Lassan nyitom ki a szemeim... A nap narancsos sugarai átszűrődnek a halvány rózsaszín függönyön. Felülök, s az órára pillantok. Fél kilenc. Dehát... Elkésem! Épp végigfut a hátamon a hideg, és ugranék ki az ágyból, mikor rájövök, ma szombat van, nincs iskola. Nyugodtan állok tehát fel az ágyamban. Az iskolában 20 személy kaphatott olyan szobát, ahol egyedül lehet, nincsenek szobatársai. Én vagyok az egyik. A vicces az, hogy enyhén szellemibeteg emberekkel vagyok egy helyen, viszont úgy gondolom, teljesen normális vagyok, csak épp nem emlékszem a múltamra. Lassan sétálok a szekrényemhez, s miközben kinyitom, énekelni kezdek. Átöltözöm, fodros szoknyát, s blúzt veszek fel, kis mellényt rá. Így szoktam öltözködni általában. Kilépek a folyosóra, Amanda csipásan néz körbe egy másik ajtóból. Mikor megpillant, sóhajtva jegyzi meg:
-Hogy lehetsz ilyen fitt, Verus?
-Én nem iszom magam részegre péntek esténként, elszökve az otthonból -nézek rá számonkérően. Szobatársát hallom benn kuncogni, Amanda pedig kissé vörös arccal csitít:
-Psszt! Még meghallja az egyik tanár, vagy a gondnokok, nővérek egyike! Már csak az kéne, jézusom! -erre nevetni kezdünk, bezárom ajtómat, s reggeli sétára indulok. Kártyámat az ajtó melletti érzékelőhöz nyomom, pittyeg, a lámpa zöldet mutat, a zár nyílik, én pedig már a kertben is vagyok. A kártyás módszerrel tudnak minket ellenőrizni, mikor lépünk ki az épületből, mikor térünk vissza, és természetesen illetéktelen személyek se juthatnak be, csak ha szereznek valahonnan egy kártyát...
Az erdőbe sietek, kezemben az üvegházban elrejtett kis zacskóval, mely tele van finomságokkal drága állataim számára. Amint az erdő határához érkezem, egyik kis nyulamat látom. Leguggololok hozzá, megsimogatom, s elé teszek egy salátalevelet. Megvárom míg megeszi, majd elindulok, ő pedig ugrándozik utánam. Beljebb már őzekkel is találkozom, s egy-egy gímszarvas is megmutatkozik. Leülök egy fa tövébe, s magyarázni kezdem nekik a heti dolgaimat, bár tudom, semmit sem értenek belőle.... Azthiszem. Végigosztom az élelmet ezen a késő tavaszi reggelen, s utána csak sétálunk, és nézem az erdőt... Csodálatos. Bárcsak eljutnék Erdélybe... Gyönyörű! Madarak csodálatos énekét hallgatva haladok tovább, s magyaráznék még, de látom, állataimnak mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, izmaikat megfeszítve állnak mögöttem. Mi történt? Ennyire riadtnak még nem láttam őket. Látom, nagyon néznek valamit, hát követem tekintetük irányát...
Egy pillanatra a lélegzetem is eláll... Egy farkas! Egy farkas szundikál itt az erdőben! És én láthatom! Állataim riadtak, s még jobban megijednek, mikor a farkas felé indulok. Mélyen alszik, terpeszkedik, gondolom élvezi a nap meleg sugarait.
Már 5 méterre vagyok tőle, mikor egy száraz faágra lépek, ami hatalmasat reccsen. Ijedten lépek vissza, s riadtan látom, felébredt. Aranyló sárga szemeit felém villantja. Lábaim kissé megremegnek a pillanatnyi félelemtől, s mégegyet hátralépek.... Érdekes... Mintha emberi értelem is megjelenne az állat ábrázatán, és mintha konkrétan végigmérne. Talán a sztereotípiák miatt képzelhetem így, mindenesetre közelebb lépek. Rámosolygok, ő továbbra is a szemembe néz, talán fél? Nem hiszem. Még közelebb lépek, de hirtelen nagyon megijedek, mert a szoknyámon, magam mögül erős rántást érzek. Megfordulok, s egyik őzem kapta be a szoknyám végét, és most megpróbál hátrébb ráncigálni. Halkan felkuncogok, közben szem előtt tartva a farkast, hiszen egy igen veszélyes ragadozó. Végre veszi a fáradtságot, felül. Ekkor már tényleg úgygondolom, indulnom kéne, hiszen nem bízhatok benne. De remélem, újra látom. Hazáig szaladok, az erdő szélén állataimnak már csak integetek. Haza rohanok, be az épületbe, föl a lépcsőn....
Amanda most mossa a fogát a közös fürdőszobában. Vigyorogva belépek, ő rámnéz:
-Ne mondj semmit, kérlek!
-És... Pasik voltak? -vigyorgok, ő pedig elvörösödik...
-Nem szeretnék erről beszélni... De ott volt Dávid, tudod a szőke fiú, és ő olyan édes!! Képzeld, táncoltunk, és... .Megcsókolt!
-Ennek örülök... -mosolygok. Ja, hogy nem szeretnél róla beszélni... Cseles.
-Tényleg! Legközelebb te is gyere! Nem szeretnél magadnak pasit?
-Öh... Megvagyok nélküle is, köszönöm. -mosolygok továbbra is.
-Nade... Kéne magadnak izgalmas emlékeket gyártani, hamár nem emlékszel! -szól, majd gargarizál.
-Amíg nem ismerem magam, mást se szeretnék megismerni! -váltom komolyra mondandómat, majd megindulok a szobám felé. Igazából nem erről van szó... Nem hiszem, hogy egy fiúval össze tudnám kötni az életemet... Szobámban egyből a könyvespolc felé fordulok, leveszem egyik Stephen King olvasmányomat, a Talizmánt... Még keveset olvastam belőle, de máris a kedvenceim közé sorolhatom. Kinyitom, s az ágyra huppanva olvasni kezdek... Haladok, de nem értek semmit... Vissza akarok menni az erdőbe, most nem köt le a Talizmán... Pedig nagyon szeretem. Becsukom a könyvet, az ágyamon hagyom, s indulok kifelé. Könnyed léptekkel szaladok, s arra gondolok, látnom kell a farkast. Már nyitom is az ajtót, a kártyás módszerrel, de egy erőteljes szorítás megakadályozza, hogy kijussak. Az egyik nevelőnő, Éva nővér.
