Bûzlik, éget és csíp. Messze vagyok, érzékeny orromnak mégis kínzás a távoli, halált osztó tûz. Vajon mi történhetett? Nem sújtja szárazság a környéket, és banditákról se tudok, de ritka a spontán tûzeset.

Ismét a levegõbe szagolok, és orromat elhúzva, mancsaimat szaporábban kezdem szedni. Talán nem kéne farkas alakban oda mennem, de így jóval gyorsabb. A birtokunkról csak azt látni, hogy vörös az ég alja, de mivel a harangokat nem verték félre, bátyám szerint nincs szükségük segítségre.

Ezt én nagyon kétlem, így ha egyedül is, de odamegyek. Már a falu melletti erdõt járom, mikor különös érzésem támad, és a fõtér helyett, a közeli, síkabb területet veszem célba.

- Nar’ah, Tûz fia – üti meg a fülem egy halk, remegõ hang, és a friss vér szaga szinte égeti az orrom. A név hallatán a hideg futkos a hátamon, pedig nem tudom kirõl van szó. – Ördög fattya!

A fák széléhez futok, és a látványtól földbe gyökerezik a lábam. Mary, a faluból, akivel egy csomót játszottam kiskoromban, egy magas férfi tartja a kezében, a nyakánál fogva. Õ tette ezt? Egyedül? Már ugranék, hogy segítsek, de eszelõs röhögésétõl teljesen leblokkolok.

- Köszönöm a bókot, virágszálam – kuncog fel kegyetlen éllel, és hasba szúrja a lányt, aki egyszerûen hamuvá válik. A düh, és a fájdalom mérhetetlen erõvel száguld át rajtam. Nem érdekel, hogy erõsebb, hogy nagyobb, ezért bûnhõdi fog!

Nevetve fordul az erdõ felé, és ekkor végre engem is megpillant. Vicsorogva állom a vörös szemek pillantását, bundámat alaposan felborzolom, hogy nagyobbnak tûnjek, de közepes termetem így is látható. Érdeklõdve billenti oldalra a fejét, és hümmögve közelebb lép, de hirtelen valami átsuhan az arcán. Fájdalmai vannak? Köze lehet a különös tetováláshoz?

Nem várom meg, míg újból rám figyel, morogva ugrom neki, de egy egyszerû intéssel taszít félre. Dühödt morgással hengeredek oldalra, és már pattanok is fel, hogy ismét támadjak.

Eszelõs, rémisztõ vigyor terül el az arcán, és õ is készül a rohamra. Ki-ki a maga érzelmét a világ elé üvöltve, ugrik bele a küzdelembe. Engem a düh, és a fájdalom hajt, így harapok, marok és karmolok, ahol csak tudok. Rögtön tudom, hogy erõfölényben van, még se adom fel, mert az égõ falu és Mary képe, a halálsikolyokkal, a vér szagával, túl élesen él bennem. Megtorlást akarok!

Hirtelen azonban hatalmas ütést kapok a halántékomra, és ugyan ebben a pillanatban gyomorszájon vág. Nyekkenve terülök el, és a fájdalomtól kábán próbálok lábra állni, de visszarogyok.

 - Maradtál volna otthon, kispajtás – vigyorog rám gunyorosan, és sátáni hangon felkuncog. Szeme felizzik, és testét fekete lángok ölelik körbe. – Most meghalsz!

Meglendíti a kardját, én pedig érzem, hogy itt a vég. Mégis állom a pillantását, legalább nem gyáván halok meg. A mozdulat közben mégis elakad, és felüvöltve a fejéhez kap, a kard pedig a földön landol. Remegve próbálok feltápászkodni, vörösen izzó tekintete kereszttüzében. Tehát a tetoválás miatt van problémája? Görnyedezve feláll – még így is sikeresebben, mint én – és kardját kezébe fogva, hidegen néz le rám.

- Egyetlen okot mondj, amiért ne öljelek meg ebben a szent pillanatban – mordul rám, a hideg pengét a nyakamnak nyomva.

Zihálva állom a pillantását, de belül remegek a riadalomtól. Nar’ah…így hívta Mary, de ki õ? Nem ember, az már egyszer biztos!

Mondjak okot? Tehát azt akarja, hogy váltsak alakot, hisz farkasként nem tudok beszélni. Viszont emberként jóval védtelenebb vagyok. Mégis…van választásom? Nagyon kétlem. Minden erõmet összeszedve, hátra vetem magam, és pá lépéssel arrébb állok négy lábra. Megvillan a szeme, de nem mozdul, vár.

