|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2013. 02. 06. 11:10:18 | #25076 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Mattnek)
Minden mozdulatát figyelem, ám ő nem lép semmit. Mintha idegesíteni akarna, pedig az nem éppen jó dolog. Aztán hirtelen támad, előbb előről, majd mikor elég közel kerül hozzám, a hátam mögé ugrik, és egy rúgással próbálkozik. Ostoba kölyök, tudhatta volna, hogy vampire vagyok, telivér vampire, és pontosan tudtam eddig is, hogy hol van. Az utolsó pillanatban elkapom a lábát, és vasmarokkal szorítom, majd könnyedén ellököm olyan erővel, hogy a falnak csapódik. Visszafogom magm, nem akarok komoly kart okozni benne. Látom, hogy felhúzza magát, amiért meg sem erőltetem magam. Ám az esetben meg is ölhetném, vagy ilyesmi. Matt ellöki magát a faltól, majd ismét támadásba lendül. Ezúttal sokkal megfontoltabb, gyorsabban mozog, nem tudom elkapni, bár nem is nagyon akarom. Dühből harcol, de nem állítom le. Még nem, addig, míg túl messzire nem megy. Kivédem az ütéseit, rúgásait, és már nem fogom magam vissza annyira, és támadok is, ha úgy látom jónak. Nem olyan gyakran, mint ő, de én minden ütséemet sikerrel viszem be.
Jó húsz perccel később Matt fáradni kezd, én azonban még mindig nagyon jól bírom. Matt bedühödik, egyre eszetlenebbül támad rám, aminek meg is van a hatása. Egy erős ütésre készül, amit az arcomra akar mérni. Ostoba, amiért szemből támad, nem oldalról. Elkapom a karját, majd a hasánál megfogom a padlót, és egy gyors, könnyed mozdulattal már fölé is kerekedem, leszorítva őt a földre.
- Ne is mond! – mondja alattam mocorogva. - Amiért haragból támadtam, vesztettem, nem kell a Yoda duma én is tudom. – A hangja dühösnek hallatszik, de szerintem nem rám dühös.
- Jól látod – felelem könnyedén. – Elengedhetlek?
Minden izma remeg az idegességtől. Ha egyszerűen elengedném, rám vetné magát, amit nem szeretnék. Jól küzdött, de meg kell tanulnia uralkodnia magán.
- Még jó, hogy – morogja, mire elengedem, ő meg felül.
Hozzám képest fáradtnak tűnik, meg kell hagyni. Félig ember, nem bír annyit, mint egy telivér vampire. Mi gyorsabbak vagyunk, erősebbek, lassabban fáradunk el.
- Na mondjad! – Szinte rámförmed. – Mondd csak, hogy béna volt, szánalmas!
Nem szólok egy szót sem, csak bámulok rá. Még ideges, dühös, megalázottnak érezheti magát. Jobb, ha kiengedi a gőzt. A végén már rám is ordít.
- Mit bámulsz?
- Téged – mondom egyszerűen. – Hihetetlen vagy. Tulajdonképpen kire vagy dühös? Rám, vagy saját magadra? Ha ez egy igazi harc lett volna, már halott lennél. Higgadj le, Matt, vegyél egy fürdőt, és próbálj ellazulni! Meg kell tanulnod, hogy fékezd a dühöd, különben az első adandó alkalommal elvérzel a harcmezőn. Az olyanok, mint én, előszeretettel öldösik le a félvéreket, mert nem tartják maguk közé tartozónak őket. Meg kell tanulnod, hogyan védd meg magad, hogyan leplezd előttük, ki vagy. Ez sok munkába fog kerülni.
Mogorván néz rám, de egy szót sem szól. Én sem szólok többet, csak elhagyom a termet. Van más, fontosabb dolgom is, amit el kell intéznem. Hamarosan útra kelünk Skóciába a kastélyba. Ott legalább távol leszünk mindentől. Amerika kezd kissé túlzsúfolt lenni, és túl sok időt töltöttem már itt. Ha bárki rájön, hogy nem öregszem, abból komoly gondok lehetnek.
~*~
A további napok csendesen telnek, kivéve az edzéseket. Próbálom rávenni Mattet, hogy csillapítsa a dühét, az elméjét, ne haragból támadjon. Néha hallgat is rám. Tudom, nem kedvel, én sem kedvelem őt különösebben, de nem tehetek róla. Én nem vagyok olyan, mint a fajtársaim, nem vagyok kegyetlen gyilkos. Egyébként sem származna hasznom belőle, ha megölném. Ő egy gyerek, hiába akar felnőtt lenni.
– Miért tanítasz, ha nem kedvelsz? – kérdi egy nap edzés után. Másnap utazunk.
– Hogy esélyt kapj, Matt – mondom komolyan. – Ha megérkeztünk, elkezdjük a meditációs gyakorlatokat. Muszáj lenyugodnod, mert hiába nem kedvelsz engem, hiába akarod az erődet fitogtatni, amíg haragból harcolsz, esélyed nem lesz ellenem. Harc közben próbáld meg kiüríteni az elméd, megértetted?
– Értettem – bólint. – De ugye nem turkálsz a fejemben?
– Megígértem, hogy nem teszem, igaz? – nézek rá. Valóban nem olvasok a gondolataiban, hiszen megígértem neki. Szavatartó vagyok, ami nem sok vámpírról mondható el. – Holnap este indulunk, pakolj össze! Nem szeretném, ha az utolsó pillanatban jönnél rá, hogy valamit itthon hagytál.
– Mégis, mennyi időre megyünk el? – kérdi.
– Elég hosszúra ahhoz, hogy elfeledkezzenek rólunk – válaszolom. – Túl sok ideig éltem itt, és ha nem megyek el, feltűnik, hogy nem öregszem egy napot sem. Másrészt, a Tanács Skóciában nem találhat ránk. Van egy kastélyom a hegyekben. Eldugott kis helyen van, egy jelentéktelen falu felett, ott biztonságban leszünk – tájékoztatom. – A jegyeink már megvannak. Minden rendben less.
– Ha te mondod… - sandít rám, de látom, nem bízik bennem.
A nap pakolással telik, majd másnap éjjel indulunk is. Nicholast otthon hagyom, biztonságosabb, ha nélküle utazunk. Ráadásul, valakinek tisztán kell tartania ezt a házat is. Látom, hogy Mattnek nem tetszik, de nem teszi szóvá. Nem is ajánlom neki, mert különben megharagszom. Nicholas az én inasom, és neki is megvannak a maga feladatai. Ahogy nekem is. Az én feladatom Matt védelme, és tanítása.
Hajóval megyünk, ami jó időt igénybe vesz, így viszont van időm tanítani Mattet. Kétágyas kabinunk van, a legjobb a hajón. Tiszta luxus, ami kijár nekünk szobapincérrel, meg mindennel.
– Muszáj ez a luxus? – kérdi Matt, mikor végül magunkra maradunk. – Nem kéne inkább meghúzódnunk?
– Nem – rázom a fejem. – A Tanács nem sejti, hogy eljöttünk Amerikából. Ők úgy hiszik, még mindig odahaza vagyok. Mire feleszmélnek, már Skóciában leszünk. Most pedig kezdjünk hozzá a meditációs gyakorlatokhoz. Ugyan azt mondtam, hogy csak Skóciában kezdünk hozzá, de jobb, ha hamarabb megtanítalak rá.
– Mégis mi ez? Valami keleti izé? – kérdi gúnyosan, mire összeráncolom a homlokom. – Jól van na! Ne izélj már!
– Ülj le a padlóra! – mondom, mialatt én magam is helyet foglalok. – Csukd be a szemed, és próbáld kiüríteni az elméd. Az a fontos, hogy teljesen nyugodt légy, hogy lehiggadj, és elérd a lelki békét.
– Van nekünk lelkünk? – kérdi Matt elgondolkodva, de azért megteszi, amit mondok.
– Ki mondta, hogy nincs? – kérdezek vissza. – Élőlények vagyunk, és minden élőlénynek van lelke. A buddhisták és a shintoisták szerint mindenben lélek van. A földben, a vízben, a növényekben, a kövekben, a tűzben, még a levegőben is. Most koncentrálj, Matt! Próbálj ellazulni!
Szerkesztve Andro által @ 2013. 02. 06. 11:10:35
|
| Andro | 2012. 08. 08. 11:35:35 | #22744 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (félvér tanítványomnak)
– Hé… én ezzel nem egészen értek egyet – szólal meg hirtelen Matt, mire kíváncsian kukkantok ki a könyvem mogul.
– Mivel? – kérdem kíváncsian. Nem értem, mi zavarhatta meg.
– Azzal, amit az előbb mondtál. Szerintem nem vagyunk jobbak az embereknél. Csak nem vagyunk emberek, ennyi az egész. De ugyanolyanok vagyunk, mint ők. Ostobák, a többség legalábbis az, ezt elismerem. De ahogy elhallgattalak, nekem úgy tűnik, hogy a Tanácsban is van egy rakat barom, aki legalább olyan idióta, mint az emberek. Azt mondod, nem ölünk meg senkit sem, de ez végül így nem igaz. Mert mi is ugyanúgy ölünk, csak nem a fajtársainkat. Nem érzek bűntudatot azért, mert megöltem jó pár embert, elvégre ez olyan, mintha ők ölnének meg egy állatot a húsáért.
Egyetértően bólintok. Nem mintha én magam nem lennék ezzel tisztában, de mástól hallani valahogy furcsa. Hiszen én egész életemben abban a szellemben nevelkedtem, hogy mi vámpírok felsőbbrendű lények vagyunk. Viszont tisztában vagyok a Tanácstagok szellemi képességeivel, és azzal is, hogy nem egy közűlük jó nagy kókler, ráadásul vannak köztük nem enyhén mániákus gyilkosok is.
– Amúgy meg lemerném fogadni, hogy nem egyszer ölt már meg vámpír vámpírt. Csak épp nem verte a tettét nagydobra. Minden esetre én nem érzem úgy, hogy jobb lennék az embereknél, hogy különlegesebb lennék náluk. Szerintem csak mások vagyunk, legalábbis első nekifutásra, de valójában, ha jobban belegondolunk, annyira nem is különbözünk tőlük.
Hallgatom a gondolatait, hogy nem akar kegyetlen vadállattá válni. Nem is fog, ha én veszem kezelésbe. Jó három órával később azt veszem észre, hogy elaludt. Túl sok volt ez neki, hiába, pihennie kell. Ő csak félvér, ezt néha elfelejtem. Leteszem a könyvem, maj az övét a kávézóasztalra teszem, és becsukom. Így reggel nem kell majd keresgélnie. Karjaimba kapom könnyű testét, és a szobájába viszem, majd az ágyba fektetem. Holnap estére megint kerítenem kell neki valami ételt, ismét egy fiút, lehetőleg fiatalt, és lehetőleg olyat, aki nem fog hiányozni senkinek. Végül kimegyek, hagyom, hadd aludjon. Olyan gyerek még, fiatal, tudatlan, heves vérmérsékletű. Remélem, nem sokat fog változni, de sokkal türelmesebbnek kell lennie.
