|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2010. 06. 25. 09:59:39 | #5705 |
 Karakter: Armand a vérfarkaskirály
- Most menj el, kérlek – szólal meg halkan. Érzem félelmének illatát és összeszorul a torkom. Megint megijesztettem... francba.
- Én... – kezdeném a bocsánatkérést, de félbeszakít.
- Kérlek... Menj.
Nincs semmi, amit ne tennék meg érte, ha ő kéri tőlem. Így leteszem a bögrémet és számat dühösen összeszorítva, kisétálok. Magára hagyom, magam mögött hagyom őt, és neki fogalma sincs róla, mennyire nehéz nekem. A társtól távol lenni maga a pokol egy farkas számára. Pláne, ha az illető már évszázadok óta csak rá várt, és utána sóvárgott.
A klánom kastélyában Brandon és Damian vár rám. Amikor belépek a hall-ba, felállnak mindketten és meghajolnak.
- Na, mikor bútorozik ide a kicsike? – hallom. Ez csak Damian lehet, Brandon sosem engedné meg magának ezt a stílust. Vetek a kérdéses férfi felé egy dühös pillantást. Nem kéne válaszolnom, de kicsusszan a számon:
- Még egy darabig biztosan nem.
- Hogyhogy? – hajtja félre a fejét, hosszú ezüstszőke haja a vállára omlik. Kristálykék szemeiben nevetés bujkál, jól ismerem már és tudom hogy szórakozik rajtam. – Nem jött be neki a csábító „te-vagy-a-királyném-és-mától-ásó-kapa”?
Dühösen rándul meg az arcom, de folytatja.
- Ja igen, tudom már! Talán az volt bizonyára a legnyerőbb neki, hogy elraboltad és fogva tartottad a szobádban...
- Elég! – mordulok fel, erőm végigcsap a helyiségen. Ő csak mosolyogva áll, a kifejezéstelen arcú Brandon mellett. Beletúrok szőke hajamba és kifújom a levegőt. – Te ezt nem értheted Damian. Olyan régóta vágytam már rá, és most hogy itt van a szemem előtt... és nem érhetek hozzá... ez...
- Maga a pokol.
Csodálkozva pillantok Brandon arcára. Mély hangjával, egyetlen mondatban elmondta mit érzek. Elkomorulok, hiszen jól tudom miért villan meg fekete szemeiben a tömör fájdalom. Elfordítja tőlem az arcát.
- Hm... – dorombol mosolyogva Damian. – Azt javaslom, ne teketóriázz, csak kanalazd fel a leányzót és hozd ide. Majd csak megtörik, és akkor...
- Elég volt, Damian – szakítom félbe a gúnyolódását. Jót tettek a szavai, felnyitotta szemeimet, és elsöpörte sötét, birtokló gondolataimat. Igaza van, így nem lehet egy nő szívét elnyerni, hisz egykor, lovagként, amikor verseket írtam és gyengéden udvaroltam a hölgyeknek, már akkor is tudtam, hogy a durvaság nem vezet sehová. Mona pedig oly törékeny és félénk...
Belenézek a kék szemekbe és elmosolyodom. Bölcs vagyok, tudom hogy ő is az. Pontosan értem miért mondta nekem ezeket a szavakat. Biccentek neki hálám jeléül, ő pedig csak elmosolyodik. Jól van.
Elköszönök tőlük és a szobámba sietek.
***
Reggel már a háza előtt szállok ki a kocsimból, amikor látom hogy nyílik az ajtaja. Mögé lépek és ő ijedten felsikolt, becsapja az orrom előtt az ajtót. Elmosolyodnék ezen a reakción, ha nem tőlem rettent volna meg ennyire.
- Mona… csak én vagyok.
Kinyílik az ajtó, felbukkan az ő szép arca, és megkönnyebbül.
- Szia – köszönt engem édes hangján. Nem, nem tudok neheztelni rá, hiszen ha csak ránézek, látom őt... már az olyan boldoggá tesz, mint soha senki eddig.
- Szia – dörmögöm kedvesen. Megszólal a telefonja.
- Oh, bocsánat.
- Merre indultál? – kérdezem, amikor befejezi és elindul végre.
- Hát… egy barátnőmmel reggeliztem volna, de visszamondta. Így az egész napom szabad. Örülök, hogy idejöttél… tényleg. Szerettem volna beszélni veled.
- Ezt örömmel hallom. Ez esetben meghívhatlak reggelizni?
- Örömmel…
- Hova szeretnél menni? Veled bárhova elmegyek.
- Mit szólnál… a házadhoz?
Csodálkozva figyelem arcát. Miért akarna eljönni hozzám, hiszen tegnap a gondolatától is remegett.
- Gondolkodtam tegnap, és szeretném ezt az egészet elfogadni. De olyan nehezen megy, remélem megérted – hadarja táskáját feszülten szorongatva. – Csak azt szeretném kérni, hogy légy velem lassabb. Ha hirtelen olyanokat mondasz mint tegnap, kicsit megijedek tőle. De hidd el, idővel nekem is menni fog. Megérted ezt?
Legszívesebben felkapnám és megcsókolnám, hiszen ezekkel a szavakkal elfogadott engem!
Mégis uralkodom indulataimon és hátára simítom tenyerem, hogy a kocsim felé irányítsam.
- Igen. Megértelek, és elfogadom a kérést.
Beszáll a kocsiba és ahogy becsukom az ajtót utána, saját arcomat pillantom meg az ablaküvegben.
Én megértem őt. De ő mikor fog engem?! Elviszem őt most magamhoz, de vajon meddig leszek képes visszafogni az erős érzelmeket, indulatokat? A telihold közeledik... és mi még mindig csak az udvarias társalgásoknál tartunk...
Ha pedig akkor nem adja magát önszántából, a szörnyem erővel veszi el amit akar, ha nem leszek képes visszafogni. Ő abba belehalna... én pedig követném.
Nagyon észnél kell lennem.
***
A kastély automata kapuja kinyílik, behajtok a kocsival, egyenesen keresztül az erdőben futó autóúton, majd bekanyarodok a ház elé. Mona már ismeri a környezetet, hiszen látta. Amikor hoztam, és amikor Brandon kimenekítette innen.
Kisegítem őt a kocsiból, majd kezét nem eresztve vezetem be őt a házba. Leültetem az egyik legszebb szalonba, amelynek falai halványzöldek, a kilátása pedig igazán Pazar, egy kis tavacskára és az erdő egy részére néz.
- Maradj itt, mindjárt visszajövök – emelem számhoz kis kezét, és gyengéden megpuszilom. Szemeim elmerülnek bársonyos tekintetében. – Sietek vissza.
- Rendben... – suttogja elpirulva. Ilyenkor a legszebb.
Odakint a folyosón beleütközöm Damianba.
- Oh csak nem szerelmes farkas-illatot érzek? – vigyorog rám.
- Őrizd az ajtót, senki nem mehet be – utasítom válasz helyett.
- Kérned sem kell rá – pillant rám gúnyosan. Nem is kértem. Ja igen, ez poén akart lenni. Fanyarul elmosolyodom és őt magára hagyva indulok a konyhába, hogy a személyzetet utasítsam, terítsenek meg a tetőteraszon.
Amikor visszaérek, Damian az ajtóban áll, akár egy testőr.
- Szíved hölgye érintetlenül őrizve vagyon a toronyban. Kár hogy hímeznivalót nem adtál neki.
Komoran pillantok rá.
- Mi a gond?
- Nagyon görcsölsz, királyom. Lazíts! Vihetted volna magaddal nyugodtan. Próbálj már meg természetesen viselkedni, lazítani... – sóhajtja fejét megrázva. Elindul és int búcsúzóul. – Reménytelen vagy, feladom.
Benyitok az ajtón. Őt az ablaknál találom, a szép látványban elmerülve.
- Tetszik? – kérdezem halkan, mögé lépve.
- Nagyon szép. A vízben játszó hattyúk igazán aranyosak...
Természetes mozdulattal simulok a hátához, karjaim dereka köré fonódnak. Milyen aprócska és törékeny... épp csak a vállamig ér. Le kell hajtanom a fejem, hogy beleszagolhassak puha hajába. Engedelmesen, magától simul a karjaimba, puha teste köré fonódnak acélkemény izmaim. Egy mozdulattal összeroppanthatnám, de soha nem tenném. Az én gyönyörű és szépséges Monám...
Fészkelődik karjaimban, majd amikor megérzi fenekéhez nyomódó vágyamat a ruháinkon keresztül, ijedten megdermed. Vonakodva engedem el, mert nem akarom megrémíteni.
- Gyere, a reggelit épp tálalják – töröm meg a csendet, vágytól rekedten. Lehajtott fejjel csúsztatja ujjait felé nyújtott kezembe, előre hulló hajától is látom, hogy arca rózsaszínes árnyalatban pompázik. Szeretem, hogy ilyen pirulós. A természet igazán kegyes volt hozzám, amikor egy teljesen ártatlan, tiszta nőt választott társamként. Így enyém lehet majd az a legszebb ajándék, amelyet férfi csak kaphat szerelmétől.