Egy mély, ziháló lélegzetet követõen alakot váltok, és emberi alakomban jelenek meg elõtte. Fintorogva húzom ki magam, ütéseinek helye sajog rendesen. Parázsló szemekkel mér végig, és kifejezéstelenül rideg arcára gúnyos vigyor kúszik.

- Ostoba egy kölyök vagy te! Ilyen fiatalon már a halált kívánod?

- Gyilkos! – sziszegem válaszként, dühösen húzva össze türkiz szemeimet. – A sok ártatlan ember…Mary…

Elcsuklik a hangom, ahogy tekintetem a hamu kupacra és a lángoló falura siklik.

- Szép, mi? – nevet fel eszelõsen, hangjára egész testemben összerezzenek.

- Szörnyeteg! – suttogom halkan, és minden erõmre szükségem van, hogy álljam vérvörös pillantásának kegyetlen súlyát.

Mikor azonban lehunyom a szemem egy pillanatra, már elõttem is terem, kardját a torkomnak nyomva, elégedett vigyorral néz le rám. Most nem véd a bunda, így a fém hidege közvetlen a bõrömet éri. Ironikus kontraszt: parázsló szem és jeges fegyver. Miért nem tudom értékelni jelenleg a mûvészi ellentétet?

Megdermedek és bennem reked a levegõ. Próbálom titkolni, de riadalom suhan át az arcomon. Gyorsan rendezem vonásaimat, és már csak a szívverésem és kapkodó lélegzetvételem árulkodik érzéseimrõl.

- Még nem láttál semmit, farkaskám! Ez csupán ízelítõ a szokásaimból. – megvillan a szeme, és felsérti a bõrömet. Felnyekkenek a fájdalomtól és már nyúlnék, hogy letöröljem kiserkenõ vérem, de elkapja a csuklóm és kardját kisé visszahúzva, magához ránt.

- Még mindig nem adtál okot, hogy életben hagyjalak! Állj elõ gyorsan valamivel, mielõtt megunlak, és kénytelen leszek más szórakozás után nézni! – hízelgõ, de kegyetlen hangon beszél, a hideg is kiráz tõle.

- Nem akarod tudni, miért reagált a tetoválásod rám? – motyogom halkan. Meglepetten húzza fel a szemöldökét egy pillanatra. Azt hitte nem vettem észre? Az okát persze én se ismerem, de ezt neki nem kell tudnia.

- Hallgatlak! – sziszegi fenyegetõen, és arca már csak centikre van az enyémtõl, forró lehelete szinte perzseli a bõröm, csuklóimat olyan erõvel szorítja, hogy félek, nyoma marad.

- Ha megmondom, megölsz. Nem vagyok ostoba! – vágom rá lihegve, és erõsen küzdök, hogy kiszabaduljak.

- Ne játssz a tûzzel ordas! Nem a türelmemrõl vagyok híres! – morogja agresszíven, és riadtan felnyögök, mikor hirtelen a számra mar, sajátjával fojtva belém a válaszom. A döbbenet végigcikázik rajtam, és ismeretlen erõ robban bennem. Nar’ah felordít és a fejéhez kapva hátratántorodik. Zihálva, értetlenül meredek magam elé, de gyorsan feleszmélek. Itt az esély a menekülésre! Más lehetõségem nincs, õt nem tudom legyõzni.

Átváltozom, és az erdõ felé iramodok. A fák szélénél megtorpanok, és visszafordulok. A vérvörös szempár folytatást ígérve mered rám, és ezt látva gyorsan eltûnök az erdõ sötétjében.

Sebesen, megállás nélkül küzdöm át magam az aljnövényzeten, nem figyelve se sajgó sebeimre, se kimerült testem, pihenést kérlelõ nyögéseire. Minél messzebb jutok, annál nagyobb az esélye, hogy megúszom. Nem tudja ki vagyok, otthon nem talál majd meg.

Mikor végre megpillantom a biztonságot jelentõ, hatalmas ház körvonalait, megtorpanok, és remegve a földre rogyok. Esélyem se volt ellene, nem segíthettem, nem állhattam bosszút. Mégis mit értem el azzal, hogy oda mentem?

Nem tudom meddig kushadok a gondolataimba merülve, de hajnaltájt összeszedem magam, és a hátsó bejárat felé menet, felveszem emberi alakom. A szobámba érve alaposan megmosakszom, ellátom a sebeimet, és bedõlök az ágyba. Pár óra, hánykolódó, rémálmokkal teli alvás után, az egyik szolgáló szól, hogy valaki engem keres, és lent vár a hallban.