~*~
Reggel, amikor felébredek – hajnalig megint a kísérleteimen dolgoztam, így csak pár óra alvás jutott nekem -, csak annyi információt kapok Nicholastól, hogy Matt a könyvtárban van, és bőszen olvassa a könyvet. Elégedetten bólintok.
– Este a fiúnak megint ennie kell – mondom. – Szerencsésebb lenne, ha egy hajléktalant hoznál, vagy valakit, aki nem hiányzik senkinek.
– Igen, úrfi – bólint Nicholas. – Mellesleg, nem hiszem, hogy Matt úrfi különösen kedveli Önt, ha szabad ezt mondanom.
– Ezzel tisztában vagyok – mosolyodom el. – De nem tehetek ellene semmit. Majd megkedvel, ha idomulunk egymáshoz. Idő kell neki.
– Tudom, úrfi – válaszol Nicholas. – Akkor, ha más nem lenne, én megyek. Sok dolgom van, és Önnek is.
Nevetve engedem el. Igaza van, a mai nap is tele lesz tennivalókkal. Délelőtt utánanézek, vajon nem szimatol-e senki körülöttem, de semmi nyom. Ezek szerint még nem jöttek rá a Tanácsban, hogy bármiben is sántikálnék. Délután közepe van már, mikor megnézem, hogy mi van Mattel. A könyvtárba érve látom, hogy olvas, észre sem vesz engem.
– Nahát, de szorgosan tanul valaki – jegyzem meg elképedve, de közben vigyorgok. A fenét sem akarom megijeszteni, vagy akarom azt elérni, hogy még jobban megutáljon.
– Nem vagyok szorgalmas, mindössze utálok olvasni. Minél előbb végzek ezzel – lengeti meg a könyvet – annál hamarabb letehetem.
Meg sem lep, hogy ezt mondja. A mai fiatalok jó része csak a tévén, meg a számítógépen él, nem vesz a kezébe egy könyvet sem. Én teljesen más vagyok.
– Amúgy… - szólal meg lassan. – Bocs, amiért tegnap bealudtam.
– Nem történt semmi – rázom a fejem. – Félvér vagy, és ezt néha hajlamos vagyok elfelejteni. Az emberi véred miatt több alvásra van szükséged, mint egy teljes értékű vámpírnak.
– Mintha túl engedékeny lennél – vonja fel a szemöldökét. – Azt hittem, alaposan leszídsz majd.
– És azzal talán elérném, hogy ne aludj? – ülök le mellé, és komolyan nézek a szemébe. – Nem hinném. Nem vagyok kegyetlen természet, jobb, ha tudod. Senkit sem bántok ok nélkül.
– Nicholast sem? – kérdi kételkedve.
– Őt sem – mondom. – Vagy talán panaszkodott volna? – teszem hozzá, mire Matt a fejét rázza. – Nicholas több nekem, mint egy egyszerű inas, ő a barátom is, bár természetesen nem kezelhetem őt egyenrangúként. Nem azért, mert félvér, hanem mert az alkalmazottam. A vállalatoknál a főnök sem kezeli puszipajtásként a beosztottait, mert akkor minden káoszba fulladna.
Nem szól egy szót sem, csak újra belemélyed a könyvbe. Ha akarnám, meg tudnám lesni, mi jár a fejében, de megígértem, hogy nem teszem. Ezt pedig be is tartom. Inkább magamhoz lebegtetek egy könyvet, és nekilátok olvasni. Újra csend telepedik ránk.
~*~
Már este van, a csillagok is fenn vannak az égen, mire Matt leteszi a könyvet, és felállva kinyújtózik. Úgy tűnik, végzett.
– Végigolvastad? – kérdem halkan, mire bólint. – Jól van. Nem fogom számon kérni rajtad, de remélem, némileg emlékszel rá. A mi memóriánk sokkal jobb az emberekénél, de ezt gondolom tudod. Most menjünk enni, mert úgy hallom, Nicholas hozott neked valami nagyon finomat. Utána rátérünk a gyakorlati oktatásra.
– Megtanítasz tán varázsolni? – kérdi ironikusan, mire elnevetem magam.
– Nem, még nem – rázom a fejem vigyorogva. – A harcot fogjuk gyakorolni, hogy meg tudd védeni magad az erősebb vámpírok ellen. Tudom, hogy erős vagy, de kell az edzés, különben elpuhulsz.
Morog valamit az orra alatt, de amikor elindulok, már jön is utánam, mint egy pincsikutya. Az étkezőbe érve gyönyörű látvány tárul a szemünk elé. Nem is egy, hanem két fiatal fiúka várja az asztalon, felpeckelt szájjal, kikötözve, félmeztelenül, riadt tekintettel, hogy elfogyasszuk őket.
– Uraim, a vacsora tálalva – hajol meg Nicholas, és a fiúk felé mutat. – Remélem, élvezni fogják.
– Ha fele olyan finomak, mint ahogy kinéznek, egész biztosan – bólintok. – Köszönjük, Nicholas!
– Akkor, jó étvágyat az uraknak – mondja Nicholas, majd kimegy.
– Nos, akkor, együnk – mondom Matt felé fordulva, és az egyik fiúhoz lépek. Matt követ.
Ahogy nézem, ikrek lehetnek, egyformák teljesen, és ha jól nézem, nem lehetnek többek tizenhat évesnél. A ruhájuk alapján nem vetette fel őket a pénz, és biztosan nem fognak hiányozni senkinek. Látom, hogy Matt megnyalja a száját, majd áldozata nyakához hajolva beleharap. Én is ezt teszem, és hamarosan elönti számat a finom, meleg, vörös vér. Áldozatom ficánkolni próbál, de nem sok sikerrel.
~*~
Vacsora után intek Mattnek, hogy jöjjön utánam. Látom, hogy jóllakott, mert most nem morog. Nekem is ennem kell majd, de csak pár nap múlva. Régen kóstoltam már skót vért, jól fog jönni a változatosság. Egyenesen a gyakorlóterem felé vezetem, amely nagyon nagy, így elég terünk lesz harcolni egymással. A terem maga köralakú, hatalmas, törésbiztos ablakokkal. A padló kemény fából készült, és vannak fegyverek is, bár jórészt csak kardok, tőrök, kések, lándzsák, semmi modern. Mikor Matt belép, látom, hogy elámul.
– Tiszta középkor – mondja végül. – Semmi lőfegyver?
– Nincs rá szükségünk – mondom. – Minket vámpírokat nem lehet lőfegyverrel megsebezni. És mint gondolom tudod, az olyan ostobaságok sem hatnak ránk, mint a fokhagyma, vagy a szenteltvíz. A karó már inkább, bár az minden élőlényt meg tud ölni.
– És a nap? – kérdi. – Téged megvéd a mágia, de mi van a többi vámpírral?
– Megöli őket – mondom könnyedén. – Igaz, nem azonnal, de körülbelül fél órán belül végez velük. A tűz is ellenségünk. Na, de elég a beszédből, harcolni jöttünk ide, nem?
Matt bólint, és rám néz. Én könnyedén a terem közepére sétálok, és megvárom, míg ő velem szemben helyezkedik el. Most nem fogom használni a mágiámat, mint az első alkalommal. Tudja, hogy gyors vagyok, és ő sem piskóta. Méregetni kezd, mialatt én nyugodtan állok. Arra várok, hogy ő támadjon előbb, látni akarom, mit tud pontosan. Résen vagyok, figyelem minden mozdulatát, minden rezdülését, ahogy ő is az enyémet. Fegyvert nem használok, csak ha nagyon muszáj, jobban szeretem a pusztakezes harcot.
Szerkesztve Andro által @ 2012. 08. 08. 11:36:08
|
| Andro | 2012. 06. 24. 09:20:32 | #21677 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (félvér vámpíromnak)
– Akkor most tisztázzuk, hogy elég később van a magyarázathoz, szóval akár el is kezdheted magyarázni, hogy miért lett hírtelen olyan sürgős neked, hogy legyenek ruháim? – szegezi nekem Matt a kérdést. A hangja elég udvariatlan és bunko, de mit lehet tenni?
– Hamarosan elutazunk – közlöm egyszerűen.
Szemei kerekre tágulnak a meglepetéstől. Nem tudom, mit izél, ő akart elmenni innen, hát most megkapja, amit akart.
– Hova? – kérdi szinte kiabálva, majd fel is pattan. Ennek közvetkeztében beveri a fejét a kocsi plafonjába. Úgy kell neki. - Minek?
– Nyugodj meg…
- Te csak ne nyugtatgass, szerintem te sem lennél nyugodt, ha egy vadidegen hírtelen el akarna valami ismeretlen helyre hurcolni magával…
– Skóciába megyünk. A Tanács elől elbújunk egy kis időre. Ha akarnának, sem találnának ránk könnyen. Nem szokásom elfutni előlük, de a helyzet megkívánja, hogy egy időre eltűnjek én is a szemük elől – tájékoztatom finoman. Remélem, fogja az adást.
– Szóval igazából ezért akarsz ruhát venni? Mert elmegyünk?
Nem válaszolok. Ha tudja, minek kérdi a nyilvánvalót? Sok dolgom lesz még vele, úgy látom, mire normális vámpírt faragok belőle.
– Gondolom Nicholas is jön, elvégre, né…
– Csak ketten megyünk, Nicholas nem jön velünk – vágok a szavába. Nincs szükségem az inasomra. Ketten könnyebben el tudunk bújni. – Így a legokosabb.
– Persze, és nem leszel nélküle magányos? Fel tudsz nélküle öltözni? – jön a gúnyos kérdés. Gondoltam hogy nem hagyja ki. - Mer’ én nem foglak pátyolgatni, azt remélem tudod.
Ezek után csak morcosan nézeget kifelé, miközben a gondolatai szinte ordítanak. Meg kell tanítanom, hogy tartsa csukva az elméjét. Bár majd fel kell világosítanom a tervezett kirándulásait illetően.
– Nekem nem kellenek drága ruhák, elég, ha kényelmesek – motyogja végül halkan.
Ezek után mar egy szót sem szól egész úton. Helyes, mert nincs kedvem a fecsegéséhez, ami semmi mással nincs tele, mint gonoszkodó megjegyzésekkel. Nem tudom, miért ilyen velem, holott én semmi rosszat nem tettem ellene. Nem tudom, mi történt vele, amiért ilyen, de nem fogok a fejében turkálni emiatt. Nem vagyok gerinctelen.