-Állandóan kószálsz, Veronika. A reggelinél sem jelentél meg! Mégis mit gondolsz, milyen lesz az életed, ha nem teszel bele valamilyen rendszert?
-... Izgalmas...? -nézek rá kissé ironikusan. Éva nővér nem foglalkozik a gyerekek lelkivilágával. Belül egy rideg nő, aki csak azért lett nevelőnő, mert más munka nem volt, és így kiélheti rejtett agresszióját, a diákokon...
-Milyen neveletlen gyermek vagy!
-Nem emlékszem a neveltetésemre...
-Feleselés helyett inkább menj ebédelni, ebédidő van! -hadar, én pedig megindulok az ebédlő felé, kihúzom magam. Mindenki ott ül... Amanda tipikus szokása, hogy ebéd előtt mos fogat.. Most hevesen integet Lucával, és Leilával. Miután megkaptam az élelmet, hozzájuk ülök, s barátságos, számomra mégis kissé idegen csacsogásukat hallgatom. Gyorsan bekapok pár falatot, s heves bocsánatkérések közepette otthagyok csapot-papot, megindulok az erdő felé. Rohanok, beérek az erdőbe, s ahhoz a helyhez sietek, ahol a farkast láttam. Semmi. Senki, és semmi, erről lecsúsztam. Szörnyű! Miért is kellett elmenekülnöm?! Zsörtölődök, s még körbejárom a területet. Semmi. Leülök, s az egyik fának támaszkodom, a lombkoronát nézem, s egyik nyulam mellém telepedik.
-Vége... -nézek rá, ő pedig rá teszi a fejét a kezemre. Nemsokára zajra, csörtetésre leszek figyelmes. Odapillantok, megörülök, talán a farkas az! Igazán meglepődök, mikor nem a farkast látom. Egy vörös hajú lány jelenik meg a bokrok között. Szemrebbenés nélkül bámul... Gyönyörűek a szemei! Ez a gondolat volt az első... Türkiz szemek, szinte világítanak, s érdeklődően néz felém. Szóhoz sem jutok. Ő viszont közeledik, s mikor úgygondolja, elég közel érkezett, leül, velem szembe.
-Szép napot! -szólok hozzá halkan, tisztelettudóan. Ugyanis úgylátom, nálam idősebb hölggyel van dolgom.
-Neked is! -mosolyodik el.
-Nem láttál erre egy farkast? -csillan fel a szemem, hátha ő is látta.
-Itt, Magyarországon nincsenek farkasok... Csak legfeljebb a román határnál. -vigyorog rám, mint a tejbetök, mintha éreznék egy kis huncut blöfföt a hangjában. Valójában talán tudja, hol van ez a farkas. Nyulam nagyon megijed, szorosan hozzám bújik.
-Érdekes, mennyire szeretnek téged az erdei állatok... Hiszen nincsenek háziasítva -mér végig újra, én pedig nem tudom, mit mondjak. Eszembe se jutott... Számomra ez teljesen normális...
-Öm... Hát.. .Sok idő kellett, hogy megszeressen! -próbálok hárítani, ő továbbra is kétértelműen mosolyog... Najó... Nem szólalok meg többet, mert nem válik hasznomra... Kis zsebemből egy tábla csoki maradványát halászom elő:
-Kérsz? -nyújtom felé, ő pedig bólint, és vesz... Elnyamnyogunk egy ideig, majd órámra tekintek: Hatkor zárás... Indulnom kell, hiszen fél hat! Felpattanok, a csoki papírját a zsebembe gyűröm, majd megindulok, közben szólok:
-További szép napot neked!
-A nevedet megtudhatnám? -tápászkodik föl.
-Öhm.. Veronika. És a te neved?
-Szép neved van... Az enyém Daria. Fuss, úgylátom sietős!
-Köszönöm, s újra nekiiramodok, kissé furcsa érzéssel a szívemben. Hasonló lány, mint én. Nem fecseg. Sőt, talán én többet is beszéltem mint ő. És... Van valamilyen kisugárzása... Ami nagyon szimpatikus.
Végig a nyomomban van, nehéz eldönteni, hogy csak a száját akarja-e tovább jártatni, vagy ezúttal tettlegességre is sort kerítene. Akaratlanul is nagyot dobban a szívem, amikor megpillantom Lucast felénk közeledni. Az az érzésem támad, hogy most már egyértelműen biztonságban vagyok.
Furcsa ezt a történtek után érezni, mégis… a kis szöszivel kapcsolatos sejtésem erősebbnek bizonyul, mint az ő állítása Lucasról.
- Te is tudod, mi lenne mindenkinek a legjobb… – hallom a fiú hangján valahonnan hátulról.
Ekkor Lucas elém ér.
- Victor, menj be – mondja, majd kikerülve a fiú elé kerül.
Egy kicsit tovább megyek, de nem megyek be a kastélyba. Kíváncsi vagyok, milyen álszent dumával fog előállni Lucasnak…
Nem hallom pontosan, mit beszélnek, de az biztos, hogy heves szóváltása kerülnek. A kis szöszi nagyon magasan hordja az orrát, képes lenne megsimogatni Lucas arcát, de ő szerencsére ellöki a kezét.
Lucas hirtelen a pulóverénél fogva magához rántja, és fenyegetően figyeli. A fiú teljesen eszement lehet, mert még erre is visszafelesel. Ekkor Lucas olyan vészjóslóan felemelt hanggal szólal meg, hogy ezúttal tisztán ki tudom venni a szavait.
- Dehogyisnem...azt teszek veled amit akarok, akár most rögtön kitörhetném a nyakad is... ne feledd, hogy már halandó vagy, csak a véred miatt tartalak még életben...de egyszer talán nem hagyok neked elég vért az élethez és csak üres csont és hús leszel.
A fiú is csak reszket, mint a kocsonya, jobbnak látom közbelépni. Talán nem kellene ennyire elfajulni a dolgoknak…
- Lucas, nyugodj le! – kiáltom aggódva, és felé szaladok.
Mellé érve karjára simítom tenyeremet, így próbálván megnyugtatni őt. Az ideges feszültség tovatűnik karjából, és elengedi a fiút.
- Tűnj el amíg ilyen nyugodt vagyok – mordul rá Lucas.
A fiú grimaszol, látszólag megsértődött. Rám morog, majd elviharzik. Szép hála, ha én nem lépek közbe, már az is lehet, hogy alulról szagolná az ibolyát. Legközelebb talán nem leszek ilyen nagylelkű.