Hamarosan.
|
| timcsiikee | 2010. 06. 06. 23:15:52 | #5316 |
Karakter: Mona (L-samanak~F62)
Mona:
- Teát – hallom meg kintről, és máris odateszem a frissítőt, majd mikor elkészült kiviszem neki, ahogy magamnak is egyet, és a fotelba helyezkedve húzom fel magam alá lábaimat, kortyolgatva. Feszült vagyok, ugyan akkor cseppnyi megkönnyebbülés volt számomra, hogy nem odakint kellett elköszönni.
- Nagyon szép otthonod van – mondja halkan, és elmosolyodom.
- A tiédhez képest csak egy tyúkól – mondom viccelődve a csésze felett.
- Tetszik a házam? – ez a mosoly… Olyan… szívmelengető.
- Szép… nagy – vigyor terül arcára, de most sem ijedek meg, mindinkább csak hevesebben ver a szívem tőle. Annyira helyes pasi, és velem vesztegeti itt az idejét.
- És mi nem tetszik benne? – érdekes kérdés, még nem hallottam ilyet.
- Olyan, mint egy múzeum... egy kastélymúzeum.- Vallom be őszintén, szemeim lesütve.
- Talán azért gondolod így, mert alig láttál belőle valamit.
- A szobád nagyon szép, arra emlékszem – hoppá… ezt talán nem kellett volna.
- A klán minden tagja saját ízlése szerint rendezheti be lakosztályát nálam, a nagy közös helyiségek évtizedek óta ugyanolyanok. Már arra sem emlékszem ki rendezte be, de ha van kedved nyugodtan változtathatsz rajtuk.
- Ho-hogyan? Én? De miért? – nem értem. Hogy mondhat ilyet? Nekem… nekem mi közöm van az ő házához?
- Hogy jobban érezd magad nálam. A lakosztályom az épület bal szárnyának teljes felső szintjét elfoglalja, ha van kedved azt is átrendezheted, neked bármit szabad.
- De hát miért kéne átrendeznem ott bármit is? – kérdezem újra, mert nem értem. Egyáltalán nem értem.
- Mondtam, hogy az mostantól a te otthonod is. Ha az segít, hogy jobban érezd magad nálam, akkor rendezd át nyugodtan.
Meghűl ereimben a vér, és éppen alig erőm van ahhoz, hogy remegés nélkül tegyem le a csészémet.
- Ne... ne mondj ilyeneket kérlek... Megrémítesz... – ide-oda vezetem tekintetem, persze csak a padlót fixírozva. Nem… már nem merek a szemébe nézni.
- Mi abban az ijesztő, hogy feltétel nélkül elfogadtalak? Megígértem, hogy nem nyomulok rád és veszlek birtokba, de attól még nem hunyhatok szemet a tény felett, hogy te vagy a társam, Mona. Csak annyit tehetek, hogy türelmes vagyok veled és várok, mást nem.
Összeszorítom ajkaimat, és térdeimre fektetett ökleimet is. Ideges vagyok… nem… Inkább csak feszült, és teljesen összezavart. Talán… talán megint túl gyorsan szaladtam előre.
- Most menj el, kérlek – hajtom kicsit előre fejem, és összeszorítom szemeimet. Még nekem is fájnak a szavak. Szólni készülve valamit, de már az első hang után közbe vágok – Kérlek… Menj. – Mondom halkabban. Nem szól semmit, leteszi a csészét, és kimegy. De még így is éreztem azt a szörnyű mardosást a szívemben. Olyan kegyetlen vagyok…
Tenyereimet arcomra szorítom, és akaratlanul is, ok nélkül sírni kezdek. Miért vagyok ilyen kegyetlen vele? Pedig annyira kedves volt. Mégis… annyira félek ettől az egésztől.
megpróbálok lenyugodni, és elkényelmesedve a fotelban dőlök hátra, egyik ujjam görbítve hagyom szám előtt, és átkarolom saját magam.
Furcsa egy természet vagyok én is. Nő létemre arra vágyom, mint mindenki más. Egy megbízható férfit keresni, aki viszont szeret, aki megadna bármit, akit én is odaadóan szerethetek, akivel a jövőnk biztos.
Itt van… Egy sármos, módos férfi, aki őrült szerelmével kerget, más bármit odaadna egy ilyenért. én pedig itt tétovázom. Félek. De már nem azért, amiért először is. Azzal mér rég megbarátkoztam, hogy nem ember. Hisz tapasztaltam is most is, hogy mennyire kedves.
Megbántottam… Könnyfátyolossá válik újra tekintetem, de igyekszem visszatartani. Nem sírhatok, nincs értelme.
Nem így képzeltem el a jövőmet. Azt hittem egy kicsi időm még lesz arra, hogy ismerkedjek, hogy finoman, fokozatosan kialakuljon egy kapcsolatom, majd minden jön magától a maga tempójában. De ez a társ dolog… Annyira összezavart. Miért pont én? Miért pont most? Miért nem egy olyan, aki a „maga fajta” és tudja is miről van szó? Aki elfogadja?
Nekem ez szokatlan, és túl erős. Mégis. A sejtelmessége teszi olyan érdekessé. Ez egy teljesen más kultúra, akár csak egy vallás. Majdnem ahhoz lehetne hasonlítani.
Semmi bajom Armanddal. Sőt… Ha nem ilyen lett volna az első találkozásunk, mint amilyen, hanem olyan, mint ma. Biztos vagyok benne, hogy teljesen máshogyan alakultak volna a dolgok.
Lehet tényleg kéne egy esélyt adnom mindennek. Egyszer már megpróbáltam, de most megijedtem tőle. Annyira nyíltan beszél erről Armand, neki ez természetes. De ennyire? Neki ez ennyire normális dolog, hogy első látásra beleszeret valakibe, és pár nap ismeretség után azt is megengedné neki, hogy teljesen átrendezze a házát? Azt a kastélyt?
Azt mondta az enyém is. Olyan felelőtlenül beszél.
Elmosolyodom ezen. Pont olyan, mint a szerelmes mesékből kilépett herceg, aki mindent megad kedvesének. Igen. Ő nem is mesebeli, hanem egy élő igazi herceg. El sem hiszem. Egy herceg.
Bűntudatot érzem azért, amit most tettem. A saját félelmemet rajta töltöttem ki, és elküldtem. Biztosan szörnyen érezheti magát. Meg kéne vigasztalnom valamivel.
Vajon Dave mit gondolhat minderről? Beszélnem kéne vele is. Lehet, hogy így közelebb kerülnék hozzá? Biztosan. Ez vajon pozitív oknak róható fel?
Megrázom fejem. Miket gondolok én? Elment az eszem.
~*~
Másnap délelőtt egész korán indulok el, meg barátnőmmel megbeszélt villás reggelire indulok. Egész éjjel azon törtem a fejem, vajon hogyan léphetnék újra kapcsolatba Vele. Nem tudom a telefonszámát, és… jobb híján semmit sem. Olyan esetlen vagyok.
Épp kilépek az ajtón, mikor egy alak magasodik felém, és sikoltva csapom be az ajtót.
- Mona… csak én vagyok – ez a hang ismerős. Armand? Lassan kinyitom az ajtót, és Őt látom meg. Olyan… olyan komor az arca. Vagyis inkább komolynak tűnik.
- Szia – mondom félénken. Egyszerre örülök, és szörnyen meg is vagyok lepve. Mindazok után még visszajött? Azt hittem haragszik rám, amiért olyan goromba voltam.
- Szia – ellágyult hangon köszön vissza, és épp elmosolyodnék, mikor megcsörren a telefonom.
- Oh, bocsánat – felveszem gyorsan, és barátosném az. Lemondja a reggelit, bár nem magyarázza meg az okát, de így is megértem.
- Merre indultál? – érdeklődi kedvesen, és bezárom magam mögött az ajtót, először csak kilincsre.
- Hát… egy barátnőmmel reggeliztem volna, de visszamondta. Így az egész napom szabad – Igen… pénteken nagyon ritkán vannak óráim, az is csak akkor, ha a tanárral plusz gyakorlatot beszélek meg – Örülök, hogy idejöttél… tényleg. Szerettem volna beszélni veled.
- Ezt örömmel hallom – lágy hangja végigborzongat, tiszta lúdbőrös leszek tőle – Ez esetben meghívhatlak reggelizni? – kérdezi kedvesen, és félve nézek fel rá.
- Örömmel… - mosolyodom el. Csak nyugalom Mona.
- Hova szeretnél menni? Veled bárhova elmegyek.
- Mit szólnál… a házadhoz? – meglepetten néz rám, és ez kissé bizonytalanná tesz, de nem hagyom magam legyőzni – Gondolkodtam tegnap, és szeretném ezt az egészet elfogadni. De olyan nehezen megy, remélem megérted – magam előtt szorongatom táskám vállát, ezzel oldva a feszültséget. – Csak azt szeretném kérni, hogy légy velem lassabb. Ha hirtelen olyanokat mondasz mint tegnap, kicsit megijedek tőle. De hidd el, idővel nekem is menni fog. Megérted ezt? – remény telve nézek fel rá, örvénylő zöld szemeibe.
|
| Levi-sama | 2010. 06. 06. 12:45:49 | #5310 |
Karakter: Armand a vérfarkas
- Megtennéd? Csak értem? – pislog fel rám meghatódva. Édes kis angyal. Elmosolyodva cirógatom szép arcát, és örülök hogy nem löki el kezemet.