~*~
Jó egy fél óra kell, hogy a reggeli csúcsban egyáltalán eljussunk az egyik boltig. Azt mondta, nem akar drága ruhákat, így egy olyan üzlethez viszem, ahol olcsón lehet kényelmes, jó minőségű cuccokhoz jutni. Leparkolom a kocsit, és kiszállunk. Bevallom, nem éppen ilyen helyen szoktam vásárolni, de nem teszem szóvá. Belépünk, és meglepetten tapasztalom, hogy egész szép az üzlet belül, nagy a választék, és nem is csúnyák a ruhák. Egy fiatal eladónő siet felénk mosolyogva.
– Jó napot! Miben segíthetek? – kérdi udvariasan.
– Még csak nézelődünk – mondom aprót biccentve. – Szólunk, ha segítségre lesz szükségünk.
– Természtesen – bólint a hölgy, mi pedig beljebb megyünk.
– Válogass nyugodtan, én megvárlak – mondom Matt felé fordulva.
– A te ízlésednek ezek a ruhák biztos szörnyen közönségesek – húzza pimasz vigyorra a száját. – Gondolom te csak drága, márkás ruhákat hordasz.
– Tévedsz – válaszolom. – A ruháim többségét varratom – mosolygok rá. – De nem akartál drága ruhákat, hát válogass kedvedre.
Vet rám egy sötét pillantást, majd elindul a sorok között. Látom, nem tettem rá túl mély benyomást, de nem az én hibám. Régen csakis varrattuk a ruhákat, és én még most is a legtöbbel így teszek. Kevés ruhám van, ami boltból származik, talán csak az öltönyök, és pár hétköznapi, nem formális viselet.
Végig figyelemmel kísérem Mattet, aki egyik nadrágot, pólót, inget, pulcsit a másik után viszi a próbafülkébe, és próbálja fel. De legalább nekem is megmutatja őket, bár szerintem csak azért, mert én fizetek értük. Az ő alakján szinte minden jól áll, és mikor ezt megmondom neki, valami egészen különös kifejezés ül ki az arcára. Magamban mosolygok, mert úgy néz ki, megleptem, hogy megdícsérem. Még az kell, hogy elpiruljon nekem, mert akkor mentem meg fogok szakadni a nevetéstől. De nem, nem vetemedik ilyesmire, hála égnek.
Jó egy órát töltünk a boltban, mire minden ruhadarabot, ami kell neki, összeválogat, és a kasszához visz. Mikor meglátja a végösszeget, azért a szemei elkerekednek a szerinte magas összeg láttán, de nekem csak aprópénz. Szó nélkül fizetek, majd a cuccokkal együtt távozunk. Betesszük a csomagokat a csomagtartóba, majd beülünk a kocsiba, és elindulunk hazafelé.
– Miért költöttél rám ennyi pénzt? – kérdi hirtelen, mikor kénytelenek vagyunk megállni egy piros lámpánál. – Mondtam, hogy nem akarok drága ruhákat.
– Nem voltak drágák – válaszolom -, mindössze szerintem a fél boltot felvásároltad – kuncogok halkan. – Jó ízlésed van, Matt, még sokra vihetnéd akár a divatszakmában is.
– Az a buziknak való – vágja rá.
– Ó, nem is tudtam, hogy heteró vagy – gúnyolódom kissé. Most legalább visszakapja. – Akkor hogy is van az, hogy csak férfiakat eszel?
– Jó, ezt megkaptam – adja meg magát morogva. – Leszállhatnál rólam végre!
– Nem én vagyok folyton bunko veled, bármiről is legyen szó – emlékeztetem finoman, miközben a lámpa zöldre vált, és elindulunk. – Semmi okod rá, hogy fújj rám, Matt, hiszen sosem ártottam neked.
– Nem, mindössze csak elraboltál – a hangjából érzem, hogy mérges. – Aztán bezártál a házadba, és most elviszel Skóciába.
– A saját érdekedben, te butus – mondom sóhajtva. – Fogalmad nincs, mire képes a Tanács. Az is csoda, hogy nincs a nyomodban egy pár félvér vadász már most. Bár azokkal el tudok bánni, de nagyon rank szállnak, nekem sincs esélyem. Én meg tudlak védeni, amíg azt teszed, amit mondok, és nyugton maradsz a fenekeden. Ha Skóciában leszünk, több szabadságod lesz. És ez a vihar is el fog ülni, ha a Tanács biztonságban érzi magát. Öreg rókák ezek, de kitartóak és kemények. Esélyed nem lenne ellenük.
– De akkor sem értem, miért teszed ezt – rázza a fejét értetlenül. – Félvér vagyok, ráadásul a te területeden vadásztam. Meg is ölhetnél, ha akarnál.
– Vámpír nem öl vámpírt! – mondom komolyan. – Első szabály. Azt csak a Tanács teheti meg.
– Tanácstag vagy, magad mondtad – emlékeztet.
– Tisztában vagyok vele. De ha megöllek, azzal nem oldom meg a problémámat, ahogy senkiét sem. Meg akarlak tanítani a vámpírok kódexére, arra a szabályrendszerre, amely bár merev és szigorú, segíteni fog neked túlélni ebben a világban – mondom könnyedén. – Ma éjjel kezdjük. Négy nap múlva elhagyjuk az országot, addig talán sikerül valamennyit a fejedbe vernem a szokásainkról és a törvényeinkről.
Meredten rám néz, látom, nem érti, mit törődöm én vele. Magam sem értem néha saját magam. De ez a fiú érdekes, és úgy érzem, érdemes lesz foglalkozni vele. Ráadásul, belement már abba, hogy tanítsam. Ki tudja, talán még jól is fog jönni egy tars, ha Skóciában leszünk.
~*~
Beesteledik lassan, eltelik a nap. Mattnek hozatok enni, természetesen egy fiatal, igen csinos fiút, de végig ott állok mellette, míg elfogyasztja. Hamar tanul, már tudja, hogy nem szabad várni, míg meghal a vérveszteségtől, így mikor eleget ivott, én egyszerűen eltöröm a fiú nyakát, majd szólok Nicholasnak, gondoskodjon a hulláról. Mattnek még mindig nem tetszik, hogy Nicholas az inasom, a szolgám, vagy ahogy ő nevezi, a talpnyalóm, és én csak megalázom, de kivételesen nem törődöm vele. Nem ér annyit.
– Kövess! – mondom udvariasan. – Ideje tanulnod pár dolgot.
– Ne utasítgass! – mordul rám, de azért jön utánam.
A könyvtárba megyünk, és mikor belépünk, elámul a több tízezer kötet láttán. Hát igen, nem szerénykedem, ha azt mondom, a mi könyvtárunk a legnagyobb szerte Angliában. Mert valóban így van. Intek Mattnek, hogy foglaljon helyet a díványon, én pedig egy könnyed mozdulattal magamhoz röptetem a Vámpírok Kódexe címet viselő kötetet. Matt meglepetten néz rám.
– A mágiában is jártas vagyok – adom meg a magyarázatot, majd odaadom neki a meglehetősen vastag kötetet. – Ezt tanulmányozd át! Ezek csak az alapok, de ha kérdésed van, bármikor felteheted őket.
– Ez vagy ezer oldal! – nyögi döbbenten. – Mégis hogy gondolod, hogy mindezt megtanuljam?
– Csak kilencszázkilencvennyolc oldal, hogy pontosak legyünk – kuncogok halkan. – És nem kell megtanulnod, elég ha tudod, miről szól. Ezek a törvényeink, és a történelmünk, Matt. Az egyik szülőd vampír volt, fogadok, hogy nem félvér, vagy teremtett, mivel akkor meg sem fogantál volna. Benned minden kétséget kizárólag nemesi vér csörgedezik, ezért fontos, hogy mindent megtanulj, amit lehet. A tudás az életed mentheti meg – magyarázom türelmesen.
– Rendben – bólint. – Elfogadtam, hogy taníts, de szeretném tudni, mikor tanulok meg harcolni.
– Előbb tanulj meg állni, aztán repülni – mondom türelmesen. – Természeti törvény, nem az enyém, Matt. Előbb tanuld meg az alapokat, aztán jöhet a többi.
Bólint egyet, majd kinyitja a könyvet. Nosztalgikus érzések ébrednek bennem, ahogy látom, hogy nekilát olvasni. Én magam is leveszek egy kötetet, és mellé telepedek a kanapéra. Persze, kissé arrébb, hogy ne zavarjam. Látom, hogy felém pillant, de nem szól egy árva szót sem.
– Miért nem ölhetjük meg egymást? – kérdi hirtelen, vagy egy óra csend után.
– Mert nem vagyunk emberek – válaszolom. – Mi nem öljük meg egymást ok nélkül, nem mészároljuk le a testvéreinket, mint az emberek. Ők alantas lények, Matt, mi felettük állunk – jelentem ki komolyan, és belenézek a szemébe. – Sose feledd ezt el! Mi különlegesek vagyunk.
|
| Andro | 2012. 06. 04. 11:04:38 | #21332 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Mattnek)
– Most is tudod, hogy mire gondolok? – kérdi szúrós tekintettel, mire felhorkantok. Csak a süketek nem hallják, mire gondol. De legalább elhiszi, hogy nem hazudok neki. Ez már valami.
– Alighanem mindenki hallja a gondolataidat, olyan hangosak – válaszolom nyugodtan.
– Nem tetszik, hogy ezt csinálod. Utálom…olyan, mintha meglesnél… nem is… olyan… leírhatatlanul utálatos egy érzés, hogy tudom, hogy tudod, hogy mit gondolok.
Nem válaszolok. Tudom, milyen érzés, annak idején apám is ezt csinálta velem, míg nem tudtam lezárni a gondolataimat előtte. Idegesítő volt. Matt sóhajt egyet, majd hanyatt fekszik az ágyon, és a plafont kezdi bámulni.
– Ha annyi gondot okozok neked nem biztos, hogy megéri majd neked azért segíteni, mert érdekes vagyok, meg a többi, amit mondtál – közli velem, talán csak azért, hogy mondjon valamit. – Nem bízom benned. Nem mondok igent, amíg meg nem ígéred nekem, hogy nem adsz ki annak a Tanácsnak, vagy minek. Ígérd meg nekem, hogy nem adsz ki nekik! – Ül fel hirtelen, a hangja követelőző, és mélyen a szemembe néz.
Egy ideig csak viszonzom a tekintetét, majd elvigyorodom. Milyen kis harcias fiúcska, öröm lesz tanítani.
– Megígérem. Megígérem, hogy nem adlak ki a Tanácsnak.
~ Nem hazudik – hallom a gondolatait. Sosem hazudok.