- Ne hallgass rá, egy álszent mocsok, aki mindent megtenne, hogy csak ő legyen aki a közelembe jut. Nem fogja fel, hogy hosszú évek óta rájöttem, milyen ő, és nem kérek belőle, undorodom a testétől és lelkétől egyaránt – mondja Lucas, miközben gyilkos tekintete a távozó fiút követi.
- Csak pillanatnyi megingás volt. Elég volt összehasonlítanom gondoltban az ő jellemét a tiéddel… és valami azt súgja, hogy kettőtök közül ő tenne… olyasmiket – intek fejemmel az erdő felé.
- Akkor jó volt a megérzésed – fordul vissza felém –, valóban az ő műve. De többször nem fog ilyet csinálni. Ha csak egy hajad szála is meggörbül miatta… azért drágán megfizet. Ezt megígérhetem.
- Nos, reméljük, ilyenre nem kell sort keríteni – mosolygok rá.
- Pedig én élvezettel tekerné…
- Héé – vágok közbe kuncogva, ujjamat az ajkára téve akadályozom meg, hogy befejezze igencsak gyilkos szándékúnak induló mondatát. – Csak nyugalom. Már elment.
- Még az a szerencséje. Gyere, menjünk be – öleli át a derekam. – Még a végén megfázol itt nekem.
Törődő hangja akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Visszamegyünk a kastélyba, egyenesen Lucas szobájába.
Leülök az ágy szélére, de még kettőt sem pislogok, mikor Lucas jelenlétét érzem a hátam mögött. Lehelete forrón égeti a nyakam, miközben a fülembe duruzsol.
- Miért is hagytál faképnél?
Az arcom azonnal mintha lángra kapna. Most mondjam el neki, hogy féltékeny voltam?! Na neeem… Azt nem teszem meg…
- Én… én csak… hát… – dadogok össze-vissza.
Szinte magam előtt látom, ahogy elmosolyodik.
- Igen? Hallgatlak…
Ajkaival csókot hint a nyakamra, ezzel a maradék eszemet is elvéve.
- Én… – kezdeném elölről, de jobbnak látom inkább elhallgatni.
- Csak nem féltékeny voltál? – hallom újra simogató suttogását a fülemben.
Újabb csókokkal ajándékoz meg, én pedig teljesen elveszítve a fonalat megszólalok.
A pillanatot lépések zaja zavarja meg, mire Lucas megáll a mozdulat közben.
Aztán az ajtó kopogás nélkül kinyílik, és belép rajta egy… gyönyörű fiatal fiú. Aranyszőke haj, angyali arc, égkék szemek. Elegáns. A totális ellentétem.
- Jöttem – jelenti be kedvesen, de nekem furcsa egy kicsit ez a kedvesség.
Kinyitom a számat, aztán újra becsukom. Majd megint kinyitom, amikor rájövök, hogy anyaszült meztelen vagyok. Magamat is meglepő fürgeséggel kezdem magamra rángatni a takarót.
Közben Lucas föláll, és a köpenyét magára véve indul a szőkeség felé. Erre az újonnan érkezett lehajtja a garbója nyakát. Mi a…? Tele van harapásnyomokkal…
- Jó étvágyat – vigyorog a fiú.
Inkább el is fordulok, nem akarom látni, mit művelnek. Hülyeség, de… rosszul esik.
Csak Lucas elégedett sóhajára sandítok feléjük. Akkor, amikor a fiú éppen rám is néz.
- Pápá, új fiú – integet.
Mi? Új fiú?
A gondolataim messzi, csalódott földekre kalandoznak. Lucas időközben visszaül az ágy szélére.
- Ki… ki volt ez? – fordulok el.
- Csak… egy véradó. Egy álszent kis mocsok, de a vére pazar. – Maga felé fordítja az arcomat, és megcsókol. Aztán közelebb hajol. – Mit szólnál egy kis játékhoz, cicuskám?
Válaszomat meg sem várva csókol meg, köntösétől megszabadulva teper le az ágyra. Csókjaival a nyakamon kalandozik, egyre csak lefelé haladva.
De én ezt most nem… nem tudom…
- Ne! – tolom el magamtól hirtelen.
Nekem ez nem megy… Pillanatnyi meglepődését kihasználva kimászok alóla, és nemrégiben a földre ejtette köpenyemet magamra kapva már sietek is ki a szobából – mit sem törődve Lucas döbbent arckifejezésével, ahogyan utánam néz.
Késő bánat… legközelebb ne hozzon ide ilyen… ilyen… ilyen…
Jesszusom, mi a fene ütött belém? Csak nem vagyok… féltékeny?!
Azt hiszem, tényleg kezdek megőrülni…
***
A hátsó kertbe bandukolok ki, és jó ideig ott ülök. Nem tudom mennyi idő telik el. Talán csak rövid percek, de az is lehet, hogy hosszú órák. Nem tudom. Már rég besötétedett.
Valószínűleg jó ideig ott is ülnék még, ha nem zökkentene ki gondolataimból közeledő lépések zaja. Az avar ritmikusan zörög valakinek a talpa alatt.
- Helloka – köszönt egy túl ismerős hang.
Csak nem az a kis szőke fürtös? A hideg akaratlanul is végigfut a hátamon.
Ahogy fölnézek, látom, hogy felém nyúl. Reflexszerűen ugrok talpra és lépek hátrébb egyet. Ezzel a suhanccal valami nagyon nem stimmel…
- Megtennéd, hogy nem nevezel semmilyen „új”-nak? – mordulok rá.
Csak egy szánakozó nevetéssel jutalmaz.
- Majd még eldöntöm. Na, gyere!
Talán – sőt, egészen biztos, hogy így van – csak a kíváncsiság vezérel, amikor utána indulok. Pedig a vészcsengőim erősen jeleznek, amikor egyre beljebb érünk a fák közé.
Hirtelen egy kisebb, rejtett tisztásra lyukadunk ki. Ahol… fejfák vannak. Fejfák?!
Aprók és jelentéktelenek, de fejfák… sok.
- A te kedvenc kis Lucasod gyűjteménye. Én mindegyiknek elmondtam, milyen ő, elhoztam őket ide is… de nem hallgattam rám. Nevezhetném őket akár… az elődeidnek is. Ezért próbálok meg rád is hatni.
- Elődeim? – esik le az állam.
Csak nem azt akarja mondani, hogy Lucas volt… barátnői vagy barátai fekszenek itt?!
A kis szőke elvigyorodik, mint aki tudja, mire gondolok.