- Bármit megtennék érted, kedvesem.
A pillanat varázsa elragadja őt is, és végre alkalom nyílik rá hogy mélyen elmerüljünk egymás tekintetében. Óvatosan lejjebb hajolok hozzá hogy megcsókoljam, de ő hirtelen magához térve megrázza a fejét. Felemeli hosszú sűrű szempilláit hogy ismét elbűvöljön csodás szemeivel.
- Mi lenne, ha… bejönnél kicsit? – kérdezi halkan, félénk kis mosollyal, és elhúzódik érte sóvárgó, bizsergő ujjaimtól. Csodálkozva nézek le rá. Valóban jól hallottam? Beinvitál engem az otthonába? Ezt álmodni sem mertem.
- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdezem nyugalmat erőltetve hangomra, az izgalomtól szívem hevesebben kezd dübörögni.
- Gyere. Csinálok egy jó teát, vagy kávét, és beszélgethetünk még egy kicsit.
- Nem azt mondtad, hogy tanulnod kell?
- De, igen. De ráérek azt az éjjel is, hozzászoktam már. Na?
- Egy kicsit - mosolygok le rá és követem a házba. Hellyel kínál, majd eltűnik a konyha irányában. - Mit szeretnél? Teát vagy kávét?
- Teát.
Néhány perc múlva már a csinos dohányzóasztalon gőzölög előttem a bögre. Figyelem ahogy letelepszik a fotelbe, és legyűröm a csalódottságot. Mégsem várhatom el tőle hogy mellém üljön azok után amiket műveltem. Még nem teljes a bizalom, de kialakulóban van, és ez a lényeg. Mezítlábas lábait maga alá húzza, pedig szívesen nézegettem volna karcsú bokáját és aprócska lábujjait. Mindene tökéletes, mindene olyan amilyennek lennie kell, mintha egyenesen nekem teremtették volna, pedig tudom hogy ez nem igaz, talán csak az ősi mágia miatt érzem így. A pokolian erős vonzalom, ami felé hajt és űz, bármit képes lenne elfogadtatni velem, azt hiszem. De ha teljesen kiürítem az agyam, és pár pillanatig nem koncentrálok az érzéseimre, akkor is látható hogy ez a lány nagyon szép. Finom és elegáns, kedves és jó lelkű. Magamtól is bele tudnék szeretni, így azonban egyenesen a megszállottjává válok szép lassan. Meg kell őt kapnom, megszereznem és végre teljesen a magamévá tennem. Minél hamarabb. A telihold közeledik... nélküle pedig egy pokol lenne. A farkasok számára ha nincs jelen a társ, akit megtalálunk a legfontosabb percekben, az maga a pokol. Egy újabb hónapot várni pedig arra, hogy megjelölhessem és nőstényemmé tegyem, nagyon hosszú idő. Be fogok csavarodni.
Körülpillantok. Kellemes színek, sok puha párna, puha szőnyeg, nőiesség süt az otthonának minden centijéből.
- Nagyon szép otthonod van.
- A tiédhez képest csak egy tyúkól - mosolyog rám a bögre felett.
- Tetszik a házam?
- Szép... nagy.
Elvigyorodom. Hát ez igazán hízelgően hangzott, nem akart megbántani.
- És mi nem tetszik benne?
Kuncogva süti le szemeit, karcsú ujjaival kissé zavartan forgatja bögréjét.
- Olyan mint egy múzeum... egy kastélymúzeum.
- Talán azért gondolod így, mert alig láttál belőle valamit.
- A szobád nagyon szép, arra emlékszem - suttogja elpirulva. Szívem hevesebben kezd verni a látványtól, de hangom változatlan marad.
- A klán minden tagja saját ízlése szerint rendezheti be lakosztályát nálam, a nagy közös helyiségek évtizedek óta ugyanolyanok. Már arra sem emlékszem ki rendezte be, de ha van kedved nyugodtan változtathatsz rajtuk.
- Ho-hogyan? Én? De miért? - kérdezi dadogva.
- Hogy jobban érezd magad nálam - felelem. Hiszen ez természetes nem? Elvégre ő lesz a királyné, jól kell éreznie magát nálam. - A lakosztályom az épület bal szárnyának teljes felső szintjét elfoglalja, ha van kedved azt is átrendezheted, neked bármit szabad.
- De hát miért kéne átrendeznem ott bármit is? - kérdezi még mindig döbbenten. Hm. Talán valami rosszat mondtam volna?
- Mondtam, hogy az mostantól a te otthonod is. Ha az segít hogy jobban érezd magad nálam, akkor rendezd át nyugodtan.
Leteszi a bögréjét, látom hogy remeg a keze, érzem a benne dúló érzelmeket, szemei ijedten rebbennek ide-oda.
- Ne... ne mondj ilyeneket kérlek... - suttogja. - Megrémítesz...
- Mi abban az ijesztő, hogy feltétel nélkül elfogadtalak? - kérdezem csodálkozva. - megígértem hogy nem nyomulok rád és veszlek birtokba, de attól még nem hunyhatok szemet a tény felett, hogy te vagy a társam, Mona. Csak annyit tehetek hogy türelmes vagyok veled és várok, mást nem.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 06. 06. 12:48:18
|
| timcsiikee | 2010. 05. 11. 21:40:04 | #4950 |
Karakter: Mona (L-samanak~F62)
Mona:
A nagy mélázásban zavartan kezdem el babrálni a kulcsot, és mikor épp megfogná kezem, el is ejtem, de azonnal letérdel, hogy felvegye nekem. Olyan lovagias, persze ezt nem először veszem észre. Még mindig a kezemet fogja közben, forrósága csak úgy áramlik belém, és én tehetetlenül hagyom, hogy elgyengítsen.
Arcához húzza kezemet, és puha puszit hint rá, csak pironkodva figyelem, a lélegzetem is elakad.
- Tudod... amikor ifjú voltam, dicsőségnek számított egy gyönyörű nemes hölgy lovagjának lenni. Verseket költeni neki, és a becsületéért harcolni – megbabonázva figyelem. Nem. Ő nem csak lovagias. Hanem egy igazi lovag. Szőke herceg, csak persze fehér ló helyett egy sportkocsival. Mint a mesében.
Hihetetlen, ugyanakkor csodálatos, és mégis igaz. Ő élt abban a korban, amit én csak mesekönyvekből és történelemkönyvből láthattam. Hihetetlen.
- Nincsenek rossz szándékaim, te vagy az én egyetlen és igazi hercegnőm, Mona – újabb puszit kapok kezemre, beleborzong egész lényem is, és pírom csak terjed az arcomon. Visszakapom kulcsomat, és feláll, én pedig követem őt tekintetemmel, ahogy felém magasodik. Furcsa, hogy nem érzek félelmet most, pedig nagyon magas. Mégsem ijedek meg.
- Ilyenkor vagy a legszebb – ujjai óvatosa simítják meg arcomat, de nem húzódom el. Nem… csak élvezem a közelséget, olyan mintha egy langyos szellő cirógatná gyengéden arcomat. - Fogalmad sincs, mennyire nehéz számomra most csak úgy elsétálni innen és magadra hagyni téged édes hercegnőm, de megteszem ha megkérsz rá.
Csak felpillázok rá, értetlenül, mégis csillogó szemekkel, szívem hevesen dobog mellkasomban. Egy férfi, aki bármit megtenne amit kérek, még saját magának is ellent mond. Vajon igaz lehet? Vajon rossz dolog az, amit tenni szeretnék most hirtelen? Talán nem, de nem tudom pontosan. Veszélyes is lehet. Próbára szeretném tenni nem csak Őt, hanem magamat is. Vajon mindez igaz lehet? De úgy félek, apró izgalom fut végig rajtam. Mégis érzem valahol, hogy bízom abban, amit mond.
- Megtennéd? Csak értem? – kérdezem halkan, még mindig felnézve rá, ujjbegyei bizsergetik arcomat.
- Bármit megtennék érted, kedvesem – mondja még mindig mosollyal arcán. Olyan szép… Talán naiv vagyok, de elhiszem. Még elhiszem.
Hosszú pillanatokig csak egymás tekintetébe veszve figyeljük a másikat, elmerülök zöld szemeiben, szinte beleolvadok, a melegség teljesen szétárad bennem, s mintha egyre közelebb kerülnék hozzá. Vagy csak képzelem, hogy ő is közelebb hajol? Félek.
Megrázom óvatosan fejecském, szemem lehunyva, és ujjaimat összeszorítom a kulcson.
- Mi lenne, ha… bejönnél kicsit? – kérdezem zavart kis mosollyal, elszakítva arcomat ujjai óvásából, és kinyitom a zárat, majd a kilincsre teszem a kezem, és felnézek meglepett arcára.
- Biztosan ezt szeretnéd? – kérdi nyugodtan, csepp aggodalommal, de én csak bólintok.
- Gyere – intek fejemmel – Csinálok egy jó teát, vagy kávét, és beszélgethetünk még egy kicsit.
- Nem azt mondtad, hogy tanulnod kell? – kúszik pici mosoly szája sarkába.
- De, igen. – Vallom be újra zavart mosollyal, és kitárom az ajtót. – De ráérek azt az éjjel is, hozzászoktam már – fejezem be a mondatot, majd kérdő pillantással intek fejemmel neki. – Na?