– Rendben, nekem úgy tűnik, hogy nem hazudsz, szóval beleegyezek. De tisztázzuk, továbbra sem bízom benned. Nem foglak kiszolgálni, ne is számíts tőlem hajlongásra, se megalázkodásra. Még mindig utállak, de nem áll szándékomban meghalni sem, és ha a szükség azt diktálja, lenyelem azt a békát.
Mintha bántani akarnám, vagy a szolgámmá tenni. Meg tudnám tenni, csak félvér, és könnyen befolyásolható, legalábbis könnyebben, mint egy tisztavérű vampír. De bólintok, mire leszáll az ágyról, és körbesétál a szobában. Majd az ablakhoz lép, és kibámul rajta. Gyönyörű éjszaka van, a Hold kövéren világít az égen. Pont jó vadászóidő. De nem engedhetem ki. Látom a vágyódást a szemében, de nem lehet.
~ Már megint be vagyok zárva.~ - hallom a fejemben a hangját.
– Nem sokáig – mondom, mire rám kapja a tekintetét. – De egy ideig még ki kell bírnod, míg előkészítem az utazáshoz szükséges dolgokat. Még mi, vámpírok sem intézhetünk mindent hűbelebalázs módjára. Napközben biztonságban mozoghatsz a birtokon, megmondtam. Éjjel pedig tudlak tanítani. De nem ma éjjel. Még dolgom van. Ne hagyd el a házat, de az épületben szabadon járkálhatsz – a hangom türelmes és lágy. – Viszont, a laboratóriumom tiltott terület! Világos? – nézek komolyan a szemébe.
– Értettem – bólint illedelmesen. – Más egyéb?
– Nincs – rázom a fejem. – Legyen szép éjszakád! – azzal kimegyek, és becsukom magam után az ajtót.
~*~
Nem tudom, mi van velem, mert amint elhagyom a szobáját, valami furcsa érzés költözik a mellkasomba. Csak nem kezdem megkedvelni? Hiszen nem is ismerem. Mégis meg akarom védeni mindentől. Ez csak egy gyerek, nem tehet róla, hogy nem ismeri a szabályainkat. Talán eddig senki sem volt, aki elmagyarázta volna neki őket. Megrázom a fejem, és a dolgozószobám felé indulok. Sok dolgom van még ma éjszaka, mielőtt eljön a hajnal, hogy aludni térjek pár órára.
Természetes, hogy én is használom a modern technikát, így már nem könyvekben keresgélek, hanem az interneten azok után a helyek után, amelyek elég biztonságosak a Tanács elől. Szégyen a futás, de hasznos. Végül találok is valamit, egy skóciai kisvárost, ahol remekül elrejtőzhetünk. Van egy kastély is, amelybe senki sem mer bemenni, mert azt hiszik, kísértetjárta. Pont kapóra jön nekünk. Elégedetten dörzsölöm össze a kezeimet, és lefoglalok két repülőjegyet, természetesen álnéven. A Tanács tagjai sem mind hülyék, és tudom, hogy figyelemmel szokták követni az egyes tagok utazásait, bárhová a világon. De én is elég okos vagyok, ráadásul fiatalabb náluk. Aztán értesítem apámékat, hogy meghatározatlan időre külföldre költözöm, nehogy meglepődjenek. Nicholast természetesen itthon hagyom, hogy ha a szüleim megjönnek, ne lepődjenek meg túlságosan az üres kúria láttán. Kell valaki, aki rendben tartja addig is, míg senki sem tartózkodik idehaza.
Azt persze hallom, hogy Matt a házban járkál, benyit szobákba, mindent megtekint, de a laborom közelét is elkerüli. Helyes, okos fiú. Elmosolyodom. Nem is olyan rossz gyerek, csak kissé neveletlen.
Mire mindent elintézek, már hajnalodik, én pedig kikapcsolom a gépet, és felállok. Kinyújtóztatom magam, majd a szobámba megyek. Nicholas tudja, mikor szoktam lefeküdni, és sosem kelt reggel kilenc előtt. Az akkor is csak négy, vagy öt óra alvás, de nekem ennyi is elég. Levetkőzöm, majd bebújok az ágyba, és azonnal elnyom az álom.
Arra ébredek, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállam. Mormogva nyitom ki a szemem, és Nicholast pillantom meg, amint épp egy csésze teát tesz az éjjeliszekrényemre. Igen, nekem is van pár emberi szokásom, mint oly sok vérszívónak.
– Jó reggelt, úrfi! – hajol meg Nicholas. – Jól aludt?
– Jó reggelt, Nicholas! – ásítok, és nyújtózom egyet, majd a kezembe veszem a csészét, és kortyolok egyet a finom, meleg teából. – Igen, kiválóan. Sikerült mindent elintéznem. És Matt?
– Matt úrfi már vár Önre. Bátorkodtam megkérni, ne zavarja Önt, hadd aludjon – válaszol Nicholas.
– Köszönöm! Mondja meg neki kérem, hogy nemsokára megyek, csak előbb lefürdöm és felöltözöm – mondom. – És közölje vele, öltözzön elmenős ruhába. Szükséges lesz vásárolni neki pár ruhát, amíg még ittmarad.
– Természetesen, úrfi. Még valami?
– Igen – bólintok. – Néhány nap múlva meghatározatlan időre elutazom Mattel. Nem mondom meg hová, mert a Tanács kereshet minket Matt ügye miatt. És az Ön nyelvét igen könnyű megoldani, ha a Tanács tagjai veszik Önt kézbe – mutatok rá.
– Tudom, úrfi, amelyért elnézését kérem – hajol meg mélyen, de leintem. Ennek nincs jelentőssége.
– Semmi gond. Most távozhat – mosolygok rá.
Nicholas meghajol, majd távozik. Akárki akármit is mond, nekem Nicholas több egy egyszerű inasnál. Ha ő nem lenne, igencsak magányos lennék ebben a nagy házban. Ő nemcsak az inasom, de az egyetlen igazi barátom is, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthatok.
Megiszom a teát, majd veszek egy zuhanyt és felöltözöm egy egyszerű, világoskék ingbe és fekete nadrágba, fekete cipőbe, majd Matt szobája felé indulok.
~*~
Matt az ágyán ül, amikor kopogtatás után belépek a szobájába. Felnéz rám, és látszik, hogy nem érti, miért akarok neki bármit is venni.
– Jó reggelt, Matt! – köszönök neki nyugodtan, halvány mosollyal. – Hogy telt az éjszaka?
– Jó reggelt! – viszonozza a köszönésem. – Jól. Szép nagy házad van, sokáig tart végigjárni.
– Tudom – bólintok. – Köszönöm, hogy betartottad az ígéreted a laborral kapcsolatban. Mielőtt megkérdeznéd honnan tudom, hallottam, hogy oda nem mentél be. Tisztavérű vampír lévén képes vagyok érzékelni bárki jelenlétét a házban, vagy a birtokon. De nem kémkedtem utánad.
– Reméltem is – néz rám komolyan. – Miért veszel nekem ruhát?
– Mert az enyémek nem a te stílusod – vigyorgok rá, mire összehúzza a szemeit. – Másrészt, gondolom akarsz sajátokat, mielőtt utazunk. Gyere, a többit később elmondom.
Feláll az ágyról, és kissé gyanakodva jön velem. Az ő helyében én is gyanakodnék, nem hibáztatom szegény kölyköt. De faggatni nem akarom, és kivételesen az elméjében sem kutakodom, amikor beülünk a kocsimba, és elindulunk.
|
| Andro | 2012. 03. 21. 11:42:11 | #19985 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Matt-nek)
Látom, ahogy mohón inni kezd, és árgus szemekkel figyelem, hogy ne igyon túl sokat. A fiú kábán nyöszörög, ahogy lassan kezd elszállni belőle az élet. Végül látom, hogy Matt nem tudja abbahagyni az ivást, így odahajolok, hogy ellökjem. Ám egy másik kéz tolakodik be. Nicholas az. Így is rossz napjaim vannak monstanában, nem kell még, hogy ő is az idegeimre menjen. Dühösen nézek inasomra. Nem szokása közbeavatkozni. Akkor most mi jogon teszi?
- Nicholas, ez meg mit jelentsen? – kérdem összehúzott szemekkel.
- Elnézését kérem uram, de… - alázkodik meg.
- De aggodalmat ébresztett benned, hogy a fiú nem akarta követni az utasításomat… attól féltél, hogy megölöm? Igaz?
- Elnézését kérem… - nyögi.
Még mindig dühös vagyok, de a tekintetem enyhül. Nem is rá vagyok mérges igazából. Más oka van ennek.
- Ezzel majd később foglalkozom. Kísérd vissza Mattet a szobába. Miután itt végeztem én is megyek. Egy percre se téveszd szem elől. Ha történik valami… nos, gondolom, jól tudod képzelni a következményét – mondom komolyan.
- Igen is uram – bólint Nicholas, de ekkor Matt is közbeszól. Ne! Nem akarok újabb balhét. Nem most.
- Mégis mi a francért őt cseszed le, amikor én vagyok az igazi bűnös? – kiabál rám, miközben letörli a vért az ajkáról.– Ha valaki hibás, az én vagyok. Inkább örülhetnél, hogy közbelépett, mielőtt még meghal a srác. – int a fejével az asztalon fekvő haldokló felé.
A tekintetem lángol, ahogy Mattre nézek, de látom, őt nem érdekli. Nem szeretem, ha még jobban felbőszítenek. Nem tudja, milyen vagyok dühösen.
- Velem te ne beszélj ilyen hangnemben – mondom nyersen, de a hangomat nem emelem fel.
- Megmondtam, hogy úgy beszélek, ahogy nekem jól esik. És ha én nem akarok megalázkodni, akkor nem fogok! – üvölti a képembe.
- Menj a szobádba! – mondom komolyan. – Most fontosabb dolgom is van, mint veled veszekedni – fordulok el.
- Jöjjön, Matt úrfi! – szólal meg Nicholas, és ahogy hallom, sikerül kivinnie a fiút.
Amint az ajtó becsukódik mögöttük, a haldokló fiúhoz fordulok. Meg kell halnia, nem élhet, mert akkor vért kell adnom neki. De nem fogok vámpírt teremteni. A Tanács úgyis a nyakamra jár a mostani hullák miatt, nem kéne még azt is megtudniuk, hogy esetleg majdnem vámpírt teremtettem. Pláne nem azt, hogy a tettes itt van a birtokomon. Meg kéne ölnöm a félvért is, de nem visz rá a lélek. Azt csak a Tanács teheti meg, amelynek én is tagja vagyok apám halála óta. Emiatt kellett visszajönnöm Londonba. Pont emiatt.