- Úgy bizony, Lucasnál nem hosszú a szavatosság. Én vagyok az egyetlen, aki huzamosabb ideje elégítem ki az ő… igényeit – vigyorog rám önelégülten.
Még mindig szájtátva, hitetlenkedve bámulok a sírokra. Ez… nem. Ilyen nincs… Lucas nem… nem ilyen kegyetlen…
A mosoly nem akar lefagyni a kis dög arcáról. Viszont… én azt sem tartom kizártnak, hogy az itt fekvők haláláról sokkal inkább… ő maga tehet.
Ettől a gondolattól vezérelve sarkon fordulok, és sietve elindulok vissza a fák között.
Hihetetlen elégedettséggel kezdek ébredezni. Még soha nem aludtam ennyire jót… és ennyire nagyot. Ritka kipihentnek érzem magam, és ez jó.
Bár azért kétségtelenül aludnék még szívesen…
Lassacskán kinyitom a szemeimet, és rögtön Lucast pillantom meg magam mellett. Álmosan mosolyogva pislogok rá.
- Jó reggelt – simogatja meg a fejem. Motyogok valami „neked is”-féleséget válaszul. – Tudtad, hogy a véred olyan, mint az ambrózia, az istenek eledele? – Halványan érzékelem, hogy ujjaival valahol a combom környékén cirógatja a bőrömet, de most inkább arra koncentrálok, hogy milyen kellemes itt feküdni mellette, az ágyban. – Egy pillanatra úgy éreztem magam tőle, mintha újra élnék…
Egy kicsit furán nézhet most ki, ahogy bután pislogok rá, de… egyszerűen olyan jó érzés csak hallgatni a hangját, és nézni őt!
Egek, azt hiszem tényleg megőrültem…
Valaki kopog, mire Lucas megajándékoz egy apró csókkal, aztán a karjaim közül kibújva az ajtóhoz lép. Én lehunyom a szemeimet, és rögtön visszaesek félálomba… úgy hallgatom, mi történik.
- Ram, ne haragudjon a késő zavarásért, csak gondoltam, a vendégének szüksége lesz… reggelire – hallom meg Marta jól ismert hangját.
- Köszönöm Marta – feleli Lucas.
Az ajtó becsukódását már alig hallom, az álom kezd elnyelni…
…amikor valaki megrázza a vállam.
- Ébresztő, kaja van.
Ijedten riadok föl, tekintetem Lucast keresi. Aztán látom, hogy csak az ágy szélén ül. Helyes…
Fölemelem a kezem és álmosan törölgetni kezdem a szemeimet. Nem is akarom tudni, mennyi lehet az idő… Biztosan a fél napot átaludtam.
Felülök az ágyban és hatalmasat nyújtózok, közben látom, hogy Lucas mosolyogva figyel. Közelebb húzódom hozzá, és az ételekkel telepakolt tálcához.
- Mi finomat kaptam? – kérdezem kíváncsian.
- Mindent, ami szem-szájnak ingere – feleli, mire az én fantáziám egy kicsit távolabb kalandozik az ételektől.
- Mindent? – kérdezem huncut mosollyal.
Félrebillentett fejjel néz rám kérdőn, mire én újra a belső irányítás hatalma alá kerülök, és megcsókolom.
Aztán egyre vörösödő fejjel teljes figyelmemmel az étel felé fordulok. Kár, hogy nem rákot hoztak, akkor most elbújhatnék mögé… bár az arcom égéséből ítélve előbb-utóbb megsütném.
Már éppen nyúlnék az első kiszemelt falatért, amikor Lucas keze megállít. Kicsit félve pillantok rá… remélem, nem haragítottam magamra.
De Lucas mosolyog. A kezemet visszahelyezi az ágyra, aztán megszólal.
- Majd én – jelenti ki.
Kezébe vesz egy kisebb darab húst, aztán lassan a számhoz emeli. Muszáj nekem is mosolyognom, ez tetszik… A szemébe nézve veszem el a fogaimmal az ételt, ajkaimmal akaratlanul is érintve az ujját.
Mosolyából ítélve tetszhet neki ez a helyzet, csak úgy, mint nekem. Következő falatnak egy kis köretet kapok, aztán újra húst, megint köretet, és így tovább… Ajkammal minduntalan érintem az ujjait, van, amikor a nyelvemmel is. Egyre csak a számat szuggerálja, miközben eszem, főleg akkor, amikor elveszem a falatokat.
Csak nem más utakra kalandozik a fantáziája…?
A gondolat megmosolyogtat. Megmagyarázhatatlan érzés, de egyszerűen… jó tudni, hogy valaki így tekint rám… Hogy még fantáziál is rólam.
Mikor már szinte minden eltűnt a tálcáról, eldőlök az ágyon. Úgy érzem, a hasam menten szétdurran, velem együtt. Totálisan teleettem magam… még annál is jobban.
Oldalra fordítom a fejem, és Lucasra pillantok.
- Úgy vagyok itt, mint egy elkényeztetett macska…
Elneveti magát, aztán fölém hajol, és megcsókol.
- De az én édes kismacskám – súgja az ajkaimra.
A gyomromban mintha pillangók táncolnának…
Mi a fene történik velem? Mit teszel velem, Lucas…?
Ajkaimtól indul el, és nyakamon keresztül halad a mellkasomig, majd a hasamig. Fogaival kapja el az alsónadrágom szélét, kezeivel megemeli a csípőmet, és meg is szabadít tőle. Végigméri a testemet, és – bár normális esetben elsüllyednék zavaromban – most csak egyetlen furcsa gondolat támad a fejemben… hogy tetszem-e neki.
Megőrültem…
Hangos nyögés tör föl a torkomból, amikor hirtelen megérzem ajkait a férfiasságomon. Ezután már jóformán fogalmam sincs, mit tesz velem pontosan, a kéj elborítja az agyamat, és csak a fantasztikus érzés marad, amit Lucas okoz nekem. Nyögéseimet már meg sem próbálom elfojtani, úgyis sikertelen lenne a próbálkozás.
Az egész testem megfeszül, és alig kapok levegőt, amikor hirtelen véget ér az édes kínzás. Visszatér arcomhoz, pillantása az enyémbe mélyed. A csodaszép színekben végtelen, vad vágyat látok tombolni.
Ágyékát az enyémhez szorítva nyög föl, én pedig egy kéjes sóhajjal ölelem át a derekát. Ajkaim az övét keresik, miközben majd’ megveszek az enyhülésért.
