Karakter: Victor (Shinkeinek)
Céltalanul járkálok a folyosókon, azt sem nézve, merre megyek. Eltévedni úgy sem tudnék, hiszen úgy ismerem ezt a nyomorult helyet, mint a tenyeremet. Még jobban is…
Minden folyosó ugyanolyan. Szürke kövek mindenhol, a padlón undorítóbbnál undorítóbb színű szőnyegek. A falak sivárságát csak egy-egy lámpa, vagy a fogvatartómról készült ronda festmények törik meg. A berendezés olyan sivár, mint a vén varázsló. Minden bútor egyszerű, sötétbarna színű, az asztalok és polcok feketék. Egyedül az ő szobája kivétel ez alól – minden létező luxussal ellátott szoba, baldachinos ággyal, és szatén ágyneművel. Öntelt seggfej…
Ez is csak egy hatalmas, undorító kőmonstrum. Szó szerint a semmi közepén – egyetlen árva ház, viskó, vagy kunyhó nincs a közelben, még egy barlang sem. Falvakról és városokról ne is beszéljünk… Csak egy végtelen erdő veszi körül ezt a hatalmas, üres semmit. Két kezem nem lenne elég, hogy megszámoljam hányszor próbáltam megszökni innen. Volt, hogy utánam jöttek, volt, hogy még itt elkaptak. De ha ki is tudtam menni, az erdőből soha nem jutottam ki.
Talán az is valami varázslat.
Mindenesetre mostanra már a kastélyt védi varázslat – ha kiteszem a lábam a küszöbön, vagy az ablakon, olyan fájdalomban lesz részem, hogy örülhetek, ha túlélem. De persze túlélném… Túl fontos vagyok Ezinos számára ahhoz, hogy megöljön. De nem tudom, miért. Van még rajtam kívül ötven szolgálója legalább, nem értem, miért ragaszkodik ennyire hozzám…
- Victor! – rázza meg a falakat egy üvöltés.
Na, emlegetett szamár. Miért nem tud egyszer az életben kedvesen hozzám szólni? Mondjuk „gyere ide, légy szíves”, vagy valami hasonló…
Nagyot sóhajtva, morogva megyek le a lépcsőn a földszintre. Besétálok a nappaliba. Ezinos a kanapén ül, arcán csúfondáros vigyor. Még jóképűnek is titulálhatnám, ha nem gyűlölném teljes szívemből. Bezzeg, ha nem itta volna meg az örök élet bájitalát… már olyan ráncos lenne a képe, hogy zacskót húzna a fejére. Olyan vén már… csak nem veszi észre.
Kár, hogy senkinek nem mondhatom el, miből készült az a bájitala. Biztosan akadna párezer jelentkező a meggyilkolására… Nem véletlenül mániákusa a vámpíroknak. Ahhoz a bűbájhoz, ami engem tett örök fiatallá, csak a szüleimnek volt hatalma, így ő kénytelen volt egy szélsőséges módszerhez folyamodni – ehhez pedig a vámpírokra volt szüksége. Élőhalottakra.
Szám szerint tizenkét vámpírt ölt meg, mire az utolsóból sikerült elkészítenie azt a löttyöt. Állítólag azóta is keresik azt a tizenkettőt.
- Itt vagyok – mormogom belépve a helyiségbe.
- Á! Remek. Annyit akarok mondani, hogy most azonnal menj a szobádba aludni. És éjjelre legyél talpon. Vendégünk érkezik, egy régi ismerősöm.
- Eddig mindig elrejtettél, ha jött valaki – vonom föl a szemöldököm.
- Tudom, de ez most más. Ha nem vagy itt, akkor is megérzi a szagodat, és megtalál, akárhol vagy. És abból én nem jönnék ki jól, tehát… Tűnj a szemem elől! Majd érted megyek.
A fejemet csóválva fordulok sarkon, és sétálok föl a szobámba. Vajon kit akarhat idehozni?
***
Nem sokat sikerül aludnom, ezért ébren vagyok, amikor nagyjából 10 és éjfél között kivágódik a szobám ajtaja.
- Lefelé! – parancsol Ezinos. – Mindjárt itt lesz.
Nem válaszolok, csak fölállok az ágyról, és kimegyek mellette. Lemegyünk a nappaliba, ahol beállít az egyik falhoz, közvetlenül a helyiség bejárata mellett.
- Itt megvárod, míg bejövünk. Megértetted? – Bólintok, mire szigorúan néz rám. – És legyél kedves, világos? Nem akarok miattad kapni a fejemre.
Újra bólintok, ő pedig kimegy az előtérbe.
Eltelik nagyjából öt perc, és a bejárati ajtó kinyílik.
- Lucas! De régen láttalak, barátom! – hallom Ezinos szokatlanul szelíd hangját.
Elég hatalmas lehet ez a valaki, ha ennyire tart tőle.
- Üdv, Ezinos – feleli könnyedén a vendég.
Majdnem hasra esek a hangjától. Egy igazi mély, férfias hang. Ejha… illene a megfélemlítő erőhöz.
- Minek köszönhetem látogatásod?
- Majd bent, Ezinos! Ínycsiklandozó illatot érzek, muszáj megnéznem ki ez... Nem is mondtad, hogy tartasz kis kedvencet.
Kis kedvenc?! Én nem vagyok kis kedvenc! Már éppen elindulnék, hogy ezt közöljem is vele, de hirtelen valami elállja az utamat. Valami? Valaki. Egy nagy valaki.
Egészen konkrétan egy széles mellkassal nézek farkasszemet. Lassan feljebb emelem a fejemet. Úristen, hát milyen magas ez?! Végre elérek az arcáig.
Ó, egek, ez egy igazi szívtipró…
|