A fiú fölé hajolok. Alig él már. Magától is meghalna, de teszek neki egy szívességet, és úgy bocsátom útjára, hogy ne fájjon neki. Valahogy… én nemcsak élelmet látok az emberekben. Szükségünk van rájuk, ahogy nekik rank. A világ egyensúlya, amelyet mi és az emberek tartunk fenn. Ha ők kihalnának, mi is meghalnánk.
Döntöttem, hogy ölöm meg. Odanyúlok, és egyszerűen elvágom a torkát. Azonnal meghal, hiszen kába, nem érez semmit. Jobb így, tiszta, gyros halál. Vér is alig volt már benne. Nicholas majd eltakarítja. Fogom magam, és Matt szobája felé veszem az irányt. Ahogy odaérek, beszélgetés zaja üti meg a fülemet. Matt és Nicholas az. Beszélgetnek.
- De nem hagyhatod, hogy így bánjon veled! – mondja Matt. – Nem vagy alsóbbrendűbb nála.
- Ön ezt nem érti, úrfi – hallom Nicholas hangját. – Immáron kétszáz éve szolgálom Marcus úrfi családját. Az úrfi édesapja fél éve meghalt, és Marcus úrfinak vissza kellett térnie ide Londonba. Hűséges vagyok hozzá, hiszen mindig őt szolgáltam. Azóta vagyok az inasa, hogy megszületett.
- De akkor sem hagyhatod, hogy így beszéljen veled! – morran fel Matt. – Ez aljasság! Miért hagyod? Marcus egy szemét alak, csak kihasznál téged és, te hagyod!
- Nem igaz – válaszol Nicholas. – Marcus úrfi tisztességes és becsületes. Mindig jó volt hozzám, bár vannak rossz napjai. És az utóbbi hetekben elég ronda dolgok történtek, amelyek igencsak kiborítják, és felzaklatják őt. De ennél többet nem mondhatok. Legyen türelmes, Matt úrfi, és ne feleseljen vele túl sokat, mert azzal olajat önt a tűzre.
Matt nem válaszol, én pedig bekopogok és belépek. Matt az ágyon ül, és elég mogorván néz rám. Nicholas azonban meghajol, és mikor biccentek neki, magunkra hagy minket. Tudja, hogy végeztem a fiúval, és kimegy, hogy eltakarítsa a hullát. Most nem nézek Matt fejébe, anélkül is tudom, mit gondol rólam. Nem szükségem meghallanom a gondolatait. Azt sem árulom el, hogy hallottam őket beszélgetni. Persze, remélem, Mattnek nem áll szándékában fellázítanom ellenem az inasomat. Nem, nem tudná megtenni. Nicholast köti az eskü, amelyet annak idején apámmal kötött, hogy halála napjáig védelmezi és szolgálja a családot.
Az ablakhoz lépek, és kinézek. Már éjszaka van, gyönyörű éjszaka. A Hold kövéren tekint rank az égről, csillagok táncolnak és világítanak odafenn. Pár óra, és jön a hajnal.
- Te félvér vagy, igaz? – kérdem hátra sem nézve. – Akkor nem árt neked a napfény.
- Ha tudod, miért kérded? – kérdi Matt tétován. – De te telivér vagy, nem? Neked aludnod kell – hangjában nem titkolt öröm csendül. Kis buta, naiv fiúcska. Még ha nappal aludnom kéne is, akkor sem tudna kijutni a birtokról a védőgát miatt, amely senki idegent nem enged ki a kapun.
- Tévedsz – mondom, majd megfordulok, szembe találva magam elképedt arcával. – A mágia, ami bennem van, megvéd a naptól – dőlök lazán az ablakkeretnek. – De még ha aludnom is kéne, akkor sem tudnád elhagyni a birtokot. Tudom, most arra gondoltál, ha elalszom, megszöksz, és előtte megölsz. Nem fog menni, kicsi Matt.
- Ne turkálj a fejemben! – húzza össze a szemeit.
- Akkor próbáld meg őket távol tartani tőlem – mosolyodom el. – Ezt is meg fogom neked tanítani, amint bízhatok benned. És tudni fogom, mikor bízhatok benned, ne feledd!
Nem válaszol. Jobb is így. Nem lenne kedvem egy újabb vitához. Így is fáradt és ideges vagyok. Ha a Tanács megtudja, hogy Matt itt van, azonnal elfogatják és én sem tehetek majd semmit, csak nézhetem, ahogy kivégzik. A kivégzés pedig nem számít gyilkosságnak.
- Nicholas azt mondta, hogy komoly problémáid vannak – szólal meg végül. – Hogy azért vagy ilyen bunko. Mégis miféle problémák?
- Te – mondom ki nyíltan, mire értetlenül néz rám. – A te kis gyilkosságaid felhívták magukra a Vámpírtanács figyelmét, amelynek én is tagja vagyok. Ha kiderülne, hogy itt vagy, azonnal elfognának és kivégeznének mindkettőnket. Engem talán mégsem, de téged biztosan. De én is büntetést kapnék, nem is kicsit.
- Ki akarsz nekik szolgáltatni? – látom, hogy ideges. Mit tegyek? Nem akarom.
- Nem – vallom be. – Nem foglak. De egy ideig, míg el nem utazunk innen, nem mozdulhatsz a birtokról, értetted? – nézek rá komolyan. – A kertbe kimehetsz, de csak nappal. Éjjel a házban kell maradnod, bármi történjen is! A Tanácstagok hála égnek nappal alszanak. Ez a legbiztonságosabb. Én pedig ígérem, hogy mihamarabb elmegyünk innen egy olyan helyre, ahol nyugodtan folytathatom a tanításod.
- Miért segítesz nekem? – kérdi gyanakodva. Nem hibáztatom, hogy gyanakszik, hiszen nem bízik bennem.
- Mert érdekesnek talállak, Matt – mondom őszintén. – Nem olyan vagy, mint a többi félvér, akikkel eddig találkoztam. És érdekelne, ki vagy valójában – lépek oda hozzá, és ülök az ágyára. – De rajtad áll, hogy döntesz. Én nem dönthetek helyetted.
|
| Andro | 2012. 03. 01. 14:27:57 | #19526 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Matt-nek)
– Ha jól sejtem, nem fogadsz el nemleges választ – mondja rám nézve. Nem buta a gyerek, az egyszer biztos.
– Elfogadni elfogadom, de nem biztos, hogy utána életben is maradsz – mondom ravasz vigyorral. Élvezettel nézem, ahogy megretten. Na igen, nem sok dolga lehetett még fajtájabelivel.
– Sejtettem… - morogja halkan. – Tételezzük fel, hogy igent mondok. Akkor kiengedsz innen és nem fogsz trükközni?
Felnevetek. Milyen kis pimasz. Azt hiszi, ő irányít. És még azt sem tudja, hogy telivér, nemesi vampír lévén minden gondolatát hallom. Igazán kacagtató dolog.
– Nos, erre mit is mondhatnék… majd meglátom, hogy jól viselkedsz-e avagy sem – vonok vállat, mire látom, hogy a gondolataiba merül. Most arra gondol, belőlem nem szed ki semmit. És milyen jól gondolja.
– Tudod mit? Hagyj magamra egy félórára. Át akarom gondolni, de nincs rá szükségem, hogy bámulj – mondja végül, mire felhorkantok, de magára hagyom.
Kis pimasz, de majd megtanítom rá, hogy egy nemesi vámpírral nem lehet packázni. Főleg nem velem.
De hagyok neki időt, hiszen úgyis dolgom van. Hívom Nicholast, hogy készítsen nekem elő pár dolgot, amit majd használhatok a fiú tanításához.
– Remélem, nem lesz túl kemény vele, úrfi. Mégiscsak egy gyerek – mondja Nicholas, mire elmosolyodom.
– Kitört belőled a rokonszenv, Nicholas most, hogy félvér van a házban? – kérdem vidáman. – Ne félj, nem fogom jobban bántani, mint szükséges. Csak azt akarom, hogy megtanulja, hol a helye. Ráadásul, nekem is jó, hogy lesz társaságom rajtad kívül.
– Értettem, úrfi – bólint az inasom, majd intek, hogy menjen a dolgára.
~*~
Fél óra múlva bemegyek, de nem szólok. Ő sem. Szóval nekem kell rákérdeznem, habár előre tudom, hogy mi a válasza. Pedig nem is turkálok a fejében, de úgy hiszem, csak egy válasz lehetséges a számára.
– Nos, hogy döntöttél? – kérdem nyugodtan.
– Úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatodat. De csak akkor, ha most feloldod az erőteret, megkapom a ruháimat és eszünk valamit.
Felnevetek. Kis szemtelen. Még mindig úgy hiszi, ő diktálja a feltételeket.
– Nos, a ruháidat már nem kapod meg. Mocskosak voltak és szakadtak, úgyhogy kidobattam őket.
– Ki do… te… te! – a mondat végére már hörög. Igazán vicces. – Te tudtad, hogy igent mondok, mi?
– Nem tudtam száz százalékig, csak bíztam benne – vonok vállat. Igazán mulattat a kis színjáték.
– És mégis kidobattad a ruháimat?
– Kapsz másikat.
Látom, hogy nem tetszik neki a dolog. Morog, és szúrósan néz rám. Utál, de nem baj, hadd utáljon. Majd idővel rájön, hogy csak rám számíthat.
– Na jó, most már mindegy. Engedj innen ki!
– Valamit nagyon félrenéztél. Ez az én otthonom, te az én tanítványom akarsz lenni, szóval fogd vissza magad, ha velem beszélsz, ne parancsolgass nekem! – figyelmeztetem komolyan.
– Szerintem te is elnéztél valamit. Ez az én életem, az én döntésem, és úgy vélem jogomban áll úgy beszélni, ahogy én akarok, de… rendben, nem fogok parancsolgatni, viszont azt ne várd, hogy a kis ölebeddé tehetsz. Nos, akkor kiengednél?
Elgondolkodom. Közben gondolatban piperkőcnek nevez a kis rohadék. Ezt még bevasalom rajta. Lehet, hogy pont most. Végülis, nincs mitől félnem. Megölni nem tud, kárt tenni bennem nem tud, erősebb vagyok nála. Végül elmosolyodom.
– Piperkőc? – kuncogok. – Nem kéne olyan hangosan kiabálnod gondolatban, kisfiú.
– Mi van?! – döbben meg. – Te... te... hallod a gondolataimat?
– Minden nemesi vámpír képes a gondolatolvasásra – mondom, miközben egy laza intéssel megszüntetem az erőteret. – A te gondolataid pedig ordítanak. Ha nem akarod, hogy halljam, mire gondolsz, jobb lenne, ha megtanulnád őket titokban tartani.
– Te... végig hallottad, mikre gondoltam? – kérdi elhűlve, mire bólintok. – Ne turkálj a fejemben! – száll le az ágyról. – Nem illik!