Combjaim közé fészkeli magát, végigsimít vágytól forró, reszkető testemen. Egyik lábamat feljebb húzva férkőzik hozzám még közelebb, majd amikor csípőmet is megemeli, már érzem is kőkemény férfiasságát a fenekemnél.
Egy kicsit bizonytalan vagyok a folytatást illetően, de az érzés jó, nagyon jó..
- Csak lazulj el, nem fog fájni – hallom Lucas vágytól rekedt hangját a fülem mellett.
Izgatóan nyalja meg a fülemet, aztán arcát a nyakamba rejti.
Férfiasságával csak köröz a bejáratom körül, egyre jobban feltüzelve és egyre türelmetlenebbé téve engem. Enyhülésért esedezve nyögök fel, mire ő válaszul mélyen a testembe hatol. De nem ez az egyetlen inger, ami ér: ugyanebben a pillanatban fogait is a nyakamba mélyeszti. Lassan mozogni kezd bennem, és nekem hirtelen fogalmam sincs, mire figyeljek. Az apró, szúró fájdalomra a nyakamban, vagy a furcsa, feszítő érzésre… ott lent. Vagy a még intenzívebb, gyönyörteljes élményre, amit lassú mozdulataival okoz valahol mélyen a testemben.
A nevét nyögve idézem fel előző szavait, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ellazítsam a testemet. Amikor ezt sikerül is elérnem, a lenti kellemetlen érzés azonnal tova is tűnik. Már csak a nyakamban marad meg a szúrás érzése, de az egyre növekvő kéjjel az is kezd átalakulni… jó érzéssé… Ijesztő…
Egy-két perc elteltével elengedi a nyakamat, és végignyal a sebeken. Erős karjaival megtámaszkodik a fejem mellett, élvezettől ködös tekintettel néz le rám. A látvány, ahogy a vérem maradéka az ajkain vöröslik, mérhetetlenül felizgat. Lenyalja a száját, közben mozgása még gyorsabbá válik.
Önfeledten nyögdécselek, körmeimmel a hátába karmolok. Egyre gyorsabb mozdulataival egyre mélyebben fogadom magamba, és az ezzel növekvő kéj valósággal megőrjít. Fejét hátravetve, elnyílt ajkakkal zihál, fantasztikus látvány…
Teljesen átadom magam az élvezetnek, és érzem, hogy egyre közeledik a vég. Mindkettőnk testét verejték borítja, ajkai vad csókkal ajándékoznak meg. Amikor szempárja újra az én szemeimbe mélyed, látom, hogy ő is közel jár.
Még néhány lökés kell, amikor az összes izmom megfeszül, és az eddigieknél hangosabb nyögést hallatok. A fejem hátrafeszül, és átadom magam a gyönyör tüzes hullámainak. Ezzel egy időben hallom Lucas nyögését is, és rövidesen megérzem magamban forróságát is.
Levegőért kapkodva borul rám, és én karjaimmal öntudatlanul is tovább ölelem. Fáradtan, kielégülten pihegek, a szemeimet lehunyva tartom. Lucas csókja térít magamhoz. Kinyitom a szemem, és ragyogó mosolyával találom szembe magam.
- Álmomban sem képzeltem volna el jobbat – duruzsolja a fülembe, finom csókot nyomva a nyakamra.
- Mmh… – sóhajtom, egyelőre csak ennyi válaszra telik tőlem.
Teste hirtelen eltűnik rólam, és én úgy érzem, mintha egy vödör jeges vízzel öntenének le a helyén. Elégedetlenül morgok, mire ő vidáman felnevet.
- Ne aggódj, nem sokáig leszel egyedül – mondja jókedvűen.
Hallom, hogy kattan a zár, aztán a szoba hirtelen elsötétedik. Néhány másodperc múlva Lucas is visszatér, könnyedén leemel az ágyról, aztán a takaró alá tesz vissza. Amikor ő is mellém fekszik, ösztönösen közelebb bújok hozzá, és szorosan a testéhez simulok.
- Aludj – mormogja édesen.
Engedelmesen hunyom le a szemeimet, utat adva a fáradtságnak.
Szerkesztve makeme_real által @ 2010. 01. 02. 02:04:54
Lassan szabadítom meg az ingtől, kiélvezve minden egyes pillanatot. Amikor lekerül róla, egy mozdulattal a sarokba hajítja, de én ekkor már felsőtestét figyelem. A bőre sima és fehér, felsőtestén kidolgozott izmai valami fékezhetetlen vággyal töltenek meg. Ez egy pillanatra elbizonytalanít. Még soha nem éreztem ilyesmit, és soha nem is voltam ilyen helyzetben…
De most így vagyok, és itt vagyok, és hiába forgat ki teljesen önmagamból… már megtette, és jelenleg úgy érzem, ez visszafordíthatatlan.
Ajkaimmal a nyaka felé tartok, forró csókokkal borítom be hűvös bőrét. Játékosan meg is harapom a nyakát, érzem, ahogy testén végigfut a hideg. Folytatom nyaka kényeztetését, kezeimmel közben bejárom egész felsőtestét. Végigsimítok izmos hátát, aztán átölelem a derekánál.
Csókjaimmal fölfelé haladok, végigsimogatom ajkaimmal az állát is, aztán újra megcsókolom. Arcomnál fogva húz magához erősen, csókomat olyan szenvedéllyel viszonozza, hogy az egész testem beleremeg.
Keze végigsimít felhevült felsőtestemen, és akaratlanul is megremegek, amikor ujjai a mellbimbómat érintik. Kutató keze meg sem áll a nadrágomig, miután az összes összetartóját kioldja, lassan meg is szabadít tőle. Most már csak egy vékony anyag takarja a testemet…
Nem sokáig van időm ezen gondolkozni, ugyanis ujjai végigsimítanak merev férfiasságomon. Testem az övének feszül, de ő nyomban el is húzza a kezét, mire egy csalódott sóhaj a válaszom.
Ismételten nem értem, mi történik velem, mintha egy belső erő irányítana… kezeimet a vállára csúsztatom, és lenyomom az ágyra, így én kerülök fölé. Arcán kaján vigyor, úgy tűnik, tetszik neki a viselkedésem.
A csípőjére ülve csókolom meg újra, de ezúttal nem tart sokáig. Ajkaimmal eltávolodok az övétől, és arcán keresztül a nyakához vándorolok. A testünk egészen összesimul, a bőröm forró, mintha lázas lennék, és ez a felhevültség izgalmas egyveleget alkot Lucas hideg bőrével.
