|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2012. 03. 18. 19:47:59 | #19936 |
 Karakter: Armand a vérfarkaskirály
- Már boldoggá is tettél – súgja. – De légy olyan gyengéd, amennyire csak tudsz.
Ha tudná mennyi erőmbe kerül... de ha nem kérné, akkor is megtenném érte. Gyengéd, puha csókokkal ízlelem ajkait, nyakának puha bőrét, majd óvatosan a hátára döntöm. Meztelen bőrének illata és íze leírhatatlan. A takaró van csak közöttünk, de már nem sokáig... A hátamra fordulok, magamra rántom őt, s ahogy fölém kerekedik és a hasamra ül, kerek mellei ringanak mozdulatától. Végigsimítom hátát, belemarkolok formás fenekébe. Hímtagom keményen ágaskodik, falom szemeimmel szép látványát. Csupán a múlt éjjeli karmolásaim nyoma rontja az összképet, amelyeket látva hullámokban tör rám a szégyen. Szinte széttéptem őt, egy állatként estem neki...
- Hamar begyógyul majd. – Halk szavai hallatán felnézek melegbarna szemeibe. Édes társam, pontosan tudod mit érzek, mire gondolok, és még csak észre sem veszed, hogy ez már az összekötődésünk egyik jele. Lehajol hozzám, virágillatú haja puhán simogatja arcomat és nyakamat, miközben csókolózunk. Ujjai lassan barangolnak mellkasomon, lélegzetének apró, kapkodó rezzenései felzaklatnak. Puha, meleg és nedves puncija már kemény péniszemen csúszkál, ösztönös kis csípőmozdulatokkal kerget velük az őrületbe... Mona... Mona...
- Armand...
Vad mordulással teperem hirtelen magam alá, de rémült sikoltásától megtorpanok.
- Sss... kicsim... – dörmögöm arcát puszilgatva. – Semmi baj... sss...
Nem hatolok még belé, hiszen reszket alattam, és érzem ahogy vágya alábbhagyott. Nehezen uralkodom magamon, lassú csípőlökésekkel folytatom az előbbi dörgölőzést, miközben csillagokat látok a kíntól, annyira vágyom már elmerülni a testében. Izmaim minden mozdulatomra megfeszülnek, érzem ujjait karjaimon, mellkasomon...
- Armand... – nyöszörgi hívogatóan, amelyre társként válaszolok, halk morgással. Már nem bírom sokáig...
- Mona... Mona... – hörgöm kínlódva, kezei gyengéden simítják hajamat, arcomat. Kiejtem számból a mellbimbóját és felemelem a fejem. Itt az idő, látom a szemeiben az édes megadást. Nagyot nyelve illesztem magam hüvelyének bejáratához, és a nedves, szűk kis kehely lassan, centiről centire fogad magába. Fogaim között szűröm a levegőt, ujjaim az ágy szövetét tépik... ettől meg tudnék őrülni... ez... ez...
Arcára szegezem a tekintetem, fájdalmas rezdüléseket kutatok, de csak mosoly és vágy néz vissza rám. Mozdulatlanul támaszkodom fölötte, érzem ahogy egész testében reszket, vágyának édes illata, nedveinek és bőrének látványa, íze... hhrrr.... hrr...
Hagyom hogy ő mozduljon először, majd újra és újra, s amikor már úgy érzem lehet, akkor nyakába temetem arcom, óvatosan bőrébe mélyesztem fogaim, és lassan, kínzóan lassan pumpálni kezdem a csípőmmel. Érzem ahogy reszket belül, kínzóan és édes kéjjel szorítja nőiességének minden csodájával a hímtagomat, s kéjes sóhajai, nyögései bevésődnek emlékezetembe, hogy örökké magamban őrizhessem.
Gyönyörének pillanatában mindenről elfeledkezem. Csak őt látom, szép arcán az élvezetet, a szemeiből kicsorduló könnyeket, és aranybarna szemeit.
- Mona! – kiáltom, amikor belülről összeránt valami elementáris erő, és vakon hanyatlom le rá. Hosszan, hörögve, morogva élvezek... Istenem... ez csodálatos... a társammal... a társammal a legkülönlegesebb, legszebb élmény... tényleg igaz... hát tényleg igaz...
Megtaláltalak... végre megvagy...
Mona...
Oldalra borulok róla, magamhoz ölelem, és ő bújik hozzám, kipirulva, édesen és mosolyogva. Haja kócos, szemei csillognak, ajkai duzzadtak a csókoktól, mellei puhán nyomódnak mellkasomhoz. Újra kívánom őt, ismét aktusra készen állok, de nyugodtan fekszem tovább. Ő ember, nem bírná, és nekem ő annyira fontos, hogy bármit megtennék érte, ezért elfojtom vágyaimat és áhítattal cirógatom hátának puha bőrét. Nyakán a jelem még mindig tisztán látható, mellette egy halványabb fognyom, amelyet most ejtettem.
Hangja puhán cirógatja füleimet.
- Tudod… kislány koromban ezerféleképpen elképzeltem, hogy vajon milyen lesz ha felnövök… ha nekem lesz családom. Milyen lesz az, akivel leélem az életem. Milyen lesz az álomesküvőm, és az életem.
- És milyennek képzelted?
- Mindig más volt, de az biztos, hogy nagyon szép.
Felemeli a fejét, de már nem mosolyog ahogy szemembe néz.
- Annyi mindent nem tudok még. Hogy nálatok hogyan megy ez, hogy mire számítsak, hogy hogyan éltek. Armand… Azt sem tudom még mi az utolsó lépés, amit az előbb mondtál. - Megérintem arcát, és ő megenyhülve simítja tenyerembe. - Szeretnék mindent megtanulni, mindent amit csak lehet, tudni akarok rólad. Mindent… Szeretlek Armand.
Viszonzom csókját.
- Én is szeretlek, Mona. Ígérem, mindent elmondok majd, de most pihenj. Kimerítettelek, a testednek regenerálódnia kell.
Leejti fejét a vállamra, és sóhajtva elernyed, néhány perc múlva pedig már halkan szuszogva alussza az igazak álmát. Betakarom a puha paplannal magunkat, és őrzöm álmát. A kötődés édes pézsmaillata töményen áramlik körülöttünk, beleivódik a bőrébe.
*
Két héten át szeretem a testét minden nap, minden órában és minden percben. Amikor pihenünk, akkor együtt fürdünk, vagy hozatok ételt a szobánkba, esetleg sétálunk a napsütötte parkban. Most is épp a puha füvön heverünk egy pokrócon. Az eget nézem, mellettem ő pihen, feje a vállamon, keze mellkasomat cirógatja, kigombolta már percekkel korábban az inget, hogy hozzáférjen a bőrömhöz. Amelyik karomon pihen, azzal ölelem magamhoz őt, szabad kezemre támasztom fejemet.
- Armand...
- Igen?
Megpuszilom feje búbját, hajának finom jázminillatát beszívom magamba, keveredik a fű friss aromájával, és a föld édeskés ízével. Szeretem ezt az érzést. Mellette minden sokkal színesebb, illatosabb, finomabb. A közös étkezőbe még nem vittem le, azt a döntést is nehezen hoztam meg, hogy ide a parkba kihoztam. Amíg ő mellettem van, és nem vagyok képes még rendesen uralkodni az érzéseimen, minden hímfarkas veszélyben van körülöttem, ha vele vagyok. Márpedig vele vagyok, semmi pénzért nem válnék el tőle egy percre sem.
Még mindig csendben van, ezért derekán pihenő kezem megmozdítom és megcirógatom ruháján keresztül. Öccsét kértem meg, hogy hozza el Mona ruháit, mert csak az ő szagát tűröm meg (nehézkesen) körülötte.
- Sokat hiányoztam az egyetemről, és szeretném folytatni a tanulmányaimat.
Óvatosan, halkan beszél. Igen, az elmúlt napokban sokat beszélt az egyetemről, az állatokról és egyebekről. Már vártam, hogy előálljon ezzel a kéréssel.
- Számítottam erre – dörmögöm halkan. Felemeli a fejét, melegen izzó barna szemeiben aggodalom csillog. Az elmúlt időszakban féltékenységi rohamaim, birtoklási vágyam rajtahagyta bélyegét a viszonyunkon, pedig tudja hogy ezek csupán a szörnyem ösztönei, de sajnos ez nem mentség.
- Akkor visszaengedsz?
Erősebben szorítom magamhoz, fölé gördülök, puszikkal szórom tele arcát, nyakát.
- Nem tudlak – morgom a nyakába. – Néhány percnyi távollét is sok nekem most, órákat képtelen lennék elviselni. Kell még nekem egy kis idő... Olyan rossz velem, hogy máshová vágysz?
Puha kezecskéi arcomra simulnak, így felemelem a fejem, hogy szemeibe nézhessek. Elolvadok, istenem... olyan szép és kedves, és angyalian édes, egy tündér, egy...
- Tudod, hogy nem így van. Egyszerűen csak... nekem volt egy életem, mielőtt megismertelek, és nem akarom elveszíteni az egészet.
Mély sóhaj fakad fel belőlem, lejjebb csúszok rajta, és hasára fektetem fejemet. Behunyt szemekkel élvezem, ahogy ujjai cirógatják hajam. Vágyom rá, kívánom most is őt, ahogy a nap minden percében, de alig két órája szeretkeztünk, és kitapasztaltam már, hogy néhány óra pihenésre van szüksége két együttlét között, így most inkább lecsillapítom hevesen száguldó véremet, s próbálok koncentrálni a beszélgetésünkre. Nem könnyű.
- Ígérem kárpótollak, megadok neked bármit, amit csak kérsz... de ne menj el.
- Armand úgy beszélsz, mintha szakítani akarnék veled. Egyszerűen csak hetente három délelőttöt bent kell töltenem az egyetemen, ami innen autóval talán egy órányira lehet...
- Egy óra tíz perc.
Tudom hogy mosolyog, keze játékosan borzol a hajamba.
- Igen, akkor annyi.
- Nem.
Elakad a lélegzete, mozdulatlanná válik a keze is.
***
Egy órával később, egyedül ülök a parkban, és a szobánk ablakát figyelem. Tudom, hogy most sír, és ez miattam van. Sötét aura vesz körül, aki csak a környékemre merészkedik, a perzselő likantróp erőtől menekülőre fogja.
- Nocsak-nocsak... – hallom a gúnyos hangot. Vállam felett sötét pillantást vetek a szélesen mosolygó jóképű arcra. Damian közelebb lép, nem zavarja fájóan égető erőm, egyszerűen az előttem lévő kidőlt fatörzsre ül, és keresztbe teszi hosszú lábait. Hosszú szőke haja ezúttal kibontva csillog a vállain. – Tán csak nem? Megesett az első veszekedés?
- Hallgass – morgom. Felnevet, jóízű mély hangon.
- Ejnye királyom, pedig tudhatnád, hogy a nőkkel csak finoman kell bánni. Tedd meg amit kér, lesd a kívánságait és minden rendben lesz.
- Egyszerűen olyat kért, amit képtelenség teljesíteni – sóhajtom, arcomat tenyerembe temetem, majd dühösen borzolok szőke hajamba. – Mona... Mona egyszerűen az őrületbe kerget!
- Ilyenek a nők – vonja meg a vállát Damian. – Részvétem.
- Legalább ne vigyorogj!
- Menj fel hozzá, kérj bocsánatot és teljesítsd amit kér. Amúgy mit is akar?
- Kotródj innen!
***
Nem bírom. Már két órája bent van, és már az ajtó előtt járkálok fel-alá. Nem hallom hogy sírna, ezért bekopogok, amikor összeszedek végre némi bátorságot.
- Szabad!
Nagy levegőt véve nyitok be hozzá, a kezemben szorongatott nagy csokor virággal. Az ablak előtt ül egy széken, kezeit ölében pihenteti, és a parkot bámulja. Halvány barackszínű ruhában van, sötét haja selymesen és csillogón hullámzik vállaira. Szép gömbölyű mellei között egy nyaklánc csillog. Csupasz lábait egy párnázott kisszéken, vagyis elegáns lábtartón támasztja, körmei aprócska rózsaszín gyöngyszemekként csillognak. Egyszerűen már ez is annyira felizgat, hogy hullámokban tör rám a párzási vágy. Hozzá sietek, letérdelek mellé.
- Sajnálom, kincsem – dörmögöm. – Nem akartalak megbántani, kérlek ne haragudj rám...
Elveszi a virágot, megszagolja. Ekkor megérzem. Likantróp erőm fellángol körülöttem, és mélyen magamba szívom a levegőt. Igen, ez határozottan egy hím szaga, és nem az enyém!
- Ki volt itt? – hördülök fel, és azonnal megragadom a kezét. Igen, a jobb kezén érzem, de ahogy orromat végigfuttatom a karján, majd a nyakán, semmi mást nem érzek, csak a sajátomét, és a kötődés illatát.
- Armand engedj el!
Azonnal eleresztem a csuklóját, és komoran nézek fel rá.
- Ki volt itt? Ez olyan mint Damian szaga! Ő járt itt? Mit akart?
Magához öleli nagy csokor piros tulipánt, és beleszagol. Mosolyog? Miért?
- Csak vigasztalni jött, és...
- És?
