt, de.. ezek a csókok kifejezetten.. gyengédek.
Erről azonban rögvest meg is feledkezek, amikor érzem, hogy le akarja venni a karkötőket a kezemről. Na azt már nem! Megölhet, megerőszakolhat, bármit, de az egyetlen dologtól, ami a bátyámról maradt nekem, attól nem foszthat meg..
- Azt nem szedheted le! – kiáltom mérgesen elkapva a csuklóját.
Hitetlenkedve néz rám, aztán szemei fenyegetően villannak rám. Ajaj.. lehet, hogy túl messzire mentem..
- Valóban nem? – kérdezi ridegen.
A fenyegetés a szemében még inkább megrémít. Igen, valószínűleg ezt nem kellett volna.. Hirtelen lejjebb csúszik az ágyon, aztán egy határozott mozdulattal szétnyitja a lábaimat. Még egyszer rám villantja vörös szemeit, aztán a combon belső felébe harap. Ez most nem ér annyira hirtelen, de egy fojtott kiáltás most is kicsúszik a számon. Furcsa, de ez mintha nem zavarná..
Ezúttal nem tart olyan sokáig, mint az előző. Néhány másodperc elteltével el is enged. Lenyalja a kicsorduló vércseppeket, aztán arca újra visszatér az enyém fölé.
- Mostantól pedig légy jó kisfiú, a saját érdekedben – mormogja a fülembe.
Közben leszakítja rólam az utolsó apró ruhadarabot is, így már én is teljesen meztelenül fekszem alatta, kiszolgáltatottan. Nem tudom eldönteni, hogy a szégyenem, vagy a zavarom erősebb.. bár inkább döntetlen.
Egy forró csók éri a nyakamat, közvetlenül a fülem alatt, mire ismeretlen bizsergés fut végig a testemen. Aztán a csókot sok-sok másik követi. Ne.. ezt ne… olyan mintha.. mintha jól esne.. de nem eshet jól.. ezt nem szabad..
- Ne.. – nyögöm halkan.
Ő azonban ismét úgy tesz, mint aki meg sem hallotta. De én.. én nem.. nem merek ebbe belemenni.. Egy határozott mozdulattal megpróbálom eltolni magamtól, viszont nem a kívánt hatást érem el. Sőt.. Idegesen felmordul. Hoppá.. azt hiszem ezt megint nem kellett volna…
- Úgy látom, nem megy ez neked – mordul rám. – Pedig nem akartam erőszakos lenni.. de így muszáj lesz.
Megragadja mindkét csuklómat, és könnyűszerrel leszorítja a kezeimet az ágyra, a fejem fölött. Aztán a térdével újra szétválasztja a combjaimat, és közéjük fészkeli magát. Rémülten nézek rá, az ő szemeiben viszont önelégült fény csillan. Tágra nyílnak a szemeim, és még a levegő is bennem reked, amikor megérzem makkját a bejáratomnak feszülni. Na nee…
Egy határozott lökéssel mélyen a testembe hatol, mire a torkomból fájdalmas kiáltás tör föl. Ő viszont összeszorított szemekkel felhördül, és egy pillanatra erősebben szorítja a csuklómat. Én ezt alig-alig érzékelem, mert túlzottan leköt a lüktető fájdalom.. ott alul. Olyan, mintha menten ketté akarna szakadni a testem. A könnyeim hangtalanul végigfolynak a halántékomon, miközben fájdalmasan nyöszörgök. Nagyokat nyelve próbálok nyugalmat erőltetni magamra és a testemre, de a fájdalom egyelőre sokkal erősebbnek bizonyul az akaratomnál.
Néhány másodpercet kivár, aztán lassan mozogni kezd bennem. A lassúság azonban csak rövid ideig tart, hamarosan gyorsít a tempón, és mély nyögésekkel adja át magát szűkösségemnek. A fájdalom nem sokkal később alábbhagy, aztán teljesen megszűnik, és utána már csak a kellemetlen, szorító érzés marad.
Nem tudom mennyi idő telik el így, de hirtelen arra eszmélek föl, hogy furcsa érzés kerít hatalmába. A mozdulatával mintha.. mintha megtalálna egy pontot ott belül.. egy pontot, amitől őrjítő érzés járja át az egész testem, és meglepetten felnyögve tapasztalom, hogy azonnal merevedést is okoz.
Egy pillanatra ő is megáll, aztán erekciómat megérezve elégedetten fölmorran. Mintha még egy apró mosolyt is föl tudnék fedezni az ajkain..