Nyöszörögve szedem össze magam, és egyszerû, ing, gatya összeállításban battyogok le. Ha elõkelõ rétegbõl jött volna, elõre bejelentkezik, és amúgy is inkább a birtok urát, a bátyámat keresi.

Ahogy leérek a lépcsõn, és befordulok a tágas elõcsarnokba, földbe gyökerezik a lábam, és a szívverésem jó pár ütemet kihagy. Nar’ah…

Azonnal keresném a fegyvert védekezéshez, támadáshoz, de kihasználva gyorsaságát, ismét elõttem terem, mielõtt felocsúdhatnék.

- Ha nem akarod, hogy itt és most vérfürdõt rendezzek, szépen kijössz velem beszélni az erdõ mellé, ahol senki nem zavarhat minket! – sziszegi mézes-mázasan a fülemhez hajolva, élvezve, hogy ijedtemben szabálytalanul kapkodom a levegõt. Ha…ha bármi történik, az az én hibám lesz! Nem tudom hogyan, de megtalált, én hoztam a családom fejére a bajt. Talán testvéreim nem kedvelnek, de én mégis szeretem õket, anyámról nem is beszélve. És az itt dolgozók…

Tudom, hogy Nar’ah nem tétovázna, így egy nagyot nyelve bólintok, és elõtte sétálva, kimegyek az erdõ mellé, a szélsõ fák takarásába. Ösztönösen váltanék alakot, de ingerült rám morranása megállít.

- Eszedbe se jusson trükközni, különben mindenki döglik a környéken, és te tehetetlenül végig nézed. – jelenti ki hidegen, majd közvetlenül elém lép. – Most pedig, farkaskám, beszélgessünk, szórakozzunk kicsit…

Szám szélét megnyalintva haladok elõre a kapuig, amin átmehetek az emberek világába. Érdekesen alakult… de sohasem becsülöm le az ellenfeleim, de be kell, hogy valljam, hogy csodálkozom, hogy a vén farkas anya még ilyen jól mozog… bezzeg az apuci… szinte elõ sem dugta az orrát… felmért. Na sebaj megtörtént, ami megtörtént nem bánom de jobb lesz, ha megbeszélést tartok a hadnagyaimmal.

~§~

A kis ribanc, ami a mai falatom lenne, egyáltalán nem elégíti ki a vágyaimat. Nekem jobban tetszik a farkas fiú, kár hogy meg fogom ölni. De mit is mondjak? Ez van.

Lakosztályomból elhessegetem a kurvát és már csak várnom kell míg hadnagyaim ide nem érnek mert hogy én nem fogok miattuk ugrálni az biztos.

Nem kell sokat várnom halk léptekkel közelednek felém. Kopogtatnak az ajtón, és egy legyintéssel megoldom, mert tudom, hogy érzik az erõmet, amit ezzel a mozdulattal feléjük küldtem.

- Hiro-sama! – mondják szép kórusban. Kis ukéim…

- Minden rendben ment? – halványan elmosolyodom és leveszem a fejemrõl a törülközõt. Hát igen a hajamon és a derekamon lévõ törülközõn kívül semmi sincs rajtam, de engem nem zavar… és persze õket sem. Meg sem mernének normális esetben szólalni.

Válaszukat várva bambulok ki az ablakon a teliholdat bámulva.

- Az elõkészületek a tervek szerint mentek! – lép elõre a hármas seregem vezére.

- Meg vagyok veletek elégedve. – bíztató mosolyt küldök feléjük.

- Elmehettek. – intek és már csak a volt helyüket, nézem üres tekintetemmel.

- A kis bosszúmat most kicsit el kell halasztanom. Más dolgom van. – fordulok a függöny felé ahol Aro áll.

- Segíthetek valamiben? – hajol meg elõttem.

- Végezz el minden elõkészületet. – dobom hátra vállam fölött.

- Mire?

- A Himalájára utazom. – ördögi mosoly terül szét arcomon, és szemeim vörösen felizzanak. A lakosztályban lévõ növények elporladnak. Aro meghajol, majd eltûnik.

Ha minden jól halad senki sem gyõzhet le. Halkan elkuncogom magam.

~§~

A repülõgépen szokatlan erõket érzek de, hadnagyaim körbevesznek. A stewardesseken és a hadnagyaimon kívül csak a repülõgép vezetõ van a kibérelt jaten.

Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna de, hátul is van szemem, mindenhova egyszerre figyelek.

~§~

Embereimmel elég lassan haladunk fel a Himalája teteje felé de egyszer úgy is elérjük, mivel nem vagyunk gyenge emberek, akik az elsõ 3 cm-en halálra fagynak. Még számomra is hideg van de nem különösebben zavar.

Viszont már rég óta érzem hogy követnek. Hárman vannak.

- Hiro-sama. – lép mellém Jef.

- Mi van? – vetem oda neki bosszúsan. Kicsit meghõköl.

- Követnek.

- Azt hiszed nem vettem észre?! – most kifejezetten irritáló számomra ez az ember.

- Nem arról van szó.

- Akkor mirõl?

- Elintézem õket! – mint aki valami bölcset mondott húzza ki magát mellettem.

- Jah persze. – gonosz mosoly húzódik ajkaimra. Erõsen megragadom torkát egyik kezemmel és erõsen a sziklának, vágom még mindig kezemmel fojtogatva.

- Szükségtelen. – Hidegvérrel figyelem arcát, ahogy fokozatosan egyre élesebben villannak fel vörösen szemeim.

- Kérem, bocsásson meg! – üvölti fájdalmában majd erõmet használva, letépem fejét a testérõl. Szétfröccsenõ vére egy csíkot húz arcomon pont ahol a hegem, van. Chh… haszontalan!

- Hiro-sama… - Aro félve lép mellém.

- Megkapod az osztagát – vetem oda foghegyrõl, majd továbbindulok.

Remélem tetszett a kis elõadásom a hívatlan vendégnek.

~§~

Besétálok egy barlangba ahol a földre, levetem a kabátomat. Csak útban van. Megkarcolom kezemet, hogy véremet adjam a barlangnak. Õsi módszer. Nincs kedvem elmagyarázni hadnagyaimnak a lényeget. Rájuk ugatok, hogy kövessék példámat, majd menjenek el az útból.

- Gyere elõ kisfarkas. – kiáltom a barlangba ahol hangom, visszhangzik.

Lágy vonalai megmutatkoznak a halvány fényben mellette még két másik farkassal.

Mien cuki.

Hehehe…

Olyan ostoba az egész világ, fõleg a démonvadászok. Azt hiszik, hogy engem elkaphatnak? Nevetséges!

Fáradtan dõlök hátra az éppen aktuális ágyamban. Fejemet eltakarja a szürke köd. Olyan sekélyes. Nem bírok aludni. Felkapok magamra gyorsan egy pollót és egy farmert nah meg persze alsót és kiviharzok az ajtón. Kint az emberek boldogan tengetik unalmas életüket nap napután, eszükbe sem jut, hogy hamarosan a végét járják.

Furcsa itt a hangulat és a porlények (emberek) aurája is szegényes. Ez azt jelenti, hogy Aro itt van a közelben, érdekes. Egy apró szikráját kiengedem démoni mágiámnak és a szóbahozott alattvalómat, keresem.

- Uram. – áll mellém az árnyékba egy köpcös alak.

- Késtél. – állapítom meg ridegen.

- Mélységes elnézését kérem. – borul térdre elõttem.

- Megtudtad, amit akarok? – rá sem nézek.

- Igen. – nyújt át egy borítékot azzal el is, tûnik.

Lannmos… Nagyapádnak köszönd a halálod.

Elolvasom, amit tudni akarok és visszamegyek a hotelba.

Elintézem a papírokat és átvedlek egy kényelmesebb ruhába, és visszamegyek a saját dimenziómba.

~§~

Ideiglenesen befejezem a munkálatokat az invázióval kapcsolatban, magatok vagytok, ne kelljen csalódnom bennetek. – fakó és érzelemmentes a hangom.

- Hiro-Sama! – szólít meg egyik csapatom vezére. Semmitmondó szemeimmel pásztázom végig alakját. Nem rossz.

- A csapataink majdnem készen vannak! Nem fog bennünk csalódni! – mindenki katonásan a tiszteleg majd fejet, hajtanak elõttem, és egy legyintéssel küldöm vissza õket csapataikhoz. Kivéve…

- Aro. – szólítom meg jobb kezemet.

- Hiro-sama?

- Van egy kis feladatom a számodra. – szemeim vöröses fénnyel felvillannak és az övéi is, ezért tudom, hogy már birtokában van a tudásnak, amit akartam.