- Egy kicsit – mosolyodik el újra olyan boldogan mint az előbb, ami újra szaporább verésre készteti szivecskémet. Először én lépek be, majd követ, és be is hajtja az ajtót.
Ahogy megérzem az otthon illatát, egyszerűen felszabadulok, megkönnyebbülök, és felsóhajtok. Kényelmesen lépkedek a nappaliban, rácsúsztatom táskámat a kanapéra, és még visszafordulok felé.
- Ülj le ide – simítom végig a kanapét míg elhaladok mellette, majd a konyhába sietek. Talán még egy kicsit izgulok, de mivel itthon vagyok, valahogy bátrabbnak érzem magam egy kicsit, mintha ezek a falak biztonságot nyújtanának nekem.
- Mit szeretnél? Kávét, vagy teát? – kiáltom ki a konyhából, és kikészítek két csészét. Miért izgulok?
|
| Levi-sama | 2010. 05. 10. 21:49:12 | #4932 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Zavartan néz rám, látom rajta hogy nehéz gondolatok és érzelmek kavarognak benne.
- Én… Én nem tudom… - suttogja, lehunyt szemhéjai alól könnyek csordulnak ki. Édes kedves... engem akar kímélni, ezért nem mondja a szemembe hogy nem érzi. Szomorúság tölt el. Oly sokat vártam rá, és nem azt kaptam amit kellett volna. Egy szerelmes nőstényt, akivel életem végégig boldog lehetek.
- Ne sírj kedvesem – törlöm le arcáról könnyeit. Tágra nyílnak szemei, érzem hogy szíve vadul dobogni kezd mellkasában, látom hogy karja lúdbőrözik, érzem izgalmának illatát. Meglepő és örömteli reakció, minden fájdalmamat azonnal elmossa az öröm. Legalább fizikailag vonzódik hozzám. Az is valami, ha nem is minden.
- Félek… Olyan furcsa ez… félek tőle…
Sírva bújik karjaimba, és én készségesen ölelem magamhoz. A világon a legtermészetesebb és legcsodálatosabb érzése őt így tartani. Ide teremtették, ide illik és sehová máshová.
Szorongás nehezedik a lelkemre. Fél. Nem tudja megfogalmazni mitől fél, de nyilvánvaló. Tőlem.
- Bocsánat… - suttogja szipogva.
- Ne... ne kérj bocsánatot - dörmögöm megnyugtatóan, miközben hátát cirógatom. Érzem ahogy megnyugszik. A társ ölelése ilyen hatású. Vele a karjaiban én is olyan erősnek érzem magam, hogy nincs senki akivel ne mernék szembeszállni ha őróla van szó.
Felemelkedik mellkasomról és szégyenlősen veszi el kezét a szívemről.
- Ne haragudj. Érzek valamit… de… de az furcsa, és lehet nem is az… én. Én nem tudom, mi ez.
- Ne félj tőle kedvesem. Talán azért rémiszt meg, mert nem érted mi ez. Mit érzel?
- Nem… nem tudom… - feleli újra könnybelábadó szemekkel.
- Semmi baj. Nem fogom erőltetni.
- Köszönöm.
Amikor így elpirul, akkor a legszebb. Meghitt csendben ül ismét a padon, már nem ölelem pedig szívesen tenném.
- Davet mikor láthatom újra?
- Bármikor, amikor eljössz Lycan birtokra, ha szeretnéd akár most is.
- Köszönöm, most nem, de hamarosan szerintem elmegyek - rázza meg halvány mosollyal a feját, amitől hajának illata orromba kúszik. Szörnyem elégedetten dörgölőzne hozzá, de visszafogom magam, hisz csak halálra rémíteném. – De most, ha nem bánod, szeretnék hazamenni, még tanulnom is kell.
- Persze, elkísérlek. – Felsegítem a padról.
- Talán… mehetünk a kocsiddal is…
Elmosolyodom. Azt hiszem kezd épülni a bizalom kettőnk között. Helyes. Már ideje volt.
Hazaviszem, és az ajtóban megtorpan, zavartan babrálva lakáskulcsát. Elkapom remegő kezét, a kulcs leesik a földre. Letérdelek és felveszem, de a kezét fogva tartom. Felnézek rá és megpuszilom kezét, akár egy hercegnőnek abból a korszakból, amelyben születtem.
- Tudod... amikor ifjú voltam, dicsőségnek számított egy gyönyörű nemes hölgy lovagjának lenni. Verseket költeni neki, és a becsületéért harcolni.
Elakadó lélegzettel figyel engem, látom hogy issza szavaimat.
- Nincsenek rossz szándékaim, te vagy az én egyetlen és igazi hercegnőm, Mona.
Gyengéd puszit hintek ujjaira, majd kezébe helyezem a kulcsot és felállok. Elmosolyodom, igazán és szívből.
- Ilyenkor vagy a legszebb - cirógatom meg mély pírban vöröslő arcocskáját. Tekintetem ajkaira siklik, vágyam végighullámzik testemen, hogy még ő is beleborzong ahogy megérzi. Olyan erős és intenzív érzés... - Fogalmad sincs, mennyire nehéz számomra most csak úgy elsétálni innen és magadra hagyni téged édes hercegnőm, de megteszem ha megkérsz rá.
|
| timcsiikee | 2010. 03. 18. 22:03:39 | #4301 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
Először nem válaszol, csak körbenéz a helyiségben, és értetlenül pislogva nézek rá… miért ennyire titokzatos? Mikor újra rám pillant, szinte teljesen elmerülök zöld tekintetében.
- Ezt ne itt… inkább sétáljunk egyet, jó? – megszólalni sem tudok, inkább csak bólintok egyet válaszként, és elhagyjuk a kellemes kis kávézót.
Talán látott bent valakit aki hallhatná és nem lenne jó? Vagy csak zavarta a környezet? Nem tudom.
Kint ismét meglátom a kocsiját, ami felé int is.
- Hova szeretnél menni? – kérdezi tőlem kedvesen, s elgondolkodom. Ha egy olyan helyet szeretne, ahol kevesen vannak, akkor tudok egy nagyon jó helyet.
- Van itt egy szép park. Megmutatom… - s már indulok is előre, hogy elvezessem oda. Félek még a kocsijába beszállni, hisz nem ismerem eléggé, nem tudhatom mikor gondolja meg magát. Habár most nagyon kedves velem, még mindig bennem van a félsz.
Enyhén pironkodva, hevesebben dobogó szívvel néha beleszagolok a rózsába, hogy finom illatával nyerjek egy kis erőt, és magabiztosságot magamnak.
Befordulunk a park kapuján, és amint átlépünk rajta, mintha egy teljesen másik világba kerültünk volna. A városi nyüzsgést a természet lágy öle veszi át. Talán nem erdő, talán nem olyan nagy mint a kinti természet, de a városi emberek számára ez is egy csodálatos kis részlet a természetből, ahol csöppnyi szabadidejüket tölthetik.
Hétköznap van, így kevesen vannak, ezért is gondoltam, hogy megfelelő hely lesz. Már nagyon kíváncsi vagyok, hisz annyi bonyodalmat okozott ez a társ dolog… még most is ég az arcom, ha azokra a pillanatokra visszagondolok.
- Nézd! Jó lesz? – mutatok egy pad felé.
- Igen – bólint rá. Örülök.
- Hol is kezdjem… - lazítja meg nyakkendőjét, és kényelmesen gombolkozik ki. Olyan hivatalosan néz így ki, azt hinném valami üzletember…
- Ahol szeretnéd. Mesélj magadról egy kicsit, mielőtt... – jaj… azt hiszem kicsit elszaladt velem a ló, de… nem tehetek róla, hogy ennyire kíváncsi vagyok. Úgy érzem ő már sok mindent tud rólam, biztosan beszélt már Dave-el is. Talán nem is baj, hogy megkérdeztem, csak szégyellem magam, hogy így rátörtem a „kéréssel”.
- Mit szeretnél tudni rólam? Neked bármit elmondok magamról. – olyan készségesen mondja, olyan lágyan, hogy pírom csak elmélyül.
- Hogyan váltál… vérfarkassá? – kérdezem nagy nehezen… Olyan nehéz kimondani.
- Angliában éltem akkor, egy ifjú nemes voltam. I. Károly volt akkor az uralkodó
- De hiszen az… - szakítom félbe… de hát.. az több mint…
Istenem…
Rábólint meglepődésemre:
- Az angol polgári forradalom előtt 10 évvel – ennyire idős lenne? Hogyhogy nem látszik meg rajta? Ez hihetetlen.
- Hogyan történt? – kérdezem tovább.
- Vadásztam a birtokunkon, és egy nőstény megtámadott. Ennyi – olyan egyszerűen mesél róla… Bár igaz nagyon régen történt, talán ezért is olyan könnyű beszélnie róla. Előre hajtom fejem. Akkor lehet, hogy Dave is ilyen sokáig fog élni? És ő is? De ha ilyen sokáig él, én pedig emberi életben olyan keveset… Mégis, vajon hogyan gondolta el? Jut eszembe…
- És ez a társ-dolog? – nézek határozottan szemeibe, bár, nagyon nehéz… Szinte éget a tekintete.