Aztán újra mozgásba kezd, egyre csak érintve azt a bizonyos pontot, én pedig legnagyobb döbbenetemre még a nyögéseimet sem tudom visszafogni. Ez az érzés.. fantasztikus… Elengedi a csuklómat, tudva, hogy már nem akarok ellenkezni. A fejem mellett támaszkodik meg, úgy folytatva a mozdulatait. A vérem tombol az ereimben, kezeimmel görcsösen a hátába kapaszkodok, és átadom magam neki..
Amikor már mindketten közel járunk, lassan a nyakamra hajol. A bennem kavargó érzések mellett alig van helye a hirtelen félelemnek, de amikor újra belém mélyeszti a fogait, annak a helyét is átveszi a meglepődés. A harapása most nem fájdalmas, sokkal inkább.. izgató. Felnyögök, egyik kezemmel hosszú, fekete hajtincsei közé túrok, a másikkal finoman a hátába karmolok.
Egy újabb morranás után egyik kezét kettőnk közé csúsztatva kezd el masszírozni.. ott. Majd egy utolsó, mélyre hatoló lökéssel mindkettőnket a csúcsra juttat. Az egész testem megfeszül, és önfeledt kiáltással adom át magam a gyönyör hullámainak, miközben az ő mély nyögését hallom.
Zihálva ernyed el a testem, és fogalmam sincs, mit gondoljak. Meg akarom kérdezni, mi lesz ez után, de úgy érzem, mintha az egész testemen ólomnehezékek sorakoznának. A fáradtság győzött volna? Nem tudom.. Halványan érzékelem, ahogy kihúzódik belőlem, de ahogy teste eltávolodik tőlem, mintha jeges vízzel öntenének le a helyén. Elégedetlenül morgok, félig lehunyt szemekkel. Meg akarom szólítani, de aztán rájövök, hogy fogalmam sincs róla, hogy hívják. Egy kissé zavarba ejt a gondolat, hogy éppen az előbb feküdtem le vele, mikor még a nevét sem tudom..
- Hogy..? – kezdem halkan, de mintha kitalálná a gondolatomat.
- Saiki – suttogja a fülembe.
Elégedett sóhajjal mondom ki a nevét, és mielőtt álomba merülnék, puha ajkak érintését érzem a számon.
***
Hatalmas sóhajjal ébredek föl. Kinyújtózok, aztán érzékelem, hogy immár teljesen egyedül vagyok. De.. közel sem otthon. Még mindig az ágyában fekszem. Nagy lendülettel felülök, hogy felfrissítsem magam, de aztán felszisszenve vissza is esek. Auu.. ez ezért még mindig nem kellemes.. ott lent..
Viszont azonnal éber leszek, amikor rikácsolás üti meg a fülemet. Jaj neee… ez az a nő.. Csak nem akar megint..? A nyakamig húzom a takarót, és rettegve figyelem az ajtót, hogy kinyílik-e. És ha igen, ki lép be rajta..
Sóhajtva kászálódom ki az ágyamból. Vagyis az ágynak nevezett kanapéból. Muszáj volt egy kicsit aludnom, hiszen majdnem egész éjjel talpon leszek. Talpon leszek, méghozzá a semmiért. Néhány részeges 40-est és 50-est leszámítva egy lélek sem teszi be a lábát a bárba. Miért is tenné, hiszen van ezer másik, amik még jobbak is..
A parányi fürdőszobába csoszogok, magamban morogva, amiért még az alvás sem sikerült rendesen. Amikor nem szabad, akkor bezzeg úgy aludnék, mint a tej. De ilyenkor… Újra felsóhajtok, aztán beállok a zuhany alá. A fogaim azzal a lendülettel össze is csattannak, ugyanis jéghideg víz zúdul a fejemre. Hát persze, már megint nincs meleg víz. Komolyan mondom, csoda hogy nincs néhány soklábú lakótársam. Bár szerintem ezzel csak én vagyok így ebben az épületben. De hiába, ez van. Abból a csekély fizetésből, amit kapok, csak erre futja. A szüleim meg még a telefont sem vennék föl. Na, nem mintha fel akarnám őket hívni…
Beletörődve vacogok tovább a vízsugár alatt. Legalább fölébreszt.. Mindenesetre különösen lendületesen zárom el a vizet és ugrom az életmentő törölközőért, amikor már teljesen átfagytam. Grr.. borzalmas. Gyorsan a hálószobának és nappalinak egyaránt használatos helyiségbe sietek, és szélesre nyitom az ablakot, beengedve a fülledt, nyári levegőt. Máris jobb. Felszárítom magamról a hideg vízcseppeket, aztán a hajamat is átdörgölöm. Magamra kapok egy farmert meg egy felsőt, aztán zsebre vágom a telefonomat. Fölveszem a táskámat az asztalról, aztán a lakáskulcsot is. Minden megvan.