- ...segíteni néhány dologban...
Halkan morogni kezdek.
- Mégis miben szorul segítségre a társam, amiben ÉN nem tudok segíteni?
- Armand, nem feledkeztél meg valamiről? – kérdezi halkan, szomorkásan nézi közben a virágokat. Azonnal elmúlik bennem a harag és a féltékenység. Közelebb húzódom hozzá, átölelem karcsú derekát.
- Sajnálom, már megint durva voltam veled, szerelmem.
- Nem haragszom.
Megkönnyebbülés áramlik szét bennem, és megpuszilom arcát, hiszen így mellette térdelve pont egy magasságban van az enyémmel. Ebből is látszik, mekkora különbség van a méreteink között, és mennyire törékeny és aprócska az egész csodálatos és gyönyörű nő. Ezt is imádom benne. Puha csókjaim szájához közelednek, és ő mosolyogva nyújtja nekem. Mohón, mégis óvatosan csapok le rá, s percek múlva finoman megtámasztja mellkasomat egyik kezével. Felemelem a fejem, vágytól elsötétült arccal nézek le rá. Kipirulva, nedves ajkakkal és csillogó szemekkel néz fel rám, amitől csak még jobban megfájdul ágaskodó hímtagom.
- Armand szeretek itt lenni veled, nagyon boldoggá teszel engem.
Felderülök, mosolyogva puszilom meg az orrát.
- El sem hiszed milyen boldoggá tesznek ezek a szavak, kincsem!
- De...
Belém reked a levegő.
- De?
- Hiányzik az egyetem, és ha nem tudom befejezni a tanulmányaimat, és nem leszek képes állatokat gyógyítani... akkor nagyon szomorú leszek...
- Szomorú? – suttogom.
- Igen. Talán még... boldogtalan is...
Lelki szemeim előtt felrémlik édes kis mosolya, hallom csilingelő nevetését, majd látom könnyeit, szomorú arcát. Nem. Nem lehet. Az én társam nem lehet szomorú, sem boldogtalan. Az életem célja, hogy amíg csak élünk, boldoggá tegyem! Ha nem végezheti el az egyetemet, akkor boldogtalanná válik, és abba belebolondulnék. Igen!
- Járni fogsz az egyetemre – bólintok határozottan. Felderül az arca, a csokorral egyik kezében átöleli a nyakam, arcát az enyémhez szorítja.
- Tényleg megengeded? Tényleg? – kérdezi boldogan.
- Igen. Ha ezzel boldoggá tehetlek, akkor igen.
- Köszönöm, szerelmem!
Puszikat kapok, és ezzel el is száll a fejemből minden kétely és egyéb gondolat is. Csak puha testét érzem, édes jázminillatát és a tulipánokat.
Mielőtt elveszek puha testében, az utolsó ép gondolatom ez: Damian, ezt még megkeserülöd!
|
| timcsiikee | 2011. 11. 03. 14:22:52 | #17575 |
 Karakter: Mona Silas
Megjegyzés: ~ L-samanak
Mona:
Izmos mellkasának döntöm fejemet, forrósága átáramlik belém, lassan, mély lélegzetekkel nyugszom meg. Illata… testének melege… nyugtató, ha sikerül végre teljesen lecsillapítani a félelmeimet.
Ujjai közé fog egy falatot, s finoman ajkaimhoz emeli. Engedek a játéknak, kiharapom ujjai közül vigyázva, hogy alig érintsem ujjait. Nem akarok rá egy ideig nagyobb hatással lenni. Addig etet míg jól nem lakom, az utolsónál megrázom a fejem, s ő egyből érti, félreteszi az útból a tálcát, ölébe húz, hogy szorosabban körbeölelhessen óvón és kedvesen.
El kell engednem magam. Lehunyom szemem, hogy csak illatát érezzem, erős ujjai fejemet, hajamat babusgatják, s minden egyes érintés elhozza számomra a kellemes megnyugvást. Vajon ez is a természetfeletti hatása lenne? Számomra mindegy. Amíg mellette vagyok tudnom kell, hogy biztonságban vagyok.
Azt ígérte, többé nem lesz ilyen. Azt ígérte, csak az első alkalom volt ilyen… vad és félelmetes. Hinnem kell neki, de annyira megrémített, amire nem számítottam. Szeretem és félek. Furcsa kettősség.
Már épp elaludnék, amikor kopogtatnak, Armand engedélyt ad kelletlen hanggal a betolakodónak. Damien lép be meghajolva.
- Egy kis gond van, kellene a... – Armadn morogni kezd, Damien pedig félbeszakítja a mondatot, majd figyel, én pedig elkerekedett szemekkel, meglepetten tartom magam az egyre szorosodó ölelésben. - Oh... már itt sem vagyok. Majd khm... szóval majd később gyere le, ha el tudsz szakadni a társadtól.
Katt… megint magunkra maradtunk.
- Armand, mi volt ez az egész? Miért morogtál rá, hiszen jóban vagytok, nem? – nem értem. Pedig még a közelbe sem jött, meg sem próbált hozzám érni, csak az ajtóban állt.
Ujjai finom, puha cirógatása ismét megnyugtat, lassan nyitja ajkait válaszra.
- Amíg tart a Nász, minden hímet riválisként kezel a hím. Csak a társa számít, csak vele akar lenni, ő a legfontosabb.
- Mármint... úgy érted, hogy én? – egyszerre lep meg, s ugyanakkor érzelmekkel tölt fel. Elérzékenyül a hangom, de tartanom kell magam.
- Igen, Mona szerelmem. Te vagy nekem most a világ közepe, és semmi sincs ami fontosabb lenne annál, hogy veled lehessek. Olyan ez, mint egy álom. Annyira sóvárogtam utánad, és azt hittem, esélytelen vagyok nálad, de te elfogadtál. Annyira hálás vagyok, Mona... olyan boldog vagyok. – ujjaim megszorulnak a takarón cirógatására s szavaira, szívem szinte a torkomban dobog egy apró gombóc mellett.
Szeret… igazán szeret. És én is igazán szeretem.
Lassan hátrébb csúsztatom fejemet mellkasán, apró, édes csókot kapok, s végre nem ráz ki a hideg.
- Mit kell még tudnom a Nászról? Meddig tart? Mit tehetek érted? – mindent… mindent tudni akarok az utolsó betűig. Armandért bármit megtennék… ezek után bármit, hisz ami volt, annál csak jobb lehet. Számomra, ennél félelmetesebb remélem sosem lesz. Átölel, mindig úgy érzem egyre jobban és jobban, míg lassan el nem veszek karjai között.
- Csak viselj el engem, szerelmem. Minden ragaszkodásomat, önzésemet és vágyamat rád zúdítom majd, de ez nem tart örökké. Idővel képes leszek majd uralkodni magamon, s a végső pillanatban, amikor megtesszük az utolsó lépést, lecsillapodik bennem a szörnyeteg is. – vágy… utolsó lépés… kissé zavaros és egy pillanatra furán rémisztőnek tűnik, de ölelése nem hagyja, hogy félelemtől remegjek meg.
- Mi... mi az utolsó lépés...? – van még olyan, amit nem tudok? Van még valami, ami lehet, hogy nem olyan, mint amit elképzeltem?
Nyakamba csókol puhán, nagy kezei simítanak, s a forró és hideg borzongás egyszerre fut végig tagjaimon.
- Amand... – félek, mégis akarom.
- Ne félj édes... Kérlek ne félj tőlem! – suttogó ígérete őszinteséggel teli, mégis… mégis van egy pont lelkem mélyén amely fél, és tart ettől, de lassan csitítgatom, hogy a vágy felülkerekedjen rajta.
Hátamra dönt, csókol, cirógat, s fokozatosan sikerül elérnie, hogy remegő porcikáim vágytól sóhajtozva ernyedjenek el.
Szeretlek Armand.
Felém kerekedik, lassan vetőzni kezd, s tudom innen már nem lesz igazán visszaút, vagy ha sikerülne is elérnem, neki kínt okoznék ezzel, azt pedig nem akarom. Sokat várt rám, türelmes volt és kedves, s most már én is akarom Őt.
Felülök az ágyon, látom minden egyes testrészét, s ajkamba harapva élvezem, emésztem a látványt. Annyira… hihetetlen számomra, hogy ez a férfi – akkor is ha különös életű – engem szeret, őszintén igazán, s mindhalálig. Olyan hihetetlen, mégis minden itt van a szemem előtt. Olyan, mintha enyém lenne az egész világ.
Megérintem világomat, ujjaim puhán arcát simítják, szemét lehunyva, törleszkedve élvezi. Ujjbegyem lecsúszik nyakára, vállára, felfedez minden feszülő izmot, minden porcikát, minden szenvedélyes pontot.
Lesiklom hasára, majd vissza mellkasára, finoman megfogja ujjaimat s ajkaival édes csókokkal hinti be.
- Reszketsz. Fázol?
- Lázban égek, szerelmem.
- Akkor miért nem érintesz meg?
- Mert félsz tőlem. – érzi… tudja, hogy a félelmem még nem csillapodott, nem csitult el. Tudja, hogy szívem mélyén bármennyire szeretem, még mindig rettegek az elmúlt, fájdalmas éjszakától. Pedig én vállaltam… én egyeztem bele… én engedtem, s mégis türelmes velem. Könnyek szöknek szemembe, megremegek, de mély levegővel tartom magam.
Ahogyan ő is.
Reszket a vágytól, látom szemében a tüzet, de nem tesz mást, mint felettem térdel, figyel, kíván, s hagyja hogy érintésemmel kínozzam, s kényeztessem egyszerre. Lehet valakit ennyire szeretni? Szerethet engem ennyire valaki?
- Ennyire nehéz visszafognod magad? Látom rajtad, hogy vágysz rám, mégsem teszel semmit... mindezt azért teszed, hogy elnyerd a bizalmam? – hangom talán remeg, nem érzem, nem hallom, csak remélem, hogy nem. Azt akarom hogy szeressen úgy, ahogyan csak Ő szerethet.
- Mona kedves... elvettem a szüzességedet, és cserébe nem adtam mást, csak fájdalmat és félelmet. Olyan forrón lángolok érted, hogy bármit megtennék egy mosolyodért, amely bizalomból fakad.
- Ó Armand… - nem tudom visszatartani könnyeimet, elszakadt a gát, melyet felépítettem, s most egy gyengéd, őszinte, kedves fuvallattól ledőlt minden, s ujjai szabnak akadályt.
- Mona... évszázadokon át vártam rád, végre itt vagy velem... Boldoggá akarlak tenni. – letörli finoman könnyeimet, de csak pár cseppen hagyok legördülni, reszketeg sóhajjal fojtom vissza a többit. Elmosolyodom, s felemelem két karomat, hogy nyaka köré fonhassam őket, óvatosan belecsimpaszkodva kissé felhúzom magam, hátam csak egy pillanatra hagyja el az ágyat, mert lejjebb hajol, hogy belesüppedhessek a párnákba.
- Már boldoggá is tettél – suttogom ajkaira, félig lehunyom szemem, zihálása feltüzeli vágyam, érzem ahogy egyre jobban megremeg. – De légy olyan gyengéd, amennyire csak tudsz. – lágy csókkal fonom össze ajkainkat, egy pillanatra mohón kap el, de visszafogva magát utána már csak lassan, érzékien csókol, hozzám simul, mellkasunk összeér, kezei cirógatnak, becéznek, testünk többi részét a takaró választja el.
Olykor aprókat nyögök a csókba, levegőért küzdök, de nem akarom, hogy abbahagyja. Ujjaim tincseibe fúródnak, illata és forrósága eláraszt, s még a takarón keresztül is érzem keménységét. Izgatottságom fokozódik, s érzem rajta, hogy ezt ő is érzi. Szimatol, kóstol, s ott simogat ahol vágyom rá, hogy érintsen. Lassan hámoz ki a takaróból. Egy pillanatra felemelkedik, lerántja a végső leplet, s ahogy lassan visszaereszkedik rám, vigyázva, hogy ne nehezedjen rám teljesen, forró bőrünk összeér, egymás ajkába simogatóan sóhajtva fejezzük ki élvezetünket. Olyan… olyan csodálatos az egész, azt akarom soha ne érjen véget.
Forró csókkal csábít újra el, nyelve ajkaimon siklik végig, s résnyire nyitva őket hagyom, hogy rítusos táncba kezdjenek együtt. Ölelem, szorítom, ölünk összesimul, s egyre jobban érzem elveszni magam az élvezetekben. Perzsel, hevít, mámorít a csókja, minden érintése gyönyört ígér.
Aprót sikkantok, amikor fordít a helyzeten, ő fekszik a hátán, én végig, rajta a mellkasán, elmosolyodom, s térdeim teste mellé csúsznak, hogy megtámaszkodhassak. Nem akarom, hogy meg kelljen tartania a testem teljes súlyát. Ujjaim köröket rajzolnak mellkasa bőrére, vágytól ködös tekintetébe merülve mosolyom ellágyul, élvezem hátamon végigsikló tenyerének érintését. Belemarkol fenekembe, újabb mosolyt csal ki belőlem. Idilli, és meghitt, romantikus, gyengéd, lágy, kellemes… mindig is így gondoltam az első alkalomra. Mindig is azt hittem ilyen lesz. Meg kell szépítenem ezt az emléket. Ennek kell lennie az első és igazi szeretkezésnek.