- Minden farkasnak van társa. Életében csak egyetlen egy. Őt keresi amíg meg nem találja, és halálukig együtt vannak. Ha a társ elpusztul, utánahal a másik – igazán érdekesen hangzik.
- Honnan tudja hogy megtalálta?
- Nem lehet elmagyarázni. Amikor először találkoznak, azonnal tudják – de hát… de…
- De én... – adnék hangot gondolatomnak ha mernék, de nem megy. Én… én miért nem éreztem ezt? Ő azonnal érezte, de én… semmit… Biztos, hogy így megy ez? Megfogja kezem, szinte egész testem beleremeg, majd elém térdel, és szembe néz velem.
- Négyszáz éven át vártalak téged, Mona. Ember vagy, ezért talán nem érzed olyan erősen, de kérlek nézz rám. Nem érzel erős, megmagyarázhatatlan vonzalmat?
Szívem heves zakatolásba kezd, ahogy zöld szemeiben tüzet látok, ahogy fogja a kezem, és ettől máris gyorsabban kell levegőt vennem. Olyan furcsa ez nekem.
- Én… - fordítom oldalra tekintetem, hogy leplezzem zavarom, de képtelenség – Én nem tudom… - sütöm le pilláimat… nem… nem akarom megbántani.
Ahogy lehunyom szemhéjam, érzem hogy egy könny szökik ki, kezem kicsit remegni kezd.
- Ne sírj kedvesem – duruzsolja halkan, és ujjával letörli arcomat, egy pillanatra megáll bennem az ütő, és kikerekednek szemeim.
Bizserget az érintése… beleborzongok, ha csak hozzám ér, és furcsán érzem magam attól is, ha csak rám néz. Mellkasomban csak úgy zakatol szívem, és nem tudom megmagyarázni az okát.
- Félek… - mondom halkan, miközben újra szemébe nézek, lágy érzés lesz úrrá rajtam, már csak ettől is - Olyan furcsa ez… félek tőle… - érzem, hogy könnyeim megint átszakítják a gátat, de keserves helyett csak néma sírás tör ki belőlem kis remegéssel, s hívogató karjaiba borulok, széles vállára döntöm fejem, kezeimet mellkasára feszítem, nem bírom tovább.
Erős karjai azonnal körbevonnak, s amitől eddig a legjobban féltem, most az nyugtat meg. Egy meleg ölelésbe bújva próbálom nyugtatni magam… S érzem, hogy ő is nyugtatni kezd.
- Bocsánat… - szipogom, de nem tudok egyszerűen elválni tőle, sem elhajolni, félek a szemébe nézni. Félelmem mellett egy másik érzés burjánzik, kellemes mégis olyan ijesztő, ez csak felerősíti rettegésem. Nem szól semmit, csak nagy tenyerét hátamra simítja, ettől még remegésem is elmúlik… Csodálkozva tapasztalom, hogy hosszú percek után, teljesen megnyugszom. Lecsúszik tenyerem mellkasán, s lassan eltolom magam tőle, szerencsémre hagyja, hogy eltávolodjak tőle, ez is meglep. Eddig mindig magánál akart szorosan tartani… most pedig olyan készséges. Ahogy elhajolok tőle megérzem ujjaim alatt a hevesen dobogó szívét. Újabb borzongás fut végig testemen, s ijedten kapom el kezem, majd tekintetem mellkasáról a szemére vezetem. Olyan szép zöld szemei vannak, főleg ha így tekint rám, ilyen csillogással… Miket képzelek én? Mi történt velem?
- Ne haragudj – sütöm le szemeimet – Érzek valamit… de… de az furcsa, és lehet nem is az… én. Én nem tudom, mi ez – ahogy a földet figyelem látom, hogy leesett a rózsa, s mikor hajolnék le érte, a kezembe adja, de nem engedi el, helyette újra megfogja kezemet, kérlelőn néz szemeimbe.
- Ne félj tőle kedvesem. Talán azért rémiszt meg, mert nem érted mi ez. Mit érzel? – kérdezi kedvesen, még mindig a földön térdelve.
- Nem… nem tudom – görbül egy torz mosolyra szám, mert újra a sírás kerülget, de felülemelkedem rajta. Úgy szeretném elmondani, de még én sem értem mi ez… nem tudom…
- Semmi baj – cirógatja meg arcom, és hagyom neki, kellemes érzéssel tölt el, és szívem azt kívánja bárcsak ne érne véget – Nem fogom erőltetni – mélyen elpirulok újra, érzem, hogy ég az arcom, és a tekintetét sem tudom állni. Túl sok ez nekem egyszerre. Olyan érzés mint a vonzalom, de mégis más… Vagy mindezt csak beképzelem magamnak?
- Köszönöm – suttogom halkan, bár nem tudom miért mondom… Természetesnek kéne vennem, hogy nem… zaklat.
Ma reggel még úgy voltam vele, hogy félek és el akarom küldeni, és most… még meg is öleltem, reggel egy puszit adtam neki… elment az eszem.
Furcsa hatással van rám, és észre sem veszem magam.
Már hosszú ideje csend telepedett közénk, kezd feszültséggé alakulni, valamivel meg kell törnöm.
- Davet mikor láthatom újra? – kérdezem kíváncsian, igyekszem állni pillantásait.
- Bármikor, amikor eljössz Lycan birtokra, ha szeretnéd akár most is – olyan kedves velem.
Megrázom fejem, közben elmosolyodom.
- Köszönöm, most nem, de hamarosan szerintem elmegyek – mondom kedvesen. Most, hogy végre tudom hol van, szeretném többet látni – De most, ha nem bánod, szeretnék hazamenni, még tanulnom is kell – mondom megint lesütve tekintetem. Olyan zavarban vagyok.
- Persze, elkísérlek – ajánlja fel azonnal, kezem fogva segít fel a padból, majd mellé állok, és felnézek rá.
- Talán… mehetünk a kocsiddal is… - jegyzem meg ismét pirulva, szinte már le sem tudom vakarni magamról. Mellette folyton zavarban vagyok.
Nem válaszol, csak amikor újra felnézek rá séta közben, látom hogy mosolyog… Boldognak látszik, és nyugodtnak, tekintetében mégis mindig mást látok.
Besegít az autóba, majd beszáll lassan ő is, végig olyan izgatott vagyok, hogy csak az ablakon tekintek ki, feszengés nélkül sem tudom megállni. Fejemben ezer gondolat pereg le, hogy vajon mikor tör belőle ki újra az a túlfűtötten szenvedélyes alak, de végül kellemesen csalódom, ahogy megállunk a házam előtt, és kinyitja nekem az ajtót.
Lovagias, kedves és készséges. Ha vajon az elejétől ilyen lenne velem most máshol tartanánk? Ezt nem tudhatom, és már nem is fogom megtudni. talán nem is szeretném.
Egészen az ajtóig kísér, mintha egy testőr lenne, aki nem szeretné, hogy bármi bajom essen, és megvédhessen mindentől. Előkeresem kulcsomat, de még nem nyitom ki az ajtót, csak zavaromat leplezve ujjaimmal birizgálni kezdem a kulcsokat…
Vajon… hogy kéne elbúcsúznom tőle?
|
| Levi-sama | 2010. 03. 04. 12:04:17 | #4040 |
Karakter: Armand a vérfarkas
- Mi jót csináltál ma? - kérdezi bájos mosollyal. Nos, ha bevezető, veszélytelen kis csevegésre vágyik, akkor hajrá.
- Csak a klán ügyeit intéztem. Egy új farkas került hozzánk, Brandon gondoskodik most róla.
- Értem.
- És te mi jót csináltál ma? Biztos izgalmasabb volt a napod mint nekem.
Mesélni kezd, egyre jobban felenged és ellazul. Igazán édes így, de hát ő mindenhogyan édes. Észbe kap, és elpirul.
- Bocsánat… elkalandoztam…
- Semmi baj, érdekelt. Érdekes napjaid lehetnek. - Mindenesetre kellemesebb mint az enyémek. Az ő kis tiszta, gondtalan élete... Sok likantróp irigyli az ilyet.
- Igen.
Tenyerem az asztalon pihen, ahogy az övé is, ujjaink épphogy nem érnek össze, csak egy-két milliméter kellene még.
- Akkor... Elmeséled nekem azt, amiről meséltél? A linaktrópok társáról?
Körülpillantok, de szerencsére senki nem figyel. Az asztal fölött közelebb hajolok hozzá, és komoran nézek szép szemeibe.
- Ezt ne itt... inkább sétáljunk egyet, jó?
Zavartan bólint egyet, és felállunk, Rendezem a számlát.
Az utcán a kocsimra mutatok.
- Hova szeretnél menni? - Elgondolkodva emeli fejét a fényesen tűző délutáni nap felé, pár másodpercig engedi hogy a napsugarak simogassák szép bőrét, majd rám mosolyog.
- Van itt egy szép park. Megmutatom...
Elindul mellettem. Ruhája minden léptére lágyan lengi körül alakját, hála likantróp érzékeimnek mélyen magamba szívhatom finom illatát. Elszomorít, hogy még mindig annyira tart tőlem, hogy az autómba sem mer beszállni, de csak idő kérdése.