Forró csókjaimmal a füle alatti érzékeny területet érintem, hallom halk sóhaját, és ez feltüzel. Lejjebb haladok felsőtestére, megízlelem izmos mellkasát is. Mikor már minden négyzetcentiméterét elborítottam csókokkal, hasa következik. A szemem sarkából látom, ahogy már a lelepődőt markolja maga mellett.
Hmm… nocsak… Milyen jó érzés a tudat, hogy örömet okozok neki! Elképesztő…
Amikor hasának minden szeglete megkapta megérdemelt csókjait, visszasiklok a nyakához. A mozdulat közben kezem a nadrágon keresztül végighúzom kemény férfiasságán, mire nem tudja visszafogni kéjes nyögését. A mozdulat szinte majdnem.. majdnem véletlen volt, nyögése mosolyt csal az arcomra.
Már kvittek vagyunk…
Finoman beleharapok nyakának hűvös, érzékeny bőrébe, majd visszatérek ajkaihoz és jutalomként forró csókkal ajándékoz meg.
De nekem más irányú terveim vannak. Kezeim újra lejjebb vándorolnak, és lassan megszabadítom fölöslegesnek tűnő nadrágjától. Minek ez most ide? Huncut mosollyal látom, hogy férfiassága kielégülésért meredezik, de a következő pillanatban már újra a hátamon találom magam.
Lucas csókja újabb tüzet gyújt bennem, és akaratlanul is belenyögök a csókba, amikor ágyékát az enyémhez szorítja. Elégedett mosollyal az arcán néz a szemembe, tekintetében olyan vágy csillogását látom, mint ami bennem is tombol…
Elenged, nyelve hegyével végigsimítja az ajkaimat, aztán finoman az alsóajkamba harap.
- Félsz? – kérdezi suttogva.
Ezen elgondolkoznék, de ő úja megcsókol, nyelve a számba tör. Így… nem tudok gondolkozni… Újra elenged, várakozóan tekint rám.
- Egy… kicsit… igen.. – dadogom.
- Helyes – mosolyodik el.
Teste még szorosabban simul az enyémhez, ajkaival a nyakam érzéken bőrét simogatja. Aztán már csak azt veszem észre, hogy az ingemet lehúzza az egyik vállamról, és végigcsókolja a felszabaduló területet. Minden egyes érintésével mintha újabb és újabb apró tüzek gyúlnának a bőrömön. Őrjítő…
Halkan felsóhajtok, amikor az édes kínzást apró, szúró fájdalom szakítja félbe, valahol a nyakam hajlatánál. Nyelvével végignyalja a területet, valószínűleg megkarcolt..
Felemeli a fejét, szemei az enyémbe mélyednek. Újra megcsókol, a testem egyre jobban felhevül, remegek…
- Nem csináltál még ilyet, igaz? – suttogja.
Nem tudok, és nem is akarok válaszolni, csak sóhajtok egyet. Újra megcsókol.
Kezei a derekam köré fonódnak, a faltól elhúzva az ágyhoz vezet. Megállít mellette, és egy egyszerű mozdulattal megszabadít a köpenyemtől. Még egy lépéssel közelebb az ágyhoz, már egészen szorosan állok mellette. Előrébb hajol, de az én térdeim sztrájkba kezdenek, feladják a küzdelmet a testem megtartásáért. Ráesek az ágyra, és ő rögtön el is dönt rajta, a fejem mellett megtámaszkodva magasodik fölém.
A csóknak vége szakad, tekintete végtelen mélyre merül az enyémben. Ujjai az arcomat simogatják, vágyakozó mosolyától a gyomrom is remegni kezd.
Én… most… uramisten, mikre gondolok… Meg akarom… Vajon szabad? Lehet… de lehet, hogy nem…
Egyszer élünk, próba szerencse.
Ezzel a gondolattal egy határozott mozdulattal lehúzom magamhoz a fejét, és megcsókolom. Remélem, nem vagyok túl vakmerő… Elégedett morranást hallat, amit én jó jelnek veszek. Aztán amikor vissza is csókol, már biztos vagyok benne, hogy tetszett neki…
Mm… Ez… maga a halál… Elvesztem minden épkézláb gondolatomat. A testem reszket, mégis lángol. Még soha nem éreztem ilyesmit…
Ingem többi gombja is a keze áldozatává válik, és hamarosan azon kapom magam, hogy nem is takar fölül semmi. Biztosan belepirulnék a gondolatba, ha nem foglalná le minden érzékemet az, hogyan gyújtja lángra a testemet a felsőtestem simogatásával. Pontosan tudja, hol érintsen meg ahhoz, hogy valósággal az őrületbe kergessen…
Ajkait elszakítja az enyémektől, elégedetten szemléli ziháló, forró testemet. Aztán kaján mosollyal az arcán lejjebb csúszik. Nyelvével apró köröket rajzol a hasamra, a köldököm köré, én pedig repesve várom a pillanatot, hogy mikor gyulladok végre föl… mert nem sok hiányzik, az biztos… Amikor belenyal a köldökömbe, nem tudok visszafogni egy fojtott nyögést.
Tetszhet neki, halványan érzékelem mosolyát. Ajkaival lángoló bőrömet simogatva halad feljebb a mellkasomig. Csókokkal borítja be, és újra öntudatlanul nyögök fel, amikor nyelve őrjítő játékba kezd az egyik mellbimbómmal. Amikor a másikkal is elismétli, már alig tudok magamról. Testemet ösztönösen az övének feszítem.
- Lucas... – nyögöm a nevét.
Huncut mosollyal az ajkán tér vissza az arcomhoz. Kérlelő tekintetemre vidáman csókol meg ismét. A testem felrobbanni készül, és én ennek megfelelő vággyal csókolok vissza.
Aztán átmegyek egy irányított robotba… a kezeimet mintha irányítaná valami. Vagy lehet, hogy tényleg végleg megőrültem ettől az érzéki játéktól? Lehet, hogy az őrület a bűnös, nem tudom… mindenesetre a kezeim önálló életet élve közelítenek Lucas fekete szaténingje felé, azon belül is a szalagok felé.
Ujjaim gépiesen dolgoznak rajta, hogy végleg megszabadítsák a fölösleges anyagtól. Megszakítva a csókot meglepve néz rám, majd a kezeimre, végül újra rám. De én egy határozott mozdulattal újra megcsókolom.
Egy pillanatra meglepődik, aztán elmosolyodik, és már indulunk is.
Mélységesen megdöbbenek, amikor a fák két rövid perc után eltűnnek mellőlünk. Ilyen… ilyen rövid lenne? Hitetlenkedve nézek hátra.