Másik keze nyakamra siklik, hajamat hátra simítja fülem mögé, majd nyakam másik oldalára, a hegeket óvatosan simítgatja meg. Kissé még csíp, de már alig érzem. Elkapja kezét, arcán most sajnálatot látok. Tudom, hogy nem akart bántani, de ennek így kellett lennie.
- Hamar begyógyul majd. – suttogom halkan, s a megkönnyebbülés könnyed szellőként simítja el arcvonásait. Szeretem a mosolyát, a csillogást a szemében. Lehajolva apró csókot nyomok ajkaira, finoman tarkómnál tart meg, s visszahúz egy hosszú, igazi csókra. Megtámaszkodom mellkasán, olykor simítom ahol érem. A sóvár vágy, az izgalom annyira elvakít, hogy elvesztem az érzékeimet, s amikor legközelebb elhajolok a csókból csak azt veszem észre, hogy ágyékommal az övén csúszkálok. Izmai megfeszülnek, remeg, és reszketegen sóhajtozik.
- Armand – nyögöm halkan nevét, morogva visszafordít a hátamra, felsikoltok, megfeszülnek izmaim, de hirtelen megáll. Cirógatással, arcomon csókokkal nyugtat le, ellazulok újra, vállát, nyakát simítom válaszként. Csípője megmozdul, nem tesz mást, mint ő is siklani kezd rajtam úgy, ahogyan én csináltam az előbb. Apró sóhajaimat nyögések váltják fel, szorosan tapad ajkaimra, majd mohón csókol, s egyre hevesebben siklik rajtam. Szikrák pattognak bőröm alatt, hátra vetem fejemet mély levegővételbe fojtva egy nyögést. Olyan… olyan érzés, mintha csupán ennyitől is képes lennék elélvezni.
Istenem… istenem ez annyira… csodálatos.
- Armand… - nyögöm halkan, válaszként először csak morog, majd újra lassabban siklik rajtam.
- Mona… Mona… - halkan hörgi, vággyal, éhséggel telin, előre biccentett fejjel, hogy ne lássa arcomat. Hajába túrok, addig simítom, míg rám nem néz, tekintetemmel üzenem, hogy folytassa tovább, lépjünk tovább, hogy végre megkaphassa azt, amire már annyira vár.
Nyelek egy nagyot, mikor lecsúszik, megérzem férfiasságának síkos, kemény hegyét, ami lassan, fokozatosan belém siklik.
Sóhajtozok, nyöszörgök, olykor elakad a lélegzetem. Alig egy centire ajkaimtól mélyen a szemembe néz, majd mielőtt teljesen belém nyomakodna újra csókolni kezd. Remegésem csillapodik, a forróság egyre nő, majd hirtelen megáll, és úgy érzem teljesen kitölt. Ennél jobban már nem is lehetne.
Nem mozdul, várja hogy én engedjem, csak simogat és csókolgat, gyengéd a végtelenségig. Szeretem… annyira szeretem.
Óvatosan megmozdítom magam, lassú, apró csúszással irányítom magam, mélyen felnyög, lassan felveszi csípőm ritmusát, míg végül hagyom neki az irányítást, s egyre mélyebben, egyre nagyobb lendülettel újra és újra elmerül bennem.
Megszűnik a külvilág, szorítom magamhoz, mint hajótörött a vizes ágat, fulladozva kapkodok levegőért, ég a bőröm, ég minden porcikám, átadom magam ennek a mély szenvedélynek, s a félelmemet sarokba szorítva eldobom magamtól, minden a gyönyörről és rólunk szól.
Armand… Armand… annyira szeretlek.
Könnyem kicsordul az élvezettől, reszketegen felsikoltva robban bennem a kéj, elárasztja egész testemet, remegek és lebegek, zihálva ernyedek el, kábultan engedem el kapaszkodómat, de Ő karjaiban tart, s lihegve tart, magához húz és simogat.
El tudnék aludni, elájulni, magam mögött hagyva mindent, de egy apró kis csók, egy puszi az ajkaimra nem hagyja, hogy teljesen elengedjem magam. Megfeszülök, összegömbölyödöm a kellemes, ölelő melegségbe, mellkasának nyomom fejem, s mélyet szívok az édes pézsmaillatból. Engem körbefogó karjait cirógatom, lassacskán felnyitom a szemem. Kinyújtom lábaimat hogy minél közelebb lehessek hozzá, egyik combomat felteszem az ő lábára, s érzem a forró nedvet kicsorogni. Mélyen pirulva, de felnézek rá, gyönyörű mosollyal ajándékoz, ujjai hajammal játszva kényeztetnek.
Igen… ez a csodálat volt az, amire vágytam.
Viszonzom cirógatását, csak némán fekszünk egymás karjában, s élvezzük azt a pillanatot, amit csak egymással töltünk. Szívem repes, majd’ kiugrik a helyéről, mosolyogva fúrom magam egyre jobban mellkasához. Fejemet rá hajtom, hallgatom szíve dobogását. Egy az enyémmel. Hevesen, szaporán ver forró szerelemmel telve.
- Tudod… kislánykoromban ezer féleképpen elképzeltem, hogy vajon milyen lesz ha felnövök… ha nekem lesz családom. Milyen lesz az, akivel leélem az életem. Milyen lesz az álomesküvőm, és az életem. – Mélázó mosollyal körözök egy ujjammal mellbimbója körül, de megállok.
- És milyennek képzelted? – érdeklődik halkan dörmögve a szavakat.
- Mindig más volt, de az biztos, hogy nagyon szép. – széles mosolyomat lassan semlegesség váltja fel. Felemelem fejemet mellkasáról, hogy rá nézhessek. Nem hagyja abba a simogatást, ahogyan én sem, de közben látni akarom az arcát, a tekintetét, hogy láthassa az én komolyságomat.
- Annyi mindent nem tudok még. Hogy nálatok hogyan megy ez, hogy mire számítsak, hogy hogyan éltek. Armand… Azt sem tudom még mi az az utolsó lépés, amit az előbb mondtál.
Hallgat, ujjai arcomat érintik óvatosan.
Feljebb kúszom, tenyeremet arcára simítom, s sóhajtva törleszkedik bele.
- Szeretnék mindent megtanulni, mindent amit csak lehet, tudni akarok rólad. Mindent… - Puha kis csókot nyomok szájára. – Szeretlek Armand.
|
| Levi-sama | 2011. 06. 05. 21:54:18 | #14085 |
Karakter: Armand a vérfarkaskirály
Becsukom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és szemeimet behunyva támaszkodom neki. Elkeseredetten hajtom le a fejem.
Éjjel... csodálatos volt a társammal hálni, birtokba venni a testét, s megjelölni őt. A szörnyetegem nagyon boldog, és morogva feszíti bőrömet, hogy csatlakozhasson a zuhany alatt fürdő társhoz. Nem lehet... Fél. Az előbb éreztem a félelem szagát, amikor bevittem a törülközőjét. Egy vadállat vagyok, nekiestem és kíméletlenül magamévá tettem, s ezzel megtettem mindazt, aminek köszönhetően beteljesült a félelmem. Ó a fenébe is!
Meghozza egyik farkasom amit kértem, s a tálcán csábítóan illatozó ételt az ágyra teszem. Nyílik az ajtó, Mona lép ki rajta. Nagyon jól áll neki a barackszínű köntös, meg is mondom neki. Megfordul, de megszédül s én időben elkapom. Megremeg és elhúzódik tőlem.
- Köszönöm. Nagyon jól néz ki, minden.
Az ágyra ül, mögé telepszem le, és idegesen próbálom túltenni magam azon, hogy az imént elhúzódott tőlem. Megrezzen ettől is.
- Valami baj van?
- Nincs semmi, csak valamiért gyengének érzem magam.
- Pihenj ameddig csak szeretnél, ezért hozattam fel a reggelit is, szerelmem.
- Köszönöm.
Karjaimba simul, mellkasomnak támasztja a fejét, és mosolyogva engedi hogy megetessem. A társamat etetem. Még csak nem is sejti, hogy amit ő játéknak fog fel, az nem más, mint egy rítus.
Befejezi az evést, elteszem a tálcát az útból, majd újra őt ölelem. Miközben ő behunyt szemekkel ellazul, haját cirógatom és tekergetem ujjaim körül. Illata, bőrének melege annyira vonz, hogy legszívesebben újra egyesülnék vele, ezért is jobb hogy felöltözve ülök itt, ő pedig betakarva nyakig. Így is nehéz... de nem annyira.
Kopognak.
- Igen! – morranok ki, és a belépő felé fordítom arcom. Damien az. Fejet hajt.
- Egy kis gond van, kellene a... – megakad a mondatban, amikor meghallja morgásomat. Torkom mélyéből tör fel a hang, és erősebben magamhoz húzom Mona könnyű kis testét. Megrezdül a felsőajkam, de megállom hogy ne húzzam vicsorra.
- Oh... már itt sem vagyok. Majd khm... szóval majd később gyere le, ha el tudsz szakadni a társadtól – mondja, és elégedetten vigyorog.
Halkan kattan a zár mögötte.
- Armand, mi volt ez az egész? Miért morogtál rá, hiszen jóban vagytok, nem?
Folytatom hajának cirógatását, és beleszagolok nyakába. Megborzongok a vágytól.
- Amíg tart a Nász, minden hímet riválisként kezel a hím – suttogom rekedten. – Csak a társa számít, csak vele akar lenni, ő a legfontosabb.
- Mármint... úgy érted, hogy én?
- Igen, Mona szerelmem. Te vagy nekem most a világ közepe, és semmi sincs ami fontosabb lenne annál, hogy veled lehessek. - Fülét finoman megcirógatom az orrommal. – Olyan ez, mint egy álom. Annyira sóvárogtam utánad, és azt hittem, esélytelen vagyok nálad, de te elfogadtál. Annyira hálás vagyok, Mona... olyan boldog vagyok.
Elpirulva hunyja be szemeit, hátraejti mellkasomra a fejét. Elfogadom felkínált ajkait, édes ízétől halkan felnyögök.
- Mit kell még tudnom a Nászról? – kérdezi amikor nyakát csókolom tovább. – Meddig tart? Mit tehetek érted?
Ellágyulva ölelem magamhoz erősebben. Micsoda egy édes kincs!
- Csak viselj el engem, szerelmem. Minden ragaszkodásomat, önzésemet és vágyamat rád zúdítom majd, de ez nem tart örökké. Idővel képes leszek majd uralkodni magamon, s a végső pillanatban, amikor megtesszük az utolsó lépést, lecsillapodik bennem a szörnyeteg is.
Halkan hasad az anyag, ahogy egy egyszerű mozdulattal leszakítom róla a köntöst. Mintha könnyű papír zsebkendő volna, úgy foszlik szét az anyag hatalmas erőmtől. Érzem félelmét, de képtelen vagyok levenni tekintetem gömbölyű, fehér válláról. Remeg... istenem...
- Mi... mi az utolsó lépés...?
Nyakára tapasztom a számat, behunyt szemekkel szívom magamba illatát. Kötődésem édes illata körülleng minket, s ahogy a fogaim nyomát lassan végignyalom, remegve simítom végig meztelen karjait, hogy előre csússzanak ujjaim és kezembe vehessem gömbölyű melleit.
- Amand... – elhaló sóhaj. Beleremeg egész lényem.
- Ne félj édes... – suttogom. - Kérlek ne félj tőlem!
Felemelkedem, hátradöntöm az ágyon. Tágra nyílt szemekkel néz fel rám, remeg egész testében, s a lepedőben kapaszkodik. Fölé mászom, felkutatom édes ajkait, s nyelvemmel finoman cirógatom. Hosszú ideig nem engedi el magát, de cirógató ujjaim, türelmem meghozza a hatását. Fokozatosan ellazul.
Nem teszek mást, csak mellé fekszem, cirógatom puha testét, vágyakozva és gyengéden. Kivel legyek a világon a legtürelmesebb, ha nem vele? Hiszen bármit megtennék érte. Szörnyem hangosan felmordul bennem, érzem ahogy bőröm alatt nekem feszül. Párzani akar, keményen kefélni, rávetődni erre a gyönyörű nőstényre, akinek lábai között illatozik édes nedve, jelezve hogy készen áll rám.
Nézem melegbarna szemeit, ahogy ő is engem figyel. Feltérdelek, gombolni kezdem ingemet. Lerántom magamról. Ajkába harapva figyel, s felmordulok amikor felerősödik vágyának illata. Nadrágom már nem ússza meg, s ahogy végre meztelenül térdelek előtte, megállok. Nem érek hozzá, nem támadom le. Lassan, tétován ül fel, mellei izgatóan ringatóznak a mozdulattól. Olyan szép...
Lassan, óvatosan emeli fel a kezét, arcomra simítja tenyerét. Szemeimet behunyom, élvezem érintését. Nyakamra csúsznak ujjai, finoman, tapogatózva indul keze felfedező útra. Hevesen ziháló mellkasom izmain, meg-megrángó hasizmaimon... Remegek a vad vágytól, csupán egy érintésével képes a mennyországba repíteni. Ó istenem... Ilyen hát, amikor rátalálunk a társunkra. Néhány hosszú pillanatra kábán hunyom be szemeimet. Saját zihálásom, szívem dübörgése csupán, amit hallok. Felemelem tekintetem, hogy imádattal nézzek le rá.