A rózsát amit tőlem kapott, néha megszagolja, olyankor haja előre hullik, és nyakának fehér bőre kikandikál a puha tincsek közül.
A park szép nagy, mindenhol színes virágok, zöldellő fű és sok fa. Mélyet szippantok a levegőből.
- Nézd - mutatja nekem, és követem kicsinyke ujját tekintetemmel. Egy kis halastó, mellette néhány üres pad. - Jó lesz?
- Igen.
Leülünk, én pedig kilazítom nyakkendőmet és kigombolom zakómat.
- Hol is kezdjem...
- Ahol szeretnéd. Mesélj magadról egy kicsit, mielőtt...
Nocsak. Szemeimmel félénken elpiruló arcát kutatom figyelmesen, majd bólintok.
- Mit szeretnél tudni rólam? Neked bármit elmondok magamról.
- Hogyan váltál... - megnyalja ajkát és nehezen fejezi be, de kivárom. Azt akarom hogy kimondja, mert úgy könnyebben elfogadja ő is. - ...vérfarkassá?
- Angliában éltem akkor, egy ifjú nemes voltam. I. Károly volt akkor az uralkodó.
- De hiszen az... - látom hogy elképedve számol fejben. Bólintok. Valóban, az 1600-as évek voltak.
- Az angol polgári forradalom előtt 10 évvel.
- Hogyan történt?
- Vadásztam a birtokunkon, és egy nőstény megtámadott. Ennyi.
Lehajtja a fejét, néma másodpercekbe burkolózik. Hagyom neki, gondolkozzon nyugodtan. Közben egyik lábamat keresztbe támasztom a másikon, karomat pedig a háta mögötti támlára támasztom. Így már majdnem olyan mintha ölelném... de nem teszem. Helyette csak egy hajtincsét morzsolgatom ujjaimmal elgondolkozva.
- És ez a társ-dolog? - emeli fel fejecskéjét, aranybarna szemei elmerülnek ellágyuló zöld íriszeimben.
- Minden farkasnak van társa. Életében csak egyetlen egy. Őt keresi amíg meg nem találja, és halálukig együtt vannak. Ha a társ elpusztul, utánahal a másik.
- Honnan tudja hogy megtalálta?
- Nem lehet elmagyarázni. Amikor először találkoznak, azonnal tudják.
- De én... - suttogja lehajtva a fejét. Megfogom a virágot babrálóü kezecskéjét, és ismét végigcikázik testemen a forróság. Megremeg ő is.
Letérdelek elé, így fejünk egy vonalba kerül. Szép arcának minden vonását magamba szívom, szabad kezemmel végigsimítom puha haját.
- Négyszáz éven át vártalak téged, Mona. Ember vagy, ezért talán nem érzed olyan erősen, de kérlek nézz rám. Nem érzel erős, megmagyarázhatatlan vonzalmat?
|
| timcsiikee | 2010. 03. 02. 10:02:47 | #3972 |
Karakter: Mona (L-samanak~F62)
Mona:
Amikor belépek a kávézó ajtaján, azt látom, hogy drága barátném hevesen integet, sőt szinte kapálózik amikor meglát, és pedig kicsit gyorsítva lépteimen. Furcsa tekinteteket érzek egészen a bőrömig hatolni, de mikor egyszer megfordulok, nem látok semmit. Furcsa…
Végül csak leülök vele szemben, egy hátsó asztalnál van, ami fél oldalt el van kerítve.
- Na mesélj drágám! – mondja vigyorogva, de én csak nagyokat pislogva nézek rá.
- Miről? – érdeklődöm meg tőle.
- Hát…
- Mit hozhatok? – szakítja félbe a pincér, s szokásosnak mondható reggelimet kérem, egy áfonyás muffint és egy kis kávét. Mikor meghajol és elmegy,ismét visszafordulok társaságomhoz, aki szúrós szemekkel néz rám.
- Mi van? – még mindig nem értem.
- Ki volt az a helyes kis pasi veled? – teljesen elképedve, sőt elhűlve hallgatom a szavakat. Látott? Hogy látott? Miért?
Sőt… mit mondjak neki? Nem mondhatom, hogy egy farkas-klán királya, mert kiröhögne. Ha azt mondanám, hogy Dave pártfogója, akkor kérdezősködni kezdene… Sehogy sem jó.
teljesen elpirulva birizgálom ujjaimat, az asztallapot figyelve.
- Csak… csak egy ismerős.
- Aha… - húzza a száját félmosolyra, szemeiben még nagyobb kíváncsiság csillan. Közben megérkezik az én reggelim is, és látom ő is a felénél tart már. Igyekeznem kell, mert nemsokára indulnunk is kéne.
- Kisszívem. Te vagy vak vagy, vagy csak nem akarod észrevenni – szólal fel újra ő, majd belekortyol italába.
- Mit? – értetlenkedek tovább. Teljesen összezavar, már attól izgatott vagyok, hogy látott engem Armanddal, erre nem is számítottam.
- A pasi teljesen oda van érted – lesütöm tekintetem, érzem hogy arcom teljesen pírban ég, ujjammal zavaromat oldva simogatom meg a csészém karimáját.
- Badarság… kinek kellenék én? – suttogom magam elé, a gőzölgő kávét figyelve, ahogy a szürke gőz ringatózva válik el tőle, s lebeg felette.
- Szemüveg Mona… Szemüveg… Még amikor bejöttél a kávézóba, az összes pasi nyáladzva nézte, hogy idejössz – felkapom fejem, és teljesen pipacspiros arccal nézek a tömegbe, de… amikor odanézek, mindenki csak nyugodtam teszi dolgát… vagy nem?
Bár magamat sem értem. Annyi minden után hogy mondhatom azt, hogy nem látom Armand szándékát? De még félek tőle. Még nem tudok úgy megbízni benne, ahogyan kéne. Még nem.
- Mikor találkozol vele legközelebb? – kíváncsiskodik izgatott tinédzser módjára, s bekapja reggelije utolsó falatját is.
- Ma délután – válaszolok készségesen.
- Na… Akkor gyorsan edd meg a reggelit, mindjárt mennünk kell.
- I-igen – bólintok rá, és máris leiszom a kis kávéadagom felét.
- Majd az egyetemen segítek neked jobban kinézni – hogy… mi? Csak nagy szemekkel pislogok rá… Mire gondolt? Miért mosolyog így?
~*~
Délután van már javában, lassan tipegve cipőmben sétálok a kávézó felé, egyik kezemmel a táska fülébe kapaszkodom, másikat kecsesen lengetem magam mellett. Hajam a szabad vállam cirógatja, s a kirakatok mellett elhaladva nézem meg olykor tartalmukat.
Az egyikben meglátom arcomat, s egy pillanatra megállok, látom hogy még pirosító nélkül is mennyire vörös az arcom.
„- Ez nem kell – kapja ki hajamból a csatot, s leteszi a padra. Már senki nincs bent, így nem zavar. Hajam ráomlik a vállamra és hátamra, érzem a langyos meleget ami árad belőle – A pasik jobban szeretik a kiengedett hajat – honnan tud ez a nő ennyi mindent? – Ezt pedig – mutat fel egy pici tégelyt, majd lecsavarja a tetejét, és ujjára ken egy kicsit – Ide! – majd döbbent ajkaimra keni finoman, közelebb hajolva.
Szájfény? Én azt nagyon ritkán használok.
- Na de Ivette! – rivallok rá – Nem randira készülök, csak beszélgetünk! – mondom durcásan. Nem kell engem így kikenni.
- Mind ezt mondja – mosolyodik el – Kész vagyunk – porolja le kezeit, önelégült fejjel”
Nos igen. Ivette mindig őszinte, és ezt szeretem is benne, csak nem olyankor, amikor ilyen „erőszakos”. Olyan bosszantó tud lenni, pedig tudom, hogy mindent az én érdekemben tesz.
Megérkezem végre a kávézóba, s fellépkedve a fokokon kinyitom az ajtót, halkan cseng fel, jelezve a kiszolgálóknak, hogy egy vendég érkezett. Amint belépek tekintetemmel őt keresem, és azonnal meg is találom nem messze az ajtótól. Mosolyogva nézek rá, épp felállt a székéről, és engem néz… zavarba hoz ez a tekintet.
Köszönünk egymásnak egy-egy egyszerszerű szóval, ahogy elém lép, s az asztalhoz kezd terelni. Ahogy hátamhoz ér megrezzenek, szívem torkomban dobog egy pillanatra, de igyekszem nem figyelni, hisz ez csak egy természetes mozdulat… Csak egy természetes mozdulat…
Lovagiasan kihúzza, majd alám tolja a széket, majd gyors lépéssel máris velem szemben terem, és ő is visszaül helyére. Felkapja, az asztalon fekvő rózsát, majd felém nyújtja.
- Ez a tiéd – mondja ki szavakkal is, ha a gesztus nem lett volna elég árulkodó számomra, vonakodva de elfogadom. Így már tényleg egy igazi randinak néz ki, még a vak is ezt mondaná.
- Köszönöm… - fogadom el megszeppenve, és kicsit lesütve tekintetem.
- Mit hozhatok? – zökkent ki a pincérnő hangja. S felnézve rá rendelek csak egy teát. Most nem vagyok még éhes, de ez tudom, hogy jól fog esni. Amikor elmegy, én visszafordítom tekintetem Armand felé, s csak ekkor látom, hogy végig engem figyelt.