– Nem turkáltam – mondom kényelmesen nekidőlve a kandallónak. – Kövess! Meg kell fürdened. Bűzlesz. Aztán kapsz ruhát, és eszünk. Az inasom ha jól érzem, már gondoskodott a vacsoráról.
Látom, hogy Matt beleszimatol a levegőbe, és elégedetten nyalja meg a száját. Szóval érzi. Naná, félvér, érezheti. De az étkezésnél is rangsor van, amit majd megtanítok neki.
Intek neki, hogy kövessen, mire halkan morogva tesz eleget a kérésémnek. Én csak magamban kuncogok, mialatt a hatalmas, szépen kialakított fürdőbe vezetem. Az álla kis híján leesik a látványtól, de van is miért. Arannyal futtatott csapok, márványkád, vastag szőnyegek a padlón, egy zuhanykabin, bolyhos, puha törülközők és kényelmes fürdőkabátok. Minden van, ami kell.
– Azt a betyárját! – szólal meg ámulva.
– Fürödj meg! – mondom. – Addig hozok neked tiszta ruhát. Nem biztos, hogy tetszeni fog, de majd elmegyünk vásárolni, ha ettél.
– Rendben – von vállat nyugodtan, mint akit nem izgat a dolog. De én hallom, mit gondol.
Bólintok, majd magára hagyom. Nicholas vár rám, értesít, megérkezett a vacsora, amit rendeltem. Nem kell mondanom, hogy tudom, hiszen éreztem az illatát. Azt is hallom, hogy Matt beáll a zuhany alá és megnyitja a vizet. Elmosolyodom, majd a szobámba megyek. Kell lennie valahol néhány egyszerűbb ruhának is.
Végigtúrom a szekrényemet, mire találok egy egyszerűbb, sötétvörös inget és fekete nadrágot, hozzávaló zoknit és cipőt. Ezek meg fognak felelni, azt hiszem. Ha mégsem, akkor sem érdekel. Vagy ezt veszi fel, vagy semmit. Bár nem igazán érdekelne, ha meztelen lenne, jó teste van.
~*~
Benézek az étkezőbe is, ahol kellemes látvány tárul a szemem elé. Egy megkötözött fiút látok, olyan 18-20 éves forma lehet. Gyönyörű, mogyoróbarna szemei kétségbeesetten néznek rám, ahogy megnyalom az ajkaimat. Meztelenre vetkőzve, felpeckelt szájjal várja, hogy csemegézzek belőle. Haja csodálatos, hosszú, sötétbarna, kedvem lenne megérinteni, de várnom kell. Nem ehetek egyedül most, hogy tanítványom van. Végül megnézem, hogy van Matt.
Mikor belépek a szobába, ő már az ágyon ül, dereka körül egy szál törülközővel, és igencsak morcosan néz rám. Jó illata van, tiszta és ápolt, ahogy azt kell.
– Látom, kész vagy – mondom mosolyogva. – Hoztam ruhákat. Remélem, jók lesznek rád – teszem le mellé. – Vedd fel őket, és gyere! Étkezünk. Én is megéheztem.
– Értettem – bólint kimérten, majd elfordulok, ő pedig felöltözik. – Nem is rosszak ezek a ruhák. Azt hittem, csak olyan csipkés izéid vannak, Marcus.
– Nem csak olyanjaim vannak – mondom egyszerűen, majd megfordulok. – Nagyon jól áll – mondom elismerően. Valóban, a sötétvörös szépen kihozza a haja és szeme színét. Látom, hogy büszkén elmosolyodik. Nana, csak lassan a testtel kisfiam! – A tiéd. Neked adom őket. Most kövess! – intek méltóságteljesen.
Morog valamit, de nem érdekel. Hallom a lépteit magam mögött, majd felzárkózik mellém. Nem kedvel, egyáltalán nem, és ezzel én is így vagyok.
Nicholas meghajol előttem, majd Matt előtt is, és kinyitja az étkező ajtaját. Matt szemében mohó fény villan, megnyalja a száját, de visszatartom, mire dühösen morran egyet, és felháborodottan néz rám.
– Meg kell tanulnod az etikettet – mondom komolyan, és határozottan, mialatt a fiúhoz lépünk. – Gyönyörű, igaz? – nyújtom ki a kezem, és simítom meg hosszú, sötétbarna fürtjeit. – Kár, hogy meg kell halnia.
– Mikor eszünk? – kérdi Matt türelmetlenül. – Éhes vagyok!
– Előbb hallgasd meg, amit mondok – intem türelemre. – A vámpír egy ismérve a türelem. A másik, hogy sosem iszik annyit, hogy megölje az áldozatát – az asztalon fekvő fiú szemei tágra nyílnak a rémülettől. – Ugyanis azzal csak újabb vámpírt teremtenénk, ráadásul a halottak vére mérgező a számunkra. De – mosolyodom el -, a vámpírok tudják, ha valaki halott vért akar itatni velük, szóval ne is próbálkozz semmivel! – pillantok rá. – Ne feledd, tudom, mikor mire gondolsz.
– Más? – Matt hasa megkordul.
– Igen – bólintok. – Mindig a rangban legelőkelőbb iszik elsőnek. Vagyis, most én. De mivel nekem nem kell annyit ennem, így kivételesen az egész zsákmány a tied – a hangom udvarias és lágy. – Te félvér vagy, naponta enned kell, míg nekem elég háromnaponta. Egyél, Matt! De ne feledd, hagyd abba, mielőtt a szíve az utolsó dobogja. Vagy meghalsz.
Matt bólint, majd nézem, ahogy lassan megfogja a fiú fejét, és kissé oldalra fordítja. Az áldozatnak ellenkezni sincs lehetősége, kezei és lábai bilincsben. Majd kis tanítványom a fiú nyakához hajol, és beleharap a puha bőrbe.
|
| Andro | 2012. 01. 16. 15:07:42 | #18564 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Matt-nek)
Összehúzza a szemét, majd nemes egyszerűséggel hátat fordít nekem. Ekkora pimaszságot hogy engedhet meg magának az egyik legrégibb, és legnemesebb vámpírcsalád utódjával szemben?
- Bocs, nem rémlik. De ha megengedsz egy jó tanácsot, nem használsz ilyen erős szagú parfümöket. Még a végén megfullad valaki.
Mélyen beszívom a levegőt. Kellemetlen, neveletlen kis mitugrász, de majd letöröm a szarvát, le én! Csak várj, Matt Warens, nem sokáig lesz ilyen nagy a pofád, meglátod.
- A családom területén vadászol – jelentem ki komolyan, mégis méltóságteljesen. – Komolyan megütheted a bokádat, ha továbbra is ilyen felelőtlenül öldösöl. Ha nem az emberek miatt, akkor miattunk. Nem szándékozlak megölni, de ha rákényszerítesz, fél kézzel is végzek veled.
Érzem a dühét, de nem foglalkozom vele. Nem fogom engedni, hogy a mi területünkön vadásszon, ott, ahol egyetlen magunkfajtának sincs joga, csakis a von Spitzberg-klán tagjainak. De úgy tűnik, nagyon bosszantja, hogy tudom, ki ő.
- Nos, ez esetben tájékoztatlak, hogy nem messze innen egy tizenkét emeletes ház harmadik emeletén az egyik lakásban hagytam egy megcsapolt hullát. Köszi, a takarítást, meg a figyelmeztetést, de van még egy kis dolgom… ha érted, mire gondolok – ereszt meg egy gonosz vigyort, majd elmegy mellettem, figyelemre sem méltatva. Én azonban nem szólok utána, sokkal előkelőbb és méltóságteljesebb vagyok annál, sehogy lealacsonyodjam az ő szintjére.
Ha tudná, hogy már rég eltakarítottuk a hullát. Előrébb járok nálad egy lépéssel, öcsi. Engem nem tudsz átverni, félvér nyavalyás. Egy mozdulatomba telne eltörni a nyakad. De sajnos él az a szokás, hogy vámpír nem öl vámpírt, még félvért sem, hacsak rá nem kényszerül. Ám most nem foglalkozhatom ezzel a kis senkivel, ideje a fontosabb dolgokba belevágni.
Visszamegyek Mr. Johnson asztalához, és elnézést kérek, amiért elmaradtam. Persze, ez csak formalitás. A családom az emberek között is olyan befolyásra tett szert, hogy senki sem mer ellentmondani, még nekem sem. A kis félvért is látom. A dobost stíröli. Nos, azt hiszem, kénytelen leszek hatásosabb eszközökkel fellépni, ha tudatni akarom vele, ez az én területem, és ő lesz szíves elkotródni a környékről is. És már tudom is, mit teszek.
~*~
A vacsora végül véget ér, és mikor felállok, hanyagul egy pofátlanul nagy összeget dobok az asztalra. A pincérek itt hozzá vannak szokva a nagy jattomhoz, de kíváncsi vagyok, a kis félvér mit fog szólni hozzá. Még látom, hogy rám néz, mire villantok rá egy kihívó félmosolyt, majd veszem a kabátom, amit természetesen odahoznak nekem, és távozom. Mintha megkönnyebbülne. Ostoba, sosem volt még dolga telivér vámpírral, úgy nézem. Mi teljes értékű nemesi vámpírok képesek vagyunk elrejteni az auránkat, hogy mások ne érezhessenek.
A kocsi természetesen már vár, ám amikor beszállok, meghagyom a sofőrnek, vigyen az egyik hátsó utcába. A zenészek általában ott szoktak kijönni, ha vége egy-egy fellépésnek. A kocsit leparkoltatom, én pedig kiszállok, és elrejtem az aurámat. Sokkal okosabb vagyok annál, mintsem felfedjem magam azelőtt a kölyök előtt.
Ahogy gondolom, a dobos jön ki elsőnek, ám egy másik árny is mozdul már az egyik kuka mögött. Matt az, semmi kétség, felismerem az auráját, félvér. Érzem az emberi és a vámpirvért is benne. Elmosolyodom. Kellemes meglepetés lesz, annyi bizonyos, ha lecsapok rá. Előre mosolygok. Ha az erőmet nem is vetem be, a mágiámmal szemben semmi esélye a kis felfuvalkodott hólyagnak. Óvatos vagyok, hangtalan, mint minden vámpír, így nem keltek feltűnést, amikor a háta mögé lopakodom. Ő már épp lecsapni készül, látom a vágyat a szemében, látom a vigyorát. Tennem kell valamit.
- Szóval, megint tilosban próbálsz halászgatni? – kérdem halkan, szinte suttogva, mire megperdül, és egyenesen velem találja szemben magát. – Megmondtam, rossz vége lesz.
- Törődj a magad dolgával! – förmed rám. – Most miattad elszalasztom ezt az étvágygerjesztő falatot.
- Nem hinném – mosolyodok el kedvesen. – Mivel te innen most csak egy helyre mész legfeljebb.