Ismét mellkasomon pihenő kezét megfogom, hogy ujjaira apró puszikat szórhassak.
- Reszketsz – suttogja. – Fázol?
- Lázban égek, szerelmem.
- Akkor miért nem érintesz meg?
- Mert félsz tőlem.
Megremeg keze, de nem húzza el tőlem.
- Ennyire nehéz visszafognod magad? Látom rajtad, hogy vágysz rám, mégsem teszel semmit... mindezt azért teszed, hogy elnyerd a bizalmam?
- Mona kedves... elvettem a szüzességedet, és cserébe nem adtam mást, csak fájdalmat és félelmet. Olyan forrón lángolok érted, hogy bármit megtennék egy mosolyodért, amely bizalomból fakad.
- Ó Armand...
Könnybe lábadnak szép szemei. Megcirógatom arcát, hüvelykujjam reszkető ajkát simítja végig.
- Mona... évszázadokon át vártam rád, végre itt vagy velem... Boldoggá akarlak tenni.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 09. 21:43:08 | #13530 |
Karakter: Mona Silas
Mona:
- Veszélyben vagy… - dörmögi halkan.
- Melletted soha – tudom jól, hogy engem bármi áron megvédene, bebizonyosodtam már erről. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen.
- Mona... szerelmem... Már nem bírom tovább. Ha most nem mész el, meg kell jelölnöm téged, s ezzel mindazt a terhet magadra kell venned, amelyről beszéltem. Képes lennél ezt mind elviselni? – már elhatároztam magamban, már eldöntöttem, hogy a fájdalommal megbirkózom, s minden mással. Megígértem magamnak is, hogy megteszem.
- Igen, Armand. – felelem remélhetőleg elég határozottan ahhoz, hogy elhiggye nekem. Félek… de szembenézek a fájdalom félelmével azért, hogy a szerelem felerősödhessen.
Felegyenesedik a kanapéról, szorosan ölel át, mintha soha nem akarna elereszteni, majd magával vonva a puha, vastag szőnyegre von.
Forró, sóvár csók, gyengéd, remegő érintés, de ezt egy hirtelen tépés megszabadít az összes ruházatomtól, halkan felsikkantva remegek meg.
- Sss… -csitít halkan susogva - Már nincs visszaút, Mona. – szavai olyan mint az édes mégis félelmetes fenyegetés, félelmem felerősödik, de ahogy újra, hevesen csókol meg észre sem veszem hogy egy idő után már rajta sincs ruha, félelmemet vágy öleli körül, s édes sóvárgás veszi át helyét mindenem felett. Megérzem magamhoz feszülni merevségét, és megremegek.
A csókból indulna lassan ajkaival végigcsókolja testem, lenézek rá, s az eddig ismert szemek helyett most vörösen izzó tekintettel találkozok. Újabb félelemhullám söpör végig rajtam, de ez csak tovább tüzeli. érzem ahogy minden mozzanata egyre hevesebb és hevesebb.
Hátra vetem fejem a szőnyegen mikor kényeztetni kezd, hosszan, időt feledve csak elemészt ez a forró, gyönyör teli érzés, s egyre csak erősödik, már azt sem tudom hol vagyok. Fejem ide-oda vetem, hangom nem tudom szabályozni, s sikoltva tör ki belőlem a gyönyör, halk morgása vegyül hangommal, nevét emlegetem újra és újra.
Még… érezni akarom még, azt akarom, hogy amíg a félelmem teljesen megsemmisülten hever a gyönyörhullámok alatt, addig beteljesüljön vágya. Legalább addig, míg fel nem éled bennem újra.
- Gyere kérlek – vágyakozva nyújtom felé karjaimat, s engedelmesen kerekedik felém ismét. Hirtelen megfordít felránt, s görcsösen kezdek a szőnyegbe kapaszkodni, ahogy leszorít. Egyre állatiasabb, egyre vadabb… Ki kell bírnom. Ki kell tartanom.
Hátamhoz simulva dörmög fülembe.
- Tartsd fenn a feneked. Hunyd be a szemed. – pár pillanatra megnyugszom hangja hallatán, simítása vággyal tölt el, de ahogy belém merül vadul felsikoltok a feltörő fájdalomtól, hanga különös félelemmel áraszt el. Nevemet hallom, de minden érzékem belefullad a koncentrálásba. Kitartok.
Könnyezek.
Nyöszörgök.
Fáj.
Sikoltok.
Nem bírom.
- Bírd ki... bírd ki kedvesem, nem tart már sokáig – szavai nem nyugtatnak, mindinkább mardossák bőrömet, ahogy mélyen hörög. nem tudom meddig bírom még. Hiába üti fel fejét gyenge vágy, egy erősebb lökés után csak fájdalom marad, s ahogy leszorít úgy érzem megfulladok. Egyre nagyobbnak érzem magamban, szétfeszít, teljesen kitölt, s abban a pillanatban, amikor úgy érzem hamarosan túlvagyok a fájdalom és félelem érzésén felmorran, majd éles fájdalom hasít belém, ahogy tarkómnál nyakamba harap.
Könnyezve sikoltok el.
Lecsillapodik körülöttem minden. Lüktető sajgás terjed el testemben ahogy lassan kihúzódik belőlem.
Fáj.
Mégis megnyugodhatok. Érzem nyakamon nyomát, érzem ahogy magához húz, de csak remegve kucorodom össze amilyen kicsire csak lehet. Gyengéden simogat, megnyugszik testem, de szívem hevesen kalimpál. Kiráz a hideg.
- Mona… kedvesem. – becézget, még halkan eljutnak hozzám a szavak, a becézések. Arcomról törölgeti könnyeimet, de azok megállíthatatlanul, némán csorognak addig míg mély álomba nem ájulok.
~*~
Egy ágyban ébredek, úgy érzem minden tagom sajog de csak addig míg fel nem ülök és ki nem nyújtóztatom magam. Csak ekkor veszem észre, hogy nincs rajtam ruha, s ijedtem a testem köré csavarom, de körbenézek, és senki nincs a szobában. Nyugodtan sóhajtok egyet.
Nem tudom, mit érzek. Azt hiszem ideje lenne lezuhanyoznom.
Felállok, de lábaim úgy remegni kezdenek, hogy ha nem kapaszkodnék az ágyba biztosan a földre estem volna. Lassan visszatornázom magam az ágyra, s mély levegőket véve gyűjtök erőt. Vajon ha itt lenne mellettem mit tennék? Úgy érzem hiányzik, de félelem mardossa belsőmet, ha a tegnap estére gondolok. Megígértem magamnak, hogy érte kibírom.
Ki is bírtam, de nem tudtam, hogy mit fogok érezni az egész után. Nem tudtam, hogy ez a fagyos félelem utána is megmarad.
Vajon… vajon mindig ilyen lesz? Nem tudom, és nem merem megkérdezni… félek a választól, félek… most félek tőle.
Próbálok lábaimba erőt és életet gyűjteni, majd mikor úgy érzem, hogy nem fogok összeesni, elindulok a fürdőajtó felé.
Ez Armand szobája.
Ahogy belépek látom, hogy mi minden más. Van nekem is külön köntös, más tusfürdő, mindennek van helye. Szívem megtelik kellemes szeretettel. Vajon ezeket mikor csempészte be?
Fáradt mosollyal lépek be a zuhanyfülkébe, megnyitom a langyos vizet, s alá állva, lehunyt szemmel élvezem a tisztító cseppeket és halk kopogásukat. Talán egyre nyugodtabb leszek, ahogy kezdek megbarátkozni a gondolattal és az érzésekkel. Remélem… nem… bízom abban, hogy ez csak a különös rituálé miatt volt ilyen vad, és hogy legközelebb sokkal…. sokkal gyengédebb lesz.
Legközelebb…
Ha legközelebb…
Az emlékek hagyni fogják azt, hogy megbízzak benne? Végigcikáznak fejemben az emlékképek, kipattannak szemeim, karjaim, lábaim remegni kezdenek, s a vízcseppek forróvá válnak, mellettük könnyek kezdik mardosni bőrömet végül összecsuklom, térdem halkan koppan kezeimmel a hideg csempén támaszkodom meg. Ahogy előre szegett fejjel vöröses vízfoltok csordogálnak le a lefolyón, először mély ijedtség fészkeli magát belém, majd egy sikollyal rándulok össze, magamat karolva, remegve kuporodom össze.
- Mona – dörren az ismerős hang, körvonalát látom az üvegen keresztül, de mielőtt berontana, hangosan kiáltok felé, a zörgő cseppek mögül.
- Ne! Maradj ott – először rémülten utasítom, de lassan próbálom lenyugtatni magam, ami nem könnyű feladat. Nem akar bántani, csak aggódik. Érzem… Le kell nyugodnom. – Nincs baj, kérlek… - halkabban kérlelem.
Olyan, mintha… érezném az aggodalmát csillapodni. Lehetséges ez? Lehet csak képzelődöm.
- Rendben, de ha gond van szólj – valóban aggódik, érzem. Mellette valami mást is vélek.
- Rendben – jól érezhetően megremeg hangom, de az ajtó kilincsének halk kattanása megnyugtat.
Nem szabad megijednem, sem félnem. Tudnom kéne, hogy ez ezzel jár. Tudom, tudtam és tudnom kell, hogy ez természetes. A helyzet más volt, de ez természetes. Valójában az is fájt volna, ha… ha ez nem így történik meg, tudom.
Feltápászkodom, a kellemes illatú tusfürdőt használva lassan végigmosom testemet, s a friss érzés erővel tölt fel, egy részem újjá születik.
Bármennyire megrémített a tegnap este, tudom, tudnom kell, hogy szeret, hogy megóv mindentől, hogy nem fog és nem akar bántani. Ezt most már csak a testemmel kell elhitetnem, a szívem már megnyugodva verdes.
Kilépve a zuhanyból megtörölgetem magam, mosolyogva csavarom testem köré a nekem szánt puha, barackvirág színű köntöst. Milyen kellemes illata van. Mikor kilépek meglepő mégis idilli látvány fogad.
Szám elé teszem mindkét kezem, s alatta mosolyogva, eltátott szájacskával, meglepetten figyelem az ágyat. Most… most komolyan ágyba kaptam a reggelit? Még soha senki nem tett ilyet a kedvemért. Talán sajnálom, hogy idő előtt felkeltem, de jobb tisztának lenni, és pár súlyos érzelemtől megszabadulva visszakerülni a puha takarók közé.
- Jól áll neked – dörmögi mosolyogva, végigmérve, s derekamat átkarolva lassan fordulok egyet, de megbánom, mert cseppet elszédülök, de szerencsére nem esek el, egy szempillantás alatt terem mellettem és egyik keze derekamon, másik csuklómat tartja lágyan.
Kiráz a hideg.
- Köszönöm – mosolygok kedvesen, talpra állok, s lassan már egyedül lépek az ágyhoz és leülök. – Nagyon jól néz ki, minden – ritkán eszek reggelit, de ettől most megjött az étvágyam, túlságosan is szép a látvány.
Mögém ül és összerezzenek, egy teáscsésze felé nyúlva csak a fülét érem el és megbillentem. Nem… ez így nagyon nem lesz jó, le kell csillapítani a testemet. Kedves velem, szeretem, mégis még a tegnap este hatása alatt van testem pár része. El kell felejtenem.
- Valami baj van? – hallom aggódó mégis kedves hangját, majd kezembe adja a kiszemelt csészét. Megnyugtató mosolyt varázsolok magamra.
- Nincs semmi, csak valamiért gyengének érzem magam – mind a ketten tudjuk az indokot, de nem szeretném felhozni. Nyakam cseppet még mindig lüktet, de nem simítom rá kezemet, ahogy reflexszerűen tenném. A köntös vastag, puha nyaka most úgyis eltakar.
- Pihenj ameddig csak szeretnél, ezért hozattam fel a reggelit is szerelmem. – olyan kedves minden szavam annyira gyengéd és figyelmes. Miért is félnék tőle mindezek után? Nem… ráadásul egy kőnek kellett volna lezuhanni szívemről, hogy túlestem azon, amitől mindenki engem féltett. Élek, jól vagyok, nincs komolyabb bajom. Mégis úgy érzem egy apró rög még mindig nyomaszt, de nem tudom eldönteni, mi lehet az.
- Köszönöm – próbálok puhán ölelésébe simulni, s hagyom hogy játékosan etessen abból, amit kérek.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 13. 22:13:43 | #11348 |
Karakter: Armand a vérfarkaskirály
Armand
Kín.
Aki nem élte át, elképzelni sem tudja, milyen érzés. Farkasaim az erdőben vadásznak, csak én kóborlok emberi alakban a hatalmas ház északi szárnyában, a lehető legtávolabb társamtól. Testemet, bőrömet marja a vágy, ujjaim a levegőt markolják, s néma őrületemben minden energiámat arra fordítom, hogy visszafogjam szörnyemet. Nem alakulhatok át, nem adhatom át magam ösztöneimnek.