Miért akar ennyire zavarba hozni engem?
- Nagyon szép vagy leeresztett hajjal. Gyakrabban kéne így hordanod – fenébe… Honnan tud Ivette ennyi mindent? Bár… néha már nem szoktam meglepődni rajta.
- Oh ez… - most mit mondjak? Hogy kedves barátnőm megmondta, hogyan kell kinézni? – Csak eltört a hajcsatom – felelem végül, bár tudom, hogy közben ott lapul a táskámban.
- Szóval… - mondja halkan, de ekkor épp megérkezik a teám, megköszönöm, ő pedig Armanddtól kérdezi, hogy kér e még valamit. Még?
Látom már egy kávét elfogyasztott míg engem várt. Vajon mióta lehet itt?
A teám kevergetem, míg ő elküldi a pincérnőt.
Izgatottnak érzem magam, sőt teám kavargatásával a feszültségemet is oldom.
Az előbb biztosan már mesélni akart… arról…
Kíváncsi vagyok már, de most nem szólal meg. Megint felnézek rá, látom, hogy ujjaim figyeli, és zavartan pislogok párat. Öhm…
- Mi jót csináltál ma? – kérdezem kedvesen, egy kis mosollyal, majd az asztallapot figyelem, néha rá nézek, hisz egy beszélgetésnél a szemkontaktus fontos. Végre rám figyel, tekintete is kitisztul, habár látok benne némi csillogást, ahogy rám néz.
Ez lenne az amiről a barátnőm beszélt, amit megpróbált „elmagyarázni”? Vagy mégsem?
- Csak a klán ügyeit intéztem. Egy új farkas került hozzánk, Brandon gondoskodik most róla.
- Értem – válaszolom, mikor elhallgat. Mást nem is igazán tudok hozzáfűzni, hisz nem értek az ilyesmihez. Nem tudok mit mondani, így felemelem csészémet és beleiszok a már kellemesen langyos teába.
- És te mi jót csináltál ma? Biztos izgalmasabb volt a napod mint nekem – kérdezi kedvesen. s pár pillanatnyi elgondolkodás után belekezdek a napi mesémbe.
Teljesen belelendülök, s a reggeltől kezdve, azaz az első órától egészen az utolsóig minden elsorolok mi történt, persze kihagyva a számomra kínos részeket, és amiket Ivette tett vagy mondott.
Észre sem veszem, hogy mát felkönyökölve fejét támasztja az asztalon, de szemében még ugyan az a tűz van, s csak akkor tekintek rá megint igazán, amikor befejezem a kis mesémet – És most itt vagyok… - fejezem be, de amint meglátom arcát, szégyenpír kúszik arcomra. Teljesen elkalandoztam, szóhoz sem hagytam jutni… Jaj istenem.
- Bocsánat… elkalandoztam… - szabadkozom halkan, és aprókat kortyolgatva fedem el zavarom, a csészém mögé bújva.
- Semmi baj, érdekelt. Érdekes napjaid lehetnek – mit is mondhatnék?
- Igen – mosolyodom el, s észre sem veszem, hogy kezem az asztal közepén pihen, az ő keze is ugyan így, s középső ujjaink éppen összeérnek, de nem húzom el sajátomat, csak pironkodva figyelem, hogy az én kezem milyen kicsi az övéhez képest. Igazán nagy, tényleg, sőt inkább férfiasnak nevezném. Megbabonázva figyelem, majd elszakítom onnan is tekintetem. Most már tényleg igazán kíváncsi vagyok.
- Akkor… - kezdek bele halkan, majd nyelek egy picit – Elmeséled nekem azt, amiről meséltél? A linaktrópok társáról? – reménnyel telin nézek szép szemeibe.
|
| Levi-sama | 2010. 02. 12. 11:01:18 | #3620 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Félénken pislog rám szép szemeivel, lágy hangja végigcirógatja gerincemet.
- Én… inkább… sétálnék...
- Veled tarthatok? - kérdezem tőle halkan. Némi tétovázás után igent mond. Ellágyul a tekintetem. Annyira édes. Fél tőlem, mégis magához enged. Különleges... Tökéletes királyné lesz belőle és csodálatos anya, annyira kedves és türelmes.
Elindulunk egymás mellett. Ellenállok az erős késztetésnek, és nem érek hozzá, nem ölelem át derekát, nem fogom meg a kezét... nem teszek semmit, pedig szenvedés minden másodperc amit mellette töltök és nem érinthetem meg Őt. Nem szól hozzám, én meg nem erőltetem a társalgást, csak lopva őt figyelem a szemem sarkából. Megint feltűzte a haját, de hajtincsei így is kiszabadulva kunkorodnak nyaka és arca körül. Karcsú ujjaival egy tincset a füle mögé gyűr... elakad a lélegzetem ettől a nőies és izgató mozdulattól, de nem mutatom ki milyen hatással van rá. Csak a frászt hoznám megint szegényre.
- Dave, hogy van? - töri meg a csendet félénken.
- Jól, már teljesen felépült.
- Ennek nagyon örülök - Halvány kis mosolya igazi simogatás lelkemnek. - És Brandon? Remélem nem haragszol rá, amiért…
Elakad, és táskáját jobban magához szorítja.
- Már elfeledtem… azaz igyekszem.
Szemmel láthatóan lazul fel benne a görcs amikor türelmesen válaszolgatok neki, és látja hogy nem kell tartania tőlem.
Megtorpan egy kávézó előtt. Felhúzom egyik ezüstszőke szemöldököm és lepillantok rá. Istenem, olyan kis törékeny... épp csak a mellkasomig ér.
- Mi a baj? Vagy nem az egyetemre mész? - kérdezem tőle.
- De… - feleli félénk mosollyal. – De előtte egy barátnőmmel itt beszéltünk meg reggelit, és utána együtt megyünk.
- Értem.
Csalódottan pillantok végig az utcán. Ezek szerint most elbúcsúzik tőlem... és néznem kell ahogy besétál azon az ajtón, és én nem lehetek mellette.
- Köszönöm, hogy eddig elkísértél. - Ez a mosoly... most először mosolyog így rám...! - Délután… három óra körül végzek az egyetemen. Ha esetleg lenne kedved, itt találkozhatunk, és elmesélhetnéd ezt a „társ” dolgot.
Boldogan dobban a szívem. El sem hiszem, hogy annyi borzalom után saját maga ajánlja fel nekem!
- Persze, itt leszek, ahogy csak szeretnéd – mosolygok le rá gyengéden, kezeimet pedig szigorúan a zsebemben tartom. Borzasztóan meg akarom érinteni... de nem lehet.
- Dave-nek pedig üzennék valamit.
- Mondd, kedvesem.
Int nekem, hogy hajoljak le hozzá. Visszafojtott lélegzettel teszem meg neki, és amikor puha ajkai arcomhoz érnek, forró villámként cikázik végig testemen a boldogság. Megpuszilta az arcom...
Fogalmam sincs milyen képet vághatok, de halk kuncogását hallva van elképzelésem róla. Kipirult arccal köszön el tőlem, és eltűnik a kávézó ajtajában.
Elkábulva egyenesedek fel, és eszembe jut hogy levegőt is vennem kéne. Lábaim maguktól indulnak el visszafelé a kocsim irányába, majd karórámra pillantok.
Háromkor itt. Alig várom...
*
Egy szál vörös rózsával lépek be a kávézó ajtaján. Ő még nincs itt, így az elém siető pincérnőnek hagyom hogy egy asztalhoz vezessen. Az ablak mellé ülök, és a virágot az asztalra fektetve rendelek egy kávét, majd tekintetem az utca felé fordítom. Korán érkeztem, még csak háromnegyed van, de már nem bírtam magammal. Egész nap ezt a pillanatot vártam...
Amikor megpillantom közeledő alakját, le sem bírom venni róla a tekintetem. Kiengedte a haját... és most minden léptére, mozdulatára sötét felhőként libbenve söpri vállait. Ruhája lágyan lengi körül alakját, bőre ragyog a délutáni napfényben. Amikor fellépked a három lépcsőfokon és belép az ajtón, én felállok. Észrevesz. Mosolyog... mosolyog rám! Ellágyulva viszonzom neki, és elé sietek.
- Szia...
- Szia...
Puha ajkai csábítóan csillognak, de nem engedek a kísértésnek. Helyette az asztalunk felé intek, finoman a hátára simítva kezemet. Érzem hogy enyhén megrándul, de nem húzódik el, csak engedelmesen az asztalunkhoz sétál, amikor kihúzom neki a széket leül és én alátolom ahogy illik.
Leülök vele szemben, és a virágot átnyújtom neki.
- Ez a tiéd. - Csodálkozva veszi el, arcán halvány pír terül el.
- Köszönöm...
- Mit hozhatok? - kérdezi a pincérnő, és amíg Mona rendel magának valamit, el sem fordítom róla szemeimet. Szívom magamba arcának szépségét, mozdulatainak finom kecsességét, és az érzést, hogy vele lehetek. Arcomon szerencsére nem látszik semmi, csak gyanítom szemeim izzanak szenvedélyesen. Erről meg is győződhetek, mert amikor a pincérnő végre magunkra hagy és ő a szemembe néz, elpirulva kapja el rólam tekintetét.