Megkönnyebbülés kiérni az utcára, imádom az ilyen forró, nyári estéket. Útban a bár felé érzem, hogy vizes tincseim seperc alatt megszáradnak. Egy kissé megrázom a fejem, hogy ne tapadjanak annyira rá, és máris frissebbnek érzem magam. Bár amilyen unalmasnak ígérkezik az este, hamar el fogok álmosodni. Megint.. Szorosan lehunyom a szemeimet, és némi fejhasogató koncentrálás után végre fellélegzem. Most egy időre megszabadultam a nemkívánatos zajoktól. Ki a szarnak hiányzik, hogy a sok részeg idióta undorító gondolatait hallgassa? Hát nekem nem, az biztos.
Belépek a munkahelyemre, üdvözlöm a főnököt, aztán már félre is vonulok, hogy gyorsan átöltözzek. A ruha túl nagy, már-már lóg rajtam, és ronda is. Ahogy maga a hely is. De legalább nem halok éhen.
***
Még negyven perc.. Még negyven rohadt perc! És végre hazamehetek innen.
- Nobuo! Elfogyott a sör, hoznál még be? – szól hozzám a főnök. Nem reagálok, ezért meglengeti az arcom előtt a kezét. – Nobu! Ébresztő!
Felkapom a fejem. Ajj pedig már majdnem elaludtam..
- Mi? Ja… Ja. Igen, hozom – felelem kissé zavartan.
Istenem, hogy ez az egy-két csapat alkoholista mennyi sört képes meginni! Már vagy harmadszorra kell kimennem utánpótlásért. Kimegyek a raktárba, átvergődöm a dobozok között, és kissé kómásan lépek a már szinte veszélyes hulladéknak számító hűtőhöz. Kiveszek négy üveg sört, aztán már megyek is vissza. Majdnem minden dobozban hasra esek, és végül a küszöbben is sikerül megbotlanom. Az egyensúlyomat ugyan könnyedén visszanyerem, de megfeledkezem a palackok vizes nyakáról, így mindegyik szépen kicsúszik a kezemből, hogy aztán összetörjön a földön. Hát ez egyszerűen fenomenális. A franc essen ebbe az egész éjszakába! Vége lehetne már.
Sóhajtva leguggolok, aztán elkezdem fölszedni a szilánkokat. Az egyikkel sikerül felsértenem a mutatóujjamat is. Hát ez nem igaz… Komolyan, ilyen nincs. Mi jöhet még?!
Az ujjamat a számba véve indulok meg a szemetes felé.
- Szexi a mozdulat szivi, de valami mást könnyebben el tudnék képzelni oda! – szól oda az egyik részeg.
Válaszul megmutatom neki, hogy milyen szép a másik kezemen a középsőujj. Aztán visszatérek a pult mögé.
- Minden oké? – néz rám a főnök. – Nyugi, már csak egy fél óra.
- Persze – nevetek zavaromban.
Ilyenkor bírom a fickót. Általában megértő.
***
Valóban, fél óra múlva elérkezik a záróra. Hála az égnek.. A részeg disznók már mind eltakarodtak, már csak egy asztalnál ülnek. Egy feketehajú férfi. Furcsa.. még sosem láttam itt. Na mindegy. Szólok neki, hogy zárunk, ő pedig egyetlen szó nélkül feláll, és kimegy. Megvonom a vállam, aztán extrém gyorsasággal sprintelek a kis szobába, hogy végre átöltözhessek és meg se álljak hazáig. Sietve visszaveszem az utcai ruhámat, aztán begyömöszölöm a táskámba az egyenruhát, és elindulok kifelé.
- Jó éjszakát, főnök! – szólok vissza az ajtóból.
Ő int nekem, én pedig folytatom az utamat. Zsebemből előveszem a telefonomat, hogy megnézzem, merre felé jár az idő. Hajnali fél 4. Remek.. Már éppen vissza akarnám tenni, amikor nyöszörgést hallok az egyik közeli sikátorból. Odapillantok, és látom, hogy az előbbi feketehajú férfi az, a földre rogyva. Úristen, mi baja lehet? Lehet, hogy már megint itt lófráltak azok a fegyveres bandák?
Gyorsan a zsebembe ejtem a telefont, de közben már sietek is felé. Ledobom a táskámat, és elé guggolva a vállára teszem a kezem, hogy felsegíthessem.
- Uram! Fáj valamije? – kérdezem közben aggodalmasan.
Felemeli a fejét, én pedig egyenesen a szemeibe pillantok, és… és.. úristen. Úristen, a szemei.. Azzal a lendülettel el is vesztem az egyensúlyomat, és hátraesek.