- Mi az? – kérdezi Lucas.
- Ez az erdő… ilyen apró? Annyiszor próbáltam már kijutni belőle, de végtelennek tűnt.
- Mágia, Ezinos nagyon nem akarta, hogy elszökj tőle. Bár, tőle ki ne szökne el? Ocsmány egy házban él – fintorodik el.
Ezzel egyet kell értenem. Undorító…
- Hány éves vagy kölyök? – pillant rám édes mosollyal.
Nem foglalkozom a „kölyök” jelzővel, de válaszolok.
- 87.
- 87? – kérdez vissza grimaszolva. Most meg mi nem tetszik neki? – És még szűz?
Szemei gonoszan csillognak, én pedig zavartan húzom össze a szemöldököm, aztán vérvörös arccal elfordulok, és csak morgok. Hallom, ahogy halkan elneveti magát.
***
Egy hatalmas kastélyhoz érünk. Ez már kívülről is barátságosabbnak tűnik, már csak azért is, mert rendes udvara van, és nincs a közelben erdő. Egy túlbuzgó szolgáló kihúz a kocsiból, ezt követi a csomagom is, aztán egy másik elhajt a kocsival.
A bejáratnál egy idősebb asszony, és a fiatal szolgálólány vár ránk.
- Uram, készítsek a vendégnek esetleg egy vendégszobát? – kérdezi zavartan az asszony.
Hol Lucasra, hol rám pillant, úgy tűnik, nem szerepeltem a számításaikban. Bevallom, ez sem az enyéimben. De egy szoba tökéletes lenne. Nem is vágyom másra, csak egy forró fürdőre…
- Óh, nem szükséges, ellesz ő velem – hallom Lucas válaszát. Most ugye csak rosszul hallok? – Valami emberi ételt készíthetnél Marta.
A két nő elviharzik, és Lucas újra felém fordul.
- Biztosan éhes vagy már – szólal meg lágyan.
Na igen, csoda, hogy nem válaszol a gyomrom. Átöleli a vállamat, és belépünk a kastélyba. Ez már… gyönyörű. Mintha egy barokk csodába csöppentem voltam. Elképesztő… A rút kastélyból megérkeztem a csodálatosba.
Egy ajtó előtt megállva betessékel, aztán ő is belép, és becsukja az ajtót mögöttünk. Egy tágas, ízlésesen berendezett szobában találom magam.
- Itt fogsz aludni, velem. Egyelőre, de csak ha jó fiú leszel – mosolyog rám csibészesen.
Ó… tehát nem a hallásommal van a gáz, hanem a szerencsémmel…
- Itt? V-veled? E… együtt? – dadogom ostobán.
Hiába, a gondolat, hogy együtt aludjak valakivel… Egy idegen férfival, még ha ilyen szívdöglesztő is… Egy kissé ijesztő. Kissé…
- Itt. Velem. Együtt – feleli nyugodtan.
Ajkai apró mosolyra húzódnak. Huh… ez… szokatlan lesz. Az egyéb következményekbe már inkább bele sem merek gondolni.
Halk kopogás hallatszik, majd az ajtó kinyílik.
- Uram – hajt fejet a fiatal szolgálólány, aki üdvözölt minket –, a vacsora néhány perc múlva tálalva.
- Rendben – biccent Lucas.
A szolgáló elhagyja a szobát, és mire pislogok egyet, Lucas már szorosan előttem áll. Vörös hajtincseimet elsöpri a nyakamból és egészen közel hajol. Levegőt is elfelejtek venni, amikor ajkaival a nyakamhoz ér.
- Lélegezz, Victor! – szólal meg halkan, hallom a hangján, hogy mosolyog.
A lehelete végigcirógatja a nyakam érzékeny bőrét, de jól jön az emlékeztető. Ajkaival végigsimít a nyakamon, föl az arcomig, csodálatos színű szeme az enyémbe mélyed.
- Ideje vacsorázni – súgja alig néhány centiméterre a számtól.
Megbabonázva bólintok egyet, mire újra megjelenik arcán a jellegzetes, apró mosolya. Egyik kezét a derekamra csúsztatja, úgy vezet ki a szobájából.
***
Az étkező is tágas és gyönyör, csakúgy, mint a kastély többi része. Egy hosszú, széles asztalhoz ültetnek le, Lucas mellém ül az asztalfőre.
- Jó étvágyat – mosolyog rám.
- Köszönöm – motyogom.
Nekilátok az evésnek, és – bár az étel egyszerűen isteni – kissé feszültnek érzem magam, ugyanis Lucas pillantása minden mozdulatomat figyelemmel kíséri. Próbálok nem foglalkozni figyelő tekintetével, és inkább igyekszem minél gyorsabban elfogyasztani az ételt.
Amikor befejeztem, illedelmesen megtörlöm a számat, aztán Lucasra mosolygok.
- Ez fenséges volt, köszönöm.
- Örülök – mosolyodik el.
Lucast követve felállok az asztaltól, és visszatérünk a szobájába. Már éppen meg akarnék szólalni, amikor hirtelen a falhoz szorítva találom magam. Lucas szorosan előttem áll, szemeiben huncut fény csillan, ahogy mosolyog. Mindkét kezével a derekamnál fogva szorít a falhoz.
- És most itt az ideje egy kis szórakozásnak – mormogja.
Még pislogni sincs időm, mikor az előbb még csábítóan mosolygó ajkait az enyémekre szorítja. Halkan felnyögök, részben az ismeretlen érzéstől, részben a döbbenettől. Szívesen elgondolkoznék rajta, mit lépjek, de a testem hamarabb reagál.
- Lucas... – sóhajtom halkan a nevét.
Nem vagyok biztos benne, mit csinálok, de bátortalanul visszacsókolok.
- Ezinos… ejnye… Nem vagy abban a helyzetben, hogy feleselhess velem – duruzsolja Ezinos fülébe Lucas halálos nyugalommal, egyre fenyegetőbb hangon.
Másik kezével oldalra billenti Ezinos fejét. Csak nem…?
Szemfogai kivillannak, és Ezinos nyakához érinti őket. Látom, hogy a vén fickó egész teste remegni kezd, annyira fél. Nem csodálom…
- Csak azért nem veszem el az életeddel együtt a fiút is, … Victort, mert régi barátom vagy, Ezinos. De nem elég jó barátom, hogy alkudozzak veled. Az életed az enyém, Victor a tiéd… kell az életed, vagy sem? Nekem ugyanis Victor kell.