- Nagyon szép vagy leeresztett hajjal - töröm meg a zavart csendet halkan. - Gyakrabban kéne így hordanod.
- Oh ez... - tűr zavartan füle mögé egy hajtincset. - Csak eltört a hajcsatom.
Elmosolyodom. Nos, hazudni azt nem tud, ezt már tudom. Boldoggá tesz a tudat hogy miattam engedte le a haját, és ezért csillog kis szájfény is az ajkán. Igazi randevúra készült, és tőlem meg is kapja.
- Szóval... - mondja, de ekkor megérkezik a pincérnő, leteszi Mona elé a gyümölcsteát és felém fordul.
- Önnek hozhatok még esetleg valamit?
- Nem, köszönöm - válaszolom, de nem mozdul. Elszakítom a még jobban elpiruló Monáról szemeimet és felpillantok. Elutasító tekintetemet végre felfogja a teltkeblű hölgyemény és magunkra hagy. Amióta csak beléptem ide, megpróbálja felhívni magára a figyelmemet de számomra senki más nem létezik csak Mona.
Figyelem ahogy a teáját kevergeti hogy gyorsabban hűljön. Vékony ujjain nem csillog ékszer, ahogy máshol sem. A királynémnak az évszázad során sok ékszert gyűjtöttem össze, remélem majd tetszeni fog neki amikor megkapja őket. Olyan régóta várok rá... és végre megtaláltam.
|
| timcsiikee | 2010. 02. 02. 23:38:44 | #3488 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
Hangosan zúg ébresztőm, s fáradtan csapom le. Ideje felkelni, már várnak rám.
Ivette azt mondta megvár a kávézóban, reggelizünk, és onnan megyünk tovább az egyetemre, együtt.
Felöltözöm, rendbe szedem magam, majd összepakolva táskámba indulok utamra. Kilépek, bekulcsolom az ajtót, majd lelépek párat a kis lépcsőről, azonnal észreveszem az ismerős alakot.
Úr isten! Értem jött!
Ijedtemben a kulcs is kicsusszan a kezemből, de azonnal felkapom majd remegő kezekkel igyekszem megtalálni a megfelelőt, de nem… egyszerűen nem megy.
Szívem kiszakad helyéről, mikor a hatalmas tenyér csattan az ajtón, kis híján elájulva csuklom össze, de erősen tartom magam, ki kell menekülnöm innen.
- Várj... ne menekülj előlem, kérlek – mondja halkan, hirtelen megfordulok, hátam az ajtónak csapódik, majd ide-oda cikázik tekintetem, de egy csepp kibúvót sem találok.
- - Mit akarsz...? Engedj el... én... – magam felé húzom táskám, görcsösen szorongatva, ujjaim s mindjárt elfehérednek az erőlködéstől.
- Bocsáss meg nekem, Mona. Nagyon sajnálom amit veled tettem – sajnálja? Tényleg? Hitetlenkedő tekintettel terelem el saját figyelmem a félelemtől, majd lassan rá nézek, erőt gyűjtve magamban.
- E-ezért jöttél ide, hogy bocsánatot kérj? –adok hangot kétkedésemnek.
- Igen. Látod, hozzád sem érek... csak annyit kérek tőled, hogy bocsáss meg nekem. Semmi mást.
Szárazzá vált ajkaim megnyalom, s elgondolkodva sütöm le tekintetem. Tényleg nem tett még semmit, csak a jelenlétével ijesztett rám.
- Ha-ha békén hagysz, ha megígéred... hogy...
- Nem kérheted tőlem, hogy távol tartsam magam tőled – mély, határozott baritonnal szakítja félbe mondatomat, megrezzenek egy pillanatra - Abba belepusztulnék, Mona. Bármi mást kérhetsz, csak ezt nem.
- Félek tőled… - szakad ki belőlem alig hallhatóan a tény, melyet már egy ideje magamban tartogatok, de már ő is láthatta.
- Szegény édesem... a frászt hoztam rád – de még mennyire. Mit gondolt mit ér el azzal, ha letámad?
- Nem értem miért teszed ezt. Én nem vagyok a... a...
- Társam – fejezi be helyettem a mondatot - De igen, az vagy. Te is érzed a köztünk lévő erős vonzalmat, csak megijedtél, mert nem érted. Félsz tőlem, de ha majd megismersz és már nem félsz, akkor érezni fogod majd te is – én… én ebben nem hiszek. Hátrál tőlem, hogy levegőhöz jussak, szívem csitulni kezd, de még mindig izgatottan verdes - Adj nekem egy lehetőséget, Mona. Nem teszek semmit, csak szeretnék a közeledben lenni – most… most mit tegyek? - Elvigyelek az egyetemre esetleg...? Addig elmesélem neked, mit is jelent ez a dolog a vérfarkasoknál, hogy megértsd miért veszítettem el a fejemet.
Kedves tőle tényleg, de… de nem. Kettesben egy autóban vele… Ezt még nem merem. Bármennyire is bíznom kéne abban, hogy nem tesz semmit.
- Én… inkább… sétálnék – válaszolom akadozva, még mindig görcsösen szorongatva táskám szárát.
- Veled tarthatok? – kérdi reménytelibben mint az előbb. Most… most mit mondjak? Hogy nem? Olyan kedvesen bánt eddig velem, akkor is ha meg is ijesztett, és bérmennyire is azt hittem, hogy megint letámad, nem tette. Ott áll, és arra vár, hogy mit válaszolok. Talán tényleg nem olyan félelmetes mint hiszem, de ezt csak akkor tudom meg, hogy ha engedem kicsit közeledni. Viszont azt mondta nem kérhetem arra, hogy ne legyen a közelemben. Ha pedig nemet mondanék, most követne, és az nem lenne jó.
- Igen – bólintok rá végül, s amit a szemében meglátok, meglep. Még ennek is örül, hogy csak annyit mondtam elkísérhet. Erőt veszek magamon, és megindulok a kiskapu felé, ahol ő áll, majd megtorpanok mellette, és félve nézek fel rá, hatalmas termetére, végül elindulok célom felé, és hagyom hogy kövessen, mellettem haladva, kellő távolságban.
Azt mondta, elmeséli ezt a dolgot, ami miatt ő azt gondolja én vagyok a társa. Nem… ép ésszel, sajnos nem tudom felfogni, hogy hogyan működik ez, és én miért nem érzem ugyan azt. Vagy csak nem ismerem fel, hogy milyen érzés? Talán még nem is akarom megismerni.
De túl zavaró ez a csend, túlságosan zavaró, hogy valakinek a társaságában vagyok, és nem szólunk egymáshoz.
- Dave, hogy van? – jut eszembe az első téma, ami amúgy is érdekel engem.
- Jól, már teljesen felépült – válaszol készségesen.
- Ennek nagyon örülök – jegyzem meg kicsit elmosolyodva. legalább ő jól van már, annyira aggódtam érte. Megemlíteném, hogy amint tudom meglátogatom, de még félek ettől, így kihagyom… majd idővel.
- És Brandon? Remélem nem haragszol rá, amiért… - segített megszöktetni. Ezt már nem merem mondani. Táskám szárába kapaszkodom, de amikor ellazítom ujjaim, csak vállamat érintem.
- Már elfeledtem… azaz igyekszem – egyre jobban oldódok fel minden egyes perccel amit melle töltök ilyen nyugodtan. Sokkal másabb így, hogy nem támad le azonnal, nagyon kedves és barátságos.
Hosszabb séta után, megállok a kávézó előtt, s egy lépéssel utánam ő is megtorpan.
- Mi a baj? Vagy nem az egyetemre mész? – fordul szembe velem, szeméből aggodalom árad és melegség. Megmosolygom. Ha így folytatja…
- De… - felelem félénken – De előtte egy barátnőmmel itt beszéltünk meg reggelit, és utána együtt megyünk – lesütve tekintetem nézem az aszfaltot, de egy kicsi idő utána újra felnézek rá.
- Értem – csalódás sugárzik tekintetéből, amitől enyhén kifacsarodik szívem… Na jó, légy erős Mona.
- Köszönöm, hogy eddig elkísértél – mosolygok rá, majd mély levegőt veszek, hogy folytathassam – Délután… három óra körül végzek az egyetemen. Ha esetleg lenne kedved, itt találkozhatunk, és elmesélhetnéd ezt a „társ” dolgot – félénken pislogok fel nagy alakjára, örömmel tölt el ahogy láthatom arcán a jeleket, mi szerint boldoggá teszi a kijelentésem.
- Persze, itt leszek, ahogy csak szeretnéd – mosolya elűzi kételyeim, bár a félelem még mélyen lakozik bennem.
- Davenek pedig üzennék valamit.
- Mondd, kedvesem – ujjammal intek neki, hogy hajoljon le hozzám, mert sajnos még pipiskedve se érem fel, viszont ahelyett, hogy súgnék valamit, arcára nyomok egy puszit, és mélyen elpirulva el is haladok mellette, halkan kuncogva.
- Szia – intek búcsút még utoljára, majd belépek a kávézó ajtaján. Jaj annyira zavarban vagyok, ezt talán mégsem kellett volna.
|
|