- Ne viccelj velem – vigyorodik el. – Puhány felsőbbrendűségi tudattal rendelkező senkiházi. Azt hiszem, kénytelen leszek megmutatni, ki az erősebb, kettőnk közül.
Vállat vonok, mire szemei felveszik vörös színüket, és nekem támad. Én sem vagyok rest, hiszen félvér létére alig fele olyan gyors, mint egy normális vámpír. Könnyedén elkapom a karját, majd elég pár ujjmozdulat, hogy elaltassam. Hasznos kis varázslat, amit még Afrikában tanultam. Eszméletlen, de él, nincs szándékomban végezni vele. Érdekes fiúnak tűnik.
Intek a sofőrnek, aki odajön, és a kocsiba teszi az ájult fiút. A dobos nem vett észre semmit, lassan távolodik a másik irányba. Most nem vagyok éhes, hagyom, hadd menjen. Bármikor ki tudom deríteni, hol lakik. A fiú most sokkal érdekesebb. Lassan én is a kocsi felé veszem az irányt. Matt a hátsó ülésen fekszik. Amikor beülök mellé, akaratlanul is elgondolkodom rajta, hogy vajon hogy került ide. Mi vonzotta pont az én területemre? Nyilvánvaló, hogy kezdő még, fiatal vámpír, nem lehet több idős, mint jómagam, aki néhány év múlva már nem fogok öregedni. A félvámpírok viszont öregszenek, ha nem is oly mértékben, mint az emberek. Erős fiú ez, okos, gyors, de nagyon hirtelen még. És a modora… Gúnyos, lenéző, cinikus. De azért majd valahogy hasznát veszem a kúriában. Ha másnak nem is, ágymelegítőnek. Be fogom törni, ha tetszik neki, ha nem.
~*~
Ahogy hazaérek, és beviszem az ájult fiút, Nicholas máris rohan elém. Ő is érzi, hogy fajtárssal van dolga, de nem szól. Megszokta, hogy néha furcsa vagyok. Nem akarom bántani a kölyköt, mindössze móresre akarom tanítani.
- Mit akar vele tenni, úrfi? – kérdi Nicholas, aki alig tudja leplezni meglepetését a fiú iránt.
- Ne aggódj, semmi olyat, amivel kárt tehetek benne – mosolygok. – Csak meg akarom neki tanítani az illemet. Kis vadmacska, úgy tűnik, nem sokat tud a vámpírlétről. Én pedig mindig is akartam egy tanítványt.
- Értettem, úrfi – hajol meg Nicholas. – Az egyik vendégszobában akarja elhelyezni?
- Igen, és gondoskodni fogok a megfelelő óvintézkedésekről is – mondom somolyogva.
Nicholas pontosan tudja, mit jelent ez, hogy nem fogom hagyni, hogy a kicsike azt tegye, amit akar. Ha nem tanul illemet, és össze-vissza vadászik más területén, egyszer olyasvalakivel fog szembekerülni, aki erősebb nála, és megöli. Szerencséje van, hogy én nem szoktam ok nélkül öldösni, de nem minden vámpír ilyen, és nem mindenki él a szabályok szerint.
Az egyik vendégszobába viszem, ami az enyémmel szemben helyezkedik el. Leteszem az ágyra, majd levetkőztetem, és betakarom. Hadd aludjon. Reggelig aludni fog, semmi kétség, a varázslatom nagyon is hatásos. Aztán ellépek az ágytól, és bűvkört vonok köré, ne tudjon elmenni. A birtokot is ilyen erőtér védi, így az illegális behatolók nem tudnak elmenni. Csak azt engedi ki, akit ismer. Aztán kényelmesen leülök egy karosszékbe az ággyal szemben, és várok.
~*~
Reggel van már, mire Matt mocorogni kezd. Érdeklődve figyelem, ahogy kinyitja a szemeit, és körbenéz. Szemmel láthatóan nem tudja, hol van. De honnan is tudná, hiszen nem tudja, hogy elhoztam hozzám. Majd a tekintete megállapodik rajtam.
- Hol vagyok? – kérdi felülve. – Hová a frászkarikába hoztál engem?! - a hangja mérges, dühös.
- Ne használj ilyen alpári szavakat! – mondom nyugodtan, mire felmorran. – Látom már, beléd kell verjek egy kis illemet – fújtat, dühös kis vadmacska. – A házamban vagy a von Spitzberg-birtokon. Ne félj, nem akarlak bántani. És nagy szerencséd, hogy engem próbáltál meg felidegesíteni. Vannak vámpírok, akik már rég megöltek volna, mert a területükön vadászol.
- És te miért nem tetted? – kérdi óvatosan, és próbál leszállni az ágyról, ám az erőtér nem engedi. – Mi ez? Mi a fene ez?!
- Erőtér – közlöm vele. – Nem mintha félnék tőled, de amíg ilyen idegállapotban vagy, nem szeretném, hogy kárt tegyél a házamban – mondom komolyan. – Higgadj le! Azt hiszem, téged senki sem tanított meg a vámpírsággal együtt járó törvényekre és szabályokra. Pedig mi is merev szabály szerint élünk, tudtad, Matt? – kérdem, mire a fejét rázza. – Ha akarod, megtanítalak rájuk, és akkor elkerülheted a tegnapi és azelőtti csúnya dolgokat. Hidd el, jobban jársz velem, mint bárki mással. Talán a mágiára is megtaníthatlak, ha fogékony vagy rá.
- És mit kérsz cserébe? – kérdi óvatosan.
- Okos fiú vagy – bólintok elismerően, ő pedig összehúzza a szemeit. – Nem ejtettek a fejedre, bár szemmel láthatóan senki sem tanított neked semmit. Cserébe csupán annyit kérek, hogy ne öldöss ilyen meggondolatlanul, és igyekezz tanulni. Én pedig szállást, ételt és menedéket nyújtok neked, valamint mindenre megtanítalak, amit tudnod kell és érdemes. Ne mondd, hogy nem járnál jól vele. Persze, nem foglak itt tartani akaratod ellenére. Ha el akarsz menni, menj! Nos?
Látom, hogy elgondolkodik. Nem bízik bennem, én sem benne, de nincs más lehetősége. Simán megölhetném, ő is tudja, hogy jóval erősebb vagyok nála. Ha szökni próbálna sem tudna elmenni, így nem nagyon lesz más választása, mint maradni. De amilyen makacs, sok dolgom lesz vele.
|
| Andro | 2011. 12. 03. 16:47:15 | #17988 |
Karakter: Marcus von Spitzberg
Megjegyzés: (Matt-nek)
Kényelmesen elnyújtózom a kellemes, meleg vízben. Egy ideje nem volt időm ilyen kellemeset lazítani, áztatni magam a fürdőben. Ma sem lenne, de meghagytam Nicholasnak, hogy ne zavarjon, hacsak nincs rá különösebb oka, hogy siettessen. Nyugtalanítóak a hírek mostanában. Valami őrült vámpír halomra gyilkolja az embereket, ráadásul az én területemen. Mintha nem tudná minden vérszívó, hogy az én családom a legelőkelőbb, legnemesebb, legrégibb ezen a vidéken. És persze a leggazdagabb is. Mindenki, akinek esze van, meghajol előttem, és nem merészel ilyesfajta tömegmészárlást rendezni, mint ez a vámpír. Tudom, hogy vámpír, a híradóban szinte minden nap van róla hír. Kivéreztetett holttestek, és csak férfiak. A nyakukon két fognyommal, amelyek úgy néznek ki, mintha megszúrták volna őket. Ostoba kölyök, mert aki ilyet csinál, az az.
Talán még fiatal lehet, vagy újonc, nem tudom. Nem volt alkalmam még találkozni vele. Mindenesetre elég lehangoló, hogy ilyesmit tesz. Túl sok ember tűnt el mostanában, és ha ez így folytatódik, a rendőrök előbb vagy utóbb esetleg kérdezősködni fognak. Mint akkor, amikor eltűnt két fiatal lány, és a zsaruk minket is kifaggattak. Pedig akkor kivételesen nem volt közünk semmihez. A von Spitzberg család tagjai óvatosak ilyen ügyben, mi mindig eltüntetjük a hullákat, vagy esetleg feldaraboljuk és elégetjük. Nem, nem vagyunk olyan ostobák, hogy nyomot hagyjunk magunk mögött.
Mindenestre, a dolog nem hagy nyugodni, de ez a vámpír ügyes, nem leltem még a nyomára, holott sok vámpírt kiküldtem már, hogy kutassák fel, de eredménytelenül.
Hirtelen halk kopogtatást hallok a fürdő ajtaján, mire bosszúsan sóhajtok egyet. Aztán nyílik az ajtó, és Nicholas, az inasom lép be rajta. Félvámpír, az anyja ember volt, mielőtt meghalt volna, így nem öregszik. Megáll az ajtóban, és meghajol.
- Elnézését kérem, Marcus úrfi, de Mr. Johnson hívott az előbb. Tudja, az az ingatlanos, akivel megbeszélte, hogy ma este együtt vacsoráznak – mondja halk, mégis engedelmes hangon.
- Tudom, Nicholas, tudom – bólintok. – Azonnal megyek. Előkészítette már a ruhámat?
- Minden készen van, uram. Ha megengedi, megjegyezném, ezek a támadások engem is aggodalomra késztetnek – szólal meg. Felé fordulok, és felvonom a szemöldököm. – Még nekünk is bajunk lehet belőle, ha esetleg a rendőrség megint kérdezősködne nálunk.
- Majd kitalálunk valamit – ásítok egyet, és kiszállok a kádból. – Törülközőt, Nicholas!
Azonnal odasiet, és egy puha, méregzöld színű törülközőt nyújt felém. Átveszem, és a derekam köré tekerem. Aztán a szobámba megyek. Hatalmas szoba, ággyal, kandallóval, puha fotelekkel, középen egy asztallal és persze a padlóról nem hiányozhatnak a puha, süppedős perzsaszőnyegek sem. Az ágyamhoz sétálok, és gyorsan megtörlöm magam, majd ledobom a törülközőt a földre. Nicholas azonnal felveszi, és a fürdőben levő szennyeskosárba rakja. Azután ismét visszajön, és segít felöltöznöm. Krémszínű nadrág, hozzá fehér ing, krémszínű mellény és zakó. A cipőm fehér, hozzávaló fehér nyakkendővel. Elegánsan kell kinéznem. Ruháim mind méret után készültek. Hajamat megfésülöm, kevés kölnit locsolok magamra, majd elégedetten forgok körbe. Mint minden vámpírnak, nekem sincs tükörképem, így Nicholasra kell bíznom magam.
- Hogy festek? – kérdem szemben állva vele.
- Ragyogóan, uram – bólint Nicholas. – Tökéletesen fest. De indulnia kell, ha nem akar elkésni.