- V-vörös a szeme? – dadogom. Feléled bennem az életösztön, és már éppen gépiesen hátrálni kezdenék a földön, amikor számomra hihetetlen gyorsasággal már talpra is áll. Aztán úgy ránt fel magához, mintha nem is lenne súlyom. Megjegyzem, mindössze a mellkasáig érek föl. Megdermedek, a rémület eluralkodik rajtam. A rémülettől viszont már rég el kellett volna múlnia a zárolásnak.. De nem hallok semmit. Koncentrálok, külön rá, de… semmi. Csak a nagy csönd.. Mi a fene.. A hangomat csak nehezen sikerül megtalálnom, de így is szánalmasan halkra sikerül. – Mit akar tőlem…? Miért nem hallom a gondolatait? Maga nem ember…?
Erre felkapja a fejét. A szemei.. úristen azok a szemek.. olyan vörösek.. mint a vér… És olyan erővel szorít magához, hogy levegőt is alig kapok. Emberi lény nem lehet ennyire erős..
- Hát, valóban. Nem vagyok ember – feleli végül.
Ó, édes istenem… Érzem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. De nem csak a lábaim, mindenem. Jeges rémülettel a szívemben adom meg magamnak a sötétségnek.
***
Nyöszörögve nyitom ki a szemeimet. Valami puhán fekszem.. Hol a francban vagyok? És miért van ennyire átkozottul sötét? Felkönyökölök és körbenézek, de az orromig sem látok. Semmi fény.
Aztán hirtelen kivágódik egy ajtó, majd felkapcsolódik a villany. Fény borítja el a szobát, ami hirtelen bántja a szemem, ezért csak hunyorogni tudok. Becsukódik az ajtó, aztán fülsüketítő ordítás üti meg a fülem.. de egy női hang.
- Egy fiú?!
A következő pillanatban már nem az ágyon találom magam, hanem háttal a falra kenődve. Valaki mondja, hogy ezt nem egy nő csinálta, mert esküszöm, kivetem magam az ablakon. Az a férfi is… Jut eszembe. A férfi. Neki is itt kell lennie valahol… kellene.
Ezt követően viszont más dolog köti le a figyelmemet. Két vasmarok fonódik a nyakam köré. A támadómra tekintek, és megrökönyödve nyögök föl. De, nagyon is nő. Egy alacsony (bár velem majdnem egy magas), hosszú, hullámos hajú nő áll előttem. Szőke haja mellett az arca még sápadtabbnak tűnik. Hova kerültem?
Ádáz, szinte gyilkos tekintettel mérget, a szorítás erősödik a torkom körül. Hogy lehet egy nő ennyire erős?! Egyetlen mozdulat, és képes lenne eltörni a nyakamat. És, egek, azt hiszem határozottan erre készül.. De várjunk csak. Az ő gondolatait sem hallom. Sőt, a környezetemben senkiét. Egyetlen árva gondolat sem szivárog a fejembe. Mi a fene történik itt? Na sebaj, legalább megszabadulok ettől az őrült rémálomtól, ha ez a nő végre hajlandó megölni, ahelyett, hogy fokozatosan zárja el előlem a levegőt.
Aztán az ajtó újra kivágódik, de ezúttal olyan erővel, hogy attól félek, menten ki is szakad a helyéből.
- Yumi, azonnal engedd el! Most! – üvölti valaki a nő mögött.
Itt senki nem tud nyugodt hangnemben beszélni?! De ez a hang.. határozottan olyan, mint.. igen. Ez az a vörös szemű férfi lesz..
- De... – ellenkezik a nő.
- Azt mondtam, engedd el. – A szorítás végre enyhül, aztán teljesen elenged. – Most pedig tünés.
- De... – kezdi megint.
- Mondom kifelé!
A nő bosszúsan néz rá, aztán fejét büszkén felszegve kimasíroz a szobából. Az ajtó becsukódik, és a férfi teljes figyelme felém irányul. Na ne… Ne.. Inkább jöjjön vissza az a nő és fojtson meg.. de ettől a tekintettől kiráz a hideg. Olyan, mint aki… menten fel akar falni.
Reszketve simulok még jobban a falhoz, mintha úgy messzebbre kerülnék tőle. A következő pillanatban azonban már közvetlenül előttem áll. Megragadja az állam, így kényszerít arra, hogy felnézzek rá.
- Mi a neved? – kérdezi.
- N… No… Nobuo… – Aprót bólint, aztán tekintete lejjebb siklik az arcomról. Mintha a nyakamat nézegetné. De minek? – K-ki maga? Vagyis inkább.. mi?
Vörös szempárja visszatér az arcomhoz.
- Tényleg tudni akarod?
Nem, inkább nem.. Nem akarom tudni… De azért bólintok. A szája megmozdul. Csak nem mosolyogni készül? Nem.. Kivillantja a fogait és… és.. és a két.. a két hosszú szemfogát.