Egy üres szalonban, egy égő kandalló előtt állapodok meg, s lerogyok a széles bőrkanapéra. Kimerülten, sajgó izmaimmal eldőlök, s hosszas önkínzó álmodozásba merülök. Elképzelem ahogy teste enyémhez simul, hajának puha, illatos tömege beborítja arcomat. Mély álomba zuhanok, ahol egy tökéletes, hibátlan világban lehetünk egymáséi. Bármikor boldogan szerethetem őt, s ő nem fél tőlem. Mona... Mona... Hajának illata, bőrének puha melegsége...
- Mona... – suttogom, és azonnal éberré válok. Fölöttem van, ez nem álom. Édesen mosolyog le rám. – Nem lenne szabad itt lenned – suttogom rekedten, s arcomat cirógató kezére téve tenyeremet, ujjaihoz simítom arcomat. Behunyt szemekkel élvezem érintését, s már ennyitől reszketni kezdek.
- Dehogynem… - leheli lágyan – Pontosan itt van a helyem… melletted…
Felnézek rá, a kandallóban lobogó tűz gyönyörű szemeiben tükröződik.
- Veszélyben vagy...
- Melletted soha.
- Mona... szerelmem... Már nem bírom tovább. Ha most nem mész el, meg kell jelölnöm téged, s ezzel mindazt a terhet magadra kell venned, amelyről beszéltem. Képes lennél ezt mind elviselni?
- Igen, Armand.
Olyan határozott ez a válasz, egyszerűen nem tudom mit válaszolhatnék már erre, s nem is akarok. Véget ért a szavak ideje.
Felülök, magamhoz szorítom enyhén remegő, puha testét, s lecsúszom vele a földre. A kandalló előtti vastag, puha szőnyegre.
Érzem Brandon távolodó jelenlétét, s tudom hogy ő is úgy látja, hogy Mona biztonságban van mellettem. Bár igaza lenne, és ne gyötörnének kétségek!
A fehér szőnyegen szétterül selymes haja, szemei csillognak, kedves mosolya maga a kísértés. Viszonzom, s lehajolok hozzá hogy végre megcsókolhassam. Iszom ajkainak nektárját, falom puha húsát, s nyelvemmel kizsákmányolok minden apró ízt ami az övé.
Mielőtt észhez térnék, egyetlen mozdulattal tépem le róla a ruháját, s ő ijedten rezzen össze alattam.
- Sss... – súgom ajkaiba. – Már nincs visszaút, Mona.
Elhajítom a használhatatlanná vált ruhadarabot, s néhány másodperc után követi a vékonyka kis bugyija is. Mohón pillantok végig testén, majd ajkaira vetődök ismét, s miközben vadul csókolom, néhány másodperc alatt megszabadulok saját ruháimtól is.
Hangosan felnyögök, amikor meztelen testem az övéhez simul, s térdemmel szétlököm combjait. Keményen meredő, vágytól lüktető hímtagom hüvelyének bejáratához ér, halkan felmordulok. Forró és nedves, de biztos nem eléggé tág, hogy elférjek benne. Túl nagy vagyok, szinte hatalmas az ő törékeny kis testéhez képest.
Elszakadok ajkaitól, végignyalom, szagolom nyakát, melleit, hasának laposságát, közben vörösen izzó szemeimmel őt figyelem. A szemeiben szikrázó vágyat és a bizonytalanságot. Félelme csak olaj a tűzre, szörnyem morogva kéjeleg. A kandalló tüzében csillog bőrén a nyálam, s ahogy széjjelebb feszítem lábait és nyelvem végigfuttatom lábai közötti puha húsán, hangosan felnyögve feszül meg. Élvezettel nyalom tovább, ízlelem, játszadozom vele, s hörögve hallgatom kéjes kis sikolyait nyögéseit. Testén verejtékcseppek csillognak, csípője ritmikusan jár, remeg és nyög...
- Ez az... gyere... gyere... – hörgöm vadul és mohón lefetyelve gyönyörének nedveit, s abban a pillanatban amikor elélvez, vad sikoly tör ki ajkai közül.
Hosszan, remegve rángatózik, minden egyes újabb nyelvcsapásomra megrezdül.
- Gyönyörű... gyönyörű vagy Mona... élvezz... élvezz! – hörgöm szörny hangomon, kínomban a szőnyegbe vájva karmaimat.
- Armand... Armand... – zihálja édesen, felém nyújtja kezeit, könyörgő arckifejezéssel. – Gyere kérlek!
Fölé térdelek, megcsókolom és zihálva, fújtatva, hörögve nézek a szemeibe. Egyetlen durva mozdulattal ragadom meg karját, hasra rántom, hasa alá nyúlva emelem fel fenekét. Felsikkantva kapaszkodik ujjaival a szőnyegbe, s én morogva, állatias erővel szorítom őt le.
- Tartsd fenn a feneked – hörgöm a fülébe halkan, belenyalok fülébe. – Hunyd be a szemed.
Átalakulóban vagyok, nehéz visszafognom magam. Ha most ő is farkas lenne, velem együtt váltana alakot, de így nem tehetem meg hogy én egyedül változzam át. Akkor megsérülne, megfertőzném. Némi küszködés után visszanyerem emberi formám, s fodrozódó bőröm lecsillapul. Erre csak egy király képes, s neki is sok energiájába kerül.
Egyetlen egy, határozott és erőteljes mozdulattal hatolok belé. Felsikolt, s én felvonyítok.
- Istenem! Mona...! – kiáltom a gyönyörűségtől. Mélyen benne vagyok! Igen! - Mennyire forró vagy! Ó egek! Mona! Mona!
Remegve fogom csuklóit le, leszorítom a testét, dominánsan uralkodom rajta, ahogy egy társsal kell tennem.
Sikoltozik, nyöszörög alattam, nagyon szorít, s én tudom hogy fáj neki, de nem bírok megállni.
- Bírd ki... bírd ki kedvesem, nem tart már sokáig – hörgöm félig öntudatlanul, s nyakából félresöpröm orrom segítségével a haját, szaglászom és nyalogatom érzékeny bőrét. Lassan mozdulok meg benne, ki és be... ki és be... Cuppogva enged el és fogad magába ismét, annyira szűk, már érzem szüzességének halálát, a vér illatát. Boldog elégedettség sajdul végig testemen, szörnyem felvonyít bennem, mert boldog.
Abban a pillanatban, amikor összerándul a testem, mélyen belévágom magam, fogaimat nyakába mélyesztem és hörögve élvezek el.
Mona... Mona... Mona...
|
| timcsiikee | 2011. 01. 11. 16:03:08 | #10420 |
Karakter: Mona Silas
Megjegyzés: ~ Levi-samanak
Mona:
Arcáról lefagy minden érzelem, és ebből azonnal megérzem, hogy rosszat kérdeztem. Ne… kérlek, ne haragudj rám.
- Nem kell felkészülnöd semmire, édes. Soha nem fog megtörténni. – kikerekednek szemeim, és egy pillanatra elakad a lélegzetem.
- De miért nem? – Admand… én… én komolyan gondoltam akkor is, ha félek.
Ujjainkat összefonva fogja meg újra kezem, nagyot sóhajt, látszik rajta a gondterheltség.
- Mona… én nem…
- Damian azt mondta, hogy ezzel nem tudsz... szóval ettől nem válok én is vérfarkassá. Akkor miért nem teszed meg? – miért Amrand? Ha csak engem féltesz… ígérem, mindent megteszed… megteszem érted, mert a szenvedésedet látni sokkal jobban fáj, minthogy a testemet jelölöd meg. Ebben biztos vagyok.
Forró tenyerei közé veszi fejemet, mélyen néz a szemembe, komoly tekintettel tartja fogva szemeimet, érintéseiből érzem az aggodalmat… a gyengédséget… a sóvárgást. Félelmet?
- Tényleg megtennéd értem, Mona? Lennél a társam egy életre? Hagynád, hogy birtokoljalak, hogy kisajátítsalak és... szeressem a tested? Tudod miféle elkötelezettségekkel járna ez? Tudod te.. hogy mennyire alávetetté válnál a társad akaratának? Uralnám a tested és a lelked... teljesen kisajátítanálak. Mindent el kellene hagynod értem... A királyném lennél, egy vadállat társa... Egy őrjöngő állaté, aki imád téged, és amikor eljön a telihold... párzani akarna veled, amelyet a te gyenge emberi tested képtelen lenne elviselni.
- Armand… - érzem, ahogy könnyezni kezd a szemem.
- És idővel már képtelen lennék visszafogni magam, óhatatlanul is kárt tennék benned, amivel megfertőzlek. Istenem, elég egy egyszerű harapás vagy karmolás, amelyet szex közben mi vérfarkasok imádunk...! – ez… ez nem igaz. Nem… tudom, hogy nem tenné ezt… tudom, hogy nem tenné meg. Ha képes lenne rá, már megtette volna… Akkor… Már rég megtette volna. Tudom, hogy Ő nem ilyen.
Armand…
Hátralök az asztalon, csuklóimat fogja le, majd nyakamba nyal, amitől ösztönösen sóhajtok fel. Egész testtel simul hozzám, érzem minden porcikáját, testének forróságát… Vágyát.
Igen… el tudnám viselni. Bíznom kell magamban és benne is.
Egyre forróbbá válik a levegő, elkábít az illata, a közelsége, a gyengés, szenvedélyes érintései.
Szeretem… Szeretlek Armand… Én már megengedtem azt, hogy igazán szeress. Kérlek te is engedd meg nekem… Kérlek.
Egyre vadabbá válik, józan eszem a teljes kábulatba lép át, fejemben apró félelem foszlánya fénylik fel, de nem hagyom, hogy uralkodjon rajtam. Talán most megtenné? Ha elveszti ő is a józan eszét, akár csak én, ösztönösen megtenné?
Kopogás zavarja meg a fülledt erotikus idillt, és Armand komor hanhgja lassan kezd visszarángatni a valóságba.
- Ki az? – hangja mély akár a tenger, mégis… mégis csodálattal hallgatom.
- Brandon vagyok, királyom – jaj istenkém.
Mintha nem is figyelne rá, visszafordul felém, és újra puhán kényeztetni kezd.
- Mit akarsz? – szól újra, s nekem olyannak tűnik, mintha a felettem görnyedő férfi, és a belőle szóló hang két teljesen más személyt takarna… Annyira… annyira más.
Tovább és tovább kényeztet, és már nem sok kell ahhoz, hogy végleg letaszítson a józan és és kábaság határáról.
- Armand! – még én is megrezzenek a hangos, mély kiáltástól, és kiráz a hideg.
Elereszti kezeimet, testem mellett csikorgatja az asztalt, én pedig lúdbőrössé válok.
Félek… nem, nem szabad félnem. Armand…
Kissé lenyugodni látszik, lejjebb mászik rólam, de csak addig jut el, hogy fejét az ölembe hajtja.
- Mona… Mona… Még a telihold hatása alatt állok, gyenge vagyok, nem bírok ellenállni szépségednek. Menj, most kérlek... a szobámba...
Szemeim könnyessé válnak, legszívesebben a hajába túrnék, azt mondanám, hogy nem érdekel, hogy tegyen bármit és készen állok, de a torkomban lévő gombóc nem engedi, hogy bármilyen hangot is kiadjak magamból.
Lecsúszik rólam.
Kinyílik az ajtó, Brandon áll a küszöbön, és bíztatóan néz felém.
- Ez az, Mona kisasszony. Csak lassan induljon el felém, ne siessen. Óvatosan...– felállok az asztalról, és felé sétálok. – miért? Miért történik ez velem?
Még a küszöbről visszapillantok rá, fájdalom mar szívembe, ahogy szenvedni látom. Istenem… Sajog a szívem.
Ellépek az ajtóból, hangos morranást hallok, és ledermedek, de mikor visszanéznék, az ajtó már becsapódott.
Fel kell mennem a szobába… Ha mást nem tehetek, akkor… legalább a kérését szeretném teljesíteni.
~*~
Csak összetörten ülök az ágy szélén, ujjaim babrálásával próbálom aggódásom, és figyelmem elterelni, vajmi sikerrel.
Miért? Miért utasít el? Talán… nem hiszi el, hogy valóban megtenném? Vagy csak túlságosan félt? Nem tudom… nem értek semmit. Nekem ez… ez annyira zavaros.
Tenyereimbe temetem arcomat, de visszafojtom a könnyeket, nem hagyom lefolyni őket.
Halk kopogtatás szünteti meg a szoba ürességét, majd nyílik is az ajtó, és Brandon lép be rajta.
- Jól van? Nincs baja? – állok fel azonnal ültőmből, és felé lépnék, de mutatja, hogy üljek vissza. Egy széket talál magának, amire leül, a közelembe sem jön.
Talán ez is Armand miatt történik. Azt hiszem… az illatát érezné meg rajtam ugye?
- Nyugodj meg, minden rendben van – nagyon sóhajtok megkönnyebbülésként. Ennek örülök, de az aggodalmam sajnos nem vált köddé.
- Brandon… - szólítom halkan, és érzem, hogy felé néz, de én csak a szőnyeg mintázatát figyelem, kezeimet ölembe fektetem – Szerinted… miért nem teszi meg? Miért utasít el?