Elengedi a kezét és a fejét is, aztán arrébb löki Ezinost. Teljes figyelmével felém fordul.
- Mit szólsz? – kérdezi. – Szeretnél egy gyönyörű kastélyban élni velem? A várost járni és a legszebb nőket és férfiakat megkapni? Szeretnéd, igaz?
Hangja magabiztos, és lágy. A gondolat, hogy eltűnjek vele... egy ilyen férfival… átkozottul csábító. Néhány másodpercig egyetlen értelmes szó sem akar kijönni a számon. De aztán csak-csak sikerül…
- Én... – kezdem ugyanúgy bizonytalanul. Végül mégis feltöltöm önbizalommal a hangomat, úgy válaszolok. – Igen.
Ajkai apró, ám annál szívdöglesztőbb mosolyra húzódnak.
- Okos fiú vagy te. – Újra Ezinos felé fordul. – Na, hajlandó vagy végre elfogadni a megváltozhatatlant?
Ezinos megmakacsolja magát, és nem hajlandó megszólalni. De alig észrevehetően, kényszeredetten bólint.
Lucas az égnek emeli a szemeit, és felsóhajt.
- Gyerünk, Victor! Ideje itt hagyni ezt a pukkancsot. Csomagold össze a holmidat és már indulunk is – határoz Lucas.
Pillanatnyi fáziskéséssel bólintok.
- Üm, rendben... – felelem, aztán már ott sem vagyok.
A szobámba fölérve nem sok csomagolnivalóm van. Vajmi kevés dolog van itt, főleg olyanból, amire szükségem lehetne… Azért a szükséges holmikat összepakolom – egy kisebb táskába beférnek.
Mikor visszaérek a nappaliba Ezinos még mindig… sértődött? Nem is tudom. Lucas meglepve vonja föl a szemöldökét, mikor meglát.
- Nem hétvégi kirándulásra megyünk, ha nem tudnád – mondja.
Megvonom a vállam, és ártatlanul pislogok rá.
- Ennyi holmim van – mentegetőzöm.
Lucas erre lesújtó pillantással ajándékozza meg Ezinost.
- Ezen majd később segítünk. Indulás, ideje hazamenni – áll föl a kanapéról. Csúfondáros vigyorral néz Ezinosra. – Kösz az… ajándékot, barátom!
Átöleli a vállamat, és egyszerűen kikísér a kastélyból. Odakint egy autó vár ránk. Belöki a csomagomat a hátsó ülésre, aztán megvárja, míg beszállok, és ő is beül.
- Mehetünk? – fordul felém ragyogó mosollyal.
- Igen – eresztek meg én is egy bátortalan mosolyt.
Kíváncsian figyel engem, amíg végignézek rajta. Ejha… a szolgálókon meg a vén varázslón kívül nem sok férfivel találkoztam eddig, de most… miért van az az érzésem, hogy kapásból a legjobbak egyike pottyant elém?
Rendkívül elegánsan van felöltözve, a ruhái makulátlanok. És milyen gyönyörű, hosszú fekete haja van…
Már csak arra figyelek föl, hogy a hajam eltűnik az egyik vállamról, lehajol és vesz egy mély levegőt.
- Fincsi – búgja a fülembe.
Lélegzetelállítóan szép színű szemeivel a szemembe néz, ajkain apró mosoly. Hálát adok a térdeimnek, hogy még megtartanak… Mond valamit, de én meg sem hallom. Csak a hangjának lágy dallama jut el a fülemig. Kezét a mellkasomra fekteti, és arrébb tol az útból, aztán leül a kanapéra.
- Azt hittem, tudok a környék minden finomságáról, róla mégsem hallottam még. Hol rejtegetted Ezinos? És én miért nem tudtam róla? – kérdezi a férfi.
Hogy is szólította Ezinos? Ja, igen… Lucas.
Újra rám néz, végigméri az egész testemet. Ezt nem fogom sokáig bírni. Inkább Ezinosra tekintek, kíváncsi vagyok, ezúttal mit talál ki. De ő csak kinyitja a száját, aztán újra becsukja. Megint ki, majd megint be. Kis halacska.
- Ezinos! – förmed rá Lucas. Szemei fenyegetően villannak meg, nem lepődnék meg, ha Ezinosnak már tele lenne a gatyája. – Örülnék, ha nem éppen egy hal szerepét játszanád. Látom erre nem vagy képes, barátom. Később visszatérünk rá.
Felém intézett mosolya titokzatos, de egyelőre nem tudom örüljek-e neki, vagy féljek-e tőle.
- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek Ezinos – folytatja Lucas. – Én ismerem a fiatalságod receptjét. Ugyan barátok vagyunk, de a fajtám ellen követtél el bűnt, nem vagyok köteles csak úgy elnézni felette… ingyen biztosan nem.
A fajtája? Akkor… akkor ő egy vámpír?
Ezinos szemei tágra nyílnak a döbbenettől, én pedig alig bírom megállni nevetés nélkül. Sajnálom, hogy nem én hoztam nyilvánosságra a dolgot, de a lényeg, hogy már nem titok.
- M-megadok bá-bármit amit k-kérsz... – dadogja.
Lucas egy kissé előredől ültében, félrebillentett fejjel néz Ezinosra.
- Bármit?
- Igen – motyogja Ezinos.
- Ez esetben… tudod, mit akarok – dől hátra kényelmesen.
Tekintetét egyenesen rám szegezi, Ezinos követi a pillantását. Csak nem… csak nem engem akar?
- Nem! – kiált fel Ezinos.
Lucas szemei összeszűkülnek.
- Az előbb még bármit mondtál.
Mielőtt még Ezinos megszólalhatna, megelőzöm. Úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék! Mintha… valami közönséges tárgyról beszélnének.
- Hé! Én nem vagyok holmi csereá... – kezdeném felháborodottan, de elhallgatok, amikor Ezinos tenyere nagyot csattan az arcomon.
- Ne merj feleselni Lucassal! – kiált rám.
A következő pillanatban azonban a keze kellemetlen ropogással csavarodik hátra.
- Vigyázz a kezedre, Ezinos! Majd én eldöntöm, mit csinálhat velem és mit nem – szólal meg Lucas halk, de annál fenyegetőbb hangon.
Észre sem vettem, amikor mögé lépett. Úgy mozog, mint az árnyék.
- K-kérlek, Lucas... – nyöszörgi Ezinos fájdalmasan. – Bármit kérhetsz, bárkit! De Victort nem adom. Ő az enyém!