- Igaza van. A kabátomat, ha lesz szíves! – utasítom, mire azonnal kisiet az előszobába.
Mire kiérek én is az ajtóhoz, kabátom már a kezében van. Fekete kabát, pont ideális. Már nincs olyan meleg, mint nyáron, az idő meglehetősen hűvösre fordult. Habár, én nem vagyok fázós. Azt hiszem, ez is a vámpír vérem miatt van.
~*~
Pontosan érkezem meg az Arany Páva nevű elegáns étterembe. Meg tudom érteni, hogy Mr. Henry Johnson miért ezt az éttermet ajánlotta nekem. Drága, elegáns, és mindenekelőtt, minden igényt kielégít. Még jó, hogy mi vámpírok is képesek vagyunk megenni az emberi ételt, habár az nem csillapítja minden étvágyunkat.
Ahogy megérkezem, a főpincér és a tulajdonos személyesen jönnek elém. Hát igen, a von Spitzberg családot mindenki ismeri a városban.
- Jó estét, Mr. Spitzberg! – üdvözöl a tulajdonos, Mr. John Morey. – Nagyon örülünk, hogy vendégül láthatjuk. Jöjjön, kérem, megmutatom az asztalát.
Aprót biccentek, és követem a kissé idősödő, pocakos férfit, ahogy végigvezet az asztalok között. Aztán már messziről kiszúrom Henry Johnson fekete üstökét és magas alakját. Ő is észrevesz, és mikor odaérek, fel is áll.
- Jó estét, Mr. Spitzberg! – nyújt kezet, amit elfogadok. – Nagyon örülök, hogy elfogadta a meghívásomat. Kérem, foglaljon helyet! – majd a főpincérhez fordul. – A legjobb pezsgőt kérjük, ami csak van. Az ár nem számít.
- Értettem, uraim! – hajol meg a főpincér és a tulaj is, majd távoznak.
Leülök az asztalhoz, és megvárom, míg Henry is elhelyezkedik. Szép étterem, igazi porcelán tányérok, ezüst étkészlet, selyem asztalterítő és szalvéta. Az asztalok és székek igazi mahagónifából készültek. Látszik, hogy puccos a hely. A plafonról kristálycsillárok lógnak alá. Elégedett vagyok, szeretem az ilyen helyeket.
Henry-re nézek. Nem látszik meglepettnek, hogy én jöttem. Többnyire én intézem apám üzleti ügyeit, ha ő távol van. És most éppen valahol Skóciában csavarognak anyámmal. Hadd tegyék, kijár nekik a szórakozás és pihenés.
Aztán hirtelen valami elvonja a figyelmem. Egy furcsa érzés. Mintha egy nem éppen halandót éreznék, aki mégis halandó, de csak részben. Pont, mint ahogy Nicholasnál is éreztem az elején. Egy félvér, vagy legalábbis részben vámpír van az épületben. Körbekémlelek, de semmi, nem az étkezőhelyiségben van.
- Valami gond, van, Mr. Spitzberg? – kérdi hirtelen Henry.
- Nem, semmi – rázom meg a fejem, aztán megérkezik a pezsgő.
Én pedig felnézek a fiúra, aki hozta. És az érzés elönt. Ez… nem lehet! Ő is rám néz, tudom, tudja, mi vagyok. Szemei alig láthatóan villannak fel. Alacsony, törékeny fiú, talán velem egyidős lehet. Haja vöröses árnyalatú, szemei vöröses-barnás színűek. Arca finom, nemes vonású, bár kissé gyerekes. Alkata vékony, de látszik, hogy hajlékony. Védtelennek tűnik, de nem az. Tudom, hogy nem az, érzem. Kitölti a pezsgőt, majd az üveget az asztalon hagyja. De tekintetünk végig egymásba mered. Mintha nem akarna elengedni, mintha tesztelne. Összehúzom a szemöldököm. Talán… ő lenne az, aki az embereket öli halomra? Ki tudja?
Aztán elmegy, de látom, még visszanéz. Aztán eltűnik a hátsó ajtónál, ami a konyhába vezet.
- Elnézést, egy pillanat! – állok fel, majd a fiú után sietek. Tudnom kell.
De mi van, ha csak csapdába sétálok? Ha vár rám? Nem baj, erősebb vagyok, gyorsabb vagyok, tisztavérű nemesi vámpír vagyok. És képes vagyok a mágiára, amire rajtam kívül egy vámpír sem.
- Gyere elő! – mondom, mikor már hátul vagyok. – Nem bántalak, de beszélnem kell veled!
Miről? – hallok egy hangot, és meglátom őt. Szemei vérvörösek, tehát ez az igazi alakja. Szemei, mint a macskáké.
- Ki vagy te? – kérdem nyugodtan, bár felkészülök, hogy harcolnom kell vele.
- Te ki vagy? – a hangja ellenséges.
- Én kérdeztem előbb – figyelmeztetem. – Mondd meg a neved, félvér, és én is megmondom az enyém. Nem akarok harcolni veled, hacsak nem kényszerítesz.
- Matt Warens – válaszol. – Na, és te?
- Marcus von Spitzberg – mutatkozom be, mire összehúzza a szemét. Csak nem ismerős neki a nevem? Nos, majd kiderül.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 11. 13. 19:03:13 | #17717 |
Karakter: Lady Nelly Freelove
Szia!
Bocsi, de nem várok tovább.
VÉGE!!
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 08. 24. 18:49:19 | #16230 |
Karakter: Lady Nelly Freelove
Megjegyzés: Raynaldomnak
Telihold utáni nap van ma. Szerencsém, hogy ma éjszaka,
senki nem tőrt az életemre. Hogy mért mondom ezeket? Elmesélem az elejéről.
Ha egy embert, egy TisztaVérű változtat át, akkor ő, FélVérű
Vámpír lesz. (Nem összekeverendő, a Fél vér vámpírokkal. Tulajdon képpen a Fél
vér vámpírok is TisztaVérűeknek számítanak, abból a szempontból, hogy az egyik
szülője, TisztaVérűnek kellett, hogy legyen.) A FélVérű Vámpíroknak, a
hallásuk, szaglásuk, látásuk, kiváló. Több mérföldre ellátnak, több
kilométerről megérzik bárki szagát, hallásuk, 3-szorosa egy macskáénak. Iszonyatos
sebességgel mozognak. Halandó szem, nem is láthatja őket. Nagyon gyors
észjárásúak, és nagyon kegyetlenek is. De ha Telihold van, akkor legyengülnek.
Látásuk, hallásuk emberi érzékszervvel vetekszik. Szaglásuk szinte teljesen
eltűnik. Emellett, nagyon lelassulnak. Elméjük is ködös lesz, ezzel megfosztva
őket a gyors, ésszerű gondolkodástól. Viszont Telihold után, a legerősebbek. A
többi nap, viszonylag egyenletes az erejük eloszlása. Egy TisztaVérűnek,
ilyennel nincs gondja, ők mindig erősek.
Amellett nekik, nem árt a nap, illetve a kereszt. Csak az
ezüst. Mind a TisztaVérűeknek, a FélVérüeknek és a Félvéreknek. Azoknak, akiket
egy FélVérű változtatott át, nekik már árt a nap fénye, és a kereszt. Ők az
éjszaka lényei. Nekem se árt egyik se, hisz én is FélVérű vagyok. Csak az
ezüsttel lehet megölni. Még az idő sem hat rám, ahogy a többiekre sem. Mondjuk
az idő, semmilyen vámpírra nem hat. Meglátszik, hisz testem egy 20 évese, míg
lelkem 366 évet élt már meg.
Aznap reggel is, mint minden reggel, vadászni mentem. Most
valahogy erőtől duzzadok, és szeretném levezetni. Azt amúgy tudni kell rólam,
hogy emberszerű lényekkel, nem táplálkozom. Csakis állatokkal. Így kicsit
olyannak látszom, mint az embereknél a vegetáriánusok. Szóval, egy őzet
ejtettem ma el. Egész finom volt a vére. Természetesen étkezés után, megmostam
az arcom, hogy jól neveltnek tűnjek.
Visszafele, érdekes zajokat hallok. Természetesen most is,
mint mindig, fent a fán közlekedem. Ordítást hallok. A hang felé veszem az
irányt. Lépteimet megsokszorosítom, hogy minél előbb megtalálhassam, a hang
forrását. Megtalálva, egy egész helyes fiúcskát találok ott. Kezei ki vannak
feszítve, míg lábai össze vannak kötözve. Egy fatörzshez van kikötve. Alig tud
mozdulni. Szegénykém, biztos itt hagyták. De mit követhetett el? Közelebb
merészkedem. Arra a fára ugrok, ahova ő is ki van kötözve. Látszólag nem vett
észre. Megint felordít. Én meg annyira megijedek, hogy leesve a fáról,
konkrétan a lábai elé esek. Az esést fenékkel tompítom. Látszik rajta, hogy
meglepődik.
- Te honnan pottyantál ide? – kérdezi, mintha olyan nagy
feltűnést okoztam volna azzal, hogy egy fáról esek a lábai elé, egy elég szexi
ruhában. Egy fűzős felső, tüll szoknyával, fekete csipke kesztyűvel. Igen
ízléses, és kifinomult. Szerintem legalábbis.
- Mint látod, a fáról. – mondom gúnyosan, és felállva,
leporolom magam. – És ha most megbocsájtasz, dolgom van. – hazudom és ugranék
fel az ágra, de rám szól, ezáltal, nem tudom elkapni az ágat, és a gravitáció
lehúz. Megint a földön találom magam.
- Várj…
- Leszoknál erről? – kérdezem ingerülten. – Nem szeretek
folyton a földön kikötni.
- Nem kéne állandóan megijedned. – szól vissza.
- pedig már gondolkoztam azon, hogy elengedlek, de így már
nem.
- Kérlek… - mondja, és csábos mosolyt küld felém.
Jobban megnézve, egész helyes. Alabástrom arcát, hosszú,
hófehér hajzuhatag keretezi. Egyik szemén kötés van. Aranyos kis róka fülei
vannak. Az egyikhez hozzányúlok és megsimogatom. Nem tudom mért, hisz én nem
szoktam így viselkedni.
Nelly? Mi a franc ütött beléd? Elment az eszed? De akkor is
helyes. Mi van? Nem mondhatom egy férfira azt, hogy helyes. Nem! Nem és nem! –
veszekszem magamba, és megint kellemesen mély hangja térít magamhoz.
- Itt vagy?
- Persze, csak elgondolkoztam. – mondom. Látom, hogy enyhe
pír van az arcán. Erőt véve magamon, puszta kézzel letépem a köteleket a fáról.
Először lábait, majd miután feláll, kezeit is eloldozom.
|
|