- Nem utasít el – válaszol kellemesen búgó hangon, könnyfátyolosan kapom rá tekintetem. – Csak annyira szeret téged, hogy akkor sem akar kárt tenni benned, ha ez lenne a kötelessége. – megdobban a szívem, mellkasomhoz is kapok, és fanyaron mosolyodom el. Igen… ezt már valóban el tudom hinni róla. Igen…
- De… én megtenném érte, azt mondtam képes lennék rá. Lehet, hogy félek, de ez természetes nem? Hisz szinte mindent elmondtatok. Tudom, hogy fájdalmas, de számomra az sokkal rosszabb, ha szenvedni látom – a végére már egyre hangosabban, kétségbeesettebben és már könnyes arccal, remegő hanggal mondom mindezt.
- Nyugodj meg! – szólít halkan mégis határozottan, és nagy levegőt veszek, letörölgetem arcomat, bár feleslegesen. – Szerintem ő is tudja, hogy ezt megtennéd, de… ő maga sem tudja, mennyire tudná visszafogni magát.
- Én hiszek benne… - újra csak magam elé figyelek, arcom mosolyog, miközben már államon csepegnek le a könnyek a ruhámra. – Tudom, hogy képes lenne annyira visszafogni magát, amennyire csak tudja. Bármikor…
Most is képes volt rá…
Nagyot sóhajt, hosszú pillanatokig nem szól semmit.
- Szeretem… én… én tényleg szeretem őt Brandon. Most már tudom, hogy ez igaz, és nem félek ettől. – újra megtörlöm arcomat. – Képes lennék érte otthagyni az iskolát… mellé állni, és támogatni. Ráadásul az öcsém is itt van. Engedném, hogy birtokoljon, bár… szerintem csak azért mondta ezt így, mert most még a Hold hatása alatt van nem? – kérdőn tekintek a férfi felé. – Ha megjelölne, nem múlna a szenvedése?
- Nem tudom… - fagyos tőrként mar szívembe a szó, majd aggodalmas, kissé gondterhelt, ugyanakkor magabiztos tekintettel néz rám – Damian szerint igen…
- Látnom kell – pattanok fel – Látni akarom Armandot – épp mire lépnék egyet, már Brandon rögtön az ajtó előtt áll, gátolva az utat. – Engedj ki…
- Nem tehetem… - arca komor és rendíthetetlen.
- Engedj ki – kétségbeesetten kezdem mellkasát gyengéden püfölni ökleimmel, majd észre sem veszem, hogy egyre erősítek, de az acélos izmai meg sem rezdülnek, ahogy arca sem. A végén már csak néma sírásban török ki. – Armand…
- Mona kisasszony… inkább fürödjön le kérem, és pihejen.
- Igazad lehet… azt hiszem, ezt fogom tenni… talán jobb lesz.
~*~
Aludni nem tudok, csak forgolódom. Egyedül vagyok a szobában, ami Armand nélkül teljesen üres. És hideg… Viszont a párnán még érzem az illatát, ahogy a takarón is… az egész szobában. Beburkolózom illatába, megnyugtat, de ez még nem az igazi. Látni akarom…
Talán már éjszaka lehet, nem tudom hány óra, az időérzékem is elveszett.
Lesétálok az egyik szalonba, ami teljesen üres, a kastély másik végében találok Rá.
Alszik… vagy csak feküdne?
Közelebb lépek, és látom arcát, ahogy egy kinti lámpa tompa fénye simul rá.
Arca végre nyugodt, szemei lehunyva, halkan szuszog, néha egy nagyobb levegőt véve.
Leülök mellé, még hozzá sem érek, de érzem testének melegét, máris jobban érzem magam csak attól, hogy a közelemben van.
Keserű mosolyból őszintét faragok, s habár nem szeretném megzavarni álmát, nem bírom türtőztetni magam. Ujjaimmal hajába túrok, a puha tincsek szinte folynak ujjaim között, kellemes az érintése.
- Mona – hallom szimatát, szemei kipattannak, azonnal felém néz, s kedves mosollyal fogadom. – Nem lenne szabad itt lenned – megfogja kezem, de én arcára terelem, s arcán elégedett kifejezéssel dörgöli tenyerembe.
- Dehogynem… - súgom halkan, a szoba sötét csendjében – Pontosan itt van a helyem… melletted…
|
| Levi-sama | 2010. 12. 18. 21:04:38 | #9827 |
Karakter: Armand a vérfarkaskirály
- Ne… ne aggódj. Csak… csak Brandon volt, de észre sem vett.
Lecsillapodva ölelem magamhoz ismét. Gőze sincs róla, mennyire szeretném itt és most leteperni. Felmosolyog rám édesen.
- Képzeld… Teljesen egyedül találtam le ide.
- Tényleg? – derül fel az arcom, majd felültetem az íróasztalomra.
- Ühüm. Csak rád gondoltam, és ide találtam.
Szárnyal a lelkem. Ösztönösen megtalált, tudta hol keressen, pont ahogy a társak szokták. Pedig ő nem is vérfarkas.
- Mona – lehelem egy forró csókkal együtt puha szájára. Teljesen bezsongva simogatom és csókolom, már nehezen bírok magammal, ösztöneim, forrón lángoló szívem mind őt akarják. Óvatosan hátradöntöm az asztalon, az útban lévő dolgokat lesöpröm. Végigsimítom combját, belemarkolok formás fenekébe... Óh Mona...
Ellenkező nyöszörgéssel tol el magától, én pedig hagyom neki. Nem vagyok egy vadállat, ha nem akarja, nem fogom ráerőltetni. Csak idő kérdése, és...
- Sajnálom, kedvesem – simítom meg kipirult arcát ujjaimmal. Megnyugodva túr hajamba, játszadozik szőke hajammal.
- Kérhetek tőled valamit?
- Bármit, kincsem – csókolok bele tenyerébe.
- Ha majd később… megjelölsz... – Ez a szó az ő ajkairól annyira természetellenesnek tűnik, és a szemembe sem mer nézni. Fél, ez nyilvánvaló. - ...akkor… szólsz előtte? Mert… szeretnék felkészülni rá
Elkomorulva engedem el kezecskéjét és felegyenesedve húzom őt magammal. Finoman, gyengéden segítem le az asztalról.
- Nem kell felkészülnöd semmire, édes. Soha nem fog megtörténni.
- De miért nem? – kérdezi tétován felpillantva rám. Nem tudom mit látok a tekintetében... megkönnyebbülést vagy... csalódást? Megrázom a fejem, és elfordulok tőle. Nem, még nem ismerem őt olyan jól, hogy olvassak a gesztusaiból. Kezem után nyúl és finoman megérinti. Forrón fonom össze ujjaimat vele, és mély levegőt véve nézek rá ismét. Olyan szívfájdítóan szépséges, és én annyira de annyira akarom őt birtokolni!
- Mona... én nem...
- Damian azt mondta, hogy ezzel nem tudsz... szóval ettől nem válok én is vérfarkassá. Akkor miért nem teszed meg?
Kezeim közé veszem arcocskáját, és lehajolok hozzá, hogy közelről és mélyen a szemeibe nézhessek.
- Tényleg megtennéd értem, Mona? Lennél a társam egy életre? Hagynád, hogy birtokoljalak, hogy kisajátítsalak és... szeressem a tested? Tudod miféle elkötelezettségekkel járna ez? Tudod te.. hogy mennyire alávetetté válnál a társad akaratának? Uralnám a tested és a lelked... teljesen kisajátítanálak. Mindent el kellene hagynod értem... A királyném lennél, egy vadállat társa... Egy őrjöngő állaté, aki imád téged, és amikor eljön a telihold... párzani akarna veled, amelyet a te gyenge emberi tested képtelen lenne elviselni.
- Armand...
- És idővel már képtelen lennék visszafogni magam, óhatatlanul is kárt tennék benned, amivel megfertőzlek. Istenem, elég egy egyszerű harapás vagy karmolás, amelyet szex közben mi vérfarkasok imádunk...!
Fújtatva a vad vágytól, az asztalhoz szorítom őt, és mire észbe kapok, már alattam hever, csuklóit leszorítva nehezedek rá, ágyékom lüktet a vágytól, és vékony ruháján keresztül vénuszdombjának puha forróságához dörgölöm. Mélyet szippantok illatából, vérem forr ereimben. Érzem finom pézsmaillatát, legszívesebben rávetném magam itt és most... Mély hangomon felmordul bennem a szörnyem, és vicsorogva hajolok nyakára, majd érdes nyelvemmel lassan, élvezettel nyalom végig édes, puha bőrét. Remeg alattam! Ó istenem!
Hangosabban morogva dörgölőzöm hozzá jobban, nyöszörgése édes méreg füleimnek. Erőm felforrósítja körülöttünk a levegőt, bizsereg az egész bőröm.
Kopognak.
- Ki az? – dörren mély hangom. Felemelem a fejem, de nem engedem őt el. Nem... azt akarom, hogy alattam feküdjön, pont így. Igen...
- Brandon vagyok, királyom – szűrődik be tompán az ajtón túlról egy mély hang. Lehajtom fejem, és megnyalom Mona mellét, amennyi kilátszik a ruha dekoltázsából. Megremeg alattam... hrr...
- Mit akarsz? – kérdem mély hangon, de nem hagyom abba, nyelvem felszalad a nyakára, hevesen lüktető nyaki erének mentén fel a füléig. Halkan morogva a gyönyörűségtől szagolok selymes, dús hajába. Fogaimmal cirógatom nyakának bársonyos bőrét, nyelvemmel édes köröket rajzolok rá, ő pedig sóhajtozik alattam. Mona... Mona... ez elviselhetetlen...! Úgy dübörög mellkasomban a szívem, bizsereg a vérem, sóvárog a testem utána!
- Armand! – dörren Brandon mély hangja, és én elengedem Mona csuklóit, és megnyúlt körmeimmel végigszántok kínomban az asztallapon, nyomomban faforgácsok és fülsüketítő csikorgás. Vicsorogva mászom le róla, kínzóan lassan, közben végigszaglászom őt, melleit, hasát, és amikor combjára fektetve fejemet mélyen magamba lélegzem nőies, asszonyi illatát, legszívesebben felnyüszítenék.
- Mona... Mona... – zihálom. – Még a telihold hatása alatt állok, gyenge vagyok, nem bírok ellenállni szépségednek. Menj most kérlek... a szobámba...
Végre teljesen lecsusszanok róla, és térdre rogyva figyelem ahogy feláll. Kék szemeimmel sóváran, szinte állatias, ragadozó vággyal figyelem minden mozdulatát.
- Ez az, Mona kisasszony – szólal meg halkan Brandon. Halkan morogva figyelem őt. Mikor jött be? – Csak lassan induljon el felém, ne siessen. Óvatosan...
Nem érinti meg őt, mert tudja hogy abban a pillanatban nekirontanék, így csak félreáll az útból és engedi hogy Mona kimenjen. Még az ajtóból visszapillant rám, szemeiben fájdalmat látok. Istenem...! Fél tőlem! Fél! Nem! Nem akarom ezt!
Mielőtt elérném az ajtót, egy test csapódik nekem, és a földre teper. Könnyedén söpröm félre, de ekkor egy újabb farkas érkezik, Damian fanyar szaga sem képes elfedni a társam édes, hívogató illatát. Együttes erővel gyűrnek le.
Hosszú-hosszú ideig tart, mire újra képes vagyok emberien gondolkodni.
- Jól vagyok, leszállhattok rólam.
- Mi a fene volt ez az egész? – kérdezi halkan Damian, miután kegyesen feláll és az ajtónak dőlve karba fonja kezeit. Brandon válaszol helyettem.
- A szörnye a társát akarja. Királyom, ez így nem mehet tovább. Túl erősen vágyódsz utána. Nem kellene itt lennie, küldd el magadtól és...
- Nem! – kiáltom. – Itt marad velem, mert ő az enyém!
Komoran néz velem farkasszemet.
- Olyan erősen vágysz rá, hogy képtelen vagy visszafogni magadat. Nézz magadra, királyom! Ha Damian nem állna az ajtóban, már rég kint lennél, és letepernéd hogy párosodj vele. Nem is lenne baj, de ő egy törékeny ember. Belehalnál, ha baja esne!
- Jelöld meg! – csattan Damian hangja. – És akkor lecsillapodik az őrület.
Brandon megsemmisítő pillantást küld felé.
- Fogalmad sincs erről az egészről, úgyhogy ne szólj bele.
Egymásra vicsorognak, erejük összecsap. Két egyenlő szintű alfa, és egyre fokozódik a vad hangulat.
- Csend legyen! – dörrenek rájuk, és felállok a földről. Józanul fújom ki a levegőt. - Menjetek innen és hagyjatok magamra, gondolkoznom kell. Brandon, te menj és vigyázz a társamra.
- Szeretnéd, hogy beszéljek vele?
Tétován bólintok.
- Azt hiszem igen.
|
| timcsiikee | 2010. 12. 02. 18:56:01 | #9601 |
Karakter: Mona Silas
Mona:
Mindenki nagyon kedves, sőt… valami olyan tisztelet áramlik belőlük, amit ugyan nem érdemlek meg, de… jól esik. Az evés és társalgás után lepihenek, mert ugyan feküdtünk, vagy aludtunk egy keveset, de a kimerültség nem tűnt el. Szerencsésen feltalálok a szobába, az ágyba óvatosan becsúszva fekszem le, arcomat a párnába fúrom, majd főlesően sóhajtok egyet. Ajkaimra kis mosoly kerül, oldalra fekve kezemet a párna alá csúsztatom, így kissé magamhoz ölelve az anyagot.