Halk pukkanással küldöm vissza õt is a csapatához.

Õ a legjobb emberem kétlem, hogy kudarcot vallana.

~§~

Itt mindig sötét van. Farkas tanya. Kardomat elõhúzom hüvelyébõl és az épület felé, indulok. Az egész démoncsalád még ébren van de nem zavar… hang nélkül lemészárolom mindegyiküket. Elég híresek lettek. Még én is hallottam a sok magas rangú démon elkapásáról, amit az õ családjuk gyõzött le, nem kegyelmeztek, azonnal kivégeztek mindenkit, nagy tudásról tesz szert. Legalább nem kell csalódnom, azért egész boldog vagyok.

Azt hiszem itt az ideje, hogy behatoljak. Lassú hangtalan léptekkel haladok a ház felé, alakom beleolvad az árnyékokba.

Felugrok a tetõre és az egyik nyitott ablakon, bemegyek. Egy hálószoba. Tele van harci fegyverekkel és démonoktól elkobzott mûtárgyakkal. Csak nem trófeának tartják ezeket itt? Elég furcsa ízlés…

Az ajtó nyílik, és meg gyorsan kiugrok az ablakon és pár ablakkal, odébb megyek. Lemegyek megnézni a nappalit, hogy feltérképezzem az építményt. Szép nagy. Ha egy kicsit sötétebb színek uralkodnának egész hangulatos, lenne.

Miután kiismertem a villát már csak Arora várok és kezdhetek is.

- Hiro-sama. – lép mellém hû szolgám.

- Minden itt van? – nézek szúrósan a szemébe.

- Természetesen. – adja át a zsákot. Remek ízlése van a kristályokhoz az biztos ezért is, bízom mindig rá a kristályaim kiválasztását.

Tûzkõ, árnykõ és egy kék színû farkas isten kristályszimbóluma.

A kékkövet kiveszem a zsákból és a kardom markolatába, illesztem. A mágiámmal keverve……… itt vér fog folyni.

Sehol senki… mindenki a házban van… csaljuk ki valahogy a kutyuskákat.

A kis kedvenceik vérfagyasztó vonyítására majd észbe kapnak az biztos. Halk léptekkel közeledem a farkaskutyák felé, természetesen azonnal észrevesznek, és hangosan ugatnak felé, vicsorognak. Még azt hiszik, félek?  Buta korcsok. Elõveszek egy tõrt a csizmám szárából és már csak a kutyák „sikolya” hallatszik. Vérük végigcsorog a pengémen. Nos hol vannak a gazdik?

Felháborodottan jön ki két farkas démon. Anya és fia… rendben akkor velük végzek elõször.

Egy kék hajkorona szúrja ki a szemem. Furcsa… kicsit sötétebb, mint a többi volt, amivel eddig találkoztam. Szimpatikusságát nézve elõször õt veszem célba.

Kardjaink hangos csattanással érintik egymást. Szép az arca és a teste is, nem beszélve a reakció idejérõl… helyes.

- Te nem lehetsz itt! – morogja az arcomba. Nocsak a kicsike már hallott rólam, jó pont, legalább tudja, ki szabadítja meg a fejét a testétõl.

- Légy jó és üvölts a fájdalomtól – mondom szemeimet az övéibe fúrva. Szemei egy pillanatra kitágulnak majd észhez, kap és elugrik.

Csak kicsit sikerült megvágnom, nah sebaj majd legközelebb. Kicsit magára hagyom a fájdalmával, és az anyját veszem célba. Anyja egész gyengének látszik de, nem követem el azt a hibát, hogy lebecsülöm az ellenfelem, õ a következõ. A technikáimat kivédi kisebb – nagyobb nehézséggel, nem tudom beazonosítani. Kiismerték a harci technikáimat, ez nem tetszik. Hátra szaltóval, pár méterrel odébb ugrok.

Felállok, hidegvérrel figyelem az elõttem visszafojtott lélegzettel figyelõdémonokat.

- Nem ez nem lehet! – ahogy mondja kapucnim, lassan csúszik le fejemrõl, a szél belekap a hajamba, és szemeim vörösen felvillannak.

Ennyit, arról hogy titokban marad, hogy életben vagyok. Nem számít úgy is, végzem majd mindenkivel. Fõleg veled kis kékecske. Arcomat az emlegetett férfi felé fordítom, pillantásunk egybe forr majd el is, hagyom a helyszínt. Majd legközelebb.