Armand illata van…
~*~
Nem alszom el, csak éberen fekszem, olykor forgolódok, de az álom csak nem ér el. A fáradtság lassan tűnik el, egyre többet nyitom fel szemeimet, az ablakot figyelem, s a függönyön játszó fényeket. Hihetetlen minden, mégis… minden olyan valóságos, hogy kétségeim tovaszállnak. Ez egy teljesen új világ, ami létezik, s mostantól én is a része vagyok. Összekuporodom a takaró alatt, magamhoz ölelem az Armand illatú párnát, majd felülök. Valami hiányzik, amit ez a finom illat nem pótol, mégpedig a közelsége. Leteszem a párnát a helyére, majd elindulok tusolni, hogy felfrissülten kereshessem meg. Mire megtörülközöm, s megigazítom hajam, felkapnám ruháimat, de egy dolog hiányzik, mégpedig… Jaj istenem. Hova tűnhetett? Felkapom magamra a ruhát, s csak ez után kezdem el keresni, feltúrom a fürdőszobát, a szobát, de sehol nem lelem. Ezt… ezt tényleg nem hiszem el. Csak én lehetek ilyen balszerencsés? Ez… ez olyan kínos. Igaz csak én tudom, így talán nem vészes, de az érzés… Vajon lemenjek így? Nem merek, mégis hiányzik már, másnap pedig nem szeretnék szólni, a végén azt hinné azért hívatom, mert rosszul vagyok.
Na jó… Mona… mély levegő, csak természetesen.
A folyosóra félve lépek ki, hagyom, hogy lábaim vigyenek maguktól. Ha mégsem találnék rá, majd kérek segítséget.
Az első pár folyosón nincs senki így kicsit megnyugszom, de ahogy leérek a lépcsőn, már hallom a többiek társalgását, vagy zaját. Épp hogy a közelbe érek, a férfiak és fiúk érdeklődve pillantanak rám, a nők kicsit furcsállva figyelnek, én pedig nem értem. Félénken intek, majd tovább haladok, nagy faajtók sokasága tárul elém, majd az egyik mögül ismerős hangot hallok, félénken kopogok be.
Damian nyit ajtót, bentebb Armand áll, és zavart kis mosollyal lépek be. Hihetetlen, hogy tényleg megtaláltam.
Épp hogy átlépem a küszöböt, felhördülnek mind a ketten, egy pillanatra összerezzenek, és nem értem, hogy miért teszik ezt.
- Szia... nem zavarok? – kérdezem még mindig apró mosollyal. Megrázza fejét, kezeimet összefonom magam előtt. Bezárul mögöttem az ajtó, már csak ketten maradunk bent. Remélem tényleg nem zavartam meg semmit, mert nem volt szándékomban. Ahogy visszafordulok, abban a pillanatban már Amrand terem előttem, szenvedélyes csókkal köszönt szorosan magához ölelve, s elvesztve a fonalat kapaszkodom ruhájába, hagyom, hogy finom csókja ellágyítsa érzékeimet. Azt hiszem… én is hiányoztam neki, és ez boldogsággal tölt el.
- Mona... édes... – leheli ajkaimra, s csak nagy nehezen tudom felnyitni pilláimat. - Valamit tudnod kell rólunk.
- Mit...?- kérdezem kíváncsian.
- Ha egy nő nem vesz fel bugyit, azt a farkasok azonnal megérzik. – egyetlen pillanat alatt fut át testemen a hideg és a meleg, arcom főni kezd, s lassan más a fülem is ég.
- Oh... Ez komoly? – nyöszörgöm ijedten a szavakat. Ugye nem? Ugye nem?
Egy bólintással válaszol, én pedig mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Miért nem gondoltam erre?
- Damian és én, kis híján rád ugrottunk amikor beléptél. Légy óvatosabb, nem akarok egy bugyi miatt birtoklási harcokba keveredni a farkasaimmal – úgy szégyellem magam. Miért pont velem történik ez?
- Szóval... minden farkas akivel eddig találkoztam... tudta, hogy én... – kérdezem akadozva, s közben hangom nyöszörög. Mosolya hirtelen tűnik el, hideget érzek szívemben, zavart pihegésem is elhűl, ahogy meglátom arcát.
- Igen. Kik voltak azok? Megölöm őket, ha rád mertek nézni... – kikerekednek szemeim, a kipirultságom sápadtsággá válzotik, és fejemben pörögnek a gondolatok. Ugye… ugye nem gondolja komolyan? Én már nem tudom ,hogy mit higgyek, és igaz nem nézném ki belőle, de… ez a tekintet, olyan vérfagyasztó. Ki kell találnom valamit.
- Ne… ne aggódj. Csak… csak Brandon volt, de észre sem vett – talán őt nem bántaná.
Felsóhajt, de ugyan úgy ölel tovább, én pedig megnyugszom. Nem hittem volna, hogy ez… ez ennyire komoly is tud lenni. Akkor ez azt jelenti, hogy azok mind… mind tudták? Jaj nekem…
Már megint zavarban érzem magam, valamivel el kell terelnem. Eszembe jut valami.
- Képzeld… - szólalok meg halkan, s karjaimat nyaka köré fonom, tarkójánál összekulcsolom ujjaimat. – Teljesen egyedül találtam le ide – apró mosollyal hajolok hozzá közelebb, derekamat finomat karolja át, magához húz, majd könnyedén emel meg.
- Tényleg? – kérdez vissza, végre kedélyesebb arccal, pördül velem egyet, majd felültet az íróasztal szélére, lábaimat ösztönösen keresztbe teszem. Ha lenne rajtam alsónemű, akkor talán, könnyebben hagynám, hogy közelebb jöjjön, de így oldalra fordítom lábaimat, hogy hozzám tudjon hajolni.
- Ühüm – bólintok lassan, orrom szinte összeér az övével. – Csak rád gondoltam, és ide találtam.
- Mona – halkan sóhajtja, majd újabb puha csókot kapok, karjai forrón ölelnek egyre szorosabban, szinte már magába présel. Karjaim is felcsúsznak, s vállára támaszkodom, ujjaim hajtincsei közé bújnak, s a kellemes melegség átjárja testem, felhőtlen boldogságot érzek, mintha csak idill lenne. Egyre gyorsabban mozognak ajkai és nyelve, lassan, fokozatosan kezd a hátamra dönteni, míg el nem fekszem az íróasztalon, lábaimat egyre szorosabban tartom keresztben.
Mikor nagy tenyere mohón simogatva terül el minden porcikámon, s érzékeny helyek felé tapogat, csókjába nyögök, óvatosan próbálom eltolni magamtól. Ha nem teszek valamit, rossz vége lesz.
- Armand – nyögöm halkan nevét, amikor egy szusszanásnyit hagy két csók között, felhajol tőlem, s ködös mégis remegő tekintettel nézek fel rá – Kérlek ne – szinte csak tátogom a szavakat. Mélyet sóhajt, reszketegen, egyik keze arcomra simul nyugtatóan.
- Sajnálom, kedvesem. – halványan mosolyog, ilyenkor megnyugszom, mert tudom, hogy nem tenné meg, ha nem akarom. Még mindig felettem görnyed, testemhez simul, és ez így kellemet. Ujjaimmal egyik előre bukó tincsével játszadozik halántékánál, majd arcának körvonalán húzom végig ujjamat.
- Kérhetek tőled valamit? – habár arcomon egy kis mosoly bujkál, hangom komoly, s csak hosszú merengés után nézek szemeibe.
- Bármit, kincsem – megfogja kezem, ujjaimra leheletnyi puszit hint.
- Ha majd később… megjelölsz – lesütöm tekintetem, valamiért nem merek a szemébe nézni, nem megy – akkor… szólsz előtte? Mert… szeretnék felkészülni rá – ujjaim összeszorulnak markában. Talán lehetetlen kérés, mer lehet ő sem fogja tudni, de szeretném azt hinni, hogy lehetséges.
|
| Levi-sama | 2010. 11. 22. 22:03:21 | #9451 |
Karakter: Armand a vérfarkaskirály
Szebb ébredést nem is kívánhatnék. Mi lehet ennél csodálatosabb, amikor a társam ébreszt egy szerelmes mosollyal? Semmi.
- Jó reggelt – súgja. Haja kócosan terül szét, félig lehunyt szemhéjai alatt csillognak sötét szemei, ajkai kedvesen mosolyognak. Olyan szép...
- Neked is édesem.
Egy igazi jóreggelt-csók. Mmm...
- Éhes vagy? Lemenjünk? – dörmögöm a nyakába. Merevedésem fájdalmasan lüktet a vágytól, de nem esek neki, ahogy szeretnék. Bólint, így felülnék, de visszatart.
- Még ne! Még… még maradjunk így egy kicsit.
Hozzám bújik ahogy visszafekszem mellé. Ahhrr... ezt nem bírom tovább.
- Nem lehet kincsem. Ha sokáig így maradunk, nem fogom tudni visszafogni magam.
Annyira édes, amikor így elpirul. Boldog mosollyal puszilgatom össze, majd inkább lehengeredek róla és kimászom az ágyból. Felveszek egy köntöst, az ő ruhái megviselten, gyűrötten hevernek a földön.
- Hozatok neked fel ruhát.
Belőle alig látok valamit, csak a takaró alól kikandikáló piros arcocskát. Kiscicám. Halkan kuncogva emelem fel a telefont az éjjeli szekrényről, és a személyzetet halkan utasítom. Leteszem a készüléket, vissza fordulok felé.
- Addig letusolok.
A fürdőszobai tükörben figyelem magam, miközben letekerem magamról a kötéseket. Teljesen begyógyultak a sebeim, nyomuk sem maradt. Gyors zuhany, borotválkozás.
Alig fél órával később, már társammal az oldalamon csatlakozom a reggeliző falkához.
Mona félénk mosolya, kedves természete azonnal elvarázsol mindenkit. Brandon kis védence is csatlakozik hozzánk, kellemes társalgással telik az idő. Valahogy olyan teljesnek érzem magam, a társammal... Boldog vagyok. A testemet belülről égető sóvár vágy kivételével minden tökéletesnek számít.
Amikor Mona visszavonul pihenni a hálószobámba, egy lágy búcsúcsók után, én a dolgozószobámba sétálok. Odabent már türelmetlenül vár rám egyik alfám, Damian.
- Na végre, királyom – sóhajtja bosszúsan. Leülök az íróasztalomhoz, ő pedig ledobja magát velem szemben. Kinyújtja hosszú lábait, hűvös arcán mosoly terül szét. – Végül is nem is baj, hogy olyan sokat vártam rád, mert végre boldognak láthatlak.
Biccentek.
- Milyen híreid vannak?
- Előbb te. Milyen érzés a társaddal lenni? Tényleg olyan elsöprően jó, mint ahogy állítják?
Bólintok.
- Igen. Most is legszívesebben vele lennék.
- Ennek örülök – mosolyodik el őszintén. – Irigyellek, de nem sajnálom tőled a boldogságot. Sokat kellett rá várnod, remélem nekem nem kell ennyit. Na és megjelölted már?
Feszülten rázom meg a fejem.
- Nocsak... És miért nem?
- Ezt te nem értheted...
- Talán mégis – vágja rá komoran. – Szóval?
Idegesen a hajamba túrok, felpattanok a székről és az ablakhoz sétálok. Odakint süt a nap, minden harsány zöld, élettel teli és szép. Mégsem látom, csak komoran meredek magam elé.
- Fájdalmat okoznék neki. Soha nem lennék képes bántani a társam... ráadásul ez túl véglegessé tenné a dolgot közöttünk, ő pedig még nem kötelezte el magát teljesen mellettem. Ha ráteszem a jelemet, többé nem engedném ki őt az ajtón, pedig neki megvan a saját élete. Egyetemre jár, gyógyítani akar... állatorvos lesz egyszer.
- Jaj ugyan már! Innen is járhat egyetemre, akár te is elviheted őt minden nap kocsival, vagy valamelyik farkasunk. Sőt, külön jól jön, hogy állatorvos lesz belőle, nem? Nem, Armand. Te attól félsz, hogy megfertőzöd őt, pedig tudod jól, hogy emberi alakban nem okozhatsz ilyet.
- Igen, tudom – hajtom le a fejem.
- Ahogy azt is nyilván tudod, hogy amíg nem jelölöd meg, addig minden teliholdkor veszélyben lesz tőled.
Megrázom a fejem.
- Nem, azt soha nem engedném. Van önuralmam.
Mögém lép, és fülemhez hajol.
- Igen? És meddig?
Kopognak. Azonnal megérzem ki áll az ajtó túloldalán, és szívem hevesen dobolni kezd, végigfut testemen a forróság, ágyékom megmozdul, vágyam édes illata árad szét a szobában. Damian halkan felnevet.
- Megyek is, hagylak titeket turbékolni – lép az ajtóhoz. Kinyitja, a túloldalán pedig az én kis társam toporog, könnyű kis lenge ruhában. Ahogy belép az ajtón, Damian és én egyszerre hördülünk fel. Értetlenül pislog, majd félénken rám mosolyog.
- Szia... nem zavarok?
Képtelen vagyok megszólalni, csak megrázom a fejem. Damian mély levegőt vesz, magába szívja az illatát és rám vigyorog.
- Jó szórakozást – tátogja, majd kattan az ajtó mögötte. Két hosszú lépéssel Mona előtt termek és magamhoz szorítom, vadul csókolom puha, dús ajkait. Nyelvem szenvedélyesen nyomul szájába, halkan morogva simogatom meg formás fenekét.
- Mona... édes... – suttogom rekedten, amikor felemelem a fejemet, és pihegő, kipirult arcában gyönyörködöm. – Valamit tudnod kell rólunk.
- Mit...? – suttogja.
- Ha egy nő nem vesz fel bugyit, azt a farkasok azonnal megérzik.
- Oh... – nyögi tágra nyílt szemekkel. – Ez komoly?
Bólintok.
- Damian és én, kis híján rád ugrottunk amikor beléptél. Légy óvatosabb, nem akarok egy bugyi miatt birtoklási harcokba keveredni a farkasaimmal – vigyorodom el, ő pedig egyre pirosabb.
- Szóval... minden farkas akivel eddig találkoztam... tudta, hogy én...
Lefagy a mosolyom, féltékenység mar belém.
- Igen. Kik voltak azok? Megölöm őket, ha rád mertek nézni...
|
| timcsiikee | 2010. 11. 01. 19:03:05 | #9017 |
Karakter: Mona Silas
Mona:
- Mona… - halkan suttogja, hangja rekedtes, de így csak még jobban beleborzongok - Édes drága Mona... kicsi csillagom... – elmosolyodom, Ő pedig magához ölel, viszonzom ölelését, ekkor édes illat kezd a levegőben terjengeni.
- Mi ez? – kérdezem kíváncsian. Vajon honnan jöhet? - Ez az édes illat… olyan, mint a… nem is tudom.
- Én vagyok – válaszol szinte azonnal, lassan lehajol hozzám, és forró, puha ajkaival enyéimet veszi birtokba. Halovány remegés uralkodik el rajtam, közelebb bújok hozzá, érzem testemnek feszülő izmait. Hirtelen elhajol, felkap ölébe, s olyan közelről néz a szemeimbe, hogy szinte elolvadok pillantásától. Óvatosan fektet az ágyra, lassan felém kerekedik, az izgatottság csak növeli bennem a feszültséget, szívem hevesen dobog, érzem, ahogy pofim is ég.
- Armand… - sóhajtom halkan, egyik keze arcomra simul, majd lassan végig testemen, és olyan érzésem van, mintha érintése nyomán kis szikrák pattannának fel rólam. Lesimulnak ujjai lábamra, felcsúsztatja csípőjére, szívem egyre gyorsabban kalapál. Visszahajol arcomhoz, lágy szavakat suttogva.
- Kívánlak, Mona... Megőrülök... annyira akarlak, vágyom rád... – rögtön egy csókkal hívogat ismét magához, s a lágy, kényelmes csókból fokozatosan válik mohó és szenvedélyes érzés, alig bírom tartani vele az iramot, mégis igyekszem. Amikor kemény ágyékát hozzám dörgölik, megremegek a félelemtől és a vágytól egyszerre. Istenem… ez… ez annyira…
Lassan lökdösi csípőjét felém, ajkaiba nyögdécselek.
- Armand... várj... – tenyereim szinte semmik, amikor nagy és izmos mellkasára simítom őket. - ...én még nem érzem... késznek magam erre... – bár azt mondtam megtenném, most mégis… ahogy megéreztem őt, annyira elbizonytalanodtam. - ...tudod... én még soha... – nem tudom befejezni a mondatot, megint hozzám dörgöli magát, és akarva-akaratlanul is lenyelem a mondat végét.
- Tudom, édesem. Tudom. Ez egyébként sem a megfelelő pillanat, nem tudok olyan figyelmes és türelmes lenni veled, ahogy megérdemelnéd. Ebben az állapotomban csak vad párzás lenne belőle, és fájdalmat okoznék... – ahogy hallgatom nyugtató szavait, s közben nem mozdul, mintha eluralkodna rajtam a vágy, és minden eddig érzett félelmemet mesze elkergetné. Istenkém… úgy érzem, megőrülök. hallom fejem mellett a szakadó anyag reccsenését.
- Armand... – kába tekintetemmel alig bírok már figyelni, pilláim elnehezülnek, s résnyire nyitott szemeim alól figyelek rá. Úgy érzem belefulladok ebbe a forróságba, ebbe a vággyal teli levegőbe. Mindent eláraszt ez az édes illat, józanságom tovaszáll.
Rám mosolyog, megborzongok, a forróság nagy hullámokban tör rám.
- Mona... téged felizgatott az, amit mondtam? – a szavak hallatán, teljesen kipirosodik arcom, mégis biccentek, kiszáradt ajkaimat megnyalom, magától mozdul testem, hogy hozzá dörgölőzzek. Mély nyögést hallok tőle, egyszerre tölt el büszkeséggel és egyre forróbb vággyal.
- Armand… - sóhajtom nevét, több szót aligha tudnék kiejteni számon. Képtelen vagyok.
Mohó csókkal nyugtat, ugyanakkor feltüzel, magamon érzem meleg tenyerét először csak ruhán keresztül, majd reccsenés után már közvetlenül. Ettől… csak még jobban vágyom. Ilyen érzés kívánni valamit? Akkor is ha félek, ha eddig tartottam tőle? Ilyen érzés lenne a…
Elszáll minden gondolatom, amikor a csókból kiszakadva nyakamat kezdi csókolgatni, majd lassan lejjebb és lejjebb vándorol forró nedves nyelve. Megőrülök, elégek a vágy hullámaiban, fejem zsong, azt sem tudom, hol vagyok, csak őt érzem magamon.
Már lábaim közé fészkelődik, széjjelebb simítja őket, én pedig hagyom, önkívületemben bármit hagyok neki. Combom belső felén érzem Őt, a kis szikrák felerősödnek, és az őrület legmélyére löknek. Nem… én ezt nem bírom. Megérint, majd minden abbamarad, kíváncsian nézek le rá. Szemeiben izzik a sóvár szenvedély, csak résnyire nyitott ajkakkal zihálok, állva pillantását. Leszakítja rólam a fehérneműt, szívem majd’ kiugrik helyéről, amikor látom, hogy folyamatosan tekintetével rabul ejtve, csókot nyom a letépett ruhadarabra.
- Armand… - halkan sóhajtom nevét újra, lassan felém mászik újra, észreveszem, hogy már egyikünkön sincs ruha. Úgy érzem, elégek szégyenemben.
- Gyönyörű vagy. Egyszerűen tökéletes – áhítattal sóhajtozom, mikor újra és újra végig simít, végig vezetem rajta tekintetem, és ahogy meglátom… teljes valóját. Megriadok. Még mindig félek, de… de megígértem, ki kell bírnom mindent. Érzem, hogy ég az arcom, a szégyentől, a vágytól, és most már a félelemtől is.
- Ne félj – súgja halkan, összeszorított szemeimet lassan nyitom ki rá nézve, nyugtató mosollyal találom szembe magam - Nem tesszük meg, még várunk. Most csak szeretném bebizonyítani, mennyire fontos vagy nekem. – törődés… szeretet… szerelem. Érzem mindet a hangjából csengni. Annyira… annyira boldoggá tesz, de félelmem egy része még mindig bennem lakozik.
- És a jel? Nem fogsz...? – fejét csóválva válaszol, majd újra megcsókol, nyelve és ajkai újra végigvándorolnak testemen, a félelem tovaszáll, csak a vágy és a jó érzések maradnak meg bennem.
Amikor megint lábaim közé fekszik, magamtól segítek neki, hogy elférjen, s amikor meg is érzem, mit tesz, hátra vetem fejem, próbálom sikolyom visszafojtani, de nem megy. Én… én ezt nem bírom tovább. Egyre erősebb és erősebben tör rám a kéjes vágy, és mikor már azt hiszem, ennél nem lehet jobb, mindig meghazudtolja magát. Már nem érzek mást, csak az ő kényeztetését, ujjaimmal abba markolok, amit csak érek, fejem ide-oda vetem, és amikor már azt érzem, hogy valami kitörni készül, elakad a lélegzetem, remegni kezdek, majd nevét sikoltva robban ki belőlem az eddig összegyűlt feszültség. Még mindig nem hagyja abban, csak akkor, mikor már érzem a csillapodást, az enyhülést.
Hasamra fekteti fejét, nagy kezével simogat, csak kimerülten zihálok, pedig nem is csináltam semmit.
Ujjaimat tincsei közé fúrva simítom fejét. Annyira kellemes, annyira jó ez a pillanat. Örökké így akarok maradni… Örökké...
~*~
Ólom nehézségű pilláim lassan emelkednek csak fel, laposakat pislogok, majd hirtelen kipattannak szemeim. Istenkém, mikor aludtam el? Hirtelen ülnék fel, de óvó karok ölelnek át. takaró borítja be testem. Mindkettőnk testét. A finom édes illat már csillapodott, de még mindig érzem, és bódító illatával lassan ringat vissza a nyugalomba. Nem alszom el, fokozatosan uralma alá kerít az izgatottság, persze csak lágyan. Olyan lágyan, ahogy Ő ölel engem.
Óvatosan fordulok, nem sokat kell mozdulnom, hogy vele szemben feküdjek, és viszonozni tudjam puha ölelését. Annyira… annyira szép így az arca, annyira helyes, jóképű és… és a magaménak érzem. Furcsa birtoklási vágyat érzek, de természetesnek vélem. Vajon ő is ezt érzi? Vajon ez is olyan ösztön? Ha igen, akkor sokkal erősebben érezheti, mint én.
Oldalát simítgatom a takaró alatt, lassan megrezzennek szemei, csak elmosolyodom. Nem szeretném felébreszteni, annyira nyugodtan tűnik, de… de mégis. Jól esik érinteni őt.
Apró, puha csókot hintek ajkaira, ekkor lustán nyílnak fel szemhéjai, ragyogó mosollyal fogadom.
- Jó reggelt – suttogom alig hallhatóan, de ahogy kiszélesedő mosolyát, szívem erősebben dobban. Igen… mostantól teljesen máshogy nézek rá. Úgy, ahogy még soha senkire. Szeretettel, de nem akármilyennel.
- Neked is édesem – búgja halkan, hátamról tarkómra csúszik keze, ujjai hajamba bújnak, majd egy finom csókkal kergeti ki az én szemeimből is az álom halvány képeit. Halkan szuszogva veszem a levegőt, hogy ne kelljen elválnom tőle. Viszonzom a lusta csókot, finom ébresztő ez, úgy érzem, meg sem érdemlem. Sajnálom, hogy elaludtam, de… nem látom, hogy bosszankodna e-miatt, így megnyugszom, meg sem említem.
Hajam simogatja, másik kezével hátamat, az én kezeim is óvatosan mozdulnak.
- Éhes vagy? Lemenjünk? – kérdezi halkan dörmögve, nyakamba leheli a kérdést, lágyan borzongok bele. Bólintok válaszként, de amikor felkelne, hirtelen meggondolom magam.
- Még ne! – tartom vissza, és megáll a mozdulatban, arcom rózsásan elpirul. – Még… még maradjunk így egy kicsit – testemet jobban hozzá simítom, érzem, hogy egyikünkön sincs még mindig ruha. Olyan… olyan kellemes így.
Halkan morran fel, majd felsóhajt, hirtelen nem értem.
- Nem lehet kincsem – búgja halkan, mégis szorosabban ölel magához. melleim mellkasának feszülnek – Ha sokáig így maradunk, nem fogom tudni visszafogni magam – amikor megértem, hogy mire is gondol, még jobban elvörösödöm, lesütöm pilláimat, a szégyenpír még a fülemet is eléri. Homlokomra, orromra és számra kapok apró puszikat, csak ez után merek újra a szemébe nézni, és a benne égő vágyból látom, hogy komolyan beszélt. Lágyan mosolyog, halkan szusszanva ereszt el, amikor kicsusszan a takaró alól, én a szélét megmarkolom, és nyakamig húzom. Csak akkor merek ránézni, mikor nekem háttal fordulva áll fel, és sétál, csillogó szemekkel figyelem mozdulatait. Felkap magára egy köntöst, széjjelnéz a földön, majd visszapillant rám, továbbra is nyugtató mosollyal.
- Hozatok neked fel ruhát – mondja kedvesen. Csak értetlenül pislogok, majd eszembe jutnak a tegnapi események. Megint ég az arcom, még jobban a takaró mögé bújok, és bólogatok.
Persze… hisz széttépte a ruháimat, amikor… amikor…
Ki sem merem mondani, még gondolatban sem.
Le fogunk menni a többi lény közé… együtt… Olyan furcsa, mégis izgatott érzéssel gondolok bele. Vajon Ők tudni fogják? Vagy érezni? Annyi mindent nem tudok még, de szeretném megtanulni. Ha Armandot megkérem majd, biztosan elmagyaráz mindent.
|
|
